4. Az emlékek útja

4. Az emlékek útja

            Kenichi komoran ácsorgott a lépcső aljában. Előtte ott volt az ajtó, amely megválthatta, de egyúttal a végzetbe is taszíthatta.

- Biztos egyedül akarod végigcsinálni? – A halk hang hallatán megfordult.

- Igen. Ez az én feladatom.

- Bármelyik emberem örömmel a másvilágra segíti őket – szívott egy utolsót a cigijéből a férfi, majd elpöckölte. Lesétált Kenichi mellé, a vállára tette a kezét. – Nem vagy egyedül, nem kell magadnak csinálnod.

- Abe-san… - Kenichi csak nézte a férfi komoly, őszinte arcát.

Az első férfi, akibe beleszeretett, s aki ma is része az életének. Az első, Norin és Genjón kívül, akiben megbízott. Norihoz a kétségbeesés űzte annak idején, de Abe-hoz a vágy, a kínzó kéj utáni sóvárgás, amikor egy rövid időre elfelejthet mindent. Abe nem szolgaként bánt vele, pedig megtehette volna. Egyenrangú partnernek tekintette, és ezzel teljesen lefegyverezte Kenichi-t. Az egyetem alatt a szeretője volt, ám amikor a férfi oyabun lett, minden megváltozott. Sokáig alig érintkeztek, aztán Abe fiának megszületése után újrakezdték a viszonyukat. Már nem csak szexuális partnerei voltak egymásnak, hanem társak is. Üzletfelek. Az Agamachi-gumi sértetlenséget adott neki, üzleteket, amelyek az egyik leggazdagabb emberré tették, míg ő a cégén keresztül pénzt mosott a számukra, és legálissá tette az illegális üzleteiket. Veszélyes és kegyetlen világ volt ez, ahol állandó ellenségek lesték minden lépésüket, de Kenichi bízott Abe-ban. A férfi meg fogja védeni. Ám volt valami, amitől soha nem mentheti meg.

Az emlékeitől…

- Ne érezd magad felelősnek azért, ami Jouji-val történt. Nem a te hibád. Nem te lökted Hachirobei karjaiba, és nem te voltál az, aki megerőszakolta. – Abe mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Húztam- halasztottam, hogy meglátogassam. Ha leküzdöm a… - Elfordította a fejét, és a nyelvébe harapott.

- A félelmeidet? – Abe közel húsz évvel volt idősebb nála. Nem volt fiatal, de egyenes tartása és jeges, szürke szeméből sugárzó tántoríthatatlansága révén évtizedet lefaragott a korából. Ismerte Kenichi-t, mint a tenyerét. Lelki társaként tekintett rá, úgy beszélt, úgy is bánt vele. Már másfél éve nem voltak szeretők, de mégis olyan közel álltak egymáshoz, ahogy csak azok tudnak, akik már mindent láttak és megtapasztaltak a világ borzalmaiból.

- Igen. Gyáva voltam, aminek Jouji itta meg a levét.

- Kevés olyan bátor embert ismerek, mint te, Ken – válaszolta őszintén Abe. – Túltetted magad azon, amit veled tettek. Felülemelkedtél rajta, és képes voltál továbblépni.

- Nem. Csak eltemettem magamban, hogy soha ne kelljen vele szembenéznem.

- Bolond vagy! Az vagy, aki lenni akartál. Győztesként kerültél ki annak a szörnyetegnek a karmaiból, mert eljöttél onnan. Merészen léptél, amikor megmentetted Genjo családját, és nem féltél a szemembe nézni, amikor két emberem is pisztolyt szegezett a fejednek. Azt mondtad, nem félsz a haláltól, mert az csak jobb lehet, mint élni. Még mindig így gondolod?

Kenichi-nek Jouji nevetése visszhangzott a fülében.

- Nem.

- Miért?

- Jouji miatt. Miattad. Nori és Genjo miatt. Azok miatt, akik felnéznek rám, és tisztelnek. – Kenichi felemelte a kezét. – Vér tapad hozzá…

- De nem ártatlanok vére.

- Mindenki élete ér valamit.

