3. fejezet

3.

            Frederick vidáman sétált be hétfő reggel a céghez. Az előtérben a titkárnője fogadta.

- Jó reggelt, főnök!

- Jó reggelt! Új ruha?

Millie elégedetten simított végig a hétvégén vásárolt új egészruhán.

- Milyen?

- Eddig is ilyen karcsú voltál?

A lánnyal madarat lehetett fogatni a kérdéstől. Amíg ő bement az irodájába, addig elment kávéért. Bevitte neki és egy halom aktával együtt letette az asztalára.

- Amit kértél. Valamint a sürgős levelek.

- Hívd fel, kérlek, Burtont. – Ned Burton volt az ügyvédje.

- Rendben. – Millie félrebillentett fejjel szemlélte. – Az ott egy kiszívás?

- Nem, nem az. – Ennek ellenére a kezével eltakarta a nyakát.

- Ezek szerint szép hétvégéd volt.

- Menj dolgozni!

- Jól van, nem piszkállak! – A lány nevetve kisétált.

A kávét kortyolgatva kinyitotta Kirky aktáját. Bekapcsolta a gépet is, utána akart nézni pár dolognak. Mindenképpen fel akarta bontani a szerződést a férfival akkor is, ha pénzt veszít rajta. Tonyt idefelé jövet felhívta. A férfi támogatta a döntését. Abban maradtak, hogy másnap mindent átbeszélnek. Nem említette neki Williamet, hogy ő min ment keresztül Kirky miatt, de megkérte, hogy kérdezősködjön, volt-e még valaki, aki ugyanígy járt. Vallomásokat akart a férfi ellen, valamit, amivel ők lesznek nyerésben.

Egész délelőtt telefonált, délben tudott csak szusszanni egyet. Majdnem felhívta Williamet, de eszébe jutott, hogy dialízis-nap van. Délre végeztek, a férfi még ezután tett rendet a kezelőben. Nem akarta zavarni. Tegnap vacsoránál érezte, hogy valami történt, mert Maxszel együtt nagyon csendes volt. William utána sem mozdult el a férfi mellől, azt sem tudta, mikor ment lefeküdni. Ökölbe szorult a keze. Max egyre rosszabbul nézett ki és kinézte belőle, hogy megeskette az ápolóját, hallgasson az állapotáról. William pedig hallgatni fog, akármi is történt közöttük.

Korábban ért haza, Millie hiába győzködte, hogy még nézzen át két ajánlatot. Hajtotta az aggodalom. Minden félelme ellenére nevetés fogadta a házba belépve. A dolgozószobából hangokat hallott kiszűrődni. Nyitva volt az ajtó, így megállt a küszöbön. A nagy asztalt, ahol kamasz korában esténként tanulni szokott, most a házbeliek ülték körbe. Meglepő módon William ült az asztalfőn, kicsit elhúzódott a székével. A térdén egy gitárt egyensúlyozott. Az övé volt, Maxtől kapta az egyik karácsonykor.  

- Nem emlékszem erre a dalra – bizonygatta éppen.

Max a telefonján mutogatott valamit, mire a homlokát ráncolta.

- Segíthetek?

- Fiam! – Max jókedvűen fordult feléje. – Ma elég korán hazaértél.

- Nem volt benn sok dolgom. Mi ez a kupaktanács? – állt meg az egyik üres szék mögött.  

- Egyél, kicsim. – Rosemarie, akit a konyhából alig lehetett kimozdítani, odatolt elé egy sós keksszel teli tálat. Teltkarcsú alakján kivételesen nem volt kötény, és hosszú haját is kibontotta. Maxnek dolgozott azóta, hogy a férfi beköltözött a házba.  

- Társasjátékoztunk – mutatott a szanaszét heverő bábukra Lorelai. Az árvaházból került a Judson-házba. Tisztaságfóbiás volt, mindig takarított, pakolászott. Csinos arcához bubifrizurát vágatott, pedig Max egyszer már megfenyegette, hogy ezért kidobja.  

- William ronggyá vert mindenkit – csóválta a fejét Andre.

- Cserébe játszik nekünk pár dalt gitáron – bólintott Martin, aki általában be sem tette a lábát a házba, révén ő volt a kertész. Rosemarie férje alacsony, filigrán férfi volt. Ritkán lehetett hallani a hangját, de nála jobban senki sem értett a növényekhez.

- Valóban? – Frederick megrángatta a nyakkendőjét. Levéve a zsebébe dugta, majd a zakóját a szék háttámlájára terítette. Elkezdte feltűrni az ingujját, miközben odasétált a férfihoz. – Segítsek?

- Megy ez egyedül is.

- Szívesen segítek.

- Kimenjünk? – érdeklődött Max vigyorogva.

