3. fejezet

3.

            Az elkövetkező napok mindkettejüknek sűrű volt. Sorenzon elküldte a raktár címét Jamesnek, aki értesítette a kollégáit. Tiffanyt a szüleire bízva maga is kiment velük a helyszínre. A konténerek láttán kiverte a hideg veríték. Arra gondolt, hogy a húga miket élhetett át, és mi lett volna, ha nem találnak rá.

A gépezet beindult. Az ott levő lányokat kórházba szállították, aki olyan állapotban volt, megpróbálták kihallgatni, de nem volt könnyű dolguk. Hallgattak Késes emberei is, bár ők láthatóan nem a börtöntől tartottak. Igor Irmanszkov holttestét azonosították. Találtak még öt másikat, köztük volt a Késes helyettesének hírében álló Andy Warth is.

Sorenzon ezalatt a Nate által talált lista felett görnyedt, amely a vevők nevét és elérhetőségét tartalmazta. Késes javára volt mondható, hogy az adminisztrációja minden igényt kielégített. Igaz, hogy a vevőköre nem volt boldog, amikor kaptak egy figyelmeztető telefont arról, hogy mi történt. Gabriel ügyelt arra is, hogy a lelkükre kösse, mi fog történni, ha megtudja, hogy megint lányokat vásárolnak. Nem egy magasrangú személynek lépett ezzel a lábára, aminek tudatában is volt. Fenyegetőzésükre csak megemlítette a listát, amely bizony jó pár évre lakat alá tehette volna őket. Több másolatot is biztonságba helyezett. Ismerte az emberi természetet, nem félt attól, hogy bármelyikük ki mer kezdeni vele. Nate ennek ellenére megerősítette a klub, a háza és a személyes védelmét, sőt az ügyvédjéét is.

- Ki köti le ennyire a figyelmed? – A megszokott pénteki estén Miranda ült mellette, és körbenézett, amikor feltűnt neki, hogy bámul valakit.

Gabriel a felé tartó hadnagyot nézte, aki utat tört magának a vendégek között. Testőrei is felfigyeltek rá, mert egyszerre állták el az útját. Nate egy üzletet bonyolított le, nem volt velük.

- Hagyjátok!

Miranda megérintette a kezét.

- Én megyek. Jó szórakozást! – mosolyodott el, miután alaposan végigmérte a férfit.

- Szép estét!

A nő kuncogva elsétált, így Gerrits leülhetett a helyére. Elegáns volt, frissen borotválkozott. A tekintete éles volt, akár Igor késének a pengéje.

- Helló, Jamie!

James arca megrándult.

- Csak a húgom hív így.

- Gondoltam. Mi járatban? – Intett Lindának, aki már el is indult feléjük. – Kérsz valami italt?

- Azt a koktélt megkóstolnám, amit múltkor Samuel kevert nekem – pillantott fel a nőre James. – Sajnálom, hogy olyan hirtelen eltűntem.

- Semmi baj. A lényeg, hogy itt vagy. Mindjárt hozom a koktélt. Főnök?

- Egy martinit, kérlek.

- Máris.

Valaki felsikoltott, ami hangos nevetésbe fulladt, de mindketten odakapták a fejüket. A testőrök is a nyakukat nyújtogatták. James elgondolkodva szemlélte őket.

- Szert tettél egy új ellenségre?

- Nem is egyre. Hozzájuk Nate ragaszkodott.

- És a hölgy az előbb? A barátnőd?

Halk horkantás volt a válasz.

- Ne mondd, hogy nem tudod, hogy meleg vagyok, mert azt nem hiszem el. – James arca sok mindent elárult. – Zavar?

- Nem igazán az én dolgom, kivel fekszel le.

- És ha mondjuk, veled akarnék?

- Most épp nincs nálam a pisztolyom, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudnálak kinyírni. – A férfira pillantott, aki láthatóan nagyon jól szórakozott rajta. – Felmerült bennem, hogy meg akarsz fektetni – vallotta be.

- Tényleg?

- Jövök neked eggyel.

- Ez azt jelenti, hogy benne lennél hálából egy menetben?

- Majd, ha fagy, Sorenzon! – James nem állta meg, hogy el ne vigyorodjon.

- Nemsokára itt a tél…

- Nem szeretem a telet.

- Én igen. Esik a hó, fehér minden, és ez nagyon romantikus. – James döbbenten nézett rá, mire felnevetett. – Tényleg szeretem a telet – vallotta be. – A hidegben a legjobb összebújni a takaró alatt.

- Tudtam, hogy valahová ide lyukadsz ki…

- Van barátnőd?

- Rendőr vagyok. Futó kapcsolataim vannak, nem barátnőim.

- Ezt jó hallani.

- Mi ebben a jó? – A válasz helyett adott mosolyra csak felsóhajtott. – Megsérült valamelyik embered?

- Hol? – Sorenzon ártatlanul pislogott.

Linda surrant melléjük, letette eléjük a poharakat, és már ott sem volt. Gabriel elégedetten kortyolt a martinibe, míg James azon töprengett az első óvatos korty után, hogy ízlik-e neki ez a koktél. Lehet, hogy egy sört kellett volna kérnie.

- Csábítás.

- Tessék?

- Az a koktél neve.

James elgondolkodott. Emlékezett valamennyire, mit kért a pultostól, és nem igazán értette, hogy erre, hogyan kaphatta ezt a fura nevű koktélt.