- És a te életeddel mi van? – Abe dühösen összeszorította a száját, majd hirtelen magához húzta, és úgy csókolta, hogy Kenichi képtelen volt egyáltalán gondolkozni. – Fontos vagy nekem, és nekik is – mormolta az ajkára. – Te jelented nekik a reményt, hogy vannak még tisztességes emberek a világon. Te vagy az, aki bebizonyította, hogy ha az álmokért elég keményen küzdünk, bármit elérhetünk.

- Abe-san… - Kenichi újra gyereknek érezte magát, aki izzadt tenyérrel állt a fekete ruhába öltözött yakuza- tagok előtt.

- Menj! – Abe hátralépett, és az ajtó felé taszította. – Tedd, amit tenned kell, ha ez az ára, hogy végre békére lelj!

Kenichi mozgásra lett figyelmes. Genjo és Nori aggódva figyelték, de biztatóan bólintottak feléje. Mellette állnak, és nem ítélik el, pedig tudják, mit fog tenni. Megfordult, elfordította a zárban a kulcsot, és lenyomta a kilincset. Belépett a félhomályos szobába, majd belökte maga mögött az ajtót. Nekidőlt, és onnan bámult a két feléje forduló arcra.

- Jó estét! – köszönt halkan.

Michiko és Hachirobei egy-egy székhez voltak kikötözve. Az asszony reszketve ült, arca falfehér volt, de gyűlölettől izzott a tekintete. Hachirobei csupaszon vacogott. Napok óta tartották itt fogva őket, csak WC-re mehettek ki, de nem mosakodhattak, kenyéren és vízen kívül pedig mást nem kaptak enni.

- Már azt hittem, nem is teszed tiszteleted! – Michiko-nak jött meg először a hangja.

- Meg akarsz minket törni? – vicsorogta a férfi. – Várhatod, mikor fogok kegyelemért könyörögni! – A földre köpött.

Kenichi beszívta az izzadtság és a mosdatlan testek szagát. Orrába azonban olyan szagot érzett, amelytől felgyorsult a légzése és a kezdődő pániktól gyorsabban vert a szíve. A hátsó szoba parfümtől terhes illatát… Elnyomta a vágyat, hogy összekuporodva a fülére szorítsa a kezét. Dolga van itt.

- Nem tudom, melyikőtöket gyűlölöm jobban… - mondta, amikor végre képes volt beszélni. Szeme előtt Jouji arca lebegett, ahogy sápadtan feküdt a karjaiban, amikor rátalált.

- A kölyök miatt? – Michiko ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Tudom ám, miért hagytad el a Sakara-házat. Az anyósom a halála előtti agóniában sok mindent kifecsegett. Köztük rólad is ejtett pár szót. Tényleg olyan jó voltál az ágyban már tizenévesen, mint ahogy állította?

Kenichi mély levegőt vett.

- Élvezted, hogy kiszolgáltattad neki Jouji-t? Végignézted volna, ha nem megyek?

- Azért nem vagyok perverz – biggyedt le az asszony ajka.

Hachirobei megmozdult.

- Mennyi pénzt kérsz, hogy elengedj végre? Vagy valami másra vágysz? Bármit meg tudok szerezni, amit csak akarsz.

Kenichi ellökte magát az ajtótól.

- Nincs semmi, amit fel tudnál kínálni a szánalmas életedért cserébe… - indult feléje, majd elővette a pisztolyát. Nagyon ritkán használta, de rendszeresen gyakorolt, hogy formában legyen.

- Csak nem gondolod komolyan, hogy megölj azért a kis kurváért?! – Hachirobei halántékán megjelentek az első verítékcseppek.

- Nagyon is komolyan gondolom… - Kenichi a másik kezébe vette a kését. Kicsattintotta. Évek óta megvolt már, még az apjától kapta, és eddig sok jó szolgálatot tett neki. Megnyalta az ajkát, majd Hachirobei felé mutatta a pisztolyt. – Szerencsés napod van. A könnyebbik halált szánom neked, mert csak azt tetted, amit valaki más akart.

- Várj, Ichiyama!      

- Túl gyáva vagy ahhoz, hogy megtedd! – vágott közbe Michiko. – Elfutottál az anyád elől is, és most is mások végzik helyetted a piszkos munkát. Szánalmas és …

A fegyver dörrenése beléfagyasztotta a szót. Vér és agyvelődarabkák borították az arcát. Sokkoltan kapkodott levegőért. Hachirobei-t csak a kötél tartotta a széken. Kenichi egyszerűen felrúgta.

