3. fejezet

3. fejezet

            Aiden mozgása kecses volt és könnyed, ahogy végigsétált a főutcán. John az autónak dőlve figyelte, amint átvág az úton a vendéglő felé tartva. Igazán kitett magáért, feszes, fekete farmert és sötétkék inget viselt. A sötét ruha csak még tovább nyújtotta az alakját. Megszokott bakancsát viselte, ami elrejtette karcsú bokáját. John alig várta, hogy újra a kezébe vehesse…

Aiden elmosolyodott, amikor észrevette.

- Bocsi, Dusty nem boldogult a jegyzőkönyvvel.

- Semmi baj.

Bár úgy volt, hogy a Margaret előtt találkoznak, a férfi telefonált, hogy késni fog. Nem akart egyedül bemenni addig, így inkább a vendégeket bámulta. Az elmúlt napok történésein gondolkodott. Azon, hogy mennyire normális az, hogy egy szellemlátóval randizik? Persze, tudta a választ, semennyire, de hol volt az megírva, hogy mindennek olyannak kell lennie, amit korábban elképzeltünk?!

- Mehetünk? – nyújtotta a kezét.

- Igen. – Aiden tenyere nyirkos volt.

- Ideges vagy?

- Még soha nem voltam itt. Mármint nem hivatalból.

- Aha. – John kinyitotta neki az ajtót, és rávigyorgott. – Szóval nem kapsz frászt egy gonosz szellemtől, de egy nyilvános romantikus vacsorától igen.

Aiden meglepetten pislogott.

- Ebből a szemszögből még nem néztem – vallotta be. – Jó estét, Frank!

- Helló, seriff! – A pincér kicsit zavartan toporgott. Összefont ujjaikat nézte, és elpirult. Mentségére legyen mondva, hogy alig volt huszonkettő és most először találkozott meleg párral. Az sem volt mellékes, hogy a páros egyike a seriff volt, aki pár évvel ezelőtt rajtakapta élete első csajával és utána kiselőadást tartott neki a védekezésről. – Két személyre?

- Foglaltam asztalt Hill névre – szólalt meg John.

- Oh, igen! A belső kerthelyiségben terítettünk meg. Kérem, kövessenek!

- Köszönjük!

A terem elnémult, ahogy átvágtak rajta. Terjedtek a pletykák, hogy összejöttek, de egészen más volt a valóságban látni őket. John érezte, Aiden milyen erővel fogja a kezét. Már évek óta itt élt, és sokat számított neki a város véleménye. Többet, mint kellett volna, vélte John keserűen.  

- Megfelel?

- Tökéletes, Frank. – Aiden vállon veregette a fiút. – A bátyád játszik még?

- Amióta maga elbeszélgetett vele, nem. Távol tartja magát a haverjaitól is. Képzelje, megismerkedett egy lánnyal és nagyon odavan érte.

- Nocsak.

Frank a kezükbe adta az étlapot, miután leültek.

- Italt?

- Vizet iszunk mindketten. Menteset.

- Rendben. Azonnal hozom.

Aiden az étlap felett körbelesett.

- Mi vagyunk a középpontban?

- De még mennyire. Jól vagy?

- Nem is olyan szörnyű, mint vártam. Vagy nem is tudom, mire számítottam. – Leengedte az étlapot és az asztalra könyökölt. Középen fehér rózsákból kötött virágdoboz díszelgett. Megcirógatta az egyik szirmát. – Köszönöm, hogy elhoztál.

- Ez a város legromantikusabb helye állítólag, reméltem, hogy tetszeni fog. Bár…

- Bár?

John elmerült a férfi égkék tekintetében.

- Szerintem romantikusabb hely az otthonod. Sokkal inkább te vagy és jobban illesz oda, mint ide.

- A lelkek világába? Hát, ez most nem egy nagy bók.

Johnnak eszébe jutott, ahogy a férfi szembeszállt valamivel, aminek a létezését sokan el sem hitték. Nap mint nap a halállal járt karöltve, hogy segítsen a lelkeknek. Azoknak az embereknek, akiken az élők már nem tudtak. S emellett segített Weatherly lakóinak is, ahogy ideje és ereje engedte.

- Különleges vagy. Még akkor is, ha ezt nem mindig érzed.

