4. fejezet

4.

            Vasárnapig gyorsan telt az idő. Szombaton viszonylag kevesebb munka volt, mert megint esett az eső. Wilbur a gyerekeinél töltötte a hétvégét, és hétfőnél korábbra nem várták. Sonia bejelentette, hogy nagyobbik lányához utazik, és mivel volt még a főztjéből, Keith nem bánta, hogy nem jön.

Néha megdördült az ég, ilyenkor Emily aggodalmasan kilesett az ablakon. Keith a heti számlákat nézte át újra, most már nem Dwight meztelen testét látta maga előtt egyfolytában. A lányok valamikor beköltöztek hozzá. Laurel a fotelbe kuporodott, a Micimackót olvasta. A húga a dohányzóasztal mellett ült egy párnán és rajzolt. Párszor rájuk pillantott. Soha nem ismert elégedettség és béke vette körbe, ahogy nézte őket.

- A számlák nem nézik át magukat – szólalt meg Dwight csendesen az ajtóból.

- Apu, végeztél? – Emily felpattant és odarohant hozzá. – Vizes vagy!

- Szakad az eső. – A szavait alátámasztva villant egyet az ég, majd megdörrent. – Nincs semmi baj – simogatta meg a lánya haját.

- Sütsz nekünk palacsintát? – Laurel reménykedve pislogott rá a könyv mögül.

Dwight majdnem azt válaszolta, hogy igen, de aztán eszébe villant Keith ellágyult tekintete, ahogy a gyerekeit bámulta.

- Muszáj lezuhanyoznom – ingatta a fejét. – Kérdezzétek meg Keith-t! – Sarkon is fordult, elnyomta a vigyorát a férfi kétségbeesett arcát látva.

- Nem tudok palacsintát sütni! – Keith ezt azelőtt közölte, mielőtt a lányok megmukkanhattak volna.

- Nem nehéz, de apu nekünk nem engedi, hogy egyedül csináljuk – mondta Emily.

Laurel felsóhajtott, és becsukta a könyvet.

- Megtanítunk! – jelentette ki.

- Még nem fejeztem be…

- Ráér holnapig, ezt te magad mondtad, mielőtt nekiálltál – emlékeztette a kislány, és megállt az íróasztala előtt. – Csak azért álltál neki, mert esik az eső, és nem tudsz kint dolgozni.

Keith az asztalra könyökölt.

- Nem menekülhetek, ugye?

- Nem. – Laurel és Emily egyszerre rázta meg a fejét. Elbűvölőek voltak, és még haragudni se lehetett rájuk.

Dwight a kényelmes zuhanyt követően érdeklődve lesett be a konyhába, ahonnét finom illatok szálltak. A lányai talpig lisztesek voltak, és vihogva utasítgatták Keith-t, mit csináljon. A látottakból ítélve biztosra vette, hogy a férfi tud palacsintát sütni, de a gyerekek kedvéért adja a tudatlant.

- Kapok én is? – lépett be.

Keith rápillantott. Mondani akart valamit, aztán visszaperdült a serpenyőhöz. Ezen értetlenül végigmérte magát, majd inkább megjegyzés nélkül elővett egy sört a hűtőből, és leült a konyhaasztal túlfelére. Kivételesen melegítőnadrágot és pólót vett fel, a férfi előtt nem szokott ilyet hordani.

- Keith majdnem elégette az elsőt – újságolta Emily.

- Tényleg? Most már ügyesebb?

- Gyorsan tanul – bólintott Laurel nagy komolyan.

Az apjuk ivott egy korty sört, nehogy elnevesse magát. Megint dördült egyet az ég, vibrált a lámpa. A lányok aggodalmasan szemlélték.

- Van saját generátora a háznak, ha elmenne az áram – nyugtatta meg őket Harrison.

- Az jó! – A gyerekek azonnal nyugodtabbnak tűntek.

Dwight szótlanul figyelte őket. Laurel és Emily amennyire féltek a férfitól az elején, most annyira imádták. Keith pedig akár akarta, akár nem, bizony kénytelen volt hozzászokni a jelenlétükhöz és a rajongásukhoz. Néha érezte a vonakodását. Biztos nem volt könnyű neki, de itt volt az ideje, hogy végre valaki kimozgassa a komfortzónájából. Fel kellett ismernie, hogy attól nem lesz könnyebb az élete, ha megfosztja magát az emberi kapcsolatoktól.

