4. Emlékek

4. Emlékek

Draconak igaza volt. Amikor beléptek a fogadóba, Varnor Halfgar körül ődöngött. Láthatóan jól szórakoztak. Diana nem akarta elrontani a játékukat, de közbe kellett szólnia. Varnor azonnal mellette termett.

- Van hír Drionról? – érdeklődött.

- Jó felé megyünk – válaszolta Diana. – Ebéd után indulunk.

Varnor bánatos pillantást vetett Halfgarra, de nem ellenkezett. Diana, hogy felvidítsa, megveregette a karját.

- Visszafelé is erre jövünk.

Varnor arca valamelyest felderült. Bólintott és visszament Halfgarhoz.

Diana nagyot sóhajtott.

- Hosszú út lesz – vélekedett.

Draco komoran nézett rá.

- Nem csak sárkányok vannak, melyek veszélyeztethetik az életedet. Ezt ne felejtsd el és ne bízz senkiben.

Diana a vállát vonogatta.

- Eddig se tettem.

Draco különös pillantást vetett rá.

- A bizalom az emberi lét része. Elveszel nélküle. Bíznod kell valakiben, csak jól nézd meg, kiben.

Diana nagyot fújt.

- Régen, mielőtt Drion megjelent volna a falumban a csatlósaival, mindenkiben bíztam. Naiv voltam, azt hittem, szép és igaz a világ. Tévedtem és ezért nagy árat kellett fizetnem. Túlságosan nagyot.

Draco hallgatott egy ideig, aztán leült az egyik asztalhoz. Diana vele szemben csüccsent le. A férfi hátradobta a csuklyáját és komolyan szólt.

- Nem élhetsz a múltban, Diana! – figyelmeztette a lányt. – Miközben a bosszúnak szenteled az életedet, elveszted azt a lényedet, aki valaha voltál. Miután majd megölöd Driont, nem lesz célja az útnak, amelyet követsz. És ez el fog pusztítani.

- Te aztán tudod – gúnyolódott Diana.

Draco szomorúan szegezte tekintetét a durvára csiszolt asztallapra.

- A húgomat Eileennek hívták. Gyönyörű volt és tiszta. Nem tudta megfertőzni őt a gonoszság, amely az emberekben lakozik. Szerelmes lett. Tendal a legjobb barátom volt. Büszkén egyengettem az útjukat, titokban megszerveztem a kézfogójukat is. Szép volt a világ. Ám azon a napon felbukkant Drion. Tudta, hogy segítettem a nászukat. Gyűlölt. Gyűlölt, ahogy csak egy sárkány gyűlölhet.

- De miért? Tendal, ugye, sárkány volt? Drion miért volt dühös rátok? Sárkány és ember házassága tiltott? – értetlenkedett Diana.

Draco keserűen mosolygott.

- Tendal sárkány volt. Jó sárkány. Drion viszont gyűlöli a szépséget és a jóságot. Mindent a földdel tett egyenlővé. Tendal Eileent védte, de hiába. Eileen meghalt. Drion pedig engem vett célba. Holtan akart látni, ahogy a húgomat, de Tendal megmentett. A saját élete árán. Sikerült elmenekülnöm, de azóta nem felejtettem Driont. De azt se felejtettem el, hogy nem mindenhol csak gonoszság lakozik. Bízni kell, mert a magány tönkreteszi az elmédet és a lelkedet.

Diana megérintette a férfi kézfejét.

- Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Igazán hálás vagyok.

Draco a fejét rázta.

- Azt akartam, hogy tudd: ahol gyűlölet és bosszúvágy lakozik, semmi más nem marad. Ne kövesd el ugyanazt a hibát, amit én. Kár lenne érted. Valakinek még jó felesége, gyermekeinek édesanyja lehetsz. Ne szalaszd el az életet, Diana, mert ezekért adatott!

Diana a fejét ingatta. A kezét bámulta.

