4. fejezet

Amenadiel a szemét forgatva állt a konyha közepén, és igyekezett meggyőzni az anyját, hogy nem fogja elvinni a csirkesalátát a parkba.

- Kutyát sétáltatunk, anya!

- Nem piknikeztek?

- Nem.

- De valamit ennetek kell!

- Anyu, nem fogunk éhen halni! – Kezdte sejteni, hogy milyen lehet egy randira való készülődés. Neki ez kimaradt, kamaszkori futó kapcsolatait soha nem mondta el otthon, és most hirtelen egyszerre szembesült a húga cikizésével, az anyja aggódásával és az apja nemtetszésével. Howard volt az egyetlen, aki egyszerűen jó szórakozást kívánt neki, és nem piszkálta, nyaggatta, győzködte.

- Legalább szendvicset vigyetek!

Felsóhajtott.

- Jó, de csak párat! – egyezett bele, mert rájött, hogy így talán szabadul, és még lesz ideje átöltözni, mielőtt Ryan megérkezik érte.

- Menj nyugodtan öltözni, Cecily majd segít – hessegette az anyja. – Cecily!

- Jövök!

A húga rákacsintott, ahogy elment mellette. Nem szólt semmit, inkább elindult a szobájába. Éppen a nadrágját rángatta le, amikor meghallotta, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Kipillantott az ablakon. Elsőként megállapította, hogy felhős az ég. Másodsorban Ryan már a ház felé tartott, hosszú lépteivel gyorsan elérte a bejárati ajtót. Felnyögött. Csak nehogy az apja fogadja, gondolta, és rekordsebességgel keresgélt a pólói között.

Ryan csak egészen kicsit vonta fel a szemöldökét Amenadiel édesapja láttán. A férfi nemtetsző arccal meredt rá, nem is tessékelte beljebb, hanem inkább ő lépett ki a házból.

- Helló, Mr. Keyes!

- Jöjjön, beszédem van magával! – Az idős férfi kicsit arrébb ballagott, és komoran végigmérte. – Nem örülök, hogy a fiam eljárkál magával.

- Vigyázok rá!

- Nem erre gondolok.

- Pedig erre kellene, és nem arra, hogy esetleg elcsábítom. – Ryan nem volt hülye. John Keyes vaskalapossága felbosszantotta, bár nem akart összeveszni vele. – Csak sétálunk egyet a parkban – tette hozzá szelídebben. – Megértem, hogy aggódik érte, de Di már nem gyerek.

- Kamaszkorában rabolták el, Cassidy! Kimaradt neki hat év, a felnőtté válás időszaka. Úgy vélem…

- Szerintem téved, Mr. Keyes – vágott a szavába Ryan. – Lehet, hogy Di-t fogságban tartották, de azt hiszem, azok után, amik történtek vele, nem tekinthető gyereknek. Sokkal felnőttesebben, logikusabban, és racionálisabban gondolkodik, mint néhány velem egykorú. Ne bánjon vele úgy, mintha ugyanaz a dacos kamasz lenne, aki elszökött itthonról, mert rég nem az. – Elszomorodott. – Már hat éve nem az, Mr. Keyes. Jobb lenne, ha ezt maga is belátná.

- Maga ezt nem értheti! Nincs gyereke, nem tudhatja…

- Micsodát? – csattant fel Ryan. Próbált uralkodni a dühén, csak éppen egyre nehezebben ment. – Azt, hogy megértéssel és szeretettel kellene a fiam felé fordulnom azok után, ami történt vele? Azt, hogy nem kellene még párszor belerúgnom, ha már úgyis a földön van?

- Maga is ugyanazt akarja tőle, mint a többiek!

Ryanben felmerült, hogy megüti a férfit.

- Ha akarja tudni, Di járt nálam, és kihasználhattam volna a helyzetet, ha akarom. Becsülöm és kedvelem viszont őt annyira, hogy ez meg sem fordult a fejemben. S azzal, hogy ilyesmit feltételez rólam, a fiát is bántja, vegye már észre!

- Ő csak… - Keyes félrenézett. – Nem tudom, mi motiválja, mi jár a fejében, mi a fenét lát magában azok után, hogy férfiak bántalmazták évekig! Utálnia kellene mindegyiket, ő mégis ragaszkodik magához!

- Ah, már értem! – Ryan zsebre dugta a kezét, és fenyegetően a férfi fölé magasodott. – Maga abban reménykedett, hogy ezek után a meleg fia normális lesz. Keres magának egy lányt, elveszi, és boldogan élnek, míg meg nem halnak! Ám Di ügyet sem vet a lányokra, pedig bemutatta legalább kettőnek, nem igaz? Mesélt nekem a vacsoráról, ahol két olyan lány is jelen volt, akiket nem ismert. Kerítőt játszott, és most dühíti, hogy én jobban érdeklem a fiát, mint azok a lányok. – Dühösen mély levegőt vett. Látta a szeme sarkában a mozgást, megérezte Di illatát, amire már a fagyizásnál felfigyelt. Ennek ellenére nem tudott lakatot tenni a szájára. – Mikor fogja fel végre, hogy Di meleg? Attól, hogy kurvaként bántak vele, még nem lett az! Attól, hogy férfiak tették azt vele, még nem jelenti azt, hogy hirtelen hetero lesz, csupán sokkal több idő kell neki ahhoz, hogy képes legyen újra szeretni, megbízni valakiben.

- Én azt szeretném, ha normális életet élne!

- Az, hogy a férfiakhoz vonzódik, ma már normálisnak számít, Mr. Keyes! – válaszolta Ryan keményen. – A normális életről pedig annyit, hogy Di-t évekig bántalmazták, lelkileg megnyomorították, félelemben tartották… Ő mégis itt van, képes a társas kapcsolatokra, nem lett öngyilkos, sőt, szembenéz önmagával minden egyes nap és minden egyes rohadt éjszaka, amikor maga édesdeden alszik! Szembenéz a félelmeivel, hogy megkeresik, és visszaviszik abba a pokolba, vagy éppen örökre elhallgattatják! Magának pedig az a legfőbb gondja, hogy homoszexuális… - Megvetően végigmérte a férfit, aztán mély levegőt véve Amenadielre pillantott, aki ott állt tőlük alig két lépésnyire. Megpróbált mosolyogni rá, de elég feszült mosoly lett belőle. – Mehetünk? Bruce már biztos nagyon odáig van a kocsiban. – Szíven ütötte a halottsápadt fiú látványa, a felemás szempárban tükröződő megannyi érzelem.

Amenadiel még soha nem öltözött fel ilyen gyorsan. A pipájáért úgy fordult vissza az ajtóból. Átvetette a táskáját a vállán, és már rohant is lefelé. Elvette a szendvicseket az anyjától, és szinte kiesett az ajtón. Kár volt sietnie, erre azonnal rájött. Ryant egyszer sem látta ilyen dühösnek, mint most, ahogy az apjával szemben állt. Nem hallgatott el, pedig tudta, hogy ott áll, mert felé villant a tekintete.

