4. fejezet

4.

 

            Ian a ház előtt várt rá. Esett az eső, esernyő alatt álldogált, amikor leparkolt a járda mellett. Odaszaladt, hogy segítsen neki kiszállni, és fölé tartotta, amíg kiszedte a csomagokat és a virágot a hátsó ülésről. 

- Te ezt nem gondolod komolyan, ugye? – meredt rá.

- Miért?

- Amikor beleegyeztem, hogy ajándékot hozz, nem pont arra gondoltam, vásárolj fel egy egész boltot.

- Ez csak a negyede – felelte Leslie szemrebbenés nélkül.

Ian végre elvigyorodott.

- Most megkönnyebbültem.

Leslie végre elnevette magát.

- Bocsánat, de nem tudtam, mi illik nálatok, és akkor már mindenkinek hoztam valamit.

- Te tiszta lökött vagy! Na, gyere, mert bőrig ázunk!

Ian elszedett tőle mindent, és összebújva berohantak az épületbe. A lépcsőházban lerázta az esernyőről a vizet, és bocsánatkérően a liftre mutatott.

- Bocsánat, de nem működik, úgyhogy lépcsőznöd kell.

- Semmi gond. Mindenki itt van?

- Igen. Wilburék megjöttek már délelőtt.

Leslie nem tudta, mire számítson. Szótlanul sétáltak felfelé, volt egy kis gyomoridege, de alapvetően bízott Ianben, aki éppen az ajtót nyitotta előtte. Rávigyorgott, miközben betuszkolta, és elüvöltötte magát.

- Megjöttünk!

Ösztönösen hátrálni kezdett, amikor vagy öten bukkantak fel a kis előszobában. Nem mehetett messzire, mert nekiütközött Ian mellkasának. A férfi jól hallhatóan kuncogott, és a fülébe súgta.

- Nem harap senki, csak én!

Miriam félrelöködte a családtagjait, és ölelésre tárta a karját.

- Végre! Már nagyon vártunk! Miriam vagyok, Ian anyukája, ő pedig Henry, Ian apukája. A többiekkel meg bent összeismerkedsz.

- Örvendek! Parancsolj, ezt neked hoztam! – nyújtotta a virágot, mire az asszony lélegzete elakadt.

- Oh, Istenem! Ez gyönyörű! – vette el a csokrot, és megbűvölten bámulta. – Ez a kedvencem – cirógatta meg a kálák szirmait.

- Ian mondta.

- Nagyon aranyos vagy, köszönöm! – Miriam szipogva mosolygott. – Vízbe teszem őket – hadarta, és elrohant.

- Nincs semmi baj, csak boldog – mondta a ki nem mondott kérdésre Henry. Nagydarab ember volt, kétszer akkora, mint a fia, és olyan mély hangja volt, mintha egy kút mélyéből szólna.

Leslie kezet fogott vele, és odaadta neki az üveg bort, amit vett. A férfi meglepetten forgatta a kezében, láthatóan nem szokott hozzá, hogy bármit is kapjon.

- Köszönöm.

- Szívesen.

- Gyertek beljebb!

Ian berakta a többi csomagot a nappaliba, és hozott Leslie-nek egy papucsot. Látta, milyen ideges a férfi, piros volt az arca, és többször is olyan mély levegőt vett, hogy azt talán még a konyhában is hallani lehetett. Mindenki visszament beszélgetni, így végre kettesben maradtak.

- Nincs semmi baj, senki nem fog megenni.

- Csak te.

- Csak én.

Leslie megint vett egy mély levegőt, és nekitámaszkodott a falnak.

- Ha a szüleidtől ideges leszek, mi lesz, ha anyámék elé kell odaállnom?

- Te akartad ezt.

- Tudom.

- Még visszaléphetsz.

- Ezt is tudom. – Megdörzsölte a szemét, és felsóhajtott. – Kaphatok egy kávét? Rettenetesen fáj a fejem.

- Miért nem ezzel kezdted? Amikor kiszálltál a kocsiból, olyan sápadt voltál, mint a fal, de így már értem. Gyere! – fogta kézen. – Anya, van még kávé?

- Ott a pulton, kicsim!

Az asszony a kicsi konyhában sürgölődött, és éppen zöldséget aprított. Aggódva rájuk nézett, amikor beléptek.

- Mi a baj?

- Leslie-nek fáj a feje.

- Adjak fájdalomcsillapítót?

- Nem kell, szerintem a kávétól jobb lesz.

- Ha mégsem, akkor szólj!

- Köszönöm. Segíthetek valamiben?

Miriam rámosolygott.

- Te csak ülj le szépen, és idd a kávét! Ian majd segít, ha kell.

A fia morgott valamit, és kihúzta neki a széket. Még le sem ült, már ott volt előtte a bögre, és egy kistányéron házi készítésű keksz. A kávé forró volt és erős, ellazította az izmait. Ian kezet mosott, és elvette az anyjától a kést. Láthatóan összeszokottan dolgoztak a konyhában, mert mire végzett a sárgarépával, Miriam már tolta is oda neki a paprikát, paradicsomot. Senki nem szólt semmit, Miriam halkan dudorászott, és súlytöbblete ellenére szinte táncolt a konyhában. A természetessége jó hatással volt Leslie idegeire.

Miriam kirobogott egy pillanatra, mire Ian rápillantott.

- Jól vagy?

- Igen. Finom a kávé.

- Nem erre gondoltam.

- Tudom. Anyukád nagyon aranyos. Tetszik, hogy nem kezdett el azonnal faggatni, ki vagyok, mit dolgozom, mennyit keresek, milyen terveim vannak veled.

Ian úgy nevetett, hogy egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Az anyja visszatérve kérdőn nézett rá.

- Mi történt?

- Leslie nagyra értékeli, hogy nem faggatózol.

- És ez olyan vicces?

- Igen, mert én tudom, csak az alkalomra vársz, amikor végre lesz két perced, hogy leülj vele szemben, aztán elkezdd vallatni.

- Soha senkit nem szoktam vallatni!

- Jah, persze! – Ian nevetve arrébb táncolt, amikor az anyja játékosan feléje ütött.

- Szemtelen kölyök!

Leslie érdeklődve nézte őket. Az ő világában ez teljesen ismeretlen volt, ez a meghittség, ami anya és fia között érződött. Látszott, mennyire közel állnak egymáshoz. Ian akárhányszor említette meg az anyját, mindig gyengéd hangon beszélt róla, és láthatóan egyszer sem bánta meg, amiért itthon maradt, és feláldozta magát, hogy segítsen nekik. Természetes volt a számára, hogy megtette, mert így nevelték, jobban mondva inkább, mert szerette a szüleit.

Leslie soha nem emlékezett, hogy náluk így összegyűlt volna a család. Kiskorában jómódban éltek, soha nem kellett az anyjának főznie, vagy akárcsak takarítania. Mindig volt személyzet, aki ezt elvégezte, és ő ebbe nőtt bele. Egyetemen már önállóságot tanult, de onnantól kezdve még jobban eltávolodtak egymástól a szüleivel. Náluk egy családi vacsora, vagy ünneplés azt jelentette, hogy elmentek egy étterembe, és pezsgőt bontottak. Talán a hálaadás és a karácsony volt a kivétel, ha éppen az országban tartózkodtak.

- Föld hívja Leslie-t! – Ian az arca előtt legyezett. – Hol jársz?

- Csak eszembe jutott valami. Aranyosak vagytok így együtt.

- Anyuval közösen főzünk. Apának nincs türelme hozzá, szerintem megint a fotelban hortyog.

- Wilburrel beszélget – szólt közbe Miriam.

- Akkor kivételesen tévedtem. – Ian végzett az összes zöldséggel, és összetakarított maga után. – Ti anyukáddal nem szoktatok együtt főzni?

- Volt személyzet.

- Szóval úrifiú vagy!

- Valami olyasmi.

- Milyen volt tegnap Altmanéknál? El tudtál szabadulni a hölgyektől?

- Képzeld, igen! – Leslie érezte a gúnyt Ian hangjában, és élesebben válaszolt, mint kellett volna.

