3. New Orleans, New Orleans...

3. New Orleans, New Orleans…

 

Közép-Amerika, Louisiana állam.

Pár kilométernyire New Orleans romjaitól

 

Napok óta haladunk minden megállás nélkül. Ezen a sivár helyen nincs más, csak üresség és halál, amerre nézek. Nincs is kedvünk sokáig itt lenni, így már napok óta csak megyünk, megyünk. Lassan haladunk, mert Jesse szerint ráérünk. Úgy sejtem, inkább engem félt. Nézem, ahogy előttem baktat. Ide-oda forgatja a fejét, mélykék szeme mindent lát. Nem idegeskedem, mert tudom, hogy észre fogja venni, ha baj van.

Nem értem őt. Azt se értem, miért maradt velem, miért aggódik értem ennyire. Én csak egy idegen vagyok, mégis néha úgy érzem, hogy fontos vagyok a számára. Nem is néha… Odafigyel rám, megnevettet, megnyugtat. Ha valaki oly hosszú időn át egyedül van, mint én, akkor ez nagyon sokat jelent. Szívesen megkérdezném tőle, hogy miért maradt velem, de úgyis tudom, hogy nem válaszolna, visszahúzódna a csigaházába és csak nézne rám szótlanul. Ezer kérdés kavarog bennem, de a legfontosabb, hogy miért? Miért van velem? Miért mentette meg az életemet?

Ballagunk tovább. Mindig tovább.

Az éjszakát a romok közé húzódva töltjük. Jesse nem gyújt tüzet, mert úgy érzi, mintha valaki követne minket. Amikor elalszik, kiosonok a szabadba. Körbesétálok, de nem félek. Ösztöneim nem jeleznek veszélyt.

A farkas ott ül egy felborított pad mellett. Aranysárga szemeivel engem néz. Ezüstfehér bundája virít a telihold fényénél.

- Szia! – suttogva térdelek le melléje. Odadugja a fejét a kezemhez. Megsimogatom. Bundájába temetem az arcom. A szőre meleg és puha. Érzem, ahogy az izmai megmerevednek. Felkapom a fejem. Jesse pár lépésnyire tőlünk áll. Combja mellett lógatja a pisztolyát.

- Ne bántsd! – A farkas nyakát ölelem.

Jesse nemet int.

- Csak aggódtam…

Fellélegzem. Magamhoz intem. Jesse félelem nélkül közeledik. Elteszi a fegyvert. Leguggol, és a kezét nyújtja. A farkas megszaglássza, majd megnyalja. Büszkén vigyorgok.

- Ugye, milyen aranyos?

- És milyen aranyos, nagy fogai vannak…

Eltart egy pillanatig, mire megértem, hogy most viccelni próbált. Felkuncogok. Jesse a fejét csóválja.

- A nyomokból ítélve egy ideje ő követ minket.

Elmesélem neki, hogy találkoztam a farkassal. Az állat rám szegezi nyugodt tónak rémlő pillantását, mintha értené, mit mondok.

Jesse a kezemre teszi a kezét.

- Meg akarod tartani?

Tisztában vagyok a korlátaimmal.

- Nem. Őt nem lehet „megtartani”. Ő szabad.

- Mint te?

Megsimogatom az állat tarkóját.

- Soha nem leszek olyan szabad, mint ő. Meg nekem itt vagy te is.

Jesse kék szeme meglepetten villan, de elmosolyodik.

- Ezek szerint én is afféle háziállat lennék?

- Dehogy. A barátom vagy.

Hát, végül kimondtam, ami eddig csak szavak nélkül fogalmazódott meg bennünk. Jesse fürkészve néz rám.

- Te is nekem. – Van valami különös felhang a hangjában.

A farkas követ minket vissza a helyünkre. Jesse lefekszik, én viszont fázva bújok az állathoz.

- Még nevet is kell adnunk neki – mondom.

Jesse lehunyt szemekkel fekszik, de nem aludt még el, mert megszólal.

- Ma éjjel vele alszol? – érdeklődik.

Eddig fel sem tűnt, hogy majdnem minden éjjel vele, vagyis inkább mellette alszom. Előre megborzongok. Jesse kellemes melegének hiánya nem tölt el örömmel.

- Nem hiszem, hogy megtűrne maga mellett.

Jesse erre felkel, és a fekhelyemet a sajátja mellé húzza.

- Gyere aludni! Késő van.

Megölelem a farkast, és lefekszem. Jesse átkarol, és gondosan, nyakig betakar.

- Mi legyen a neve? – morfondírozok tovább.

- Szép a bundája…

- Igen. – Elmosolyodok. – Mint a hold. Silvermoon…

- Ez lesz a neve? Silvermoon?

- Igen.  

Jesse beleborzol a hajamba.

- Aludj! Silvermoon nem úgy tűnik, hogy készülne valahová.

Jesse vállára hajtom a fejemet. A meleg átkarol, elálmosít. Egy gondolat motoszkál bennem.

- Jesse…

- Igen?

- Nem furcsa ez?

- Mi?

- Te meg én. Mi. Ahogy most vagyunk…

Jesse szorosabban ölel.

- Felnőttek vagyunk.

- Férfiak…

- És ez zavar? Zavarna…?

Erre nem tudok, mit mondani. Jesse fontos lett nekem az elmúlt hetek alatt. Barát, aki mellettem van. Hogy többet jelent? Nem… nem tudom… Nekem Judith jelentette a nőt, az életet, a szenvedélyt. Isten szemében két férfi kapcsolata bűn. Csakhogy most… ahogy itt fekszünk, nincs erőm bűntudatot érezni. Már… azt hiszem, Isten is elfogadná ezt a helyzetet. Vagy talán csak én akarom ezt hinni?

- Gabriel…

Ritkán mondja ki a nevem, de akkor olyan hatással van rám, mintha áram futna keresztül a testemen.

- Igen?

- Zavarna, ha több szeretnék lenni, mint a barátod?

A tarkómat cirógatja. Jóleső borzongás fut át rajtam. Válaszolni akarok, de Silvermoon váratlanul rajtunk terem, és közénk fészkeli magát. Jesse szinte prüszköl dühében.

- Te… te…

- Féltékeny – nevetek fel.

Silvermoon megnyalja az arcom, Jesse dühöng. A keze után nyúlok, megszorítom. A hold fenn jár a sötét égbolton, milliárdnyi csillag a társasága. Elalszunk.

 

Magasan jár a nap, amikor felébredek. Füstöt érzek, kávé illatát. Felkönyökölök. Jesse a tűz mellett ücsörög, Silvermoon a lábainál hever.

- Jó reggelt! – nevetek rájuk.

Jesse int.

- Reggel… Hol van az már, doki? Gyere ebédelni!

Mire melléülök, már kiosztja az ételünket. Még Silvermoon is kap valamicskét. Ezen mosolyognom kell. Nem beszélgetünk. Csendben eszünk, de egyikünket sem zavarja a némaság. A tegnapi beszélgetés talán meg sem történt…

Újra nekiindulunk a világnak. A negyedik napon Jesse megállít, és előhúzza a fegyverét. Üres romok között járunk. Kisváros házainak maradványai között. Csend ölel körbe. Megborzongok. Érzem a halált a levegőben. Silvermoon vicsorog, de nem mozdul mellőlem. Felborzolt bundájára teszem a kezem.

- Sssh… Jesse…

- Ott elől… Gyere mögöttem, de óvatosan. Nem akarom, hogy bajod essen. Még a vállad se gyógyult el rendesen.

Engedelmeskedem. Késem magától csúszik a kezembe. Gyerekkacajt hallok, ledermedek. Jesse is megtorpan egy pillanatra. A kíváncsiság közelebb visz minket, de kiáltás harsan.

- Veszély!

Jesse azonnal mozdul. Elém ugrik, mintha ezzel megvédhetne. Felhúzott fegyver kattanása borzolja az idegeinket. A romok között bárhol rejtőzhet a tulajdonosa.

- Kik vagytok, idegenek? – szól egy éles hang.

- Vándorok. Nem akarunk bántani senkit. Ha megengeditek, áthaladnánk a táborotokon.

- És ha nem?

Jesse morran, de nyugodtan kiált vissza.

- Akkor megyünk másfelé.

