3. fejezet

3. fejezet

            Zenios felriadt. Felült.

- Alama… - súgta.

A férfi is ébren volt, csendet intett.

- Valami nincs rendben. – Felugrott, magára kapkodta a ruháját.

Megszólaltak a trombiták, kiáltások hallatszottak mindenfelől.

- Megtámadtak minket! – kiáltotta valaki.

- Védjétek őfelségét! – kiabálta más.

- Idióták! Azt se tudjátok, mi folyik itt! – Alama egy ládából előszedte Zenios ruháit, és odaugrott, hogy leszedje róla a bilincseket. – Nincs sok időnk! – Amíg Zenios öltözött, fegyvert szedett elő. – Utálom a háborút! – morogta sötéten.

Valaki berontott a sátorba.

- Felség… - Alama kardja állította meg.

- Mintha azt mondtam volna, hogy senki nem léphet be a sátramba!

A katona, fiatal és komor, megrázta a fejét.

- Sajnálom, felség! Az ön biztonsága minden parancsnál előrébb való. Megtámadtak minket, biztonságba kell vinnünk.

Alama szorosra húzta a kardhüvely szíját.

- Nem megyek sehová! – jelentette ki. – Én vagyok a király, nem fogok megfutamodni. Készen vagy?

Zenios előrelépett, épp az álarcát csatolta fel. Átlátta ugyanis a helyzetet, ha most kimegy a csatatérre, ő ellenség lesz, hiába áll Alama mellett. Amíg nem tudják, hogy ki ő, addig van esélyük… hogy mire… azt még ő maga sem tudta. A katona eltátotta száját. A királykék palást nem hagyott kétséget viselője kiléte felől, még ha arcát maszk is fedte.

- Ha beszélsz róla, levágom a fejed. Világos? – Alama hangja ridegen csengett.

A férfi hevesen bólogatott. A szeme egy pillanatra a feldúlt ágyra és a bilincsekre szegeződött, aztán győzött benne a katona.

- Igen, felség!

- Menjünk!

Egymás mellett robbantak ki a sátorból. Mindkettejük kezében ott fénylett a kard. Zenios fején átsuhant, hogy íme, mily gyorsan véget vethetne az egésznek, de megint csak egy pillanat volt. Alama megbízott benne annyira, hogy visszaadja a fegyverét. Nem lehet becstelenebb, mint a férfi. Megtorpant.

- Ki vezeti a csapataimat? – Határozottan dühösnek rémlett.

- Ő… - Alama egy aprócska alakra mutatott. Vigyorgott. – Ha nem tévedek, a királyod.

- Én vagyok a király… egyelőre. Viszont ha az a kis vakarcs megöleti magát, akkor bajban leszek. Hogy gondolta ezt? Mit kap tőlem, ha hazaértünk…

Alama mély levegőt vett.

- El kell jutnod hozzá. Indulj, vigyázok rád!

Zenios nagyot fújt és rámeredt.

- Megbolondultál… Miért engedsz el? Nemet mondtam neked… És most még…

- A háborúnak véget kell vetni! – Alama megragadta a férfi karját. – Ha az kell, vereséget szenvedek. Elegen haltak meg miattam!

- Nem miattad, hanem apád miatt…

- Zenios… - Alama mély levegőt vett, aztán térdre esett. – Zenios, Garwoodia hercege és jelenlegi uralkodója, én, Alama… Lorranus törvényes királya felajánlom a békét. Vedd a fejemet a kiontott vérért és azért, amit ellened elkövettem.

- Nem! – Zenios felrántotta. – Elég! – Egymást bámulták, aztán Zenios nagyot káromkodott, és futásnak eredt.

Alama ott volt mögötte, fedezte. Már nem számított, ki a társ és ki az ellenség. Csak a harc volt. Zenios felkiáltott, kitért egy kardsuhintás elől. Alama maga mögé rántotta, hogy megvédje. Hirtelen vállvetve kényszerültek védekezni, támadni. Lovasok jöttek. Zenios lihegett.

- Ezért lepofozom…

A kilencéves király ugyanis testőreit hátrahagyva a csata kellős közepébe lovagolt.

- Hol van a nagybátyám? – ordította, mert messziről is felismerte Alamát. Ezzel viszont elvonta a férfi figyelmét.

Zenios felkiáltott, és gondolkodás nélkül eléje vetette magát. Egyenesen saját katonája kardjába. Alama felordított, hátrarántotta, mindketten térdre estek.

- Vérzel… - nyögte kétségbeesetten a sebre szorítva a kezét.

