4. fejezet

4.

Valahonnan a távolból zene szólt, áttörte az álom ködfátylát. Automatikusan az éjjeliszekrény felé kezdett tapogatózni, és azon gondolkodott, hol van, miért ilyen fáradt, ki fekszik félig rajta, ja és persze, mikor változtatta meg a csengőhangját?

- Wood – motyogta bele a telefonba.

- Ki maga? – döbbent női hangot hallott a vonal túlfelén, mire a homlokát ráncolva megkockáztatta, hogy kinyissa a szemét. Jobban mondva, az egyiket, mert a hálószoba fényárban úszott és reflektorként égette. Nem húzta be ezek szerint a sötétítőfüggönyt, bár ilyenkor már rég odakint kertészkedett, hacsak nem a városban intézte ügyes-bajos dolgait. Mennyi az idő? Milyen nap van? S ki ez a nő, aki éles hangon magyaráz valamit valakinek?

- Aiden Wood seriff vagyok. Maga kicsoda?

- Seriff? A bátyám! Hol a bátyám? Mi történt vele? Él? Jaj, Istenem!

Aiden eltartotta magától a telefont, mert a dobhártyáját szaggatta a hang, mire valaki hátulról átölelte, és a fülébe dörmögte.

- Add ide! Angie az, a húgom.

- A húgod? – Aidennek több tényt kellett feldolgoznia másodpercek alatt. Az, hogy John meztelenül simult a hátához, az egyik és talán legfontosabb volt. Nem beszélve álom-rekedt hangjáról, amivel a fülébe mormolt, és pillanatok alatt kiverte az álmot a szeméből. A másik, hogy kicsit hamarabb ismerte meg a családját, mintsem azt szerette volna. Még csak most alakult köztük valami! Nem gyors ez egy kicsit? – morfondírozott, miközben John kiült az ágy másik oldalára, és halkan nyugtatta a húgát.

A hátára meredt. Vékony volt és izmos, néhol látta a fehér heggé formálódott sebeket, amelyeket rendőrként szerzett. A haja kócos volt, a tarkóját masszírozta, miközben beszélt. Csábító volt, hogy beletúrjon és visszarántsa maga mellé, de inkább a saját telefonja után nyúlt. Kilenc óra múlt húsz perccel. Valamikor hajnalban aludtak el, az egyik lélek problémája elég sokáig lekötötte őket.

A férfival való kapcsolata olyan volt, mint valami hurrikán, ami végigsöpört az életén és szerencsére csupa pozitív következménye volt. Valahogy teljesen természetes volt, hogy John odaköltözött hozzá. Együtt mentek dolgozni és végül együtt mentek haza este. Megosztották egymással a napi történéseket, a szomorú dolgokat éppúgy, mint a vidámakat. Néha éjszakába nyúlóan vitattak meg egy problémát, vagy éppen közösen javították meg a kerítést. Olyan is akadt, amikor Dusty beteg lett, hogy John ment ki egy balesethez segíteni.

Az utóbbi időben előfordult, hogy kikérte a véleményét egy-egy lélekkel kapcsolatban. Ez mondjuk teljesen új dolog volt. Eleinte kicsit fura volt, hogy valaki olyannak próbálja elmagyarázni a szellemeket érintő teóriáit, aki nem látja őket, viszont a férfi nagyszerű partner volt ebben is. Imádott vele beszélgetni, vitatkozni, évődni. S ha jól végződött a lélekmentés, ahogy John nevezte, akkor nem egyszer hajnalba nyúlóan szeretkeztek.

Ebbe most inkább nem gondolt bele, elvégre John épp a húgaival beszélt. Kimászott a takaró alól és kivonult a fürdőbe. Amikor visszatért, a férfi éppen dühösen rángatta magára a ruháit.

- Mi történt? Hová mész? Nem reggelizünk együtt?

- A húgaim ott táboroznak az ajtóm előtt.

- Mi?

- Jól hallottad. S most, hogy tudják, hol vagyok, már elindultak ide. Csodálom, hogy a szomszédság nem kötötte az orrukra. – John úgy nézett ki, mint aki menten felrobban.

- Mit keresnek itt?

- Aggódtak értem, mert nem kerestem őket egy hónapja. – John magára rángatta a pólóját, és megállt előtte. – Iszonyatosan szexi vagy így csupaszon, de vegyél fel valamit, mert Angie-ék előtt így nem mutatkozhatsz!

- Ez elég nagytesósan hangzott.

- Nagytesó vagyok. – John elhúzta a száját. Aztán odahajolt, és megcsókolta. – A francba! – motyogta.

- A francba? Ez nem túl hízelgő. – Aiden szívesen folytatta volna a csókot, és szidta a sorsot, amiért keresztbe tett neki.

- Nagyon szeretem a húgaimat, de most mindkettőt a pokolba kívánom. – John kemény csókot nyomott a férfi ajkára, és kiviharzott, mielőtt kísértésbe esett volna.

- Miért éppen most bukkantak fel? – Rozmaringra pillantott, aki besétált a nyitva hagyott ajtón és szemrehányóan bámult fel rá. – Tudom, hogy semmi együttérzés nincs benned addig, amíg nem kapsz kaját, viszont átérezhetnéd a helyzetemet. – A macska olyan keserves nyávogásba kezdett, hogy a fülére kellett tapasztania a tenyerét. – Hallak! Mindjárt, egy pillanat! Rozmaring, fél percet kérek!

A fél percből több lett, mert bevetette az ágyat és fogat mosott. Hosszan keresgélte utána a kedvenc ingét, amit aztán fellelt a szekrény leghátuljában csomóba gyűrve és tele macskaszőrrel. Most ő nézett szemrehányóan a macskára.

- Tudsz erről mondani valamit? – mutatta fel a ruhadarabot.

Rozmaring felvonta a szemöldökét, s olyan ártatlan pofit vágott, mintha most látta volna először. Ami persze hazugság volt. Mindketten tudták.

- Elviszem a kocsit, mert Angie rossz helyen fordult le és eltévedt. – John dugta be az ajtón a fejét, aztán a homlokát ráncolta. – Mit csinálsz?

- Ez a kedvenc ingem.

- Értem. – Ez megint a megszokott szkeptikus értem volt.

Aiden végre elvigyorodott.

- Mit szeretnél reggelire? – Ledobta az inget a padlóra, és leakasztott egy tisztát a vasaltak közül. Élvezte, hogy John rámered, miközben öltözik. Rég bámult rá így valaki.

- Reggeli?

- Igen, reggeli.

John megrázta a fejét, hogy rákényszerítse magát, szakadjon el a csábító látványtól.

- Imádom a croissant-odat…

- Beteszem a sütőbe. Kész lesz, mire visszaértek.

- Sietek! – John kiviharzott volna, de utána nyúlt és most ő csókolta meg.