Képtelen volt megmozdulni, közbeszólni. Valószínűleg egy szót sem tudott volna kinyögni, ha pisztolyt szorítanak a fejéhez, akkor sem. Az apja nem lepte meg, pontosan tisztában volt a véleményével. Az viszont, hogy Ryan képes volt összeveszni vele érte, szíven ütötte. Mintha csak a saját szavait hallotta volna vissza, és ettől sírhatnékja támadt.

A férfi sokkal jobban kiismerte az eltelt hónapok során, mint azt gondolta volna. Pedig kerülték a komoly témákat, mint például a fogság, inkább csak a napjukról, Sziamiaúékról, munkáról, sportról, autókról, ilyesmikről beszélgettek. Kivéve a múltkori alkalmat, ám az szinte semmi volt. S mégis… Ryan a lelkébe látott, ismerte a félelmeit, a vágyait, őt magát, és ezek után is képes volt mosolyogni rá.

Bólintott, mert nem tudta, hogy képes lenne-e értelmes kommunikációra. Ryan elvette tőle a kosarat, amibe az anyja szendvicset, gyümölcsöt és limonádét pakolt. Nem próbálta megérinteni, ahogy a kocsi felé mentek. A csomagtartóba tette a kosarat, és kinyitotta előtte az anyósülés felőli ajtót.

- Bruce, viselkedj! – szólt rá a kutyára, aki a hátsó ülésről azonnal a nyakukba lihegett, hogy beültek. – Bocs, de ez a mániája! – mentegetőzött.

Amenadiel belefúrta az arcát a kutya bundájába. Jó volt érezni a puhaságát, felkuncogott, ahogy Bruce belenyalt a fülébe. Érezte, ahogy Ryan megérinti a kezét. Felpillantott. A férfi nagyon komor volt.

- Sajnálom, hogy veszekedtem apukáddal. Bocsáss meg, hogy felkavartam az emlékeidet!

Még ő kért elnézést! Neki kellett volna, amiért az apja olyan ellenséges volt vele, ám ez sokat elárult Ryan jelleméről. Megmentette, vigyázott rá, kedves volt vele, kitartott mellette, a barátja lett, s most, ahogy aggódva nézett rá, és az érdes tenyérből meleg szivárgott az ő hideg ujjaiba, rádöbbent, hogy sokkal többet jelent neki egy szimpla barátnál. Érezte, hogy elvörösödik. El akarta fordítani a fejét, ám a tavaszzöld tekintet foglyul ejtette az övét.

A macskanyávogás megtörte a pillanatot. Zavartan összerezzent, és hátrapillantott. Ryan mintha fojtottan káromkodott volna. Bruce viszont azonnal a macskahordozó mellett termett, ami be volt szíjazva az ülésen. Sziamiaú rosszkedvűen bámult rájuk a rácson keresztül.

- Te a macskát is hoztad?

Ryan duzzogva indított.

- Igen. Nem szeret egyedül lenni. Bruce is nyugodtabb, ha velünk jön.

- De…

- Nyugi, a hordozóban marad.

- Értem. – Amenadiel bekötötte magát, és lopva elmosolyodott.

- Nevess nyugodtan! A fiúk is ezzel cukkolnak bent. Sétálni viszem a macskát…

Összenéztek, aztán mindketten elnevették magukat. Amenadiel megnyugodva hátradőlt. Csak azért sem pillantott a házuk felé, ahol a teraszon az apja ácsorgott. Sokkal jobban érezte magát, amikor kigördültek az utcájukból. Ryan bekapcsolta a rádiót, country zenét hallgattak egész úton, a férfi az énekessel együtt énekelt, néha elbohóckodta, hogy muszáj volt nevetnie rajta. Jó érzés volt.

A parkban sokan voltak, de Ryan addig ment, míg sikerült találniuk egy viszonylag nyugodt helyet. Amenadiel ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye Sziamiaút, míg a férfi a kosarat cipelte, és Bruce-t vezette, aki már vagy kétszer majdnem elrántotta. Ryannek egy plédre is akadt gondja, amit a kosárral együtt fogott. Leterítette, és leültette rá.

- Maradjatok itt, én megfuttatom kicsit Bruce-t. – Leguggolt a fiú elé. – Látótávolságon belül maradok. Ha baj van, kiabálj olyan hangosan, ahogy tudsz, és fuss, megértetted?!

- Mi lesz Sziamiaúval?

- Ő jól meglesz a hordozóban, ne féltsd! Magad miatt aggódj, oké?

- Igen. Köszönöm.

- Jól van. – Ryan kedvesen a füle mögé tűrte a haját, és rámosolygott. – Sietünk!

- Oké.

Amenadiel nem is tudta, mikor volt utoljára a parkban. Talán tíz éve is megvolt már, hogy utoljára itt piknikezett a család. Maga alá húzta a lábát, közelebb húzta a hordozót, és Ryan után nézett. A férfi ma rövidnadrágot viselt, hosszú, izmos lábaival könnyedén szelte a métereket, és tartotta a tempót a lógó nyelvvel vágtázó Bruce-szal. Tudta, hogy sokat sportol, bokszolt, és kosarazni járt a barátaival.

Az, hogy a szabadnapját vele akarta tölteni, változást hozott a kapcsolatukba. A változás már korábban elkezdődött, merengett el, csak ő nem vette észre. Nem akarta észrevenni, javította ki magát. Ha beismeri, hogy már nem csak barátként tekint rá, akkor önmagával is szembe kellett volna néznie. A futó férfit bámulva, felsóhajtott. Igazából nagyon hülyén viselkedett. Az összes kérdése, amelyek Ryan véleményét firtatták magáról, arra ment ki, hogy kiderítse, a férfinak mit jelent? Szánalomból van mellette, vagy…? Ott volt az a vagy.

Lehunyta a szemét. A füle is égni kezdett, ahogy eszébe jutott, hogyan nézett rá a kocsiban. Eszébe jutott az összes sikamlós poénjuk, amivel egymást szekálták. A fotók, amiket egymásnak küldözgettek, s amelyektől bizseregni kezdett a teste. Utóbbit, a vágyait egy meleg test után, elnyomta jó mélyre a tudatába. Szégyellte őket, habár az orvos felvilágosította, hogy teljesen normálisan érez. Mondjuk, ezt nehezen hitte el, de ahogy telt az idő, kezdett rájönni, hogy igaza volt.

Naponta általában több vendége is volt a házban. A teste hozzászokott, hogy kielégüljön, olyan volt ez, mintha a drogra szoktatták volna rá. A kiszabadulása után sokáig lábadozott, a szervezete a felépülésre koncentrált, ám ahogy jobban lett, a teste követelni kezdte, amit megszokott. Nem érdekelte, hogy Amenadiel undort érez önmagától emiatt, csupán a jussát akarta. Nehéz hetek álltak mögötte, míg képes volt ezt elfogadni, és kezelni.

Ryan vonzó férfi volt, habár eleinte erre nem figyelt fel. Most viszont, ahogy nézte, hogyan birkózik a kutyával a fűben, meg kellett állapítania, hogy tetszik neki. A vidámsága, az élethez és az emberekhez való hozzáállása, a szeme, a kópés mosolya, a nagydarab alakja, ami a biztonság érzetét keltette benne. Még a macskája is, mosolyodott el, amikor Sziamiaú elnyávogta magát.

