4. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó...

4. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó

Naoya egész nap remegve várta a délutánt. Az arca a szokottnál is sápadtabb volt. Szeme viszont lázasan csillogott, és a tanárok aggódva érdeklődtek az állapota felől. Azt mondta, csak az esküvő fárasztotta ki, de persze ez nem volt igaz. Négyre már alig állt a lábán, de elindult a parkba. Lerogyott az egyik padra, és reszketve várta Tsumikót. Raitou hamarabb érkezett. Motorral, mint mindig. Levette a sisakját és rosszkedvűen pislogott Naoyára.

- Megvolt már? – kérdezte, és cigit halászott elő a zsebéből. Szemét eltakarta a sötét napszemüveg, de Naoya így is jól látta, hogy sötét karikák keretezik a gesztenyebarna, szinte fekete szemeket. És bizony remegtek az ujjai, ahogy tüzet gyújtott. Fekete bőrruhát viselt, ékszerei villogtak a napfényben. Tsumiko és barátnője, Aime meg is torpantak a láttára. Naoya felállt, amikor meglátta őket. Bemutatta a két lányt.

- Yokomizo-san és Tsumiko-chan, ő itt a mostohabátyám, Takaya Raitou-san.

- Jól van, jól van… csak add már oda! – pöckölte a földre a félig szívott csikket Raitou. Naoya fülig pirult, és mély levegőt véve átadta a gondosan feltekert képet.

Tsumiko kíváncsian hajtotta szét, elmosolyodott.

- Jaj, de szép! Gyönyörű!

Naoya visszaadta a képet is, ami alapján dolgozott. Tsumiko ránevetett.

- Nagyon hálás vagyok neked. Nem is tudom, hogy köszönhetném meg illendően.

- Én… - Naoya szava elakadt.

- Naoya! – sóhajtotta sötéten Raitou.

A fiú reszketett, de haloványan mosolyra húzta az ajkát.

- Semmivel sem tartozol – mondta ki tisztán, érthetően. – Boldog születésnapot kívánok édesanyádnak!

Tsumiko és Aime felnevetett, majd mély meghajlás után elrohantak. Naoya Raitou felé fordult.

- Szerinted mit szólna Yuiko, ha megemlíteném neki a rajzaid? – gyújtott újabb cigire a fiú.

- Nincsenek rajzaim – nyelt egy nagyot Naoya. Raitou ujjai megrebbentek.

- Mit csináltál, te szerencsétlen bolond? – kérdezte nagyon halkan. – Hol vannak?

- Elégettem őket.

Hirtelen csend lett, mintha még a madarak is elhallgattak volna a fák tetején. Raitou lassan bólintott. Naoya arcán látta, hogy igazat mond. Eldobta a cigarettát, aminek megint nem jutott a végére, és leszállt a motorról. A pofon hatalmasat csattant Naoya arcán. A fiú féltérdre rogyott. Vér szivárgott az ajkai közül, elharapta a nyelvét. Tenyerével a földre támaszkodott. Vére a kavicsokra csöpögött. Raitou a hajába markolt, és hátrafeszítette a fejét. Egyenesen a szemébe bámult.

- Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Bánni fogod te még azt a nagy szívedet!

- Nem – suttogta Naoya. Elsírta magát.

Raitou megtaszította, és fölébe magasodott.

- Gyáva nyuszi vagy, Minagawa Naoya! Én pedig utálom a nyulakat!

- Sajnálom – szipogta Naoya remegve.

Raitou nem szánta meg.

- Sajnálom… - ismételte gúnyosan. – Hányingerem van tőled! Tudod, miért? – guggolt le mellé. Nem várt választ, folytatta. – Itt fekszel, és sírsz, mint egy csecsemő. Gyáva vagy, ha nem állsz ki a szavad mellett! Mi lesz így belőled? Képes voltál tönkretenni a képeidet azért a lányért. Miért? A nagy semmiért! Az a Tsumiko soha a büdös életben nem fogja megtudni, hogy mit tettél érte. Neked pedig öregemberként majd ott lesz a lelkiismeretfurdalás, hogy úristen, de hülye is voltam. Ez vagy te, Minagawa Naoya! Szégyellem, hogy a testvérem vagy!

Raitou felállt, felvette a sisakját, felült a motorjára és ott hagyta Naoyát a földön, mintha nem is létezett volna. Naoyát rázta a zokogás. Könnyet hullajtott minden egyes képért, úgy érezte, megszakad a szíve. Szégyentől égett az arca Raitou durva szavai miatt. Két lány sétált arra, de nem mertek odamenni hozzá. Már estébe hajlott az idő, amikor összeszedte magát annyira, hogy hazainduljon. Otthon a konyhából Yuiko nevetése és Kyuuji mormogása hallatszott. Raitou pedig ott állt vele szemben, épp elmenni készült. Egymásra meredtek.

Az ajtó csattanására Yuiko kinézett a folyosóra, üdvözölni akarta a fiát, de meglátta, hogy néz ki.

- Naoya… - suttogta. Kyuuji hátulról átkarolva befogta a száját, így intve csendre. Neki feltűnt a két fiú egymásra meredő tekintete.

Naoya üres szemmel bámult Raitou-ra, aki gúnyos mosollyal nézett vissza rá.

- Nicsak, hazataláltál? – kuncogta. Ahogy elsétált mellette, odasúgta. – Adjak zsebkendőt?

Cipőbe lépett, és elkiáltotta magát.

- Elmentem! – Az ajtó halkan kattant mögötte.

Naoya lábai felmondták a szolgálatot. Yuiko kitépte magát a férje karjaiból és letérdelt mellé.

- Kisfiam… Naoya… - simított végig az ájult fiú arcán. Rémülten pillantott fel Kyuujire. – Tűzforró a homloka.

Férje nem habozott. Könnyedén a karjaiba kapta Naoyát, és a szobájába sietett vele.

- Vetkőztesd le! Én addig hozok hideg borogatást, és felhívom az orvost.

Yuiko megsimogatta fia arcát.

- Drágám, az arca…

Naoya ezt a pillanatot választotta, hogy felnézzen.

- Anya…

- Kicsim, ki tette ezt veled?

Naoya tekintete kába volt.

- Rai… tou… - motyogta, és visszazuhant az öntudatlanságba.

Yuiko dermedten ült mellette. Kyuuji szitkozódva kirohant a szobából.