Keith közben végig magán érezte a férfi tekintetét. Nem volt elég, hogy a lányok ott csüngtek rajta, most még ott volt az apjuk is. Melegítőnadrágban és pólóban! A póló még nem lett volna olyan nagy baj, igaz, hogy kirajzolta minden izmát, de azt még túlélte volna. Csak az a nadrág a puha anyagával, ami kirajzolta az ágyéka minden domborulatát… Az ne lett volna…

- El fog égni! – Dwight közvetlenül a füle mellett szólalt meg. Meg akart fordulni, de nekiütközött. – A lányok szóltak, de elgondolkodtál.

- A lányok… - Keith rég érezte ennyire hülyén magát.

- Az anyjuk hívta őket telefonon. Nem hallottad?

- Nem figyeltem.

- Engedj ide! – Dwight határozottan félretolta. Sokkal ügyesebben forgatta a palacsintát, mint ő. A tekintetét látva elvigyorodott. – A lányok imádják, szóval muszáj volt megtanulnom.

- Én ritkán csinálok.

- Használj múlt időt – tanácsolta Dwight kuncogva. – A lányok ezentúl téged is nyaggatni fognak érte. Minden rendben? Nagyon messze jártál az előbb, ha még a telefoncsörgést se hallottad.

Keith égető szükségét érezte egy ciginek, de nem akart a konyhában rágyújtani. Helyette ő is elővett egy sört, és meghúzta. A szájában forgatta a hideg kortyot, mielőtt lenyelte volna. Nem igazán tudta, mit mondjon.

- Nem farmerben vagy – bökte ki végül, úgy döntve, hogy jobb, ha az igazat mondja.

- Nem. Baj?

- Nem.

- Valóban?

- Igen. Nem. Vagyis igen. – Keith a hajába túrt. – Igen, baj.

- Mert? – Dwight a többi tetejére borította a megsült palacsintát, és készítette a következőt.

- Láttad magad ebben a nadrágban?

- Igen. Elég régóta megvan.

- Ez… Csak az a gond, hogy… - Keith elnémult. A férfi ugyanis nevető szemmel nézett rá, láthatóan pontosan tudta, mi a probléma a ruhájával. – A pokolba! – nyögte rekedten. A sörösüveg hangosan koppant a pulton, mielőtt megragadta Dwight pólóját, és magához rántotta. Várt némi tiltakozást, de elmaradt.

Dwight azóta tudta, hogy meg fogja csókolni, mióta belépett a konyhába. Az a sötét tekintet, amivel végigmérte, mindent elárult. A vágy úgy robbant szét a testében, hogy felmorrant. Keith tépett hajába túrt, ujjai között csúszkáltak a rövid tincsek. A pultnak szorult, nyomta a derekát a széle. Keith-nek a farmer se tudta elrejteni a vágyát, nekifeszült, a nyelve pedig mohón kalandozott a szájában. Öntudata utolsó maradékával megszakította a csókot.

- A palacsinta… - lehelte.

Keith odanyúlt és elzárta a főzőlapot. Aztán máris újra csókolta, a melegítőnadrág kicsit lecsúszott a csípőjén, így a csupasz bőrét markolta meg, ahogy közelebb vonta magához. Dwight ujjai lejjebb csúsztak a férfi tarkójára, majd a vállára. Feszes izmokat tapintott, nyoma sem volt egy nő puha domborulatainak.

Levegő után kapkodva közvetlen közelről nézték egymást, az ajkuk egymáshoz simult. Dwight a két tenyere közé fogta a férfi arcát, mielőtt megcsókolta volna. Ez volt az első alkalom, hogy ő kezdeményezett. Keith-szel ellentétben lassú és alapos volt, nem hagyta, hogy a férfi siettesse. Kicsit megrezdült, amikor Keith erősebben ölelte, az ágyékuk összesimult, a nadrágja vékonynak bizonyult.

- A francba! – mormolta, mert apai ösztönei jelezték, hogy a lányai most robognak ki a szobájukból.