- Ki szeretnél jönni? Sajnálom, de a gazdi nem adott rá engedélyt. – Hanyatt dőlt, a kék eget bámulta, amelyen felhők úsztak keresztül. A kék ég jelentette számára a szabadságot az elmúlt hat évben, és most is ugyanúgy megnyugtatta, mint ott.

- Bruce, ne! – A kutya gazdája parancsa ellenére trappolt rá, és össze-vissza nyaldosta.

A karjával próbálta eltakarni az arcát, de olyan vicces volt, ahogy Ryan igyekszik lerángatni róla Bruce-t, hogy nevetett közben. Bruce rávetődött a férfira, és miután őt is összenyalogatta, megnyugodva eldőlt. Mire kettőt pislogtak, már hangosan hortyogott.

- Mindig ezt csinálja… - Ryan nagyot fújt, a térdére támaszkodott. – Végigfuttatta velem a fél parkot – nyögte.

- Kérsz limonádét?

- Köszönöm.

Amenadiel töltött neki a műanyag pohárba, amit az anyja pakolt, és visszatelepedett mellé. Sziamiaú kiterülve feküdt a hordozóban, ugyanolyan mélyen aludt, mint Bruce. Aranyosak voltak. Már értette, Ryan miért ragaszkodik hozzájuk annyira.

- Minden rendben?

- Igen. Miért?

- Piros az arcod.

Önkéntelenül is eltakarta. A férfi halk nevetésére kilesett az ujjai közül.

- Mi olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

Ryan felhajtotta az utolsó korty innivalót, és visszatette a kosárba a poharat. Nagyon gyengéden mosolygott rá.

- Te.

- Nem is.

- De.

- Nem.

- De. – Ryan megbökte az orrát, és vigyorgott.

Megvilágosodott. Félrebillentett fejjel nézett rá.

- Ez most olyan, mintha randin lennénk, ugye?

Most a férfi jött zavarba. Ledőlt a plédre, és a feje alá tette a karját, úgy nézte az eget. Melléfeküdt, kis bizonytalankodás és bátorság gyűjtése után a mellkasára fektette a fejét. A pólón keresztül is átsütött a bőréből áradó hőség, amitől neki is melege lett. Szívdobogva várta, mi lesz a reakció, de Ryan csupán elkezdte simogatni a haját. Kicsit megnyugodott, és ismerkedett a helyzettel, az érzéssel. Kamaszkorában még inkább a testiség oldaláról ismerte a vonzalmat, aztán jöttek a nehéz évek, és most itt volt, minden új volt a számára.  

- Randiznál velem? – Ryan tétova hangja hallatán felpillantott.

- Nem igazán tudom, hogy az mit jelent.

- Ahogy az előbb is mondtad, ilyesmit.

Visszafektette a fejét a férfi mellkasára. Hallgatta az erős szívdobogást, és érezte, hogy a férfi nem hagyja hidegen. Azzal meg teljesen tisztában volt, hogy ő sem a férfit, a rövidnadrág vékony volt, és semmit nem bízott a képzeletre. Ettől függetlenül becsülte, hogy nem próbálkozott egyszer sem.

- Vonzódom hozzád – vallotta be.

- Ennek örülök.

Önkéntelenül is magzatpózba gömbölyödött.

- Én nem tudom, mit gondolok. Nekem ez most új, ismeretlen, idegen. Te más vagy, mint azok a férfiak… - nyögte ki nagyon nehezen. – Nem akarsz leteperni, nem erőltetsz semmit, csak azt, amit nyújtani tudok. – Érezte, ahogy megfeszülnek a férfi izmai. – Zavar, hogy beszélek róluk, jobban mondva az, hogy lefeküdtem velük?

- Nem mondom, hogy nem, mert az nem lenne igaz. Dühít, hogy ilyesmire kényszerítettek. Kár, hogy nem kaphatom egyiket sem a kezem közé… - Ryan mély levegőt vett. – Nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt. El kell fogadnod, hogy akármit is tettek veled, attól nem vagy rossz ember. S attól sem, amit te tettél.

- Mocskosnak érzem magam. Olyan, mintha soha nem tudnám lemosni magamról az érintésüket…

- Nem tanácsolom, hogy próbálj meg továbblépni, meg elfelejteni őket. Önmagaddal kell letisztáznod, hogy ki vagy, vagyis ki lettél általuk. Áldozat vagy annak ellenére is, hogy élvezted velük a szexet.

Amenadiel sokat gondolkozott ezen. Felkönyökölt a férfi mellkasán, hogy a szemébe nézhessen.

- Milliószor megfogadtam abban a szobában, hogy hazajutok, szabad leszek és boldog. Olyan egyszerűnek tűnt, csak remélni kellett, túlélni a nehéz és a még nehezebb napokat. Most viszont, hogy ez megvalósult, rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Szabad vagyok, de nem mehetek egyedül sehová, mert ki tudja, ki figyel, ki van a nyomomban. A boldogság meg… - Hűvösebb szél söpört a parkon, megborzongott. – Csak hittem, hogy tudom, mi az.

- De hiszen tudod. – Ryan felbámult rá, és amikor nem tiltakozott, finoman hanyatt döntötte. Nem feküdt rá, mellé könyökölt, úgy mosolygott. – A boldogság néha egyszerű dolgokban rejlik. Mind például abban, hogy azzal vagy, akivel jól érzed magad. Vagy abban, hogy a kutyád és a macskád ott alszanak melletted.

- Ryan… - Amenadielnek a torkában dobogott a szíve, de nem a félelemtől. A férfi nem tett egyetlen olyan mozdulatot sem, amitől meg kellett volna ijednie, és ettől a vágy, hogy megérintse, lassan alakot kapott. Felemelte a kezét, az ujja hegyével simított végig enyhén borostás állán, követte ajkának ívét, ahogy mosolygott.   

- Nem számít, mi van a múltadban, Di. Most csak mi vagyunk. Te és én. Én jól érzem magam veled. Te nem vagy boldog?

Az volt. Ryan felett ragyogott a kék ég, madárcsivitelés hallatszott, gyerekek nevetése. A férfi illata enyhén mentolos volt, kis izzadsággal keveredve, de nem volt kellemetlen. Elmosolyodott. Ez elég lehetett válasznak, mert Ryan hanyatt vágódott, és őt is magával húzta. Ijedten terült el a széles mellkason, aztán rájött, hogy a férfi csak magára rántotta.

- Aludjunk! – vigyorgott, és még a szeme is nevetett.

- Te most aludni akarsz? – Pontosan érezte, hogy a férfinak kőkemény merevedése van.

- Igen.

- De…

Ryan elkínzottan, de cinkos kacsintással válaszolt.

- Alszunk, Di! Gyere! – Odahúzta a mellkasára, a haját simogatta. – Jó lenne, ha híznál valamennyit – dünnyögte egy kis idő múlva. – Szinte meg sem érzem, hogy rajtam fekszel.

- Nem igazán van étvágyam.

