3. fejezet

3. fejezet

Két nap múlva útra keltek. Christopher, Connie és Nathaniel legelől haladtak. Nevetésük felvidította a katonákat, és a kíséret többi tagját. Jó hangulatban telt az idő.

- Bácsikám, a bárónál is megállunk? – kíváncsiskodott Nathan, amikor megálltak ebédelni.

Christopher bólintott.

- Most őhozzá tartunk. Régóta nem láttam.

Connie értetlenül eszegette a sült húst. A férfi odafordult hozzá.

- A báró édesapám közeli barátja volt. A palotában élt, mint tanácsadó. Apám halála után visszavonult a családi birtokra. Még az éj leszállta előtt odaérünk, ha neked nem túl gyors a tempó.

Connie felvillanyozódott.

- Mehetünk. Jól vagyok – biztosította a férfit.

Kisvártatva útra keltek. Szokás szerint Christopher, Connie és Nathan előrébb haladtak, csak két katona tudta velük tartani a tempót.

- Versenyezzünk! – kiáltott fel Nathan. Nagybátyja rávigyorgott.

- Úgyis én győzök. Éjszaka verhetetlen.

Connie elmosolyodott.

- Ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk. Igaz, Nat?

A fiú nevetve bólogatott.

- A kastélyig. Mindig maradj az úton. A faluban vigyázz, bárki kiléphet eléd – figyelmeztette Christopher Connie-t.

Nathan fennhangon számolni kezdett.

- Három…

- Felség, ez gyerekes dolog – szólt közbe a kíséret vezetésével megbízott parancsnok, de oda se figyeltek rá.

- Kettő…

- Felség, kérem!

- Egy…

- Felség, mutasson példát!

- Most!

A három ló egyszerre indult neki. Éjszaka hamar az élre tört, de Nathan és Connie se hagyták magukat. Szorosan a férfi nyomában voltak. Elértek a faluig. A száguldó lovak láttán mindenki megmerevedett, majd félreugrott az útjukból. Többek szája tátva maradt az éjfekete lovon vágtázó férfi láttán. A korona szanaszét szórta aranyfényét.

- A király… - suttogták. Néhányuk még meg is hajolt. Egy kisfiú viszont nem figyelt. Annyira a király után bámult, hogy kilépett az útra. Pontosan Connie és lova, Hajnal elé. A hófehér kanca nyerítve felágaskodott. Connie felkiáltott. A hirtelen mozdulat kibillentette az egyensúlyából. Még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihúzza a lábát a kengyelből, és elengedje a kantárszárat, aztán a földre zuhant. A kemény becsapódástól és a fájdalomtól elakadt a lélegzete, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ.

- Connie! – Nathan megállította a lovát, és leugrott. – Bácsikám! – kiáltott Christopher után.

A férfi hallotta Connie kiáltását, és azonnal visszarántotta Éjszakát. A ló felágaskodott, de megállt. Christopher szívverése egy pillanatra kihagyott, amikor látta Connie esését.

- Connie! – Visszafordította Éjszakát és rémülten ugrott le róla, mielőtt megállt volna. Letérdelt a fiú mellé. Unokaöccse könnyes arccal tördelte a kezét.

- Chris bácsi, most mi lesz?

Christopher fejében egymást kergették a gondolatok.

- Azonnal visszamész – nézett a fiúra. – Idehozod a doktort. Sietned kell! Megértetted?

Nathan megtörölte az arcát, határozottan bólintott.

- Igen, bácsikám! – Felugrott, és lovához rohant. Könnyedén a hátára kapaszkodott, majd elviharzott.

Christopher körbepillantott. Senki nem mert öt lépésnél közelebb jönni vagy a szemébe nézni. A kisfiú, aki az egész balesetet okozta, tipródva bámulta Éjszakát.

- Nem mondták még neked, hogy vigyázz jobban? – Christopher hangja élesebb volt, mint szerette volna. A kisfiú ajka megremegett.

- Meghalt?

- Nem. – Christopher óvatosan Connie háta alá nyúlt, és megemelte. A fiú felnyögött, eltorzult az arca. – Sajnálom. Sssh…

- Nem akartam! – A kisfiú már sírt.

Christopher megszánta.

