4. Egy ártatlan lélek

4. Egy ártatlan lélek

A férfi újra a parkban ült. A gyerekeket nézte, de a gondolatai máshol jártak.

Kacagás hallatszott. Felkapta a fejét, és a lányra bámult. Nem nézett ki tizenötnél többnek. Iskolai egyenruhát viselt, a férfi már elég ideje élt a városban, hogy tudja, az egyik alapítványi egyetem egyenruhája. Fehér szoknya, fehér kabátka fekete szegéllyel, aranyszínű gombokkal, fekete nyakkendővel és cipővel. Két másik lány állt mellette, azokkal nevetgélt. Olyan százhetven-száznyolcvan centi magas lehetett, ötven kiló súlyú vagy talán még annál is könnyebb. Vállig érő fekete haja volt, enyhén hullámos. A szeme olvadt csokoládéra emlékeztette a férfit. Szerette a csokoládét…

A lány elbúcsúzott a barátnőitől, és a szeme fölé emelte a kezét. A gyerekeket fürkészte, aztán elkiáltotta magát. A két kislány úgy rohant hozzá, hogy majdnem feldöntötték. A magas fiú, akinek a férfi leszedte a labdáját, lassabban követte őket. Pár percet beszélgettek, majd a kislányok a pad felé kezdtek mutogatni, ahol a férfi ült.

A férfi látta, hogy a lány tétovázni kezd. Kezdte bánni, hogy nem lopta el azt a csokor vörös rózsát a standról. Illene a lányhoz. Amíg azon járt az esze, hogy a lány hogy’ nézne ki vörös rózsaszirmokkal borítva, az megindult feléje a gyerekekkel.

A tenyere nyirkos lett, ahogy egyre közelebb értek a padhoz. Rossz érzései támadtak. Dühös lett tőlük. Túl nagy felelősség nyomja a vállát, hogy csak úgy megfutamodjék. Ha kell, eladja a lelkét is, de a célját véghez fogja vinni. A férfit nézve a célok kezdtek egyre távolabb kerülni. A férfi túl jóképű volt, túl magabiztos, túl jól öltözött, túl… túl… túl veszélyes. Szóval tipikusan az a fajta volt, akitől a lány óvakodott, akár a tűztől. Most viszont muszáj volt közel óvakodnia ahhoz a tűzhöz, elvégre a testvérei nem tarthatják gyávának!

A férfi jól látta, hogy a lány ideges. A kislányokra mosolygott.

- Sziasztok, kiscsibék!

A két kislánynak nem is kellett több bíztatás, azonnal mellette termettek és felmosolyogtak rá.

- Kerestünk téged – mondta az egyik.

- Nem voltál tegnap – tette hozzá a másik.

- És azelőtt se – kontrázott az első.

- Ha tudtam volna, hogy ennyire hiányzom, eljövök. Sajnos, dolgom volt – mosolygott a férfi.

- Micsoda? – kérdezték egyszerre a kislányok.

A fiú felsóhajtott.

- Jaj, hagyjátok már abba! Dolga volt és kész!

- Elég legyen! – villámlott meg a lány szeme. Udvariasan meghajolt a férfi előtt. – Elnézést kérek a testvéreim viselkedése miatt. A nevem Gesshon Yuiko, ő az öcsém Jouji, és a kishúgaim, Kurumi és Kumiko. Csak szerettem volna megköszönni a segítséget. Jouji mondta, hogy a labdáját a maga segítségével vette le. Igazán hálás vagyok!

- Nincs mit! Szívesen tettem, éppen két nő zaklatott – vigyorodott el a férfi. A fiú nagy szemeket meresztett.

- Apácák voltak! – hitetlenkedett.

- Akkor is zaklattak – durcáskodott a férfi.

- Nem számít, nem érdekel – szólt közbe Yuiko. – Nem is zavarjuk tovább, mi megyünk. Kurumi, Kumiko, gyertek!

A kislányok a férfiba kapaszkodtak.

- De mi maradni akarunk! – tiltakoztak.

Yuiko megdörzsölte az arcát.

- Lányok, legyetek jók! – kérte.

A férfi kényelmesen hátradőlt.

- De hiszen ők angyalok – kuncogott.

Yuiko felsóhajtott.

- Igen, persze. Én vajon miért nem látom annak őket?

- Fogalmam sincs.

- Hadd maradjunk! – visították a kislányok.