Keith rámeredt, aztán felfogta, miért tolta el magától. Az arcán átsuhant valami érzelem, amit Dwight nem igazán tudott megfejteni elsőre. Talán csalódottság.

- Visszamegyek, befejezem a számlákat. – Nézte, ahogy kikerülve a lányokat, kisiet a konyhából.

Megfordult, visszakapcsolta a sütőt. Maga mellé vette a tálat a palacsintatésztával meg a tányérat a készekkel, hogy ne nagyon kelljen forgolódnia.

- Összevesztetek Keith-szel, apu? – Laurel leült az asztalhoz.

- Nem, dehogy. Anyátok hogy’ van?

- Jól. Megkérdezte, hogy milyen Keith-szel?

- Mondtuk, hogy szuper! – Emily nevetett.

Dwight minden figyelmével a palacsintát sütötte.

- A gyerekei?

- Melody beteg, de Steve jól érzi magát a bölcsiben.

- Az jó.

- Aha.

- Anyu el akar jönni meglátogatni minket.

- Mi? – Dwight megdermedt. Keith, a palacsinta és minden más hirtelen érdektelen lett. – A családját is hozza? – Remélte, hogy nyugodt a hangja.

- Igen. Baj lenne?

- Nem hiszem. Úgyis régen láttátok.

- Nekem hiányzik – bólintott Emily, de Laurel nem mondott semmit. 

Dwight rossz előérzettel sütötte tovább a palacsintákat.

- Vigyek be Keith-nek? – Laurel odaállt mellé.

- Majd én viszek be neki, ha kész lesz az összes.

- Biztos nem veszekedtetek?

- Biztos. Miért?

- Keith furcsa arcot vágott, és te is.

- Minden rendben. Komolyan.

- Akkor jó. Kedvelem Keith-t. Emily is, igaz, Em? – A húga éppen egy meglovasított palacsintát tömött a szájába, így csak bólogatni tudott. – Te is, apu?

- Igen, én is. – Mi mást mondhatott volna? Az, ami köztük történt, rég átlépte az egyszerű szimpátiát, de ezt egyelőre nem köthette a gyerekei orrára.

Kicsit később a férfit kereste az irodában, de nem találta. Letette a tányért a palacsintákkal, és kiment a verandára. Lehűlt kicsit az idő, csendesen esett az eső. Cigarettaszagot hozott felé az enyhe szellő. Arrafelé sétált. Megállt Harrison mellett, zsebre dugta a kezét.

- Az irodában hagytam egy tányér palacsintát.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes.

- Muszáj megenned, mert a lányok meg fogják kérdezni, milyen volt.

- Áldozatot kell hoznom?

- Pontosan. Jól vagy?

- Igen. Te?

Dwight felsóhajtott.

- Stacy meg akar látogatni minket.

- Oh.     

- A családjával jönne.

- Maradhatnak itt pár napot, van üres szoba. A lányaid biztosan örülnének.

- Nem ezzel van bajom. – Dwight megpróbálta ellazítani a vállizmait. Ösztönösen feszült meg mindene. – Attól félek, hogy Stacy el akarja vinni a lányokat – mondta nagyon halkan. Nem szerette volna, hogy a lányok meghallják. Nem tudta, hogy Laurel utána indult, és most ott állt a sötétben.

- A lányok szeretnek veled lenni, neki meg úgyis van még kettő.

- Te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. A váláskor a gyerekek hozzá kerültek, és csak később adta át a felügyeleti jogokat.

Keith mélyet szívott a cigijéből, és csak azután válaszolt, hogy kifújta a füstöt.

- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amíg kicsik voltak, és szükségük volt az anyjukra, akkor nem kellettek neki. Most, hogy nagyok, és viszonylag kevesebb a gond velük, hirtelen megint az anyjuk akar lenni.

- Depressziós lett a harmadik gyerekkel, és…

- Dwight. – Keith elnyomta a csikket a korláton levő hamutálban. – Szerintem ez csak kifogás volt, és úgy sejtem, hogy te is így véled.

Dwight nem válaszolt, csak nekidőlt az oszlopnak. Laurel halkan visszaosont a házba, észre sem vették. Keith közelebb lépett, a vállára tette a kezét, és megszorította.

- Tiszta merevek az izmaid – jegyezte meg.

