4. fejezet

2014.06.23 13:00

4.

 

            Garry Melissával beszélget, mire a tárgyalás napján beérek a bíróságra. Éjszaka vagy tucatszor átrágtam az ügyet, és igazából most már minden a bírón és az esküdteken múlik. Rámosolygok Melissára.

- Nem lesz semmi baj…

- Tudom. – A válasza ellenére pupillája tágra nyílt a félelemtől. Megértem, én is ideges vagyok. Nem tudom előre kiszámítani Reed mai lépéseit míg így se, hogy ennyire ismerem.

- Reed tervez valamit – súgja Garry.

- Ned mondta?

Bólint. A homlokomat ráncolom. Reed ekkor érkezik, felénk bólint, de aztán már el is fordul. Rendben, tehát tervez valamit. Hm, hm. Nézem, ahogy előszedi a jegyzeteit, amikre nincs szüksége, hiszen ijesztő a memóriája. Egy gondolat motoszkál bennem. Melissához hajolok.

- Melissa, szeretnék kérni valamit…

Reed magabiztos és nyugodt. Ahogy én is. Mintha a hetek feszültsége nyomtalanul eltűnt volna belőlem. Hátrapillantok. Nina rám kacsint. Kíváncsi vagyok, milyen cikket kerekít a holnapi számba. De még kíváncsibb vagyok arra, hogy mi lesz a döntés? Melissa és egy ártatlan élete a tét…

- A tanúk padjára szólítom dr. Henry Tilbott-ot!

Melissa jól hallhatóan mély levegőt vesz. Odahajolok hozzá.

- Ki ő?

- Orvos. Volt pár sérülésem, amiket ő látott el.

Visszahelyezkedem a székembe, és lázasan gondolkodom. Tudom, miért van itt a doktor, ami Reed kérdései során nyilvánvalóvá is válik.

- Tehát Mrs. Shiroh sérülései gyaníthatóan nem ügyetlenségből fakadtak? – teszi fel Reed aztán a döntő kérdést.

- Úgy vélem, nem – válaszol a doktor, aki egyenesen azt állítja, hogy Melissát verte a férje, természetesen nagyon ügyesen, és ez már elegendő indok egy előre kitervelt gyilkossághoz.

Mély levegőt véve állok fel, amikor Reed szinte gúnyos mozdulattal felém int, és átengedi nekem a tanút. Ebben a pillanatban átfut rajtam, mennyi minden függ attól, hogy én most mire jutok. És elindulok barátságos mosollyal az emelvény felé. Sorolom a kérdéseket, alig van ideje gondolkodni rajtuk, válaszokat várok. Azt a választ akarom a leginkább hallani, amelyben kimondja, hogy nincs bizonyítéka arra nézvén, honnan eredtek Melissa sérülései, csak feltételez. Márpedig feltételezni én is tudok sok mindent…

A jó doktor alaposan megszenved velem. Mindketten alaposan kimerülünk, mire elengedem. Látom, hogy Reed halántékán rángatózik egy izom. Ideges. Jó jel. Ezt kihasználva tartom meg védőbeszédemet, elmondva, hogy Melissa és a férje milyen boldogok voltak együtt, amit minden barát és családtag bizonyítani tud, valamint tanú van arra, hogy a gyilkosság időpontjában nem volt az otthona közelében. Velem szemben Reed vádbeszéde pont arra alapoz, hogy Melissáék boldog élete egy nagy hazugság volt. A szakértők szerint nem ölhette meg más a férfit, csakis az asszony. Az utolsó mondatnál végig a szemembe néz, mintha engem akarna meggyőzni. Őszintén? Elhiszem minden szavát, ugyanis minden eddigi vádbeszédén túltett ezzel a szónoklattal.

- Kérem az esküdteket, vonuljanak vissza! – hangzik el Abbott bíró kérése.

Feszült várakozás kezdődik. Melissa mellett ülök, igyekszem elterelni a figyelmét, de nem tudom, melyikünk idegesebb. Kiosonok a mosdóba, már a kezemet mosom, amikor Reed besétál. Nézem őt a tükörben, meg szeretném érinteni, de ha most megteszem, nem fogom tudni elengedni. Mellém lép, megengedi a csapot. Nem néz rám. Ahogy elsuhanok mellette, a fülébe súgom.

- Szeretlek!