- Nem lehet! – csóválta a fejét Yuiko. – Késő van, nekem még tanulnom kell. A vacsorát is el kell készítenem. Jouji nem elég idős, hogy egyedül mászkáljon a városban. Nincs időm visszajönni értetek.

Junji durcásan morgott, de nem mert ellent mondani a nővérének.

- Már tizenkettő vagyok… - motyogta.

- De mi maradni akarunk! – kiáltotta Kurumi kipirosodott arccal.

- Nincs, aki visszajönne értetek – próbált a lelkére beszélni Yuiko.

Most már Kumiko is kiabált.

- Mi még maradni akarunk!

Yuiko hangja megkeményedett.

- Nincs vita, angyalkáim! Jöttök és kész!

- Majd a bácsi hazavisz minket – vágta ki magát hirtelen Kurumi.

Yuiko nagyon nyelt.

- Szerintem a bácsi nem ér rá titeket kísérgetni.

A férfi elmosolyodott.

- Véletlenül épp ráérek. Hol laknak?

Yuiko gyanakodva méregette.

- Még a nevét sem tudom.

A férfi felállt, megragadta a magasságára rácsodálkozó lány kezét, és kézfejen csókolta.

- A nevem Jian, kisasszony. Örülök, hogy megismerhettem.

Yuiko hisztiző hugaira és durcás öccsére nézett, majd nagyon legyintett.

- Jouji tudja, hol lakunk. Kérem, nagyon vigyázzon rájuk!

- Úgy lesz, megígérem – bólogatott a férfi.

- Lehajolna? Egy bogár van a vállán – negédeskedett Yuikko, de miest a férfi lehajolt, torkon ragadta. – Hát, most jól figyeljen! Nem ejtettek a fejem lágyára! Ha a testvéreimnek valami bajuk esik, én megkeresem magát! Elbújhat a világ végén vagy miattam a Pokol fenekére is, de én megtalálom! És ha megtaláltam, levágom a micsodáját és lenyomom a torkán! És mire végzek magával, azért könyörög majd, hogy inkább ezer ördög a forró üstjeikkel, mint én! Világos?

Jian lenyűgözve meredt rá.

- Igenis – felelte katonásan.

Yuiko keményen bólintott, intett a testvéreinek, aztán elsietett.

- A nővéretek mindig ilyen… hm… határozott? – merengett utána a férfi.

Jouji nagyon legyintett, és válasz nélkül elrohant vissza labdázni. Kurumi és Kumiko pedig a lábába kapaszkodtak.

- Fogócskázzunk!

Jian halk sóhajjal engedelmeskedett.

Lucifer az ágyán heverészett, és azon gondolkodott, hogy mivel tudná elodázni a Jian keresésére induló csapat indulását.

Csábos démon siklott melléje.

- Bánt valami, nagyuram? – harapott kéjesen a fülébe. Lucifer elmosolyodott.

- Ne érdekeljen az téged – válaszolta szelíden.

Nem kerülte el a figyelmét a nő megvillanó tekintete. Támadt egy ötlete. Elvigyorodott.

Jian rájött, hogy nem szeret fogócskázni. A zakóján ücsörögve tűrte, hogy a két kislány kétfelé húzza.

- Gyere, fogócskázni akarok! – nyűgösködött Kurumi.

- Az már unalmas! – vágott vissza Kumiko. – Játsszunk pacisat!

Jian az égre emelte a tekintetét.

- Nem mehetnénk inkább haza? – kérdezte reménykedve.

- Neeem – visították a kis lányok.

Jian Joujit nézte, aki éppen akkor búcsúzott el a barátaitól. A férfi arrébb húzódott, hogy le tudjon ülni melléje, de a fiú az órájára mutatott.

- Haza kell mennünk! Lassan kész a vacsora.

Kurumi és Kumiko a szemüket forgatták.

- Fúj! Ha megint odaégeti, akkor én nem eszek – duzzogott Kurumi.

- Én se! – értett egyet a nővérével Kumiko.

Jian türelme fogytán volt, ám Jouji ötletesebb volt.

- Ha nem érünk haza időben, Yuiko el fogja verni Jian-sant. Ezt akarjátok? – hajolt le a húgaihoz.

A két kislány szeme tágra nyílt.

- El fogja verni? – suttogta hitetlenkedve Kurumi.

- Hogy tudná elverni? – értetlenkedett Kumiko is.

Fogas kérdés volt. Jian a fogát csikorgatta.

- Azért mert nagyobb vagyok, még nem jelenti, hogy erősebb is.