- Ne sírj! Inkább vigyázz a lovakra. A fekete Éjszaka, a fehér Hajnal. Éjszakához óvatosan közelíts, csak engem tűr meg a közelében. Hogy hívnak?

- Braddock.

Christopher lekuporodott a földre, hogy kényelmesebbé tegye Connie-nak a fekvést. A fiú már magához tért, de még kába volt a fájdalomtól.

- Sajnálom, butaság volt versenyezni.

Connie halványan elmosolyodott.

- Semmi baj. Megismételhetnénk valamikor.

- Úgy lesz – ígérte a férfi, és homlokát a fiúénak döntötte.

- Felség… - A falu elöljárója torpant meg mellettük, és meghajolt. – Miben segíthetek? Mit parancsolsz?

Christopher a fejét rázta. Connie lassan megmozdult.

- Azt hiszem, már jobban vagyok. Segítesz felállni?

Mindenki kíváncsian figyelte, hogy a király mekkora aggodalommal állítja talpra a sápadt, törékeny fiút. Connie mély levegőt vett.

- Jól vagyok – mondta, de azért a férfi karjába kapaszkodott. Braddockhoz fordult. – Nagyon megijesztettél. Azt hittem, Hajnal rád tapos. Jól vagy?

Christopher csodálattal figyelte, ahogy mosolyogva beleborzol a kisfiú hajába. Valószínűleg iszonyú fájdalmakat kellett kiállnia, mégis jobban aggódik egy ismeretlenért. Ez meghatotta.

Braddock felmosolygott Connie-ra.

- Nagyon szép vagy – mondta csodálattal.

Connie elpirult. Az elöljáró viszont nyakon vágta a fiút.

- Ne szemtelenkedj!

Christopher arca megrándult.

- Ha még egyszer kezet emelsz rá, levágatom. Világos?

- Bocsásson meg, felség! Én csak…

Fiatal nő nyomakodott át az összegyűltek között.

- Brad! – ölelte magához a fiút. Halálra váltan pislogott a két férfira. – Felség… Kérem, bocsásson meg! Nem figyeltem eléggé a fiamra. Az én hibám, engem büntessen meg, ő még gyermek.

Connie Christopherhez húzódott.

- Chris…

- Sssh… - A férfi az asszonyhoz fordult. – Ne aggódj! Nem áll szándékomban senkit megbüntetni. Egy kicsit az én hibám is, ami történt. A lényeg, hogy a fiadnak nem esett baja.

Az asszony hebegett.

- Én… azt hittem, hogy…

Connie végignézett a falubelieken.

- Chris, itt valami nem tetszik nekem – súgta. – Mindenki olyan ellenséges. Rossz érzésem van.

- Rémeket látsz – nyugtatta a férfi. Az asszonyhoz fordult. – Miből gondoltad, hogy bántani akarlak?

Egy férfi felelt a nő helyett. Idős volt, talán Christopher apjával lehetett egyidős.

- Megvan rá az okunk. Az utolsó tartalékainkat is adóra fizetjük. Ráadásul a báró újabb megszorító intézkedéseket vezetett be. Nem vadászhatunk a birtokán, mert királyi rendelet tiltja. Néhányunknak még enni sincs mit. Ha valaki megszegi a tiltásokat, akár meg is ölhetik. Büntetlenül.

Christopher elsápadt, aztán elsötétült a tekintete. Connie már ismerte annyira, hogy tudja, a merev arckifejezés nem sok jót jelent.

- Valaki nagyon csúnyán becsapott titeket – mondta a férfi. – Soha nem hagytam jóvá ilyen törvényeket.

- Azt akarod mondani, hogy a báró becsapott minket? – csodálkozott az elöljáró.

- Igen, és be is bizonyítom. – Christopher Éjszaka kantára után kapott, fellendült a hátára.

- Veled megyek! – nyújtotta a kezét Connie is. A férfi aggódva nézett rá, de végül mégis maga elé húzta a nyeregbe.

- Ha rosszul vagy, azonnal szólj!

- Rendben.

Az elöljáró toporgott. Tanácstalan volt.

- Felség, a lóval mi legyen? – Braddock még mindig Hajnal kantárát szorongatta.

- Nathaniel herceg nemsokára megérkezik a kíséretemmel. Add át neki a lovat, fiú.

- Igen, felség!

