4. fejezet

4.

1857 utolsó és 1858 első hónapjainak egyikében, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

            Egy hónap telt el némaságban. Elkerülték egymást, ha csak tehették. Robert napközben kint volt Hookerrel az ültetvényen. Az intéző barátságos volt vele, megismertette a munkafolyamatokkal, mert emlékezett rá, hogy Robert korábban nem gyapotföldön dolgozott. Bár Robert nem tudta, de William megkérte a férfit, hogy könnyű munkára ossza be. Robertnek eleinte nem tetszett, hogy ő felel az átvett gyapotért, és nem veheti le a nehéz munkát a nála kevésbé erősebbek válláról.

Hooker, miután megbeszélte a főnökével, áthelyezte a magszedő géphez, ami állandó odafigyelést és koncentrálást kívánt. Robert, mire késő este visszatért a házba, már olyan fáradt volt, hogy vacsora és fürdés után azonnal lefeküdt. Nem kommunikált Williammel akkor sem, ha összefutottak a lépcsőn vagy a folyosón.

William soha nem dolgozott annyit, mint azokban a hetekben. Többet is ivott, azt remélte, csak bezuhan az ágyba, és elkerülik az álmok és a sóvárgás a férfi után. Még arra is rávette magát, hogy Isabellával a születendő gyerekkel beszéljen. A feleségét nézve rádöbbent, hogy soha nem gyűlölt úgy embert, mint ezt a nőt. Egyedül Johnnal tudta ezt megbeszélni, aki igyekezett hetente többször is meglátogatni. Ha nem így lett volna, William biztosra vette, hogy beleőrült volna ebbe a csendbe.

- Mr. Hooker, hol van Robert? – Aznap este kellemes meleg volt odakint, az intéző Marthával beszélgetett a tornácon.

- Jó estét, Mr. Marland! Kint maradt Michaeléknél. – Michael lába, hála a doktornak és Rosita mamának, szépen gyógyult. Mostanra új kunyhó épült a régi helyére, amit már nem dönthetett romba egy vihar. Robert gyakran segített a férfinak és kisfiának, amiben csak tudott. – Remélem, nem gond.

William remélte, hogy rezdületlen az arca.

- Nem. Jó éjt!

- Jó éjt, uram!

- Jó éjszakát, Mr. Marland! – Martha félénken rámosolygott, amibe vegyült egy kis aggodalom is.

Megfürdött, sokáig áztatta magát a vízben, és közben bámulta a falat. Nem tudta, mit kellene tennie. Nagyon hiányzott neki a férfi, viszont megértette, miért döntött így. Nagy nehezen rávette magát, hogy kiszálljon a kádból. Megtörölközött, és köntösben átsétált Robert szobájába. Még mindig ott volt az asztalon a könyv, amit anno elkezdett neki felolvasni. Nem ott volt a jelölés, ahol hagyta, ami azt jelentette, hogy Robert olvasni próbál. Tintafoltos volt az egyik oldal, megérintette az ujjával.

Letette a könyvet, kihúzta a fiókot. Üres lapok hevertek legfelül, de az egyiken elkent tintapaca éktelenkedett. Kivette a stócot, és átlapozta. A legalján levőkön ott volt Robert kézírása. Gyerekes, bizonytalan betűk, mindegyik fájdalomról, keserűségről és szomorúságról árulkodott. Soha nem gondolta volna, hogy a férfi a naplóírós típusba tartozik.

Először nem akarta elolvasni. Másrészről nagyon szeretett volna többet tudni a férfiról. Elbizonytalanodott. Robert jelenlétét azelőtt megérezte, hogy belépett volna az ajtón. Egymásra meredtek.

- Nem olvastam el – mondta. Lerakta a papírlapokat az asztalra. – Nem is fogom, amíg meg nem engeded.

Robert csak nézett rá. Ugyanaz a kínlódás volt a szemében, mint az övében.

- Vacsoráztál?

A férfi bólintott.

- Rendben. Nyugodtan fürödj le, a víz még meleg. – William összeszedte magát, egész érzelemmentes volt a hangja. – Reggel találkozunk – állt fel. El akart menni a férfi mellett, de Robert elkapta a karját. – Nincs semmi baj. – Megveregette a vállát. – Biztos fáradt vagy, magadra hagylak. Nekem is pihennem kell, hosszú nap volt ez a mai. – Magára erőszakolt egy mosolyt.

Robert elengedte, és kimenekülhetett a szobából. Sokáig állt az ablaknál. Hallgatta a víz csobbanását, ahogy a férfi megfürdött. Végül ráparancsolt magára, és a köntöst az ágy szélére dobva lefeküdt. Álmában Isabella halálra korbácsolta Robertet, és a kisfia, aki úgy nézett ki, mint az édesanyja, hangosan tapsolva bíztatta. Kiabálva ébredt, egész teste verítékben úszott. Erős karok ölelték át, ő meg úgy csimpaszkodott beléjük, mint egy fuldokló.

- Robert!

A férfi átölelte, és gyengéden simogatta a hátát, amíg meg nem nyugodott valamennyire.

- Aludj itt! – kérte, és utálta, hogy szinte könyörög.

Robert nem tiltakozott, bebújt mellé a könnyű takaró alá, és a mellkasára húzta a fejét. Tovább simogatta a hátát. Hagyta, hogy összefonja vele az ujjait. William megállapította, hogy lassan elkezdte visszaszedni az izmait. A ruhák eltakarták ezt, de most, hogy csupaszon feküdt mellette, tisztán érezte. Már tudott hanyatt is feküdni, ennek nagyon örült.

- Hogy van a hátad? Nem szokott fájni? Nem kellene sokat terhelned. – Robert erre csak összekócolta a haját, mintha valami kisgyerek volna. Ez bosszantotta. Felkönyökölt. – A gazdád vagyok, nem holmi kölyök! Csak aggódom miattad.

Valamiért biztosra vette, hogy Robert mosolyog. Ez is bosszantotta. Hanyatt dőlt, a teste alá szorult a férfi karja. Robert föléje hajolt, beleolvadt az éj sötétjébe, és Williamnek elakadt a lélegzete, olyan hevesen csapott le a vágy, hogy ölelhesse. A férfi megérezhette ezt, mert egy pillanatra megdermedt, aztán végigfeküdt rajta, ahogy régen szokta. Belepréselte a matracba, de William még soha nem fogadta ekkora örömmel a hatalmas súlyt, amitől alig kapott levegőt.

Eleinte bizonytalanul csókolgatták egymást. Apró csókokkal fedezték fel megint a másikat. Pillangókönnyű érintésekkel, reszketve suhant a kezük a másik bőrén. William széttárta a lábát, hogy még közelebb érezze magához a férfit. Elmerült az ajkában, félve simított végig a hegekkel borított hátán, a fenekén. Robert zihálva viszonozta a csókot, aztán az ajka továbbsiklott a testén, ahogy korábban szokta. A nyakán, a kulcscsontján, a vállán, az oldalán, a mellbimbóin kalandozott, míg bele nem markolt a hajába. Megnőtt a haja is ezalatt az egy hónap alatt, állapította meg, miközben a háta ívbe feszült.