- Útban van – mondta nyugodtan, és a helyére csúsztatta a fegyvert. A kést viszont szorosan fogta. – Beszéltél az anyámmal? Igen? Gyávának tartasz, amiért elmenekültem előle? Nem lennénk most itt, ha ő nem lenne… Az a gonosz asszony… Remélem, a pokol legmélyebb bugyraiban szenved az örökkévalóságig! – Előrehajolt, szinte összeért az orra Michiko-éval. – Tönkretett. Félelemtől reszkető kurvát csinált belőlem! Gyere, fiam, játsszunk, amíg apád haza nem ér… - kuncogta vészterhes hangon, Michiko összerezzent tőle. – Megtanított rettegni, és gyűlölni. – Felemelte a kést. – Megtanította, hogy mindennek ára van.

- Ne! – Michiko sikított, de amikor lekevert neki egy pofont, elhallgatott. – Ölj meg végre, ha annyira ez a szíved vágya… - nyalogatta a vért az ajkáról. – Csak legyünk végre túl rajta…

- Jouji megbízott benned, és te mégis… kicsinyes bosszútól vezérelve, a szörnyeteg karjaiba lökted. Milyen anya vagy te?

- Nem vagyok az anyja! Örökbe fogadtuk, mert nem lehetett közös gyermekünk. Ő nem az én fiam, ő csak egy söpredék! Otiji mégis imádta, ajnározta! Bárcsak ő is meghalt volna az apjával együtt! – Michiko tébolyult tekintettel kiabált.

Kenichi nem érzett semmit, amikor mögé lépett, és elvágta a torkát. Előrehajolt, és végig a szemébe bámult, míg az utolsó sóhaj el nem hagyta a valaha csábos ajkakat.

- Üdvözlöm az anyámat! – suttogta a fülébe, majd zsebre dugta a kést, és az ajtó felé indult. Megtántorodott, ahogy kilépett, de Genjo időben elkapta.

- Vigyétek haza! A többit bízzátok rám! – Abe bátorító mosollyal megszorította Kenichi kezét.

Nori és Genjo feltámogatták a lépcsőn a férfit. Egyikük sem szólt, amíg a kocsihoz nem értek. Keizo azonnal kitárta az ajtót, és tartotta, amíg besegítették a főnökét.

- Vigyetek a Sakara-házhoz! – kérte halkan Kenichi.

- Ken, ez nem jó ötlet – próbált tiltakozni Genjo csendesen.

- Vigyetek… oda…! – Kenichi felemelte a fejét, és a szemében csak jéghideg üresség honolt.

- Rendben.

Néma csendben tették meg az utat odáig. A férfi kiszállt, és csak bámulta a ház romjait.

- Mennünk kellene… - Nori gyengéden megérintette a karját.

Kenichi nem szólt, csak elindult a ház felé. Nori és Genjo aggódva követték.

- Hová megy?

- Fogalmam sincs… - Nori Genjo karjába kapaszkodott, ahogy átmásztak a törmelékeken.

Kenichi-t nem érdekelte, hogy kormos lesz, vagy megszaggatja a ruháját. Látnia kellett, hogy a ház leégett, és a hátsó szoba most már csak sötét rémálmaiban kísértheti újra. Megállt ott, ahol valamikor a szoba volt, és körbeforgott. Csupán a sötét égbolt és a csillagok bámultak vissza rá, ahogy felnézett. Érezte, hogy Nori és Genjo aggodalmas tekintettel méregetik. Vannak dolgok, amiktől még ők sem tudják megvédeni…

Az emlékektől…

Hangokat hallott, simogató, kedves, ám megtévesztő hangot. Egy asszony hangját, akiben megbízott, s aki végül elárulta. A fülére tapasztotta a tenyerét, de minden hiába volt. A szavak a fejében voltak, nem kívülről szóltak.

Erős karok ölelték, finom hangot hallott.

- Ken! Ken! Kérlek!

Ám mindent elnyomott saját rettegő sikoltásának emléke. Nem volt menekvés. Ennyi évig elnyomta magában, de most végig kellett álmodnia az álmot.  