Nem siette el a dolgot. Úgy gondolta, a lányok tudnak várni még pár percet. Rozmaring viszont hangot adott eltérő véleményének, ugyanis ő már rég éhen halt. Csúnyán néztek rá, mire nyújtózkodott és elindult kifelé, jelezve, itt az ideje a reggelinek.

Már kisült a croissant, amikor John leparkolt a ház előtt. A húgai egy bérelt kis kocsiból szálltak ki, meghökkenve bámultak körbe, valószínűleg nem erre számítottak. Aiden a konyhaablakból figyelte őket. Jeanette kivételesen jó házőrző módjára letelepedett az ajtóba, míg Rozmaring felült a megszokott helyére. Aztán felborzolta a szőrét, mert Angie felfelé menet félresöpörte.

- Nem szeretem a macskákat!

A lány mindjárt begyűjtött három fekete pontot, pedig még be sem volt hivatalosan mutatva. Egyet Aidentől, egyet Jeanette-től és egyet Rozmaringtól.

- Ha így viselkedsz, mehetsz is vissza a következő járattal! – csattant fel John.

- Tudod, hogy nem szeretem a macskákat!

- Mi viszont igen és elvárom, hogy viselkedj, ha maradni akarsz akár egy órát is!

- Nem tudom, mi a fene ütött beléd! – Angie megperdült, hogy a bátyja szemébe nézhessen. – Leléptél ide a semmi közepére fél éve, alig hallunk felőled, sőt, betegre aggódtuk magunkat, és még te vagy felháborodva, amikor meglátogatunk!

- Szólhattatok volna!

- Én mondtam, hogy nem fog neked tetszeni… - Julie most először szólalt meg. Nagyon hasonlított a bátyjára, és láthatóan ő imádta a macskákat, mert finoman simogatta Rozmaringot, hogy megnyugtassa. – Tényleg aggódtunk – tette hozzá. – Egy hónapja nem hívtál minket, nem vetted fel egyikünknek sem és még vissza sem csörögtél.

John felsóhajtott.

- Sajnálom, de az, hogy napi szinten lógok veletek a telefonon, nem hiszem, hogy normális – jelentette ki, és félretolta a lelkes Jeanette-t az útból, hogy bemehessenek. – Megjöttünk!

- Megterítettem a teraszon – jött felé Aiden egy tálca még forró süteménnyel. – Helló! Remélem, éhesek vagytok. Mossatok kezet! A fürdőszobát balra találjátok.

- Nem vagyunk ovisok! – morogta Angie és közben ellenséges tekintettel méregette a ház urát.

John erre szó nélkül bependerítette a házba. Julie-t nem kellett, mert ő engedelmesen követte.

- Sajnálom.

- Semmi baj. – Aiden látta, mennyire ideges. Letette a tálcát az asztalra, és feléje fordult. – Mutattál már be nekik bárkit is?

- Tudják, hogy meleg vagyok, de eddig nem erőltettem a személyes találkozást. Angie elég nagyszájú, mindenről megvan a véleménye, és azt hiszem, nem tetszik neki, hogy a pasikért vagyok oda.

- Akkor elég feszült reggelizés vár ránk…

- Én is úgy sejtem. Elbírsz velük, amíg kezet mosok?

- Menj csak!

A lányok épp jöttek vissza, John kiengedte őket, mielőtt bement volna. Julie mosolygott, ahogy megsimogatta az egyik futós virág szirmát, ami már felfutott a terasz egyik tartóoszlopára.

- Nagyon szép a házad, Aiden. Úgy hívnak, igaz? – A lány szeme ugyanolyan színű volt, mint a bátyjáé.  

- Aiden Stanley Wood.

- Juliette Hill. Szólíts Julie-nak.

Kezet fogtak volna, ha Angie nem taszigálja arrébb a húgát, hogy üljön már le.

- Angela Hill – vakkantotta oda foghegyről.

Aiden úgy érezte, hosszú napnak néz elébe.

- Remélem, ízleni fog a reggeli. Mama receptje alapján készítettem.

Lehet, hogy túlzásba esett. A fagyasztóból elővett és megsütött croissant mellé tett háromféle lekvárt, a házban fellelhető összesféle gyümölcsöt, kétféle vajat. A pirítósokat elszámolta, a négyből nyolc lett, mire kipakolt a teraszra. Az omlettbe friss fűszereket szórt, amiktől pikáns ízt kapott. Ilyen gyorsan mondjuk, még nem kellett ételt varázsolnia, de most sikerült, és nagyon büszke volt. Bár nem úgy tűnt, hogy jelenleg bárki is méltatni akarta volna gasztronómiai hozzáértését.

- Mikor jöttetek össze a bátyámmal? – Angie teát töltött magának. Belekortyolt, elfintorodott, majd telepakolta cukorral a csészét.

Aiden mindent cukor nélkül ivott, így most megborzongott. Nem erre a kérdésre számított amúgy, így kicsit segélykérően pillantott a mellé leülő Johnra.

- Mióta vagyunk együtt?

- Hivatalosan?

- Miért, hivatalosan is együtt vagyunk?

John keze megállt a levegőben, ahogy az egyik croissant után nyúlt.

- Miért, nem?

- Nem tudom. Kicsit bizonytalan vagyok. – Aiden teát öntött magának, majd Julie-nak és Johnnak is. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a vállára ülő Rozmaringot (és a bőrébe mélyedő karmokat), aki a kert felé bámult. Valószínűleg egy ismeretlen lélek bukkant fel, az mindig lekötötte egy időre. A szellemeket elég nehéz volt a tudata mélyére száműznie, a szeme sarkából látta őket, ha akarta, ha nem, de most az élők problémáit kellett megoldania. Jobban mondva a saját problémáját. – A múltkori hivatalos bejelentésnek számít?

- Emmettnél? Azt hiszem. – Most John is elbizonytalanodott. – Az éttermi viszont biztosan.

- Ti most hülyéskedtek velünk?

- Nem, Angie. Azóta ismerjük egymást, hogy idejöttem. Ez megfelel?

- Nem a kérdésre válaszoltál.

John már majdnem beleharapott a croissantba. Farkaséhes volt. Most viszont kezdett elmenni az étvágya.

- Mit akarsz hallani, Angie? – kérdezte halkan. – Azt, hogy melyik nap jöttünk össze, hányszor feküdtünk le egymással, rövid vagy hosszú távra tervezzük-e… vagy mit? Melyikhez van neked közöd, hm?

- Megváltoztál. Régen soha nem beszéltél így velünk.

John letette a croissant, és hátradőlt. A húgait nézte, hirtelen nagyon fáradtnak látszott.

- Nagyon szeretlek titeket! Mindennél jobban.

- De? – Angie kérdően felvonta a szemöldökét. – Ne mondd, hogy miatta nem akarsz velünk találkozni!

- Ehhez Aidennek semmi köze!

- Elmenjek? – Aiden érezte a levegőben áramló feszültséget, szinte tapintható volt.