Robert nyelvének hegye a combhajlatát simogatta. Onnan továbbsiklott a combja belső felére, aztán még lejjebb haladt. Feltette a lábát a vállára, hogy olyan helyre jusson el, amit érintve William először tiltakozni akart. Robert nyelve azonban határozott volt, és az ujjai épp a megfelelő pillanatban fonták körbe. Tökéletes volt, az ellenkezése pedig hamvába is halt. Nyöszörögve ringatta magát ebben a kényeztetésben, a férfi ügyesen elérte, hogy még a hangját se legyen képes elfojtani.

- Robert… - A hajába túrva húzta magához egy csókra. A csókból természetesen több lett, de így William elérte, hogy újra összesimuljon a testük.

Meglepetten pislogott, amikor a férfi váratlanul átfordult vele, és ő került felülre. Robert combjára ült, a mellkasára támaszkodott. Feljebb csúszott, hogy a merevedésük összeérjen. A tenyerébe fogta őket, és élvezte, hogyan reszket alatta a férfi. Robert két tenyere a csípőjébe markolt, aztán a fenekébe. Amikor előrehajolt, hogy megcsókolja, képtelen volt elnyomni egy kis morranást. Robert ugyanis úgy masszírozta, gyűrte a fenekét, hogy attól egészen felizgult. Mintha nem lett volna amúgy is felizgulva…

Mosolyoghatnéka támadt, de a férfi ujjai ekkor fedezték fel az apró lyukat, ahol a nyelve már korábban járt. Megint tiltakozni akart, ám az érzés, ahogy simogatták, és egyre mélyebbre merészkednek benne, ugyanolyan jó volt, mint a nyelvének érintése. Mohóbban csókolta a férfit, hajszolta az érzés valami egészen különleges felé. Ezt Robert is érezhette, mert hirtelen megint a férfi alatt találta magát.

- Robert? – Bizonytalanul nyúlt utána, amikor felkelt, de valamiért biztosra vette, hogy vissza fog jönni. Nem volt sokáig távol, ismerős illatú üvegcsével tért vissza. – Mit akarsz Rosita mama olajával? – kérdezte, habár volt egy sejtése.

Robert megcsókolta, hogy elhallgattassa. A módszer bevált, mert ahogy elmerültek egymás ajkának élvezetében, William felsóhajtva hagyta, hogy az olajos ujjak beléhatoljanak. Először csak engedte, aztán ahogy egyre mélyebbre csúsztak az ujjak és bizonyos pontokat izgattak, már a fejét hátravetve, széttárt lábakkal vonaglott a férfi alatt. Sejtelme sem volt, hogy a beszűrődő holdfényben sápadt bőre szinte világít, akár egy mécses. Robert arra gondolt, hogy megégetheti magát vele, ám távol tartani nem tudta volna magát tőle…  

A nyelvét végighúzta a mellkasán, a hasán át jutott el az ágyékáig. Végigcsókolta, egyetlen részt se hagyott ki. A nyelve hegyével simogatta a farkát, és William a lepedőt markolta, nehogy elélvezzen. Úgy érezte, felrobban. A férfi nyelve a keményedése csúcsán, a mellbimbóit morzsolgató ujjak és a testében levők, amelyektől megőrült. Mind-mind teljesen új és ismeretlen érzés volt, összeadódtak, leigázták, semmibe döntötték a férfiasságát, és mégis, soha nem érezte magát ennyire élőnek, mint abban a pillanatban, amikor Robert beléhatolt.

Átkarolta a nyakát, és engedelmesen feljebb húzta a lábát. Robert feltérdelt, hogy jobb pózt keressen, közben a tenyerébe fogta a merevedését, és szorította, hogy kis híján felkiáltott. Mielőtt megtehette volna, a férfi mélyebbre csúszott. Olajjal kenhette be magát, mert könnyebben ment, mint William gondolta volna. Nem volt olyan jó, mint amikor az ujjaival izgatta, Robert keményebb és vastagabb volt, és feszítette, hasogatta.

Mielőtt azt mondhatta volna, hogy fáj, a férfi kicsúszott belőle, újra az orrában volt az olaj illata, aztán Robert hasra fordította, és mielőtt felfoghatta, hogy még közel sincs vége a szeretkezésüknek, már újra ott volt benne. Mély, elégedett nyögéssel csúszott belé, és ez izgatóbb volt, mint maga a mozdulat.

A lepedőre szorította a homlokát, a férfi ujjai végigzongoráztak a gerincén, miközben a másik kezével alányúlt, és megint simogatni kezdte. Közel sem gyengéden, inkább kíméletlenül hajszolva a gyönyör felé. A csuklóját ragadta meg, a tiltakozásból nyögés lett, mert bár nem volt szokása káromkodni, de az istenit neki, jó volt, ahogy egyre lendületesebben lökte magát mélyre benne, és az olaj felforrósodott illata ott volt az orrában.

Minden porcikáját érezte a keménységének, ez is olyan furcsa érzés volt, amely hozzáadódott a többihez, és élettel töltötte meg a vénáit. Cseppfolyóssá változtatta a csontjait, és ő Robert nevét lihegve taszította magát hátra, hogy még jobban érezze. A válasz megint morgás képében érkezett, olyan élvezetteli volt, hogy végigborzongott tőle.

A lábujjában érezte először, felnyögött. A forróság lassan, de biztosan körbevette, beburkolta, sőt, beszivárgott a bőre alá, a csontjaiba, a vérébe, a húsába. Elérte azt a pontot, ahol egymásba forrtak, és azt, ahol a legmélyebben kapcsolódtak össze. William vergődött, még soha nem érezte ezt, talán egy kicsit meg is ijedt, de Robert ott volt, átölelte, és csak mozdult keményen, míg William rá nem döbbent, hogy már késő menekülni.

Robert tenyere a kézfejére simult, ami a lepedőt markolta. A zihálása ott hallatszott a fülében, a nyögései teljesen megőrjítették. Elfordította a fejét, a férfi ajkát kereste a szája. Robert keményebben szorította le a lepedőre, a selyem érintése olyan volt, akár a simogatás. Felnyögött, Robert a fogait csikorgatta. Pontosan tudta, mikor élvezett el, mert akkor hallotta először a hangját, ami a nevét nyögte. Döbbenten mozdult, ám ugyanakkor a világ felrobbant körülötte, ő meg csak vergődött az erős karok között, és még soha nem érezte ennyire teljesnek magát.

            William később nem tudta megmondani, meddig hevertek mozdulatlanul, mire képesek voltak megmozdulni.

- Te tudsz beszélni? – Ez volt az első kérdése, amikor sikerült kicsit magához térnie, és biztos volt benne, hogy nem csak valami nyöszörgés hagyja el a száját. Robert segített neki megfordulni, és így jelenleg hozzábújva, a vállára fektetett fejjel várta a választ.

- Igen. – A férfi hangja mély és bizonytalan volt. Érződött, hogy ritkán beszél. Jobban mondva, mikor szólalhatott meg korábban? 