A kislányok hitetlenkedtek, de végül beleegyeztek, hogy hazamenjek. Egész úton be nem állt a szájuk, kétpercenként felvetették magukat a férfival, aztán letetették magukat. Kérdeztek, és válaszokat vártak. Szóval… idegesítőek voltak.

- És még valaki önként vállal gyereket – morogta Jian, amikor Kurumi és Kumiko egy pillanatra Joujinak szentelték a figyelmüket.

- Ezek nem angyalok! – motyogta az ajtót nyitó a megkönnyebbült Yuikónak. – Legközelebb ezer ördög az üstjeikkel!

Yuiko felkuncogott és félreállt.

- Éhesek vagyunk! – közölték vele a húgai, és azonnal a konyha felé húzták Jiant.

- A kézmosás hol marad? – kíváncsiskodott Yuiko.

- De mi nem akarunk kezet mosni! – toporzékoltak a lányok.

Yuiko szigorúan a fürdőszoba felé intett, mire kelletlenül elindultak eleget tenni a felszólításnak. Jian fáradtan az ajtófélfának dőlt.

- Inkább vigyázok a Pokol összes kisördögére, mint ezekre – jelentette ki.

Yuiko nem állta meg mosolygás nélkül.

- Egy kicsit aggódtam – vallotta be.

- Ezeket a gyerekeket legfeljebb Lucifer vinné el – dörmögte Jian. – Ő is öt perc múlva már hozná vissza őket.

- Nagyon hálás vagyok. Itt maradna vacsorára, hogy megháláljam a segítségét?

Jian tétovázva bólintott, majd felsóhajtott.

- Azt hiszem, ez volt életem legrosszabb döntése – mondta, amikor Kurumi és Kumiko lerohanták, és magukkal vonszolták.

Yuiko felkacagott. Igazán mókás volt nézni a férfi látható szenvedését.

A vacsora katasztrofális volt. Jian már a levest sem bírta megenni, hát még a többit. Úgy nézett ki, ma mindenki éhesen megy lefeküdni. Jian eltakarta az arcát, majd felállt.

- Gyere, kölyök, segíts! – érintette meg Jouji vállát.

- Mit csinál? – ugrott talpra Yuiko.

- Vacsorát – felelte tömören a férfi.

Fél óra múlva rózsaszín kötényben elégedetten felszolgálta az általa készített étket. Már ránézésre is csábítóbbnak tűnt, mint Yuiko vacsija.

- Ezt… hogyan csinálta? – tátotta el a száját a lány.

- Nagyon menő volt – kuncogott Jouji. – Te soha nem fogsz ilyen gyorsan répát szeletelni.

- Ezt ki mondta? – villant meg Yuiko szeme.

Jian békítően rizst mert neki.

- Egyen!

Ettek. Az utolsó morzsáig elfogyott minden.

- Elmosogatok – állt fel Yuiko.

- Ma hány tányérat fogsz összetörni? – érdeklődött Jouji ártatlanul.

- Szerencséd, hogy köztünk van ez az asztal – meredt a fiúra Yuiko.

- Majd én elmosogatok – sóhajtotta Jian. – Segíthet törölgetni – ajánlott kompromisszumot a lánynak.

- Jouji, fürdesd meg a lányokat – adta ki az utasítást az öccsének a lány, és segített összeszedni a koszos edényeket.

A konyhában Jian módszeresen látott munkához, Yuiko hökkenten figyelte. Kis híja volt, hogy a rátörő nevetéstől nem ejtett el minden tányérat, amit törölgetnie kellett. Jian lélegzetelállítóan nézett ki. Hosszú haját az egyik kislánytól kapott szalaggal hátrafogta a tarkójára. Ingét feltűrte könyékig. A rózsaszín kötényen vízfoltok éktelenkedtek. A férfi arcán mosogatóhab-nyomok.

Yuiko hirtelen felkacagott. Jian sértődötten kihúzta magát.

- Úgy feltételezem, rajtam nevetgél.

- Nem is a római pápán – fulladozott Yuiko nevetve.

Jian arca megrándult.

- Ha már itt tartunk, szeretném megkérni, ha egy közös ismerőssel találkozik, ne említse a látottakat.

- Miért? – csodálkozott a lány és elpakolta a poharakat.

- Rontaná a hírnevem, ami már amúgy is itt-ott feketéllik.

Yuiko a hasát fogta összegörnyedt.

- Igaz, ami igaz, ez a rózsaszín kötény felettébb jól áll – könnyezte a röhögéstől.

Jian sértődötten bámult rá.

