4. fejezet

4. fejezet

Jun két napig színét sem látta a férfinak. Egy kicsit örült neki, fel kellett dolgoznia, ami kettejük között történt. Más részről hiányzott is neki a férfi. A harmadik nap éppen Norikával tartottak ki a kapuhoz, amikor Jun megérezte, hogy valaki nézi. Most is fogadta pár rajongó, de ezekre ezúttal ügyet sem vetett. Fekete sportkocsi parkolt az iskola előtt. Naito a motorháztetőnek dőlve várakozott. Fekete csípőnadrágot és széles övet, bakancsot, fehér inget viselt bőrdzsekivel. Sötét napszemüveg takarta el a tekintetét. Fülbevalóin és piercingjein megcsillant a napfény. Úgy nézett ki, mint valami bűnöző.

Jun elvigyorodott, és Norika kezét megragadva odasietett hozzá.

- Szia! – nevetett rá.

Naito mogorván elhúzta a száját.

- Örülök, hogy ilyen jó kedved van – vette le a napszemüvegét.

Norika Jun mögé húzódott. Nappal valahogy a férfi ijesztőbbnek tűnt, mint az előszoba félhomályában.

- Valami baj van? – nyílt tágra Jun szeme. Nem törődött a körülötte tolongó lányokkal.

Naito benyúlt a kocsiba a nyitott ablakon keresztül, és Jun kezébe nyomta az egyik magazint. Még legalább öt hevert az ülésen.

- Címlap – mondta hűvösen.

Junnak nem kellett mondani. A képre meredt. Először elsápadt, aztán elvörösödött. Norika a válla felett leselkedett, és halk sikkantással a szeme elé kapta a kezét. A képen Jun és Naito volt a szökőkút mellett csókolózás közben.

Naito a fiú arcát figyelte, és elszálltak a kétségei. Jól látszott, hogy Jun se köpni, se nyelni nem tud a megdöbbenéstől.

- Egész jó kép – jegyezte meg Naito könnyedén.

Jun keze ökölbe szorult. A szeme hideg lett, akár a jég. Naito csodálkozva figyelte. Ilyennek még nem látta akkor sem, amikor az apja haláláról beszélt.

- Mit szólsz? – kérdezte.

Jun a húgára nézett.

- Menj haza, Norika! Anyának mondd meg, hogy dolgom van, majd felhívom.

Norika nagyot nyelt, és elrohant. Jun Naitóhoz fordult.

- Tudod ki csinálta? – szegezte neki a kérdést.

- Azt hiszem.

- Vigyél hozzá. Most!

Naito halk sóhajjal kitárta a fiú előtt a kocsiajtót. Úgy érezte, nem lenne jó ötlet tiltakozni, vagy kifogásokat keresni.

Naito szótlanul vezetett. Szemét újra napszemüveg takarta. Csak amikor leparkolt, jó negyedórával később, akkor fordult Jun felé. Komor volt az arca.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

Jun hűvös pillantást vetett rá.

- Mi a neve?

Naito a fogait csikorgatta. Megmondta.

- Annak adja el a képeit, aki a legtöbbet fizeti.

Jun kérdőn meredt rá. Naito elhúzta a száját.

- Igen, ismerem. Volt vele már összetűzésem. Eltörtem az orrát.

- Eléggé megfélemlítetted ahhoz, hogy önszántából ne menjen a közeledbe. Nem te voltál a célpontja, hanem én. – Jun a magazint nézegette.

Naito a kormányon dobolt az ujjaival.

- Ha elfelejtetted volna, én is rajta vagyok a képen, mindegyiken.

- Nem vagy annyira felismerhető, mint én.

- A francba! – Naito lekapta és a szélvédőnek hajította a napszemüvegét. – Mindenki tudja, hogy azon az éjszakán velem voltál.

Jun megértette.

- Nem az a baj, hogy veled, hanem hogy egy férfival voltam. Olyan hülye vagyok! Követnie kellett minket, igaz? – bámult a férfira.

- Azt hiszem. Miért? – bizonytalanodott el Naito tekintete. – Mire gondolsz?

- Ott volt aznap a színház előtt, amikor értem jöttél. Emlékszel? Még meg is jegyeztem, hogy félnek.

A férfi kapizsgálni kezdte a dolgot.