- Nem csak az lesz merev, ha így folytatod. – Dwight élvezettel lehunyta a szemét, amikor a férfi mögéje állt, és masszírozni kezdte a vállát. Jóleső borzongással hallgatta a halk, határozottan elégedett kuncogást, ami válasz gyanánt érkezett. – A lányok attól féltek, hogy összevesztünk – mormolta.  

- Miből gondolták?

- Mindketten furcsa arcot vágtunk.

Keith ujjai megtorpantak a vállán, majd kirobbant belőle a hangos nevetés. Megfordult, a sötétben nem igazán látta az arcát, és ezt most kifejezetten sajnálta.  

- Apu, mi olyan vicces? – Természetesen a kíváncsi Emily dugta ki a fejét a házból. – Hol vagytok?

- Erre. Még. Én már látlak. – Dwight két lépéssel fehér hálóinges lánya mellett termett, és felkapta. – Meg fogsz fázni.

- Nyár van, apu! – Harrison mintha csak az apját hallotta volna. – Keith, milyen volt a palacsinta?

- Még nem ettem belőle. Nektek ízlett?

- Igen. Fincsi volt. Igaz, Laurel? Laurel?!

- Ne kiabálj! – szólt rá az apja.

- Itt vagyok. – Laurel nesztelenül bukkant fel mellettük.

- Nem vagy mezítláb, ugye? – gyanakodott azonnal az apja.

- Gyere, felveszlek! – Keith gondolkodás nélkül emelte fel a kislányt. A gyümölcsillat a gyerekkorára emlékeztette. Laurel átkarolta a nyakát, és ettől megint érezte azt a furcsa szorítást a mellkasában.

- Nézzétek! – Emily a távolba mutatott, ahol villámok cikáztak. – Ha messze van, nem is olyan ijesztő.

- Kiskoromban teljesen mindegy volt, hogy közel van vagy távol. Anyukámnak mindig énekelnie kellett, hogy megnyugtasson. Sokszor nem volt hangja másnap.

- Nekem apu szokott mesét olvasni. Ma is olvasol valamit, apu?

- Úgy emlékszem, hogy múltkor naggyá nyilvánítottad magad, akinek nem kell mese.

- Apuuuuu…

- Jó, jó! – Dwight megadta magát, aztán megjegyezte. – Keith-nek kellemesen mély hangja van. Biztos szépen tud mesét mondani.

- Nem.

A két lány abban a pillanatban felélénkült.

- De! Légyszi!

- Keith, kérlek!

- Ezért számolunk! – Keith ezt már akkor súgta az apjuknak, amikor a lányok ágyba bújtak.

Dwight vigyorgott, és betuszkolta a szobába.

- Mit szeretnétek? – Keith mindenbe beletörődve leült Emily ágya szélére.

- Mit tudsz? – Laurel volt a praktikusabb.  

A kérdés jogos volt, a férfi nagyon régen olvasott utoljára mesét. Végül a Békaherceget kezdte el mondani. Sikerült annyi játékosságot belevinnie, hogy a lányok fel-felkuncogtak. Egy idő után élvezni kezdte ő maga is, és a mese végül elég hosszúra nyúlt. A lányok mélyen aludtak. Dwight betakarta őket. Emily fölé hajolva a kislány motyogni kezdett.

- Keith a békaherceg. Csak meg kell csókolnod, és visszaváltozik…

Az apja megpuszilta, majd kiterelte Keith-t is a szobából. Átmentek az irodába. Lehuppantak a karosszékekbe.

- Emily mit mondott?

- Nem értettem.

- Aha.

Dwight elmosolyodott.

- Laurel a fejébe vette, hogy te vagy a róka A kishercegből, akit meg kell szelídíteni. Emily pedig most kitalálta, hogy te vagy a békaherceg, akit meg kell csókolni ahhoz, hogy visszaváltozzon.

- A lányaid hatalmas képzelőerővel bírnak.

- Korábban te voltál a lópokróc bácsi. Norma szerint ugyanis olyan a modorod, mint egy pokrócnak.

Keith hitetlenkedve pislogott. Magához vette a palacsintát.

- Lópokróc bácsi… - dünnyögte két falat között. – Mi jöhet még?

- Apokalipszis, ahogy a lányaimat ismerem.