Nem fordulok meg, nem akarom látni az arcát, mert… talán olyat tennék, ami mindkettőnk karrierjébe kerülne. Helyette visszamegyek Melissához, telnek a percek, egyre nehezebben veszem a levegőt. Aztán végre megszületik a döntés, bevonul az esküdtszék. Felállunk. Melissa a karomba kapaszkodik, egész testében remeg. Nem merek Reed-re nézni. S elhangzik az ítélet…

- Nem bűnös.

Melissa ajkáról apró sóhaj szakad fel, és rám támaszkodik. Meghallgatjuk Abbott bíró szavait, aztán leültetem, és odatérdelek elé.

- Most már semmi baj…

- Köszönöm. Köszönöm – suttogja. Az anyja feléje kiált, így elfordul.

Felállok, Garry felé akarok fordulni, hogy kimondjam, sikerült, és végre Reed-re nézhessek, de fordul körülöttem egyet a világ. Erős karok ragadnak meg, és mire felnézek, már egy széken ülök, és Reed rémült arcára esik a pillantásom.

- Csak megszédültem, semmi bajom.

- Nem ettél semmit ma! – szólal meg Garry szemrehányóan.

- Jól vagyok! Komolyan… - érintem meg Reed kezét, mely a térdemen fekszik. – Most már jól vagyok…

Nézzük egymást. Győztem. Az eufória azonban múló állapot. A tanítvány túltett mesterén, és mégis… arra vágyom, hogy a tanítványa maradhassak örökre.

- Gratulálok! – Reed rám mosolyog olyan büszkén, ahogy egy apa a fiára, de most már tudom, hogy ez semmit nem jelent ahhoz az érzéshez képest, mint amikor szenvedélyesen ölel.

- Köszönöm – mondom reszketeg mosollyal.

Közel hajol hozzám, amikor felemelkedik, illata megcsapja az orrom, lehelete a fülemet súrolja.

- Szeretlek… - A hangja elfúló sóhaj csupán, jól hallottam?! De már ott sincs, felkapja a táskáját, és az asszisztensével együtt kivonul a tárgyalóteremből. Legszívesebben utána rohannék, de mozdulni sem tudok. A székhez bilincsel ezer érzelem, a szívem oly hevesen ver, hogy úgy hiszem, mindenki hallja körülöttem, s egy szó visszhangzik bennem, a testemben rezeg, a lelkemben csendül. Szeretlek…

 

            Garry ünnepelni akar, de percenként nézi az óráját. Arra vár, hogy új szerelmét Reed elengedje a mai napra. Oda sem figyelek rá, miközben nekem magyaráz, hogy ennem kellene. Nem vagyok éhes, a gyomrom helyén egy hatalmas kő van. Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy jól hallottam.

- Figyelsz te rám egyáltalán?! – hördül fel hirtelen Garry, és morcosan rágja az alsó ajkát.

- Azt hiszem, nem.

- Nem értem, mi a bajod – dohog értetlenül. – Azt hittem, boldog leszel, amiért győztél. Hiszen… a tárgyalóteremben feszítetted kínpadra Reed-et. Ne mondd, hogy bűntudatod van miatta…

- Nem erről van szó… - Nem merem elmondani, mit súgott Reed, mert attól félek, talán rosszul hallottam.

Garry mobilja kettőt csörren, mire azonnal felragyog az arca.

- Nekem most mennem kell – pattan fel. Vállon vereget. – Holnap ne gyere be, inkább pihenj egy kicsit.

- Kösz. Szép estét!

Felnevet, és kiviharzik az ajtón, majd visszadugja a fejét.

- Biztos, hogy ne maradjak itt veled?

- Tűnés, Garry!

Rám mosolyog, és eltűnik. Hallom, hogy Caroline-tól búcsúzkodik, és csapódik utána az ajtó. Felsóhajtok. Megdörzsölöm a szemem, rettentően kimerültnek érzem magam.

- Ne vigyem haza? – Caroline aggodalmasan méreget.

- Nem kell, köszönöm. Menjen csak!

- Jó lenne, ha maga is hazamenne…

Ahhoz meg kellene mozdulnom, gondolom, de aztán összeszedem minden erőmet, és felállok. Segít összeszedni a cuccomat, és velem tart a kocsiig. Muszáj neki fizetésemelést adnom, fut át az agyamon, mert egészen hazáig követ élénksárga Camarójával. Mielőtt belépek a kapun, odaintek neki, majd felvonszolom magam az emeletre.