- Majd kitalálunk valamit, hogy legyen. Én például rengeteget eszem, ha szerelmes vagyok…

Amenadiel megint elvörösödött. Ez olyasmi volt, amit nem tudott uralni. Annyi mindennek szólították, volt kurva és ribanc az évek alatt. Annyi mindenre kényszerítették, és tettek meg vele. Egy idő után már sem a szavak, sem a tettek nem tudták zavarba hozni. Most meg itt volt Ryan, és egyetlen kis megjegyzéssel, pillantással, érintéssel képes volt zavartan piruló tinédzsert csinálni belőle.

Percek múlva érezte, hogy a férfi mozdulatai lelassulnak, a légzése is egyenletesebbé válik. Lassan felemelte a fejét. Nem szerette volna felébreszteni, ám ahogy magába itta a vonásait, a késztetés, hogy megtudja, milyen megcsókolni, erősebb lett mindennél. Feljebb csúszott, majdnem felszisszent, ebben a pillanatban rájött, hogy akármi is érte korábban, ugyanúgy reagált a férfira, mint Ryan őrá. Lélegzetvisszafojtva az ajkára simította a száját.

Sok évvel ezelőtt csókolt meg valakit önként, szabad akaratából. Elsírta magát. Némán könnyezett, de a férfi ujjai lágyan a hajába fúródtak. Ryan a tarkójára tett kézzel elmélyítette a csókot. Nem nyitotta ki a szemét, nem mozdult a hátán nyugvó másik keze, csak a forróság áradt a testéből. A csókja nem volt erőszakos, finoman fedezte fel a szája belsejét, kelt birokra a nyelvével. Savanykás limonádé íze volt a szájának, otthon íze, mert az anyja gyerekkora óta így készítette az üdítőt.

Lassan elvált az ajkuk. Mindketten gyorsabban szedték a levegőt. Ryan szemében sötét vágy égett, némán nézett fel rá, mégsem tett semmilyen célzást vagy mozdulatot a folytatást illetően. Egyszerűen a vállára húzta a fejét, és simogatta tovább a haját. Amenadiel szíve darabokra hullott. Nem gondolta volna, hogy egyszer idáig jut el egy férfival, hogy egyáltalán talál egy olyan férfit, mint Ryan. S most itt voltak összesimulva. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Amíg ezen gondolkodott, az álom lassan magába szippantotta. 

            Az első cseppnél valamiért az az érzése támadt, hogy Di sír. Azonnal felébredt, felbámult a sötét felhőkkel borított égre. Újabb esőcsepp landolt az arcán. A fiú nyugodtan szuszogott a mellkasán. Megérintette a vállát.

- Di, ébresztő! Esik az eső!

- Hm? – Amenadiel felkönyökölt, a szemét dörzsölte, aztán hirtelen legördült róla, és hanyatt elterülve a pléden, értetlenül meredt a beborult égre. – Esik? – ismételte, majd megtörölte az arcát.

Ryan majdnem elnevette magát. Felpattant, meglökte Bruce-t, aki ugyanolyan értetlenül pislogott rá, mint Di.

- Kelj fel, Bruce! Megyünk.

Összekapkodták a cuccaikat, Ryan felcsatolta a pórázt a kutyára, felmarkolta Sziamiaú hordozóját, és a szabad kezét nyújtotta.

- Tudod hozni a kosarat?

- Igen.

- Bírsz futni?

- Meglátjuk. Van nálam pipa, ha gond lenne.

- Rendben, akkor irány a kocsi!

Amenadiel örült, hogy Ryan nem diktál gyors tempót annak ellenére, hogy egyre jobban szakadt az eső. Eláztak, mire elértek az autóig. Ryan ragaszkodott hozzá, hogy ő szálljon be elsőnek, aztán elvette tőle a kosarat, és beparancsolta a hátsó ülésre Bruce-t, mellé tette Sziamiaút, aki keserves nyávogással tiltakozott a szerinte méltatlan bánásmód ellen. A kosár a csomagtartóba került, aztán a férfi bevágódott a kormány mögé.

- Futózáport mondtak, nem felhőszakadást! – dohogott, és aggódva ránézett. – Jól vagy?

Felmutatta a pipát, amiből már fújt párat. Most sokkal jobban érezte magát, habár a várakozással ellentétben kevésbé fulladt.

- Igen. Most mi lesz? – pillantott csalódottan a park felé. – Még nem akarok hazamenni. – Alig mondta ki, máris megszólalt a telefonja. – Szia, anyu! – vette fel. – Csak egy kicsit, de nem vészes. Nem tudom, talán beülünk valahová. Tudom, hogy itt vannak a szendvicsek, ám attól még ehetünk egy hamburgert, nem? Jó, igen, vigyázunk! Én is szeretlek! Szia! – Felsóhajtott. – Csak anyu akarta tudni, hogy hazamegyek-e?

- Hamburgerezni akarsz?

- Nem igazán vagyok még éhes.

- Sejtettem. – Ryanre rátapadt a póló, és a haja is vizes volt. – Ugorjunk fel hozzám, és szárítkozzunk meg – javasolta. – Keresek neked is valamit, amíg megszáradnak a ruháid.

- Köszönöm.

Bruce megint a nyakukba lihegett, őt láthatóan nem zavarta, hogy nedves a bundája. Amenadiel egész úton simogatta, dögönyözte, úgyhogy mire megérkeztek, a kutya félig az ölében lógott. Ryan nevetett, és kirángatta, miután kiszállt.

- Gyerünk, Bruce! Még fenn is kényeztetheted magad!

Amenadiel kivette a macskát, míg Ryan a kosarat. Az eső még mindig szakadt, most már bőrig áztak, mire elértek az ajtóig. A lépcsőházban hallatszott, ahogy cuppog a víz a cipőjükben. Fáradtan vonszolták fel magukat az emeletre, Ryan a másodikon lakott. Bruce azonnal rohant az edényéhez, amint beléptek a lakásba. Ryan bezárta az ajtót, Amenadiel addig kiengedte Sziamiaút, aki nagy nyújtózkodás közepette követte legjobb barátját az etetőtálhoz.

- Mintha éhen haltak volna… - Ryan letette a kosarat a konyhában. Mielőtt Amenadiel utána ment volna, már jött is visszafelé. – A fürdőben le tudsz vetkőzni, talán egy forró zuhany se fog megártani. Keresek valamit, amit felvehetsz ehelyett – bökött a vizes ruhákra. Valamiért kerülte a szemkontaktust, ami feltűnt a fiúnak is. Először nem értette, aztán leesett neki. A ruhái a testére tapadtak, és bár Ryan nagy önuralommal rendelkezett, azért reagált a látványára.

- Nem fogok megfázni – vélte elfojtott mosollyal.

- Nem baj. Anyukád megfojt, ha akár csak náthás leszel.

Amenadiel rájött, hogy hiába tiltakozik, miszerint odakint még az eső ellenére is harminc fok van, és nem lesz beteg. Inkább elvonult a fürdő felé. Lezuhanyozott, felvette a Ryantől kapott pólót és rövidnadrágot, majd igyekezett megtartani utóbbit a derekán, amikor kiment a nappaliba.

- Van még törölköző? – kérdezte. A hajából kicsavarta a vizet, amennyire tudta, viszont így is csepegett belőle.