Keith hümmögött, és félretette a tányért. Alig evett belőle, de Dwight már megszokta, hogy nagyon keveset eszik.

- Na, hisz…

- Nem ízlik?

- De igen, csak arra gondoltam, hogy közelebb jöhetnél.

- És ha nem akarok?

Keith egy zsebkendővel megtörölte a kezét. Elgondolkodva nézett rá, majd bólintott.

- Akkor azt javaslom, hogy vegyünk hideg zuhanyt és próbáljunk meg aludni. Holnap bútorokat kell emelgetnünk.

- Tényleg, a nappalid!

- Bizony. Ha mi el is felejtettük volna, a gyerekek valószínűleg emlékeztettek volna rá.

- Ebben biztos lehetsz.

Egymást nézték. Végül Dwight felállt, és magára hagyta. Az ajtóból visszanézett, és Keith később átkozta miatta, mert hosszú ideig képtelen volt elaludni.

Másnap reggel elég morcos volt. Dwight hasonlóan nyúzottnak látszott. Kávét kortyolgatott a verandán, amikor átment, és azért ez kicsit jobb kedvre derítette.

- Jó reggelt!

- Jó reggelt!

Dwight a férfi szeme alatti sötét karikákat szemlélte. Nem kérdezett semmit, hasonlóan álmosnak érezte magát, mint ahogy Harrison kinézett.

- A lányok még alszanak.

- Az jó. – Keith úgy érezte, elégtételt kell vennie az álmatlan éjszakáért. – Tartozol nekem valamivel – lépett mellé.

- Most akarod behajtani? – Dwight elszakította a tekintetét a hajnali derengésről.

- És ha igen?

- Hogyan is volt az, hogy nem akarsz semmit tőlem? Megtartod a két lépés távolságot? Satöbbi, satöbbi…

A férfi összevonta a szemöldökét.

- A te hibád, hogy nem tudtam aludni az éjjel, és ezért jár némi kárpótlás.

- Aha. – Dwight letette a bögréjét a korlátra. Nekidöntötte a hátát az oszlopnak, és zsebre dugta a kezét. Maga sem tudta, hogy milyen csábító ebben a pózban a kócos hajával, álomittas pillantásával. – Ha most megkapod a kárpótlást, akkor egész nap nem tudsz majd figyelni a munkára.

- Ezt bízd rám!

- Csak szeretnéd!

- Hé, te voltál az, aki versenyezni akart! Tudtad, hogy mit fogok kérni…

Évődésüket Emily hangja szakította meg.

- Apu, szomjas vagyok! – A kislány félig csukott szemmel tartott kifelé a házból.

- Nincs víz a szobátokban?

- Nem tudom.

- Miért nem a konyhába mentél?

- Hallottam a hangotokat. – Emily felfelé nyújtotta a karját, hogy vegye fel, pedig még fel sem ébredt teljesen.

- Visszafektetem, addig igyál egy kávét – súgta Dwight, és beoldalazott vele az ajtón.

Keith megdörzsölte az arcát, a borosta sercegett a tenyere alatt. Borotválkoznia kellett volna. Ezen annyira elgondolkodott, hogy arra riadt, a férfi megáll mellette.

- Nem kérsz kávét?

- Megcsókolhatlak?

Dwight lélegzete elakadt. Keith álmodozó tekintettel nézett rá, a hangja sokkal mélyebb és rekedtebb volt, mint szokott. Még soha nem látta ilyennek.  

- Este a lányok filmet akarnak nézni. Átjöhetnél. Ők a felénél el fognak aludni, de utána nézhetünk valami mást.

- Holnap munkanap.

- Harrison, egy farmon vagyunk, minden nap munkanap.

Keith odahajolt hozzá, és válaszul puha csókot nyomott a szájára.

- Köszönöm.

- Sokáig azt hittem, hogy ezt a szót nem ismered.

- Sokáig azt hittem, hogy merev hetero vagy.

- Nevetni fogsz, de én is.

Egymásra vigyorogtak.

- A jutalmat nem felejtettem el – jegyezte meg Keith, miközben elindult befelé.

Dwight felvette a bögréjét, és elmosolyodott.

- Tudom. – Jóleső érzés volt vele flörtölni. Jobb érzés, mint számított rá.