- Mi van benne? Akarom tudni?

- Semmi olyasmi, ami miatt ki kellene jönnie a kollégáidnak.

Ez megnyugtató volt, és a második kortyot már sokkal ellazultabban itta meg. Hátradőlt, a vendégeket figyelte, ahogyan Gabriel is. Egy ideig nem beszélgettek, de ez nem volt zavaró. Karcsú, sötét hajú alak bukkant fel oldalról, a testőrök utat engedtek neki.

- Szép jó estét! – A férfi Jay Fairfax volt, Gabriel ügyvédje. Jamesnek eddig még nem volt vele dolga, de hallotta hírét. Láthatóan közeli barátok voltak, mert megölelte Sorenzont. Lehuppant mellé, és kíváncsian szemlélte a hadnagyot. – Gerrits hadnagy, ha nem tévedek. Zavarok?

- Igen.

- Nem.

Fairfax felvonta a szemöldökét a kétféle válaszra.

- Van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte aztán gyanakodva.

- Semmi, Jay. James magánügyben van jelen.

- Magánügyben. – A férfi erre már határozottan kíváncsi lett, de nem erősködött. – Nate?

- Később jön.

- Kár. – Jay tényleg csalódottnak tűnt.

- Várd meg, ha akarod, de ha most megbocsátasz… - Gabriel egyszerűen arrébb noszogatta a férfit, és maga után intette Jamest. – Gyere, mutatni akarok valamit!

James nem tudta megállni, hogy vissza ne nézzen a válla felett. A két testőr közül az egyik utat tört nekik, a másik mögöttük jött, viszont mögötte jól látta Jay Fairfax elkomorodó arcát. Ettől rossz érzése támadt.

- Hová megyünk?

- Csak a szomszédba.

Tudvalevő volt, hogy az Éjféli Klubot kétoldalról is üres, régi épületek vették körbe. Suttogtak arról, hogy Sorenzon megvette mindegyiket, de ezt hivatalos forrás nem erősítette meg. A bárpult mellett mentek el, Samuel rájuk mosolygott.

- Milyen volt a koktél?

- Teljesen elcsábultam – kiáltott vissza James, hogy a hangzavar ellenére a fiú értse, mit mond.

Ezen még Gabriel válla is megrázkódott.

- Valóban? – kérdezte vidám tekintettel, amikor megálltak egy ajtónál, amit kétoldalról két érzéketlen tekintetű fickó őrzött. Az elől haladó testőr a jobboldali vállának a takarásában beütötte a biztonsági kódot, és csak úgy mehettek tovább.

- Milyen gyakran változtatják a kódot?

Sorenzon rápillantott.

- Elég gyakran ahhoz, hogy senki ne jusson át ezen az ajtón.

- Hová megyünk? – James kíváncsi volt, hová vezeti a férfi. Nem érezte magát veszélyben, túl sok ember látta Sorenzonnal.

Rejtély volt előtte a férfi. Még mindig nem értette, miért vágott bele Tiffany megmentésébe az ő kérésére. Mert megtette, sőt, túl is teljesítette a feladatot. Sejtette, hogy a húgán kívül több lányt is hazajuttatott abból a pokolból, pedig ott is hagyhatta volna őket a többiekkel együtt, amíg kiérkeznek a hivatalos szervek.

A klub hátsó részében a plafonhoz közel rögzítették a kamerákat, amellyel követték minden lépésüket. Sorenzon nagyon ügyelt a biztonságra, de az ő világában ez volt a minimum. Elhaladtak egy iroda feliratú ajtó előtt, majd raktárak következtek. Valahonnan finom illatokat érzett, közel járhattak a konyhához, de a folyosó elágazott. A folyosó folytatásában csak zárt ajtókat látott. A baloldali leágazást egy ajtó zárta el, ezt is biztonsági kód védte.

- Kösz, fiúk!

A két testőr bólintott, és szótlanul magukra hagyták őket. Akárhová is mentek, már nem tartottak attól, hogy főnöküknek baja eshet. Gabriel beütötte a kódot, majd kitárta James előtt az ajtót.

- Parancsolj! – James nem mozdult, csak egy félhomályos helyiséget látott. Zsaruként ösztönösen gyanakodva szemlélte az ilyen helyeket. – Ne aggódj! Mondtam, hogy a szomszédba megyünk. Még egy szék sincs ott, amivel megtámadhatlak.

- Mit fogunk mi csinálni egy olyan helyen, ahol nincs semmi?

- Nem tudom. Beszélgetünk. Táncolhatunk is.

- Még nem vettem táncórákat.

- Ezt sürgősen pótolnod kell.

Hülyén jött ki, hogy kéreti magát, így átlépte a küszöböt. Mész és festékszagot érzett, továbbment. Az előtte levő kétszárnyú lengőajtó nyitva volt, valaki kitámasztotta. A terem, ahová ért, sokkal nagyobb volt, mint maga a klub. Kigyulladtak a lámpák, csupasz villanykörték lógtak a magas mennyezetről. Hangulatfényt adtak csupán, a távolibb sarkokat meg sem világították. Az ablakokat valaki csomagolópapírral beragasztotta.

- Tavaly sikerült megvennem mindkét épületet magam mellett – állt meg mellette Sorenzon. Kigombolta a zakóját, zsebre dugta a kezét. – Kibővítem a klubot. Ez lesz az étterem.