Miriam feléjük fordult, és felvonta a szemöldökét.

- Milyen hölgyektől?

- Az egyedülálló anyukák hadától. – Ian lehuppant vele szemben, és morcosan bámult rá.

- Volt egy, aki különösen tetszett – vágott vissza Leslie dühösen. – A haja olyan volt, akár a méz, az illata pedig akár a tavasz.

- Milyen költői vagy!

- Te pedig, fiam, épp bunkón viselkedsz! – Miriam fejbe verte a férfit, mire mindketten meglepetten feleszméltek. – Figyelj oda erre a fiúra, ha hozzád beszél! Szerintem pont azért mondta őket, mert zavarta, hogy körbeveszik, és nyomulnak rá. Te pedig csak arra tudsz gondolni, hogy mindjárt hanyatt is dönti őket. Bízhatnál benne egy kicsit jobban!

Ian a fogát csikorgatta, és duzzogva megdörzsölte a fejét. Leslie-vel szótlanul egymásra meredtek. Miriam nem tudta, hogy a férfi hetero, és Ian az első férfi az életében. Ettől függetlenül volt igazság a szavaiban, amit a fia kelletlenül ugyan, de beismert, amikor elhúzta a száját, és felsóhajtott.

- Igazad van, anya! Bocsánat!  

- Semmi baj. – Leslie megdörzsölte a halántékát. Kevéssé hasogatott a feje, de ettől még ingerült volt. – Nem éreztem jól magam tegnap. Kedvelem Johnt és Paulát, Kicsi John pedig imádnivaló kölyök, de Paula kicsit messzire ment tegnap. Valószínűleg nem szándékosan tette, azonban akkor is kellemetlen volt, hogy legalább három nő méregetett. Holly volt az utolsó csepp a pohárban, kedves volt, csak olyan… - A bögrébe meredt. – Nem tudom… - Azt akarta mondani, hogy Sophie-ra hasonlított, de Miriam előtt inkább nem emlegette a nőt.

- Nem a fiam volt, nem igaz? – Az asszony öblösen nevetett, és tovább forgolódott körülöttük.

- Anya! – Ian most először tűnt zavartnak.

Leslie belemosolygott a bögrébe, és nem szólt semmit. Miriam két percig, ha bírta a csendet.

- A fiam mondta, hogy a szüleid nem tudják, hogy meleg vagy.

- Anya!

- Hát… - Ezúttal Leslie jött zavarba, és segélykérően pillantott Ianre, de a férfi tehetetlenül vállat vont. – Nem tudom, hogyan mondjam el nekik.

- Szigorúak?

- Más életszemlélettel rendelkeznek, mint te és Henry.

- Ezek szerint homofóbok.

Ian a szemét forgatta, és nem szólt semmit.

- Azt hiszem, igen.

- Mikor akarod megmondani nekik?

- Következő hétvégén.

- Miért most? Eddig nem merted?

- Nem igazán…

- Biztos nem lesz egyszerű, de Ian ott lesz veled, nem?

- Remélem…

- Örülök, hogy segít neked. – Miriam a sütőben sülő húst forgatta, közben folytatta. – Mindig reménykedem, hogy egyszer talál egy rendes fiút, aki nem csak kihasználja, mint az előző.

- Anya!

- Tudom, hogy nem értesz velem egyet, kicsim, de attól még igazam van. – Miriam zavartalanul beszélt tovább. – Arra sem volt képes, hogy felvállalja a barátai előtt, amit aztán elég nagy szemétségnek tartottam. Iannek persze jó volt úgy is, a szerelem vakká teszi az embert, viszont akkor sem mindegy, hogy titkos szerető vagy, vagy bárhová elmehettek kettesben egymás kezét fogva. Nincs igazam?

- De. – Leslie arca égett. Valamikor gyerekkorában érezte utoljára, hogy szégyelli magát. Igazából ő is kihasználta Iant, mert az, hogy felvállalja, az is csak azt a célt szolgálta, hogy megtévessze a környezetét, hazudjon a családjának, és bosszúságot okozzon Sophie-nak. Nem gondolta komolyan a kapcsolatukat. Kezdte érteni, Ian miért volt olyan dühös, amikor előállt az ajánlatával. Igaz, mostanra megbékélt, de akkor is rosszul érezte magát. Rápislogott, mire a férfi megnyugtató mosollyal válaszolt.

- Örülök, hogy te más vagy. – Miriam visszatolta a húst a sütőbe, és rámosolygott. – Jó, Ian megmondta, hogy nem vagytok együtt, de azért te rendes fiúnak tűnsz.

- Anya!

- Jó, abba is hagyom! Menjetek, beszélgessetek kicsit a többiekkel is!

Átsétáltak a nappaliba, miután Ian töltött még Leslie-nek kávét. A család felujjongott, amikor beléptek, amitől Leslie teljesen lefagyott. Nem volt hozzászokva a hangoskodáshoz, az érzelem ilyenfajta kinyilvánításához.

- Semmi baj! – Ian a hátára tette a kezét, és a fotel felé irányította, amiből egy fiú ugrott fel. Nem lehetett több nyolcnál, rövid, tüsire vágott haja volt, és nagy, mogyoróbarna szeme. – Ő itt Gary, Wilbur bácsikám unokája. – A kanapén üldögélő idősebb párra mutatott. – Wilbur bácsikám és a felesége, Henriett. Mellettük a fiuk, Billy és a felesége Nicole; Gary az ő gyerekük. – Billyék vidáman mosolyogtak rájuk, Gary viszont kíváncsian nézte őket. – A nagyfiú pedig, aki képtelen felnézni fél percre a telefonjából, Chris, Gary bátyja. – Chris felpillantott, nyelvet öltött, aztán pötyögött tovább. – Kedves mindenki, a vendég pedig a barátom, Leslie.

- Jó napot! – Leslie körbenézett, az ajándékokat kereste. – Hoztam csokoládét. Ian, hová tetted őket?

- Mindjárt hozom, addig ülj le!

Leslie még le sem ült, Henriett máris lerohanta.

- Miriam mondta, hogy fáj a fejed. Jobban vagy?

- Igen, köszönöm.

- Iannel dolgozol?

- Ian a termelésen van, én pedig az eladási részlegen. – Magyarázhatta volna, hogy mennyire különbözik a munkájuk, de úgy vélte, ezt meghagyja a férfinak. Ian éppen ekkor tért vissza. – Az egyforma táskákat kérem! – nyújtotta a kezét, majd szétosztotta őket. – Csokoládé. Remélem, ízleni fog.

- Hű, de jó! – Gary szeme tágra nyílt, ahogy elővette a díszdobozba csomagolt pralinékat. A szülei és a család minden tagja elbűvölve bámulta már a csomagolást is. Leslie arra gondolt, hogy túlzásokba esett, de nem tudta, mi mást hozhatott volna. Sophie imádta ezeket a bonbonokat, és jó ajándéknak tűntek.

- Ezek? – Ian felemelte a maradékot.

A nagyobbikra mutatott.    

- Azt nektek hoztam. Ez pedig a tiéd – bökött a barna táskára. – Gratulálok az előléptetésedhez!

- Köszönöm szépen! – Ian lerakta az asztalra a táskákat. – Nem kellett volna.

- Dehogynem.

- Vacsora után kibontom. 

- Asszony! – Henry kiáltotta el magát, mire Miriam azonnal ott termett.

- Igen?

- Leslie hozott ajándékot, de a fiad nem akarja kibontani.

- Kicsim, majd’ megesz minket a kíváncsiság!

Leslie-nek leesett, hogy Ianre csak az asszony tud hatni, azért szólt neki a férje. Ezt valahogy aranyosnak találta, és elmosolyodott. Ian elkapta a pillantását, és vállat vont. Kivette a dobozt a táskából, és bontogatni kezdte. A szeme tágra nyílt, és próbált szóhoz jutni, de nem igazán ment, amikor végre sikerült kinyitnia. Leslie felállt, és mellé lépett.

- Láttam, hogy a tiédnek megrepedt az üvege. Gondoltam, talán örülnél egy újnak…

Ian a mutatóujja hegyével simított végig az órán, amit a saját fizetéséből nem igazán tudott volna megvenni.