- A világom mindig szürke volt, tele sötét és világos árnyakkal. Sokáig nem hittem abban, hogy a boldog elégedettség létező állapot. Mama megtanított élvezni az életet, és megtanította, hogy higgyek magamban. Talán arra is, hogy szeressem magam. – Mutatóujjával a szirmokat dédelgette. – Ha mások tudnák, mi vagyok, már rég bekerültem volna a zárt osztályra. Nem szoktam hozzá, hogy beszéljek erről, s nem tudom, te miért vagy más. Miért hitted el elsőre, amit mondok? Hazudhattam is volna. Képzelődhettem is volna. S te mégis hittél nekem.

John is az asztalra könyökölt.

- Nem hiszem, hogy minden miértre választ kell adni.

- Magad sem tudod, mi?

- Nem.

Elnevették magukat.

- Elnézést! – Frank megérkezett a vízzel. Lepakolt, és közben igyekezett egyikükre sem nézni. Még a füle is vörös volt.

- Köszönjük!

- Szívesen. Választottak?

- Még kérünk pár percet.

- Igenis.  

Mindketten belemerültek az étlapba. John érezte, ahogy Aiden kinyújtott lába hozzáér az övéhez. Elmosolyodott. Felpillantott. Ugyanezt tette Aiden is. A tekintetük találkozott és a világ megszűnt létezni.

- Elnézést! – Frank most már pipacsvörösen toporgott az asztaluk mellett.

John úgy döntött, megoldja a problémát. Kivette Aiden kezéből az étlapot, majd a sajátjával együtt belenyomta a fiú kezébe.

- Mi a mai kínálat?

- Öhm…

- Ne is folytasd! Azt kérjük.

- De…

- Azt kérjük. Köszönjük!

- Rendben. – Frank kábán elvonult.

Aiden a szája elé tette a kezét, próbálta visszafogni a hangos nevetést. Még soha nem ragyogott ilyen szépen a tekintete, mint most. John a kezéért nyújtotta a kezét, és elégedetten megszorította, amikor megkapta.

- Mindenki minket néz.

- Nézzenek!

Aiden félrebillentette a fejét. A férfit nézte, a komoly szempárt és a halovány mosolyt az arcán.

- Soha nem tudtam, miért pont ide vezérelt a sors. Egyszer megkérdeztem Mamát, aki azt mondta, hogy természetesen hozzá küldtek az égiek. Nem mehetett el utód nélkül. De talán volt más oka is…

- Én?

Vállat vont.

- Nem tudom. Szerinted?

- Pár nappal korábban, amikor utolértél a parkban, azon dühöngtem, hogy mégis mi a fenét keresek itt?! Ebben a poros kisvárosban, ahol mindenki tud mindenkiről mindent, ha pedig mégsem, akkor kitalál. Mi vonzott benne annyira, hogy idekössem magam a könyvesbolttal? Nyugalmat kerestem, az igaz, és úgy gondoltam, hogy megtaláltam. Aztán meghalt David és minden a feje tetejére fordult. S most? – Felemelte a kezüket. – Talán mindennek oka van.

- A társad halála még mindig nyomaszt?

- Soha nem leszek túl rajta. Mindig bennem van, hogy mi lett volna, ha… De erre nincs válasz, a múlt már elmúlt és nem tudom megváltoztatni. Nem futhatok előle, ezt az elmúlt hónapokban már megtanultam. El kell fogadnom és tovább kell lépnem.

- Könnyebb mondani, mint megtenni.

- Tudom. Én ne tudnám?

- Hány évig voltatok társak? – Aiden valójában tudta a férfi kartonjából, de azt akarta, hogy meséljen róla. Tudni akart róla mindent. A múltját. Az álmait. A titkait.

John elmerült az emlékekben. Vicces sztorikat mesélt a nyomozásokról, amit csupán addig hagyott abba, amíg Frank eléjük tálalta a vacsorát. Azt se tudták, mit esznek. Csak a másikat látták, hallották. John a lábai közé fogta Aiden bokáját, néha kinyúlt, hogy megérinthesse a kezét. Érezze a melegét, amely felmelegítette őt is. S a múlt már nem is volt olyan sötét, mint emlékezett rá.

- Nem ízlik? – Frank elment mellettük, megtorpant. A tányérjukról alig fogyott valami.

John Aiden kék szemét bámulta.

- Megkaphatnánk a számlát?

- De… - Frank az ajkába harapott, és bólintott. Ennyire nem volt vak, lesírt, hogy kettejüket hidegen hagyja a vacsora. – Igen, pillanat. – Pár perc múlva már jött is vissza, rekordot döntött a számlakiállítással.

