4. fejezet

4.

Valamelyik közeli fán bagoly huhogott, apró állat suhant az avaron, talán észre sem vette a fák között álló alakot. Cade csak nézte a házat, ahol szokás szerint a hálószobában égett egy lámpa. Közelebb ment, a szíve olyan hevesen vert, hogy attól félt, valaki meghallja. A tornác ajtaja nyitva volt, a hátsó ajtó ugyanúgy szorult, ahogy régen. Mozgást észlelt a szeme sarkából, csak bámulta a homályos vonásokat, a sötét alakot. Fény gyúlt, elvakította. Egymásra meredtek.

Cade meg akart szólalni, de képtelen volt rá. Agustin láttán az érzés, ami elöntötte, megnémította. Vadul kalapált a szíve, a vágy, hogy megérintse a férfit, ugyanolyan erős volt, mintha nem is teltek volna el az évek. Most már biztosan tudta, amit akkoriban még magának sem mert bevallani. Szerelmes volt Agustinba. Az érzései őszinték és tiszták voltak, reményt hoztak a magány napjaiba. Utolsó találkozásuk összetörte a szívét, amelyen soha nem tudta túltenni magát. Paul ugyan enyhítette a fájdalmát, de el nem mulasztotta. Vajon Agustin is így érez?

Az anyja, Sam elmondása szerint, tartotta a férfival a kapcsolatot, ám ezt soha nem mondta. Talán sejtette, hogy mennyire közel állt Agustinhoz, bár nagy volt a valószínűsége, hogy nem sejtette, mennyire közeli is ez a viszony.

- Szia… - A köszönés sutára sikeredett. Nem tudta, hogyan fogadja a férfi a megjelenését, bár számíthatott rá. Tudott Sam leveléről, sőt, ő javasolta, tehát számolnia kellett azzal, hogy Cade felbukkan.

- Megnőttél. – A megjegyzés tétova mosolyt csalt Cade arcára. – Magasabb vagy, mint én.

- Csak pár centivel.

Feszült hallgatás következett. Cade jobban szemügyre vette a férfit. Az évek alatt picit megereszkedett az arca, ráncok ölelték körbe a szemét, erősen őszült, és megvastagodott derékban. A tekintete azonban ugyanolyan melegséggel nézett rá, ahogy régen. Cade megnyugodott, de a torkából nem múlt el a gombóc.

- Voltál már Samnél?

- Tőle jövök.

- Hol szállsz meg?

- A motelban.

- Vacsoráztál már?

- Nem vagyok éhes.

- Értem.

Egyikük sem mozdult. Cade most érezte az eltelt évek súlyát. Annak idején bármiről órákig tudtak beszélgetni, és most bizonytalanul toporogtak, félve a másiktól, és önmaguktól. Nem bírta tovább ezt a csendet.

- Jobb, ha most elmegyek! – Sarkon fordult, hiába tudta, hogy megint a megfutamodást választja. Meg kellene beszélnie Agustinnal mindent, tisztázni az érzelmeket, a kapcsolatukat. Ez a feszültség azonban, amely most itt keringett közöttük, elbizonytalanította, és csak egyedül akart maradni, elsüllyedni az önutálat és az emlékek mocsarában.

Agustin váratlanul nyúlt utána, nem számított rá, és ösztönösen kiszabadította magát. A férfi a falnak csapódott, ő pedig úgy szorította neki, hogy Agustin lihegve kapkodott levegőért. Dermedten bámultak egymásra. Annyi mindent kellett volna mondaniuk, de maradt a némaság, és az a megszokott éhes vágyódás egymás iránt. Utóbbi nem változott semmit, a testük emlékezett minden érintésre, ölelésre, csókra, összeolvadásra. A leheletük keveredett, a tekintetük egymásba kapcsolódott. Annyira ismerős volt minden, és mégis annyira más.

Cade már nem volt a balhés kölyök álcája mögött megbújó bizonytalan kamasz, akit pár kedves szóval el lehet csábítani. Mert akkor ez történt. Agustin tudatosan vagy tudattalanul, Cade nem tudta, kihasználta a szeretet utáni vágyódását. Hogy tényleg szerette-e vagy csak szexpartnernek kellett neki, most sem tudta. Ahogy akkor, most sem merte megkérdezni.

- Ez nem a legjobb ötlet… - mormolta.

- Nem. – Agustin ugyanolyan vágyódással pillantott vissza rá.

Cade kényszerítette magát, hogy hátralépjen. Egészen a szemben levő falig hátrált, onnan bámulta a férfit.