- Alama király, hol van a nagybátyám? – A fiú nem hagyta annyiban a dolgot. Leugrott a lováról, és számonkérően toporgott előttük. Hirtelen elcsendesedett a harctér, vagyis a tábor. Zenios megemelkedett, és akkora pofont kevert le a fiúnak, hogy az megtántorodott.

- Hát, erre tanítottalak? – üvöltötte magából kikelve. Letépte magáról a maszkot, sötét szemei szikráztak a dühtől, a fájdalomtól. – Mi van, ha én már rég nem élek, és ez egy csapda? Ha te is meghalsz, mi lesz a birodalommal? Semmit se fogtál fel abból, amit beszéltem neked? Így akarsz király lenni, apád nyomdokaiba lépni?

A fiú ajka lebiggyedt, szeme megremegett.

- Én csak… csak… - szipogta.

Alama letépte az ingujját, és Zenios sebére szorította.

- Most ez nem számít! – dörrent. – Orvos kell hozzád!

Zenios eltorzult arccal hátradőlt a karjaiba.

- Fáj…

- Bácsikám… - A fiú közelebb araszolt. – Miért voltál itt? Elraboltak?

- Ezt most akarod megbeszélni? – hörrent Zenios, aztán felszisszent. – Békét… kötni jöttem.

- De hát miért? És az esküd, amit apámnak tettél?

- Elég volt a háborúból! – Zenios egyszerre kiáltott fel Alamával.

- Elég volt! – Zenios érezte, hogy Alama ujjai az övébe kulcsolódnak. – Mi értelme van? Hány embernek kell még meghalnia a semmiért? – Lihegett, összegörnyedt. Alama morgott valamit, aztán a karjaiba kapta.

- Hol van az orvosom? – üvöltötte, és a sátra felé indult. Senki nem merte megállítani. – Bolond vagy! – morogta Zeniosnak. – Azt mondtad, nem szeged meg az esküdet.

- Te pedig azt, hogy többféleképpen is megnyerhető egy háború.

Alama óvatosan a szétdúlt lepedőre fektette. Unokaöccse ott járt a nyomukban, érdeklődve nézett szét. A homlokát ráncolta.

- Majd egyszer… elmesélek mindent, de most ne kérdezz egy szót se! – Zenios engedte, hogy Alama lecsatolja a fegyvereit.

- Igenis.

Alama a seb fölé hajolt, aggódva bámulta.

- Elég csúnya. Bele is halhattál volna.

- Ráérek még a halállal…

Zenios a férfira kacsintott, mielőtt elájult volna.

            Zenios oldalra pislogott.

- Szia… - Alama elmosolyodott. – Hogy érzed magad?

- Jól. Meddig voltam eszméletlen?

- Két napig. – Alama vizes kendővel megtörölgette az arcát, majd vizet adott neki.

- Wylt? – Zenios érezte, ahogy húzódik a sebe.

- Alszik a szomszéd sátorban. Késő van.

Zenios óvatosan megmoccant.

- Lenne néhány elintéznivalóm – nézett segélykérően a férfira.

Amikor újra visszafeküdtek, Zenios Alamához fordult. Már nem volt olyan sápadt és a tekintete is tiszta volt.

- Fegyverszünet?

- Igen. Ha rendbe jöttél, megbeszéljük a béke feltételeit.

- Jó… Köszönöm.

- Nem. Én köszönöm.

Zenios elmosolyodott, és a férfihoz fészkelte magát. Sokkal jobban érezte magát. Helyezkedett még egy ideig, aztán megmerevedett.

- Kemény vagy… - suttogta.

- Valóban.

Zenios mély levegőt vett, majd a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét.

- Kölcsönadom a kezem.

- Nem foglak kihasználni.

- De én akarom, mert cserébe én is ki akarlak használni téged. Így már megfelel?

Alama erre csókokkal borította az arcát. Simogatni kezdték egymást. Zenios türelmetlen lett, a másik kezével saját magát kényeztette. Alama felnyögött.

- Őrjítő vagy. Fel fog szakadni a sebed.

- Ha óvatosan csináljuk, akkor nem.

- Te arra képtelen vagy.

- Mintha te igen…

- Nem akarok fájdalmat okozni…

- Nem fogsz…

Zenios a férfi fölé emelkedett, és hozzádörzsölte magát. Alama nyáltól nedves ujja a testébe csúszott, és addig simogatta, míg megfeszült a teste, és finoman ringatni kezdte magát.