- Jó nagy… - James lassan elindult, hogy körbesétáljon. Maga se tudta, hogy miért. Nem igazán érdekelte a klub vagy egy étterem. Talán csak az érzés miatt, hogy távolabb kerüljön a férfitól. Gabriel egyszer sem tett félreérthető mozdulatot, mégis volt benne valami, amitől zavaros érzései támadtak. Valószínűleg attól, ahogy őt nézte.

- Szabad? – A férfi hirtelen megfogta a kezét, és mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mi történik, már körbeperdült vele. A derekát átfogva egészen közel húzta magához, könnyedén vezette a lépéseit, mintha egész életében egy táncparketten mozgott volna.

- Itt akarsz táncolni? – James megdöbbent.

Az üres teremben visszhangzott a hangjuk és a lépteik.

- Zavar?

- Nem. Csak… - Megrázta a fejét, és nem folytatta. Gabriel végigsimított a hátán, és ahogy körbeforgatta a saját tengelye körül, a mellkasát és a hasát is végigtapogatta. – Mi a fene…

- Bocsánat! – A férfi elengedte, de olyan váratlanul, hogy majdnem elbotlott a saját lábában. – Csak ellenőrizni szerettem volna, hogy egyedül jöttél. Nem lehetek elég óvatos.

James mérges lett.

- Nem fogok lehallgatóval idejönni! Én kértem tőled segítséget! A feletteseim, sőt, senki nem tud róla!

- Mint mondtam, nem lehetek elég óvatos. – Gabriel komoran nézett rá, a halvány megvilágításban feketének tűnt a tekintete. – Rendőr vagy, Gerrits! S attól, hogy segítettem neked, még az ellentétes oldalon állunk. Nem azért élek még, mert megbíztam valaha is bárkiben. Benned sem fogok. Te talán megbízol bennem? Úgy figyelsz a szemed sarkából, mintha azt várnád, mikor ugrok rád, vagy mikor szegezek egy pisztolyt a fejednek.

- Én sem lehetek elég óvatos. Elég dolgom van a magadfajtáddal!

- Mégis a magamfajtához fordultál, amikor meg kellett menteni a bájos kishúgodat! – vágott vissza Gabriel gúnyosan. – Akkor jó voltam? – Közelebb lépett, James dühösen felnézett rá. Csak pár centin múlott, hogy nem voltak egymagasak. – Vagy csupán arról volt szó, hogy te gyáva vagy átlépni a törvény határát? A húgod kedvéért se tudtad volna megszegni az esküdet, ugye?

- Ez nem igaz!

- Oh, dehogynem! – A férfi elkapta a csuklóját, és olyan erővel markolta, hogy ökölbe szorult tőle a keze. – Más önvédelemből meghúzni a ravaszt és más kivégezni valakit, nem igaz?!

- Az gyilkosság!

- Nem. Igazságszolgáltatás.

- Te meg az igazság… - Felszisszent, amikor Sorenzon olyan közel húzta magához, hogy összeért a testük. Az arcán érezte a férfi forró leheletét.

- Elmentél abba a kurva raktárba, Gerrits? Láttad azokat a lányokat? Lehet rám azt mondani, hogy bűnöző vagyok, de soha nem bántottam olyanokat, akik nem szolgáltak rá. Azok a lányok mind még szinte gyerekek voltak! A kollégáid közül páran tudtak róluk, és elfordították a fejüket, mert így jutottak némi aprópénzhez. Ne rázd a fejed, baszd meg! Te magad is jól tudod, hogy igazam van!

- Mit érsz vele? – James kitépte magát a kezéből. Hátrált egy lépést, halkan zihált. – Azt hiszed, nem tudom, hogy hány korrupt rendőr van a városban? Nem tudnám megszámolni a két kezemen… Ahogy azt is tudom, hányat fizetnek az olyanok, mint te, és hányat a politikusok… Nem vagyok naiv!

- Oh, dehogynem. Nem csak naiv vagy, de még beképzelt is. Azt hiszed, mert zsaru vagy, felette állsz az olyanoknak, mint én. Mitől vagy különb nálam? – A kérdést Sorenzon a fogai között szűrte, a hangjából sütött a megvető indulat. – A jelvényed tesz talán azzá? Vagy a szolgálati fegyvered? Netán az erkölcsösséged?

- Nem, cseszd meg! A becsület. – James keményen a szemébe nézett. – Én soha nem fogok senkit lelőni csak azért, mert ferdén nézett rám vagy mert épp útban van valakinek. Sem pénzért, sem hatalomért…

Gabriel olyan arcot vágott, mintha megütötte volna. Ökölbe szorult a keze, de uralkodott magán, és nem lépett közelebb a férfihoz.

- Azt hiszed, hogy mindenkinek ezek a fontosak? – kérdezte keserűen.

- Igen, a magadfajtának mindenképp.

- A magamfajta… - Sorenzon hangja keserű nevetésbe fulladt. Elbámult James válla felett, a tekintete egyszerre volt komor és szomorú. – Én azért vagyok itt, ahol vagyok, mert megfogadtam tizenegy évesen, amikor az anyám eladott egy adagért egy rohadéknak, hogy ha felnövök, soha senki nem fog bántani. – James szemébe nézett. – Nem kell sajnálnod, az anyám és az a szemét is halott, én meg lezártam a múltamat. Viszont büszke vagyok arra, aki vagyok, Gerrits! Mert mindent én értem el, ezzel a két kezemmel! – széttárta a karját. Karcsú volt sötétkék öltönyében, halványkék ingében. Megfeszülő arcvonásain jeges düh uralkodott. James kicsi korában ilyennek képzelte az ördögöt. – Ítélkezhetsz felettem, gondolhatsz, amit akarsz, de nem érdekel! Én tudom, honnan jöttem és mi volt az ára! S te? – Szinte táncolva lépett egyet a férfi felé. – Fogadok, hogy idilli életed volt. Szinte látom magam előtt. Fehér házikó kis fehér kerítéssel a kertvárosban, anyukád minden vasárnap pitét sütött, és apáddal esténként kosaraztál a garázs előtt…

- Fogd be!