- Szerettelek…

- Tudom. – Agustin átkarolta magát.

- És te?

- Én Istenhez tartozom.

Cade lehunyta a szemét, majd felnevetett. Számított valami hasonló válaszra, a mellkasában érzett keserű fájdalom nem érte váratlanul, mégis csalódásként égette. Ellökte magát a faltól, és az ajtó felé indult.

- Remélem, Isten felmelegített az elmúlt tizenhét évben – vágta oda a férfinak élesen.

Kinyitotta az ajtót, amikor Agustin utolérte. Visszarántotta, és mielőtt Cade bármit mondhatott volna, már az ajkára tapadt. Elnyomott emlékek milliója zuhant Cade-re. Illatok, hangok, pillanatok. Vágy, boldogság, szerelem. Régmúlt érzések, amelyek kamaszként a világot jelentették a számára, és megmentették, mielőtt a rossz útra tévedt volna.

Ökölbe szorult a keze, annyira szerette volna ellökni a férfit. S ugyanannyira megölelni, el nem engedni, s addig szeretkezni vele, míg nem lesz más a tudatukban, csak egymás. Egy régvolt pillanatot akart újra a magáénak tudni, amikor Agustin hálószobájának sötét, fülledt melegében biztonságban érezhette magát. Ám azt a pillanatot nem lehetett visszahozni, örökre elmúlt. Mégsem tiltakozott, amikor Agustin átkarolta a nyakát, és mohón csókolta. Helyette hagyta, hogy a vágyai elsodorják.

Botladozva jutottak fel az emeletre. Ziháló lélegzetvételük hangja töltötte be a hálószobát, ahogy az ágyra zuhantak. Agustin megszabadította a ruhájától, olyan mohósággal érintette és csókolta, hogy Cade-ben felmerült, talán azóta nem volt senkivel. Agustin felpillantott rá, a tekintetük találkozott. A férfinak nem is kellett mondania semmit, ott volt minden a szemében, tizenhét év magánya és éhsége. Cade érte nyúlt, magára húzta. Már rég nem volt az a srác, aki behódolt, de meg sem fordult a fejében, hogy most másképp legyen. Minden ugyanolyan volt, mintha el sem váltak volna, minden csók és érintés ismerős volt, nyögést fakasztó édes gyönyör…

Némán feküdtek. Cade-nek sajgott a sebe, megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, közelebb húzódott a férfihoz. A szeme lecsukódott. Soha nem aludt a férfinál, erre mindig gondosan ügyeltek. Most azonban Agustin magukra húzta a takarót, és átkarolta. Cade arra gondolt, most kellene felkelnie, és elmennie, ahogy régen, de képtelen volt mozdulni. Ez a nyugalom, amely körbevette, kiszívta az erejét. Mielőtt elaludt volna, mintha egy halk szeretleket hallott volna, de aztán az álom magába szippantotta.

Már világosodott, amikor felriadt. Egy hosszú pillanatig gondolkodott, hol is van. Agustin ekkor fordult a másik oldalára. Cade csak nézte a férfit a sötét félhomályban. Az érzései összekuszálódtak. Mit keres ő itt? Mit művel? A válasz persze egyszerű volt. Lefeküdt a férfival, akit annak idején mindennél jobban szeretett. Emlékeit megszépítette ugyan az idő, de a melegség és béke, amely a férfi mellett eltöltötte, nem változott semmit.

- Minden rendben? – Agustin aggódó kérdésére felrezzent. A férfi időközben felébredt, őt nézte.

- Igen.

Agustin nyitotta a száját, de Cade gyengéden rátette a mutatóujját.

- Sssh… Ne mondj semmit!

- Tizenhét évig hallgattam, Cade! – Agustin megfogta a férfi kezét, és a mellkasához húzta. Cade érezte, milyen gyorsan ver a szíve.

- Nem kell mondanod semmit.

- De igen. Szeretném megmagyarázni, miért engedtem, sőt, bátorítottam anyádat, hogy elmenjetek innen.

Cade tudta az igazságot, nem is kellett a férfinak mondania, mégis hallgatott. Itt volt az ideje ennek a beszélgetésnek.