- Miért nem…? – Elhallgatott. Biztosra vette, hogy a férfinak jó oka volt néma csendre kárhoztatnia magát.

Robert sokáig nem válaszolt, aztán egy halk sóhajjal kibontakozott a karjaiból. Felkelt, lámpát gyújtott. Átment a saját szobájába, és amikor visszajött, ott voltak a kezében a papírok, amiket William az asztalon hagyott.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte, amikor Robert odanyújtotta őket.

A férfi bólintott.

- Igen – erősítette meg szóban is.

William örült, hogy hallja a hangját. Megveregette maga mellett a takarót, hogy Robert visszabújjon mellé. Csak akkor állt neki az olvasásnak, amikor felpolcolta a hátát egy párnával, és a férfi a hasára fektette a fejét. A haja simogatta csupasz bőrét, de ahogy lassan elkezdte kiolvasni Robert esetlen betűit, a szavak magukkal ragadták, és a valóság semmivé foszlott.

Észre sem vette, hogy sír, amíg Robert fel nem ült, és magához nem húzta. Nem volt a sírós fajta, gyerekkora óta nem sírt senkiért. Most azonban, mire a sorok végére ért, alig látott a könnyektől. Robert megint a hátát simogatta, csitította. William már mindent értett. A némaságát, a száraz szempárt, amely szilárdan nézett a világba, az önuralmát és az erejét. És közben soha nem szégyellte ennél jobban, hogy fehérnek és földbirtokosnak született. 

- Sajnálom! Annyira sajnálom! – Csak ezt volt képes hajtogatni, miközben a férfi az ölébe húzta, és halkan dúdolt valami dalt, hogy megnyugtassa.

Mire felkelt a Nap, és Robert elaludt a karjaiban, felszáradtak a könnyei. Óvatosan kicsúszott a takaró alól, nem akarta felébreszteni a férfit. Fogta a papírokat, és a másik szobában egyenként égette el őket. A keserű füstöt nyelve megkeményítette a lelkét, és megfogadta, hogy ezentúl soha többé nem lesz tekintettel senkire, csak önmagára, Robertre és azokra, akik számítanak neki valamit. Nem fog sírni senkiért, és ha kell, ölni fog, hogy megvédje a szeretteit az olyanoktól, mint Robert volt gazdái.

Érezte, hogy a férfi odaállt mögé. A vállára tette a kezét, ő pedig a kézfejére helyezte a tenyerét. Az utolsó papír is hamuvá égett, füst terjengett a szobában, mégsem mozdult, hogy kinyissa az ablakot. Mielőtt visszatérnek a mindennapokhoz, William el akarta mondani, ami a fejében járt.

- Nem tudom, mi lesz holnap vagy azután. Nem látok a jövőbe. Sejtem viszont, hogy hosszú, viszontagságos éveink lesznek. Északon egyenlőségről papolnak, de valójában mindent a hatalom iránti vágy mozgat. Attól félek, háború lesz, és nekünk valamelyik oldalon harcolnunk kell majd. Annyit ígérhetek azonban, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megvédjelek téged, titeket! – Lassan a férfi felé fordult, hogy a szemébe nézhessen. – Nem foglak elengedni innen, érted? Akármi is lesz, akármit is kell tennünk, együtt tesszük! Rendben?

Robert hatalmas tenyere az arcára simult. Nem mondott semmit, de elmosolyodott és bólintott. Ennél több nem kellett Williamnek, minden félelme ellenére viszonozta a mosolyt.

- Mi lenne, ha ablakot nyitnánk, mielőtt megfulladunk? – kérdezte, és ettől mindkettejükből kitört a nevetés. Jó érzés volt nevetni.

            A napjaik megint olyanok voltak, mint régen. Napközben dolgoztak. Robert kint az ültetvényen vagy Hookerrel, William pedig a házban vagy bent a városban. Robert lévén, aki esténként mesélt neki a földön dolgozókról, sokkal közelebb érezte őket magához. A férfi általában elpanaszolta a bajaikat, fogfájást, veszekedést, a kevés ételt, mindent. A munkások nem is sejtették, hogy a néma óriás beszél a nevükben, és ezért jár többet a földesúr az ültetvényen, hív hozzájuk orvost vagy kapnak valamivel több ételt. Tény, hogy míg máshonnan több fekete is megszökött, addig Williamtől egy ember sem.

William néha elfogadott egy-egy meghívást a városból, de csak azért, hogy hallja az új híreket. John igyekezett többször menni, és ellátni a pletykákkal, ám ő aggódott, és ez az aggodalom egyre csak nőtt. Isabellához a doktoron kívül csak az édesanyja jött látogatóba. William most döbbent rá, hogy a feleségének valójában nincsenek is barátnői, ismerősei. Ha valaki rá is kérdezett, miért nem látja egy ideje, nem akarta meglátogatni, amikor elárulta, hogy gyengélkedik. Ez valahol szomorú volt, ám Isabella személyiségét ismerve, érthető is. S emiatt William rettegett, mi lesz, ha a gyermekük megszületik.

- Szeretném, ha fiú lenne – mondta egyik este Robertnek, amikor bort kortyolgatva ücsörögtek az ablak előtt.

- Miért?

William mindig libabőrös lett a férfi mély hangjától.

- Akkor is szeretni fogom, ha kislány lesz, de egy férfi mindig jobban meg tudja magát védeni. – A bort lötykölgette a poharában. – Igazából attól félek, hogy ha lány lesz, és az anyja szépségét örökli, nem tudom majd szeretni.

Robert erre felvonta a szemöldökét. A hetek elteltével lassan lehámlott róla az érzéketlenség maszkja. Újra megtanult mosolyogni, nevetni, beszélni. Az arcvonásai egyre jobban kifejezték, mit szeretne vagy mit gondol.

- Te arra képtelen lennél.

William csak horkantott. Letette a poharat a kisasztalra, majd felállt, és átült a férfi ölébe.

- Honnan tudod?

Robert megitta az utolsó korty bort is, majd a földre helyezte a poharat. Átkarolta William derekát, és felmosolygott rá. Kivillant hófehér fogsora, és William ilyenkor mindig teljesen elgyengült.

- Ismerlek – felelte egyszerűen. Soha nem beszélt sokat, általában rövid mondatokat használt, de William annak is örült. Amúgy senki máshoz nem szólt, mintha ez a közös titkuk lett volna.

- Lehet, hogy nem eléggé. – William játékosan felhúzta az orrát.

Robert felnevetett.

- Szerintem meg épp eléggé – dünnyögte, miközben magához húzta egy csókra. Utána meg együtt nézték, ahogy besötétedik.

William szerette ezeket a pillanatokat, és az ezt követőeket is, amikor Robert a karjaiba kapva vitte az ágyhoz, és szeretkezett vele. Megismertette vele saját testét, korlátait, hogy aztán összefonódva, közösen rombolják le azokat. S hagyta, hogy William vágyaitól tüzelve megismerkedjen a testével, elmerüljön benne, először bizonytalanul, aztán a sötét kéj utáni hajszától űzetve egyre határozottabban, gyönyörtelibben. Ezek a gyönyörök csak még jobban összekötötték őket. Néha William úgy gondolta, széttéphetetlenül. Máskor meg pontosan tudta, hogy az örökké számukra nem létezik.