Ryan is átöltözött, a haját egy törölközővel dörzsölte szárazra. Neki könnyű dolga volt, hiszen rövidre volt vágva. Pár perc múlva már mindketten a kanapén ültek, a férfi ugyanis vállalta, hogy kifésüli és megszárítja a haját. Legalább öt percbe telt, mire egyáltalán talált egy fésűt a lakásban. Nem tudta, mire vállalkozik, ezt úgy tíz perc után be is vallotta. Amenadiel felnevetett.

- Soha nem volt hosszú hajad, igaz?

- Nem. Te miért növesztetted meg?

- Nem akartam, de miután az egyik fiú kiborult hajvágásnál, nem ragaszkodtak ahhoz, hogy lenyírják. Nekem meg tetszett így.

- Nem akarod levágatni?

- Nem tetszik?

Ryan végigsimított a fiú hollófekete haján.

- De, nagyon.

- Nem kell ám teljesen szárazra. Nincs hideg. – Amenadiel megfordult. Feljebb ült, hátradőlt, és felhúzta a lábait a kanapéra. Az eső még mindig szakadt, hallatszott, ahogy az ablaknak verődik. Elkomorodott. – Ryan, meg akarom védeni magam.

- Ezt hogy’ érted?

Kis ideig hallgatott. Felmerült benne már korábban, hogy tanácsot kér a férfitól, de eddig nem mert. Most viszont, ebben a meghitt hangulatban, megjött a bátorsága.

- Igazad volt, bármikor elkaphatnak. Pontosan tisztában voltam ezzel, amikor visszautasítottam az ügyészség ajánlatát. Archer nyomozó azóta majdnem minden nap felhív, és arról beszél, hogy csak én segíthetek rács mögé juttatni őket. Utána pedig elbújtatnak, megvédenek. – Nem nézett Ryan szemébe, inkább a mosakodó Sziamiaút figyelte. – Hat évet töltöttem ott. Néha elvittek máshová, de alapvetően sok időt voltam abban a házban. Néhány fickónak a nevét is tudom, sőt, a vendégek egy részének is. Tisztában vagyok a titkaikkal, az álmaikkal, a perverzióikkal… - Megkeményedtek a vonásai. – Felmerült bennem, hogy vallomást teszek. Elmondok mindent, amit láttam, hallottam, tapasztaltam. Eltelt egy kis idő, és veled képes lennék rá.

- Akkor miért nem teszed meg? – Ryan melléült, összeért a karjuk. Kis tétovázás után megfogta a kezét, és babrálni kezdte az ujjait.

- Tudom, mire képesek, Ryan, és azt is, hogy nem tudják az összest elkapni. Mindig ott fog lebegni a fejem felett Damoklész kardja. Az egyetlen esélyem a túlélésre, ha hallgatok, ahogy a többiek.

- Honnan tudod, hogy a többiek hallgatnak?

- Mert tudom, mit tesznek azokkal, akik beszélnek – felelte tompán. – Minden új fiú gyorsan megtanulja, hogy a hallgatás a túlélés legbiztosabb eszköze. Ezt verik a fejedbe legelőször.

- Gondoltál már arra, hogy ha beszélsz, megmentesz gyerekeket attól, hogy ugyanarra a sorsra jussanak, mint te?

- Igen.

- És?

- Mondhatod azt, hogy gonosz vagyok, lelketlen, mondhatsz rám mindent, de akkor sem fogok beszélni azokról az emberekről. Senki nem segített az elmúlt hat évben. Senki nem mentett meg, ahogy a mesék főhőseit.

- Ha a helyedben lennék, bármit megtennék, ha tudom, hogy életeket menthetek meg.

- Nem vagyunk egyformák, Ryan. – Nem tudta, hogy ő szorítja Ryan kezét, vagy a férfi az övét. – Önző vagyok. Jelenleg a saját életem a fontosabb. Képtelen vagyok együttérzésre. Sajnálom.

- Azt hiszem, ez érthető. Én nem hibáztatlak.

- Nem gondolod, hogy túl megértő vagy velem szemben? – Amenadiel dühös lett, az érzés a semmiből érkezett.

- Lehetséges. Baj?

- Mi lenne, ha nem szánnál annyira, hogy elnyomd magadban az érzéseidet? – Elhúzta a kezét. – Úgy érzem magam, mint valami törékeny porcelán nipp a nagyi szekrényén, amihez nem mersz hozzányúlni, még a hangodat sem mered felemelni, nehogy elrepedjen.

- Ez nem igaz.

- Mind a ketten tudjuk, hogy de igen. – Felállt, morcosan feljebb rántotta a nadrágot, ami máris a csípőjénél járt. Szembefordult a férfival, aki feszülten méregette. – Már régóta gondolkodom azon, hogy beiratkozom valami önvédelmi tanfolyamra. Nem nyújt garanciát arra nézve, hogy nem tudnak elkapni, de én jobban érezném magam.

- Ötven kiló sincs benned, Di – válaszolta szelíden Ryan. – Hogy a fenébe képzeled?

- Akkor is meg akarom próbálni! – Amenadiel azzal a határozottsággal pillantott rá, amivel túlélte a fogságban töltött éveket józan ésszel. – Segíts! Nem akarom belekeverni a rendőrséget, és csak hozzád fordulhatok. Tanulni akarok! Kérlek! – Amikor kimondta a szót, hogy kérlek, rádöbbent, hogy soha senkitől nem kért semmit az eltelt években. Előtte sem nagyon, de abban a házban meg értelmetlen is lett volna.

Ryan elgondolkodva nézte, ahogy fel-felrángatja a bő rövidnadrágot. Látta a szemében az elhatározást, hogy meg akarja, és kerüljön bármibe, meg is fogja valósítani, amit elképzelt. Végigharcolt kemény éveket, és bizony, nem az a fajta volt, aki könnyen adja magát. Ezt ebben a pillanatban nagyon becsülte benne.

- Van egy barátom, együtt járunk az edzőterembe. Harcművészetet oktat, de azt hiszem, tud neked segíteni. Beszélek vele.

Amenadiel érezte, ahogy hatalmas kő gördül le a mellkasáról.

- Köszönöm.

- Elmondod anyukádéknak?

- Nem tudom. Még gondolkodom rajta.

- Jól van. – Ryan felemelkedett, és odaállt elé. A vállára tette a kezét, úgy nézett le rá. – Szeretném, ha valamit megjegyeznél. Nem örülök annak, amit elterveztél, de büszke vagyok rád, amiért nem adod meg magad harc nélkül.

- Nem akarok visszakerülni oda, és meghalni sem! – A felemás szempár határozottan bámult vissza rá.

- Tudom. – Ryan habozott, végül elsimította a fiú haját az arcából. – Sajnálom, ha úgy érzed, hogy porcelánként bánok veled. Nem állt szándékomban, csupán nem akarlak megbántani. Nem szeretnék semmi olyat tenni, amitől kellemetlenül éreznéd magad. Érted?