- Hová tartotok?

- New Orleansba – felelem halkan.

Jesse tolmácsol.

- Mit keresnétek ott?

- Orvos vagyok.

Ezen a hang elgondolkodik.

- Legyen. Tegyétek le a fegyvereiteket a lábaitokhoz. Két ember megy értetek. Ha elhagyjátok a tábort, visszakapjátok őket.

Jesse szeme összeszűkül. Nem tetszik neki a javaslat, engem sem tölt el örömmel, hogy megváljak a késemtől.

- Szó sem lehet róla! – kiált vissza. – Honnan tudjam, hogy igazat mondasz, és visszaadjátok őket?

- És mi honnan tudjuk, hogy nem vagytok csalók, rablók, netán gyilkosok?

Tudom, hogy Jesse nem adja ki a kezéből a pisztolyait. Megrángatom a kezét.

- Menjünk másfelé. Már nem vagyunk messze. Egy kis kerülő nem a világ vége.

Jesse vállat von, de láthatóan örül, hogy nem kell tovább alkudoznia.

- Nekem mindegy. – A hang felé fordul. – Másfelé megyünk tovább.

A hang tétovázik.

- Jöjjetek fegyverrel, de akkor nálunk is lesz.

- Nagyon akarnak valamit. – Jesse-nek nem tetszik a helyzet. Őszintén szólva, nekem sem igazán. – Mi legyen?

- Talán csak orvosra lenne szükségük… - találgatok.

- New Orleans nagyváros volt. Nem hiszem el, hogy kihaltak az orvosok… Bocs.

- Semmi baj, de ki tudja, mi történt.

- Kíváncsi vagy, igaz? – sóhajt fel.

- Sajnos – vonok vállat szendén, mire megcsóválja a fejét, de bólint.

Bemegyünk. A tábor nagyobb, mint gondoltuk. Sok a gyerek, asszony, idős ember, kevés a munkaképes férfi. Összenézünk Jesse-szel. Silvermoon előttünk lépdel, hegyesedő füléből és óvatos járásából látom, hogy ő is nyugtalan.

- Legyetek üdvözölve! – Magas, csupa izom férfi áll elénk. Felismerem a hangját.

- Veled beszéltünk?

- Igen. Te vagy az orvos? – A kíváncsi, ám hideg pillantás megfagyasztja a csontjaim.

- Gabriel vagyok. Ő itt Jesse, és Silvermoon.

- Te is orvos vagy? – néz a férfi Jesse-re.

- Ő a társam – lépek közbe, mert látom, hogy Jesse ideges. Ezt persze más észre sem venné, de én már eléggé ismerem ahhoz, hogy lássam. – Te ki vagy? Mi ez a tábor?

- Ron Straussman. A tábor vezetője. Ez pedig New Orleans külvárosa. Gyertek, körbevezetlek titeket.

Követjük, bár nekem nagyon nem szimpatikus a fickó. Ahogy végigmért… Tudom, hogy cseppet sem átlagos a külsőm, de azért így megbámulni. Kiráz tőle a hideg.

A tábor nagyobb, mint gondoltuk. Igazán otthonosan van berendezve. Ha nem vinne tovább az utam, egyedül lennék, és esetleg a táborvezető is szimpatikusabb lenne, még az itt maradást is meggondolnám. Viszont mindenki gyanakvó szemekkel méreget minket. Jesse balhés fickónak néz ki, Silvermoon igazi vadállatnak, és én… Egy szőke, különböző szemű férfi nem igazán lehet hétköznapi. Egyikünknek sem tetszik a dolog, szinte feláll tőle a szőr a hátamon.

- Szép hely – mondom, hogy megtörjem a csendet.

Ron gunyoros szemmel néz rám.

- Úgy gondolod?

- A körülményekhez képest mindenképp. Talán nem így van?

- Gyere! Mutatok valamit.

Romos épületbe vezet. Silvermoon az ajtónál megtorpan. Nem hajlandó tovább jönni. Jesse közelebb húzódik hozzám. Éles szemekkel körbefürkész. Ez Ronnak is feltűnik.

- Mondd meg a társadnak, hogy nincs miért aggódnia.

Jesse tekintete megkeményedik.

- Csak óvatos vagyok.

Belépek, míg ők ellenségese méregetik egymást. A szagtól megtántorodom. Csak állok, míg a szemem hozzászokik a félhomályhoz. Hűvös van idebent, engem pedig az ájulás fenyeget, hiába vagyok orvos és férfi. Sok mindent láttam, de ez… Erre nincsenek szavak. Összetákolt fekhelyeken emberek fekszenek. Agonizálnak. Haldokolnak. A szag… A haldoklásuk bűze az orromba hatol, megbénít. Jesse lép mellém. A vállamra teszi a kezét. Nem szól, de a közelsége valamelyest megnyugtat.

Ron előre megy, körbemutat.

- Ez a kórház…

- Ez? – rekedt a hangom.

Ron vállat von.

- Jobbra nem telik, doktor. – Az utolsó szót megnyomja, mintha kihívni akarna.

A fejemet rázom. Lassan körbejárok. A szenvedő tekintetek elkísérnek, bármerre menjek is a teremben. Jesse engem figyel. Legszívesebben odarohannék hozzá, és a nyakába fúrnám az arcom, hogy enyhe izzadságszaga elfedje a halál – gyomrot felkavaró – szagát. Mégsem teszem. Lépkedek lassan. Legbelül zokogok. Láttam én már ezt… máshol… máskor… Akkor beleőrültem. Az ajtó felé indulok. Kilépek, de a bent levők fájdalmas sóhajai elkísérnek, ott visszhangoznak a fülemben. Reszketek. Jesse szorosan mögém áll, és Silvermoon is leül a lábamhoz.

- Menjünk innen – suttogom, hogy Ron ne hallja.

Jesse bólint. Elindul. Követem, de Ron elkapja a karom. Silvermoon azonnal vicsorít. Jesse is megperdül.

- Fogd vissza az ölebeid!

- Engedj el! Nincs itt semmi keresnivalónk.

- Segíts rajtuk! Orvos vagy…

- Nem tudok.

- Orvos vagy! – Most már ordít.

Szomorúan ingatom a fejem.

- Értsd meg, nem tudok. Haldokolnak.

- Csak tehetsz értük valamit!

Érzem, hogy az ujjai nyoma be fog kékülni. Kétségbeesése pedig a bőrömön át belém is átszivárog. Állok mozdulatlan. Jesse, mintha tudná, mi megy végbe bennem. Valójában tudja is, nincs titkom előtte. Visszafogja Silvermoont, és bár ideges, nem moccan.

Ron karjára ejtem a kezem.

- Tehetek.

- Mit?

Ron reménykedése fáj.

- Meghosszabbíthatom a szenvedésüket. Az ő idejük lejárt. Nem tehetek semmit.

Ron sápadtan mered rám.

- Milyen érzés tudni, hogy meghalnak? Élvezed?

Legszívesebben megütném. Mosolygok helyette.

- Elmondjam? Maga a Pokol.

- Ez a Pokol! – üvölt az arcomba, és megüt.

Ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Félrerántom Silvermoon elől, és visszaintem Jesse-t is.

- Ne! Elég! – Érzem, hogy sajog az arcom.

Ron újra ütne, de elkapom a karját.

- Fejezd be!

Néhányan körénk gyűlnek. Szinte érzem a gyűlölet súlyát a levegőben. A hajam szálldos az arcom körül, kibomlott a szalag, amivel összefogtam.

- Ez maga a Pokol! – ordítja. – Pokol! Hallod, doktor? Ne menj sehová! Itt a helyed!

Látom a szemében az őrületet. Megrántja a kabátom. A fegyver láttán visszahőköl kissé.

- Szép kis orvos vagy, doktor! – vigyorog – Hány embert öltél már meg vele?

Csak nézek rá szótlanul. Jesse válaszol helyettem.

- Egyetlen egyet.

- Hűűű… - Ron kuncog. Hátborzongató látványt nyújt. – És mit tett szegény, hogy erre a sanyarú sorsra jutott?

- Meg akart ölni – mondom halkan. – Most pedig elég volt. Elmegyünk. Nem akarunk bajt. Sajnálom.

- A francot sajnálod! – Ron újra üvölt. – Pusztulj te magad is!