            Lassan elteltek a hetek, hónapok. Elmúlt 1857 karácsonya, majd szilvesztere is. William új gazdát talált George-nak, és egyáltalán nem volt bűntudata, amikor eladta a férfit. Isabella dührohamot kapott a hír hallatára, és összetörte az összes porcelánt, amit talált a lakosztályában. Férje pontosan tisztában volt azzal, hogy legfőbb bizalmasát vesztette el George személyében, és ez végtelen elégedettséggel töltötte el. Isabella innentől kezdve nem jutott hírekhez és a szobájából se tudott kijönni, ha csak nem volt vele dr. Gifford. Viszont sejtette, hogy az asszony még nem adta fel a bosszúját.

- Félek – mondta egyik alkalommal Johnnak, aki megértően bámult rá.

- Mit akarsz csinálni, ha megszületik a gyermek?

- Fogalmam sincs. Nem tarthatom bezárva örökké.

John felemelkedett, és odasétált a bárhoz. Töltött még egy ujjnyi italt magának, majd visszafordult feléje. Arcán töprengő kifejezés ült.

- Mindketten tudjuk, hogy nem épelméjű.

William keserűen bólintott.

- Tudjuk.

- Van egy intézmény, ahol bizonyos összegek fejében nagyszerűen gondját viselnék.

- John, maga is tudja, milyen intézmények ezek…

- Én ne tudnám?! – Az orvos odalépett hozzá. – Meddig akarja a házban bezárva tartani, attól rettegve, mikor szökik meg és bánt másokat? – kérdezte dühösen suttogva. – Mi lesz, ha megszületik a baba? Képes lenne hagyni, hogy vele maradjon?

- Maga is tudja, hogy nem! – William gyomra összerándult már a gondolatra is. – A szülei biztosan tiltakoznak majd… - Ezt úgy mondta, mintha már eldöntötte volna. John megveregette a vállát, és nem válaszolt. Valójában tényleg ez látszott az egyetlen megoldásnak.

William nem sokáig gondolkodhatott ezen, mert egyik nap Martha futott be hozzá a dolgozószobába.

- Uram, jöjjön gyorsan! Az asszonyomnál megindult a szülés!

William egy pillanatra megdermedt, de sikerült összeszednie magát.

- Kerestesd meg Rosita mamát, és küldjetek el a doktorért! – ugrott fel.

- Igenis. – Martha a lépcső aljában utánaszólt. – Robertnek szóljunk?

William egy nagyon rövid ideig habozott, de bólintott. Martha rámosolygott, és elrohant. Felkocogott az emeletre, már messziről hallotta Isabellát. A felesége a hálószobában járkált fel-alá. Meggörnyedt, támaszt keresett, de botladozott tovább. Hosszú ruhája nedves volt. Az egyik idősebb szolgáló volt vele, tiszta törölközőket készített elő, és éppen megvetette az ágyat. Isabella eltorzult arccal pillantott fel rá, amikor belépett.

- Mit keres itt?

- Szeretnék segíteni.

- Maga miatt kínlódok! – Isabella megint összegörnyedt. – Gyűlölöm magát! Takarodjon! Takarodjon! – sikoltotta, amikor nem mozdult.

Végül leült a folyosón egy székre. A szemben levő falat bámulta, a tapéta mintáját követte a tekintetével, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a felesége kihallatszó kiabálását. Robert érkezett meg elsőnek, mögötte Martha forró vízzel jött felfelé, kinyitotta neki az ajtót, aztán odaállt William mellé.

- Nem lesz baj! – tette a vállára a kezét.

- Remélem.

Robert odahúzott mellé egy széket, és megfogta a kezét. William őt tette meg komornyiknak annak ellenére, hogy Robert továbbra is a némát játszotta. A szolgálók azonban nagyszerűen boldogultak vele, sőt, úgy látszott, mindenki sokkal nyugodtabb és mosolygósabb, mióta George elkerült a házból. A komornyikság jót tett Robertnek, elegáns volt, nyitottabb. A legutóbb a konyhában még arra is vetemedett, hogy elmosolyodjon a szakácsné replikáján. Igaz, az bántotta, hogy nem tud kijárni Hookerrel, így William néha magával vitte, ha ott volt dolga.

Robert nem engedte, hogy felugorjon, amikor Isabella odabent sikoltozni kezdett, csak még erősebben szorította az ujjait. Az egyik lány hozott nekik teát, de egyikük sem nyúlt a csésze után. Lassú vánszorgással teltek a percek. John lélekszakadva érkezett, és biztatóan rámosolygott, mielőtt bevetette volna magát a hálószobába. Isabella kiabálni kezdett, de az orvos bent maradt. William örült, hogy barátja ott van az asszonnyal.

Rosita mama lassacskán vonszolta fel magát a lépcsőn. Megveregette a kezét, és ráhunyorgott.

- A feleséged erős, nem lesz semmi baja.

- A gyerek…

- Nyugodj meg! – Az asszony Robertre pillantott. – Nyugtasd meg az urad, fiam! – kérte, majd becsoszogott a hálószobába.

- Értesíteni kell a szüleit – jutott eszébe Williamnek hirtelen, ám nem mozdult, hogy elküldessen az apósáért és az anyósáért.

- Mi lesz a neve? – Robert a figyelmét akarta elterelni, előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen.

- Ezen sokat gondolkodtam. Isabella rohamot fog kapni miatta. – Robert kérdő tekintetére halványan elmosolyodott. – Carson. Carson James Marland.

A férfi döbbenten meredt rá.

- Rólam akarod elnevezni?

- Talán nem szabad?

- Fordítva szokott történni.

- Tudom, de én most szakítani akarok a hagyománnyal.

Robert ekkor odahajolt hozzá, és keményen megcsókolta.

- Köszönöm.

William a homlokához döntötte a sajátját.

- Szeretlek! – suttogta, hogy kettejükön kívül még véletlenül se hallja más.

Robert olyan erővel ölelte át, hogy alig kapott levegőt. Nem válaszolt, de William nem is várt nagy szavakat. Ismerve Robert életét, az is csoda volt, hogy megbízott benne és nem csak a bizalmába fogadta, de a szeretője is lett. Néha nem is értette, a férfi miért van vele. Ám máskor, mint például most is, tudta, hogy mennyire fontos Robertnek.

Hajnali négyet ütött odalent az óra, amikor az újszülött felsírt odabent. William alig akart hinni a fülének, felnevetett. Óráknak tűnő hosszú percek múlva egyszerre ugrottak fel John láttán, aki ugyanolyan fáradtnak látszott, mint ők. Félreállt, hogy Rosita mama kicsoszoghasson. Bebugyolálva tartotta a karjaiban a kicsit. William föléje hajolt.

- Nyugodtan vedd át, gazdám! – Az asszony biztatta, és foghíjasan mosolygott. – Gratulálok! A fiad megszületett és egészséges!