Frederick gyerekes módon a nyelvét nyújtotta rá, mire mindenki elnevette magát. Odahúzott egy széket, és leült a férfi mellé. Nem ért hozzá, és nem is segített neki. Egyszerűen nem vette le róla a szemét, hallgatta halk hangját, ahogy énekelt. Vagy egy óra telt el így.

Rosemarie az órára pillantva feljajdult, hogy nem lesz vacsora, mire mindenki észbe kapott, milyen munkákkal maradt el. Max úgy döntött, hogy csatlakozik a konyhában Rosemarie-hez, bár William és Frederick is tudta, hogy ez csak azért van, hogy kettesben maradhassanak.

- Nehéz napod volt?

- Megjárja. – Frederick kinyújtotta maga elé a lábát. – Nektek?

- Minden rendben ment.

- Elmondanád, ha nem így van?

- Ha ő azt kéri, hogy ne mondjam el, akkor hallgatni fogok, de most erről szó sincs.

- Romlott az állapota?

William halk sóhajjal az asztalra tette a gitárt.

- Nagyon kevés az esélye, hogy időben vesét kapjon.

Frederick legyőzte a késztetést, hogy felpattanva járkálni kezdjen. Maga alá húzta a lábát, a térdére könyökölt, és közte összefonta az ujjait.

- Én nem voltam alkalmas donornak.

- Max nem mondta.

- Nem tudja, hogy megvizsgáltattam magam.

- Nem fogadta volna el.

- Tudom, de… én fél vesével is élhettem volna teljes életet.

- Ez nem ilyen egyszerű.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne!

William kinyúlt és odahúzta magához. Egészen addig ültek így néma csendben, míg Lorelai nem hívta őket a vacsorához. Az ebédlő felé Frederick megpróbált vidámabb lenni.

- Csütörtökön hazamész a szüleidhez? – A csütörtök volt William szabadnapja.

- Igen, miért? Estére visszajövök.

- Lesz egy előadás az egyik kis színházban. Tony szerzett két jegyet. Nincs kedved eljönni velem?

- Milyen előadás?

- Tony szerint modern.

- Aggódjak?

Frederick nevetve lépett be az ebédlőbe, mire Max kíváncsian bámult rá.

- Soha nem gondoltam volna, hogy William ilyen szórakoztató.

- Az a baj, hogy én sem – sóhajtotta a férfi, és leült mellé.

Vele szemben, Max jobbjára Frederick huppant le, és vigyorogva legyintett.

- Ezt te nem értheted – mondta az idős férfinek.

Ebből persze nagy vita támadt, zengett tőle a ház. Max egy idő után hátradőlve hallgatott, nézte a két férfit, ahogy butaságon veszekednek. Egyikük sem gondolta komolyan egyetlen szavát sem, játékos kihívás volt a hangjukban. Úgy sejtette, hogy a vitát valamelyikük ágyában fejezik be.

Nem lett igaza, mert William megint odaült mellé este virrasztani.

- Menj lefeküdni! – mondta neki.

- Még maradok egy kicsit. – Elővette a tankönyvét és olvasni kezdett.

Frederick csatlakozott hozzájuk, de ő elaludt félóra múlva a telefonja olvasása közben. Végül William ébresztette fel, amikor már Max is mélyen aludt. Egészen a szobájáig kísérte, de mielőtt az ajtó előtt hagyhatta volna, Frederick utána nyúlt. Puha csókokkal borította az arcát, miközben behúzta magához. Az ajtót már ő maga lökte be maguk után, és az ágy felé irányította a férfi lépteit. Könnyű tánc volt ez, mindketten ugyanazt akarták. Egymásba fonódó gyönyört és édes kielégülést.

Az ágyhoz érve már mohón csókolóztak, William fogai könnyedén végigkarcolták Frederick bőrét újabb nyomokat hagyva rajta. Kigombolta az ingét és lerángatta róla. A nadrágot együttes erővel vették le, majd Frederick az ágyra zuhant. Felkönyökölve nézte a vetkőző férfit. Karcsú alakját, ami sápatagon emelkedett ki a szoba sötétjéből. Érte nyúlt, amikor feltérdelt mellé. Magára húzta, felszisszenve-nyögve simultak össze, simították végig a másik testét.

William ajka egyre lejjebb siklott, rátalált a combja hajlatára, onnan apró csókokkal milliméterről milliméterre haladt tovább a merevedése felé. Zihálva vonaglott alatta, felé lökte a csípőjét, fogat csikorgatva küzdött a gyönyör ellen. Még nem. Még nem most. Halk, visszafojtott kiáltással felült, a férfi haját markolva felhúzta magához. Elmerült a szájában, a saját ízét érezte rajta. Maguk közé csúsztatta a kezét, összefogta a merevedésüket, hallotta a gyönyörteli nyögést, ami csak tovább szította a vágyát. Mindkettejükét. Reszketve hódoltak be neki, hagyták, hogy felrobbanjon körülöttük a világ.