- Miért? Talán nincs igazam? Hány éves is vagy? Körülbelül egyidősek vagyunk. Csak, amíg téged elkényeztetett az élet, és a bűnt a tévéből ismerted, addig én mindennap a túlélésért küzdöttem. Idealista, naiv, hülye lettél, aki azt hiszi, hogy a törvény mindenek felett áll!

- Te pedig gyilkos vagy! – James legszívesebben megütötte volna.

- Én két lábbal állok ezen a kibaszott földön! A valóságban élek, és látom az élet mindkét oldalát! Te meg… - Sorenzon gúnyosan rámosolygott. – Csak egy rendőr vagy, aki még ahhoz is gyáva, hogy szembenézzen az igazsággal, vagy éppen… meghúzza a ravaszt… - Odahajolt hozzá, szinte összeért az orruk. – Menj haza a hugicádhoz! Nem tartozol nekem semmivel, Késes már úgyis a begyemben volt egy ideje. Felejtsd el, hogy itt jártál, és jobb lesz, ha soha többé nem kerülsz az utamba!

- Mert akkor mi lesz, megölsz?

Gabriel szája lassan mosolyra húzódott.

- Rosszabb. Lehet, hogy számon kérem rajtad azt a táncot… - Ezúttal meg sem próbálta palástolni a pőre vágyat, ami kiült a szemébe.

Elhátrált előle, és sarkon fordult. Elege volt a férfiból, az egész helyzetből. Dühös volt magára, amiért egyáltalán Sorenzon segítségét kérte. Az ajtóból még visszapillantott. Gabriel zsebre dugott kézzel állt. Egyenes háttal, enyhén szétvetett lábakkal, felvetett fejjel. Harcra készen. Gyerekként ugyanígy nézhetett szembe minden pofonnal, de ezt James nem akarta végiggondolni. Nem akarta, mert akkor talán azt is végig kellett volna, hogy Gabriel Sorenzon nem az ördög, még csak nem is bűnöző, hanem egy sebzett lelkű férfi, akit mások tettek azzá, akivé lett.

Az ajtó becsapódott Gerrits után, és Gabriel egyedül maradt. Nem ez volt az első, és abban biztos volt, hogy nem is az utolsó. Nem félt a magánytól, nem az volt a legrosszabb, ami történhet valakivel. Ezt már megtapasztalta. Vett egy mély levegőt, hosszan benn tartotta, míg kitisztult a feje. Körbefordult, bámulta az ürességet maga körül.

Halk léptek koppantak a háta mögött. Megfeszült a háta, de aztán felismerte a férfi illatát, amikor elég közel ért.

- Minden rendben? – Jay aggódva lépett eléje, hogy lássa az arcát.

- Miért ne lenne?

- Láttam elmenni a hadnagyot. Szinte menekült. Veszekedtetek?

- Csak… - Gabriel vállat vont. – Nem értettünk egyet néhány dologban, ennyi.

- Ennyi. – Jay felsóhajtott.

Magas, vékony férfi volt, aki gazdag családba született. Az élete ugyanúgy különbözött legjobb barátjáétól, mint Jamesé. Utóbbival ellentétben azonban ismerte az élet jó és rossz oldalát is. Élvezettel játszott azzal, hogy átlépje mindkettő határát.

- Ne ráncold a homlokod! Árt a szépségednek! – Gabriel elhessegette magától James emlékét, és átkarolta a barátja vállát.

- De vicces vagy… Nate meddig marad el?

- Még nem érkezett meg?

- Nem.

- Nem hívott. – Gabriel megnézte a telefonját. Nate üzenete csak annyi volt, hogy késni fog. Megmutatta Jaynek, majd rávigyorgott. – Nincs kedved egy tánchoz?

- Múltkor hányszor is léptem a lábadra? Ötször?

- Hatszor.

- Semmiből se tanulsz?

- Ezt pont te kérdezed? – Gabriel felnevetett. Rosszkedve már a múlté volt. – Az ügyvédem?

Jay elvigyorodott. A kezét nyújtotta.

- Csak egy tánc – figyelmeztette.

- Milyen erkölcsös lettél. Amikor megismerkedtünk, nem csak egy közös táncunk volt…

Gabriel soha nem felejtette el azt, milyen jó döntés volt, amiért elfogadta azt az italt a gazdag szépfiútól tizenkét évvel ezelőtt. Jay Jackson Fairfax akkoriban egyike volt a feltörekvő ügyvédeknek, háta mögött nem egy megnyert ügy volt. Szeretők lettek, aztán annál is több lett köztük. Barátokká váltak. Jay nem pénzért képviselte, hanem mert nála jobban csak kevesen ismerték.

- Kedveled azt a zsarut?

- Nyűg a nyakamon, amióta csak betette ide a lábát.

- Miatta intézted el Igort.