- Igen. Viszont pont te mondtad, hogy már nem vagyok gyerek…

- Észrevettem. – Sötét vágy lobbant a férfi szemében, ám ettől függetlenül továbbra is gyengéden fogta a vállát. Ez volt az oka, hogy nem félt tőle, nem ijesztette annak a gondolata, hogy együtt legyen vele. Ryanből áradt a nyugalom, az önuralom, a biztonság, s ezek azt sugallták, hogy semmi baja nem lehet mellette.

Elengedte a nadrágot. Érezte, hogy megadja magát, és hirtelen a bokájára csúszik, de mégsem mozdult utána. A póló amúgy is elég hosszú volt, eltakarta a testét. A két tenyere közé fogta a férfi arcát, az érzelmeit és a gondolatait kutatta a tavaszzöld tekintetben. A szíve úgy vert, akár egy gőzkalapács, amikor lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja.

Amenadiel ujjai lepkeszárny könnyedségével érintették a bőrét, cirógatták az állát, az arccsontját. A hüvelykujját végighúzta az alsó ajkán, s csak nézett fel rá. Bízott benne, ez nyilvánvaló volt. Ahogy az is, hogy vágyik rá, ahogy közelebb lépett hozzá, megérezte a merevedését a pólón keresztül. A nadrág valamikor megadta magát, lecsúszott a derekáról, és ez csak tovább szította a vágyait.

Igyekezett nem szorítani a vállát, gyengéd lenni hozzá, nem megijeszteni, nem emlékeket felidézni. Lehajolt hozzá, a leheletük keveredett. A megmentésekor és a kórházban ücsörögve mellette még eszébe sem jutott, hogy idáig jutnak, ám jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá. Finom volt, törékeny, ám erős is egyben. Elpusztíthatatlan, ez jutott az eszébe, amikor összeért az ajkuk.  

Gyengéden csókolóztak. Ryan nem sietett, amiért Amenadiel hálás volt. Egyelőre kellemesen érezte magát, félig lehunyt szemhéja alól a férfit figyelte, a vonásain tükröződő vágyakat. A vállán nyugvó ujjak alig érezhetően remegtek, és bár egyre súlyosabban szedte a levegőt, továbbra is mozdulatlan maradt. A merevedése nekifeszült, és ismerte annyira a férfiakat, hogy tudja, mekkora önuralom kell ehhez.

A pszichológus már a kezelés legelején kifejtette, hogy nem kell szégyellnie a félelmeit, a dührohamait, a vágyait. Ne fojtson el semmit, hagyja érvényesülni önmagát, mert csak így fogja feldolgozni az őt ért traumákat. Ryant csókolva tudta, hogy neki most más reakciókat kellene mutatnia, éreznie. Ám évek álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy megértse, hogy mi történik vele, és feldolgozzon mindent. Természetesen ez a való világban másképp festett, mégis ebben a pillanatban olyan volt, mintha kívülről látta volna kettejüket.

Nem tagadhatta volna, hogy fél. Félt, mert most minden ismeretlen volt a számára. Ismeretlen helyen volt, egy olyan emberrel, aki fontos volt a számára. Nem akarta, hogy kurvának gondolja, amiért pár hónap elteltével képes lefeküdni vele. A lelke mélyén azonban úgy sóvárogta az egyesülést, akár a kék eget. Szeretni akart, valakihez tartozni, aki elfogadja olyannak, amilyen. Észre sem vette, hogy könnyek szivárognak a szeméből.

Ryan lecsókolta őket, nyelve hegyével követte az útjukat. Az ajka sós volt, amikor az övére simult. Lassan átkarolta, mintha csak tudta volna, hogy szüksége van a melegségre. Arra a forróságra, amit nyújtani tud. Egymást nézték. Amikor Ryan a kanapé felé hátrált, és leült, nem tiltakozott, hagyta, hogy húzza magával.

A lába közé állt, lenézett rá. Először nem értette, aztán ráébredt, hogy a férfi nem szeretné, ha rosszul érezné magát, amiért fölé magasodik. Ezúttal ő hajolt le, és tétovázva bejárta ujjaival és az ajkával Ryan arcát. Ez is újdonság volt, reszketett a keze, ahogy lejjebb csúsztatta, a széles vállakra, a mellkasra.

A vendégei mind csak szexet akartak, egy-két kivételtől eltekintve nem volt az együttlétükben semmi gyengédség. Megdugták, aztán ott hagyták az ágyon, akár egy lélektelen tárgyat. S voltak azok, akik abban lelték örömüket, ha sikoltozva vergődött előttük, őket volt a legnehezebb elfelejteni. Ryan viszont törődött vele, most is aggodalmas tekintettel fürkészte az övét.

- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte csendesen.

- Igen.

- Nem túl korai?

- Ha te nem szeretnél velem lenni, megértem.

Ryan a fejét rázta.

- Tudod, hogy nem erről van szó.

Fojtott hangon válaszolt, nem akart sírni.

- Félek – vallotta be. – Szabadnak lenni ijesztőbb, mint gondoltam.

- Miért?

- Mert ott nem voltak más érzelmek, csak olyanok, amikre nem akarok emlékezni. Itt viszont… azt szeretném, ha szeretnél, s nem akarom elfelejteni. – Mély levegőt vett, hogy szinte beleszúrt a tüdejébe a sajgás. – Félek, hogy nem fogok tetszeni, hogy talán undorodni fogsz tőlem, s ezek csupán néhányak a sok közül. Megannyi félelem van bennem, és nem tudok beszélni róluk. 

Ryan átfogta a csípőjét, és közelebb húzta, hogy nekidönthesse a homlokát.

- Azt hiszed, hogy én nem félek? – sóhajtotta fájdalmasan. – Soha nem tudhatom, hogy mi az, amitől rosszul fogod érezni magad. Nem akarom, hogy rájuk emlékeztesselek. Próbálom visszafogni magam, csak éppen egyre nehezebben megy. – Felnézett rá, nagyon komor volt a tekintete. – Nem akarok olyan lenni, mint azok a férfiak. Nem akarlak siettetni; ha azt mondod, hogy nem akarod, akkor nem fogok megharagudni, és ha öt év múlva mondod azt, hogy most akarod, akkor én addig fogok várni.

- Miért?

- Mert fontos vagy nekem.

Amenadiel szíve hevesen nekilódult. Ryan halk szavai beillettek egy szerelmi vallomásnak is, és többet jelentettek neki bármilyen pszichológusnál, vagy szülői ölelésnél, mert Ryan ezt úgy mondta, hogy látta, honnan jött. Nem ítélte el, nem tartotta szánalmasnak, nem akarta megváltoztatni. Hagyta, hogy önmaga legyen, és úgy vált a barátjává, majd annál is többé.

Összeszedte minden bátorságát, és lassan eltolta magától a férfi kezét. Idegesen gyűrögette a póló alját, majd elhatározásra jutott, és feljebb emelte, majd a fején át lehúzta, és félredobta. Abban a házban a vendégek megszokták a fiúk látványát. A sebeket, régieket és újakat. Neki magának is sok idő kellett, hogy megbarátkozzon a gondolattal, miszerint azok mindörökké a részei lettek. Minden karmolás,- vágás,- és égésnyom.