A fegyverem után kap. Elkapom a csuklóját, megcsavarom, majd ellököm magamtól. A földre zuhan, és vérben forgó szemekkel néz fel rám.

- A Pokolban fogod végezni, doktor.

Felsóhajtok.

- Hát, nem tudod? A Föld maga a Pokol. Mi tettük azzá…

Jesse karon fog. Elhagyjuk ezt az átkozott helyet, ahol talán nekem is maradnom kellett volna, hogy vezekeljek a bűneimért.

 

Szótlanul ballagunk egymás mellett. Silvermoon körülöttünk rohangászik.

- Nem tehettél értük semmit. – Jesse nem néz rám. Az arca hideg, érzelemmentes.

Zsebre dugom a kezem, és egy kavicsot rugdalok magam előtt.

- Már meg kellett volna szoknom.

- Ezt? – Jesse keserűen felkacag.

Megállok, mire fürkészve rám néz.

- Ne hibáztasd magad, Gabe! A háború nem a te bűnöd, a haláluk pedig nem a te terhed.

- Orvos vagyok, Jesse. A halál az én terhem.

Keményen megragadja a vállam.

- Ezt felejtsd el! Nem veheted magadra a világ bűneit. Második Krisztus akarsz tán lenni?

Megrándul az arcom. Lerázom magamról a kezét.

- Nem, de nem mehetek el a szenvedők mellett. Esküt tettem.

Jesse széttárja a karját.

- Mit ér itt a te francos esküd, doktor? – mordul, keserű vonallal a szája sarkában. – Ha tudni akarod, egyszer én is letettem az esküt, hogy megvédem az embereket, mégis gyilkos lett belőlem. Gyilkos, ahogy mindenki, aki él ezen a nyavalyás bolygón. Még te is, doktor…

Megborzongok a belőle áradó fájdalomtól. Lehajtom a fejem. Nincs erőm vitatkozni vele.

Zihálva bámul rám. Megdörzsöli az arcát, ahogy mindig, amikor zavarban van.

- Ne haragudj! Nem akartam kiabálni veled.

Megveregetem a vállát.

- Semmi baj. Menjünk tovább.

Silvermoon már vár minket pár lépésnyire. A farkát csóválja, és mintha vigyorogna, amikor elindul előttünk.

- Nem sokára elérjük New Orleanst, ezúttal nem csak a külvárosát. Kíváncsi vagyok, mi maradt belőle – sóhajtom.

Jesse megigazítja a táskáját.

- Szerintem nem sok. Jártál itt…? – Megtorpan, elakad a szava. – Ne haragudj! Elfelejtettem.

Emlékszik, hogy Judith-tal jártam itt nászúton. Furcsa, mióta Jesse itt van velem, kevesebbet gondolok a múltamra. A fülem mögé tűröm a hajam.

- Jól vagyok. – Elmosolyodom. – Szeretem New Orleanst. Te jártál már itt?

Aggódva méreget, majd lassan elvigyorodik.

- Aha. Még fiatal voltam, amikor a haverokkal leutaztunk a Mardi Grasra. Oltárit buliztunk. Összeszedtem egy csajt. Hosszú combú, fekete lány volt, még ma is itt van előttem az arca, a teste… - Felnevet. Egészen megfiatalodik az arca. – A nevére nem emlékszem. – Indul tovább.

Követem.

- Hány éves voltál?

- Tinédzser. A középsuliból léptünk le. Anyámék kis híján szívszélhűdést kaptak, mire hazaértünk. Már szóltak a rendőrségnek is.

- Gondolom, szobafogság következett – találgatok.

- Jól sejted, de megérte. Az a lány… életem legjobb csaja volt, és hidd el, elviseltem volna érte akár egy év szobafogságot is. – Csak nézem, mennyire felvidult.

- Nekem Judith volt az első. Életem legszebb élménye volt… Ha belegondolok, mennyit bénáztunk. – A szomorú emlékeket felváltják a szépek.

Jesse vigyorog. Átsegít egy kidőlt oszlopon, de utána se engedi el a kezem.

- Erről én nem igazán tudok beszélni. Az a lány rohadt jó tanár volt.

Elpirulok. Ilyenről soha nem szoktam beszélni, most mégis szívesen mesélek.

- Mi az érzéseinkre bíztuk magunkat.

Jesse a szeme sarkából kíváncsian néz.

- Jó volt?

Megvakarom az orrom.

- Nem igazán emlékszem. Arra vigyáztam, hogy Judithnak jó legyen. Nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Ez érthető. Nem akarsz mesélni róla?

Mesélek, pedig tudom, hogy Jesse olvasta kicsiny naplómat. Előjönnek a vidám emlékek, még a háború előttről. Beszélek mindenféléről, ami eszembe jut: a családomról, Judithról, orvosi gyakorlatomról. Nevetgélünk. Lassan beesteledik.

- Ideje letáboroznunk – ásít Jesse, amikor Silvermoon vicsorogva visszahátrál hozzánk.

Jesse a fegyvere után kap, de körbevesznek minket.

- Dobd el! – hangzik a katonás parancs.

Jesse elém lép, és kibiztosítja a SIG-et. A vállába kapaszkodom.

- Ne csinálj hülyeséget!

- Nem engedem, hogy kiraboljanak minket! – sziszegi, és megfeszül a teste.

- Nem akarunk kirabolni titeket – lép előre egy ősz hajú, egyenes tartású férfi. Különös pillantással mér végig. – Elértétek New Orleans határát. Kik vagytok, és mit akartok?

Jesse mogorván engedi, hogy előlépjek.

- Nem akarunk bajt. Orvos vagyok, ő pedig a társam. Csupán átkelnénk a városon. Megpihennénk közben, ha lehet.

- Hová tartotok? – Nem szűnik az érzés, hogy a férfi olyan furcsán néz rám. Elhessegetem az érzést, biztos, csak a hajam miatt.

- Innét Miami felé megyünk tovább.

A férfi töpreng.

- Tegyétek le a fegyvereiteket! Mi sem akarunk balhét. Távozáskor visszakapjátok őket, természetesen hiánytalanul.

Némi tétovázás után eléje dobom a pisztolyom. Jesse nem tetsző arccal ugyanezt teszi.

- Remélem, tudod, mit csinálsz – suttogja a fülembe.

Négy férfi kísér be minket a szeméthalmok és romok között New Orleansba, vagyis inkább, ami megmaradt belőle. A férfi, akivel beszéltem, elénk lép.

- Orvos vagy? Van pár sérültünk.

- Nincs orvosotok? – Ez egy kicsit furcsa, de nem kérdezősködöm. – Gabriel vagyok. Megnézem őket, ha szeretnéd.

- Megköszönném. Frank O’Shalley vagyok, örvendek. – Kezet nyújt. Megint az a furcsa pillantás, de azért elfogadom. Jesse sötét pillantásokat vet ránk. Silvermoon sem boldog. Fenyegetően vicsorog mindenkire, aki átlépi a láthatatlan két méter sugarú kört körülöttünk.

- Szép állat. A tied?

- Igen. A miénk. – Silvermoon Jesse-hez dörgölőzik.

Frank körbevezet minket. Megnézem a sérülteket. Van, akit el tudok látni. Jesse asszisztál, a közelembe sem engedi a csinos nővérkét. Mosolygok, de nem teszem szóvá. Miért tenném? Hasonló helyzetben talán én is ezt tenném. Ezen elgondolkodnék, ha lenne rá időm, így inkább besuvasztom az aktuális kérdések közé. Majd később foglalkozom vele.

Két óra múlva már a rendelkezésünkre áll egy parányi szoba ággyal, mosdóval. Silvermoon habozás nélkül feltelepszik a takaró végére. Jesse megveregeti a fejét.

- Okos vagy.

- Ne biztasd! – fedem meg, mielőtt eltűnök a mosdóban. Lemosakszom, még meg is borotválkozom. Átöltözöm. Kimosom a ruháimat is, és felteregetem őket. Remélem, Jesse-nek nem lesznek útban mosakodásnál. Jesse gyorsabban végez, mint én. Eszünk, aztán én is bezuhanok az ágyba.

- Holnap nekem is borotválkoznom kell – motyogja, miközben az ablaknál áll, és cigire gyújt. Figyelem, míg le nem ragad a szemem. Bebújik mellém.