            Jouji aggódva hívta újra Nori telefonját, de a férfi ezúttal sem vette fel. Érezte, hogy valami baj van. Mondjuk, Kenichi szólt neki, mielőtt elment, hogy későn jön, ne várja meg, de aggódott. A férfi olyan furcsa volt…

- Végre! – Felkiáltott, amikor meghallotta a ház elé begördülő kocsi hangját. Végigszáguldott a folyosón, és már a lépcső felénél járt, amikor megpillantotta a belépő három alakot. Úgy torpant meg, hogy ha nem kapaszkodik meg a korlátban, lezuhant volna.

Kenichi-t Nori és Genjo támogatta. Sötét foltok borították fehér ingét, szürke zakóját. Vér és valami fekete anyag… Az arca holtsápadt volt, a tekintete pedig valahová a messzi távolba nézett. Rá sem pillantott Jouji-ra, ahogy elment mellette, mintha nem is látta volna. Utánanyúlt, de Nori elkapta a csuklóját.

- Ne, kérlek!

- Mi történt vele? Megsérült? Beteg?

Nori lehuppant a lépcsőre, és a fiú most először látta végtelenül fáradtnak. Lekuporodott mellé.

- Elmondod?

- Mennyit tudsz Ken-sama múltjáról?

- Soha nem mondta el, miért hagyta el a Sakara- házat, de elmesélte, hogyan találkozott veled és Genjo-sannal. Abe-sanról is mesélt.

- A nagyanyádról nem mesélt?

- Apa anyjáról? Nem.

Nori levette a szemüvegét, és az orrnyergét nyomkodta. Őt is az a fekete anyag borította, mint Kenichi-t. Jouji úgy sejtette, hogy korom lehet. Hol jártak?

- Egy évvel vagyok fiatalabb Kenichi-nél – kezdte a férfi. – A szüleim viszont nem sokat törődtek velem, nem volt pénzük, hogy a négy testvérem mellett még engem is eltartsanak. Az utcán éltem, loptam, hogy éhen ne haljak. Egyik alkalommal éppen a rendőrök elől futottam, amikor összeütköztem egy fiúval. Más volt, mint én. Nem volt élet a szemében, csak rettegés. Egyfolytában a háta mögé nézegetett, és összerezzent, ha hozzáértem. Ennek ellenére felajánlotta, hogy lakjam nála. – Nori a szemüvegét törölgette, de talán azért, hogy ne kelljen a fiúra néznie. – Felmentem hozzá, bámultuk a tévét, és ráment ettünk. Hosszú idő akkor először volt rendes tető a fejem felett. Vetkőzni kezdtünk a lefekvéshez. – Nori megdermedt, szeme előtt ott volt Kenichi törékeny alakja. – Nagyon vonzó fiú volt már akkor is, de… a testét vágás- és égésnyomok borították. Régiek, frissek. Szörnyű volt… Nem akart beszélni róluk, így annyiban hagytam. Éjszaka sikoltozva ébredt… - Nori visszatette az orrára a szemüveget, és a térdére könyökölt. – Szeretkeztünk. Valahogy teljesen természetes volt, hogy megtörtént. Melegséget kaptunk egymástól, amit a családunktól hiányoltunk. Hónapokkal később az utcán megmentettem a yakuza kezei közül Genjo-t, és hazavittem. Megváltozott az életünk, amikor megismerkedtünk Abe-samával. Egymásba szerettek Kenichi-vel… Akkor láttam először igazán boldognak. Egyetemre került, és megcsinálta a tetoválásokat, amelyek elfedték kínzásának nyomait. Ekkor meghalt az apja.

- A nagyapám?

- Igen. Kenichi nagyon szerette, és tartotta vele a kapcsolatot azután is, hogy eljött. Sakara-san szép vagyont hagyott rá, amivel megalapozhatta az életét. Ennek ellenére már nem mosolygott. Az emlékek kísértették, nem eresztették. Nem először fordult elő, hogy kiabált álmában…

Jouji átkarolta magát.

- Mi történt vele? Ki bántotta? Ha nem nagyapa és nem is apa, akkor…

- Te magad is tudod…

- A nagyanyám. Ezért gyűlöli a nőket…

- Igen. Nő azóta nem érintheti. Undorodik a közelségüktől.

- Menj fel hozzá! – Genjo állt meg felettük. – Szüksége van rád. Te vagy az egyetlen, aki megértheti, min ment keresztül. Mi már… kevesek vagyunk, hogy visszahozzuk a mosolyt az életébe.

Jouji kérdően Nori-ra nézett.