- Nem kellett volna. Ez irtó drága!

- A saját pénzemet arra költöm, amire akarom, nem? – Letette a kávéját, és elkezdte lecsatolni a férfi csuklójáról a régi, viharvert órát. – Jól fog állni – vélte, és felcsatolta a helyére a másikat. Elégedetten megszemlélte, és rámosolygott. – Látod?

Ian nem válaszolt, látszott, hogy meghatódott. Nem volt hozzászokva a drága ajándékokhoz, mégsem attól állt el a szava. Leslie odafigyelt arra, hogy a saját órája rossz állapotban van, és megjegyezte. Nem valami hasznavehetetlen dolgot adott neki, hanem olyasmit, amiről úgy gondolta, tetszeni fog, és jól áll majd neki. Ügyelt arra, hogy az anyja kedvenc virágát vegye meg, és nem felejtkezett el az apjáról és a többi rokonáról sem.

Most döbbent rá, hogy Leslie mennyire odafigyel másokra. Mondhatta volna, hogy nem jön el, hiszen neki ez csak egy üzlet, mégsem tette. Itt volt vele, mosolygott rá, és a csudába is, nagyon klasszul festett a fekete nadrágban és a kék ingben. Félt, hogy mégis visszamondja a meghívást, miután elkotyogta neki, hogy le akar feküdni vele, ám kellemes meglepetést okozott neki. Jobban mondva, állandóan meglepetést okozott.

- Nem tetszik? – Leslie másként érzékelte a hallgatását. – Kicserélhetjük, ha másikat szeretnél.

Ian meg akarta csókolni, de nem az egész család előtt. Nem akarta, hogy bárki következtetéseket vonjon le belőle, aztán végül ne legyen semmi a dologból, és hallgathatná a résztvevő monológokat. Párszor átélte már, és gyűlölte.

- Egy pillanat! – mondta, és a karjánál fogva kivonszolta.

- Ian? – Leslie követte. Amikor becsukódott mögöttük a hálószoba ajtaja, felvonta a szemöldökét. – Ez a szobád?

- Igen. Gáz, mi?

Leslie körbenézett, megszemlélte a tucatnyi posztert, amik mintha a kilencvenes évekből maradtak volna ott. Mosoly jelent meg a szája sarkában, amely felkúszott egészen a szeméig. A délutáni napfény aranyfénybe burkolt mindent, köréje egyenesen glóriát vont, és Ian eddig bírta. Érzékelte a döbbent kis nyögést, amikor nekilökte az ajtónak, és megcsókolta, de aztán Leslie karja a nyaka köré kulcsolódott.

Kávé íze volt, keserű és mégis megdöbbentően édes. Végignyalta az ajkát, ízlelgette, amikor találkozott a nyelvük, felmordult. Azóta szerette volna megcsókolni, hogy kiszállt a kocsiból, de nem merte. Nem akart ajtóstul rontani a házba, óvatosan, lépésről lépésre akart haladni. Meg akarta hagyni a lehetőséget a férfinak a tiltakozásra. A türelme azonban véges volt, és ha Leslie nem olyan hévvel csókol vissza, akkor talán képes is lett volna, hogy önuralmat gyakoroljon.

Zihálva váltak szét, egymást nézték. Ian vissza akart hajolni az ajkára, de az anyja hangja megállította.

- Fiúk, megjöttek Frankék!

- A francba!

- Azt hittem, mindenki itt van.

Ian belefúrta az arcát a férfi nyakába, és felsóhajtott.

- Anyu meghívta a szomszédot is, pedig tudja, hogy nem kedvelem őket. Jobban mondva, ők nem kedvelnek engem.

- Sajnálom.

- Semmi baj, megbirkózom a dologgal. Menjünk!

Nagy vigyorgás kezdődött, amint beléptek az ajtón. Miriam kuncogott, Leslie pedig érezte, hogy megint ég az arca.

- Frank a szomszédból és a párja, Kate – mutatta be az erősen negyven felé közeledő szomszédokat Ian, és igyekezett higgadt hangon beszélni. – Ő itt Leslie.

- Újra próbálkozol? – Frank lehuppant a szabad fotelba, ahol Leslie ült.

- Próbálkozni szabad, nem?

- Lányokból nem nagyobb a választék?

- Biztosan.

- Nézd, Frank, mit kapott Ian ajándékba Leslie-től! – Miriam tipikus anyuka volt, eldicsekedett mindennel, ami a fiával volt kapcsolatos.

- Ezúttal nem egy szegény egérkét fogtál ki, kölyök?

Leslie érezte, hogy Ian milyen erővel szorítja a kezét. Ha valaki érezte is az élt Frank hangjában, nem reagált rá, amitől bosszús lett. Felmarkolta a bögréjét, és a konyha felé indult.

- Ian, kérnék még egy kis kávét! – Olyan határozott volt, hogy a férfi azonnal követte.

A konyhában már érződött a sülő hús illata, a gázon párolódtak a zöldségek. Leslie megperdült, és dühösen lecsapta a bögrét.

- Csak én érzem úgy, hogy egy bunkó?

Ian meglepetten pislogott, majd nevetni kezdett. Odalépett hozzá, átkarolta, és arcon csókolta.

- Köszönöm! – mondta halkan.

- Mit?

- Mindent.

- Mindent?

- Igen.

Leslie nagyot fújt, és bólintott.

- Nem tudom, miért lettem mérges. Bántónak éreztem a szavait még akkor is, ha közben mosolygott. Arra gondoltam, mit érezhetsz, és ettől…

- … kiakadtál? – segítette ki Ian.

- Igen.

- Kedves vagy, köszönöm. Kérsz még kávét?

- Nem, elég volt.

Miriam berobogott, és addig beszélt a lelkükre, amíg vissza nem mentek. Frank néha közbeszúrt egy-egy bántóbb megjegyzést, de amikor nem reagáltak, abbahagyta. Chris átengedte nekik a másik fotelt, ő meg leköltözött az öccséhez a szőnyegre. Leslie-t eleinte zavarta, hogy Ian a haját cirógatja a karfán ülve, ám mire készen lett a vacsora, már teljesen ellazult.

Az asztalnál minden ugyanolyan volt, mint a beszélgetésük. Nyüzsgő, egybefüggő, nevetéssel teli. Valaki mindig beszélt, cseppet sem hasonlított azokhoz az áhítatos étkezésekhez, amikben otthon volt része. Ian néha megérintette a karját, Miriam pedig egyfolytában azt szerette volna, ha merít még magának. Jóllakottan dőlt hátra, rég érezte, hogy ennyire tele van.

- Nem kérsz többet?

- Nem, köszönöm. Nagyon finom volt minden, Miriam.

- Köszönöm!

Mindenki átvonult a nappaliba, miután Ian felajánlotta, hogy elmosogatnak. Összeszedték a poharakat, tányérokat, evőeszközöket. Érezhető volt, hogy Iannek nagy gyakorlata van, míg Leslie kicsit tétován nyúlt mindenhez.

- Mosogattál te valaha?

Leslie felnevetett.

- Igen.

Ian levette az óráját, és a fejét ingatta.

- Kétlem! Na, gyere, megtanítalak!

- Én fogok mosogatni?

- Pontosan. – Ian előszedett egy kötényt, és mögé lépett, hogy a ruhája elé köthesse. – Így ni! Engedünk meleg vizet, és a poharakkal kezdünk. – Odahozta, és beletette őket a mosogatóba. A szivacsra nyomott egy adag mosogatószert, átadta neki, és mögéje lépett.

Végig magyarázott, egy idő után a keze Leslie kezén nyugodott, irányította a mozdulatait. Eleinte vicces volt, mert Leslie tiltakozott, ő meg csak nevetett. A lehelete hol a tarkóját, hol a nyakát, hol a fülét érte, és ahogy hozzásimult, valahogy egyre melegebb lett a helyiségben.

- Szerintem most már menni fog egyedül is… - mormolta tétován, amikor a lábasokhoz értek.