Remegett a keze, miközben Ryan kezét fogva az egyikre szorította. Számtalan másik volt, a lábán és a karján volt a legkevesebb, azok vékony hegek voltak csupán. A teste többi részén viszont egymást érték, elcsúfítva a bőrét, mégis kicsinyke ár volt ez az életéért cserébe. Voltak fiúk, akik tiltakoztak közben, és holtan végezték. Ő inkább hagyta, hadd tegyék, mert egy idő után pontosan tisztában volt azzal, hogy minden fájdalom kibírható és minden sérülés túlélhető.

- Még mindig túl vékony vagy, kilátszanak a bordáid. – Nem erre a megjegyzésre számított. Ryan őt nézte, most már haragoszöld volt a tekintete. Vad vihar dúlt benne, ez látszott megfeszülő izmain, megkeményedő vonásain. Ennek ellenére olyan lágyan simított végig a bőrén, hogy attól elakadt a lélegzete.

A fiút bámulva Ryan nehezen tudott uralkodni magán. A hegek beborították a hófehér bőrt, voltak, amik alig látszottak, mások vörösen izzottak még mindig. Di vékony alakján szinte nem volt olyan rész, ahol nem volt valami régi seb nyoma. Nagyon szerette volna a kezei közé kapni ezeket az embereket, és addig ütni őket, míg nem marad bennük élet. Ennyi járna nekik azok után, hogy gyerekek kínzásában és erőszakolásában lelték örömüket.

Felpillantott. Di egész testében reszketett, amikor odahúzta a kezét az egyikre. Félelem égett a szemében. Attól félt, hogy eltaszítja magától? Ez eszébe sem jutott, ahhoz túlságosan szeretni akarta. Lélegzetvisszafojtva magához vonta, és tenyere helyére az ajkát simította. Apró csókokkal borította a heges bőrt, továbbvándorolt a testén, a derekáról a hasára, a mellkasára, majd újra le a csípőjére. A szipogás hallatára felkapta a fejét, de Di a fejét rázta könnyben úszó arccal.

- Ne hagyd abba! Könyörgöm!

A szíve szakadt meg érte.

- Nem fogom – ígérte. Felismerte, hogy ez már rég nem a szexuális együttlétről, a szeretkezésről szól, hanem ez is egy terápia volt Di számára. Olyasvalakivel együtt lenni, aki szereti, elfogadja, és akiben megbízik. Olyan valaki, akit ő választott.

Bejárta az egész testét. Először a kezével, ujjai hegyével érintette, majd a szájával fedezte fel a hajlatait, törékeny alakját. A fiú lába többször megbicsaklott, a vállára támaszkodva remegett. A bőre hideg volt, és aggódni kezdett, hogy megfázik, de ahogy telt az idő, a forróság áradni kezdett belőle. Vágya, ami lelohadt, mostanra újra ott meredezett előtte. Nem érintette meg, csak körbecsókolta. Az apró kis rándulás fojtott mosolyt csalt az arcára.

Hátradőlt, mert most már neki is kényelmetlen volt a testhelyzet. Kérdően nézett fel Di-re, a választás lehetőségét ajánlotta fel neki ezzel. Nem akart erőltetni semmit, amit ő nem akart, ám a fiú kis bizonytalankodás után lovaglóülésben az ölébe ült. Tisztában volt azzal, mekkora bátorság kellett neki ehhez. Megsimogatta a haját, a mellkasára vonta, csókolta. A gerincén siklott végig a tenyere, mire a karcsú kis test ívbe hajolt a karjaiban. Találkozott a tekintetük.

Amenadiel még soha nem érzett ilyen forróságot, ami a férfiből áradt feléje, és amitől lassan ő is lángra gyúlt. Minden érintés és csók megismertette vele, milyen egy olyan együttlét, amikor ő nem csak egy tárgy, hanem partner is. Ryan egyenrangú félként kezelte, odafigyelt rá, gyengéd volt vele. Nem csak szexet akart, hanem valami sokkal többet, amiről ő nem is gondolta, hogy képes érezni. Képes volt.

Nem tudta, mennyi idő telt el, míg Ryan elűzte a rossz emlékeket a csókjaival, de elűzte, és hat év után megint valakinek érezte magát, nem csak egy kurvának. Soha nem fogja tudni lemosni magáról a vendégek érintését és szagát, azonban elindult az úton, hogy normális életet tudjon élni. Szeretni tudjon. Visszaadni mindazt a kedvességet és gyengédséget, amiben most része volt.

Átkarolta a férfi nyakát, majd két csók között hátrébb húzódott. Végig a szemébe nézett, amíg lassan feljebb húzta a pólóját. Megérintette a bőrét, figyelte a tavaszzöld árnyalat változásait, magába szívta a belőle áradó hőséget. Ryan megérezte, hogy mit akar, mert levette a felsőt, és félredobta. Neki is voltak hegek a bőrén, egy csúnya égésnyom húzódott a mellkasa bal oldalán, és egy kisebb egészen lent, a nadrág korcánál beleveszett a csípője vonalába. A mutatóujját húzta végig rajtuk, a férfi izmai összerándultak, gyönyörű volt.

Nem tudta, mit kellene mondania. Egyáltalán kell-e bármit is mondania? Úgy döntött, hogy nem. Odahajolt, és puha csókot nyomott a mellkasán levőre. Hallotta, ahogy Ryan hangosan beszívja a levegőt. Tetszett neki, így a nyelvével ízlelte meg a bőrét. Most először történt meg, hogy a férfi ujjai a combjaiba mélyedtek. Egy pillanatig tartott, aztán megint uralkodott magán, de elárulta, hogy milyen vágyak dúltak benne.

Rettentően ideges volt, miközben lejjebb csúsztatta a kezét. Ryan felmorrant, amikor az ujjait kínzó lassúsággal végighúzta a nadrágja elején, kőkemény merevedésén. A hang ellenére nem tiltakozott, hagyta, hogy ezúttal Di fedezze fel az ő testét. Kövesse a nadrág alá kúszó régi égésnyomot, és reszkető ujjakkal kihámozza a vágyát alóla. Végigsimítson rajta, ismerkedve vele, feszegetve a határokat.

Ryan a fiút figyelte, miközben őt simogatta. Elmélyülten ráncolta a homlokát, aranyos volt a kíváncsisággal a szemében. Kék és zöld, ezúttal mindkettőből ugyanaz a vágy áradt. Legszívesebben addig csókolta volna, míg homályosak nem lesznek, ám az ösztönei azt súgták, még ne, még korai. Di akármennyire is ellazultnak tűnt, volt benne némi feszültség, így inkább megfogta a kezét.

- Cseréljünk helyet! – javasolta.

- Mi? – Di kábán bámult rá, de nagyon gyorsan kitisztult a tekintete.

- Sssh, semmi baj! – Ryan lecsúsztatta az öléből a kanapéra, letérdelt elé. Egészen a szélére húzta, úgy nézett fel rá. Gyengéd mozdulattal szétnyitotta a térdét, közelebb húzódott. – Minden rendben?

- Azt hittem, abba akarod hagyni…

- Jelenleg sok minden jár a fejemben, de ez nem. – A férfi mosolyogni próbált, és megkönnyebbült, amikor Di bizonytalanul viszonozta.