William érezte, hogy Robert a vállára teszi a kezét. Lassan, bizonytalankodva a karjaiba emelte a gyermeket, és miután úgy érezte, hogy biztonságosan tartja, óvatosan elhúzta az arcából a pólyát. Semmi szépség nem volt benne, kékesfehér volt a bőre, a szája csücsöri, a szemét pedig szorosan összezárta. Haja nem volt egy szál se, a szemöldöke és a szempillái se nagyon látszottak. A keze nagyon pici volt, a körmei aprócskák, okuláréval kellett keresni. Csak nézte, teljesen elmerült a bámulásában.

John és Rosita mama visszament Isabellához, őt Robert a székhez vezette, leültette. Képtelen volt levenni a szemét a fiáról. Ismerkedett vele, s önmagától tudakolta, mit is jelent neki ez a picike kis teremtmény? Képes lesz-e majd megszeretni, ha már az édesanyját nem tudta? Erre a kérdésre egészen addig kereste a választ, amíg a kicsi meg nem moccant a kezében.

Hangosan cuppantott, aztán minden előjel nélkül sírni kezdett. Először csak halkan, olyan volt, mintha kismacska nyávogott volna, ám a hangja fokozatosan megerősödött. Láthatóvá vált rózsaszín fogínye, pici nyelve, és elkezdett kivörösödni az arcocskája. A kis kéz megmoccant, ökölbe szorultak az ujjak. S William ekkor beleszeretett.

- Semmi baj, sssh… - Ösztönösen ringatni kezdte, bár kételkedett abban, hogy jól csinálja-e. – Ne sírj! Itt vagyok, itt vagyok… - Robertre pillantott, aki ott guggolt előttük. – Itt vagyunk, minden rendben lesz… - Dúdolni kezdte a dallamot, amit Robert szokott.

- Uram… - Az ismerős hangra mindketten felkapták a fejüket.

- Sally? – Az asszony kint dolgozott már a földeken, kisfia pár hónapos volt, de még szoptatott. William néha érdeklődött felőle. Hosszú haját fonatba fogta, kerek arcán most nem látszott más, csak aggodalom.

- Rosita mama küldetett értem, hogy segítsek gondját viselni a kicsinek. – Az asszony félénken közelebb lépett. – Engedje meg, hogy átvegyem! Nagyon fogok rá vigyázni, esküszöm!

William csupán akkor érezte, hogy elgémberedtek a tagjai, amikor a nő finoman kiemelte a kicsit a karjaiból, és megmozdulhatott. Sally hangjára Rosita mama kinézett, majd behívta. John viszont kijött, sápadt volt, és látszott, hogy az egész inge verítékben úszik.

- A feleségem? – William kelletlenül tette fel a kérdést.

- Alszik.

- Látta a kicsit?

- Igen.

- Mondott valamit?

John habozott.

- Azt, hogy magára hasonlít.

William ajkáról megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.

- Hála Istennek!

John a hajába túrt.

- A szülés rendben zajlott, de a nejének most sok pihenésre lesz szüksége, barátom. A gyermeket gondolom, nem akarja mellette hagyni.

- Nem. Sally lesz a dajkája. – Bár Rosita mama nem beszélte meg vele, igazából egyetértett a döntésével. – Egy távolabbi szobát készíttettem elő a számukra, hogy Isabella ne hallja a kicsit. 

- Ugye, tisztában van azzal, hogy a felesége ragaszkodni fog a gyermekhez?

William bólintott, majd megkeményedett az arca.

- Mindketten tudjuk, hogy elsősorban azért, hogy nekem fájdalmat okozhasson. Márpedig ezt nem fogom engedni. A lehető legkevesebbet tartózkodhat a fiam közelében, és akkor is a felügyeletemben. – Az orvos arcát látva keserűen elmosolyodott. – Most azt gondolja, ugyanolyan kegyetlen vagyok, mint a hitvesem, igaz? Látja, barátom, jó tanárom volt…

Senki sem cáfolta meg az állítását.

            Isabella átaludta a napot, és sem másnap, sem harmadnap nem kereste a kicsit, ahhoz láthatóan túl kimerült volt. Mindezek ellenére egyikük se hagyta el a házat, és ha lehetett, a gyerekszoba közelében tartózkodtak. Éjszaka, ha Sally nem löködte volna el őket a bölcső mellől, akkor képesek lettek volna reggelig bámulni a kis tüneményt, aki a megszületésével teljesen felforgatta az életüket.

John mindennap eljött meglátogatni őket. Isabellának ágynyugalmat és sok pihenést javasolt. William nem állta meg, hogy ne nézzen csúnyán, amiért a feleségét pátyolgatja. Az orvos ezen csak nevetett.

- Maga is tudja, barátom, hogy addig jó, amíg pihen

- Ezt nem vitatom – sóhajtotta.

- Sally bevált dajkának?

Bólintott. Az asszony kisgyermeke Sally szobájában aludt, hogy ne kelljen elválnia tőle, és őt is tudja szoptatni. Sally férje továbbra is kint dolgozott az ültetvényen, Hooker szerint örült, hogy a családja jobb körülmények közé került.

- Minden rendben.

- Drága apósa és anyósa nem tette tiszteletét?

William arca elkomorodott.

- Holnapra jelentkeztek be. Sajnálatos módon attól tartok, hogy szeretett hitvesem nem lesz elég rosszul ahhoz, hogy visszautasítsam a beteglátogatást.

John kuncogni kezdett.

- Ezt milyen szépen mondta.

William erőtlenül legyintett. Barátja nevetett, és vállon veregetve magára hagyta. Robert Sally fiát ringatta, amikor átment a gyerekszobába. Az asszony fel akart állni, éppen szoptatáshoz készülődött.

- Maradj csak! Nem akarok zavarni!

Robert a kicsit dajkálva követte, ahogy átment a saját szobájukba.

- A doktor most ment el, Isabella egyelőre pihen. – William fel-alá kezdett járkálni. Robert egy ideig figyelte, aztán leült az egyik székre. Ebben a két napban elég gyorsan hozzászokott a babákhoz, mert olyan könnyed mozdulattal tette át egyik válláról a másikra a kis Jamest, hogy William csak pislogott. – Holnap látogatóba érkeznek az apósomék. Jobb lenne, ha nem mutatkoznál előttük, amíg itt lesznek. Remélhetőleg nem kívánnak sokáig időzni.

Robert bólintott. William odahúzott mellé egy széket, és lerogyott rá. Rosszkedvűen elmeredt a levegőbe, a férfi pedig nem akadályozta meg ebben. A kicsi hátát simogatta, láthatóan a szívéhez nőtt. William nem tudta, mit fog ehhez szólni Sally férje, a kis James apja, bár úgy sejtette, hogy jelenleg ez a legkisebb bajuk.

- Uram… - Sally nesztelen léptekkel érkezett. – Sajnálom, hogy a fiam gondot okoz – mondta aggódva. A karjában ringatta Carsont, aki halkan szuszogva mélyen aludt.