- Maradj csak! Nincs semmi titkolnivalóm. – Vagyis volt, de az embernek mindig kell, hogy legyenek titkai, vélte John. Kis ideig hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – Bern nem csak a társam volt évekig, hanem a legjobb barátom is. Tudta, hogy belefásultam a munkába, és elegem van az egészből. Arra bíztatott, hogy hagyjam ott a rendőrséget, és kezdjek új életet. Távol mindentől. Tőletek is.

- Miért? – Julie döbbenten ült. Mellette a nővére csak összeszorította a száját.

- Ti is tudjátok, hogy miért. Soha nem volt saját életem, minden napom arról szólt, hogy anyuéknak megfeleljek, tegyem, amit kérnek, amit akarnak. S amikor elvesztettük őket, akkor ott voltatok ti ketten. Ha akartatok valamit, és nem volt pénzetek, akkor plusz műszakot vállaltam, hogy megkaphassátok. Fizettem a jogsitokat, a kocsitokat, a lakásotokat, míg én egy pici szolgálati lakásban laktam, ahová szégyelltem felvinni bárkit. Nem volt magánéletem, mert értetek dolgoztam és a szabadnapjaimon, ha mégis összejött egy randi, akkor valamelyikőtök felhívott, hogy elhüppögje, az aktuális pasija megcsalta vagy épp csak ugorjak el neki a tisztítóba a ruhájáért, mert én vagyok a cuki bátyó, aki megteszi ezt is. Megtettem, mert azt hittem, ez a helyes.

Aiden még egyhuzamban nem hallotta ennyit beszélni Johnt, amióta megismerte. S már értette, miért költözött a városba, ide, a semmi közepére. Nem szólt közbe, csak megfogta a kezét. John ujjai olyan erővel kaptak utána, mintha életmentő lett volna. Lélekmentő volt inkább, az, amire a férfinak most a leginkább szüksége volt.

- Bern halála sok mindent megváltoztatott. Engem is. Elgondolkodtam, hogy boldog vagyok-e, jó-e ez így, ahogy van? Aztán kaptuk a telefont az örökségről, és hirtelen megértettem, hogy az egy jel. Ha most nem megyek, akkor soha nem fogok.

- Ezért költöztél ide? – Angie dühösen az asztalra csapott. – Nem lett volna jobb, ha inkább leültetsz minket és elmondod, hogy mi bánt? Megoldhattuk volna anélkül, hogy elszakadjunk egymástól!

- Nem érted, Angie?! – Julie kifújta az orrát és dacosan a nővérére pislogott. – Mi vagyunk John problémája! Miattunk nem volt élete! Kihasználtuk, ugráltattuk és mit kapott viszonzásul? Azt, hogy ő a mi cuki meleg bátyánk, aki majd úgyis megold mindent nekünk, helyettünk, értünk…

Aiden elismerően nézett a lányra. Julie láthatóan sokkal okosabb és mélyérzésűbb volt, mint a nővére.

- A képletből csak én hiányoztam. Legalábbis így éreztem. – John keserűen felnevetett és vállat vont. – Távolságot akartam tőletek. Igazából azt akartam tudni, milyen érzés egyedül lenni és megismerni önmagam. Nem akartam, hogy aggódjatok. Egyszerűen a saját életemet akartam élni.

- Azért karácsonykor felhívtál volna minket? – Angie gúnyosan horkantott.

John keze megrándult, Aiden érezte, hogyan feszülnek meg az izmai.

- Szerintem önzően viselkedsz – jelentette ki a lány szemébe nézve. – Tudom, nem kell mondanod, hogy rohadtul semmi közöm hozzá, de azért elmondom. A bátyád nem tökéletes, de éveket húzott le a szolgálatban, büszke volt arra, amit elért, rátok meg szerintem még inkább. Ha nem szeretne benneteket, egy kisujját sem mozdította volna meg egyikőtökért sem. – Julie az ajkát kezdte harapdálni, míg Angie asztalon nyugvó keze ökölbe szorult. – Aztán, amikor besokallt, és istenhozzádot mondott, eszetekbe sem jutott, hogy megkérdezzétek, mi a baj? Most fel vagy háborodva, de ne mondd nekem, hogy nem tűnt fel az elmúlt fél évben, hogy valami nincs rendben? – Előrehajolt, az arcára így fény esett, a szeme nem kéknek, hanem sárgának tűnt, mint amilyen Rozmaringé. A két lány elsápadt, akaratlanul is fenyegető volt. Nem is fenyegető, volt benne valami kísértetiesen nem evilági, amitől az átlagos embernek mindene megborzong. – Magadon kívül gondolhatnál kicsit másra is, mert körülötted, ha nem vetted volna észre, érző lények élnek. – Rozmaring erre nyávogott egyet, és a terasz korlátjára ugrott. Visszanézett a gazdájára, hogy követi-e. Aiden vett egy mély levegőt, és megszorította John kezét. – Most megyek, mielőtt valami olyasmit mondok, amit magam is megbánok. – Felállt, és lesétált a kertbe. A hangján még érződött a düh, ahogy a macska után kiáltott. – Rozmaring, várj!  

- Nem vagyok önző. Ha nem aggódtam volna érted, nem lennék itt. – Angie hangja remegett. Piros volt az arca, látszott, hogy a bátyja és Aiden szavai mélyen érintették.

- Mindhárman tudjuk, hogy Aidennek igaza van, de tény, hogy mindannyian hibáztunk. – John megpöckölte mutatóujjával a poharát, az üveg csilingelő hangot adott ki. – Én nem mondtam, mi bánt, ti pedig nem kérdeztétek.

- Úgyis azt mondtad volna, hogy semmi.

- Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy nem. Talán legközelebb ki kellene próbálnunk.

- Inkább most – vetette fel Julie. – Tényleg itt fogsz maradni Wheatherly-ben? Komolyan hiányzol.

- Ti is hiányoztok nekem, de maradni akarok.

- Miatta? – Angie a kert felé intett a fejével Aidenre utalva.

- Nem csak miatta. Bármilyen hihetetlen, szeretek itt élni. – Magának is most vallotta be először. Tíz évvel ezelőtt elképzelni sem tudta volna egy ilyen helyen az életet. S most? Nem tudta elképzelni, hogy tudott élni a nagyvárosban.   

- Tényleg hihetetlen. – Angie felsóhajtott, és egy croissant után nyúlt. John és Julie összenéztek, úgy látszott, a vihar elvonult. – El sem akartam hinni, hogy képes voltál ideköltözni. Itt még egy Starbucks sincs!

Julie fojtottan felvihogott és a bátyja is elvigyorodott.

- Szerintem meg lehet lenni Starbucks nélkül. A kávézóban jó kávét adnak és Aiden finom teát főz.

- Ez neked finom?

- Egészségesen él.

- A cukor mióta egészségtelen?