Christopher ügetésre fogta Éjszakát.

- Most pedig derítsük ki, mi folyik itt. Az öreg báró tisztességes, akár apám volt. Nem hiszem el, hogy ilyet tett.

- Mindenki megváltozhat – vélte Connie bizonytalanul.

Christopher tovább komorodott.

- Ismerem az öreget. A térdén lovagoltatott. Apám halála után mellettem állt. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok. Nem hiszem el, hogy becsapott.

Connie szorosan fogta a férfi kezét. Nem szólt, de most nem is kellettek szavak.

Connie hiába próbálta visszatartani a férfit. Christopher úgy robbant be a kastélyba, akár egy dühös haramia.

- Báró! – Ordítása visszhangzott a hallban.

- Kérlek, Chris! Nyugodj meg! – Connie rémülten fogta meg a kezét.

Aggódó tekintetét látva a férfi mély sóhajjal nyugalmat erőltetett magára. Felbukkant egy szobalány. A király láttán felsikoltott, majd elrohant.

- Ennyire ijesztő lennék? – töprengett.

Connie felkuncogott, aztán elhallgatott. Magas, nagydarab férfi tűnt fel a folyosón.

- Felség! Christopher, de örülök, hogy látlak! – tárta a karját barátságosan.

- Elliott… - Christopher haragja nem enyhült, de uralkodott magán. – Hol van a báró?

Elliott arca elkomorodott.

- Sajnálom, hogy nem értesítettelek…

Connie felszisszent, ahogy Christopher megszorította a kezét.

- Mi történt?

- Apám nincs jól. Az orvosok szerint a fejével van baj. Elég beszámíthatatlan lett.

Christopher megkönnyebbült.

- Ezek szerint ezért volt… Láthatom?

- Nem hiszem, hogy jó ötlet – húzta el a száját a férfi. – Ha jobban lesz, azonnal szólok, de addig nyugalomra van szüksége.

- Természetesen.

- Bemutatod a kísérőd? Igazán szemrevaló – mérte végig Elliott Connie-t. A fiú közelebb húzódott Christopherhez. Volt valami a báró fiában, ami megijesztette.

- Ő Connie. Tartsd magad távol tőle! – A nyers válaszon Elliott, Connie, sőt maga a férfi is meglepődött. Christopher megrázta magát.

- Megszállnánk itt pár napig, ha nem probléma. Van pár dolog, amit tisztáznom kell a falubeliekkel.

Elliott arca alig észrevehetően megrándult. Connie-nak feltűnt, Christopher viszont másra figyelt.

- Ez Nathan és a kíséretem – fordult kifelé.

- Szólok a szolgáknak, hogy gondoskodjanak róluk – tapsolt egyet Elliott.

Christopher megérezte Connie idegességét. Gondolkozás nélkül hozzáhajolt, és csókot nyomott az arcára.

- Most már nem lesz semmi baj. Ha előkészítik a szobádat, azonnal lepihensz. A doktor pedig megvizsgál.

Elliott éles szemmel figyelte őket, és Connie rosszul érezte magát a pillantásától.

Estére mindent előkészítettek. Connie lefeküdt pihenni, miután a doktor megnézte és ellátta a sebeit. Christopher visszavonult Elliottal. Nathan felfedezőútra indult a kastélyban.

Connie arra riadt, hogy a herceg a vállánál fogva rázza.

- Gyere velem! Siess! – suttogta a fülébe.

Connie komolyan megrémült. Magára kapott egy könnyű köntöst, és mezítláb sietett a fiú után.

- Mi történt? – kérdezte halkan. Nathan nem felelt, csak a kezénél fogva húzta folyosóról folyosóra. Az egyik ajtó előtt hortyogó őr üldögélt. Connie-nak rossz érzése támadt. Utánozva Nathant, nesztelenül az ajtóhoz lopakodott. Nathan bátorító mosolyt küldött feléje, mielőtt becsúsztak a keskeny résen át a félhomályban fürdő szobába.

- Ki lakik itt? – hajolt a fiú füléhez.

Nathan az ágyhoz rohant, és elhúzta a függönyt. Idős ember szunyókált a párnákon. Sápadt volt, az arca beesett, szeme alatt sötét karikák. Csontsovány keze a takarón pihent.

