3. fejezet

3. fejezet

Kentarou a homlokát dörzsölve könyökölt az asztalra. Hasogatott a feje. Napokig megállás nélkül dolgozott, mert ajánlatot kapott egy cégtől. Úgy néz ki, hogy a saját cégébe tudja olvasztani. Persze ez egy vagyonba fog kerülni, de megéri a kockázatot.

- Drágám, készen vagy? – Karin beviharzott fekete kisestélyiben, akkora sarkakon billegve, hogy a férfi csak a fejét csóválta.

- Bocsáss meg, de nem mondhatnánk le a mai vacsorát? Rettenetesen fáj a fejem.

- De édesem… Apám nagyon számít a megjelenésedre.

- Tudom, de már két napja nem aludtam, és így gondolkozni sem tudok.

- Nem kell gondolkodnod. Csak mosolyogj!

Kentarou felsóhajtott. Egyre vágyott, egy ágyra, de Karintól nem fog könnyen megszabadulni.

- Muszáj lesz átöltöznöm, és nem maradunk sokáig.

- Hát persze…

Már éjfél is elmúlt, mire elbúcsúzott az asszonytól.

- Álmodj rólam! – csókolta meg Karin, és csábítóan kacsintott.

- Igen. A hétvége rendben lesz?

- Természetesen. Az öcsém nem tudom, jelen tud-e lenni, nincs jól.

Az asszony ezt olyan érzelemmentesen mondta, hogy Kentarou szinte rosszul volt tőle. Ezt a nőt akarja feleségül venni?

- Mondd meg neki, hogy gyógyuljon meg, mert különben nem tudunk beszélgetni.

- Drágám, tudod…

- Igen, tudom, de szívesen vagyok vele.

- Olyan jószívű vagy… - Karin megcirógatta az arcát. – A gyerekeinknek csodás apja leszel.

Kentarou arca majdnem megrándult, de időben sikerült elmosolyodnia.

- Igen, ahogy egy csodálatos édesanyjuk is…

Karin kuncogott.

- Na, menj szépen. A sofőröm hazavisz.

Búcsút intettek, és Kentarou kimerülten dőlt hátra az ülésen.

- Senkai-san, jól érzi magát? – A sofőr aggódva nézett rá a visszapillantó tükrében.

- Igen, csak vigyen haza.

Amikor belépett az ajtón, olyan üresség tört rá, ami még a fejfájását is elfújta. Állt pár percig az előtérben, aztán sarkon fordult, és az ajtó halkan kattant mögötte.

A hajába túrt, és szemét összevonva nézegetett jobbra-balra. A fiút kereste.

Mit keres itt? Már megint… Nem szabad. Nem szabad ide jönnie. De jött, hozták a lábai…

A fiú úgy toppant elébe, hogy kis híján nekiütközött.

- Jó estét!

- Szia!

Egymásra meredtek.

- Hotel? – A fiú tétován elmosolyodott.

Kentarou most valami másra vágyott. Melege volt, levette a zakóját, és a vállára vetette.

- Mi lenne, ha sétálnánk?

A fiú aggódva nézett rá.

- Valami baj van?

- Nem, dehogy.

Elindultak egymás mellett.

- Akkor? Nem volt jó a múltkor?

Kentarou a fejét rázta.

- Ne butáskodj! Egyszerűen levegőre vágyom. Két napig ki sem mozdultam az irodából, most pedig egy vacsoráról jövök.

- Értem. – A fiú felvette lépéseinek ütemét. – Sasaki?

- Nem találkoztunk. Karin azt mondja, hogy beteg.

- Aggódsz érte, igaz?

- Tudod, hogy igen.

Embereket kerülgetnek az utcán, és Kentarou végre kezdte úgy érezni, hogy megint él, és nem csak lebeg az üres térben.

A fiú megragadta a karját.

- Megvárnál? Egy pillanat és itt vagyok.

- Várj!

A fiú viszont nekiiramodott, és ügyesen szlalomozva a tömegben, eltűnt.

Kentarou magányosan ácsorgott, majd odaballagott az egyik színes kirakathoz. Szexshop – hirdette legalább tíz felirat is. Milyen ismerős hely…

Vajon Karin mit szólna hozzá, ha ajándékba kapna egyet? Ahogy elképzelte a jelenetet, önkéntelenül is elmosolyodott. Aztán eszébe jutott a fiú. Körbefordult, hátha megpillantja, de semmi. Visszafordult a kirakathoz. Érdekes volt, de őt most nem tudta felcsigázni. Vagy mégis… Az a fekete vibrátor… Vajon a fiú elfogadná? Nem valószínű. Milyen hülye ötletei is vannak. Fene!

Maga sem tudta biztosan, hogy jó ötlet-e bemenni, és körülnézni, mégis megtette. Az eladó rámeredt, biztatóan intett, még mosolygott is, kiszúrta a pénzes vásárlót.