John fizetett, majd jókora borravalót nyomott a kezébe.

- Köszönjük!

- Szívesen! – Frank utánuk nézett.

John átfogta a seriff derekát, ahogy arrébb húzta, nehogy nekimenjen egy széknek. Nem vette el a kezét, habár emiatt páran a homlokukat ráncolták. Ő meg arra gondolt, hogy a seriffben mindig is volt valami furcsa, de most több volt annál. Még soha nem látta ennyire… elvarázsoltnak.

- Menjünk az enyémmel, mert ha éjszaka hívnak, akkor nem a tiedet kell elhoznom. – Aiden odakint az utcán a saját kocsija felé intett.

- Nem gond.

- Biztos?

- Teljesen. Na, szállj be! – John átirányított az anyósülés felőli oldalra, és kinyitotta előtte az ajtót.

- Milyen udvarias itt valaki…

- Szállj be, mert különben itt csókollak meg az utca kellős közepén!

Aiden nevetve engedelmeskedett. Megvárta, amíg a férfi beül mellé, majd kinyúlt, a zakójánál fogva rántotta magához. Az ajkára szorította a száját, és felsóhajtott, amikor John a tarkóját szorosan fogva a nyelvével tört utat a szájába. A hajába fúrta az ujjait, összekócolta a gondosan eligazított tincseket. Bizseregtek az ujjbegyei, ahogy a selymes szálak szétcsúsztak az érintésére.

- Menjünk haza, mielőtt le kell tartóztatnom magunkat közbotrány okozásért – mormolta, miután elszakadtak egymástól.

Most John nevetett fel.

- A zárkában legalább a kutya se zavarna.

Beindította a motort.

- Ez is egy szempont – bólogatott Aiden egyetértően.

Elernyesztette az izmait, ellazulva bámult előre. Félig lehunyt szemhéja alól megtörten látta előttük az utat. Érezte, hogy John a keze után nyúl, összefonta vele az ujjait. Melegség áradt a férfiból, amely jólesően megbizsergette az érzékeit. Oldalra fordította a fejét, a férfi arcélét bámulta az út menti lámpák tompa fényében.  

- Minden rendben? – John megszorította a kezét.

- Igen. Miért?

- Nagyon csendben vagy. Már azt hittem, elaludtál.

- Nem vagyok álmos.

- Az jó. Terveim vannak veled.  

- Mifélék?

- Tudod te azt nagyon jól.

- Játékosak?

- Az is.

- Piszkosak leszünk? – Aiden hangjába vágy vegyült.

- Remélem.

- Tehát piszkos kis játékokat játszunk majd otthon?

- Oh, igen! – Johnból kitört a nevetés, és meglökte. – Hagyd abba! Tiszta perverzül hangzik.

- Hát, jelenleg elég perverz vágyaim vannak… - Mosolyogva előrepillantott.

Megrándult a keze, így John azonnal érzékelte, hogy baj van.

- Mit látsz?

- Egy lányt… - Aiden hangjában már nyoma sem volt a pajkos évődésnek.

- Tudsz neki segíteni?

- Néha látom erre, de akárhányszor megállok, eltűnik. Fiatal, talán tizenhat lehet.  

John lassan lehúzódott az út szélére.

- Itt van még?

- Igen.

- Tudod, kicsoda?

- Beleástam magam a helyi újságba egészen a kezdetekig. Abban reménykedtem, hogy talán írnak róla.

- Semmi?

- Nem. Talán nem is volt idevalósi, csak itt ölték meg vagy itt talált menedéket a lelke. Annyi lehetőség. – Felsóhajtott. – Annyian vannak, akiken nem tudok segíteni. Itt vannak körülöttünk most is. Figyelnek. Hallgatnak. Próbálom kizárni őket a tudatomból, de mindig van egy… Egy, aki visszaránt a valóságba.

John nem válaszolt, így rápillantott.

- Sajnálom. Talán mégsem jó ötlet ez. Ez az egész, ami köztünk van.

- A lelkeknek is így szoktál segíteni?

- Ezt, hogy’ érted?

- Úgy, hogy túl könnyen feladod.

- Soha nem szoktam feladni! – csattant fel.

- Dehogynem. Éppen azt teszed. – John végre ránézett. Felemelte összekulcsolt kezüket. – Mi lenne, ha most én lennék az a személy, aki a legfontosabb? Csak egy kis időt kérek. Veled. Nem számítanak a szellemeid, engedd el őket kicsit!