- Azt mondod, valaki lefizette, hogy kövessen minket?

Jun szeme fekete lett a haragtól.

- Pontosan.

- Tudod, ki lehetett?

Jun aprót bólintott. Lassan mély levegőt vett.

- Mindennek oka van.

- Óriási - csóválta a fejét Naito. – Elmondod?

Jun ajka határozottan kegyetlen mosolyra húzódott.

- Nem, még nem. Menjünk hozzád!

- Mi? Miért? – kapkodott levegő után a férfi.

Jun hangja határozott volt.

- Csináljuk meg azokat a képeket!

Naito megdörzsölte a szemét, majd indított.

Jun szemügyre vette a férfi házát.

- Gyönyörű! – lelkesedett. – A képeidet hol csinálod?

- A nappaliban, amit átalakítottam műteremmé – magyarázta Naito, és vezette a fiút. Útközben egy székre hajította a dzsekijét. – Nem értem, miért itt akarod a képeket. Jó ötlet ez?

- Zavar?

- Csupán aggódom érted. – Naito arca nagyon komoly volt. – Engem már nem bánthatnak, de téged könnyen a sárba tiporhatnak.

Jun a fejét rázta.

- Ne aggódj! Nem lesz semmi baj. Miért van az ágy? – torpant meg az ajtóban.

Naito szabadkozott.

- Egy fehérneműreklám fotóit csináltam tegnap. A hálószobám az emeleten van. Hol szeretnéd a képeket? És csak így? Semmi előkészület?

Jun vállat vont.

- Ha nem tetszenek, majd csinálsz másikat – nézett kacér mosollyal. – Csinálj párat, kérlek, a lépcsőn.

- Helyezkedj el, addig összeszedem a felszerelést. Az egyenruhában akarod? – intett az iskolai ruhára a férfi.

Jun elgondolkodott.

- Csak az elsőket.

- Rendben.

Jun figyelte, ahogy kimegy. Elővette a mobilját, és tárcsázott. Épp akkor fejezte be, amikor Naito visszaért.

- Minden rendben?

Jun félszegen mosolygott. Tetszett neki, ahogy Naitót fellelkesítette a munka.

- Régen voltam ennyire izgatott – mondta a férfi. – Szeretném, ha jól sikerülnének.

- Már nem baj, ha nem lesznek tökéletesek?

Naito nyugodt mosollyal a fejét ingatta.

- Azt hiszem, már nem.

Felemelte a gépet, és elkattintotta.

Jun a lépcsőn ült. Kölcsönkapta a férfi napszemüvegét, amitől valami iskolai bandavezérnek tűnt. Amikor mosolygott, minden lány álmának.

Levette a zakóját, félredobta a korlátra. A férfira nevetett.

Kezdte élvezni, hiszen minden mozdulat, minden mosoly Naitónak szólt.

Naito már az idejét sem tudta, mikor élvezte így a fotózást. Még valamikor az elején. Jun visszaadott neki valamit, amit már régen elvesztett. Elhatározta, hogy a legjobb képeket készíti róla, amiket valaha is csinált…

Jun kérésére átvonultak a műterembe. A nagy ablakok előtt Jun törékenynek és mégis erősnek tűnt. Naito leengedte a gépet, és mielőtt Jun megkérdezhette volna az okát, megcsókolta.

Ez a csók más volt, mint az előző. Ez felrobbantotta az érzékeiket. Jun habozás nélkül simult hozzá, és beletúrt a hajába. Válaszul Naito beleharapott az ajkába. Jun felnyögött. Naito csípőjébe kapaszkodott, és végighúzta a nyelvét a férfi alsó ajkán. Naito erre megragadta, és az ágyhoz oldalazott vele. Végigzuhantak a gyűrött lepedőn. A nyitva felejtett teraszajtó függönyét meglebegtette a szél.

Naito a párnára dobta a fényképezőgépet, és gombolni kezdte a fiú ingét. A gombok kifordultak az ujjai közül. Végül türelmetlenül rántott egyet rajta, majd Jun mellkasára szorította a száját. Csókolta, nyalogatta, simogatta. Jun reszketett és vonaglott alatta. A lepedő tovább gyűrődött.

Naito a gép után nyúlt, és Jun nem tiltakozott, amikor elkattintotta. Kábán hagyta, hogy a férfi fölötte térdelve fényképezze.