Lassan körbejárt a sorok között. Nézelődött. Egykoron rendszeres vásárló volt, hiszen itt vette meg a síkosítót, és egyéb kellékeket, amelyekre egyes állandó vendége igényt tartott. A kezébe vett egy fekete vibrátort, a fiúval még el is tudta képzelni, hogy kipróbálja. Meglátott egy péniszgyűrűt, hm, az a fiú mérete. És ott az a bilincs… Beletúrt a hajába. Mi a csudát keres itt? Semmi keresnivalója ezen a helyen, otthon kellene lennie az ágyában, és aludnia, mint illik. Mégis a pultra pakolta a kiválasztott cuccot. Síkosító és óvszer felé intett, azokat is belepakolták a szatyorba. Fizetett. Ha jobb helyen veszi meg, sokkal többet is fizethetett volna érte, de nosztalgikus volt itt lenni.

Kilépett az ajtón, és ahogy mellbe vágta a kinti zaj, belehasított a fejébe, hogy nem szabadna itt lennie. Menyasszonya van, és van egy fiú, akibe szerelmes. Akkor mégis mit keres itt?

- Végre! Már attól tartottam, hogy elmentél.

A fiú rámosolygott. A haja összekócolódott, a pólója egy kicsit nedves volt. A kezében egy szál rózsát tartott.

- Tessék. Ez a tiéd.

És ott volt a válasz a kérdésére. Ez a fiú ugyanolyan bűnös, mint ő. Ez húzza ide. Itt – e mellett a fiú mellett – önmaga lehet. Nem kell álarcot viselnie.

- Cseréljünk. Ez pedig a tiéd. – A szatyrot nyújtotta.

A fiú elpirult.

- Tényleg? Kedves vagy. Mi van benne?

- Mi lenne, ha együtt néznénk meg?

A fiú arca felragyogott.

- Rendben. Én benne vagyok.

Kentarou elvette a rózsát, és önkéntelenül is az orrához emelte, hogy megszagolja. A csodás illat szinte a földbe döngölte. Vörös rózsa. Elmosolyodott.

- Nem kellett volna.

- Múltkor több pénzt adtál, és gondoltam… Megleplek valamivel. – A fiú mellé lépett, és a hotel felé indultak. – Sokat gondolkodtam, mit vegyek rajta.

- Örülök. Tetszik.

- Akkor jó. Sasakinak megvetted már a születésnapi ajándékot?

- Még nem. Fogalmam sincs, minek örülne.

- Mit szeret?

- Nem tudom.

A fiú felsóhajtott.

- Hát, az nem jó. – A táskát lóbálva ugrabugrált. Kentarou hirtelen nagyon öregnek érezte magát mellette. – Megvan! A macska! – kiáltott fel.

- Tessék? – Kentarou nem értett semmit.

- A macska. A múltkor kiderült, hogy van egy macskája. Vegyél neki valami macskával kapcsolatos dolgot.

- Jó, de mit? Soha nem volt macskám.

A fiú megfogta a kezét, és elhúzta, hogy elférjenek mellettük. Utána nem húzta vissza, így kézen fogva lépdeltek tovább.

- Vehetnél valamit a macskájának. Edényt, önetetőt, nyakörvet, bár ahhoz jó lenne, ha tudnád a macska nevét, vagy macskákról szóló könyvet, pólót, plüssállatot, kirakót.

- Ő nem kisgyerek.

- Attól még tetszhetne neki.

- Akkor is…

- Ahelyett, hogy örülnél, hogy segítek. – Kentarou megbűvölten nézte, ahogy a fiú lassan kitárja a szárnyait mellette. – Akkor vegyél neki ékszert: karkötőt, nyakláncot, gondolom, fülbevalót nem visel.

- Nem, de rajtad jól állna egy.

A fiú csúnya pillantást vetett rá, és ettől vigyorognia kellett.

- Vagy egy nyakörv…

A fiú szeme tágra nyílt. Most először látta a férfit igazán mosolyogni.

- És nálad lenne a póráz? – vágott vissza.

- Miért ne?

Felnevettek.

Kentarou érezte, ahogy elmúlik a fáradtsága, és megnyugszik. Milyen régen volt, hogy utoljára tiszta szívből nevetett. Csodálatos érzés volt.

- Meddig maradsz? – A fiú kérdőn állt meg a hotel előtt.

- Hajnalig.

A fiú elmosolyodott.

- És bírni fogod? – kuncogott játékosan.

- Te…

Belépnek a szobába, és hirtelen oda a játékosság, a mosoly. Csak néznek egymásra, a fiú lassan a szőnyegre ejti a táskát. A férfi lassan elindul feléje, és a zakó, a rózsa a földre esik. A fiúhoz hajol, finoman megcsókolja, hogy a fiú felsóhajt, és az ingébe kapaszkodik. Összesimulnak. Most nincs sietség. Lassú, pillekönnyű csókok, most erre van szükségük.