Frederick, amikor kinyitotta a szemét, ragyogó mosollyal találta magát szembe. William felette könyökölve gyengéden nézett le rá, elégedett, álmos, mégis a legragyogóbb mosollyal, amit valaha látott tőle. Akkorát dobbant tőle a szíve, hogy még a lélegzete is elakadt.

- Valami baj van? – A férfi aggódóan kisimított egy tincset a homlokából.

- Nem, semmi.

- Akkor jó.

Összebújva aludtak el. William pár óra múlva felébredt, és átment ellenőrizni Maxet. Frederick érezte, ahogy búcsúzóul vállon csókolta. Ez egy olyan kedveskedés volt, amitől mosolyogva aludt vissza.

            Csütörtökön elmentek az előadásra, amin Frederick körülbelül a tizedik percben be is aludt. William utána napokig ezzel piszkálta, mert az ő vállára dőlve aludta végig az egészet.

- Mindenki minket nézett – panaszkodott otthon Maxnek.

Frederick a szemét forgatta.

- Holtunalmas volt már a legelső jelenet. – Azt nem mondta, hogy valójában Williamen járt az esze, akit még soha nem látott olyan elegánsnak, mint aznap. Karcsú volt és rettenetesen vonzó a fekete öltönyben.

- Te hívtál el rá!

- Tony csak annyit mondott, hogy úgy kapta egy ismerősétől a jegyeket. Azt nem mondta, hogy jó-e vagy sem.

- Jó volt? – kérdezte Max kíváncsian.

William keresztbe tett lábbal ücsörgött az ablaknál, most épp anatómia könyvet bújt. Felsóhajtott.

- Holtunalmas volt – ismerte el kis habozás után.

- Na, látjátok! – Frederick elégedetten tárta szét a karját.  

- Ettől függetlenül megtisztelhetted volna a színészeket azzal, hogy nem horkolod végig az estét.

- Többet nem megyünk oda – jelentette ki sötéten. – De mehetnénk motorozni – csillant fel a szeme.

- Elvették fél éve az engedélyedet – emlékeztette Max visszafojtott nevetéssel.

- Már visszakaptam, te is tudod.

- Valóban? Miért?

- Ez hosszú történet. – Frederick a szemközti falat szemlélte kedvetlen arccal.

- Figyelmetlen volt – magyarázta Max.

- Miattad. Rosszul lettél.

- Ettől még betarthattad volna a sebességkorlátozást és nem kellett volna elküldened a pokolba a téged megállító rendőrt.

- Ideges voltam. Próbáltam viccel elütni a dolgok élét, de az a zsaru egy barom volt. Meg sem hallgatott. Mindegy, valamelyik este száguldozhatnánk egyet.

- Nem biztos, hogy ezek után mögéd akarok ülni a motorra.

- Gyáva – súgta neki Frederick.

William lapozott egyet, úgy tett, mint aki nem hallotta. Pár órával később viszont Frederick szobájában addig kínozta-őrjítette a férfit, míg annak vissza kellett vonnia az állítását.

Odakint villámlott egyet, egy pillanatra fénypászmába burkolta az ablak előtt ülő alakját. A távolban megdördült az ég, a hangja elnyúló, mély morajlás volt. Esni kezdett az eső, nagy, lapos cseppekben landolt az üvegen.

Szombaton elmentek kirándulni, Maxet is magukkal vitték. Jól szórakoztak, de ez főleg a mókamester Fredericknek volt köszönhető. Másnap William végre megismerkedett Tonyval, aki meglátogatta őket egy fiú társaságában. Kiderült, hogy Kirky őt is megkörnyékezte, de Gerald akkoriban egy bokszolóval járt, és tőle tartott. Viszont ismert két másik srácot is, akikkel a férfi szintén bepróbálkozott. Ez olyasmi volt, amitől Frederick egészen fellelkesült, de William arcát látva inkább hagyta elterelődni a témát.

A következő héten elmentek kettesben egy borászatba, egy óra volt oda az út, de cserébe hatalmas szőlőbirtok tárult a szemük elé a teraszról. A vacsorára várva kisétáltak ide, körülöttük többen beszélgettek. Ment le a nap, meleg narancsvörös fénybe vonta a végeláthatatlan szőlősorokat. Lélegzetelállítóan szép látvány volt.  

- Gyönyörű ez a hely.

- Nagyon szép, valóban. Sean mesélt erről a helyről, valamelyik pasijával volt itt nemrég. Igaza volt, tényleg népszerű.  

- Valamelyik pasijával?

- Még nem találta meg az igazit.

William a márványkorlátnak dőlve próbálta gondolatban beazonosítani Frederick barátját.