- John…

- Nevezhetsz önző rohadéknak, de engem ők hidegen hagynak. Én csak téged akarlak! Veled akarok lenni! – Közelebb hajolt, forró lehelete Aiden arcát érte. – Én vagyok a valóság, nem ők! – suttogta.

- Tudom, de ők hozzám tartoznak.

- Nem. Ők egy másik világhoz tartoznak. Te is tudod. – John elengedte a kezét, és indított.

Nem szólt hozzá egész úton, ő meg nem tudta, mit is mondhatna. Túl sokáig volt egyedül. A lelkek többsége eltűnt rövid időn belül, de volt, aki vele maradt. A barátai lettek, s emiatt megváltoztatták az élőkhöz fűződő viszonyát.

John leparkolt a háza előtt, így kikapcsolta a biztonsági övet. A mozgásérzékelő lámpa felkapcsolt, ahogy kiszállt, és elindult a bejárat felé. Hunyorgott, a gyenge fény is élesnek tűnt. Jeanette az ajtó előtt aludt, felpislogott, megcsóválta a farkát, és aludt tovább. Rozmaring álmosan nyújtózott a terasz egyik székében. Kocsiajtó csapódott, megfordult. John komoly arccal bámult rá, a szemében csillogó vágy ragadozószerűvé tette a pillantását.    

Megérinthette volna a lelkeket, amelyek körülöttük keringtek. Köztük lebegtek, mintha csak sejtették volna, hogy most először nem ők a legfontosabbak az életében. Johnnak igaza volt. Nem ide tartoztak, ez a hely csak egy köztes megálló volt a számukra. S ő sem tartozott közéjük.

Még dobogott a szíve és nem egy kóborló szellem volt.  

Élt.

- Ne hagyj itt… - A hangja elcsuklott.

John lassú léptekkel elindult feléje. Ő meg állt dermedten, mint egy szarvas a vakító fényszórók előtt. A finom taszításra kezdett el csak hátrálni, ahogy a férfi terelni kezdte a ház felé. A sötét tekintetben mohó vágy feszült, a reggeli együttlétük már csak könnyed játéknak tűnt. A lépcsőn majdnem elesett, de John elkapta. A derekát ölelve együtt lépkedtek fel. A testük újra és újra egymásnak súrlódott.

- Vigyázz! – John időben megállította, mielőtt rálépett volna a kutyára.  

- Jeanette, arrébb mennél?

A kutya erre hangos szusszanással, szemrehányóan felkelt és elballagott a helyére.    

- Hol a kulcs?

- Milyen kulcs? – Ott álltak az ajtó előtt, szóval nem sok lehetőség volt. – Soha nem zárom be.

- Megvédenek a szellemeid?

- Valami olyasmi. – Hátranyúlt, kitapogatta a kilincset. – Rozmaring, te most kint maradsz! – figyelmeztette a mozdulni akaró macskát. Tőle is kapott egy csúnya pillantást válaszul. – Reggel engesztelhetem ki őket – sóhajtotta.

John belökte maguk mögött az ajtót.

- Az majd reggel lesz – válaszolta.

- A most pedig most van?      

- Az élet rövid. Ezt mi tudjuk a legjobban.

Hagyta, hogy a férfi a hálószoba felé irányítsa.

- Nagyon rég feküdtem le valakivel – vallotta be.  

- Ideges vagy? – John a küszöböt átlépve oldalra nyúlt, és felkapcsolta a lámpát.

- Inkább türelmetlen. – Felkiáltott, mert hirtelen a levegőben volt. John a mellkasánál fogva lökte az ágyra minden figyelmeztetés nélkül. Nagyot dobbant a szíve, amikor a férfi fölé hajolt. A haja kócos volt, egy ér hevesen lüktetett a nyakán.

John a férfi feje mellett megtámaszkodott az egyik kezével. A másikkal végigsimított az arcán, a száján, az arcélén, a nyakán. Az ajkával is bejárta ezt az utat, mielőtt visszatért volna a szájához. Elmerült benne, aztán csak pillekönnyűn csókolta, majd megint felfalta. Kigombolta közben az ingét, két tenyere forró volt és égetett, ahogy érintette. Felhúzta, hogy lerángassa róla, s az ing mellé került a többi ruhájuk is.