- Kitámasztottam az ajtót. Nem akarok váratlan meglepetéseket. Nem értem, miért engedted, hogy elvegyék a fegyvereinket.

Hozzábújok. Arcomat a nyakába fúrom.

- Ez Nem Orleans.

- Na és? Itt is csak emberek élnek – morogja.

A nyakam alá csúsztatja a karját, hozzám simul.

- Feltehetek egy kérdést? – tétován megérintem az arcát.

- Mondd!

- Miért vagy velem?

- Nem tudom. Megfogott, ahogy megmentetted azt a lányt. Olyan voltál, mint a régi képeken Gabriel arkangyal.

- Angyal? No, az nem vagyok, bár néha úgy érzem, angyalok vezetik a lépteim – merengek el a sötétbe. – Vigyáznak rám, hogy ne essen bajom. Téged is biztosan ők küldtek.

- Úgy hiszem, hogy mégis… Amúgy csupán a véletlen sodort az utadba, bár lehetséges, hogy egy kóbor angyal volt. – Érzem, hogy mosolyog. – Gabe…

- Igen?

- Valamit tudnod kell…

- Mit?

- Nem csak a lányokhoz vonzódom…

Megdobban a szívem. Ég az arcom. Erre mit kellene mondanom? Csak egy szó jut eszembe, bár nem a legfrappánsabb.

- Jó.

- Jó? – Jesse hitetlenkedve ismétli.

- Igen. – Lábamat átvetem a combjain. Furcsa érzés fut át rajtam. – Úgyis Pokolra jutunk.

Halkan felnevet. Belecsókol a hajamba.

- Kár, hogy nem előbb találkoztunk.

- Tudod, hogy én… Judith… - Felemelem a fejem, ránézek. Nem látom az arcát a sötétben.

- Túl naiv vagy, doki.

Sejtem, mire gondol. A normális viselkedés nem ez lenne, ha tényleg csak a nőkhöz vonzódnék. Nem kellene bújnom hozzá, a kezét fogni, engedni, hogy simogasson. Csakhogy eddig fel se tűnt, hogy a férfiakat kedvelném. Ezt meg is mondom neki. Szorosabban ölel.

- Lehet, hogy férfi vagy, katona és orvos, de hihetetlenül nőies a jellemed. Nem is értem, hogy eddig egyetlen férfitól sem kaptál ajánlatot.

- Lehet, hogy felfigyeltek rám, de engem Judithon kívül nem érdekelt más, meg elég vallásos környezetben nőttem fel, ahol ez bűnnek számított. Fel sem merült bennem ilyesmi. Nem vonzódtam férfihoz, csak…

- Csak?

- Hozzád. Nem is tudom… Ez más, mint amit Judith iránt éreztem. Nem tudom elmondani, hogy mit érzek. Vagyis… - Belezavarodok. Ez nem is én vagyok. Zavartan elakad a hangom.

Jesse nevet. Az állam alá nyúl, és hüvelykujjával végigsimít a számon. Elfelejtek levegőt venni. Érzem a leheletét az arcomon.

Megcsókol.

Az arcomat cirógatja. Csókokat lehel a számra. Most kellene tiltakoznom. Helyette még közelebb húzódom hozzá. Jesse ezt biztatásnak értelmezi, nyelve a számba hatol. Felnyögök. Ez teljesen más, mint amikor Judith-tal csókolóztam. Az szelíd, finom érzés volt, ez viszont elemi erejű. Most már tudom, mi a szenvedély.

Jesse gyengéden átfordít, fölém kerül. Rám nehezedik, és megmozdítja a csípőjét. A vállába markolok. Visszacsókolok. Ismeretlen erejű érzés késztet arra, hogy a hajába túrva harapjak az ajkába. Most Jesse morran fel. Izmai megfeszülnek a tenyerem alatt. Mintha egy vadállatot tartanék a karjaimban, ami erőnek erejével próbálja féken tartani a vágyait. Félelmetes és izgató. Hátrébb húzódik, az arcát az arcomhoz simítja.

- Tudtam, hogy ilyen leszel… - Hangja elfulladó nyögés csupán.

- Milyen? – A hangom rekedtes.

- Odaadó. Gyengéd. Szenvedélyes.

A pólóm alá nyúl. Megrezzenek. Forró a keze, de még forróbb a testem.

- Ne félj! Nem bántalak… - súgja, és szopogatni kezdi a fülemet. Őrjítő.

Körme hegyével végigkarcolja a mellbimbóm. Mély levegőt veszek. Ég az arcom. Soha nem hittem volna, hogy ennyire érzékeny a testem.

Feltűri a pólóm, és csókolgat. Eltakarom az arcom, halkan sóhajtozom. Végigcsúsztatja a kezét a nadrágom elején. Felnyögök. Elkapom a csuklóját, mire nyelvét a köldökömbe tolja. Összerándulok, elengedem a kezét. Kikapcsolja a nadrágom. Szájon csókol, megérint. Simogat. Le-föl mozgatja a kezét, ki-be a nyelvét. Reszketek. A forróság ott tombol bennem.

- Jesse… én… - Megmerevedem, elhal a hangom. Egy hosszú pillanatra elakad a lélegzetem, és szép a világ.

Jesse magához ölel. Ringat, suttog a fülembe.

- Itt vagyok…

És tényleg velem van. Ezzel a tudattal alszom el a karjaiban.

 

Későre jár, amikor felébredek. Silvermoon az ajtónál strázsál, de Jesse nincs mellettem. Valószínűleg sétára indult. Felöltözöm, és Silvermoonnal a keresésére indulok. Nem mehetek messzire, Frank O’Shalley-be botlom.

- Helló! Felébredt? A társa mondta, hogy még alszik, ne zavarjuk.

- Köszönöm. Idejét sem tudom, mikor pihentem így ki magam. Jesse merre jár?

- Azt mondta, körbejár. Megkeressük?

Tétován felelek.

- Nem akarok a terhére lenni.

- Nem, jöjjön csak. – Frank mellém lép. Beszélgetünk. Mesél a háború utánról és a város mostani helyzetéről. Nem tehetek ellene, de igyekszem tőle megtartani a két lépés távolságot. Valami nem stimmel a fickóval, habár csak belső megérzésem mondatja ezt velem.

- Egy orvos jól jönne – vélekedik. – Nem akar maradni?

Semmit sem tudok biztosra, ezt meg is mondom neki.

- Jó lenne, de nem szeretek sokáig egy helyen lenni Nem az én világom. Magányos, vándorló farkas vagyok – próbálok viccelődni.

Éles szemekkel méreget.

- És a barátja?

Elpirulok, bár nagyon remélem, hogy nem látja meg lányos zavarom.

- Ő… azt hiszem, velem tart.

- Úgy néz ki, mint egy katona – puhatolózik Frank finoman.

- Soha nem kérdeztem, kicsoda, honnan jött, hová tart. Nem számít. Most velem tart, ez elég.

- Biztosan igaza van, de azért adok magának egy baráti jótanácsot. Vigyázzon, doktor! Soha ne bízzék meg senkiben, még tulajdon vérében sem. Pokolban élünk, a poklot éljük.

Megpillantom Jesse-t. Gyerekekkel focizik.

- A Föld maga a Pokol, Frank – válaszolom nyugodtan. – Ám még ott is lehet szépség, mert nem létezik fekete fehér nélkül.

Frank hunyorog.

- Lehet, doktor, lehet. Én azért csak azt mondom, vigyázzon.

- Úgy lesz. Köszönöm.

A labda odagurul hozzánk. Ráteszem a lábam. Jesse megtorpan. Egymást nézzük. Meglököm a labdát, utána eredek. Tudom, hogy nehéz dolgom lesz, ha Jesse-t ki akarom cselezni. Nem adja könnyen magát. Én sem.

A gyerekek éljeneznek.

Sikerül két lépés előnyre szert tennem. Veríték folyik a szemembe, szúr az oldalam, melegem van, de dolgozik bennem a győzni akarás. Jesse-t a szeme sarkából észlelem. Halk kiáltással elrúgom a labdát kapu iránt, míg Jesse a földre dönt.