- Ne mondd, hogy diplomával a kezedben képes vagy elhinni azt a baromságot, hogy a cukor vitamin!

- Aiden mit csinál? – Julie a fejét oldalra billentve bámult a kert felé.

Mindketten arrafelé fordultak. John lopva a húgaira sandított, akik döbbenten nézték a férfit. Messziről eddig úgy tűnt, hogy Aiden a macskával vitázik, ám most éppen mintha labdát dobált volna – csak éppen nem látszott sehol a labda, amit elkapott, majd visszadobott a láthatatlan partnernek.

John biztosra vette, éppen az egyik lélekkel játszik, már ha létezett ilyesmi. Igaz, ha gonosz szellemek léteznek, miért ne létezett volna olyan, aki labdázni akar? Bár jobban örült volna, ha ezt nem most kellett volna megtapasztalnia. Épp elég volt, hogy Angie fújt Aidenre valami meghatározhatatlan okból kifolyólag, nem hiányzott hozzá, hogy azt higgye, a pasija dilis.

- Szerintem csak Rozmaringnak produkálja magát – szólalt meg, és remélte, hogy elhiszik.

Julie kicsit arrébb mutatott.

- Rozmaring épp a füvön hentereg ott, látjátok?

- Látjuk. – John a pokolba kívánta a város legszexibb seriffjének különleges képességét. Coming outolni is könnyebb volt, mint most kimagyarázni, Aiden miért labdázik egy láthatatlan labdával! Vajon, ha őszinte lenne, elhinnék? Aztán azon kapta magát, hogy ezen felnevet.

- Mondd, hogy nem egy diliflepnist szedtél össze… - Angie szinte könyörgött.

- Aiden kicsit más, mint az átlag.

- Szóval egy flepnis…

- Ha az lenne, hogyan választották volna meg rendőrnek? – érvelt Julie.

- Ez egy kisváros. Itt minden megtörténhet.

John elvigyorodott. Valóban sok minden megtörténhetett, ezt ő tudta a legjobban.

- Egyetek csak, mindjárt jövök! – állt fel. Fogta Aiden csészéjét, teát töltött bele, és lesétált vele a kertbe. – Zavarlak?

Aiden feléje fordult, aztán megtántorodott, mintha tényleg eltalálta volna valami. Felháborodottan nézett valakire derékmagasságban.

- Ez nem ér!

- Ezek szerint igen. – John vigyorgott.

Aiden intett az ismeretlennek, majd odaballagott hozzá. Elvette a csészét, nagyot kortyolt, és a fejét rázta.

- Nem.

- Elment?

- El. Csak játszani akart. Vissza fog jönni. – Aggódva a terasz felé pillantott. – Minden rendben?

- Meglátjuk. Sétáljunk kicsit!

Elindultak. John hagyta, a férfi hadd vezesse a lépteiket. Már most kellemes meleg volt, a virágok illata kezdett mindent betölteni.

- Angie azt hiszi, dilis vagy.

- Láttak Jacksonnal labdázni? Nem szoktam hozzá, hogy rajtad kívül más is legyen itt.

- Gondoltam. Zavar, hogy itt vannak?

Aiden éles tekintettel pillantott rá.

- Téged zavarnak.  

A férfi megtorpant. Egy könnyedén szárnyaló madarat figyelt, miközben mérlegre tette magában az érzéseit.

- Szörnyen önzőnek érzem magam, de igen. Zavarnak. – Habozott, mielőtt hozzátette volna. – Nem illenek ide.

- Valóban nem.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád.

- Hagynom kellett volna, hogy kóboroljanak az erdőben, ahová Angie behajtott… Hé, meg ne fulladj! – Aiden félrenyelte a teát, köhögve fuldoklott, de közben annyira nevetett, hogy kicsordultak a könnyei. Kellett pár perc, mire megint rendesen kapott levegőt.

- Ez aztán a testvéri szeretet – vigyorgott.

- Nem a te kishúgaid akadályozták meg, hogy szerethesselek… – John lehajolt, hogy megsimogassa az odatévedő Rozmaringot, ezért nem látta a férfi arcát. A tekintetén és a vonásain átsuhanó érzelmeket.   

Több okból is szíven ütötték John szavai. Egyrészről ő évek óta nem beszélt a családjával, és be nem vallottan ugyan, de hiányoztak neki. Fel fogja hívni őket, határozta el. Másrészről John olyan természetességgel „duzzogott” azon, hogy romantikus terveiket szétzúzta a valóság, ami ráébresztette, mennyire magányos volt eddig. Mennyire hiányolta maga mellől a társat, aki mellett reggel felébredhet és aki miatt jó volt hazajönni.

Jó volt Johnnal élni. Csendes volt és rendszerető. Vicces és romantikus. Nem egyszer pedig bosszantó, ami miatt túl voltak már pár vitán is. Mégis – az elmúlt hetekben, amióta a férfi állandó lakója lett a háznak – valahogy a körülötte levő világ is változásnak indult. Ezt Aiden nem tudta volna megfogalmazni egy idegennek, csak önmagában érezte. Talán pont ő maga változott.

- Köszönöm.

- Mit?

A férfi csodálkozó tekintetét bámulta.

- Azt, hogy nem menekültél tőlem világgá. Meg azt is, hogy még mindig le akarsz feküdni velem.

- Szerintem nem akadt még senki, aki ilyesmit megköszönt volna. – John felegyenesedett. Gyengéd mosollyal megsimogatta Aiden arcát. – Mondjuk, olyan pasival sem hozott még össze az élet, aki szellemekkel beszélgetett – nevette el magát.

- Örülök, hogy legalább valamiben első lehetek.

- Sok mindenben első vagy. – John elkomolyodott. Közelebb lépett. A tekintetében megjelent a vágy első szikrája, ahogy finoman megcsókolta.

A bögre a fűre esett, a teát felszívta a föld. Aiden a nyaka köré fonta a karját, hozzásimult. Lehunyta a szemét, ahogy a férfi ujjai végigtáncoltak a gerince ívén, majd a hátán indultak kalandra. Lustán csókolóztak, körülöttük méhek döngtek és pillangók lebegtek tova. Rozmaring lefeküdt az árnyékban, mintha őrizni akarta volna őket. Angie és Julie a teraszon Jeanette felügyelete alatt reggeliztek, aztán csak ültek és kortyolgatták a teájukat.

- Még jó, hogy nem zavartatok le egy menetet a szemünk láttára. – Angie azért nem állta meg, hogy ne szólaljon meg, amikor kipirultan és ziláltan visszatértek hozzájuk.

- Angie!

- Igazam van, Julie!

- Ízlett a reggeli? – John lehuppant a húgával szemben. Aiden szótlanul leült mellé és töltött magának teát.

- Finom volt, köszönjük!

- A városban van egy kitűnő hotel, ahol megszállhattok, amíg itt vagytok.

- Ez célzás akar lenni?