Egy kicsit abban reménykedem, hogy Reed már vár rám az ajtóban, így elkedvetlenedem, mert a folyosó üres. A szomszédból vidám hangok szűrődnek át, ami tovább növeli letargiámat. Már majdnem beteszem az ajtót, amikor lépteket hallok. Reed jön lefelé a lépcsőn, ezek szerint a sötét lépcsőfordulóban várt rám. Nem merek mozdulni, levegőt venni, semmit, mintha csak attól félnék, elriasztom magamtól, mint a vadász a vadat. Megáll előttem, ugyanolyan kimerült lehet, mint én, de a szeme csillog, és az ajkán halvány mosoly dereng.

- Szeretlek.

Lehunyom a szemem. Nem hallottam rosszul. A torkom elszorul, válaszolnom kellene, ám olyan sokáig dédelgettem magamban az álmot, hogy egyszer kimondja, hogy most… hitetlen vagyok. Az ujjaival végigsimít az arcomon, letörli a könnyeimet, amiket öntudatlanul ejtettem.

- Sssh… Semmi baj, ne sírj! – Gyengéden átölel. – Most már itt vagyok…

Felzokogok. Minden feszültség, az évek óta tartó titkolózás, szenvedés valószínűleg így tör ki rajtam, mert képtelen vagyok abbahagyni. A szomszédomban kinyílik a bejárati ajtó, a meglepett tinilány, fogalmam sincs, hogy hívják, meglepetten pislog, aztán felkuncog, és visszatolja a barátját valami olyan felkiáltással, hogy halálosan szomjas, és vissza kell mennie inni. Reed vigasztalóan simogatja a hátam, és óvatosan betol a lakásba, majd lábával belöki az ajtót. Lehúzza rólam a kabátot, a sajátjával együtt a fogasra akasztja, majd lerúgja a cipőjét, és lerángatja az enyémet is. A hálószobába húz, le az ágyra. Mozdulatában nincs vágy, csak gyengéd törődés, és ettől még vigasztalhatatlanabbul zokogok. Milyen már! Férfi létemre úgy bőgök, mint egy óvodás. Reed viszont nem szól, csak ölel és halkan susog a fülembe.

- Most már jobb? – kérdezi, amikor felnézek rá. A kintről beszűrődő utcai lámpák fényében homályba borul az arca.

- Ne haragudj! Csak olyan régóta… és azt hittem, hogy soha…

- Elég bolond voltam – von vállat. – Észre kellett volna vennem, vagyis… észrevettem, de azt hittem, képzelődök, és inkább figyelmen kívül hagytam. Hagytalak szenvedni.

- Amíg anya élt, úgysem lehetett volna semmi közöttünk.

Hallgat, majd hangos sóhajjal odahúz a mellkasára.

- Emlékszem arra a napra, amiről meséltél. Nagyon kiborultál. Sértetten felmasíroztál a szobádba, és nem is vacsoráztál. Anyád azt hitte, hogy azért vagy mérges, mert túl sok időt tölt velem, és kevesebbet vagy vele. Felmentem hozzád, de már aludtál. Látszott, hogy sírtál, és majd megszakadt a szívem miattad. – Dermedten hallgatom. – Megsimogattam a hajad, mire a nevemet mormoltad, és elmosolyodtál. És akkor átfutott rajtam, hogy… más miatt vagy olyan érzékeny az utóbbi időben.

- Reed…

- Engedd, hogy befejezzem! – A hangja kérlelő. – Olyan volt, mintha jégen járkáltam volna, ha rólad volt szó. Éreztem, hogy baj van, hogy… valami megváltozott, de te nem mondtál semmit, csak egyre dacosabb lettél. Azt hittem, a jogi pálya is egyfajta kamaszos álom. Te viszont kitartottál az elhatározásod mellett. Nagyon becsültelek érte. – Feszültebben csendülnek a szavai. – Miután egyetemre mentél, egyre többet vitáztunk anyáddal. Túl sokat dolgoztam, ő pedig… azt hitte, szeretőm van. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy megcsaljam, csak… egyszer. – Felkapom a fejem. Látni akarom az arcát, de minden elmosódott, csak a hangja ölel körbe tisztán. – Hazajöttél az egyetemről, és annyira… más voltál. Sejtettem, hogy szeretőd van. Hallottalak telefonálni, nevetgéltél, ragyogtál. És valószínűleg nem voltál tudatában annak, hogy milyen pillantásokat vetsz felém… És… akkor legszívesebben a falnak szorítva csókoltalak volna, hogy kiverjem fejedből a szeretődet, aki miatt sütött belőled a vágy…