A férfi csak bámult rá hosszú pillanatokig, majd felállt, és a falnál levő asztalhoz lépett. Letette a gépet, aztán lassan visszaindult az ágyhoz. Minden lépésnél kigombolt egy gombot, majd leengedte a padlóra. Jun félig lehunyt szempillái alól nézte az arcától a nyakán, vállán, mellkasán végigfutó vörös hegeket.

- Tudom, hogy szörnyű látvány – Naito keze ökölbe szorult, egész teste megfeszült. Úgy várta Jun válaszát, mintha a végítéletre várt volna.

- Gyere! – Jun arca kipirult.

Naito arcán megkönnyebbülés futott végig. Kikapcsolta az övét, kigombolta a nadrágját, de a cipzárt nem húzta le. A fiú fölé térdelt.

Megcsókolta. Egyszer, kétszer. Harmadikra Jun feljebb húzódott, és finoman, kíváncsian a nyelvével felfedezőútra indult a férfi szájában. Tenyerével óvatosan végigsimított a hátán. Naito keze ökölbe szorult a lepedőn. Jun övéhez nyúlt, mire a fiú megmerevedett. A kérdő pillantásra zavartan félrenézett.

- Egy kicsit félek – vallotta be halkan.

Naito melléje feküdt. Átkarolta és szorosan hozzá bújt. Apró köröket rajzolt Jun meztelen bőrére.

- Ne hagyd abba! – kérte még csendesebben Jun.

Naito a fejét rázta, és megcsókolta. Mohó csók volt, szenvedélyes. Kis idő múlva Jun már csak a nedves és forró ajkakra tudott gondolni. Nekifeszült a férfinak. Naito keze végigsiklott a nadrágja elején. A fiúból nyüszítő hang tört elő. Megismételte, mire a fiú megemelte a csípőjét, és felnyögött. A keze besiklott a nadrág alá, és Junnak eszébe sem jutott tiltakozni. Belefúrta az arcát a férfi nyakába, és reszketve nyöszörgött, vonaglott.

Naito kikapcsolta az övet, a nadrágot, majd folytatta, ahol abbahagyta. Jun ajka az övét kereste. Remegő keze végigfutott a férfi bőrén, a csípőjén, a combján. Érezte a szövet alatt megfeszülő izmokat. A férfi ágyékára csúsztatta a kezét. Naito levegő után kapkodott. Zihálva meredt a fiúra, aki a mellkasán pihegett. Az arca pipacsvörös volt, az ajka duzzadt, a tekintete homályos. Nem tűnt úgy, hogy félne. Jun felnézett rá. Aggódva, pedig egyedül Naitónak lett volna oka aggódni az arca, a teste miatt. Hiszen Jun tökéletes volt. Nem csak a teste, a lelke is. Lassan elhúzódott tőle.

- Naito, mi a baj? – Jun hangja rekedt volt, riadt.

A férfi a fejét rázta.

- Nem tehetem. Nem lenne tisztességes, hiszen még csak gyerek vagy.

Jun elsápadt, aztán dühös csillogás jelent meg a szemében. Meglendült, és végigdöntötte az ágyon a férfit. A lepedőhöz szorította a csuklóit.

- Már rég nem vagyok gyerek! – közölte haragosan. – Ha jelentenék neked valamit, akkor nem utasítanál vissza… Vagy az zavar, hogy nem vagyok tiszta? Hogy a testemet már bemocskolták?

Naito arca megfeszült.

- Ez eszembe se jutott – rázta a fejét. – A szememben te tisztább vagy mindennél. Túl sokat jelentesz nekem! – tört ki belőle. – Nem akarok fájdalmat okozni neked úgy, mint az a szemét tette! Nem megy… Nem tehetem…

Jun hitetlenkedve pislogott, aztán meglágyult az arca.

- Nem vagyok porcelánból, Naito… Szeretném, ha megtennéd… A tiéd akarok lenni… Kérlek… segíts elfelejteni a múltat…

- Jun…

- Ha fájdalmat okozol is, akkor legalább tudom, hogy élek… de én tudom, hogy nem fogsz…

Naito legszívesebben elsírta volna magát. A fiú felé hajolt, amikor mozgást érzékelt a szeme sarkából. Odakapta a fejét, Jun úgyszintén.