Gyengéden simogatta a lábát, felfedezett egy apró kis pöttyöt a belső oldalon. Anyajegy volt, csábító kis folt a combja puha és bársonyos bőrén. Megcsókolta a térdét, onnan haladt felfelé, míg el nem érte. Nyelvével érintette, cirógatta. Addig folytatta, míg a fiú össze nem rándult. Tenyerét végighúzta a másik lábán, combhajlatán, csípőjén, derekán, oldalán. Elszakadt a combjától, hogy áttérjen a mellbimbóira, míg egyiket az ujjaival, addig a másikat nyelvével kényeztette. Di átkarolta a nyakát, hallatszott, hogy milyen gyorsan kapkodja a levegőt. Kipirult az arca, hollófekete haja bájos keretbe fogta. Gyönyörű volt. Megrázóan gyönyörű.

A gerince vonalát követte a másik kezével, kitapogatta a hegeket a bőrén, s addig simogatta őket, míg Di fel nem nyögött. Meglepő, érzéki, vágykeltette hang volt, amitől a magasba szökött a vérnyomása. Felemelte a fejét, a fiú ajka pedig már az övére is tapadt. Mohó, kétségbeesett csók volt. A teste hozzásimult, minden ízében reszketett. A mellbimbókról lejjebb csúszott a keze, gyengéden fogta körbe a merevedését, s közben csókolta, csak azért is gyengéden és ráérősen. 

Az egész olyan idegen volt Amenadiel számára. Kamaszkori kapcsolatait a szexuális éhség jellemezte, a házbelieket minden más. S most itt volt Ryan a gyengédségével, türelmével, forró csókjaival. Jobban értette, hogy mi történik benne, mint ő maga, ezt sugallta minden mozdulata és érintése. Lényegtelennek ítélte a saját vágyait, ebben a pillanatban csak ő volt a fontos, hogy neki örömet szerezzen. Ismeretlen volt ez, s talán pont emiatt hódolt be neki gondolkodás nélkül.

Reszketve kapaszkodott belé, az emlékeket elsodorták magukkal a férfi csókjai. Csak ketten voltak, az eső hangjai körbeölelték őket. Ryan úgy érintette, hogy attól nem is létezhetett más gondolata, csak ő. Az, hogy alig kapott már levegőt, nem számított. Most volt jó, a nappali fülledt melegében, miközben a férfi csak rá figyelt, csak őt tette boldoggá.

Csalódottan hajolt utána, amikor elhúzódott tőle, de aztán rájött, miért. Akarata ellenére némán sírni kezdett. Ryan végigcsókolta a mellkasát, a hasát, ajkával simított végig a merevedése egész hosszán. Nyelvével folytatta, még mindig türelmes volt, gyengéd és figyelmes. A könnyei szétmaszatolták előtte a világot, a férfi arcát, de az illatát ott érezte az orrában, forró leheletét a vágya csúcsán.

Ryan a kezéért nyúlt, összefonták az ujjaikat, az ő nyirkos tenyere a férfiéra simult. A bőrkeményedésekkel teli bőr száraz volt, valós és ismerős. A szája belseje pedig puha és meleg, ahogy befogadta a merevedését. Most először hunyta le a szemét, eddig visszatartotta a félelem, hogy álmodik, és nem akarta Ryant egy pillanatra sem szem elől téveszteni. Jelenleg azonban, ahogy a gyönyörtől begörbültek a lábujjai, és borzongva reszketett a kanapé szélén, biztosan tudta, hogy nem álom. Ennyire gyönyörűt még soha nem álmodott.

A férfi felemelkedett, és a karjaiba vette. Gyengéden simogatva a hátát, hagyta, hogy elcsituljon a teste. Nem akarta a folytatást, egyszerűen csak ölelte, néha megpuszilta az arcát. Semmi mást nem erőltetett, és ez most így tökéletessé tette a pillanatot. Fészkelődve próbált kényelmesebben elhelyezkedni, ekkor szembesült egy nagyon nyilvánvaló dologgal.

- Te…

- Sssh…

- De…

- Jól vagyok.

- De hiszen…

- Elég, Di. – Ryan játékos mosollyal végighúzta a mutatóujját az orra hegyén. – Minden rendben.

- Te még nem mentél el.

- Kötelező?

Amenadiel elvörösödött.

- Nem, csak így kicsit rosszul érzem magam.

- Semmi okod rá.

A férfi vállára hajtotta a fejét. Sok minden átfutott rajta. Nem szólt semmit, tudta, hogy Ryan amúgy is elutasítana mindenféle felajánlkozást vagy ajánlatot. A korábbiakat tekintve, úgy vélte, időt akar neki hagyni, és ezért hálás volt. Ám az, hogy a keménysége nekifeszült, nem tette könnyebbé a helyzetet.

Nem lepődött meg, amikor Ryan pár perc múlva lecsúsztatta a kanapéra, és ráterítette a pólóját. Elnézést kért, kivonult a fürdőbe. A rövid útvonalon egyszer átbotlott a kutyán, Bruce labdáján, legvégül Sziamiaún, aki ki tudja, hogy került oda, mert addig a hálószobában aludt. Halkan kuncogott, ahogy figyelte. Hallotta, ahogy megnyitja a csapot. Várt. Felvette a pólót, és összekuporodott. Bruce az ajtót kezdte kaparni, mire felállt.

Nem volt biztos, hogy jó ötlet benyitni a férfihoz, ez járt az agyában, miközben a kilincs felett habozott a keze. Elhessegette a kutyát, aki csalódottan visszakocogott a helyére. Sziamiaú odatelepedett mellé, mosakodni kezdett. Mély levegőt vett, és lenyomta a kilincset. Lélegzetvisszafojtva benyitott, és aztán csak állt a küszöbön. Ryan a legvonzóbb férfi volt, akit csak az útjába sodorhatott az élet. Főleg így, a merevedését markolva, az ajtónyitás hangjára sötét tekintettel bámulva feléje.

Nem ment közelebb, az ajtófélfát markolta. Egymást nézték. A férfi lassan mély levegőt vett, és nekidőlt a mosdónak. Nem hagyta abba, amit csinált, és nem engedte a tekintete az övét. Képtelen is lett volna akár csak a fejét elfordítani. Kiszáradt a szája a látványtól. Még soha nem volt része ilyen erotikus élményben, hogy is lett volna?! Ám élvezte, ezt el kellett ismernie. Csak nézni, nem érinteni. Nem kellett félnie semmitől. Ryan élvezete pedig az övé is volt, finom gyönyör burkolta be.

Ryanre csak akkor figyelt fel, amikor az ajka az övére simult. Megcsókolta, átkarolta. Amíg ő lehunyt szemmel élvezte ezt a furcsa vágyat, addig összeszedte magát. Lehajolt, a karjaiba kapta, és átvitte a nappaliba. Valamiért pontosan érezte, hogy a hálószoba frusztrációt okozna nála. Végigdőlt a kanapén, hagyta, hogy elhelyezkedjen a mellkasán. Átölelte, a hátát simogatta, ő pedig úgy aludt el, hogy arra gondolt, ez lehet a boldogság.