- Leslie…

- Igen? – Kicsit hátrafordult, hogy a férfira tudjon nézni. A pillantása láttán nagyot nyelt. Az éjkék tekintet nem hagyott kétséget afelől, mi jár Ian fejében. – Be kell fejezni a mosogatást…

- A francba! – Ian keze csupa hab volt, ahogy az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a fejét. Semmi hevesség nem volt a csókjában, puhán, lágyan simította össze az ajkukat. A nyelve hegyével cirógatta, míg Leslie egy halk sóhajjal meg nem adta magát.

A szivacsot a vízbe ejtette, ahogy megfordult. Ian nekiszorította a mosogatónak. Alig érezhető csókokkal kényeztette, a keze végigsiklott az oldalán, a csípőjén, és ezúttal kicsit maga felé húzta, hogy bele tudjon markolni a fenekébe. Gyengéd volt, érezhető, hogy egyetlen tiltakozó mozdulatára abbahagyná.

- Elmosnátok ezeket a…? – Miriam belegyalogolt a dolog kellős közepébe. Fia káromkodását hallva, halk nevetgélés közepette visszavonult.

Ian mély levegőt vett, és magához szorította. Prüszkölni tudott volna mérgében, amiért az anyja nem volt képes nyugodtan ülni, és trécselni a vendégekkel a nappaliban. Nem, neki pont most jutott eszébe, hogy mit kell még elmosni! Holott Leslie olyan odaadó volt, finom, a karjaiba illő…

- A francba! – mormolta.

Percekig álltak némán. Egyiküknek sem volt kedve megmozdulni. A nappaliból áthallatszott a beszélgetés, Henry hangosan bizonygatott valamit, amit mindenki leszavazott, aztán jót nevettek az egészen.

- Tényleg átmehetek hozzád kedden? – Ian összeszedte magát, és felnézett.

- Igen.

- Így is?

- Hogyan?

Ian az ajkát harapdálta, Leslie még soha nem látott tőle ilyesmit.

- Komolyan gondoltam, hogy le akarok feküdni veled – bökte ki.

- Ez elég nyilvánvaló.

- És? Már nem tiltakozol?

- Elég rámenős vagy. Nem hiszem, hogy jutnék valamire.

- Ha nemet mondasz, elfogadom. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad.

Leslie visszafordult a mosogatóhoz, és folytatta a munkát.

- Nem érzem rosszul magam, pedig féltem tőle. – Kis szünet után vállat vont. – Nem tudom, hogyan fogok reagálni, ha eljutunk odáig.

- Nincs semmi baj. Már ez is több, mint amennyit reméltem.

- Jöhetek? – Miriam berobogott, és rájuk nevetett. – Végeztetek?

- Majdnem.

Ian csak morcosan nézett, és nem mondott semmit. Nekiállt törölgetni. Később, amikor Frankék már elmentek, csatlakoztak a többiekhez. Leslie is felengedett, vidáman beszélgetett, és nem jött zavarba, amikor Henriett megérdeklődte, mit is csináltak Ian szobájában.

Késő volt már, amikor felajánlotta, hogy hazaviszi Wilburékat, de a házaspár ragaszkodott a tömegközlekedéshez. Véleményük szerint kisebb valószínűsége volt, hogy katasztrófa érjen egy buszt vagy egy metrót, mint egy autót. Ezen Leslie nem igazán tudta túltenni magát, hiszen elég volt neki a terrorizmus veszélyeire gondolni, de végül nem tudott mit tenni. Billy és a családja kocsival jöttek, ők csak legyintettek a nagyszülők hóbortján.

- Nem maradsz még egy kicsit? – Ian lekísérte az utcára.

- Mindannyian elfáradtunk, jobb, ha hazamegyek. Holnap dolgoznunk kell.

- Ez igaz. Kávézunk ebéd után?

- Megvárlak az ebédlőben.

- Kösz. – Ian megcsókolta. – Köszönöm az órát! – suttogta az ajkára.

- Szívesen.

Leslie beült a volán mögé, bekötötte magát, és indított.

- Akkor holnap…

- Holnap!

Ian integetett utána, amitől mosolyoghatnéka támadt.

 

            A hétfő délelőtt olyan gyorsan eltelt, hogy Ian csak akkor kapott észbe, amikor valaki megjegyezte, hogy egy óra lesz. Káromkodni kezdett, és a telefonját próbálta előszedni a zsebéből.

- Valami gond van?

- Elígérkeztem ebéd utánra. Csudába! Sietek vissza! – Miközben hívta Leslie-t, már robogott is kifelé, majdnem elütötte Al Smitht, aki bosszúsan nézett utána. – Szia! Ott vagy még? Várj meg, mindjárt ott leszek! – Többen megbámulták, ahogy végigrohant az udvaron. Még többen, amikor lihegve beesett az ebédlőbe. – Bocsánat, de nem vettem észre, hogy kerestél! – állt meg Leslie asztala mellett, és lerogyott a székre vele szembe. – Levettem a hangot, mert dolgoztunk az egyik gépen.

- Semmi baj. Itt a kávéd! – tolta oda neki a bögrét a férfi, és rámosolygott.

- Köszönöm. Milyen napod volt?

- Fárasztó. Úgy néz ki, szerdán el kell utaznom. Csütörtök estére már itthon vagyok.

- Áttehetjük máskorra a holnapi filmnézést.

- Szerdán tízkor megy a gépem, úgyhogy nem gond. Milyen az óra?

- Szuper! – Ian elvigyorodott. – Elolvastam róla mindent, amit csak találtam. Fantasztikus! Köszönöm még egyszer.

- Szívesen. Anyukádék?

- Jól vannak, de tegnap egész este rólad beszéltek. Anya odáig van érted.

- Kedvelem őt.

- Anyut mindenki szereti. – Ian elterpeszkedett a széken, és kinyújtott lába hozzáért Leslie-éhez. Arra számított, elhúzza, de nem tette. – Arról beszélt még reggel is, hogyan fogjalak meg magamnak.

Leslie felnevetett.

- Azon vagy, nem igaz?

- Valóban próbálkozom, csak bizonytalan vagyok a végeredményt illetően. – Elkomolyodott, ahogy a férfit nézte. Ma világosszürke ing volt rajta és sötétkék nyakkendő. – Tudom, hogy két hétre szól a megállapodásunk, de szívesen megpróbálnám veled hosszabb távra.

- Miért?

- Mert kedvellek, és nem csak az ágyadba akarok bejutni.

Leslie nagyon komoly lett.

- Erre most válaszolnom kell?

- Nem.

Ian magában káromkodott. Miért nem képes lakatot tenni a szájára, és kussolni? Leslie még nem állt készen az ilyesmire, ő meg egyfolytában ostromolja.

- Mit akarsz megnézni holnap?

- Bármit, csak ne valami romantikus vígjátékot akarj megnézetni velem!

- Eszembe sem jutott. Star Trek?

Ian felhördült, és hirtelen meg is lett a téma, amíg megitták a kávét. Ennél maradtak, Ian felajánlotta, hogy bevásárol, de Leslie tiltakozott. Megegyeztek, hogy munka után együtt mennek el a boltba. Kifelé menet Leslie letette a csészéket, és odabólintott pár embernek.      

- Sandra elmondta, hogy arról pletykálnak, átpártoltam a férfiakhoz – mondta halkan. – Vannak, akik úgy vélik, hogy azért nem tudtam mit kezdeni Sophie-val, mert mindig is homokos voltam.

- Vajon Sophie is hallotta már?

- Biztosan volt valaki jóakaróm, aki felvilágosította.

Megálltak az előtérben, ahol nagy volt a nyüzsgés, volt, aki még csak most jött enni, vagy meginni egy kávét. Ian elbámult valamerre, valószínűleg ismerőst láthatott, ám már fordult is vissza felé.

- Kevésbé keserűnek hallak emiatt.

- Azt hiszem, kevésbé érdekel. – Zsebre dugta a kezét. – Jelenleg más dolgok foglalkoztatnak. – Nem nézett a férfira, a hangjában azonban volt valami, amitől Iannek vigyorogni támadt kedve.