Visszadöntötte az ágyra. Az ajkától indulva bejárta a testét, nem hagyta ki egyetlen milliméterét sem. Addig becézte, míg elérte, hogy hasra forduljon. A tarkójától végigjárta ugyanazt az utat, míg Aiden türelmetlenül bele nem markolt a karjába. Válaszul finoman beleharapott a nyakába.

- Sssh… - mormolta a fülébe.

- A síkosító a fürdőszobában van.

- Mindjárt jövök. – John keményen megcsókolta, mielőtt felkelt volna. – Nincs haverkodás addig senkivel! – szólt vissza a válla felett.

Aiden a hátára fordult, nézte, ahogy kimegy. Felvonta a szemöldökét, mert visszafelé John megtorpant és csak bámult rá.

- Mi a baj?

- Síkosító. Óvszer. – John válaszul mindkettőt ledobta az ágyra.

- Mi a baj? Olyan furcsán nézel.

John tekintete bejárta a karcsú alakot, akit eddig kényeztetett. Az előbb, amikor belépve meglátta, a retinájára égett a vágytól égő szempár, a gyönyörű test. Nem emlékezett, hogy bárki ennyire lenyűgözte volna, mint most Aiden. Leült melléje, mutatóujjával érintette meg az ajkát.

- Túl szép vagy – sóhajtotta.

- Szép?

Megcsókolta, mielőtt Aiden kikérhette volna magának a jelzőt. A síkosító után tapogatózott, aztán felkuncogott, mert összeütközött a keze a férfiéval. A játékos birkózásból vad játék lett, de John végül megszerezte a flakont.

Odahajolt hozzá, megcsókolta. Mohó csókokkal kényeztette, közben az ujjaival elmerült benne. Érezte, hogyan feszül meg a teste. A tekintetük találkozott, ahogy felpillantott. Alig mert levegőt venni, amikor Aiden kibontott egy gumit, és édes ügyetlenséggel felhúzta neki. Felhúzta a lábát és kitárulkozott előtte. A kék szempár éjfekete volt, az arckifejezése leírhatatlan, ahogy lassan elmerült benne.

- Abbahagyjam? – Aggódva megsimogatta az arcát, pedig önuralma nagyon vékony határán egyensúlyozott.   

- Nem fáj. Nincs semmi baj.

- Sírsz…

- Itt fáj. – Aiden a mellkasára mutatott és John szíve darabokra hullott.

Ráborult és magához ölelte. Szerette volna magába olvasztani, de ennél közelebb már nem tudott lenni hozzá. Aiden ujjai görcsösen kapaszkodtak a vállába. Tehetett valami mozdulatot, mert felnyögött. Felemelte a fejét. Hosszan nézték egymást. Lassú és puha csókot váltottak, mielőtt finoman megmozdult volna. Az elhomályosodó éjfekete tekintet láttán megnyugodva mozdult újra.

Soha életében nem szeretkezett ilyen gyengéden senkivel. Soha nem is gondolta volna, hogy egy szeretkezés ennyire finom és gyönyörű lehet. Felért egy kínzással, de felért egyben a legvadabb gyönyörrel is, amelyben valaha része volt. Élvezet volt minden mozdulat, Aiden minden kis reszketeg sóhaja, minden vágykeltette érintés.

Ám talán mégis az volt a legcsodálatosabb, amikor Aiden a nevét nyögve élvezett el. Abban a pillanatban nem voltak ott az elveszett lelkek, hogy teret kérjenek maguknak. Ott és akkor ténylegesen csak ők ketten voltak és mivel ez egy különleges pillanat volt, sokkal becsesebb lett, mint bármi más.       

Egymáshoz bújva, némán feküdtek még sokáig. John a férfi haját simogatta, hallgatta a kintről beszűrődő éjszakai neszeket. Nagyvárosi révén hónapok kellettek, míg megszokta őket.

- Itt maradsz? – Aiden csak akkor szólalt meg, amikor megmozdult, hogy kimenjen a fürdőbe.

- Éjszakára vagy örökre? – Aiden a homlokát ráncolta a kérdésre, és nem felelt. Láthatóan elgondolkodtatta a kérdés.

Pár perccel később visszafeküdt mellé. Magához ölelte és nagyot ásított. Már majdnem elaludt, amikor meghallotta a férfi válaszát.

- Örökre.

Szorított az ölelésen.

- Ezt kérdezed vagy mondod?

- Mondom.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó.