- Igen, Angie. Kettesben akarunk lenni Aidennel. – John úgy döntött, kínosan őszinte lesz.

- Elég sokat lehettek kettesben, ha elmegyünk. Vagy az zavar, hogy nem tudtok…

- Ne fejezd be! – John sötéten a lányra meredt.

- Miért? Gondolom, ez az igazság.

- Gondolod… Tudod, nem ártana megértened, hogy nem mindig az van, amit te elképzelsz. Sokszor ugyanis köszönőviszonyban sincs a valóság és az elképzelés. Jelen esetben például igaz, hogy együtt akarunk lenni Aidennel. Mindketten dolgozunk, keveset látjuk egymást, és szerintem teljesen érthető, hogy kettesben szeretnénk tölteni a szabadidőnket. Mondom, kettesben. Nélkületek. Elég sokszor ment tönkre kapcsolatom miattatok, és nem fogok elnézést kérni, amiért ezt most nem fogom hagyni. Aiden nagyon fontos nekem. – John dühös lett, pedig visszafelé megfogadta, hogy nem húzza fel megint magát. Nem jött be. – Nem olyan álomszép az életünk, mint amit te gondolsz, hugi. Aiden rendőr. Pár héttel ezelőtt zárt le egy ügyet, ahol meghalt egy kilencéves kislány és egy húszéves fiú. A kislányt mi találtuk meg kiránduláskor. Mi ástuk ki a föld alól, ahova a gyilkosa temette. S azóta próbáljuk meg elfelejteni és élni az életünket. Eléggé rá tudja ugyanis ébreszteni az embert az ilyesmi arra, hogy mennyire jó dolog, ha az, akit szeretünk, mellettünk van. S igen, titeket is szeretlek, de Aiden más. S ha ez nem tetszik, akkor állj fel, és menj haza, a rohadt életbe!

- Sajnálom. – Angie csak ennyit bírt kinyögni. Julie nagyokat nyelt.

John hátradőlt a székben és Aiden keze után nyúlt. A romantikus hangulat odalett. Szomorúság ülte meg a levegőt. Jeanette a gazdája combjára hajtotta a fejét és nyüszíteni kezdett.

- Semmi baj – simogatta meg Aiden a fejét.

- Ez nem a telefonod? – John befelé fülelt.

- De igen. Elnézést! – Bement a házba, majd pár perccel később a fegyverét az övére csatolva lépett ki. – El kell mennem!

- Mi történt? Tudok segíteni?

- Nem. – Aiden a férfi vállára tette a kezét és megszorította. – Dusty meg én megoldjuk.

- Vigyázz magadra! – John felnyúlt és megszorította az ujjait.

Aiden lehajolt hozzá és gyors csókot nyomott a szájára.

- Majd hívlak!

- Megmutatom a lányoknak az üzletet, ott megtalálsz.

- Rendben. Sziasztok! – Lekocogott a kocsijához, és miután megvakarta Rozmaring füle tövét, beszállt és elhajtott.

John felsóhajtott. Ennyit a mai napról, állapította meg. A húgaira pillantott, és arra jutott, hogy a java még csak ezután következik.

- Ha nem kértek többet, elpakolok.

- Te még nem is ettél. – Julie aggodalmasan pislogott.

- Nem vagyok éhes. – A tálcára tette a lekvárt, vajat, maradék pirítóst.

- Segítek. – Julie a croissant-al teli kosárral követte.

Angie nem mozdult, rosszkedvűen kortyolgatta a teáját.

- Szörnyű ez a tea – mormolta.

- Akkor ne idd meg! – John olyan élesen szólt vissza az előtérből, hogy még Jeanette is összerezzent.  

- Sajnálom.

John Julie-ra pillantott, miután lerakta a tálcát a konyhaasztalra.

- Mi a baja? Aiden zavarja?

- Szakított vele a pasija. Emlékszel Earlre?

- Emlékszem. Már akkor megmondtam, hogy nem lesz hosszú életű kapcsolat.

- Igazad volt. Mint mindig.

A sikolyra egyszerre kapták fel a fejüket. John volt a gyorsabb, már rohant is ki a teraszra. Összeütközött a befelé igyekvő Angie-vel, aki rémülten csimpaszkodott bele.

- Ott – mutatott kifelé. – Jaj, Istenem!

- Mi a baj? Mi történt? Jeanette vagy Rozmaring ijesztett meg?

- Nem! A pohár…

- Mi?

A lány görcsösen próbált levegőhöz jutni és nem sírni.

- Letettem a poharat, és aztán azt láttam, hogy megmozdul. Olyan volt, mintha valaki fogta volna. Ti voltatok? Annyira rossz vicc volt ez! – A bátyja mellkasát ütötte, amíg a férfi el nem kapta a kezét.

- Elég legyen! Nem csináltunk semmit! Hadd nézzem! – Elengedte és kilépett a teraszra.

A pohár ott volt Angie tányérja mellett, ahová valószínűleg letette.

- Nem ott volt! Tényleg nem!

Julie átkarolta a nővérét, hogy megnyugtassa.

- Elhisszük. Nincs semmi baj!

John a halántékát dörzsölte. Sejtette, hogy valamelyik lélek űz éppen rossz tréfát a lánnyal. Az itt élő szellemek érzékenyek voltak a változásokra. Néha őt is megviccelték vagy épp felbosszantották – nézet kérdése volt, ki mit tekintett tréfának.

- Biztos csak fáradt vagy – mondta nyugtatóan. – Jobb lesz, ha beviszlek titeket a városba és lepihensz kicsit a hotelban.

- Hülyének nézel?

- Ne csináld! A bátyusnak igaza van, a gépen nem aludtál és a reptérről idáig vezettél. Szükséged van egy kis alvásra.

Angie a fejét ingatta.

- Tudom, hogy mit láttam! Mi ez a hely? Ki ez a pasi?

- Miről beszélsz?

- A szomszédok nem akarták elárulni, hol vagy! Azt mondták, jobb, ha nem jövünk ide! Miért? Valami olyasmit motyogtak, hogy ez egy elátkozott hely és nem fiatal lányoknak való! Mi a csudáért?! Ki ez a Wood?

John felsóhajtott. Sejthette volna, hogy a szomszédok pletykálni fognak. Amióta ideköltözött, őt is olyan babonás félelemmel vették körbe az idősebbek, mint Aident.

- Aiden előtt egy idős asszony élt itt. Boszorkánynak tartották.

- Boszorkányok léteznek? – Julie elbizonytalanodott.

- Ne csináljátok! Hogyan léteznének? Az emberek csupán rosszindulatból nevezték el annak. S mivel Aiden él most itt, aki történetesen még meleg is, így mindenfélét terjesztenek rólunk.

- Tudom, mit láttam!

- Én meg azt mondom, hogy az agyadra ment valami! – csattant fel John. – Üljetek be a kocsiba! Egy perc és indulunk!

- Nekem te ne parancsolgass!