- A pokolba! – dünnyögte, és a férfi tarkójára csúsztatta a kezét, majd megcsókolta. – A bajt magadnak kerested! – mormolta, amikor elhúzódott tőle, és otthagyta.

Leslie utána nézett. Érzékelte a döbbent tekinteteket, de csak másodjára fogta fel, hogy a csók egyik szemtanúja éppen Sophie. Volt menyasszonya úgy nézett rá, mintha meg akarná ütni, majd a fejét felszegve bevonult az ebédlőbe. Már értette, Ian kit nézett, és miért is csókolta meg, de mivel a cél amúgy is Sophie bosszantása volt, nem érdekelte.

Vagy csak azért nem érdekelte, mert Ian tényleg tetszett neki? Még másnap is ezen gondolkodott, amikor a férfit figyelte bevásárlás közben. Nem szokott nagyáruházba járni, most ez is új élmény volt. Gyorsan felismerte azonban, milyen jól szórakozik annak ellenére, hogy Ian feszegette a határait. Néha megfogta a kezét, hozzásimult, belecsókolt a nyakába, miközben az üzletben járkáltak.

- Biztosan jó lesz a spagetti? – kérdezte éppen sokadjára.

- Nekem tökéletes, mondtam már.

- Remélem, ízleni fog.

- Mikor tanultál meg főzni?

Ian a paradicsomok között válogatott.

- Amikor eldöntöttem, hogy diétázni fogok. Anya sokkal fűszeresebben és zsírosabban főzött, mint most, és ezen muszáj volt változtatni.

- Tőle tanultál?

- Együtt kísérleteztünk, maradjunk ennyiben. Mehetünk, azt hiszem, minden megvan!

Leslie szemügyre vette a kosár tartalmát, és remélte, hogy tényleg így van, mert odahaza nem sok mindent tartott. A konyhája inkább kirakat volt, mintsem valóban főzésre való. Ezt meg is mondta a férfinak, ahogy felfelé tartott velük a lift.

- Kíváncsi vagyok, hol élsz – válaszolta Ian, és a tükörképére mosolygott. A mosolya csak addig tartott, amíg be nem léptek a lakásba.

Döbbenten állt, s bár igyekezett uralkodni a vonásain, ez nehezen ment. Az előszobában kilépett a cipőjéből, és körbejárt. A nappaliban odament az ablakhoz, és jól hallhatóan elakadt a lélegzete.

- A lábunk alatt van a város – sóhajtotta őszinte ámulattal.     

- Csodálatos, igaz? – Leslie odament hozzá. – Mindig lenyűgöz a látvány.

- Fantasztikus lehet itt élni!

- Igen.

Ian furcsa pillantást vetett rá, talán megérezte a hangjában bujkáló iróniát, de nem tette szóvá. Helyette elindult felfedezni a lakást. Ugyanúgy, ahogy Leslie a termelésen, ő is megérintett dolgokat. A kanapé háttámláján húzta végig a kezét, megszemlélte a fotókat a komódon. A fürdőbe és a vendégszobába csak bepillantott, tökéletes érzékkel választotta ki a hálószobát. Elmosolyodott a franciaágy láttán, aztán átment a konyhába, felvonta a szemöldökét, és nevetett.

- Használtad valaha is? – mutatott körbe.

- Nem emlékszem.

- Akkor ezen ideje változtatni!

Ian gyorsan birtokba vette a lakást. Az előszobában ott volt a lerúgott cipője, a fotelben ott hevert a dzsekije, a konyhában kipakolt mindent a szatyrokból. Leslie leült az asztalhoz, miután kinyitott egy üveg bort szellőzni. Figyelte Iant, aki az orra alatt morogva igyekezett mindent megtalálni a szekrényekben. Feltalálta magát, ezen meg sem lepődött. Jó érzés volt nézni, ahogy zöldséget mos, húst párol, és érezni, ahogy az illatok megtöltik a konyhát, majd az egész lakást.

Ian sötétkék pólót viselt, a lámpák ugyanilyenné varázsolták a szemét is, ahogy tett-vett. A haja kócos volt, kicsit fáradtnak látszott, de ettől függetlenül mosolygott, és a kollégáiról, meg a barátairól mesélt. Egy konyharuhát gyűrt a nadrágzsebébe, hogy beletörölhesse a kezét. Otthonossága valahogy teljesen megváltoztatta az egész lakás hangulatát, barátságossá tette, ahová jó érzés volt hazaérkezni.

- Sophie soha nem főzött? – kérdezte éppen.

- Nem.

- Te jó ég! Mit ettetek egyáltalán?

- Étterembe jártunk, vagy hozattunk magunknak valamit.

- Erre nem is mondok semmit.

Leslie felállt, gyümölcslevet töltött mindkettejüknek, majd visszaült a helyére. A párás falú poharat forgatta az ujjai között, és vállat vont.

- Megszoktam, hogy nálunk senki nem főz a személyzeten kívül – mondta fáradtan. Kezdte érezni az egész napos megfeszített tempót, ami révén korábban eljöhetett.

- Nem tudom, milyen érzés az ilyesmi. – Ian odakönyökölt vele szemben. – Azt hiszem, kezdem sejteni, milyen gazdagnak lenni. Ez a lakás, az autód…

- A lakást diplomaosztóra kaptam a nagyszüleimtől, akik még éltek akkor. A kocsit az apámtól tavaly karácsonyra.

- Azt hittem, hogy te vetted!

- Tudom.

- Miért nem mondtad el? Ciki, hogy nem te vetted?

- Annak ellenére, hogy viszonylag jómódban nőttem fel, még nem érzem természetesnek és magától értetődőnek, hogy vagyonokat fizessek ki egy kocsiért.

- Most megleptél.

- Tudom.

- Te mindent tudsz? – Ian a szemét forgatta, mire elnevette magát.

- Majdnem. Szereted a macskákat?

- Igen, miért?

- A fülbevalóid miatt kérdezem.

Ian automatikusan a füléhez nyúlt, és nevetésben tört ki. A szeme elképesztően világos lett, szinte ragyogott.

- Imádom a macskákat – vallotta be. – Anyáék viszont nem, ezért nem tarthatok otthon.

- Bennem soha fel sem merült, hogy állatot tartsak. Azt sem tudom, hogy szeretem-e őket.

- Furcsa vagy.

Majdnem azt mondta, hogy tudja, de időben észbe kapott, és inkább kortyolt egyet a gyümölcsléből.

- Sophie szeretett volna egy kiskutyát, tudod, ami most divat, de sikerült lebeszélnem róla. Elképzelni sem tudtam, milyen érzés, ahogy itt rohangászik. Állandóan jöttünk-mentünk, ki vigyázott volna rá?

- Nem mindenki gondolkozik ilyen felelősségteljesen. Megveszik, hazaviszik, aztán pár hét múlva vissza az üzletbe, mert nem tudnak vele mit kezdeni, és ez még a jobbik eset. A menhelyek tömve vannak a megunt kutyákkal, macskákkal, és egyéb kisállatokkal. – A kérdő tekintetre zavartan hajtogatni kezdte az egyik törlőruhát. – Néha segítek egy menhelyen. Tudom, milyen állapotok uralkodnak náluk. Látom a szerencsétleneket, és nehéz, hogy nem tudok segíteni nekik.

- Sajnálom.

Ian nemet intett, és visszatért a húshoz. Kevergette, pólója alatt megfeszültek az izmai. Leslie megállapította, hogy meglepődött. Nem nézte ki belőle, hogy állatokat istápol a szabadidejében, pedig sejthette volna. Látta, mennyire kötődik az anyjához, mennyi felelősségtudat szorult belé. Az a fajta ember volt, aki a látszattal ellentétben nem ment el egy segítségre szoruló ember vagy állat mellett.

Meg akarta csókolni. A gondolat hirtelen, a semmiből érkezett. Felállt, és az ablakhoz sétált, hogy eltávolodjon a férfitól. Még nem döntötte el, lefekszik-e vele. El lehet dönteni előre az ilyesmit? – morfondírozott, nekidőlve az üvegnek, ahogy szokott.