- Gól – vigyorgom rá. Felnevet, majd lemászik rólam. Felsegít. Összeborzolja a hajam.

Frank odasétál hozzánk.

- Szép lövés, doktor!

- Köszönöm. Igyekeztem.

Összenézünk Jesse-szel, aztán kitör belőlünk a nevetés. Silvermoon felugrik ránk, megöleljük. Tényleg… még a Pokolban is van szépség.

- Frank! Frank!

A kiáltásra megfordulunk. Fiatal férfi fut felénk, kabátja repdes mögötte.

- Rose… Rose… - Levegő után kapkod. Előrehajol, térdére támaszkodik, hogy kifújja magát.

- Mi történt? Jól van? – Frank aggódva ráncolja a homlokát, én mégis hidegséget érzek a hangjában. – Rose, Tom felesége. Terhes – magyarázza nekem.

- Elfolyt a magzatvize – hadarja lihegve a férfi. – Kérem… valaki…

Frank rám néz.

- Maga orvos.

Jesse rejtve megszorítja a kezem, de nekem mennem kell. Egy új, ártatlan lélek vár rám.

- Hozd a táskám – kérem tőle.

Jesse bólint, elsiet. Frank vele megy, hogy Rose-hoz kísérje. Én Tommal tartok, Silvermoon mellettem kocog.

- A felesége hányadik hónapban jár?

- A kilencedik eleje, de nem vagyunk biztosak benne. Vártuk, hogy elindul a szülés, mégis váratlanul ért minket.

- Milyen gyakoriak az összehúzódások?

- Fogalmam sincs. Én… nem néztem meg. Baj?

- Nem, dehogy – nyugtatom. Megveregetem a vállát.

Egy kis szobácskában fekszik az asszony, idős nő szorítja az ágyra.

- Mit csinál? – rántom félre.

- Anya! – Tom elhúzza az asszonyt, súg a fülébe valamit.

A fiatal nő fölé hajolok. Sápadt arca verítéktől síkos, tekintete ideges, könnyes.

- Ki maga? – szűköli.

- Helló, Rose. Gabriel vagyok, orvos. – Próbálok nyugtatóan mosolyogni rá. Hangom elhalkul, szinte duruzsol a fölébe.

- Orvos? – Meglepetten mered rám, majd megragadja a kezem. Könnycsepp gördül végig az arcán. – Segítsen!

- Itt vagyok, nem lesz baj.

Megmérem a pulzusát. Egy kicsit gyorsabb, mint számítottam rá.

- Ez az első gyermeke?

- Igen.

Rettentően ideges, ennek számlájára írom a magas pulzust. Meg kell nyugtatni, beszéltetni kell, elterelni a figyelmét. Jesse lép be Frankkel. Közben Tom anyja valami gonoszról motyog a sarokban. Kiráz tőle a hideg, de most nem érek rá vele foglalkozni.

- Szeretném, ha mindenki kimenne. Tom, maga segítsen, jó? Jesse, forralj vizet! Frank, szerezzen nekem tiszta törölközőket!

Tom anyja rám mutat. Fogatlan, kopaszodó, hetvenes körüli nő, szemei parázslóan, gonoszan sütnek rám.

- Fekete a lelked! Pokolra jutsz!

- Tom, kikísérné? – Udvarias maradok, és minden figyelmemet Rose-ra fordítom. Nincs jól. Túl hamar jönnek az összehúzódások. – Rose, meg kellene vizsgálnom. Ne ijedjen meg, rendben?

A nő reszketve bólint, és lehunyja a szemét. Újabb összehúzódás. Felnyög. Széttárt, felhúzott lábai közé lépek. Kesztyűt húzok. Tom most tér vissza.

- Megvizsgálom a feleségét. Próbálja megnyugtatni. Ideges, ami nem használ se neki, se a babának – figyelmeztetem. 

Tom a felesége mellé ül, halkan beszél hozzá. Biztatja, csitítja. Közben megvizsgálom az asszonyt. Szinte semmit sem tágult, így viszont nem tudja megszülni a picit. Nincs injekcióm, amivel csökkenthetném a fájdalmait, vagy segíthetném őt most. Ha most normális életünk lenne, a kórházban feküdne, és a gerincébe már beadták volna a fájdalomcsillapítót, de most mással kell dolgoznom. Előszedem a sztetoszkópom. Mindkettőjük szívverése gyors, bár ez nem meglepő a körülményeket tekintve.

- Rose, próbáljon megnyugodni! – hajolok az asszonyhoz.

- Nem tudok! Nagyon fáj! – kiáltja megfeszülő testtel.

- Rose, szedje össze magát! – szinte rimánkodom, hogy végre rám figyeljen, segítsen nekem, magának.

- Fáj! – sikoltja. Tom kezét markolássza. Az arca lángol, a férjéé viszont falfehér.

Jesse kopog. Frankkel vizet és ruhát hoz. Utóbbit kérdezem.

- Ilyen esetekben mit szoktak tenni orvos nélkül?

- A természetre bízzuk magunkat – mondja komoran.

- Bába sincs? Vagy legalább olyan asszony, aki már szült?

- Honnan lenne?

Mi mást vártam? Intek, hogy pakolják le a hozott dolgokat, és Tomhoz fordulok.

- Beszélnünk kell.

- Nem! Hallani akarom! – Rose nyöszörögve zihál.

- Túl gyorsak az összehúzódások, de szinte semmit sem tágult. Úgy vélem, az idegesség miatt. Meg kell nyugodnia, mert a kicsi meg szeretne születni. Segítsen nekem, és együtt sikerülni fog. Próbáljon lassan, egyenletesen lélegezni. – Mutatom, hogyan, de Rose oda sem figyel rám. Tommal kiabál.

- Ez az anyád hibája! Megfogant az átka!

- Ne beszélj ilyeneket! – Tom tovább sápadozik.

Frank félrevon.

- Komoly a baj?

- Nem fogja tudni megszülni.

- Gátmetszéssel sem?

- Nem fogok kísérletezgetni – mordulok. – Szerintem nem.

- Akkor?

- Császármetszés? – Jesse ügyesen kombinál. – Nem veszélyes?

Bólintok.

- De igen. Viszont vagy megpróbálom, vagy mindketten meghalnak.

- Utálom ezt a gyereket! – Rose sikolya megdermeszt mindannyiunkat.

Tom sír, és a kezét csókolgatja. Frank a fejét rázza.

- Segíthetek? – fordul felém.

- Kellene még forró víz.

Elrobog. Jesse szótlanul segít előkészíteni az eszközöket. Az asszony fölé hajolok megint.

- Rose, kell a segítsége.

- Hagyjon! – Felsikolt újra.

Megszorítom Tom vállát.

- Beszéljen vele. Császármetszést kell ejtenem, mert normálisan nem tudja megszülni a babát.

- Ilyen körülmények között? – Elszörnyed.

- Most maga dönt. Megmenthetem mindkettejüket, vagy mindketten meghalnak. Mi legyen?

Tom a feleségét nézi.

- Csinálja! – A hangja színtelen. Visszalép az asszonyhoz. Halkan beszél hozzá. Rose vonaglani kezd.

- Nem! Nem! – sikoltja.

Jesse megszorítja a kezem, amíg én előkészítek egy érzéstelenítő injekciót. Gyorsan kell dolgoznom, nem habozhatok, hiszen két élet függ tőlem.

- Sikerülni fog! – bíztat.

- Segítened kell. Le kell fogni. Frank?

A férfi épp ekkor tér vissza. Elmagyarázom, mit kell tenniük. Nincs vesztegetni való időnk. Forró vízben megmosom a kezem, a szikéket, és mindent, amire szükségem lehet. Gyertyát gyújtatok Frankkel, felette hevítem vörösre a szikét.  

- Kell egy darab rongy, vagy bőrdarab, amire ráharap. Már beadtam a fájdalomcsillapítót, de nem akarok semmit sem a véletlenre bízni.

- Mennyire fog fájni neki? – tördeli a kezét a férj, miközben feleségét próbálja lefogni, aki hisztérikusan zokog, sikoltozik és dobálja magát.

- Nem lesz semmi baj… - nézek a szemébe.

Jesse gyengéden megszorítja a vállam, ettől én is megnyugszom valamelyest.

- Fogjátok le! – kérem szelíden.