- Amúgy mondtam, hogy egy szín van, amit nagyon rühellek?

Yuiko lerogyott egy székre. Nem jutott szóhoz. Jian komoran bólintott.

- Igen, a rózsaszín az.

Yuiko az asztalra borult. Rázkódott a válla a nevetéstől. Még akkor sem bírta abbahagyni, amikor húgai beviharzottak, és elráncigálták játszani a férfit. Fél órával később már Jian teljesen biztos volt benne, hogy a Barbie babázást nem neki találták ki.

- Miért kell rózsaszínbe öltöztetni? – firtatta az egyik babát tartva a kezében. – Biztos nincs valami dögös vörös cucca?

- Olyan csak a rossz kislányoknak van – oktatta ki Kurumi. – Erica hercegnő nem rossz, tehát neki rózsaszín jár.

- És ha most az egyszer vöröset akar felvenni, hogy elcsábítsa a herceget? – mutatott a Ken babára Jian.

Kumiko szigorúan összevonta a szemöldökét.

- Hol tanultad te ezeket, Jian-san? Neked nem tanította a mamád, hogyan kell felöltöztetni a babádat?

Jian elgondolkodott.

- Nem - felelte aztán határozottan. – És mi lenne, ha vágnánk le a ruha aljából? Úgy máris dögösebb lenne! – kötötte az ebet a karóhoz.

Yuiko erre úgy vágta fejbe, hogy szinte beledöngölte a szőnyegbe.

- Mégis mire tanítja a húgaimat? – hörögte vérben forgó szemekkel.

Jian áhítattal nézett fel rá.

- Hogy maga milyen gyönyörű! – sóhajtotta hatalmas, csillogó szemekkel.

- Tényleg? – mosolyodott el Yuiko, aztán megragadta Jian nyakát. – Mégis mit gondol? Engem ilyen hülye szöveggel nem tud megetetni! Szóval mit is akar a húgaimtól?

Jian végre szóhoz jutott.

- Csak a babáktól – nyögte. – Könyörgöm, nem dobhatom bele a kukába az összeset?

A kislányok felvisítottak, Yuiko intett.

- Tovább.

- Fél órája babázok, és lassan beleőrülök. Nem ölne meg? Inkább a Pokol!

Yuiko elengedte.

- Szerencséje van. Én is utálok babázni. Lányok, abbahagyni! – szólt a húgaira. – Senki nem viszi őket sehová.

Kurumi erre felvillanyozódott.

- Akkor most Jian-san mesél nekünk?

- Mesélni? – nyikorogta Jian, és megpróbált Yuiko mögé bújni.

- A koldus és a hercegnőt – vágták rá a kislányok.

Yuiko rávigyorgott. Jian megborzongott. Lucifer szokott így nézni rá, ha átejti a sakknál. Negyed óra múlva Jian már azzal is tisztában volt, hogy utál mesét mondani.

- Miért nem lehet, hogy a rosszfiú győz? – háborgott, és igazán mérgesnek tűnt.

Yuiko erre befogta a száját, és a kicsikre mutatott.

- Alszanak – állapította meg csodálkozva a férfi.

Lábujjhegyen osontak az ajtó felé. Már majdnem elérték, amikor csivitelő hang szólt utánuk.

- Nem lehetne még a Sziget hercegnőjét is?

Jian fojtogató mozdulatot tett, de bűbájos mosollyal fordult vissza.

- Oh, dehogynem! Annak is ilyen nyálas vége van, mint a másiknak? – huppant le a kislány mellé. Kurumi kuncogott.

Újabb negyedóra elteltével Jian visszavágyott a Pokolba.

Yuiko mosolygott, és azon kapta magát, hogy kedveli a férfit. Jouji bekukkantott az ajtón, aztán visszahúzódott. Arra gondolt, hogy nincs nehezebb dolog a gyereknevelésnél, s nincs ennél csodálatosabb se.

Jian a mese végére ért. Kurumi aludt.

- Köszönöm, nagyuram! – lehelte, és karon ragadta Yuikot. Az ajtón kívül akart lenni mihamarabb. Ezúttal sem jött össze.

- A Hamupipőkét még nem olvastad el! – szólt szemrehányóan, álmosan Kumiko.

Jian kis híján sírva fakadt.

- Mit vétettem, nagyuram, hogy így büntetsz? – ballagott vissza a kislányhoz. Belekezdett a harmadik mesébe, de Kumiko már a közepén elaludt.

Sikeresen kijutottak a gyerekszobából.