- Öntöttem a borból, remélem, nem baj. – Ian odanyújtotta neki az egyik poharat, a tekintetük találkozott, a mozdulat félbeszakadt. 

Egyikük sem mozdult, nézték egymást. Leslie nem tudta, a férfi mit láthat az övében, de kiszáradt a szája attól, ahogy Ian bámult rá. Legszívesebben hátralépett volna, el a férfitól, el az egész helyzettől, eltávolodva, mintha oda sem tartozna. Tudta persze, hogy ezzel semmi sem változna, mert a férfi utána lépne, de akkor is muszáj volt, hogy megpróbálja. Mégsem mozdult, állt bénán, és egyre mélyebbről vette a levegőt.

- A vacsora… - nyögte ki, ennyire volt képes. A pohár majdnem kicsúszott a kezéből, a kezére fröccsent bor volt az egyetlen biztos pont, amikor Ian a mellkasánál fogva az üvegnek taszította, és az ajkára hajolt.

A feszültség, ami ott lebegett kettejük között, hirtelen értelmet nyert. Amióta találkoztak a parkolóban, ezen járt mindkettejük agya, még ha nem is mondták ki. Ott volt minden mozdulatukban, szavukban, pillantásukban.

Ian csókja borízű volt, fanyar és zamatos. Ezúttal nem volt gyengéd, csak csókolta, a nyelve birokra kelt az övével, a teste nekifeszült, érezte az ágyékán, hogy vágyik rá. Felmerült benne, hogy ez neki túl gyors, és talán megfeszülhetett kicsit, mert a férfi azonnal hátralépett, és zihálva, vad kék tekintettel meredt rá. Nő soha nem nézett így rá, ennyi érzelemmel, leplezetlenül nyers vággyal.

- Megnézem a húst – mondta feszült hangon, és visszament a konyhába.

Leslie egy pillanatra lehunyta a szemét. Lenyalta a kezéről a bort, majd visszafordult a város felé. Lassan lenyugodott, és remélte, hogy képes lesz normális társalgást folytatni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez az este, vélte. Mindketten fáradtak voltak, nem igazán tudtak tisztán gondolkodni.

Ian visszatette a fedőt a húsra, és összekészítette a további hozzávalókat. A megszokott mozdulatok közben összeszedte magát. Nem nézett a férfira, mert akkor az önuralma darabokra hullott volna, mint az előbb. Az a tekintet, amivel Leslie pillantott rá, tele volt vágyakozással, hiába nem volt tudatában a dolognak, és ettől elvesztette a fejét. Lehajtotta a bort, és félretette a poharat. Jobb, ha többet nem iszik, döntötte el.

Nem beszélgettek, egy idő után a csend valahogy meghitté vált. Leslie megfordult, az üvegnek döntötte a hátát, őt nézte. A pohara kiürült, de nem ment oda hozzá még borért. Egyelőre mindketten, kimondatlanul is úgy döntöttek, hogy megtartják a két lépés távolságot legalább vacsoráig.

- Még kell egy kis idő – szólalt meg Ian, és a homlokát ráncolva nyalta meg a fakanalat, amivel megkóstolta a szószt.

Leslie bólintott, és odasétált a kanapéhoz. Végigdőlt rajta, a poharát letette az asztalra, a kezét meg a feje alá csúsztatta.

- Álmos vagy?

- Bocsánat, hosszú volt a nap.

- Nyugodtan aludj, felébresztelek, ha készen van.

Leslie a mennyezetet szemlélte. Hófehér volt, nem sok néznivaló akadt rajta, de úgy érezte, jobban jár, ha nem Iant bámulja. Lassan lecsukódott a szeme, a hangok, amik a konyhából átszűrődtek, megnyugtatták. Otthon érezte magát tőlük, s nem úgy, mintha idegen lenne a saját lakásában, ahová csak aludni járt haza.

Ian egy idő után tutira vette, hogy a férfi elaludt. Tisztán hallotta a szuszogását, így miután lezárta a gázt, odaosont hozzá. A kanapé hatalmas volt, Leslie kiterült rajta. Az egyik karja a hasán nyugodott, felcsúszott az inge, a másik pedig a feje alatt volt. A haja, ami mindig tökéletesen állt, most kócos volt. Leereszkedett a dohányzóasztalra, a könyökére támaszkodva hajolt oda hozzá. Talán most először volt alkalma szemügyre venni úgy, hogy a férfi nem volt zavarban, nem ráncolta a homlokát, és nem húzódott el tőle.

Az állán már serkent a borosta, az ajka résnyire nyílt, a szempillái hosszúak voltak. A mutatóujjával simított végig az arca vonalán, elmosolyodott, amikor a férfi érthetetlenül motyogva elfordította a fejét. A nyaka vonala kecses volt, és csábító. Lejjebb csúsztatta az ujját, követte a hajlatokat egészen a gallérig.

Leslie levette a nyakkendőt ugyan, de csak egy gombot kapcsolt ki az ingen. Elképzelte, ahogy lassan megszabadítja tőle, a gombokon lépésről lépésre haladva lefelé, és lehunyta a szemét. Vissza akarta húzni a kezét, le akart állni, ám Leslie pont ekkor fordította vissza a fejét, és álmosan rápislogott. Sötét volt a tekintete, kicsit értetlen és meglepett. Ha szeretett is volna mondani valamit, végül nem tette. Hagyta, hogy odahajoljon hozzá, és puha csókot nyomjon az ajkára.

Föléje hajolt, beszívta az illatát, a nyakába temette az arcát. A kanapé szélére térdelt, csókokkal borította az előbb megcsodált állat, nyakat. Lassan, kényelmesen haladt, nyelvével fedezte fel a fül mögötti érzékeny részt, és a keze alatt érezte, hogy a férfi szíve milyen hevesen ver. Visszatért az ajkához, a nyelvét végighúzta rajta, majd behatolt a szájába, lustán csókolta. Álmos szenvedéllyel, kéjes élvezettel.

Leslie-ben felmerült, hogy most kellene leállni, ám ehelyett inkább felemelte a karját, és Ian nyaka köré kulcsolta. Arrébb húzódott, hogy jobban elférjen, és bizonytalan mozdulattal végigsimított a hátán. Annyira más volt, mintha egy nőt érintett volna. Itt nem volt puhaság, lágyság, csupán a kemény csontok, izmok, amelyek táncot jártak a tenyere alatt. Visszafelé beleakadt az egyik ujja a póló aljába, és hirtelen a feszes bőrt tapintotta, azon húzta végig a kezét.

Ian hátrarántotta a fejét. A tekintete sötét volt, egészen sötét, vad, izgató. A falak leomlottak, amikor Leslie a hajába túrt, és visszahúzta magához. Hevesen csókolta, hagyta, hogy a gondolatai tovaröppenjenek. Az íze fűszeres paradicsom volt, amitől más körülmények között mosolygott volna, ám jelenleg csak csókolni akarta, hagyni, hogy az érzékei szabadon szárnyaljanak.

Hátrafeszítette a fejét, felkínálta a nyakát, hogy Ian apró csókokkal boríthassa. A férfi lassan haladt egyre lejjebb, ujjai könnyedén gombolták ki az inget, ajkával követte a kezét. A térdét finoman szétfeszítve térdelt a combjai közé, nyitotta szét az inget, simított végig a mellkasán, a hasán, az oldalán. A nadrágnál elakadt a keze, zihálva egymásra meredtek.

Leslie felült, lecsúszott a válláról az ing, Ian a vállát csókolta, mielőtt megint az ajkára hajolt volna. Valamit a szájára lehelt, talán azt, hogy ne hagyja abba. Nem is értette először, mire gondol, de aztán a férfi megszakította a csókot, a fején keresztül lerángatta magáról az inget, és félredobta. Visszadöntötte a kanapéra, a bőrük összesimult. Ránehezedett, a haját túrta, olyan volt, mintha mindenhol ott lett volna a keze, az ajka.