- Ő itt a báró – kuporodott az ágy szélére Nathan komoran.

Connie az éjjeliszekrényhez lépett.

- Nem kellene neki állandó felügyelet? A kint alvó őr nem hallja, ha rosszul van – vélekedett. Felvette az egyik üvegcsét, majd a többit is. Értetlenül olvasta a feliratokat.

- Én is megnéztem azokat, de nem jutottam sokra. Gondolom orvosságok – sóhajtotta Nathan gondterhelten.

- Altató, nyugtató… és…

- És...?

- Méreg. – Connie nagyot nyelt. Ismerte, hiszen a gróf gyakran használta ellenségei meggyilkolására. Már a szaga is rossz élmények özönét zúdította rá.

Nathan okos fiú volt. Felugrott.

- Ennek van olyan furcsa szaga, igaz? Egyszer éreztem, amikor a lovász az egereknek tett ki mérget. El kell mondanunk Chris bácsinak!

Connie beszélgetés zaját hallotta az ajtó elől.

- Gyere! – Nathant az ajtóhoz rángatta. Kilesett. A keskeny perem láttán kiverte a hideg veríték. Mindig is félt a magasban.

- Connie! – Nathan szeme tágra nyílt.

Valaki lenyomta a kilincset.

Connie-nak nem volt ideje habozásra. Derékon ragadta a fiút, és kiemelte a párkányra.

- El kell jutnod a másik ablakig. Onnan osonj ki a folyosóra, és keresd meg Christ. Légy nagyon óvatos! Menj!

Nathan a mélybe meredt, majd ökölbe szorította a kezét, és a falhoz tapadva elindult. Connie visszaugrott az ágyhoz, és az öreg fölé hajolt.

- Nicsak! – A kiáltás hallatán összerezzent, felkapta a fejét.

Az ajtóban Elliott állt.

- Saj… Sajnálom, én… - Connie hátrált.

- A király kis kedvence. Micsoda meglepetés! – Elliott a szoba közepére lépdelt. Vigyorgott.

Connie most ijedt meg igazán. Ismerte ezt a mosolyt… a grófon látta elégszer, mielőtt leteperte volna. A félelem érzése viszont erőt adott egy másikhoz. A haraghoz.

- Gyilkos! – tört ki belőle a kiáltás.

- Az apám még él – kuncogott kárörvendően a férfi. – Okos vagy, ha rájöttél, hogy az egyik üvegcsében méreg van. Lassan adagolva szívbénulást okoz. – Érdeklődve mérte végig. – Szép köntös, de mintha túl hosszú lenne. Csak nem a királytól kölcsönözted?

Connie elpirult. A köntös valóban Chrisé volt.

- Semmi közöd hozzá!

- Ejnye! A király szeretője akar engem rendre utasítani? Azt hiszed, vak vagyok?

Connie most elsápadt.

- Nem vagyok a szeretője!

- Ezt el is hiszi valaki rajtad kívül?

Connie keze ökölbe szorult.

- Nem érdekel, mit mondasz! Chris tisztességes.

- Veled ellentétben, igaz?

Connie ajka megremegett, de felszegte a fejét.

- Nálad mindenképp.

Elliott arca eltorzult.

- Kis aljadék!

Connie menekülni akart, de nem volt hová. A férfi a köntösénél fogva penderítette vissza. Egy asztalnak lökte, és leszorította.

- Mily szép arc, kecses test… - lihegte az arcába. Egyik keze a fiú torkára simult, és Connie levegő után kapkodott. – Már tudom is, mit teszek. Megszabadulok tőled és az öregtől is. Azt mondom majd, hogy arra léptem be, elmeháborodott apám a holttested felett állt. Azt hittem, segíthetek még neked, s hogy megmenthesselek, megöltem őt. Mindenki engem fog sajnálni. Még a király is… - Elliott szabad kezével a köntös alá nyúlt, és a combját markolászta.

Connie kétségbeesetten vergődött. A szőnyegre zuhantak, egy pillanatra levegőhöz jutott.

- Chris…!

- Nem tud megmenteni! – lihegte Elliott, és két kézzel megmarkolta a nyakát. Connie hiába ütötte, vékony karjaiban nem volt elég erő. Tüdeje tiltakozott a levegőhiány ellen, de nem tudott szabadulni…