- Ha valaha azt merem mondani rájuk, hogy angyalok, nyugodtan üssön le! – dőlt a falnak az arcát dörzsölve Jian.

- Még vissza van egy – figyelmeztette Yuiko, és bekopogott az öccséhez.

Jouji az asztalnál ült. Házit csinált.

- Az egyik feladatot nem tudom, hogyan kell. Segítesz?

Yuiko megnézte a matekpéldát, de hiába töprengett rajta.

- Fogalmam sincs. Matekból soha nem voltam túl jó – vallotta be.

Jian félretolta, megnézte a feladatot, aztán nagyot ásítva megmondta az eredményt. Yuiko és Jouji döbbenten meredtek rá.

- Mi van? Nem annyi? – morgott a férfi, és egy ceruzát felkapva levezette a kapott eredményt. – De igen – vigyorgott elégedetten.

- Maga mindent tud? – sziszegte a lány.

Jian csak nevetett.

- Még Isten sem tud mindent, kicsikém! – kacsintott egyet szemtelenül.

Yuiko erre belevágta a könyökét a hasába. Amíg ő levegő után kapkodott, kedvesen megsimogatta Jouji haját, és kivonszolta a szobából. Aztán ott álltak a folyosón, és fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek egymással, a helyzettel.

- Igyunk egy teát – javasolta Yuiko zavartan.

A konyhában – előttük egy-egy csésze tea – leültek az asztalhoz, és Yuiko kérdően pislogott.

- A családja már biztos hiányolja.

Jian derűsen elmosolyodott.

- Nincs családom.

- Sajnálom. Senki nem várja haza?

Jian elgondolkodott.

- Haza? Nincs otthonom.

- Akkor hol lakik? – remegett meg Yuiko keze.

- Most éppen sehol – vont vállat könnyedén a férfi. – Az utcán töltöm az időmet. Ha elfáradok, kibérelek egy szobát valamelyik hotelban.

Yuiko szeme óriásira tágult.

- Nem tudom, hogy lehet így élni – ingatta a fejét. – A szüleim két éve haltak meg, azóta én nevelem a srácokat. Nem a legkönnyebb. Tanulok, dolgozni járok, velük foglalkozom.

- Jól csinálja – bíztatta a férfi.

Yuiko felderült.

- Úgy gondolja? Nagyon igyekszem. Maga is egész jó, bár még van mit gyakorolnia a gyereknevelésben.

- Nincs tapasztalatom.

Yuiko élesen nézett rá.

- Barátai sincsenek? – kérdezte csendesen.

Jian Luciferre gondolt.

- Talán egy, de ő a főnököm is, ezért… nem is tudom.

- Hol dolgozik?

- Dolgozni? – biggyedt le Jian szája. – Most éppen sehol.

- Kirúgták? – nézett részvéttel a lány.

Jian a lándzsákra gondolt, amiket a torkának szegeztek.

- Mondhatjuk. Még nem végleges, azt hiszem.

- A főnöke egy szemét alak lehet.

Jain ezen felnevetett.

- Ezt, most ha hallaná, megköszönné.

- Na, mit mondtam, egy bunkó!

Jian a csészét forgatta az asztal lapján.

- Ismerem őt, amióta csak az eszemet tudom – mondta elmerengve. – Ő tett azzá, aki most vagyok. A tanítóm volt, az apám, a barátom. Ő… nagyon különleges. Bonyolult, összetett személyiség. Őszinte a végtelenségig, de szemrebbenés nélkül képes átverni a sakkban. Néha úgy érzem, talán még kedvelem is - mosolyodott el halványan.

Yuiko komolyan nézte.

- Ezt nevezik szeretetnek – jegyezte meg finoman.

Jian elkomorodott.

- Nem tudom, mi az.

Hallgattak.

- Azt hiszem, ideje mennem – szólalt meg bizonytalanul a férfi.

Yuiko tétovázott.

- Maradhat, ha akar!

Jian keserűen vigyorgott.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet.

- Ne, várjon! Először gondolkozzon egy kicsit! – Yuiko előrehajolt. – Maradhat, segíthetne a házimunkában, segíthetne Joujinek a tanulásban. Cserébe lesz fedél a feje felett, kap enni.

- Van pénzem – morgolódott Jian.

- Annál jobb – dőlt hátra elégedetten a lány. – Mit szól?

- Szólíts Jiannak! – nyújtott kezet a férfi.

Kezet ráztak. Az egyezség megköttetett.