Valahol a messze távolban telefon csörgött, nem is igazán hallották, fogták fel. Leszűkült a világ kettejükre, a másik forró bőrére, nedves ajkára, érintésére. Leslie Ian meztelen hátát simogatta, a testének minden milliméterét ki akarta tapintani, megismerni. A férfi ugyanezt célozta meg; amikor a keze megint beleakadt a nadrágjába, ezúttal habozás nélkül kikapcsolta. Végig a szemébe nézett, miközben megérintette az alsón keresztül.

Nem volt levegő, kevés lett az oxigén, Leslie feje zúgott, hevesen emelkedett-süllyedt a mellkasa. Nem tudta, mi az izgatóbb, ahogy Ian gyengéden masszírozta az ágyékát, vagy az, amilyen tekintettel nézett rá. Nem állította meg, hagyta, hogy az alsó alá csusszanjanak az ujjai. Hátravetette a fejét, lehunyta a szemét, nyitott szájjal kapkodott levegőért.

- Jó érzés? – Ian föléje hajolt, a hangja rekedt volt, és el-elakadó.

- Muszáj most beszélnünk?

A nevetése betöltötte a szobát, Leslie megborzongott tőle. Elkapta a csuklóját, azt akarta, hagyja abba, elég, ne kínozza, ne… A gondolat hamvába halt, mert Ian mohón megcsókolta. Kihasználta a tétovázását, és teljesen kiszabadította a merevedését. Az ujjait húzta végig a teljes hosszán, a csúcsán időzött, körkörös mozdulattal ingerelte, a golyóit masszírozta. Értő kézzel nyúlt hozzá, pontosan tisztában volt azzal, mi esik jól neki. Nem volt benne szemernyi tétovázás sem, csak a vágy, hogy gyönyört okozzon.

Az érzés megint ugyanolyan sodró volt, mint pár nappal ezelőtt az úton. Ian hajszolta valami csodálatos végkifejlet felé, ő meg engedte, mert már tiltakozni sem volt ereje, túl finom érzés volt, amely átsuhant a testén, bűvkörébe vonta minden porcikáját.

- Még nem! – Ian ezúttal megálljt parancsolt, elengedte, és nekiállt leráncigálni a ruháját, amit aztán a sajátja is követett.

Nagyot nyelt, amikor végigmérte. Ez más volt, mint amikor a suliban együtt zuhanyzol a többiekkel, vagy edzés után más férfiak előtt öltözöl át. Ian nem takargatta magát, a keménysége ott meredezett előtte, ahogy visszatérdelt a combjai közé, és lassan visszadöntötte a kanapéra. Elhelyezkedett rajta, nem volt tolakodó, csak éppen természetes ösztönnel vette birtokba.

Összesimultak, az ágyékuk összeért, ez valami új dolog volt. Rémlett Leslie-nek, hogy valami ilyesmi történt a kocsiban is, de most egy meztelen férfi feküdt rajta, csókolta, ringatózott felette. Ian illata körbevette. A bőre száraz volt, csak a hátán és a vállán érezte, ahogy a leheletnyi izzadságréteg ellepi. Az ujjaik összefonódtak, Ian csókolózás közben addig helyezkedett, míg szélesebbre tárta a lábát, hogy könnyebben tudjon mozogni.

Soha nem gondolta volna, hogy ennyire fel tudja izgatni egy férfi teste, kőkeményen nekifeszülő merevedése. Nem kapott levegőt, a leheletük keveredett, mielőtt Ian sötét tekintettel lejjebb csúszott volna. Lehunyta a szemét, a szíve vadul vágtázott, tudta, mit akar, mit fog művelni. Ellenkezhetett volna, de már feladta az ellenállást. Talán akkor, amikor Ian a merevedését dörzsölte az alsón keresztül, vagy akkor, amikor levetkőzött, és eléje tárult a teste.

Az ajkába harapott, mert a férfi újfent nagyon hozzáértőnek bizonyult. A nyelve szakértő módon simogatta, becézgette, az ujjai közben keményen markolták, a golyóival játszottak, a combjain suhantak át, a bőrét szinte nem is érintették, mégis kellemes érzést hagytak maguk után. A hajába túrt, a vállát simogatta, a karját, amit elért.

- Ian! – hördült fel. A férfi teljesen a szájába vette, elnyelte, forró volt és még annál is jobb, mint amire emlékezett. A hasát és a combjait simogatta, miközben megint a csúcs felé hajszolta.

Az ujjai a merevedésétől haladtak lefelé, a szája eléggé elterelte a figyelmet ahhoz, hogy ne érezze kellemetlennek vagy zavarónak, amikor belemarkolt a fenekébe, és ujjaival dörzsölte, masszírozta, felfedezte az apró kis lyukat. Furcsa érzés volt, magától soha nem merészelt volna elmenni idáig, de Iannel más volt a helyzet. Megbízott benne, tudta, hogy nem fog neki szándékosan fájdalmat okozni. Igaz, felmerült benne, hogy bár Ian átlagos mérettel rendelkezett, azért mégiscsak hatalmasnak tűnt. Most már sejtette, mit él át egy szűz lány az első alkalom előtt.

Ian tekintete találkozott az övével, éppen végignyalta a keménysége csúcsát, amin az első csepp egyensúlyozott. Összerándult, még a fogai is összekoccantak. A férfi arcán sötét mosoly jelent meg, ahogy felállt, és felmarkolta a táskáját. Keresgélt benne egy kicsit, aztán már ott is volt. Óvszert és síkosítót tett a kisasztalra, nem hagyva kétséget afelől, hogy igenis végigcsinálják.

- Tedd a vállamra a lábad! – kérte, bár a hangja inkább parancsolás-szerű volt.

- Nem tudom, hogy… - elakadt a szava. Ian csak nézett rá, az arcán ezernyi érzelem kavargott, de legfőképp sóvárgó vágy. A kígyó nézhet így az áldozatára, gondolta, miközben engedelmesen felemelte a lábát.

A síkosító hideg volt, Ian bőre forró, ahogy simogatni kezdte. Megcsókolta a combját, a nyelvével nyalta le a sós izzadságot, amely borította. Egy ujjal hatolt belé, visszahúzódott, aztán mélyebbre csúsztatta, és közben végig az arcát bámulta. Már lemállott róla az udvariasság álarca, csak a gyönyör utáni hajsza izgalma maradt a megfeszülő vonásokon.

Jóképű volt, izmai újra és újra megfeszültek. A hasa nem volt teljesen lapos, de nem is látszott, hogy évekkel korábban mekkora súlytöbblettel rendelkezett. A diéta és az állandó edzés, meg a munka eltüntették a felesleges zsírt, csak vékony alakja maradt, inas teste, amely oly tökéletesen illeszkedett az előbb az övéhez.

- Fáj?

- Nem. – Elfulladó nyögés volt, nem válasz. Utálta magát érte, de ez most annyira más volt, mint egy nővel. Ian férfiként vette birtokba, a teste mélyére hatolt, felfedezte az ujjaival.

A síkosítónak édes illata volt, nem hitte, hogy kiverheti valaha is a fejéből, ahogy keveredett a sajátjukkal. Ian előrehajolt, zihált, csók közben három ujjal próbálkozott, mélyebbre hatolt, mint eddig. Megmarkolta a vállát, elakadt a lélegzete, de a férfi nem hagyta abba, csak simogatta belülről, felfedezte, kitágította, elérte, hogy a sajgó fájdalom helyett forróság izzon fel benne ott legbelül.

Lehunyta a szemét, az érzésre koncentrált, amely annyira új és ismeretlen volt. Hallotta az óvszer csomagolásának zörgését, felpillantott. A retinájára égett, amikor Ian fél kézzel éppen felhúzta magának, a másik kezével pedig még mindig őt izgatta.

- Segítenél? – kérdezte feszült hangon.

Segített, a férfi merevedése sima volt, és kemény. Tökéletesen illeszkedett a tenyerébe, ahogy nem sokkal ezelőtt Ian teste az övéhez. Hallotta, hogy mély levegőt vesz, érezte megfeszülő izmait. Képtelen volt levenni róla a szemét, ahogy az ujjai helyére illesztette

- Ne feszítsd meg magad! – kérte, ahogy lassan beléhatolt. – Sssh… - A hasára tette a kezét, mozdulatlanná dermedt, amikor Leslie tiltakozva el akart húzódni. – Nincs semmi baj! – suttogta előrehajolva, a mellkasára szorította az ajkát. Egész teste merev volt, önuralma határán mozoghatott. Finoman megrezdült, ahogy Leslie reszketve levegőt vett, és remegő ujjakkal megérintette a vállát.