- Amikor idekerültem, minden új volt. Nem igazán találtam a helyem, teljesen más világhoz szoktam. Aztán jöttél te, bármennyire igyekeztél keménynek tűnni, az én szememben nem voltál más, csak egy bizonytalan és boldogtalan kölyök. Megkedveltelek, és hiába volt minden igyekezetem, hogy ne járj a fejemben egész nap. Nem akartam ezeket az érzelmeket, de elsodortak, mielőtt erőt vehettem volna magamon. Elbuktam nem csak magam, de Isten előtt is, és ettől… meghasonlottam önmagammal. Veled akartam lenni, de távol is tőled. Ezért örültem annyira, amikor összebarátkoztál Samanthával. Abban reménykedtem, belé szeretsz, és véget vetsz a viszonyunknak, ha már én képtelen voltam rá. Milyen gyáva voltam, igaz? – Agustin felsóhajtott. – De te kitartottál mellettem. Hallgattál azon az éjszakán, hogy nálam voltál, pedig alibit igazolhattam volna neked. Egyetlen szóval sem árultál el…

- Képtelen lettem volna rá… - suttogta Cade.

- Mert szerettél.

- Igen.

Agustin lehunyta a szemét.

- Képtelen voltam segíteni neked! Túl gyáva voltam, hogy kiálljak az emberek elé, és bevalljam, nálam voltál. Engem kellett volna megvetniük, nem téged! Mégsem tettem semmit, csak pénzt adtam anyádnak, hogy vigyen el innen, mielőtt…

- Mielőtt kiderül a viszonyunk, és összeomlik az életed.

Agustin nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.

- Annyira sajnálom! Bebeszéltem magamnak, hogy ezzel neked segítek, de ez nem így volt, nem igaz?!

Cade torkát elszorította a sírás, de nem hagyta kicsordulni a könnyeit.

- Nem.

Sokáig feküdtek szótlanul. Mindketten elmerültek az emlékekben.

- Bocsáss meg!

- Nincs mit, Agustin. – Cade megszorította a férfi kezét. – Soha nem haragudtam rád. Végig tudtam, miért küldesz el. Nem akartam bevallani magamnak sem, de tudtam. Rettenetesen hiányoztál. A beszélgetések, a szeretkezések, minden együtt töltött perc. Menekülni akartam az emlékek elől, és gyenge voltam. Mire feleszméltem, már alig töltöttem otthon pár percnél tovább. Buliztam, ittam, drogoztam, lefeküdtem bárkivel, aki időleges felejtést adhatott. Anyám teljesen kétségbe volt esve, bennem viszont munkált a düh, a dac. Aztán egy alkalommal, miközben valami ismeretlen lány feküdt mellettem, és éppen egy tűt szúrtam magamba, felvetődött bennem, hogy tényleg ez akarok lenni? Hogy… te most büszke lennél-e rám? És tudtam, hogy nem. Hazamentem, és átgondoltam, mit akarok az élettől. Az, hogy katona lettem, a legjobb döntés volt. – Elmosolyodott. – Megismerkedtem valakivel az akadémián. Paulnak hívják. Kemény és néha durva, de valójában aranyból van a szíve. Beleszerettem. Öt évig voltunk együtt, a külföldi szolgálat miatt egyre kevesebbet találkoztunk. A legjobb barátom maradt, és nem bánom, hogy így történt.

- Még mindig szereted?

- Már nem.

- Én megpróbáltam lekötni magam. Gyerekeknek tartok edzést, segítek az iskolában, a város ügyeiben. Próbáltalak elfelejteni…

- Ahogy nézem, nem ment.

Agustin felnevetett. Az éjjeliszekrény felé fordult, kivett pár fotót, és a takaróra szórta.

- Annyit kértem anyádtól a pénzért cserébe, hogy küldjön rólad fotókat. Ez pár hónapja érkezett – emelt fel egyet.

Cade csak nézte a képeket, elszorult a torka.

- Ragaszkodott hozzá, hogy évente csináltassak magamról. Nem is sejtettem, hogy a másolatot elküldi neked.

- Megeskettem, hogy titokban tartja előtted.

- Soha nem mondta el. Azt sem tudja, hogy most itt vagyok.

- Nem örülne.

- Nem. – Cade szomorúan mosolygott. Összeszedte a fotókat, és az éjjeliszekrényre tette őket.

- Most mi lesz, Cade? – Agustin a plafont nézte.

- Kiderítjük az igazságot.

- Azt hiszed, az olyan egyszerű lesz?

Cade-ben feltámadt a harag. Kiült az ágy szélére, háttal a férfinak.

- Belegondoltál abba, hogy az én hallgatásomnak és a te gyávaságodnak tizenhét áldozata van? – könyökölt a térdére.

Agustin sokáig nem válaszolt.