- Oh, Reed…

- Igyekeztelek kiverni a fejemből, és megfogadtam, hogy soha többé nem nézek rád úgy, hiszen mégiscsak a nevelt fiam vagy. Aztán anyád meghalt… Szerettem őt, és kicsit összedőlt a világ, amikor elvesztettem. Vigasztalást keresve mentem hozzád, ami butaság volt, tekintve, hogy sejtettem, mit érzel irántam. Ébren voltam akkor, amikor…

Mély levegőt veszek, mire nem fejezi be a mondatot.

- Rettenetesen szégyelltem magam, amiért anyát előző nap temettük, és én… Sajnálom. Annyira sajnálom, Reed!

- Nem csak a te hibád volt, hanem az enyém is. Végiggondolva talán tudatosan mentem a szobádba, hogy… közelebb legyek hozzád. – Sokáig hallgat, végül beletúr a hajamba. – Próbáltam távolságot tartani tőled, de nem ment, ezért egyre undokabb lettem veled, és te egyre dacosabban mondtál nekem ellent. Azt hiszem, mindkettőnket ugyanazok a vágyak motiváltak, csak míg te beismerted magadnak az érzéseidet, addig én elnyomtam magamban jó mélyre, nehogy valaha is a felszínre kerüljenek.

- Miért?

- Mert féltem. Féltem, hogy mi lesz a karrierünkkel, az életünkkel, az eddigi kapcsolatunkkal. Gyáva voltam. Emellett… nehezen fogadtam el a tényt, hogy egy férfi iránt vonzódok. Sajnálom.

Átkarolom a nyakát, és az arcához szorítom az arcomat.

- És most?

- Most? Amióta közelebb kerültünk egymáshoz, rengetegszer átrágtam a dolgot, és a félelmeim ellenére nem éreztem undort, kételyt, sem bármilyen negatív érzelmet, amikor veled voltam. Csak… a vágy volt bennem, hogy szeresselek.

- A jövőt hogyan képzeled el?

- Veled képzelem el, ha erre gondolsz. Ám tartok attól, hogy mi lesz, ha kiderül a viszonyunk. Nem vagyok már fiatal, és nem tudnak ártani nekem, inkább miattad jobban aggódom. Ma viszont bebizonyítottad, hogy meg tudod védeni magadat és az ügyfeleidet. Azt hiszem… hagyom, hogy a sors döntsön helyettünk. Én csak együtt akarok lenni veled, és majd alakul az élet. Te mit gondolsz erről?

Felnevetek.

- Szeretlek! Nem érdekel, ki tudja meg, de pontosan tisztában vagyok azzal, hogy számos problémánk lenne belőle, mert ilyenek az emberek. Egyetértek veled, majd minden alakul. – Közelebb bújok hozzá. – Szeretlek!   

- Én is szeretlek… - Belecsókol a hajamba.

- Ezt elmondhatnád még úgy ezerszer.

Most ő az, aki felnevet. A vágy lustán megsimogatja a gerincem, a bőröm, az ágyékom.

- Ezerszer? Nem fogod megunni?

- Soha – vágom rá. És ez így igaz. Éveket kell bepótolnunk, és soha nem fogja tudni elégszer kimondani a szót, szeretlek… Mindig vágyni fogok rá, hogy halljam, hogy bizonyságot szerezzek arról, tényleg nem álmodom. Ez a valóság.

 

            A temető csendes, mint mindig. Alig találkozok emberekkel, amit nem is bánok. Anya sírja gondozott, de a virágok már elhervadtak a vázában. Reed nagyon odafigyel arra, hogy mindig frissek legyenek. Bár nem mondja, tudom, hogy hetente kijár ide. Kicserélem a virágokat azokra, amiket most hoztam, és féltérdre ereszkedem.

- Szia, anya! Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem, de bűntudatom van, vagyis… mindig is az lesz. Nem tudom, mit szólnál ahhoz, hogy Reed és én… de végül is te tudod a legjobban, hogy Reed a legjobb ember, akibe csak beleszerethettem. Remélem, nem haragszol ránk. Hiányzol… még akkor is, ha tudom, hogy ha életben lennél, esélyem sem lenne összejönni Reed-el.