- Igor a listámon volt egy ideje. Hallottam hírét. Ha tudtam volna, hogy valójában mit művel, előbb léptem volna. Talán megmenthettem volna még néhány lányt.

- Így is többet tettél, mint a törvény emberei – húzta el a száját Jay.

Kilenc évvel ezelőtt, az egyik ügyének a tárgyalása előtt, elrabolták. Védence még Gabriel szerint is ártatlan volt, de valaki rá akarta húzni a vizes lepedőt. Természetesen váltságdíjat kértek a szüleitől, nehogy bárki gyanút fogjon, ám nem számoltak azzal, hogy ki a férfi legjobb barátja. Sorenzon akkora tisztogatást végzett, miközben utána kutatott, hogy a zsaruk csak kapkodták a fejüket. Rá is talált Jayre, vagyis Nate, aki akkoriban még amolyan verőlegényként dolgozott neki. Nem csak Jay, de Nate is megsérült közben, utána hetekig ápolták őket a kórházban, míg felépültek. Viszont soha többé senki nem mert hozzányúlni Jay Fairfaxhez…

- Tetszik neked? – Jay hagyta, hogy körbeforogjon vele, csak utána tette fel a kérdést.

- Miért csinálod ezt?

- Mit?

- Akadj le Gerritsről! Ha szerencsém van, soha többé nem látom!

- Pedig szeretnéd látni…

- Jay…

- Talán nincs igazam? – A férfi kerekre nyílt szemmel mosolygott rá, maga volt az ártatlanság.

- Zavarok? – Nate hangja halk volt, az árnyékok közül jött.

- És ha igen? – Jay nyűgös kisgyerekként Gabriel vállára hajtotta a fejét, mire a férfi felhorkant, és eltolta magától. – Jól van, na! Imádom, amikor zavarba jön! – Nate-t hosszú évek óta üldözte a szerelmével, de a férfi egyszerűen levegőnek nézte. Nate ugyanis azt hitte, hogy csak újabb trófea lenne az ügyvédnek, és sejtelme sem volt arról, hogy Jay azóta szerelmes belé, amióta megmentette.

- Minden rendben ment? – Sorenzon elindult kifelé.

Jay kelletlen arccal követte, és miközben elhaladt Nate mellett, rákacsintott.

- Nem volt semmi probléma. – Nate követte őket. – Hallottam, hogy itt volt az a zsaru. Nem volt gond, ugye?

- Miért lett volna? – Gabriel közömbösen válaszolt, mire Jay hátranézett Nate-re, és a szemét forgatta.

- Jay…

A férfi erre csak elmosolyodott, és karon ragadta Nate-t.

- Mára eleget dolgoztál. Mit szólnál egy italhoz?

- Még dolgom van…

- Menj csak! – Gabriel oda sem figyelt rájuk, láthatóan azt se vette észre, hogy Nate megpróbál kiszabadulni Jay öleléséből. Amint kiléptek a hátsó folyosóra, azonnal megjelent két testőre, hogy visszakísérjék az asztalához. – Jó szórakozást!

- De, főnök…

- Gyere! – Jay magával húzta a férfit.

Nate kelletlenül vele tartott.

- Szerinted tetszik neki az a zsaru? – kérdezte, amikor már egy homályos boxban üldögéltek a bárban. Ráláttak a férfira, aki egymagában, komor arccal iszogatta a whiskyjét.

Jay kilépett a cipőjéből és felkuporodott a kanapéra. Hajlékony és kecses volt, akár egy macska. Elgondolkozva bámulta régi barátját.

- Valószínűleg. Veszekedtek, mert Gerritsnek szinte füstölt a feje, amikor elrohant. Gabrielt kevesen tudják kihozni a béketűrésből.

- Mostanában gyakrabban előfordul, mint régebben. Andyt majdnem agyonverte, miután visszajött a raktárba a múltkor.

- Végül is ki nyírta ki?

- Miranda.

- Sejthettem volna. – Jay kedvelte a lányt, de nem szeretett volna az ellensége lenni. – Az a kislány viselte meg – vélte.

- A Gerrits lány?

- Nem. A kisgyerek.

- Adeline?

- Ha úgy hívták. Figyelitek?

- Igen. Egy emberünk szemmel tartja a lakásukat, egy pedig kíséri őket, ha elmennek hazulról az anyjával. Gabriel ragaszkodott a védelemhez.

Jay lehajtotta a korty vodkát, egy pillanatig a szájában forgatta, mielőtt lenyelte volna.

- Igornak szerencséje volt, hogy gyorsan meghalt.

Ebben Nate egyetértett vele. Fáradtan megmozgatta a vállát. Jay közelebb hajolt, őszinte aggodalom volt az arcán.

- Megmasszírozzam?

- Nem kell. Csak keveset pihentem mostanában. – Nate-nek Jay megmentésekor szilánkosra verték egy vascsővel a vállát, és utána majdnem egy évig járt kezelésekre és műtétekre, mire helyrehozták neki.

- Fordulj meg! Na, gyerünk! Nem azt kértem, hogy feküdj le velem!

Nate elég fáradt volt, hogy engedelmeskedjen.

- Nem feküdnék le veled, akármilyen szépen kérnéd – dünnyögte. Jólesően felnyögött, amikor Jay gyengéd mozdulatokkal masszírozni kezdte a vállát és a hátát.

- Fáj?