- Jó?

Aiden figyelte, ahogy John ajka mosolyra húzódik.

- Csak aztán meg ne bánd…

- Miért bánnám?

- Továbbra is fenntartom, hogy önző rohadék vagyok. Csak magamnak akarlak.

- Jó. – Ennyit bírt kinyögni válaszul, mert a szíve ugyanúgy vad kalapálásba kezdett, mint amikor szeretkeztek. Nem emlékezett, hogy mondtak-e neki valaha ennél romantikusabb dolgot. Hallgatta John egyenletes szuszogását és nem bírt elaludni. – Örökre – ízlelgette suttogva a szót.

- Mi lenne, ha aludnál? – John a fülébe mormolt.

- Azt hittem, elaludtál.

- Éber alvó vagyok. – Hiába adta fel a hivatását, ez megmaradt. Pillanatok alatt képes volt magához térni egyetlen gyanús zajra is.

Aiden mélyen hallgatott. Nagyon kevés alvással is beérte, az éjszaka nagy részét sokszor a szellemekkel töltötte.

- Tudom, hogy ébren vagy. – John ásítva megfeszítette az izmait. – Mi a baj?

- Nem alszom túl sokat.

- A lelkek miatt?

- Nem tudom, de négy-öt óra alvás elég.

- S még korán van.

- Igen.

- Hm.

- Sajnálom.

John nyújtózott, s mintegy véletlenül ráfeküdt.

- Van egy ötletem, mivel tudnánk elütni az időt… - lehelte a nyakába.

- Azt hittem, álmos vagy.

- Valakinek köszönhetően felettébb éber lettem. – John ajka az övét kereste. – Most vállald a felelősséget, seriff!

Aiden lehunyta a szemét, ahogy a férfi nyelve elmerült a szájában. A nyaka köré fonta a karját, a lábát a csípője köré fonta és elvigyorodott.

- Boldogan.

John nevetésénél gyönyörűbbet még soha nem hallott.

            Reggel természetesen elaludtak. Dusty ébresztette őket, miután felettese nem jelent meg az eligazításon, a kocsija még az őrs előtt állt és nem vette fel a telefont sem. Aiden álmosan bámulta angyalarcú helyettesét, aki zavartan szemlélte a falat. John elment zuhanyozni, a fürdőszobából kihallatszott a lezúduló víz hangja.

- Mr. Hill amúgy meddig marad? – Dusty nagyokat nyelve tette fel a kérdést.

Aiden egy szál farmerban állt neki teát főzni, hogy kicsit magához térjen.

- A városban?

- Hát, igen.

- Emlékszel, hogy megvette az üzletet, ahol a könyvesboltja van?

- Igen, azt hiszem.

- Akkor mire következtetsz ebből? – Aiden mindig igyekezett tanítani valamit Dustynak, de néha úgy érezte, esélytelen, hogy jusson vele bármire.

Dusty az ajkát harapdálta, amíg gondolkodott.

- Örökre?

- Igen. Ügyes következtetés.

Dusty büszkén kihúzta magát.

- Köszönöm, uram! – Aztán megint rágni kezdte a száját. – És maguk most akkor…

- Igen?

- Járnak?

Aiden vett egy mély levegőt.

- Igen. – Elfordult, és próbálta levakarni az arcáról a boldog vigyort, amit a tény kimondása okozott.

- Örökre?

Elakadt a lélegzete. A fiúra pillantott, aztán elnevette magát. John ekkor jött ki a fürdőből egy szál törölközőben, a haját dörzsölte egy másikkal. Ugyanolyan értetlenül nézett rá, mint Dusty.

- Mi olyan vicces?

- Örökre járunk? – Alig bírta kinyögni a kérdést két röhögés közben.

John felvonta a szemöldökét. Dustyra pillantott, akiről tudvalevő volt, hogy nem egy észlény, és megvilágosodott.

- Örökre – bólintott, és megfejthetetlen tekintettel pillantott Aidenre.

Dusty a felettesét bámulta elgondolkodva.

- Főnök, maga most boldog, ugye?

- Remélem, hogy az! – John elégedett vigyorral a háló felé indult.

- Beképzelt vagy!

- Ezt most meg sem hallottam!

- Pedig így van!

- Mondjam, hogy te mi vagy?

Dusty életében először látta elpirulni a felettesét. Felsóhajtott, és magában megállapította, hogy a szerelem egy nagyon bonyolult dolog.