- Szép napunk lesz. – A férfi megállt mellette pár perccel később.

Kávét kortyolgatva figyelték, ahogy felkel a Nap.

A délelőtt munkával telt. Ellátták a lovakat, kiterelték őket a fedett karám alá, ha nekiállna esni az eső. Laurel és Emily segített összeszedni a tyúkok alatt a tojást, majd átvonultak Keith-hez, hogy megtervezzék az átalakításokat. A két férfi aggodalmasan egymásra nézett, de nem mertek mondani semmit.

Kivételesen közösen ebédeltek, a lányok még közben is összedugták a fejüket és sutyorogtak. Dwight csak a fejét csóválta, sejtette, hogy nehéz napjuk lesz. Harrison kíváncsi volt, mi fog kisülni a dologból. Az igazat bevallva, az is mindegy lett volna, ha üresen hagyják a nappalit, amíg az Alton családdal lehet. Most kezdte felismerni ugyanis, hogy milyen magányos volt eddig. Persze, tudta, hogy magányos, de most tapasztalta meg, hogy mennyire. Mennyire üres és komor volt az élete, míg Dwight és a lányai be nem toppantak hozzá.

A mosogatás után – soha nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz elmosogatni, ha két kisgyerek segédkezik – a lányok előre rohantak, ők ketten lassabban követték őket. Jó volt csak úgy sétálni, Keith gyerekkora óta nem csinált ilyesmit. Megállt a nagy ház előtt, régen az anyjának kis virágoskertje volt itt.

- Ültethetnénk virágokat – jegyezte meg.

- Virágokat?

- Anyu nagyon szerette őket, mindig virágzott valami. Itt volt – mutatott körbe maga körül. – Anyu halála után Gray az összes virágot kiszedte, a bokrokat kivágta – mondta elmerengve.

Nagyon régóta nem érezte, hogy létrehozna valamit. Valamit, ami nem a megélhetést jelenti, hanem az élvezetet. Amitől kicsit jobban érzi magát, amikor ránéz.

- Megbeszélhetjük a lányokkal, biztos szívesen segítenek majd.

- Te nem szereted a virágokat?

Dwight meglepetten pislogott.

- Miért ne szeretném?

- Mert mindjárt a lányokat mondtad…

- Velem akarsz virágokat ültetni?

- Nagyon nőiesnek tartanád?

- Nem. A virágok szépek, és teljesen mindegy, hogy nő vagy férfi ülteti, gondozza őket. A jövő héten felásom neked, ha megmutatod, hol volt pontosan az anyukád kertje. – Dwight lassan körbejárt. – Van faanyag a régi istállóban, lehetne kis kerítést köré. Mit szólsz? Keith?

A férfi némán bámult rá, ijesztően sápadt volt.

- Rosszul vagy? – Ott termett mellette, megragadta a felkarját.

- Csak… furcsán érzem magam. – Keith próbálta megfogalmazni az érzéseit. Nem ment könnyen, hiszen eddig mindent elnyomott magában. – Az anyámon, Wilburon, Sonián és az évek során még egy-két emberen kívül senkit nem érdekelt, hogy mit szeretnék. Mi tenne boldoggá. Csak most téged. – Mély levegőt vett, megint rettenetesen fiatalnak és törékenynek látszott. – Tényleg felásnád nekem a kertet és csinálnál kis kerítést?

Dwight mindig azt gondolta, hogy Keith Harrison milyen szerencsés. Jómódú farmercsaládba született. Akármibe fogott, az biztosan nyereséges volt. Volt neve a városban és a környéken még akkor is, ha egy kiállhatatlan seggfej volt. S most itt állt szomorúan előtte, és a valóság szinte arcul csapta. Keith Harrison az egyik legboldogtalanabb, legmagányosabb ember volt, és ezen nem változtatott az, melyik családba született vagy, hogy mennyi pénze volt. Undoksága abból fakadt, hogy félt bárkit is közel engedni magához. Ám most itt volt ő a lányaival és minden megváltozott.

- A kerítés lehetne fehér – válaszolta. – Amúgy is újra kell festeni a kerítéseket és az épületeket előbb-utóbb. Akkor még illene is hozzájuk.

Keith nagyot nyelt. Félrenézett. Dwight úgy sejtette, meghatódott.