Rozmaring volt az, aki eldöntötte a vitát. Felugrott az asztal szélére és felborzolt szőrrel, villogó fogakkal a lányra fújt.

- Nincs semmi baj, Rozmaring!

A macska nem vette komolyan Johnt. Határozottan ijesztő volt, ahogy felpúpozta a hátát. Angie felkapta a táskáját, és leviharzott a kocsihoz. Olyan erővel csapta be az ajtaját, hogy mindannyian összerándultak. Rozmaring letottyant a fenekére, és mosakodni kezdett, mintha semmi sem történt volna. Julie elgondolkodva bámulta, majd a bátyjára nézett.

- Fura egy hely ez – jegyezte meg, de aztán a nővére után indult.

John megsimogatta a macska hátát.

- Ügyes kislány.

Rozmaring dorombolni kezdett és rajongó tekintettel hízelgett.

- Mit szólnál egy jutalomfalathoz? Éhenkórász vagy – tette hozzá, amikor a macska az ajtóhoz rohant és visszanyávogott neki, hogy na, jön már, mi lesz a jutalommal? Nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát és engedelmes gazdi módjára követte.

Angie az agyára ment egész nap, hiába próbálta Julie tompítani a nővére megjegyzéseinek élét. Szinte örült, amikor vacsora után búcsút inthetett nekik. Úgy volt, hogy kora hajnalban indulnak, és Julie nagy nehezen meggyőzte Angie-t, hogy ha egyedül ide tudtak utazni, akkor visszafelé is megoldják, és hagyhatják a bátyjukat pihenni.

Egyedül indult a városban Aiden keresésére. Az irodájában találta meg, nem is kellett nagyon kutatnia. A férfi elmélyülten püfölte a billentyűzetet, és néha a homlokát ráncolva beletúrt az előtte levő mappába, hogy kinézzen valami adatot.

- Szia!

- Szia! Már ennyi az idő?

- Bizony.

- A lányok?

- Reggel mennek haza.

- Tehát végre aludhatunk majd, ameddig akarunk?

- Jól hangzik.

- Jobban, mint gondolnád. – Aiden elvigyorodott. – És kész! – A mentés gombra kattintott, és elégedetten nyújtózott. – Vacsoráztál már?

- Igen. Hívtalak, hogy velünk jössz-e, de nem vetted fel.

- Oh, lehet, hogy a kocsiban maradt a telefon. Mindegy, majd otthon bekapok valamit.

- Maradt még croissant reggelről.

- Nem is ettem belőle.

- Ettél te ma egyáltalán? – John gyanakodva mérte végig.

- Dusty hozott egy hamburgert Emmettől. – Aiden felállt. Összeszedte kevéske holmiját, majd az ajtó felé indult. – Hihetetlen, hogy… - Elhallgatva megtorpant.

- Aiden? Mit látsz? – Az ajtóban nem állt ugyanis senki. – Seriff?

- Csak egy percet adj!

- Minden rendben lesz?

- Igen.

- Rendben. Megvárlak kint.

A járdaszélen ácsorogva aggódott, amíg a férfi ki nem lépett az épületből. Figyelte, ahogy bezár.

- Jól vagy?

- Igen. Menjünk haza!

Nem kérdezte meg, akar-e róla beszélni. Tudta, hogy fog, ha szükségét érzi.

- A lányoknak tetszett az üzlet – mondta inkább, ahogy odaértek a kocsihoz.

- Angie-nek is? Ez meglep. – Aiden a kormány mögé ült.

- Volt pár építő jellegű javaslata.

A férfi végre elnevette magát.

- Sejtettem.

- Neked milyen napod volt?

- Papírmunka napom volt. – Így nevezte, ha egész nap jelentésekkel és dokumentációval volt elfoglalva.  

- Tehát jobb napod volt, mint nekem.

Aiden vigyorgott.

- Igen.   

Odahaza minden úgy volt, ahogy John hagyta. Jeanette a teraszon aludt a megszokott helyén, míg Rozmaring a lépcsőn ülve várt rájuk. A szeme felvillant a fényszórók fényében, árnyéka hatalmas lett és ijesztő, de aztán Aiden leállította a motort, a fény kialudt és megint csak egy macska lett.

John felvette és gyengéden vakargatta a nyakát és a füle tövét. Rozmaring elégedett dorombolásba kezdett és fátyolos, szerelmes pillantással honorálta a kényeztetést. Aiden megbökte az orrát, mire sértetten pislogott.

- Teljesen elkényezteted.

- Ezt pont te mondod? Ki vitte neki a kertbe a reggelit, mert nem volt hajlandó bejönni enni?

- Azt hittem, valami baja van. – Aiden a szemét forgatta. – Éhes vagy?

- Nem, de te egyél.

- Inkább iszom egy teát és sétálok egyet a kertben.

John már megszokta, hogy vacsora után a férfi körbejárta az udvart és a kertet. Hallotta néha, ahogy a szellemeivel beszélget. Volt, hogy elkísérte, de most érezte, hogy magányra vágyik. Letette a macskát, besétált a házba és átöltözött. Visszafelé menet bepillantott a konyhába, Aiden még a teáját csinálta, bár látszott, hogy a gondolatai máshol járnak.  

- Mi leülünk olvasni Rozmaringgal.

- Rendben.

John lehuppant a teraszon a hintaszékbe. A mellette levő kisasztalon ugyanúgy hevert a tegnap abbahagyott regény, ahogy letette. Rozmaring az ölébe ugrott, s elégedetten forgolódott, míg megtalálta a helyét.

- Nagyon aranyosak vagytok. – Aiden pár perccel később a bögre teával megállt mellettük.

- Hallottad, mit mondott a gazdád? Aranyosak vagyunk. – John felmorrant, de vidám volt a hangja.

Aiden halkan nevetett, és elsétált. Aggódva pillantott utána. Visszatette a könyvet az asztalra és Rozmaringot kezdte inkább simogatni. Az utóbbi időben egyre többször fordult meg a fejében, hogy el kellene neki mondania, miből vette az üzletét. A titok nyomasztotta. Aiden megosztotta vele minden gondolatát, az álmait, a vágyait, a titkait, ám ő még mindig képtelen volt neki elmondani mindent. Tudta jól, hogy azért hallgat, mert fél az elutasítástól. Közel sem volt olyan jó ember, mint a férfi gondolta.

- Szerinted mit kellene tennem, Rozmaring?

A macska felpillantott, majd kis tétovázás után leugrott az öléből. Elindult a gazdája után, de pár lépés után visszanézett, hogy követi-e. Nem mozdult, ezért leült és szuggerálni kezdte. Óarany szemében értetlenség és sürgetés volt. Felsóhajtott és engedelmesen utánament.

Aiden az egyik virágágyásnál térdelt. A bögrét letette a földre és a mellette heverő kupacból ítélve éppen gazolt. Rozmaring a lábához simult, körbekeringte.