- Menj! Hadd sírja el végre a könnyeit…

Jouji ajka megremegett.

- Büszke lehet, hogy ilyen barátai vannak… - Felállt, és felrohant az emeletre.

Nori felpillantott Genjo-ra.

- Biztos, hogy jól tettük? Jouji még csak egy gyermek.

- Nem. Már nem az. – Genjo lehajolt, és felhúzta.

Nori a férfi vállára hajtotta a fejét.  

- Remélem, jól döntöttünk.

Genjo nem válaszolt, csak ajkát biztatóan a halántékára szorította.

            Jouji óvatosan lépett be a szobába. Csupán a kislámpa égett, ahogy mindig. Kenichi keresztben feküdt az ágyon. Zakója a földön hevert. Véres kés volt dobva az éjjeliszekrényre.

- Nii-sama! – Aggódva feltérdelt mellé, és megérintette a vállát.

Hátrahőkölt, ahogy a férfi összerezzent, és arrébb húzódott tőle. Azt a rettegést pillantotta meg a szemében, amit a sajátjában szokott a rémálmok után. De a férfi mióta küzd velük?

- Ssh… Én vagyok az… Nincs semmi baj. – Gyengéden maga felé húzta, míg át tudta karolni. Most ő volt az, aki simogatta a férfi haját, és halkan susogott. – Most már minden rendben van. Itt vagyok…

Megijedt, amikor a férfi remegni kezdett, de aztán felnézve megpillantotta a könnyeket, amelyek a szeméből ömlöttek. Megérintette az arcát, és rámosolygott.

- Soha többé nem bánthat… - Hagyta, hogy az ő könnyei is kicsorduljanak. Pontosan tudta, mennyire rettegett a férfi annak idején, de az ő szenvedése semmi volt hozzá képest. Neki csak egyszer kellett átélnie, s utána vigyáztak rá. De Kenichi nem volt ilyen szerencsés. Újra és újra megtették vele azokat a szörnyűségeket. Mielőtt meggondolhatta volna magát, beszélni kezdett arról, ami vele történt. Elmesélte a rettegést, a fájdalmat, az ürességet… s végül a megnyugvást, a biztonságot, amelyet Kenichi nyújtott neki. Nem várta, hogy a férfi is elmeséli majd, mi történt vele, csupán azt akarta megértetni vele, hogy számára Kenichi jelentette a megváltást, amire szüksége volt a megalázása után.

- Nem értettem, mit akar tőlem… - A férfi szavai rekedten hangzottak. – Nem értettem, miért csókolgat, és miért erőlteti le a torkomon a gyógyszert, amitől teljesen kába lettem. Túl fiatal voltam, hogy megértsem… Neki az szerzett örömet, ha fájdalmat okozhatott. Ügyelt arra, hogy ne látszódjanak a kék foltok, a sebek, amiket rajtam ejtett. Megfenyegetett, hogy ha beszélek apámnak, ő el fog küldeni a háztól, én viszont túlságosan szerettem apámat és Otijit, hogy ezt megkockáztattam volna. Kihasználta gyermeki hiszékenységemet, a félelmeimet… Megerőszakolt… Olyan dolgokra kényszerített, amiktől mocskosnak és üresnek éreztem magam… és nem volt menekvés… Amikor elég idős lettem, ráébredtem, hogy ez nem helyes. Tennem kell valamit, mielőtt… teljesen tönkretesz, de… már késő volt. Beleégett a lelkembe az a hátsó szoba… - A szavak megállíthatatlanul törtek elő belőle. Mélységes fájdalom áradt a hangjából, és ott égett a szemében.

- Nem a te hibád volt… Gyermek voltál még… - Jouji gyengéden megsimogatta az arcát. – Nem hibáztathatod magad azért, amit egy beteges elme veled tett. Nem engedheted, hogy ő győzzön! Engedd el az emlékeket… Most már nincs szükséged rájuk, erős emberré váltál, aki megvéd másokat. Most már nem bánthat senki…

Kenichi magához vonta a fiút. A nyakába temette az arcát, és végre kitört belőle a zokogás. Nem számított, hogy harminckilenc évesen a férfiember már nem sír. Ezeket a könnyeket el kellett sírnia, hogy végre megnyugodjon a lelke, és az emlékek elfoglalják méltó helyüket a múlt átláthatatlan ködében…