- Ezen már nem változtathatunk…

- Nem, de tehetünk valamit, hogy véget érjen, Agustin! – Cade dühösen feléje fordult. – Nem számít, hogy mi fog történni közben! Elég volt a hallgatásból! Elég volt az áldozatokból!

- Az emberek nem fognak örülni, ha újra felidézed a rossz emlékeiket…

Cade a nadrágja után nyúlt.

- Mikor érdekelt engem mások véleménye?

- Itt most nem csak rólad van szó! – kapta el a karját a férfi.

- Itt mindannyiunkról szó van, mikor fogod már fel?! – Cade lerázta magáról a kezét, és felállt, hogy bekapcsolja az övét. – Azon az éjszakán hányunk élete ment tönkre? Az enyém, a tiéd, Samé és a családjáé, az anyámé… És még hányé azóta? Ha nem szerettelek volna őrült módon, és elmondom, hogy nálad voltam, és te nem hallgatsz gyáván, féltve a vacak parókiádat, akkor nem engem gyanúsítottak volna, és nem zárják le a nyomozást, miután elmentünk. Megtalálhatták volna a tettest! Helyette elküldtél, mint egy szégyellnivaló titkot, én pedig még meg is bocsátottam, mert annyira szerettelek! – Cade képtelen volt visszafogni a haragját, az évek alatt felgyülemlett keserűséget, aminek egészen idáig nem is volt tudatában. – És tizenhat lányt erőszakolt meg egy szemét, egy kislány pedig meghalt, mert mi hallgattunk!

- Cade… - Agustin bénán ült, rémülten nézett rá.

- Te biztattad Samet, hogy hívjon ide! Tudnod kellett volna, ha eljövök, nem fogok megelégedni egy látogatással! Már nem az a kölyök vagyok, aki voltam! Nem fogok tovább hallgatni, Agustin! – Cade feltérdelt az ágyra, és hanyatt lökte a férfit. Fölé magasodva leszorította a takaróra. – Még mindig szeretlek, és halálomig szeretni foglak, de soha többé nem fogok hallgatni a kedvedért! Soha nem fogok behódolni neked, és nem hagyom, hogy azt tegyél velem, amit úri kedved diktál! Most döntsd el, hogy velem tartasz, vagy újra visszasüllyedsz a bűntudat mocsarába… - Egy halk mordulással elengedte a férfit, és felemelkedett. Alig lépett le a szőnyegre, Agustin máris utánanyúlt.

- Sajnálom, de érts meg! Nem engedhetem, hogy a viszonyunk rossz hírét keltse az egyházamnak!

- Itt a probléma, Agustin! Viszonyról beszélsz, miközben elvileg szeretsz! Mikor nézel végre szembe önmagaddal? Mikor fogadod el végre azt, aki vagy?

- Te talán képes voltál rá?

- Igen.

Agustinnak a szavát vette Cade határozott hangja. Egymásra meredtek.

- Még gyerek voltál, amikor elcsábítottalak, Cade! – Agustin nagyon halkan beszélt. – Ha kiderül… hatalmas botrány lett volna belőle. Pedofilnak bélyegeznek, és elküldenek. Soha nem hirdethettem volna Isten üzenetét!

- Én értem Agustin, de… neked még annyira sem telt, hogy esetleg hazudj értem! – Cade megköszörülte a torkát, képtelen volt a férfira nézni. – Csak annyit kellett volna mondanod, hogy nem tudtál aludni, és észrevettél, és beszélgetni kezdtünk, és veled voltam. Vagy, hogy tanulni segítettél, és azért olyan későn, hogy senki ne tudja meg, mert én olyan átkozottul büszke vagyok. Vagy… vagy bármit mondhattál volna, senki nem gondolt volna arra, hogy lefekszem veled!

- Sam tudta, Cade! Féltem, hogy elkotyog valamit…

- Tudhattad volna, hogy soha nem tenne ilyet!

Agustin lehajtotta a fejét.

- Tudtam, de a félelem erősebb volt.

- Ahogy most is, igaz?

A férfi nem felelt.

- Miért hívtál ide, atyám? – Cade megtört hangja ott keringett a szobában.

- Én nem tehetek semmit, meg van kötve a kezem, de te… - Agustin a szemébe nézett. – Te más vagy. Meg tudod találni, és véget tudsz vetni ennek a rémálomnak!

- Miért most?

- Az a kislány nem érdemelte meg a halált…

- Senki nem érdemli meg az erőszakot, Agustin, ahogy a halált sem… - Cade csak bámult a férfira, és amikor az elkapta a tekintetét, már sejtette az igazságot. – Te tudod, ki az, ugye? – kérdezte hitetlenkedve.