Felemelte a fejét, a feneke alá nyúlt, és maga alá igazította, mielőtt lassan mélyebbre nyomult volna. Az ajka megtalálta az övét, az ujjai körbefonták. Lágyan ringatózott benne, hagyta, hogy Leslie megszokja az érzést, és csak akkor változtatott a mozgásán. Lassan beléhatolt, visszahúzódott, aztán óvatosan újra és újra elmerült benne.

Nem engedte el a tekintetét, figyelte, bűvölte, felfedeztetett vele egy új, ismeretlen világot. A leheletük keveredett, Leslie az új érzésekkel birkózott, amelyek körbevették. Ian mély levegőt vett, és elszakadt tőle. Kicsúszott belőle, és lecsúsztatta a válláról a lábát.

- Fordulj meg!

Hátat fordított a férfinak, a teste alig akart engedelmeskedni. Feltérdelt, homlokát a kanapéhoz szorította, ökölbe szorult a keze, ahogy Ian ujjai végigtáncoltak a csigolyáin, majd a fenekét markolták. A síkosító illatát érezte, aztán a férfi megint ott volt benne, lassú mozdulattal csúszott mélyebbre.

A hátához simult, a nyakába csókolt, a lehelete forró volt és ziháló, az ujjai könnyedén izgatták fel megint. Más érzés volt, mint amikor a hátán feküdt, Ian nem csak mélyebben volt benne, de valahogy kevésbé volt fájdalmas is. Sőt, egészen kellemes volt, ahogy nekifeszült a testének, ki-bemozgott benne, érezte a merevedését mozogni magában. A tenyerén a bőrkeményedések eddig fel sem tűntek neki, de ahogy marokra fogta, hirtelen túl jó lett, az ajkába harapott, nehogy felnyögjön.

Ian a fülébe kuncogott, mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, ám talán sejtette is. Nem mondott semmit, valószínűleg neki sem volt túl sok levegője. Lenyúlt, hogy megragadja a kezét, hogy gyorsabb mozdulatokra ösztönözze, annyira közel volt a csúcs, már nem érzett zavart sem.

- Kurva élet! – hallotta Ian feszült hangját, amikor a kézfejére tette a kezét. Nem szeretett káromkodni, ezúttal mégis igazat adott neki. Felnyögött, az, hogy együtt mozdították a kezüket, és ezt a ritmust átvette Ian is, több volt, mint jó. Kiabálni tudott volna, és nem érdekelte volna, ha bárki is meghallja. Aztán meg is tette, mert az érzés, ami körbevette, majd szétolvasztotta minden izmát, csontját, és bensőjét, ismeretlen volt ugyan, de túl jó ahhoz, hogy vissza tudja fojtani a hangját.

Ian elengedte, megmarkolta a csípőjét, és felemelkedett. Hevesen és mélyre hatolt, hagyta, hogy teljesen magába szippantsa, kesztyűként körbevegye, szorítsa, ahogy rezgett-vonaglott a teste. Szinte fájt, ahogy zihálva elmerült benne; amolyan gyönyörteli fájdalom volt, édes és keserű egyszerre. Felkiáltott, ívbe feszült a háta, Ian ekkor hajolt előre, és csókolt a nyakába. Olyan erővel ölelte át, amit nem nézett volna ki belőle, de nem bánta. Igazság szerint, most semmit sem bánt volna, mert érezte, ahogy Ian egész teste reszket, és forróság árad belőle ott, ahol összeolvadt a testük.

- A pokolba! – lihegte, amikor képes volt megszólalni.

Ian megdermedt, aztán nevetni kezdett. Megkönnyebbült, kielégült nevetéssel, amitől ellazult minden izma, és mosoly derengett fel az arcán.

- Jól vagy? – Ian gyengédebben ölelte, és lemászott róla.

- Azt hiszem.

- Mindjárt jövök! – A férfi eltűnt a fürdőben, neki is oda kellett volna mennie, hogy beálljon a zuhany alá, viszont képtelen volt megmozdulni. Olyan izmai is sajogtak, amikről nem is tudta, hogy léteznek. Amikor ezt megmondta a mellé kucorodó férfinak, megint nevetés volt a reakció.

- Maradj, és pihenj! Holnap rosszabb lesz.

Leslie erre zavartan a könyökhajlatába rejtette az arcát, és nem szólt semmit. Ian odafeküdt mellé, hozzásimult, és gyengéden simogatta a hátát, néha egy puszit nyomott a vállára, a hajára. Azt akarta mondani, hogy ő nem egy nő, akit dédelgetni kell, ám végül inkább hallgatott, mert nem volt kellemetlen.

Eltelt legalább félóra, mire rávette magát, hogy felkeljen. Közben Ian beszélt az anyjával telefonon, megnyugtatta, hogy időben hazaér, felöltözött, tányérra tette a spagettit, és bort töltött. Vigyorgott, amikor sziszegve felemelkedett, és bosszúsan eltántorgott fürödni. Hosszan állt a víz alatt, és nagyon alapos volt. A teste még érzékeny volt, ami furcsa érzéssel töltötte el. Egy törölközőt tekert a dereka köré, és visszament a nappaliba.

- Farkaséhes vagyok – közölte.

Ian nevetett, és megcsókolta, amikor leült mellé.

- Jó étvágyat!

Leslie az ölébe vette a tányért, és az első falatok után nyögte csak ki.

- Soha többé nem tudok ránézni úgy a kanapéra, hogy ne ez jusson az eszembe.

- És ez baj? – kérdezte Ian, miután lenyelte a falatot.

- Nem tudom. Nem gondoltam volna, hogy tényleg megtesszük.

- Rosszul érzed magad miatta?

- Kicsit zavarban vagyok.

- Egész jól titkolod.

Leslie elmosolyodott, és ivott egy korty bort. Felsóhajtott, és hátradőlt. Feltette keresztbe vetett lábát az asztalra, és a hasára helyezte a tányért.

- Rosszabbra számítottam – vallotta be. – Az elején nagyon fájt – tette hozzá.

- Sajnálom. Legközelebb türelmesebb leszek, és jobban előkészítem a terepet.

Leslie majdnem megfulladt, mert félrenyelt. Köhögve, kivörösödött arccal próbált levegőhöz jutni, aztán dühösen a férfi lábára ütött.

- Milyen terepet? A seggemről beszélsz!

Ian tátott szájjal meredt rá, nem volt túl csábító így, de miután lenyelte, ami a szájában volt, kitört belőle megint a nevetés. Letette a tányért, eldőlt a kanapén, és úgy kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.

- Kezd lehámlani rólad a jómodor – vigyorogta. – Ez tetszik.

Leslie duzzogott, el sem hitte, hogy ilyesmit mondott.

- Szörnyű vagy! – sóhajtotta. – A te hibád!

Ian felült, odahajolt hozzá, és nagyon kedvesen mosolygott rá.

- Nekem akkor is tetszel, ha csúnyán beszélsz. – Gyengéd csókot nyomott az ajkára, majd visszatért a spagettihez.

Leslie elvörösödött. A vallomás mélyebben érintette, mint az, hogy képes volt lefeküdni a férfival. A testiség egy dolog, de az, ha érzelmileg is kötődni kezd hozzá, már más. A kapcsolatuk két hétre szólt, és egyelőre bizonytalan volt, hogy mit is jelent neki pontosan Ian.

- Azt hittem, éhes vagy! – bökte oldalba a férfi, mire bólintott, és visszatért a vacsorához.

- Jól főzöl – mondta, és féloldalas pillantást vetett rá. Ian elpirult, amire még soha nem volt példa. Aranyos volt, hogy még a füle is vörös lett egy egyszerű bóktól. Aranyos. Talán túl aranyos…