- Most… - mormolta, és lehunyt szemmel a férfira ült. Lassan mozdultak, egyszerre nyögtek fel. Egyre mélyebbre ült a férfiban. – Ahh, de jó… - Zenios lihegve mozdult újra, de megrándult az arca.

Alama mozgott helyette, így Zeniosnak csak a férfiba kellett kapaszkodnia.

- Ahh… igen… - Zenios megfeszült, majd a férfira hanyatlott. Zihált. – Még… mindig kemény vagy…

- Igen… Szabad? Nem fáj a sebed?

- Oh, igen… Csináld… Csináld még keményebben…

Alama nyögött az élvezettől.

- Fogalmam sincs, hogy leszek meg nélküled – lihegte Zenios fülébe.

Átfordultak, Alama került felülre. Zenios kimerülten, de már újra ébredező vággyal kapaszkodott a karjába. Alama olyan mélyre hatolt, hogy élesen felkiáltott, és ívbe feszült a teste. A férfi pedig mozgott tovább, míg a gyönyör össze nem rántotta az izmait. Zenios ajkára hajolva remegett. Kábán kapaszkodtak össze.

- Még sok tanulnivalóm van – vigyorodott el Zenios. – Lennél a mesterem?

Alama a két tenyere közé fogta az arcát.

- Örömmel, felség!

Egymáshoz fészkelték magukat, mély álomba merültek, így talált rájuk a hajnal, és Wylt…

            Alama már tőrt rántott, de Zenios elkapta a karját.

- Ez csak az unokaöcsém. Wylt, mit keresel itt? Minden rendben?

- Aggódtam érted, de látom, felesleges volt. Értesítettem édesanyámat a sebesülésedről, imádkozott érted. Úgy látom, imái meghallgatásra találtak.

Zenios mély levegőt vett.

- Te most gúnyolódsz velem?

- Megütöttél a katonáim előtt! – Wylt toppantott. – Mégis mit vársz? Hogy megbocsátok?

Zenios éktelen haragra gerjedt. Akár kígyó, siklott ki a takaró alól, selymet tekert a derekára és csípőre tett kézzel megállt az unokaöccse előtt.

- Katonáid? Megbocsátasz? Már megbocsáss, de azt hiszem, hogy a sebem miatt megromlott a hallásom is…

Wylt nagyot nyelt. Volt miért. Még Alama szája is tátva maradt. Most először látta meg a férfiban azt, aki valójában volt: hadvezér, politikus, uralkodó. Lassan nekidőlt a felpolcolt párnáknak, várta a végeredményt. Zenios szeme villámokat szórt.

- Lehet, hogy te vagy a trónörökös, sőt nem hivatalosan a király, de azt ne felejtsd el, hogy amíg nem leszel akkora, hogy átvedd a trónt, én viselem a király jogcímet. Kilenc éves vagy, nem a tiéd a korona. Még nem… Sokat kell tanulnod, és ezt a gőgöt sürgősen temesd el magadban, mert egy gőgös, önimádó király nem Garwoodia birodalmának élére való. Megértetted?

Wylt remegett. Zenios lehajolt hozzá, egyenesen a szemébe nézett.

- És legközelebb, ha ekkora hülyeségre vállalkozol, légy oly szíves, gondolj anyádra is. Tönkre akarod tenni szegény asszonyt? Apádat már elvesztette, te akarsz a következő lenni? Nem hallom!

- Sajnálom. Többé nem fog előfordulni – Wylt elsírta magát, még Alama is megsajnálta. – Bocsáss meg, de féltem, hogy mi lesz velem nélküled. Anyám mindig a templomban van, csak te hallgatsz meg. Sajnálom!

Zenios arca megenyhült.

- Büszke vagyok rád! – ölelte át a fiút. Wylt felkapta a fejét. – Nem azért mostam meg a fejedet, mert élveztem, hanem mert féltelek. Értesz?

- Igen.

- Akkor jó. Fáradt vagyok, még visszafekszem. Te?

- Maradhatok? Leülök az egyik székre, és nagyon csendben leszek.

Alama intését csak Zenios látta.

- Gyere! Elférsz itt te is. Alamától ne félj, nem fog bántani – Zenios visszadőlt a férfihoz, míg Wylt ledobta a csizmáját, és odamászott hozzájuk.

- Kényelmes itt.

- Akkor aludj. Mi itt leszünk, ha felébredsz…

Wyltnek nem kellett a bíztatás. Kis idő múlva mély álomba merült.

- Irigylem. Magunkat viszont nem…

Zenios elmosolyodott.

- Akár egy egér… cincin…

Alama halkan nevetve hozzásimult. Visszaaludtak.