Léptek alatt csikordul meg a kavics. Felnézek. Reed nagy csokor liliommal áll mögöttem, az arca megértő és szomorú. Nem szól semmit, csak az enyémek mellé helyezi a virágokat, és a vállamra teszi a kezét. Nekidőlök, mindketten hallgatunk, de mit is mondhatnánk, amit még nem mondtunk?!

Együtt megyünk haza, nem a lakásomra, hanem a régi házunkba, ahol anya halála óta Reed élt egyedül. Ideköltöztem a múlt hónapban. Átrendeztük a dolgozószobát, egymással szemben van az asztalunk, néha megvitatunk egy-egy ügyet, de megállapodtunk abban, hogy soha többé nem vállalunk olyan ügyet, ahol ellenfelek lehetünk. Egyszer épp elég volt.

Melissa babája két nappal ezelőtt megszületett. Koraszülött, de teljesen egészséges. Az anyukája is jól van, és amikor ma meglátogattam a kórházban, nagyon boldognak tűnt. Azt szerette volna, ha én leszek a pici keresztapja, de nem fogadtam el. Bármilyen nehéz is, szeretném megszakítani vele a kapcsolatot. Azt akarom, hogy elfelejtse az egész tárgyalást, a meghurcolást, és új életet kezdjen a kislányával. Talán egyszer megtalálja valaki oldalán a boldogságot.

- Még van egy kis dolgom – mondja Reed, amikor a konyhába indulok, hogy összeüssek valamit vacsorára.

- Rendben.

Csendben és nyugalomban telnek a napjaink. Minden nap együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk, mert amúgy a nap többi részében mindkettőnket lefoglal a munka. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyen boldog leszek. Reed nagyszerű férfi, és most még inkább megértem anyát, amiért annyira szerette.

Vacsora, rendrakás és zuhanyozás után bevackolom magam a fotelba, és onnan figyelem Reed-et, aki orrán szemüveggel, komoly arcán elmélyült figyelemmel írja újabb vádbeszédét. A szívem vadul dobog, akárhányszor látom, és felmerül bennem a kérdés, tényleg lehetséges ennyire szeretni valakit? Garry persze azonnal rávágta a múltkor, hogy igen. Ő is szerelmes, Reed asszisztensébe, ami a sors fintora. Úgy néz ki, jól megvannak, és először merek reménykedni abban, hogy Garry ezúttal helyesen döntött, amikor felcsípte.

- Voltál a kórházban? – Összerezzenek, mert annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt, Reed már egy ideje engem bámul.

- Igen. Melissa babája nagyon aranyos. Vivienne Nicolette a neve.

- Mindketten jól vannak?

- Igen. Melissa azt akarta, hogy én legyek a pici keresztapja, de nemet mondtam. Jobb lesz neki, ha elfelejti a tárgyalást. Én folyamatosan arra emlékeztetném.

- Ez igaz, de sokat köszönhet neked. Nélküled a börtönben szülhetett volna, és ki tudja, hány évet tölthetett volna ott. Bebizonyítottad az ártatlanságát, amiben mindenki más kételkedett.

Reed hangja komoly és őszinte. Szegényem, ha tudná az igazságot… Elmosolyodom.

- Tudod, ezt jól esik hallani azok után, hogy egyszer azt vágtad a fejemhez, hogy soha nem leszek jó ügyvéd, mert nem tudok ügyesen hazudni.

Rám mered. Próbálja felfogni szavaim igazi értelmét. Látom, mikor világosodik meg. A szeme kerekre tágul, lekapja a szemüveget, és hangtalanul tátog. Talán butaságot követek el, amiért ilyen kétértelműen, de tudomására hozom, hogy Melissa Shiroh valóban meggyilkolta a férjét, de miért ne tehetném próbára a szerelmét?! Mi lesz vajon a válasza? Amikor felnevet, megnyugodva elernyednek az izmaim. Oh, hogy mennyire szeretem ezt a férfit! Mennyire szeretlek!

Nézzük egymást, lassan mindketten elkomolyodunk. A ház alig hallhatóan él, lélegzik körülöttünk. A vágy lassan, sejtjeimet cirógatva érkezik. El-elakadó lélegzettel ülünk a helyünkön, elválaszt minket pár lépésnyi távolság, de ez könnyen áthidalható. Lassan felállok, elindulok feléd, megteszem a lépéseket, amelyeket nem egyszer te teszel meg felém. S kinyújtom feléd a kezem, ahogy te nyújtod felém minden nap. Az arcodat érintve lehunyod egy pillanatra a szemed, a vágytól elsötétül a pillantásod. Miattam. A vágytól, amelyet benned keltek. 