- Nem. Jó. Pont jó. – Lehunyta a szemét. A nyakán érezte Jay leheletét, mire hozzátette. – Ne merészeld… - A nyakára lehelt puha csóknál érezte, hogy a férfi mosolyog. Azzal hitegette magát, hogy csak azért nem tiltakozik, mert kimerült.

Gabriel őket nézte, rosszkedve visszatért. Gerrits tehetett róla. Miatta jutott eszébe a múlt. S ott volt mellé az a whisky-színű szempár, amiben nem látott mást, csak megvetést. Olyan volt, mintha a hadnagy lett volna a tükör, amit eléje tartottak és a valós arcát mutatta, amit eddig egy másik, sokkal homályosabb tükör eltakart…

Napok teltek el, már az egész kapitányságon híre ment, hogy a gyilkosságiaknál sötét hangulat uralkodik. Gerrits mindenkivel kiállhatatlan volt, semmi sem volt jó neki, kétpercenként üvöltözött valakivel. Jasmine összeveszett vele, mire dühösen elrohant. Aznap délután színét sem látták, de ezt kivételesen egyik nyomozó sem bánta.

James rosszkedvűen csapta be a lakása ajtaját. Egész nap kint volt az utcán, és mostanra kellőképpen elfáradt ahhoz, hogy vágyjon egy forró zuhanyra és egy italra.

- Mi a baj, bátyus?

- Tiff, te mit keresel itt? – Döbbenten meredt a húgára, aki a konyhából dugta ki a fejét.

- Anyuval vacsorát csinálunk neked, de elfelejtett valamit és visszaugrott a boltba. Baj?

- Nem számítottam rátok. – Levette az öltönyét, és ledobta a nappaliban a kanapéra.

Kis lakást bérelt az egyik apró utcában, ahol főleg családok laktak. Nyugodt környék volt, ahol ki tudta pihenni magát a húzós napok után. Nem mintha sokat lett volna itthon. Követte Tiffanyt, és előszedett egy sört a hűtőből.

- Mit főztök? – szimatolt körbe.

A húgát az első napokban ki sem lehetett mozdítani a szobájából, de aztán Kendrának köszönhetően gyorsan túltette magát a történteken. Fiatal volt, már csak egy nagy kaland volt az egész, amin keresztülment. James irigyelte, mert ő még mindig pánikolva ébredt fel néha. A szülei is éveket öregedtek, az apja sötétbarna hajába ősz csíkokat festett az aggódás.

- Rakott tésztát.

- Szuperek vagytok! – James cuppanós puszit nyomott a lány arcára, mire az nevetve eltolta magától.

- Tudjuk, hogy az a kedvenced. Anyuék szerint meghívhatnád a barátodat is vacsorázni hozzánk.

- Milyen barátomat?

- Gabrielt.

- Ő nem a barátom! – James hangja éles lett, mire Tiffany rámeredt.

- Akkor kicsoda? – Kutakodva nézte a bátyját, mire a férfi nagy sóhajjal kihúzott egy széket az asztaltól és leült.

- Valaki, akit ismerek. Nem a barátom. Nem hiszem, hogy valaha is az lesz.

- Nem jó ember?

- Nem.

Tiffany a penne tésztával játszott, az arca elgondolkodó volt.

- Ahhoz képest, hogy nem jó ember, ő jött értem és nem te. – Egyenesen James szemébe bámult, most nem volt benne semmi gyerekes vagy kislányos. Felnőtt nőként állt a férfival szemben, az asztal túloldalán. – Hol vannak azok a lányok, Jamie? Azok, akik velem voltak a konténerben?

James félrenézett. Az eltelt pár napban az eltűnési eseteket kutatta. Tucatnyi esetben jelezték, hogy az eltűnt fiatal lány hazakerült. Az, hogy hol tartózkodtak, rejtély volt. Mindegyik lány mélyen hallgatott. Mindegyik ugyanazon az estén vagy reggelén bukkant fel, mint ahogy Tiffany előkerült.

- Otthon vagy kórházban – válaszolta kelletlenül.

- Tudom, hogy kórházba került pár lány, akiket valami raktárban találtak. Olvastam a neten.

- Mondtam anyuéknak, hogy ne engedjenek netezni…

- Nem védhetsz meg mindentől, Jamie! – Tiffany nagyot ütött az asztalra, a bátyja ki sem nézett belőle ekkora erőt. – Hol van a többi lány? Hazavittétek őket?

- Nem mi.

A húga éles tekintetét nem kerülte el, hogy félrenézett. Az sem, hogyan szorult ökölbe a keze.

- Gabriel volt?

- Igen.

- Az az ember, akit te rossz embernek tartasz…

- Tiff, ez nem ilyen egyszerű!

- Szerintem meg igen! Az tartotta bennem a lelket, hogy komolyan elhittem, hogy eljössz értem! Hogy megtalálsz és megmentesz… - Tiffany eddig mélyen magába tartotta, mit érzett, csak Kendrának mesélt el mindent. Most viszont dühösen esett neki a bátyjának. – Egy vadidegen mentett meg, és nem te! Azokat a lányokat is ő juttatta haza… és szerinted Gabriel nem jó ember! Jobb lenne, ha végre elgondolkodnál egy kicsit! Egy előítéletes rohadt seggfej vagy!

- Tiffany… - Nem is hallották, hogy az anyjuk bejött a lakásba. Az asszony rémülten ejtette le a zacskót a földre.