- Apu, jöttök? – Emily türelmetlenül integetett az ajtóból.

- Mindjárt.

- Menjünk! – sóhajtotta Keith egy halvány mosoly kíséretében.

- Biztos?

- Igen. Jól vagyok. Köszönöm.

- Még ne köszönj semmit! Lehet, hogy nem lesz kedvem ásózni.

Keith ezen már elnevette magát.

- Nálad makacsabb és kitartóbb embert nem ismerek, kétlem, hogy félúton abbahagyod. Kivéve magamat – tette hozzá kis szünet után, és elindult a ház felé.

- Legalább beismered.

- Mit?

- Hogy makacs vagy.

- Mint te.

- Veszekedtek? – Ezt már Laurel kérdezte, amikor megálltak a nappali küszöbén.

- Nem, kicsim. Nos? Mit kell csinálnunk?

Laurel odaállt Keith elé.

- Még mindig én vagyok a főnök?

- Itt és most igen.

A kislány bólintott, majd a háta mögül egy füzetet húzott elő. Dwight megismerte, az anyjától kapott egyik – féltve őrzött – vázlatfüzet volt. Nagy dolog volt, hogy elővette és használta.

- Felvázoltam, mit fogunk csinálni – közölte Laurel, és ellenmondást nem tűrően felnézett rájuk. – Sok a munka, nem tűrök nyafogást! – Ezzel megfordult, és a szoba közepére sétált. – Szedjük le a függönyöket! Nagyon sötét van tőlük.

Keith Dwightra pillantott.

- A lányod egy igazi kis diktátor – súgta.

- Te engedted meg neki, hogy főnök legyen – hajolt oda a férfi füléhez, majd a lánya tekintetét látva kiegyenesedett. – Hozok egy létrát!

Gőzerővel dolgoztak. Leszedték a függönyöket és félretették, hogy Sonia kimossa őket a jövő héten. Az egyik ablakba belenyúló szekrényt középre emelték, mert Laurel kitalálta, hogy a szekrények elférnek a jobb oldali falon, ahol nem volt ablak. Onnan viszont el kellett venni a kanapét. A két férfi nyögve, fojtottan káromkodva emelgetett, ami nem egyszer nevetésbe fulladt. Emily közben kicipelte a díszpárnákat az udvarra, hogy szellőzzenek. Igaz, Sonia minden héten kivitte őket, de a kislány ragaszkodott az elképzeléséhez.

A szekrények régiek voltak, és bár a lányok lepakoltak róluk mindent, alig bírták el őket. Dwight zihálva támaszkodott az egyik komódra, és próbálta kitalálni, hány izmát húzta meg cipelés közben. Vele szemben Keith egyengette a hátát, néha megrándult az arca. Laurel a jegyzeteit nézegette.

- Soha nem leszünk kész, ha lazsáltok – jegyezte meg.

- Kicsim!

- Bocsi, apu!

Dwight szünetet akart elrendelni, de körbenézve meglepetten látta, hogy majdnem készen vannak. A kanapét a helyére tolták, Emily azonnal ugrott, hogy rátegye a párnákat. A dohányzóasztal könnyű volt, és a két karosszék se okozott problémát. Laurel hozta az új függönyöket. Hófehérek voltak, gyönyörű csipkével az alján.

- Ez a legszebb – nyújtotta az apjának, aki akkor mászott fel a létrán.

Keith nézte, ahogy felkerülnek az ablakok elé. Határozottan az anyja illatát érezte, amitől máskor mindig elszomorodott, de most valami új kezdeteként élte meg. Még mindig nagyon hiányzott neki, ám kevésbé fájt, mint régen.

- Nem baj, hogy felraktam őket? – Dwight érzékelte a hangulatváltozását. Lelépdelt a létrán, és megállt előtte.

- Nem.

- Miért lenne baj? – Laurel elégedetten szemlélte mesterművét, a majdnem kész nappalit.

- Kicsim, szerintem ez a függöny Keith édesanyjáé volt.

A gyerekek megdermedtek. Laurel ajka sírásra görbült, elégedettsége azonnal a múlté lett.

- Ne haragudj! Levesszük őket!   