- Nincs vele semmi gond – ingatta a fejét William. Átvette a fiát, és lopva puszit nyomott a kopasz kis feje búbjára.

Sally látta, hogy egyelőre nem akarja visszaadni, így kiemelte a kisfiát Robert karjaiból, és eltűnt, hogy őt is megetesse. Dajkának valószínűleg sehol se volt olyan jó sora, mint most itt őneki, ezt Rosita mama is megmondta, amikor meglátogatta. Robert tudta, hogy egyedül a férje hiányzott neki, el is határozta, hogy szól a férfi érdekében. Nem most, állapította meg, ahhoz túl békés és meghitt volt a hangulat.

Némán nézte Williamet, aki halkan dudorászva bámulta a kisfiát. Felmerült benne, hogy elmondja, mennyire gyönyörűek, de aztán inkább hallgatott. Nem mindig érzett kedvet a beszédhez, és szerencsére William nem erőltette. Megértették egymást ennyi idő után szavak nélkül is. Találkozott a tekintetük. William már előre ideges volt a másnapot illetően, ám ezt igyekezett nem mutatni.

Korán lefeküdtek. Sally kiparancsolta őket a gyerekszobából, és habár William tisztában volt azzal, hogy igaza van, csak nehezen szánta rá magát a távozásra. Lefürödtek, és kivételesen azonnal ágyba bújtak. Odabújt a férfihoz, és a vállára hajtotta a fejét. Robert gyengéden cirógatta a tarkóját, amitől sokkal jobban érezte magát. Ezekben a percekben nem kellett a határozott férfit alakítania, hanem ellazulhatott. Ásított, átkarolta a férfit, és két pislogás után már aludt is.

Robert azonban nem tudott elaludni. Az életén és Williamen gondolkodott. Nem sajnálkozott azon, hogy bárcsak más korba születtek volna vagy bármi ilyesmin. Elfogadta a sorsát, amit az Úr kiszabott rá. Annyi szörnyűség után itt volt neki William, jó élete lett, és már nem kellett attól tartania, másnap milyen verést kell elszenvednie. Igaz, hogy Isabella miatt folyamatosan aggódott, ám már nem félt tőle.

A félelem megszűnt abban a pillanatban, amikor kezet emelt rá. A tette szabadságot adott neki, kicsit szégyellte magát érte, viszont büszke is volt. Ezentúl nem fogja hagyni, hogy bántsák őt vagy a családját. A lelke mélyén ugyanis Williamet és a picit, sőt, még Sally-t, a kis Jamest, Rosita mamát, Hookert, Marthát és a doktort is annak tekintette. Lett családja azok helyett, akiket elvesztett, és tudta, hogy bármit kész lenne megtenni annak érdekében, hogy velük maradhasson.

Apró neszre rezzent fel, elbóbiskolhatott. William közben arrébb húzódott és hasra feküdt, szokása szerint egy párnát gyűrt a feje alá. A holdvilág fényében kirajzolódott karcsú alakja a vékony takaró alatt. Amikor William azt mondta neki, hogy szereti, úgy érezte, szétszakad a mellkasa. Mondták már neki életében, az anyja, a húga, a lány, akiről azt hitte, hogy a felesége lesz, és azok a férfiak és nők, akik használták. Csupán az első háromnak hitte el, aztán már nekik sem.

Nagyon rég nem hitt a szeretetben, a kedvességben, kivéve természetesen az Urat. S aztán jött William, és lebontotta a falakat, amiket a szíve köré emelt. Nagyon régóta ő volt az első, akinek megint mert hinni. El merte hinni, hogy valóban szereti. Összezavarodott, mert majdnem azt válaszolta, hogy én is szeretlek. A nyelvére azonban nem jöttek a szavak. Olyan sokáig elhallgatta legbensőbb érzéseit, hogy most nem tudta szavakba önteni. William láthatóan nem bánta, és ettől megnyugodott. A férfi megértette őt, hagyott neki időt, és igazából ez többet jelentett neki minden szerelmes szónál.

Egy ideig feküdt, aztán kicsúszott a takaró alól. Ivott egy pohár vizet, majd nadrágot, inget vett fel, és átosont a gyerekszobába. Sally a szomszédos kis szobában aludt a kisfiával, hallatszott a szuszogása, mert nyitva volt az ajtó, hogy meghallja, ha Carson mocorog. Nem akarta felébreszteni őket, ezért nem gyújtott lámpát. A Hold elég erősen sütött ahhoz, hogy lásson. A bölcsőhöz lépett, óvatosan elhúzta a fátyolszerű anyagot, ami eltakarta a picit.

A bölcső üres volt. 

Kihagyott a szíve egy ütemet. Felegyenesedett, körbenézett. Sally ajtajához ment, belesett. Tisztán kivehető volt, hogy az asszony mellett nem fekszik senki. Beljebb lépett, James bölcsőjébe lesett. A kicsi aludt, és nem volt mellette Carson. Robert érezte a pánikot, ami elöntötte, de összeszedte magát. Megérintette Sally vállát, és megrázta.

- Sally! – suttogta.

- Igen? – Az asszony azonnal kinyitotta a szemét, két pislogás után felfogta, hogy kit lát. – Robert?

- Hol van Carson?

- Carson? – Sally felült, Robert pedig hátrébb lépett, hogy mozoghasson. – A bölcsőben. Alszik.

- Nincs ott.

Az asszony mély levegőt vett, Robert remélte, nem sikítani akar. Sally azonban helyette kiugrott az ágyból, és mit sem törődve azzal, hogy egy szál hálóingben van, félretolta. Carson bölcsőjéhez sietett, és csak akkor kezdett el pánikot tükrözni a tekintete, amikor lámpát gyújtottak, és a kicsi tényleg nem volt ott.

- Az úrnál… - lehelte reménykedve.

- Onnan jövök.

Sally rámeredt.

- Te beszélsz! – világosodott meg.

Robert habozott.

- Nem ez most a legfontosabb – válaszolta végül, kelletlen sóhajjal, idegesen. – Arra válaszolj, hol van az úrfi?

- Miután az úr és te távoztatok, letettem aludni. Játszottam kicsit Jamesszel, és amikor ő is elaludt, rendet tettem. Mindkettőhöz gyakran fel kell kelni éjszaka is, ezért utána magam is ledőltem. Hol van a kicsi, Robert? – kezdte el tördelni a kezét.

Robertnek szörnyű sejtése támadt.

- A nagyságos asszony ki tud jutni a szobájából? – A megnevezés kicsit gúnyosan hangzott a szájából.

- Tudtommal nem. Jaj, édes jó Istenem! Mi lesz most? Mit tegyünk?

- Felébresztem az urat. – Robert majdnem a keresztnevén szólította Williamet, de időben észbekapott. Átsietett a férfihoz, és kímélet nélkül megrázta a vállát. – William!

- Mi a baj? – William mély álmából riadt, de azonnal éber lett, amikor meglátta a férfi arcát. Robert már lámpát gyújtott, és nagyon idegesnek látszott. Erre még nem volt példa, mióta ismerte. – Robert?

- A fiad eltűnt!