- Igazam van! – kiabálta a lány, és elviharzott a bátyja mellett.

James hiába nyúlt utána, már nem érte el. Az anyja aggódva rohant Tiffany után, az ajtó becsapódott mögöttük. A lakásban csak a csalódott hang visszhangja maradt. Nem bírt ott maradni, felkapta az öltönyét, és nekiindult ő is.

A kocsiban ülve próbálta eszébe idézni, hogyan hívták azokat a lányokat, akik Tiffanyhoz hasonlóan előkerültek Késes halálának az éjszakáján. Az első lánynál nem volt szerencséje, az apa az orrára csapta az ajtót. A második lány nem volt otthon, elutazott a városból. A harmadiknál senki sem volt otthon. A negyediknél egy fiatal nő nyitott ajtót. Az állán kötés volt, és gyanakodva mérte végig.

- Mutassa a jelvényét!

- James Gerrits hadnagy vagyok.

A nő arca megrándult a neve hallatán. Összeszorította a száját.

- A húga miatt jött?

- Igen.

- Él?

- Igen. Semmi baja. Magának nem volt ilyen szerencséje.

- Nekem nagyobb a szám és nekem nincs egy bátyám, aki majd megment…

- Válthatnánk néhány szót?

- Mit akar? A húga biztonságban van, nem?

- Szeretném elvarrni a szálakat. Képes lenne elmesélni, mi történt magával?

A nő hosszan habozott, majd megrázta a fejét.

- Nem arról van szó, hogy nem lennék rá képes – magyarázta. – Egyszerűen még túl dühös vagyok. Magamra, magukra, a világra. Ne engem kérdezzen! Kérdezze azt a férfit, aki hazahozatott. Gabrielt, ha így hívták.

- Így hívják.

- Azt mondta, hogy a maga barátja.

James majdnem megint azt válaszolta, hogy nem a barátja, de eszébe jutott Tiffany kifakadása, ezért inkább hallgatott. A nő, akiről mostanra tudta, hogy Petra Kennigan, huszonegy éves egyetemista, fáradtan felsóhajtott.

- Ne mondjon semmit! Nem vagyok kíváncsi rá, és nem is tartozik rám. Örüljön, hogy ilyen barátai vannak.

- Mi ebben a jó?

Petra Kennigan keserű mosollyal ingatta a fejét.

- Maga milyen bolond!

- Figyeljen…

- Nem mondta, hogy Gabriel a barátja, így azt hiszem, kicsit szégyelli őt. Azért, mert nem rendőr és nem becsületes honpolgár, mint akiknek a védelmére felesküdött?

- Nem teszek különbséget…

- Jaj, legalább nézzen tükörbe, amikor ezt mondja! – vágott a nő a szavába. Jeges dühvel nézett rá. – Ha nekem ilyen barátom lenne, boldogan eladnám érte a lelkem… Ölelje meg a húgát a nevemben! Viszlát! – Olyan erővel csapta be James orra előtt az ajtót, hogy beleremegett a lépcsőház.

James magában káromkodva kocogott le a lépcsőn. A noteszában végignézte a neveket, akiket még a kései óra ellenére végig akart látogatni. Az egyik megragadta a figyelmét. Adeline Scotters. Nagyon fiatal volt a többi lányhoz képest, de Késes halálának másnapján jelentette be az édesanyja, hogy hazament. Érdekes egybeesés volt. A lakásuk felé vette az irányt, ahol csak a sokadik kopogásra nyílt résnyire az ajtó.

- Elég késő van. Ki maga?

- Gerrits hadnagy vagyok a rendőrségtől. Mrs. Scotters?

- Én vagyok. – Az asszonyból csak egy gyanakvó tekintetet látott. – A lányom miatt jött?

- Igen. Elnézést, hogy ilyen későn, de most jutottam el a nevükig.

Az asszony addig nyitotta az ajtót, míg a lánc engedte. Köntöst viselt, a haját lófarokba fogta.

- Mit akar?

- Beszélhetnék a lányával?

- Már alszik.

- Holnap reggel?

- Nincs mit mondania.

- Kérem, hadd tegyek fel neki pár kérdést!

- Kijött egy nő a gyámügytől ma reggel! Úgy beszélt velem, mint egy… hagyjuk! Ezek után gondolom, megérti, ha nemet mondok.

- Szeretném tudni, mi történt a lányával!

- Miért?

- Hogy más gyerekekkel ne történhessen meg…

Az asszony erre ugyanazzal a pillantással húzta el a száját, mint ahogy Petra Kennigan bolondnak nevezte.

- Lehet, hogy komolyan gondolja, de én jelenleg képtelen vagyok bízni az emberekben.

- Bízzon a rendőrségben!

- Nem maguk hozták haza a kislányomat… - Mrs. Scotters ezzel befejezettnek nyilvánította a beszélgetést, és betette az ajtót.

James keserű ízt érzett a nyelvén. Dühös, csalódott volt, és még pár olyan érzelem kavargott benne, amiket nem tudott hova tenni. Visszament a kocsijához, és bár kimerült volt, nem haza, hanem a kapitányságra hajtott. A lépcsőn tartott a bejárat felé, amikor egy hang megállította.

- Nocsak, hadnagy! Maga még dolgozik?

Felnézett. Fairfax olyan elegáns volt, mintha nem is éjszaka lett volna. Éber volt a tekintete, kicsit kíváncsi is.

- Ügyvéd úr! Mi szél hozta felénk?