- Hát, te? Nem volt izgalmas a könyv? – Aiden mosolyogva megsimogatta.

- Olvastunk már izgalmasabbat is, igaz, Rozmaring? – Leguggolt mellé. – Segítsek?

- Inkább ne. Múltkor is kiszedted a virágot.

- Nem mutattad, hogyan néz ki!

- De igen.

- Mármint azt a pici kis hajtást? Szerinted abból be tudtam azonosítani?

- Reméltem, hogy igen.

- Most mit mondjak? Nem vagyok kertész.

- Észrevettem. A gazt viszont elviheted a komposztálóba.

Elvitte. Mire visszaért, Aiden már a kerti csapnál megmosta a kezét és a teáját iszogatta.

- Holnap nincs kedved beugrani Dusty helyére?

- Miért?

- Az anyját viszi valami vizsgálatra, de elfelejtett szólni.

- Rendben.

Aiden a férfit nézte.

- Nem akarsz elmondani nekem valamit? – kérdezte csendesen.

John éppen a magasba emelte Rozmaringot, de a kérdésre majdnem elejtette. Magához ölelte, és döbbenten bámult rá.     

- Honnan…? – Teljesen nyilvánvaló volt, mire gondol.

- Látom, hogy nyomaszt valami. Sokat forgolódsz éjszaka. Néha pedig érzem, hogy mondanál valamit, de aztán mégsem teszed.

John sokáig némán állt, simogatta a macskát. Próbálta összeszedni a gondolatait. Nem igazán tudta, hogyan kezdjen bele a vallomásba. Jó lett volna valahogy tompítani a rablás tényét, csupán nem volt hogyan. Megtette és most számolnia kellett a következményekkel.

- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Attól félek, ha megtudod az igazságot, akkor… Akkor ennyi volt.

Aiden a teáját tanulmányozta, mintha abban rejlett volna a megoldás.

- Az a lélek, aki ma megtalált, nem engem keresett – sóhajtotta.

John úgy érezte, mázsás kő zuhan a mellkasára.

- Miért nem mondtad?

- Mert nem akartam elhinni, amit mondott, de most, ahogy gondolkodtam rajta, nyilvánvaló lett, hogy igaz volt minden szava. Egy lélek nem hazudik.  

- Ezek szerint nem is kell mondanom semmit…

- Örülnék neki, ha mondanál. Ha megmagyaráznád…

- Ha meg tudnám…

- Valamit csak tudsz! – Aiden felcsattant. – Elloptál egy bőröndnyi pénzt! Azt elhiszem, hogy hirtelen ötlet volt, és nem gondoltad át, de utána?!

John mérlegelt, majd döntött. Mindent egy lapra tett fel a válasszal.

- Mindent gondosan megterveztem. Hogyan mondok fel, költözök el, mit mondok a húgaimnak. Az örökség kapóra jött, hogy senki ne gyanakodjon. Nem is sejtett senki semmit, még a lányok sem. Szerencsére bíznak bennem annyira, hogy nem számoltak utána, mennyit költhettem itt az üzletre és a házra. Azt mondtam nekik, van még megtakarításom, és ők elhitték. Jobb esetben valóban tehettem volna félre valamennyit az elmúlt években… Még egy kisebb hitelt is vettem fel nehogy a legkisebb gyanú is felmerüljön. Valójában mindent a lopott pénzből finanszíroztam. Kitart életem végéig, ha visszafogottan költekezem.

- Az lopott pénz, John. Ne mondd, hogy nincs miatta lelkiismeretfurdalásod!

- Néha eszembe jut, hogy nem vagyok különb azoknál, akiket lecsuktam. S igen, van bűntudatom, mert ennél jobb embernek tartottam magam. Ugyanakkor pontosan tudom, honnan származik. – John egyenesen Aiden szemébe nézett. – Ebből már nem kerül az utcára több adag drog és nem lesz lefizetve egyetlen korrupt zsaru sem.

- Nem ez a lényeg.

- Akkor mi? – Most már ugyanolyan dühös volt, mint a férfi. – A fél életemet végigrobotoltam egy olyan államot szolgálva, amely még csak annyit sem mondott, hogy hé, te hülye, kösz! Felneveltem a húgaimat, és közben az élet elszaladt mellettem. Bernnek igaza volt! Nem volt semmim. Még önbecsülésem sem. – Elakadt a hangja, szorosan lehunyta a szemét. – Nem bánom, hogy megtettem. Amióta együtt vagyunk, pláne nem. Ha nincs a pénz, soha nem ismerlek meg.

- S ez ennyire fontos?

- Jelenleg semmi sem fontosabb nálad. Szeretlek. – Rozmaring hangosan dorombolni kezdett, és szeretetteljesen pislogott fel rá, mintha neki szólt volna a vallomás. Igaz, neki is szólt, hiszen Aidenhez ő és Jeanette is hozzátartozott. – Ha szeretnéd, eladományozom a pénzt. De ha azt mondod, akkor elmegyek.

Aiden nem válaszolt, a virágokat bámulta komoran. A szemében szinte kavarogni látszottak az érzések. Úgy vélte, ez épp elég válasznak. Letette a macskát, és elindult a ház felé. A pénznek köszönhette, hogy megismerte Aident, de most pont az választotta el tőle. Sokkal rosszabb érzés volt, mint korábban sejtette. Az üresség a mellkasában jobban fájt, mint egy golyó.

- Bern volt az.

Megtorpant.

- Bern? – ismételte hitetlenkedve.

- Bern.

Visszafordult, hogy lássa a férfi arcát.

- Bern?!

- Igen.

- Ez nagyon szemét dolog volt tőled.  

- Tudnom kellett, hogy igaz-e.

- Remek. – Legszívesebben megütötte volna, bár csak a tehetetlen düh munkált benne. – Megyek és összeszedem a cuccomat. – Sarkon fordult, és nagy léptekkel bement a házba.

Aiden a hálószobában érte utol, miközben a ruháit dobálta a bőröndbe.

- John…

- Ne mondj semmit! Pár perc és itt sem vagyok!

- Ne gyerekeskedj!

- Ezt akarod, nem?

Elkapta a karját, és kényszerítette, hogy ránézzen.

- Azt mondta, hogy jól tetted!

John éppen ki akart szabadulni, de a mozdulat félbeszakadt. Nézte Aiden komoly kék szemét, a benne tükröződő igazságot.

- Jól?

- Nem tudom, én mit tettem volna a helyedben, de Bern szerint ez volt a legjobb, amit tehettél és rohadtul büszke rád. Most épp idéztem tőle. – John a vállába markolt, az arcán ezernyi érzelem suhant át. – Azt akarta, hogy tudd. Nem hitte, hogy valaha rád talál, azt meg még kevésbé, hogy lesz valaki, aki ezt elmondja neki, de szerencséje volt. Megtalált engem, és mellettem téged.