- Megható… és olyan… megalázó…

Tanaka asszony állt a nyitott teraszajtóban.

Naito meglepődött, Jun viszont szemrebbenés nélkül bámult az anyjára.

- Azt hittem, hogy észbe kapsz a fotók láttán – biggyesztette le az ajkát keserűen az asszony.

Naito értetlenül nézett egyikükről a másikra, aztán halkan felnevetett. Megértette.

- Maga fizette le Ougit – komorodott el.

- Azt akartam, hogy Jun szakítson magával. Ahogy magára nézett a színház előtt… Undorító!

- Magának igen…

Jun gyengéden megérintette Naito vállát, s csendre intette. Felállt, az anyja elé lépett.

- Azért mert az anyám vagy, nem fogok mindent eltűrni.

Tanaka asszony hűvös pillantással mérte végig.

- Öltözz fel, most azonnal! Hazamegyünk!

Jun kihúzta magát.

- Én maradok.

- Nem is ismered ezt az embert! – kiabált az anyja, és a hangja élessé vált. – Nézz rá! Nézd, milyen… nincs is rá szó!

- Nem megyek sehová! – jelentette ki Jun. – És te is a külseje alapján ítéled meg őt…

Naito is felemelkedett az ágyról. Készen állt, hogy közbelépjen, ha szükséges.

- Nem engedem, hogy itt maradj! – Az asszony most már szinte rikácsolt. Megragadta Jun csuklóját, és rángatni kezdte a teraszajtó felé. Naito mozdult volna, de Jun lecövekelt. Az anyja képtelen volt tovább vonszolni.

- Jun, nem maradhatsz itt!

A fiú a fejét ingatta.

- Jól tudod, nem kényszeríthetsz, hogy veled menjek.

Az asszony arca eltorzult a tehetetlen haragtól.

- És mi van a drága kicsi húgoddal? – csillant meg a szeme.

Jun szeme elsötétült.

- Ne akarj felbosszantani, anya!

Tanaka asszony felkiáltott.

- Ne nézz így rám! Ő is így nézett, ő is ezt mondta!

Naito nem értette, mire gondol, de Jun igen. Szomorú, ám elégedett mosoly jelent meg az arcán.

- Anya, az ő vére folyik az ereimben.  Honnan veszed, hogy meg tudsz változtatni, amikor még őt sem tudtad?

Az asszony elsápadt.

- A… a fiam vagy. Azt kell tenned, amit mondok!

- Ezt el is felejtheted! – csattant fel Jun. – Évek óta mást sem teszek, mint hagyom, hogy marionettbábuként ide-oda rángass. Apa emlékére elhatároztam, hogy engedelmes fiad leszek, de ebből elég! Nem vagyok tökéletes, anya… Nekem is vannak vágyaim, álmaim, és meg akarom őket valósítani. Azt akarom, hogy… apa büszke legyen rám, amiért kiállok magamért. Még akkor is, ha ezzel feladom a tökéletességet, amire te oly büszke vagy. Elég, anya! Hagytam, hogy Norikára ügyet sem vetsz, de ez nem mehet így tovább. Van egy lányod, anya…

- Az ő hibája! Ő beszélt be neked minden butaságot! – Az asszony Naitóra mutatott. Jun elhúzta a száját.

- Saját magadnak köszönheted, hogy találkoztam vele. Én megmondtam, hogy nem akarok elmenni a válogatásra, de te szokás szerint elengedted a füled mellett a szavaim. 

- Te is mindenért engem hibáztatsz?! – sikoltott fel az asszony. Jun egyenesen a szemébe nézett.

- Anya, nagyon szeretlek, de elgondolkoztál már azon, hogy a hírnév és a gazdagság nem elég a boldogsághoz? Amióta apa meghalt, te sem mosolyogsz… hiába van pénzünk, hiába vagyok egyre népszerűbb.

Az asszony a fejét rázta.

- Nem értelek…

Jun megölelte.

- Anya, a boldogsághoz szeretet kell – súgta a fülébe szelíden. – És azt nem kapod meg a hírnévvel, és nem tudod megvenni pénzzel.

Az asszony megrázkódott. Felzokogott, és a fiába kapaszkodott – görcsösen, kétségbeesetten.