- Csak egy tévedés… - Jay rávigyorgott. Zsebre dugta az egyik kezét, miközben lejjebb lépett, hogy egy vonalba kerüljön a szemük. – Nem tud aludni?

- Sok a munkám.

- Kár, reméltem, hogy megiszik velem valamit.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet.

- Gabriel miatt?

- Miatta sem. – James hirtelen iszonyatos fáradtságot érzett. – Nézze, Fairfax, fáradt vagyok magához. Jó éjt!

- Várjon! – Jay elkapta a karját. – Jöjjön, igyunk meg valamit! Ne kéresse magát, nem eszem meg!

- Késő van.

- Nekünk soha nincs késő, nem igaz? – A férfi már nem mosolygott.

James töprengett, majd bólintott.

- Csak sétáljunk egyet – kérte.

Fairfax beleegyezően bólintott. Lesétáltak a lépcsőn. Kikerültek két járőrt, akik egy bőrkabátos fickót próbáltak kirángatni a kocsijukból. A kapitányságon mindig nagy volt a nyüzsgés, most se volt másképp. Egy nyomozó rájuk köszönt, furán nézett. James megdörzsölte az arcát, hogy kicsit magához térjen.

- Mit szólna egy kávéhoz? – kérdezte, amikor elhaladtak egy hajnalig nyitva tartó kávézó előtt.

Elég sok rendőr járt ide, de akadt szabad asztal. Leültek az ablakhoz, kértek két kávét. James odabólintott pár ismerősnek, de a kávéjának szentelte a figyelmét. Elgondolkodva kavargatta, és Jay sem szólt sokáig semmit.

- A húgod hogy van?

- Jól. Szerencsére. Köszönettel tartozom érte a főnöködnek.

- Gabriel a barátom, néha az ügyfelem, de nem a főnököm.

- Mindegy.

- Nem. – James keze megállt a férfi halk hangjától.

Jay az asztalra könyökölt, előrehajolt.

- Nem érted, hadnagy! Gabriel a legjobb barátom hosszú évek óta.

- Mi közöm van nekem ehhez?

- Gabriel valamiért kedvel téged. Talán a fene nagy becsületességed az oka. Számon tartja az ilyesmit, mert kevés tisztességes zsaru akad ebben az istenverte városban.

- Ettől megtisztelve kellene éreznem magam?

- Lehet, hogy kellene. – Jay sötétkék szemének a mélyén felvillant valami sötét. – Késes szúrta a szemét már régről, mert Igor megölte egy régi barátját – lehalkította a hangját, Jamesnek közelebb kellett hajolnia, hogy hallja. – Késesnek befolyásos barátai voltak, ezért nem lépett fel ellene. Most te voltál az ok.

- Nem hiszem, hogy ennek örülök.

- Én még kevésbé. Veled ellentétben ugyanis én szeretem Gabrielt, és pontosan fel tudom mérni, mit vállalt, amikor a te két szép szemedért kinyírta Igort. – Jay a szavakat szinte szűrte a fogai között, a keze ökölbe szorult. – Lehet, hogy téged ez nem érdekel, mert a drágalátos kishúgod már épségben otthon van, de Gabriel viseli a következményeket.

- Szerintem felnőtt ember. Tudja, mit vállalt.

- Nem ő aggódik, hanem én, Gerrits.

- Fairfax…

- Imádkozz, hogy Gabrielnek ne essen baja Igor miatt!

- Tud vigyázni magára! – Jamesnek kezdett elege lenni a mai napból. Abból meg pláne, hogy mindenki Gabriel Sorenzonért aggódott és őt védte. – A város egyik legnagyobb bandafőnöke, mi a francért aggódjak érte?!

Jay kihúzta magát, öltönye megfeszült a vállain.

- Mert ő jó ember – közölte határozottan. – Saját erkölcsi szabályok szerint él, viszont azok a szabályok többet érnek, mint néhány kollégád esküje.

- Figyelj…

- Nem, Gerrits, te figyelj! – Jay felemelkedett, áthajolt az asztalon, szinte összeért az orruk. – Menj vissza a nyavalyás kapitányságodra, és nézz utána Gabrielnek! Ne csak felületesen, hanem áss jó mélyre! Közben tedd félre az előítéleteid, és gondolkodj el azon, mi számít jónak és rossznak!

- Mit vársz ettől?

- Nem is tudom… - Jay kiegyenesedett, mert már többen feléjük bámultak. Lenézett rá, karcsú volt és távolságtartó. Nyoma sem volt a korábbi barátságosságnak, amit magára erőltetett. Ilyen arccal szokta megnyerni az ügyeit a bíróságon. – Abban reménykedem, hogy Gabriel jó emberismerő. Oka van annak, hogy megkedvelt. S ha igaza volt, akkor képes leszel átértékelni az emberekről alkotott véleményed. Nem azt várom, hogy Gabriel legyen az isten. Csak azt akarom, hogy végre felismerd, nem minden fehér és nem minden fekete.

- Miért csinálod ezt?

Jay elszomorodva pillantott ki az esti utcára.

- Mert Gabriel megérdemli, hogy ne csak gyilkosként tekints rá.

- Őrült vagy!

- Lehet. – A férfi vállat vont, kicsit keserű mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ezt jelenti a barátság, Gerrits. Jó éjt!

James addig nézett utána, míg teljesen el nem tűnt a szeme elől. A kávéját kavargatta tovább, habár már rég kihűlt.