- Mindig azt mondta, legyek önző, mert csak úgy lehetek boldog.

- Boldog vagy? – Aiden hangja nagyon gyengéd volt.

- Veled igen. Sajnálom, hogy hazudtam. Sajnálom, hogy nem vagyok olyan jó ember, mint amilyennek elhitettem.

- John, nem azért szeretlek, mert tökéletes vagy.

Erre nem tudott válaszolni, a torkát elszorította a meghatottság. Két tenyere közé vette Aiden arcát, a kék szempár valószerűtlenül gyönyörű volt. A homlokának döntötte a fejét, a szorító érzés a mellkasában lassan megszűnt. Aiden a mellkasára tette a kezét.

- Mi lenne, ha visszapakolnánk a ruháidat? – kérdezte halkan.

- Tiszta macskaszőr mindegyik – válaszolta duzzogva. – Miért engeded be Rozmaringot a szekrénybe?

- Te szoktad nyitva hagyni az ajtaját…

- Mindig kulcsra zárom.

- Én is.

Zavartan pislogtak.

- Rozmaring?! – Aiden elkiáltotta magát. – Kérsz jutalomfalatot?

Rozmaring pár másodpercen belül bekocogott az ajtón és reménykedve nézett fel rájuk. Lehajolt, és felvette.

- Kár, hogy nem tudsz beszélni – jegyezte meg, majd megállt a szekrény előtt. – Kíváncsi lennék, hogyan jutsz be minden alkalommal?!

Rozmaring ártatlan fejjel mosakodni kezdett.

- Tudjuk, hogy érted! – John megsimogatta a fejét.

Aiden a fejét csóválva letette, és finoman az ajtó felé taszította.

- Nincs jutalomfalat, amíg bejárkálsz a szekrénybe! – adta ki az ultimátumot.

- Erre kíváncsi leszek. – Ismerte már annyira a férfit és Rozmaringot, hogy tudja, maximum egy napig fog tartani a betartása. A macska is tudta ezt, mert szánakozó, királynői tekintettel pillantott vissza rájuk.

Az este további része azzal telt, hogy rendberakták a szekrényeket. Nekiálltak kimosni a ruhákat. John már elaludt az ágyon, mire lejárt a szárító az utolsó adaggal. Aiden elhajtogatta őket, majd melléje dőlt. John felsóhajtott és magához ölelte. A vállára húzta a fejét, és megpuszilta a haját.

- Köszönöm – motyogta.

- Szívesen.

Azt hitte, hogy a férfi visszaaludt, de John a hátát kezdte el simogatni.

- Elfelejtettem mondani, hogy beszéltem pár barátommal. Az egyikük rendőrségi rajzoló, és vállalta, hogy ha leírod neki azt a lányt az útszélről, akkor elkészíti az arcképét. A többiek pedig hozzáférnek olyan adatbázisokhoz, amikhez mi nem. El tudnak indítani egy keresést, hátha kiderül, ki volt.

Aiden alig akart hinni a fülének, felnézett rá. John megszakított minden kapcsolatot a kollégáival és egyben a múltjával, most mégis megkereste őket, hogy segítsen neki kideríteni, ki az az elveszett lélek az út széléről. Ez mindennél ékesebben elmondta, mennyire fontos neki.

- Nem hittem volna, hogy képes leszel felhívni őket.

- Mindenki úgy üdvözölt, mint egy rég elveszett kisöccst. Kíváncsi vagyok, akkor is így kedvelnének-e, ha kiderülne, mit tettem.

- Ugye, tudod, hogy ők is ezt tették volna?

- Te is?

Aiden elgondolkodott.

- Lehet.

- Ha most találnál egy bőrönd pénzt, mit tennél?

- Természetesen elkezdeném keresni a tulajdonosát.

- S ha megtalálnád és kiderülne, hogy például rablógyilkos?

- Akkor a pénz az államé vagy azé, akitől elvette.

John mostanra már szélesen vigyorgott. Aiden is felismerte a csapdát, mert felhorkant.

- Jó, nem tenném meg! Most boldog vagy?

- Aha.

- Eladományozod a pénzt?

- Negyedét?

- John!

- Felét? – John kinyitotta a szemét, és megpróbált nagyon ártatlanul nézni. Neki nem ment úgy, mint Rozmaringnak.

- Jobban örülnék, ha egy vasat sem tartanál meg belőle.

- Te is egyetértettél abban, hogy jól tettem, amiért megtartottam.

- Te pedig azt mondtad, ha szeretném, akkor elajándékozod.

- Fogadjunk, hogy már ötleted is van, kinek.

- Kettő már tényleg van. Mennyi is az összeg pontosan?

John megmondta, mire Aiden nyitotta a száját, de aztán becsukta, és hosszan hallgatott.

- Ebből arra is futná, hogy a lelkeknek segítsek – ábrándozott el.

- Na, látod! – John elégedetten lehunyta a szemét. – Jó helyre kerül az a pénz…

- Tényleg hajlandó lennél a lelkekre áldozni?

- Miért ne? Megélünk a fizetésünkből, a maradékot arra költhetnénk, ami igazán fontos. Téged is támogatlak ezzel, minél többnek tudsz segíteni, annál kevesebbet kell aggódnod miattuk. Mondtam, hogy önző vagyok, de így rám is több időd jut. Később meg…

- Később meg?

- Soha nem gondolkodtál azon, hogy jó apa lennél?

- Örökbefogadásra gondolsz? – A férfi még soha nem beszélt neki arról, hogy gyereket szeretne. A korábbi vallomás leomlasztott egy falat, amely gátat szabott annak, hogy a férfi megossza vele titkos vágyait és most hirtelen szembesült azzal, mennyi mindent nem tud róla.

- Egy fiú vagy egy lány, vagy mindkettő… Nem mondom, hogy Weatherly ideális hely a gyereknevelésre, de jobb, mint egy nagyváros. Vagy te nem szeretnéd?

- De. – Aiden mellkasát vasabroncsként szorította egy érzés, amelyet még soha nem érzett.

Szerette a férfit, jobban, mint valaha gondolta, hogy szeretni tud, ám ez, ami most elöntötte, valami ennél is több volt. Bizonyosság abban, hogy jó döntést hozott.

- Szeretlek!

- Én is. – John gyengéden cirógatta a nyakát és a fülét. – Próbálj meg aludni, már nagyon késő van.

Puha léptekkel Rozmaring szökkent az ágyra és átgyalogolt a gazdáján, hogy közéjük fekhessen. Kicsit helyezkedett, eközben belerúgott a hasukba jelezve, hogy több helyre van szüksége. A kezük összeakadt, miközben mindketten megsimogatták. A bundáján fonták össze az ujjaikat és így aludtak el. Rozmaring elégedetten dorombolt, bár azon töprengett, mennyire fogja megváltoztatni majd a hatalmi viszonyokat a házban egy gyerek érkezése…