William úgy érezte magát, mintha valaki gyomron bokszolta volna. Levegőt vett, amiből csupán kétségbeesett hörgés lett. Kiugrott az ágyból, és magára kapkodta a ruháját, a cipőjét úgy kötötte, hogy oda sem figyelt. Robert elmondta, mi történt. Még soha nem beszélt ennyit egyhuzamban, mint most. Közben követte a férfit, aki nagy léptekkel szelte át a folyosót. Berontott a gyerekszobába, Sally ekkor már bőgött, és Jamest ringatta.

- Bocsásson meg nekem, uram!

- Nem hallottál semmi zajt?

- Nem, uram!

Robertnek eszébe jutott a nesz, ami felébresztette. William e hallatán felmorrant, aztán vészterhes arccal felesége szobája felé iramodott. Robert a nyomába eredt, attól tartott, őrültséget tesz, ha tényleg Isabella vitte el a kicsit. William azonban nem vetemedhetett semmire, mert az asszony nem volt a hálóban. Egymásra néztek. Robert látta, miként változik meg a férfi arca, a tekintete. A kétségbeesés mellé iszonyú harag társult, és amikor kiviharzott az ajtón, Robert arra gondolt, Isten irgalmazzon annak az asszonynak.

William a lépcső tetején üvöltötte el magát.

- Isabella! – Az ordítással felverte az egész házat, bár nem ez volt az elsődleges célja. Dübörgő léptekkel futott le a lépcsőn, Robert mögötte haladt. A nyitva hagyott bejárati ajtó láttán mindketten egyszerre torpantak meg.

- Megölöm! – William a fogai között szűrte a szót, de Robert tisztán hallotta a belőle áradó indulatot.

- Azt akarja elérni, hogy elveszítsd a fejed – tette a vállára a kezét. – Nyugodtnak kell maradnod, máskülönben nem fogjuk megtalálni őket.

- Nála van a fiam! Hogyan maradjak nyugodt?

Robert elkapta a karját, mielőtt kirohanhatott volna az éjszakába. Visszarántotta, és nem engedte moccanni sem. Az általában szelíd barna szempárból düh sütött, ugyanolyan kétségbeesett düh, mint amilyen most William szemében égett.

- Tudta, hogy így fogsz reagálni – mondta ennek ellenére józanul.

- Elvitte a fiamat…

- Ugyanúgy meg akarom találni Carsont, mint te, de azzal nem segítesz rajta, ha belerohansz a vakvilágba! Gondolkozz!

- Képtelen vagyok rá! – William lehunyta a szemét, szabálytalanul kapkodta a levegőt. – Annyira félek, hogy bántani fogja…

Robert közelebb húzta, két tenyere közé fogta az arcát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

- Nincs nagy előnye, csupán percek. Meg tudjuk találni őket, ha képes leszel gondolkodni. Te ismered őt, hová mehetett? A birtok nagy, de nem bujkálhat örökké. Valami célja biztosan van. Mi az?

William feje lassan kitisztult. Robertet figyelte, aki szilárd tekintettel, feszült arccal figyelte. Nem nézte ki belőle, hogy képes ilyen gondolatmenetre. Most legszívesebben behúzott volna magának, amiért tudat alatt ugyan, de lenézte. Azért, mert nem volt iskolázott, és az összes tudást és illemet itt sajátította el, képes volt logikusan és hideg fejjel gondolkodni. Máskülönben hogyan élte volna túl az elmúlt huszonnyolc esztendőt?! Megérintette a férfi csuklóját.

- A szülei. A szomszédos birtok az övék. Isabella csak oda mehetett. Kiskora óta ismeri a járást, gyorsan tud haladni.

- Viszont nála van a kicsi és remélhetőleg egy lámpa. – Robert Marthára pillantott, aki akkor érkezett futva.

- Uram!

- Isabella megszökött a fiammal. – William vett egy mély levegőt, és hidegen folytatta. – Ébreszd fel Hookert! Küldessen el a doktorért!

- Igenis! – Martha felnézett a lépcsőre. Sally lesett lefelé, még mindig sírt.

- Gondoskodj róla, mert kiborult. – Robert felfelé bökött az állával.

Martha szája tátva maradt.

- Te beszélsz?

- Erre most nem érünk rá! – William megszorította a lány vállát. – Mondd meg Hookernek, hogy szükségem van még legalább két emberre. Azonnal! Elindulok a régi ösvényen Roberttel a Garrison birtok felé. Jöjjenek utánunk! Megértetted?

Martha bólintott. Összébb húzta magán a kendőt, amit a hálóruhájára terített, és már rohant is ki a bejáraton. Robert leemelt egy lámpát. William habozott, de bement a dolgozószobába, és magához vett egy puskát.

- Nem hiszem, hogy arra szükséged lesz. – Robert hangja komor volt.

- Fenyegetésképpen viszem. Isabella tőlem nem fél, de fegyvert még nem fogtam rá. Menjünk!

William igazat adott Robertnek. A nejének nem lehetett túl nagy előnye, és nem számított arra, hogy ilyen gyorsan felfedezik az eltűnésüket. Maga sem tudta, mit fog tenni, ha utoléri. A kicsit akarta először biztonságban tudni, lehetőleg Robert felügyelete alatt, és úgy vélte, utána ráér minden máson töprengeni.

Egymás mellett haladtak a keskeny ösvényen. Régen kitaposott volt, Isabella gyakrabban sétálgatott erre. Még a szobafogsága előtt. Az eltelt hónapokban senki sem járt erre, az utat benőtte az aljnövényzet, és ha nem lett volna Robert kezében lámpa, mindketten botladoztak volna. Hooker sokkal jobban kiismerte volna magát a nyomok között, de annyit azért a letépett ágakból megállapíthattak, hogy a gondolat jó volt, Isabella errefelé menekült.

Nagy léptekkel haladtak. Robert hirtelen megragadta William könyökét, és lassítva fülelt. Most már William is hallotta az elcsukló, gyenge gyermeksírást. William szíve elszorult, és a dühe megint fellobbant.

- Megölöm, ha a fiamnak baja esik! – fogadkozott, de ezúttal hideg hangon mondta, és hideg fejjel is gondolta.

Robert nem válaszolt. Kocogásra váltottak. William remélte, hogy Hooker nem késlekedik az embereivel, mert Isabellát ismerve biztosra vette, hogy szükség lesz rájuk. A lámpa imbolygó fénye közben fenyegető árnyakat festett a szemük elé. William váratlanul fehér villanást látott maguk előtt az úton.

- Isabella!

Valóban az asszonyt érték utol. Hosszú hálóruhájára csak egy vékony köntöst kapott fel, annak is a földet seperte az alja. Még papucsot sem vett, legalábbis amennyire William a sötétben, a lámpa imbolygó fényében meg tudta állapítani. A karjában szorította a gyermeket, és vadul kavargó, sötét hajzuhatagával egy tébolyodott benyomását keltette. Nem törődött azzal, hogy a pici hangosabban sír, kiabálni kezdett.

- Ő az enyém, uram! Nem veheti el tőlem!