Hazavitték. Norika halálra volt rémülve, amikor meglátta az anyját összeomolva, kisírt szemekkel. Jun kérésére lefektette, és ott ült az ágya mellett még akkor is, amikor az már elaludt.

Naito Jun szobájában ücsörgött az íróasztal szélén.

- Most mi lesz? – kérdezte a fiútól, aki az ágyon hevert.

- Mi lenne? – csodálkozott el Jun. – Csinálsz még pár képet, én elfogadom a filmszerepet, amit ajánlottak. Te dolgozol, én tanulok, és talán színész leszek.

Naito kinézett az ablakon.

- Tényleg ezt szeretnéd? Színész lenni?

Jun a levegőbe bámult.

- Nem tudom… Egyelőre igen. Nem értek máshoz…

- Nem csak erre gondoltam…

Jun kimerülten felsóhajtott, és a férfira nézett.

- Tudom.

- És? – Naito türelmetlen lett.

- Gyere ide! – nyújtotta a kezét feléje a fiú.

- Miért is?

Jun kuncogott.

- Fejezzük be, amit elkezdtünk!

Naito habozott.

- Én nem csak erre az egy alkalomra gondoltam.

Jun felkönyökölt, és kihívó pillantást vetett rá.

- Valahol el kell kezdeni. Kérlek! - A szemében leheletnyi félelem rezdült.

Naito feléje térdelt, odahajolt hozzá.

- Egy kicsit perverznek érzem magam – sóhajtotta. – Olyan fiatalnak tűnsz.

- Csak a testem, a lelkem nem. Melyiket szeretnéd?

Naito nem habozott a válasszal.

- Mindkettőt.

- Akkor mire vársz? – Jun kitárta a karját. – Vedd el őket!

Naito nem válaszolt, helyette megcsókolta.

Ide-oda gördültek az ágyon. Hol Naito, hol Jun került felülre. Csókolóztak lágyan, alig érintve egymást, aztán hevesen, szinte falva a másik száját, nyelvét. Zihálva szedték a levegőt, miközben Naito Jun ingét rángatta, és a fiú keze végigsiklott a férfi csípőjén.

- Vedd le! – nyögte Naito, mire Jun elfulladva felkacagott. A fején át lehúzta az inget, és az ágy mellé hajította. Ott ült a férfi csípőjén, és halk nyöszörgést hallatott, amikor a férfi elkezdte harapdálni a nyakát, a vállát, majd nyalogatni a mellkasát. Hátrabukott a feje, és belekapaszkodott a férfi vállába. Megmozdította a csípőjét, amit Naito apró nyögéssel honorált. Visszatért a szájához, és hátradőlt, majd átfordult, és Jun fölé került. Harapdálta az ajkát, az alsót, a felsőt, s közben a fiú csípőjét megragadva magához szorította. Jun ujjai bejárták a férfi arcát. Látta a szemében a sebezhetőséget. Megcsókolta a száját, a heges bőrt, és haladt lefelé. Naito alig kapott levegőt. Jun kigombolta az ingét, és lehúzta róla. A nyalogatást nem hagyta abba. Naito belemarkolt a hajába, és visszadöntötte az ágyra. Újra megcsókolta. Keményen. Jun viszonozta, és a fenekére csúsztatta a tenyerét, hogy még jobban magához vonja.

Naito egy kicsit hátrébb húzódott, hogy a keze beférjen kettejük közé. A fiú ágyékára tette a kezét. Jun lélegzete elakadt. Tágra nyílt szemmel meredt a férfira, és tűrte-hagyta, hogy az simogassa, kínozza. A férfi visszahajolt hozzá. Végignyalta az ajkát, belenyalt a fülébe, majd apró csókokkal haladt lefelé. Jun megemelte a csípőjét, és megmarkolta a lepedőt. Naito nyelve a köldökébe siklott. Érezte, ahogy a férfi kigombolja a nadrágját, de nem tiltakozott. Hagyta, hogy a férfi meztelenre vetkőztesse.