- Kérlek, Cade! Ne kérdezz, mert nem mondhatok semmit! – Agustin kétségbeesetten a tenyerébe temette az arcát.

Cade lerogyott mellé. Tudta, hogy Agustinnak milyen fontos a hivatása, mennyire komolyan veszi a fogadalmát. Biztos volt benne, hogy a hallgatás most belülről marja, és az, hogy idehívta őt Samen keresztül, egy segélykiáltás. Néma ugyan, de akkor is az. Vezeklés az áldozatokért, a bűnökért…

Megcsörrent a telefon, mindketten összerezzentek. Agustin összeszedte magát, és mély levegőt véve, felvette a kagylót.

- Agustin atya. – Meglepve felvonta a szemöldökét. – Jó reggelt, Sam! Oh, hát… - Zavar tükröződött az arcán, ebből Cade azonnal tudta, hogy a lány róla kérdezősködik. Bátorítóan megérintette a csuklóját. Agustin felsóhajtott. – Igen, itt van. Akarsz beszélni vele? – Elkomorult a válasz hallatán. Sam olyan halkan beszélt, hogy Cade nem hallott belőle semmit, ezért egyre idegesebben várta, hogy Agustin végre letegye a telefont. – Köszönöm.

- Mi történt?

- Newille seriff megtalálta a régi mólónál a kocsidat.

- Sétáltam idáig.

- Felhívta Samet, a városban ő az egyetlen barátod.

- Mit mondott neki Sam?

- Az igazságot. Nem tudja, hol vagy. Utána felhívott engem, mert sejtette, hogy nálam lehetsz.

- Azt mondtam Newille-nek, hogy a motelban alszom. Gondolom, most elég gyanús lettem neki. – Cade fintorgott. – Nem, mintha eddig nem lettem volna az – tette hozzá gúnyosan.

Agustin tétovázott, aztán visszatette a telefont a helyére, és közelebb húzódott Cade-hez.

- Félek.

- Nem lesz semmi baj. Senki nem tudja, hogy itt vagyok.

- Nem erről van szó, Cade! – Agustin megragadta a férfi kezét, és megszorította. – Felfogtad az előbbit, igaz?! Én vagyok az egyetlen a városban, aki tudja, mi folyik itt évek óta! És hallgatnom kell róla… Nem tudom, meddig vagyok rá képes!

- Nem mondhatnál valamit, amin elindulhatok?

- Nem tehetem! – Agustin a fejét rázta, látszott rajta a kétségbeesés. – Segítettem Samnek összeszedni mindent, amire szükséged lehet. Ott van a válasz, csak meg kell találnod. Én nem segíthetek többet.

- Agustin…

- Meg fog ölni, ha kiderül, hogy segítettem neked. Félek, és hidd el, nem a haláltól.

Cade szíve hevesen dübörgött.

- Akkor mitől?

- Hogy akkor megint elveszítjük egymást, és megint az én hibámból…

Cade majdnem felnevetett, de abban a nevetésben nem lett volna semmi öröm, csak végtelen szomorúság. Odahajolt a férfihoz.

- Bolond… - suttogta.

- Sajnálom, hogy mindent elrontottam.

- Az emberek tesznek néha ilyet, semmi baj.

Agustin a vállára hajtotta a fejét.

- Itt maradsz?

- Nem lenne jó ötlet.

- Tudom, de akkor is… Majd felhívom a seriffet, és megbeszélem vele.

- Ezúttal hazudsz a kedvemért?

Agustin habozott.

- Igen. Remélem, az Úr megbocsátja az önzőségem.

Cade közvetlen közelről nézett a szemébe.

- Segíts nekem, Agustin!

- Te is tudod, hogy nem tehetem!

- Megvédelek! Ha kell, veled leszek a nap huszonnégy órájában.

- Ez képtelenség!

- Próbáljuk meg! Nem kell mondanod semmit a gyilkosról, csak légy velem! Gyere el velem az áldozatokhoz, neked könnyebben megnyílnak, és segíts, hogy véget vethessek ennek az egésznek!

Agustin tétovázott.

- És mi lesz utána? – kérdezte nagyon halkan.

Cade finoman megrázta a fejét.

- Nem tudom…

Agustin megcsókolta válaszul. Cade visszadöntötte az ágyra, és együtt rángatták le a nadrágját. A telefon megint megszólalt, de Agustin ezúttal nem nyúlt utána…