Rose ekkor már visít. Jesse lefogja a lábait, Frank a kezét, Tom pedig azon igyekszik, hogy a bőrdarabot beerőltesse az asszony fogai közé.

- Ez így nem lesz jó – mormolom. Félretolom Tomot, Rose fölé magasodom. – Rose, figyeljen rám! – Semmi eredmény. Az állát megmarkolva kényszerítem, hogy végre a szemembe nézzen. – Elég! – suttogom. Felemás szememnek megvan a hatása, elhallgat. – Rose, az a gyermek a hasában túlélt mindent. Szeretne végre megszületni, hogy jobbá tegye ezt a világot, és mert az a vágya, hogy maga végre a keblére vonja. Ne higgye el, hogy ez a kicsi élet rossz. Ő ártatlan, és csak a maga szeretetére vágyik. Ne dobja el magától, rendben?!

Rose lassan mély levegőt vesz, bólint. Melléengedem a férjét, aki maga felé fordítja az arcát, fogai közé tolja a bőrdarabot. Csókokat nyom a homlokára, és biztatóan suttog.

Bólintok a fiúknak. Gyűlölöm, hogy középkori körülmények között kell ilyesmit művelnem, de most nem tudok steril műtőt előszedni a semmiből. Mély levegőt veszek magam is, felemelem a szikét. Minden figyelmemmel a feladatra összpontosítok. A vágás, a csecsemő kiemelése. Sírhatnékom támad, amikor hosszas tisztogatás után meghallom az első gyenge nyöszörgést, majd a hangos sírást. Tom a szemét törölgeti, Rose is sírdogál. Az apa kezébe nyomom a kis batyut.

- Gratulálok! Fiú.

Visszafordulok a vágáshoz. Elkezdem összevarrni, végül bekötözöm. Rose sok vért vesztett, és felléphet fertőzés is a gyógyszerek ellenére, amit beadok neki, de úgy néz ki, minden rendben. Jesse átveszi a babát, míg megtisztítjuk Rose-t, aki kimerült álomba zuhan. Kicseréljük alatta a lepedőt, majd a takarót.

- Minden rendben van a kicsivel? – Tom suttog, nem akarja felriasztani nejét.

- Úgy vélem, egészséges baba. A súlya olyan három kiló, és rendellenességet sem látok rajta.

- Hál’ Istennek!

Jesse átadja neki a babát.

- Mi lesz a neve?

- Ezen még nem is gondolkoztunk… - nevet megkönnyebbülten az újdonsült apa.

Rose motyog. Férje mellé kuporodik.

- Apád örülne – mondja.

- Az apám… nagyon szeretett volna unokát… - Rose felnéz. – Legyen Dennis. Kapja meg az ő nevét.

Rájuk mosolygok, miközben Jesse összeszedi a dolgaimat.

- Gyönyörű név. Most pihenjenek, még visszajövök. Csak szóljanak, ha gond van.

- Doktor… - szól utánam Tom. – Köszönöm. Köszönjük – szorítja meg a visszaalvó Rose kezét.

- Örömmel tettem.

Frank Tom anyjával beszélget. Attól a nőtől kiráz a hideg, így inkább kilépek a házból. Jesse Silvermoont simogatja. Aggódva szemlélnek.

- Jól vagy?

- Persze. Született egy fiú, mert jó helyen voltam jó időben – mosolygok, de nem nézek Jesse szemébe. Inkább visszaindulok a saját kis lakunkhoz. Le szeretnék mosdani. Jesse a táskámmal utánam rohan.

- Doki, várj!

- Jól vagyok.

- A pokolba, Gabe! – Megragadja a karom, megperdít. –Magadnak hazudhatsz, de nekem ne próbálj! – dörren rám, ahogy meglátja könnyes arcomat.

- Csak a napsütés… - hebegem.

Sietve törölném le nedves arcom, de a földre ejti a táskát, és magához ránt. Olyan erővel szorít, hogy alig kapok levegőt.

- Sssh… - súgja, és a hajamat simogatja.

A válla felett látom, ahogy Frank tétován megtorpan a láttunkra, de aztán a könnyek elmosnak mindent a szeme előtt.

- Jessica… - nyögöm, és felzokogok. Jesse ingét markolom, és összecsuklanék, ha nem tartana szorosan.

- Tudom, tudom… - mormogja.

Elhúzódik, a karjaiba emel. Tiltakoznék, hogy nehéz vagyok, de még arra is képtelen vagyok. Silvermoon a táskámhoz kocog, és a fogai közé veszi a fogantyúját. Magasba emeli a fejét, hogy ne érjen le a földre, úgy jön utánunk. Görcsösen Jesse nyakába csimpaszkodom, hagyom, hogy gondoskodjam rólam.

Az ajtót a lábával löki be. Az ágyhoz visz, lerak. Csak annyi időre hagy egyedül, míg Silvermoontól elveszi a táskám, és becsukja az ajtót. Aztán már végig is dől mellettem. Átölel, ringat. Silvermoon is felugrik, a lábunkhoz kucorodik. A sírás elveszi minden erőmet. Jesse türelmes, nem próbál megvigasztalni. Nem is tudna, ezen most nekem kell túljutnom.

- Sajnálom – motyogom, miközben zavartan zsebkendő után kutatok. Belenyomja a kezembe a sajátját.

- Semmi baj. Megértelek. – Gyengéden cirógatja a hajam.

Lassan megnyugszom. Hozzáfészkelődöm, beszívom az illatát. Újra a helyére billen a világ. Átkarol, a lábát a combjaim közé tolja. Halántékon csókol, és ettől fellángol a bőröm. Legszívesebben most tiltakoznék, hogy nem alkalmas az idő, de a testem erre úgysem figyelne. Megy a saját vágyai útján. Elfelejtek levegőt venni, ami persze nem kerüli el a figyelmét.

- Valami baj van? – Susogó hangja és a lehelete megborzongat.

- Nem… - Finoman megmozdulok, összeér a testünk, és tökéletesen tisztában vagyok testének arányaival, izmainak játékával. – Az este… - kezdem tétován.

- Nem volt jó? – Most először érzem a bizonytalanságot a hangjában.

- De igen, csak te… én… - A csudába! Lángoló arcomat a nyakába fúrom. – Neked nem volt jó – nyögöm ki egy szuszra.

Érzem, hogy elmosolyodik.

- Nem állsz készen rám.

- Lehet, de… - Mély levegőt veszek, és felemelem reszkető kezem. – Itt a kezem…

- Komolyan gondolod? – Tisztelet érződik elmélyülő hangjában.

- Igen.

- Nézz a szemembe! – kéri halkan.

Ránézek. Az arca komoly, de a szeme… A tekintetéből perzselő tűz árad, amitől minden kétségem elszáll. Lassan odahajolok hozzá, a pillantásunk összeforr. Az ajkam tétován érinti az övét. Végigsimítok rajta a számmal, majd mély levegőt véve, megnyalom a nyelvem hegyével. A hatás elképesztő. Ujjai a hajamba túrnak, a nyelve a számba hatol, és bombaként robban a testemben a vágy, ahogy megérzem a combomon a merevedését. Ujjaim hegyével érintem az arcát, lehunyom a szeme, és rábízom magam az érzékeimre.

Egymás ruháját rángatjuk, érezni akarom csupasz bőrét az enyémen. Ez a vágy olyan erős, hogy még a szokásos félénkségemet is félrehajítom. Jesse végigcsókolja a nyakam, lerángatja rólam a pólót. Feltérdelünk az ágy tetején, Silvermoon könnyed szökkenéssel a földre huppan, és ott kuporodik össze. Bármennyire is szeretem őt, a számomra eddig oly ismeretlen vad szenvedély most másfelé tereli a figyelmem. Jesse is leveszi a felsőjét.

Egymással szemben térdelve összesimulunk, csókolózunk. Keményen belemarkol a fenekembe, mire beleharapok az alsó ajkába. Felszisszen, és keményen magához ránt. Zihálva simogatjuk a másikat. Nekem ez teljesen új élmény. A széles váll, az izmok a halványbarna bőr alatt, a lapos, ám annál érzékenyebb mellbimbók… Ahogy végigsimítok rajtuk, felmordul, és közénk csúsztatja a kezét. Hátradönt, a nyelvével pöcköli a mellbimbóm, felnyögök, és finoman megfeszülnek az izmaim.