Ujjam hegyével követem arcod vonalait, állad határozottságát, szemöldököd ívét, orrod erőteljességét, ajkad vékonyságát. A karfára támaszkodom a másik kezemmel, hogy közelebb legyek hozzád. Hogy a leheleted keveredhessen az enyémmel, s újra érezzem nyelvemen az ízedet. S újra elvegyek mindent, amit csak adhatsz nekem. S újra felkínáljak mindent, amit csak adhatok neked.

A hajamba fúrod az ujjaid, és az öledbe húzol. S miközben csókolsz-csókollak, az inged alá bújik a kezem, hogy érezzem bőröd forróságát, és te lemásolod mozdulataimat, s látom az élvezetet a szemedben, amikor felnyögök. A hangom olyan, mintha felszabadítana minket egy ki nem mondott tiltás alól. Vadul csókoljuk egymást. Egymás után szabadulunk meg a ruháinktól, hogy végül macskaként törleszkedve ereszkedjek az ágyékodra. Ívbe hajol gerincem a karjaidban, vonaglok fölötted, a gyönyör reszketegen ölel minket. Csak te és én vagyunk vágyaink közepette, s amikor felkiáltok, a te neved szakad fel az ajkamról…

- Reed! 

Ezúttal nem álmodom. Ez a valóság. És elnyertem reményem jutalmát. Gondoltad volna, kedves Olvasó? Mert én nem, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára…

 

 

Vége

Téma: 4. fejezet

Tárgy: A vádat az apám képviselte Feladó: Hópihe Dátum: 2020.12.31

Fantasztikusan szép és megható történet volt. Sokadszorra is elvarázsolt. Olyan érzelmek vannak közöttük, hogy az ember nem tud mást, csak meghatódni és drukkolni nekik, értük! Imádom az írásaidat, nem lehet elégszer olvasni, és ráunni! A legjobb kikapcsolódás és gyógyszer bármilyen nehéz nap, gond, baj után is!

Tárgy: :) Feladó: para Dátum: 2014.06.25

Igazán szép történetet írtál már sokadszorra. Köszönöm!
Remekül van megfogalmazva minden, megszerettem a karaktereket, és odáig vagyok a krimikért. Egyik kedvencem lett :)
Várom a további írásaidat! ^^

Tárgy: Re::) Feladó: Ai Dátum: 2014.06.26

Én köszönöm, hogy olvastad :)
Hát, a krimi része annyira nem volt kiemelve, mert nem azt tartottam lényegesnek, de azért örülök, hogy tetszett.

Tárgy: ... Feladó: Blackfield Dátum: 2014.06.24

Örülök, hogy egymásra találtak - vagy talán inkább odataláltak egymáshoz. :]
... ezek szerint a nevelő apa is figyelte a "fia" rezdüléseit és olvasott belőlük - szerencse, hogy szembe mert nézni a saját érzéseivel is.
Köszönöm a történetet - mindig örömmel olvasom az írásaid! :]

Tárgy: Re:... Feladó: Ai Dátum: 2014.06.25

Én még inkább örülök nekik :D Én pedig köszönöm, hogy olvasol, és kommentelsz is, sokat jelent.

Tárgy: - Feladó: Kuroi Karasu Dátum: 2014.06.23

Nagyon tetszett :) Köszi :)

Tárgy: Re:- Feladó: Ai Dátum: 2014.06.24

Szívesen :)

Tárgy: Ezt elmondhatnád még úgy ezerszer. Feladó: mmeli Dátum: 2014.06.23

Csodaszép volt.
Köszönöm a történetet.

"Nézzük egymást, lassan mindketten elkomolyodunk. A ház alig hallhatóan él, lélegzik körülöttünk. A vágy lassan, sejtjeimet cirógatva érkezik"
Akár mehetne a kedvenc idézetek közé.
Egy igazán vacak napot tettél most széppé :)
Köszönöm...

Tárgy: Re:Ezt elmondhatnád még úgy ezerszer. Feladó: Ai Dátum: 2014.06.24

Köszönöm.
Nekem is igazán vacak napom volt a tegnapi, és igazából az újraolvasás egy kicsit megvigasztalt.
Tényleg kiválasztottad az egyik legszebb részt :3 Köszönöm. :)

Új hozzászólás hozzáadása