- Jó volt az élet a faluban, ahol felnőttem. Szép volt, amíg tartott. Pár nappal Drion előtt egy vándorszerzetest kísértem hozzánk, aki beteg volt. Ő maga volt Drion. Aznap szedret mentem szedni az erdőbe, az életemet egy torkos koboldnak köszönhetem. Siettem vissza a faluba, de már későn érkeztem. Mindenki halott volt. Voltak szerencsések, ők hamuvá égtek, s voltak, akiket trollok téptek szét. Nem szép halál, én mondom neked. Justin a barátom volt. Jópofa srác, aki rímekben beszél, és örökké mosolyog. Egy gerenda alatt találtam rá. Haldoklott. Hasonlókat mondott, mint most te. A kardját, íját, nyilait hagyta rám örökül. És egy medált, rajta egy sárkánnyal. Oda kellene adnom valakinek, aki nagy erővel bír, de Justin meghalt, mielőtt megmondhatta volna a nevét.

Draco arca komor volt.

- Szeretted?

- Meg akarta kérni a kezemet. Azt hiszem, igen, hozzámentem volna – motyogta Diana.

Draco a tűzbe bámult.

- Tartozol neki. Ő tett azzá, aki most vagy. De ne feledd, hogy ő nem ezt a részedet szerette.

- Mit tudsz te róla? – pattant fel Diana és felrohant a szobájába. Hangosan csapódott mögötte az ajtó.

Leginkább az bántotta, hogy tudta, a férfinak van igaza. Dühösen szipogva rúgott az ágy lábába. Csak azért sem fog sírni. Nem és nem! Aztán csak állt, a könnyek a döngölt agyagpadlóra hullottak.

Draco odalent nem mozdult. Nem akart fájdalmat okozni a lánynak, de nem tehetett mást. Justin se ezt akarta. Justin… Jól ismerte a férfit. Állandóan nevetett és tréfákat mesélt. Hatalmas volt a szíve, s ha végül abbahagyta a tréfálás, okos dolgokat tudott mondani. Igaz, rímekben és költőiséggel átszőve, de Draco ennek ellenére kedvelte. És igen, hallott tőle a gyönyörű Dianáról, akinek szépségénél csak a szíve nagyobb. Felismerte azonnal a Yegard-i piacon, hiába volt férfiruhában. Fegyverei valaha Justinnak hoztak dicsőséget, medálját valaha ő ajándékozta a férfinak barátsága jeleként. Akkor már tudott Justin haláláról, így eggyel több oka volt, hogy Drion nyomába eredjen. De aztán találkozott Dianával és nem volt szíve magára hagyni. Nem akarta, hogy úgy végezze, mint Eileen, Tendal és Justin. Erre esküt tett. Magányosan üldögélt az asztalnál, csak a szeme élt, akár a lángok a kandallóban.

Ebédnél Diana kivételével mind megjelentek. Halfgar azt mondta, visz fel ételt, de Draco kivette a tálcát a kezéből.

- Nekem elég volt. Felviszem én. Nagyon finom volt minden. Köszönöm.

- Egészségére, uram. De ne fáradjon, hiszen ez a dolgom – tiltakozott az asszony. Varnor azonban megérintette a karját, így Halfgar belenyugodott, hogy ezúttal csak a csendes szemlélő szerepe maradt neki.

Draco felsétált az emeletre, kopogott Diana ajtaján.

- Ki az? – csattant a lány hangja.

- Draco vagyok. Hoztam ebédet.

- Nem vagyok éhes.

- Enned kell. Driont akarod? Akkor egyetlen alkalmat se szabad elmulasztanod, hogy ehess. A gyengéket elsöpri az útjából – állította a férfi.

Az ajtó kivágódott. Diana félrelépett, hogy Draco elférjen mellette. Látszott rajta, hogy sírt.

Draco lepakolt mindent az asztalra és a lányra nézett.

- Nem akartalak megbántani, de tudnom kellett, hogy komolyak-e a szándékaid.

- Már hogyne lennének azok! – sziszegte Diana dühösen. – Mégis mit képzelsz? Hogy azért akarom elkapni, hogy köszönetet mondjak neki? Legszívesebben felképelnélek.

- Miért nem teszed? – vonta fel a szemöldökét kérdően Draco.

Diana tenyere viszketett. Meglendítette a kezét. A pofon nagyot csattant a férfi arcán, de annak szeme sem rebbent. És Diana elszégyellte magát.

- Ne haragudj! Most biztos hisztis libának gondolsz.

Draco felsóhajtott.

- Bárcsak úgy lenne! – mondta és kiment a szobából.

Diana egyedül maradt. Nem értette a férfit.