A keze a nadrágomba csúszik, megérint. Segítek neki lejjebb húzni, és nyöszörögve vonaglok a karjaiban. Már nincs bennem félelem, ez az új érzés elveszi az eszemet. Nem bánom. A csípőjébe markolok, és élvezem a hatalmam felette. A pillantása elsötétül, amikor kikapcsolom az övét, és kigombolom a nadrágját. Visszafojtott lélegzettel, izgatottan érintem meg.

Ott térdelünk egymással szemben összesimulva. Egymást érintjük, simogatjuk, megőrjítjük. A gyönyör végigsimít a testemen, egész testemben remegek. Magához von, az ajka a számra tapad. Az illata, az érintése, a csókja befészkeli magát az agyamba, már nincs egy épkézláb gondolatom sem.

- Jesse…

- Milyen érzés? – leheli.

- Kemény vagy… - válaszolom. – Forró…

- Te is…

Rekedt hangon, visszafojtva kuncogunk, hogy aztán fojtott nyögésbe fulladjon a hangunk. Jesse hátradönt, és fölém hajol. Meztelenre vetkőztet.

- Istenem, de gyönyörű vagy… - A tekintete őszinte csodálattal mér végig.

- Ne nézz! – tiltakozom.

- Miért?

- Zavarba hozol… - A párnába akarom fúrni az arcom, de nem engedi.

- Engedd, hogy nézzelek.

- Még… soha nem éreztem ilyen furcsán magam… - dadogom idegesen.

Elmosolyodik, és ettől akkorát dobban a szívem, hogy elakad a lélegzetem.

- Örülök, hogy így van.

- Én nem… Ne nézz rám! – kérlelem, miközben a testem forró tűzben vonaglik.

Jesse ajka a mellkasomat érinti, majd a hasamat, a csípőmet, a combomat.

- Azt akarom, hogy csak nekem mutasd meg ezt az arcodat – mondja.

Összeakad a pillantásunk, és nem tudom félrekapni a pillantásom. Megbűvölten bámulom, ahogy nyelvével megnyalja a merevedésemet. A szájába veszi. És közben csak simogatja, cirógatja a bőröm. Ívbe feszül a gerincem.

- Jesse… - A hajába markolok. – Ez… nem fair… Te, te is… Neked is…

Felül, leveszi a nadrágját, mellém fekszik. Az oldalamra fordulok, összesimulunk újra. A pillantásunk nem engedi a másikét. Ujjaival összefogja merevedéseinket. Ahogy mozgatni kezdi a kezét, úgy érzem, megőrülök. Lábamat átvetem a csípőjén, remegve, öntudatlanul is a tekintetét bámulva.

- Ne…

- Miért?

- El… megyek…

Sötét pupillái magukba szívnak.

- Együtt…

Egész testemben összerándulok, a gyönyör beborít leplével, az ajka az enyémet keresi, felnyög, és egy pillanatra megáll a világ, talán még az univerzum is. Csodálatos tizedmásodperc…

- Doktor!

Felriadunk Frank hangjára, majd a felhangzó kopogásra. Jesse kezében már ott sötétlik egy kés. Úgy tűnik, talált rá módot, hogy ne minden fegyverét adja oda nekik.

- Frank?

- Én vagyok. Van egy kis gondunk. Tudna jönni?

- Igen. – Az agyam lázasan gondolkodik. – A babával van baj?

- Nem.

- Adjon öt percet.

- Siessen, ha lehet!

- Rendben. – Már kapkodom is magamra a ruháimat.

Silvermoon nyugtalanul bámulja az ajtót. Jesse felhúzza a nadrágját, és odahozza elrúgott bakancsomat.

- Vajon mennyit hallott? – morfondírozom.

Jesse vállat von.

- Számít?

Elpirulok.

- Talán.

Feláll, magára rántja a pólóját, és megigazítja a takarót az ágyon, míg én teljesen rendbe kapom magam.

- Én a helyedben nem azon törném a fejem, hogy mennyit hallott hanem, hogy miért nincs orvosuk? Nehezen hiszem, hogy minden orvos meghalt. New Orleans nagyváros volt. Gyerekekből is kevés van. A nők pedig riadtak, nem állnak szóba egymáson kívül senkivel. Ez, mondjuk, érthető, de feltűnt már, hogy itt mindenki fehér?

- Mire gondolsz? – perdülök eléje.

Komoran bámul rám.

- Nem számít, hogy mire gondolok. Csupán aggódom. Elvették a fegyvereinket, és nem tudlak megvédeni. – Felemeli a kést. – Egy szál késsel semmire sem megyek fegyverek ellen. Érted, hogy mit akarok mondani, ugye?

Lehunyom a szemem. Igen, értem. Bolond voltam. A város iránti öröm elnyomta az óvatosságom. Jesse-nek igaza van, amikre felfigyelt… érdekesek, és nem túl biztatóak. Ő önként jött velem, felelősséggel tartozom érte és Silvermoonért is.

- Amilyen gyorsan csak lehet, továbbállunk.

Jesse ajkán mosoly fut át.

- Köszönöm.

Már az ajtót nyitom, amikor hozzáteszi.

- Azt hittem, meg akarod várni Ginát.

Visszanézek rá. Mélykék szemében van valami, amit még soha nem láttam. Féltékeny lenne?

- Lehet, hogy meg kellene… - felelem, mire késpengévé szűkül az ajka. Visszafordulok, hogy ne lássa a mosolyom. Boldog vagyok, hogy fontos vagyok valakinek, és hogy az a valaki, Jesse az. -, de azt hiszem, inkább veled maradok, ha akarod… - Bizonytalanul hátralesek. Összetalálkozik a pillantásunk. Meglágyul az arca.

- Akarom.

Mosolyogva felkapom a táskám, és kilépek az ajtón. Ahogy odakint a szél a hajamba kap, felnevetek.

- Látom, már jobban van. – Frank hideg szemekkel mér végig. Ezúttal nem téveszt meg barátságos hangja.

- Egy kicsit kiborultam, sajnálom. Mi a gond?

- Tom anyja.

Elhúzom a szám.

- Az a nő őrült.

- Menjünk.

Jesse és Silvermoon megjelenik mögöttem.

- Boldogulsz egyedül?

- Igen.

- Elvinném Silvert sétálni.

- Rendben. – Megveregetem farkasom bundáját, rámosolygok Jesse-re, aztán követem Frank-et.

- Nagyon közel állnak egymáshoz a barátjával. Régóta ismerik egymást?

- Mondhatjuk.

- A családja?

Elkomorodom. Ha el akarta rontani a kedvem, akkor sikerült.

- Nem élték túl. A kislányom mindössze kétéves volt.

- Elnézést. Ezért borult ki az előbb?

- Igen. Azt hittem, már túltettem magam rajta, de tévedtem.

Odaérünk Tomékhoz, de olyan csend van.

- Frank…

A homlokát ráncolja.

- Tommal bezártuk a szobájába… Tom! – kiáltja el magát.

Nincs válasz.

Rossz érzéseim vannak, belépek. A konyhában senki, csupán a földön a levert edények és összetört poharak cserepei.

- Ez Susan műve – csóválja a fejét Frank. – Tom!

Elindulok Rose szobája felé. A vér szaga torkomba kúszik, fojtogat…

- Mi ez a szag? – torpan meg Frank mögöttem.

- Halál…

Belököm az ajtót. Eltart egy ideig, míg a félhomályban ki tudom venni a látványt. Tom a földön fekszik, eszméletlen vagy halott. Rose tekintete viszont üresen mered a levegőbe, mellkasából egy kés nyele áll ki.

- Oh, Istenem! – Frank nagyot nyel. – Susan?

Mozgás támad a sarokban. Az asszony felénk fordul.

- Mit művelt? – suttogom.

Frank az ablakhoz ugrik, félrerántja a függönyt. A fény egy pillanatra elvakít, aztán megbicsaklik a térdem, féltérdre rogyok. Frank ordítva öklendezik. Susan kezében egy csecsemő feje himbálózik…

Tom megmozdul, felemeli a fejét. A tekintete tágra nyílik. Rávetem magam, amikor az anyja felé ugrana.