- Isabella… - William megállt. Próbált nyugalmat csempészni a hangjába. A háta mögé rejtette a puskát, mielőtt folytatta volna. – Kérem, menjünk vissza a házba! Pihenésre van szüksége. Ágynyugalomra, ahogy a doktor javasolta.

- Ahogy a doktor javasolta… - ismételte az asszony gúnyosan. Sápadt arcában vadul villogott sötét tekintete. – Azt hiszi, nem látom, hogyan próbál eltávolítani a házból? Bolondok házába akar vitetni, hogy boldogan élhesse undorító életét ezzel a… ezzel az állattal.

William teste megfeszült, de érezte Robert érintését a hátán. Mély levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.

- Maga is tudja, hogy ez bolondság! Ön a hitvesem. A gyermek pedig, akit a karjaiban tart, a mienk. A mi közös örökösünk. – Kicsit közelebb araszolt. Robert közben elvette tőle a fegyvert, és úgy tartotta, nehogy a nő észrevegye. Abban reménykedtek, Williamnek sikerül meggyőznie, és elvennie tőle a kicsit anélkül, hogy erőszakhoz kelljen folyamodniuk. 

- Bolondság? Láttam, hogyan néznek egymásra, férjuram! – Robertre pillantott, a gyűlölet szinte izzott a szemében. – Meg kellett volna, hogy öljelek! – sikoltotta, mit sem törődve a kicsi sírásával. – Egy senki vagy, egy állat! Nem vagy méltó se te, se a fajtád az életre! Hálásnak kellene lennetek, hogy enni kaptok, van fedél a fejetek felett, és szolgálhattok minket! De neeem, ti mindig többet és többet akartok! Szabadságot… Egyenlőséget… Undorító! Undorodom tőled!

- Elég legyen! – William képtelen volt tovább hallgatni a szörnyűségeket. – Nem vele van dolga, hanem velem. Ezt tartsa észben, asszonyom! Adja ide a gyermeket, és menjünk vissza!

- Nem megyek oda vissza! Hazamegyek.

- Nem gondolja komolyan! – William hangja gunyoros lett. – Csak nem gondolja, hogy édesapja örülne egy botránynak, amit ezzel kivált?!

- Szeret engem! Otthon végre azt tehetek majd, amit akarok! Senki nem fog az utamba állni!

Williamnek hányingere támadt.

- Ön az én feleségem, Isabella! Nem egyezem bele, hogy bárhová is menjen!

- Nem kértem az engedélyét!

William szerencsére ekkor már elég közel állt az asszonyhoz ahhoz, hogy amikor megperdült, hogy elfusson, elérje, és visszarántsa. Elsősorban a gyermeket akarta kivenni a kezéből. Isabella sikoltozni kezdett, amitől majd’ megsiketült. Szabad kezével csapkodni kezdett, aztán azt tette, amitől William rettegett. Az utat szegélyező bokrok felé dobta a kicsit.

William Roberttel együtt kiáltott fel. Ugrott volna, de Isabella belecsimpaszkodott, és a sikolyai őrült nevetésbe fordultak. William megpróbálta lerázni magáról, az eszével azonban pontosan tudta, hogy nem tudja elérni a fiát. Ám Robert igen, már vetődött is felé. William látta az imbolygó félhomályban, hogy eléri, a karjaiba zárja, mielőtt a bokorba zuhant volna vele együtt.

- Meg fogom ölni! – Isabella rácsimpaszkodott, körmei véres sebeket ejtettek a nyakán, miközben próbálta lefejteni őket. – Magát és azt a fattyút is! Sőt, azt a gyereket is, az örökösét, akiért annyira odavan!

- Miért gyűlöl ennyire?

Isabella elmosolyodott, William megborzongott.

- Maga, uram, egy gyenge férfi, akit semmire sem tartok!

William figyelte, ahogy Robert kimászik a bokrok közül. A kicsit ringatta, csitította. Megkönnyebbültnek látszott, ami azt jelentette, hogy egyiküknek sem esett baja. Ettől meg kellett volna nyugodnia, de csak dühös lett. Soha nem érzett gyűlölet sistergett fel benne, a korábban érzett harag elenyészett a tüzében. Lefogta a nő két kezét, és a háta mögé szorította. Közvetlen közelről nézhettek egymás arcába, s bár alig látták egymást, a lámpa ahhoz túl kevés fényt adott, hogy tisztán lássanak, pontosan tudták, milyen érzések játszódnak le a másikban.

- Ez a gyenge férfi ebben a pillanatban megesküszik a fia életére, hogy pokollá fogja tenni az életét, asszonyom! – suttogta William. – Bánni fogja, amikor igent mondott a kézfogón és az esküvőn! Bánni fogja, hogy valaha is betette a lábát a Marland ház ajtaján!

- Már ezerszer megbántam, uram!

- Ennek örülök!

- Uram! – Hooker hangjára felfigyeltek. Az intéző két férfival futott feléjük.

- Épp jókor! – William a lábuk elé lökte a feleségét, aki elesett, és megtört madárként hullott a földre. – Vigyék vissza a házba! Zárják be a szobájába! Nem kaphat sem enni, sem inni, amíg nem adok rá engedélyt! Nem mehet be hozzá senki, még a doktor sem, amíg úgy nem döntök! Megértette, Hooker?

- Igenis, uram! – Az intéző intett az embereinek. – Vigyétek!

Isabella sikoltozni és csapkodni kezdett, amikor hozzá akartak nyúlni. Csak fröcsögött ocsmányságokat, mint akinek teljesen elment a józan esze. William hideg tekintettel figyelte. A két férfi, Taylor és Wallace nem mertek hozzáérni, így ő volt kénytelen odalépni. Isabella felpillantott rá, a tekintete kerekre tágult. Védekezően felrántotta a kezét, de későn. William arcul csapta akkora erővel, hogy ájultan hanyatlott hátra.

- Vigyék!

Hooker elgondolkodva nézett rá, de nem mondott semmit, csak intett. A két férfi felemelte az asszonyt, és cipelni kezdték a ház felé. Az intéző követte őket, William puskáját is szó nélkül a hóna alá kapta, ami az ösvény szélén hevert. Magukra maradtak, csak a bizonytalanul égő lámpa maradt velük. Robert a füvön ücsörgött, a kicsi már megnyugodott, nem volt egy hangja sem. William leguggolt hozzájuk.

- Jól vagytok?

- Minden rendben. Elkaptam már a levegőben. Egy karcolás sincs rajta – bizonygatta a férfi.

William a karjára tette a kezét.

- Elhiszem. – A pici fölé hajolt, aki közben már elaludt. – Menjünk haza! – kérte.

Robert bólintott, és engedte, hogy William felsegítse. Nem akarta átvenni tőle a kicsit, helyette felvette a lámpást, és átkarolta a derekát, miközben visszafelé indultak az ösvényen. Robert életében most először érezte azt, hogy ugyanolyan értékekkel bír, mint egy fehér ember. És soha jobban nem kívánta, hogy egyenlőek legyenek, mint abban a pillanatban, amikor felbukkant előttük a ház, és William elhúzódott tőle.