Naito csak nézte a fiút. Tökéletes. Nem talált rá jobb szót. Elkezdte végigcsókolni a lábát, a combját, a derekát. Jun megvonaglott alatta. Lehunyt szemekkel zihált, testén veríték csillogott. Naito ujjai körbefonták a merevedését. Simogatták, megőrjítették. Aztán a férfi nyelve vette át a kínzó szerepét, és ő nyöszörögve engedte, hogy tegyen vele, amit akar. Valami ködön keresztül hallotta, ahogy a férfi kikapcsolja a nadrágja övét. Kábán felnézett, épp akkor dobta félre a zavaró ruhadarabot. Meztelen volt. Junt már nem rémisztették a hegek, a hibás bőr. Kiszáradt a szája, az ő szemében a férfi szinte fájóan szép volt.

- Félsz? – bújt hozzá Naito.

Jun élvezte, ahogy meztelen testük összesimul.

- Egy kicsit… - súgta pirulva.

Naito megcsókolta. Simogatni kezdte, és Jun oldalra fordult, hogy a férfi jobban hozzáférjen a tarkójához. Soha nem gondolta, hogy a nyaka ennyire érzékeny. Megborzongott az enyhe csókoktól, amivel a férfi a nyakát, a vállát borította. Megmarkolta a lepedőt, amikor Naito hátulról hozzásimult, és a fülét kezdte harapdálni. Megmozdította a csípőjét, a férfi meredező vágya a fenekének feszült.

Naito lassan végigcsókolta a gerincét, a fenekét. Jun lassan hasra fordult, és felhúzta a lábait. Egész testében remegett.

- Naito…

- Ssssh… Nem lesz semmi baj… - A férfi ujjai finoman simogatni kezdték, amit folytatott a nyelve, és Jun az ajkába harapva fojtotta el kéjes kiáltását.

- Kérlek… - csuklott el a hangja.

A férfi hozzásimult a hátához, egész teste feszült volt. Belemarkolt a hajába, hátrafeszítette a fejét, és megcsókolta. Ahogy nyelvük egymásba gabalyodott, lassan a fiúba hatolt. Jun levegő után kapkodott, megpróbált még közelebb férkőzni a férfihoz. Naito torkából kéjes nyögés szakadt ki, és lassan még mélyebbre hatolt. Nem volt kellemes, ezt Junnak el kellett ismernie, de közel sem volt fájdalmas, mint akkor… régen. Túlságosan akarta, kívánta Naitót, hogy most megállítsa. Megmarkolta a lepedőt, és az ajkába harapott.

Naito levegő után kapkodott, és mozdulatlanná merevedett. Jun megfeszülő hátát nézte.

- Sajnálom – zihálta.

- Ne hagyd abba! – A fiú megragadta a kezét.

Az ujjaik összefonódtak. Naito finoman megmozdult, másik kezét Jun ágyékára csúsztatta. Érintése nyomán perzselő tűz támadt Jun testében, vágyak, érzések, melyek eddig ismeretlenek voltak a számára. Egész testével a férfihoz simult, érezni akarta minden rezzenését. A forróság lassan körbeölelte, a férfihoz kötötte, megperzselte, felégette, új életre keltette. A férfi oly szorosan ölelte, hogy alig kapott levegőt, de ez nem számított. Csak a férfi létezett, az izzó kéj a testében, ahol összekapcsolódtak, és végül már egyek voltak valahol a végtelen szenvedély tengerén…

Jun a karjába fészkelődött, és felettébb elégedettnek tűnt. Félmosollyal nézte a férfit, de nem mondott semmit. Naito elgondolkodva méregette.

- Tudod, tévedtél…

- Én? Miben? – Jun felkönyökölt.

- Azt mondtad, soha nem találom meg, amit keresek. Tévedtél. Megtaláltam. – Naito tekintete ellágyult. – Te vagy az. Téged kerestelek.

Jun hozzásimult, felkacagott.

- Ki gondolta volna, hogy ilyen jutalomban részesülök azért a nehéz napért, amikor megismertelek? Ha tudom, nem tiltakoztam volna annyira.

Naito erre válaszul addig csókolta, míg Jun csak egy valamit tudott suttogni: Naito nevét…

Egy hónappal később a város Jun fotóival volt tele: a fiú szenvedélyes-szerelmes tekintettel nézett a kamerába, a haja kócos volt, ajka csókoktól duzzadt, a lepedő gyűrött volt alatta. Nem volt a képen semmi tökéletes, csupán a fiú boldogságtól megittasult mosolya…

Vége