- Ne!

Artikulálatlanul üvölt, ahogy leszorítom a padlóra. Végül már csak összekuporodva zokog. Az anyja túlvisítja.

- Gonosz lélek volt, nem az Úrhoz tartozott. Visszaküldtem a Pokolba!

Felállok, mire észbe kap, már előtte állok. Frank ablakot nyit, és segítségért kiált. Egymásra meredünk az asszonnyal. A gyermek fejével hadonászik előttem, vér cseppen az arcomra. Elkapom a csuklóját, megszorítom. Sikítva a szeme felé kap letöredezett körmeivel. A gyermek feje a földre hullik, Susan pedig új prédát lát bennem. Nem érzek semmit, amikor megütöm. Egyetlen hang nélkül csuklik össze.

- Tom!

Frank kiáltására megfordulok. Tom egy pisztolyt szegez nekem, de tudom, hogy nem fog lőni. Nem engem. A tekintetünk összekapcsolódik. A lövésre összerezzenek. Előttem rogy a padlóra, halántékából vér csorog, pisztolyából füst száll fel.

- Miért, a francba?! – Frank nyögve hajol le hozzá.

- Nézzen körül, Frank! – A hangom tompán kong.

- Doktor…

- Nézzen körül, és mondja, ha maga lett volna az ő helyében, nem ugyanígy cselekedett volna…

Nem válaszol. Felveszem a táskám, és kimegyek. Rám itt már nincs szükség. Visszaindulok a szobánkhoz, páran elfutnak mellettem.

- Gabriel! – Jesse rohan felém Silvermoon nyomában. Megérintené az arcom, de félreütöm a kezét. Némán megyek tovább. – Gabe! – Értetlenül áll, és aggódva néz utánam.

Bent a szobában ledobom a táskát, és a fürdőbe ballagok. Leráncigálom magamról a vércseppes pólót, és a csap fölé hajolok. A tükörből ismeretlen valaki bámul vissza rám. Dühömben ököllel sújtok a közepébe. A fájdalom belehasít a kezembe, de nem bánom. Megengedem a vizet, és az arcomba lötykölöm, hogy eltüntessem a bőrömről a vért. Megtörlöm az arcom, de a kezemből folyó vérrel szinte mindent sikerül újra összekennem.

- Gabe! – Jesse hangja. Közeledő léptek. – Itt vagy?

Belép a fürdőbe. Megmerevedik. Egy hosszú pillantás elég neki, hogy felfogja a dolgokat. Akkora pofont kever le, hogy nekitántorodom a csempének.

- Teljesen meghibbantál? – üvölti az arcomba. Megráz a vállamnál fogva, egy pillanatig csupán apró tollpihe vagyok a számára. Zihálva mered közvetlen közelről az arcomba.

Az ő szemében meglátom magamat. Vérpettyes ősz haj, üresen könnyező szempár, halottfehér arc. Mintha nem is én lennék, hanem egy idegen, egy ismeretlen, akit az előbb láttam ott a tükörben.

- A kezed… - ragadja meg a csuklóm. – Ha fájdalmat akarsz, csak szólj, és végre végigcsináljuk.

- Jesse… - A hangom fátyolos. Az enyém egyáltalán, vagy ez azé az idegené, akit nem ismerek? – Csak ölelj át, kérlek…

- Bolond! – ránt magához. A szája az ajkamra tapad, nekiszorít a falnak. – Elveszem a kedved a hülyeségektől!  A frászt hoztad rám! – Szitkozódik, és addig rángatja az övemet, míg kikapcsolja.

- Jesse…

- Fogd be! – ragadja meg durván a hajamat. A nyelve a számba hatol, és két ujja belém. Pokolian dühös, még soha nem láttam ilyennek. Szinte szikrázik a bőröm, ahol hozzám ér, tekintete pedig perzseli a bőröm, düh, félelem és kétségbeesés árad belőle. Nem tiltakozom, tegyen velem, amit akar. Fájdalommal vagy szenvedéllyel, de törölje ki a fejemből azokat a szörnyű képeket.

- Jesse…

Megperdít, a mosdónak támaszkodom. A rá hullott tükörcserepekben megpillantom felemás tekintetem. Igen, ez én vagyok. Még régről ismerem ezt az arcot, most már szinte fel sem ismerem, ha találkozom vele. Még a háború idejéből ismerős… Jesse-t azonban nem érdekli, ki vagyok. Ő csak engem akar.

- Ez fáj… - nyögöm, ahogy belém nyomul.

- Nem érdekel… - Elfullad a hangja. – Ez az ára annak, ha ellöksz magadtól… A pokolba veled, angyal…

- Jesse! – Felzokogom, a földre rogynék, de nem hagyja abba a mozgást. Megérint elől, amitől hirtelen megfeszül a testem. Villám cikázik át minden sejtemen, vele pedig forróság és lélegzetet elakasztó vágy. – Keményebben! – kérlelem, mert érezni akarom magamban forró vágyát. Érezni akarom, hogy tűzbe borul a testem, és végre életre kelek.

- A pokolba veled, Gabriel! – súgja a fülembe, és olyan mélyen hatol belém, hogy felkiáltok. A fájdalom és a gyönyör édes kéjjé olvad össze, mielőtt mindent beborít a menedéket adó sötétség…

 

Jesse hangját hallom, érzem, hogy a hajamat simogatja. Egy dalt dúdol holmi szerelmesekről, akiket a sors egymásnak teremtett. Kábán pislogok. Félhomály van, Jesse ott ül az ágy szélén.

- Helló! – hajol fölém. – Végre! Már kezdtem megijedni.

- Mi történt? – motyogom.

- Elájultál. – Nem néz a szemembe, látom a szégyent az arcán. – Az én hibám. Amit tettem, az… megbocsáthatatlan. Bocsáss meg, soha többé nem fog előfordulni.

Fel akarom emelni a kezem, de fájdalom hasít a kézfejembe.

- Bekötöztem, lemosdattalak, elláttalak – magyarázza.

- Jesse…

- Elmegyek – vág a szavamba. – Bántottalak. Még soha nem vesztettem el a fejemet. Én…

- Jesse, elég! – szólok rá. – Nem a te hibád, ami történt. Ha nem akartam volna, akkor nem hagyom magam.

- Erősebb vagyok nálad.

Kezdek mérges lenni. Ez egy új érzés, amit már nagyon rég éreztem. Egyszerű düh, én most mégis örülök neki, mert ez azt jelenti, van valaki, aki elég fontos nekem ahhoz, hogy áttörje magát a burkon, amit a szívem köré építettem. És ezt csak most értettem meg…

- Ne becsülj alá – mondom halkan. – Elfelejted, hogy azért nem vagyok akárki. Lehet, hogy törékenyebbnek tűnök, mint te, de azért meg tudom védeni magam.

- Gabe…

- Akartam, hogy megtedd! – kiáltok rá. – Úgy éreztem, hogy… - A szavakat keresgélem. – Te jelentetted abban a pillanatban a mindent. Eddig csak mentem, jártam a világot, de a szívem az üres volt. És most itt vagy te, itt voltál, amikor szükségem volt rád, és… rájöttem, hogy milyen magányos is voltam nélküled. Nem bánom, hogy megtetted – ismétlem meg. – Akartam, akartalak érezni, és… úgy volt jó, ahogy történt.

A hajába túr.

- Véreztél ott lenn, lehettem volna gyengédebb is.

Megérintem a kötésmentes kezemmel az arcát. Érzem, ahogy tompa fájdalom lüktet a testemben.

- Gyere, feküdj ide mellém! Ölelj át, kérlek!

- Gabe, hallottad, amit mondtam? Elmegyek.

- Fenéket mész! – vágok vissza. – Ne beszélj, csak ölelj át. Fázom, ha nem vagy mellettem.

Lassan mozdul, de érzem a megilletődöttséget a mozdulataiban. Szótlanul fekszünk egymás mellett. Silvermoon felköltözik az ágy végébe.

- Frank volt itt, elmesélte, mi történt – szólal meg Jesse nagy sokára.

- Nem akarok emlékezni – fúrom a nyakába az arcom, mire halántékon csókol.

- Csak aludj! Itt leszek, és őrzöm az álmod…