Lesimítják egymásról a ruhát. Meztelenül az ágyra rogynak, zihálva szedik a levegőt. Remeg minden izmuk. A férfi feláll, a szatyorból óvszert szed elő, és síkosítót.

- Szükséged van rá? – hajol a fiú fölé.

- Ha szeretnéd…

- Próbáljuk ki… Rossz nem lehet.

A kezébe csorgatja.

- Segítenél? – Az óvszer felé int.

A fiú soha ennél erotikusabbat nem élt át. A férfi vesszejére húzza az óvszert, miközben annak síkosítóval megkent ujjai a testébe mélyednek. Felnyög.

- Fáj?

- Nem…

A férfi ajka megtalálja az ajkát, a nyelvük összeér. A fiú a férfi vállába markol, ahogy beléhatol. Legszívesebben hangosan kiabálna.

- Minden rendben? – A férfi hangja a fülében visszahangzik.

- I… igen…

- Jó így? Beljebb mehetek?

A fiú az ajkába harap, nehogy felkiáltson, és sírva könyörögjön, hogy még… még…

- Biztos jó? – A férfi a könyökére támaszkodik. – Mi a baj? – Gyengéden a fiú hajába túr. Csak a tekintetén látszik, hogy tűrőképessége határán mozog.

- Semmi… Tényleg…

- Ha nem szeretnéd, abbahagyom. – A férfi mozdulna is, bár a homlokán már verítékcseppek csillognak, és megfeszül a teste.

- Ne! – A fiú utánanyúl, és belemarkol a hajába. – Ne menj!

- Akkor mondd, mit szeretnél. Az előbb úgy tűnt, menten sírva fakadsz.

- Én… - A fiú zavarban van. A férfi még mindig benne van, és ismeretlen érzés perzseli belülről. Olyan forró minden, és nem akarja, hogy véget érjen. – Neked… kell, hogy jó… legyen.

- Ne légy buta! – A férfi lassan megmozdul, mire a fiú lélegzete elakad. – Szóval?

- Még… - A fiú suttog, és eltakarja az arcát.

- Nem hallom… - A férfi zihálva szedi a levegőt. A fiú kipirult arca, és a forrósága próbára teszik az önuralmát.

- Még! – A fiú megragadja a vállát, és keményen magára rántja. A nyelve a szájába hatol, és a lábait a férfi derekára fonja. – Még! Most! Kérlek!

- Nem akarom, hogy fájjon… - A férfi tekintete fekete, a hangja csupán elfúló tiltakozás.

A fiú tekintetében elhatározás fénylik.

- Te vagy… az első, akivel ennyire jó… Kérlek! Csináld! Keményen, ahogy… csak szeretnéd…

A férfi torkából valami nyöszörgésféle hallatszik, aztán a fiú visszazuhan a párnára, és felkiált, ahogy a férfi keményen újra és újra beléhatol, egyre mélyebbre, és közben csókolja, simogatja, az őrületbe kergeti. Úgy összefonódnak, hogy már nem tudják, hol végződik az egyikük, és hol kezdődik a másik. A fiú sír, soha nem érzett gyönyör reszketteti meg a testét, és az izmai megfeszülnek, miközben a férfi ajka a mellkasára simul, hogy elfojtsa a kéj kiáltását.

Aztán csak fekszenek összesimulva, és a fiú sír, és maga sem tudja, miért, de nem tudja abbahagyni. És a férfi lecsókolja a könnyeit, majd újra szeretkezik vele…

Lágyan csókolja, pillekönnyű érintésekkel kényezteti, amiket még soha nem tapasztalt. Felcsigázza, egy sziklaszirtre űzi, aztán letaszítja onnan, miközben csak öleli, és a lehelete perzsel, a teste forró, és zihálása a fülében cseng.

Odakint nagyot dörren az ég, villámlik, felhőszakadás hangja hallatszik. Akkor is esik, amikor kora hajnalban, a hotel előtt elválnak egymástól. Egyikük balra indul, a másik jobbra. Közben szakad az eső, átáztatja őket, és ironikus módon mindketten arra gondolnak, hogy őket semmilyen eső nem tudja tisztára mosni…

Sasaki az eső hangjára riadt fel. Az ablakhoz lépett, kilesett a függönyt elhúzva. Nézte, ahogy az eső lefolyik az üvegen, és a férfira gondolt. Vajon ő is felébredt? Megrázta a fejét, és visszabújt a takaró alá. Nem szabad a férfira gondolnia, nem szabad… De a gondolatai máris szabadon szárnyaltak, és tűzbe borult a teste…

Kentarou a haját törölgette egy törölközővel. Fáradtan, és szomorúan bámulta az odakint kibontakozó vihart. Nem rég ért haza, és még soha nem érzett ekkora ürességet, mint ebben a pillanatban…