- Nincs semmi baj! – Keith nézte, ahogy a nyitott ablakban lengenek a fehér függönyök. – Anyu örülne, hogy újra használom őket.

Emily elgondolkodva bámult rá, majd kiment. Dwight sejtette, hogy töri valamiben a fejét, de nem ment utána. Helyette nekiállt rendet tenni. Kivitte a létrát, addig Keith megigazította a szőnyeget, mert felgyűrődött az egyik karosszék alatt. Laurel visszarakta a polcokra a fényképeket, apró porcelánokat. Mire végeztek, Emily is megjelent. Kipirult az arca, és a háta mögé dugta a kezét.

- Keith.

- Igen?

- Tessék. Szedtem neked virágot. – A férfi döbbenten bámulta a kis réti virágokat, amiket a kislány a markában szorongatott. – Láttam anyukádról képet az egyik albumban a könyvtárban. Itt ült a nappaliban és…

- … réti virágok voltak egy kis vázában az asztalon – fejezte be helyette Keith.

- Igen. – Emily elvigyorodott. – Most pont olyan lesz, mint régen. Sajnálom, hogy anyukád már nem lehet itt veled.

Keith Laurelre és Dwightra pillantott, akik rámosolyogtak.

- Én is. Köszönöm. – Lehajolt, és szorosan magához ölelte a kislányt. – Mit szólnátok, ha bemennénk a városba? Mindenkinek fizetek egy fagyit! – Szerette volna viszonozni a kedvességüket valamivel, és semmi más nem jutott az eszébe.

- Hurrá! – A gyerekek hangos ujjongásban törtek ki. Dwight egy köszönömöt formált az ajkaival, és soha ilyen komolyan nem nézett rá.

- Először tegyünk rendet! – szólt rá a lányaira.

Beletelt egy kis időbe, míg összeszedelőzködtek. A gyerekek nagy rohammal indultak apjuk régi furgonja felé, de Keith csípőre tett kézzel rázta a fejét.

- Nincs az az isten, hogy beüljek ebbe a tragacsba! – jelentette ki.

Dwight megállt mellette, és összevonta a szemöldökét.

- Tragacs? – ismételte hidegen.

- Igen, az. – Keith nem ijedt meg tőle. – Te is tudod, hogy a bontóban lenne a helye.

- Ha lenne pénzem új kocsira, akkor a bontóba vinném…

- Három furgon van ezen a nyavalyás farmon. Mi lenne, ha használnád az egyiket, amíg összegyűjtöd a pénzt az új kocsira?

- Ne csináld ezt!

A férfi arca elsötétült. Hirtelen megint a morc Harrison lett.

- Mit? Naponta hosszú órákat szánsz a furgonra, mert mindig lerobban. Időt és energiát takarítanál meg, ha az enyémet használnád. A lányoknak is jobb lenne, mert nem egy órát zötykölődnének az iskoláig.

- Ez nem a te dolgod!

- Hát, persze! – Keith egészen közel hajolt. – Itt állunk, és egy rohadt kocsi miatt vagy kiakadva… S még én vagyok elviselhetetlen…

Dwight-ban felmerült, hogy a férfi faképnél hagyja, de Harrison becsületére legyen mondva, nem tette. Helyette elindult a saját furgonja felé, és magához intette a lányokat.

- Ezzel megyünk!

- Juhééé! – Emily azonnal hangot adott az elégedettségének. Keith megvárta, amíg beszállnak. Behajolva ellenőrizte, hogy jól kötötték-e be a biztonsági övet, és ettől Dwight sértettsége azonnal elszállt. – Te nem jössz, apu?

- De igen, Em! – Beült az anyósülésre. – Nekem is ellenőrzöd az övet? – kérdezte, amikor Keith a kormány mögé huppant.

- Szeretnéd? – Harrison ránézett. A tekintete örvénylően mély volt, a hangjában ugyanannyi kihívás volt, mint amennyi az előbb az övében.

- Apu be szokta kötni az övet – szólalt meg Emily, mire Laurel azonnal lepisszegte. Ő valamiért megérezte, hogy a kérdés mást jelentett.

Keith nem válaszolt, csak indított. Laurel és Emily beszélgetni kezdtek valamin, de igazából a két férfi nem is figyelt oda rájuk. Mindketten a saját gondolataikba merültek.