- Ő a sárkánytetoválásos – villant aztán be neki.

- Igen, ő. Enrico készítette neki, mindig igazít rajta valamit.

- Azt hittem, hogy ők egy pár.

- Csak barátok. – Frederick nem tette hozzá, hogy Sean szerelmes Enricóba és azért engedi neki, hogy televarrja a testét. Enrico viszont hetero volt.

- Te nem akartál?

- Mit?

- Tetkót.

- Nem szeretem a tűt.

- Nem láttam, hogy gondod lenne vele Max kezelései alatt. Volt, hogy ott ültél mellette.

- Amíg nem felém közelítenek vele, addig semmi gond. Ne nézz így!

- Hogyan? – William jól szórakozott rajta.

Frederick szemrehányóan csóválta a fejét.

- Kinevetsz.

- Dehogy. Ha nem félnél a tűtől, mit varratnál magadra?

- A neved.

- Ha szakítunk, akkor utánam még egy Williamet kell keresned. Nem lesz sok a jóból?

- Miért, most járunk? – Frederick közelebb lépett, nem foglalkozott azzal, hányan vannak a teraszon. Erről mostanáig nem beszéltek, egyikük sem erőltette, valahogy eddig így volt jó.

Elkomolyodva szemlélték a másik arcát.

- Mr. Rhodes? – Egy pincér jelent meg mellettük. – Kérem, kövessenek az asztalukhoz!

Néma csendben ettek, holott általában Fredericknek be nem állt a szája. William látta, hogy több nő is feléjük pillant. Az egyik például rá is mosolygott a mellettük levő asztaltól. Nem viszonozta, mire sértődött pillantás volt a válasz. Frederick megkóstolt néhány bort, látszott, hogy ért hozzá. Mindegyiket megvette, nem is akarta tudni, mennyibe fognak neki kerülni a palackok. Ő csak ásványvizet kortyolgatott, amin a pincér eléggé megütközött, de nem szólt semmit.

Vacsora után visszasétáltak a teraszra. Megcsappant odakint a létszám, lehűlt a levegő, mostanra kellemes félhomály lett. Lesétáltak a lépcsőn a szőlőig.

- A szőlőt megkóstoltam volna – jegyezte meg William, miközben zsebre dugta a kezét.

- Miért nem mondtad odabenn a pincérnek?

- Csak most jutott eszembe. – Hirtelen kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfiét. – Akarsz járni velem? Nem igazán a te köreidből való vagyok, de megpróbálhatnánk.

- Mi számít az én köreimnek? – Frederick elvigyorodott. Megszorította a kezét, közelebb lépve hozzásimult. – Kedvellek és jól érzem magam veled, ez az, ami számít. Különben is, elég sokáig futottam utánad, hogy most ne mondjak nemet.

William erre felhorkant, és hagyta, hogy kiforduljon az ölelésből. Homlokát ráncolva figyelte, ahogy elindul a sorok mentén. Nem ment messzire, a levelek között kotorászott.

- Mit csinálsz?

- Ezeken van szőlő.

- Ne tépkedd le!

- Nem tépem… - Frederick elmélyült igyekezettel próbált levenni két fürtöt.

- Segíthetek az uraknak? – A kíváncsi hang gazdája egyszerű vászonnadrágot és fehér inget viselt. Alacsony, keménykötésű volt, az ötvenes évei elején járhatott.

- Öhm, hát, én… - Frederick a háta mögé rejtette a kezét, amiben már ott markolt egy fürtöt. – A barátom nem iszik alkoholt, de megkóstolta volna a szőlőt, és láttam, hogy van ezeken…

A férfi végigmérte mindkettejüket. Mindig is büszke volt arra, hogy jó szeme van az emberekhez, no, és természetesen a szerelemhez. A vendégeit látta bent, nem beszélgettek, de jól látszott, hogy összetartoznak abból, ahogy egymás felé mozdultak. Nem tartott kiselőadást arról, hogy mit illik és mit nem, helyette inkább szakértő mozdulattal levett még vagy öt fürtöt. Frederick kezébe nyomta őket.

- Ezek a legfinomabbak – jelentette ki büszkén.  

- Tényleg? Köszönjük! Mivel tartozunk?

- Legközelebb kérjenek.

- Sajnálom. Köszönjük!

William ugyan nem nevetett, sőt, megállta mosoly nélkül, de a szeme gyanúsan csillogott, és a szája remegett a visszafojtott vigyortól.

- Az egész a te hibád! – suttogta neki, amikor már a kocsi felé tartottak. A kezében a borok mellett ott volt papírzacskóban a szőlő is. – Mennyivel egyszerűbb lenne, ha bort innál! De neeem, neked inkább a szőlő kell!

- Nem mondtam, hogy tépd le…

Frederick egész este morgott emiatt, amit csak otthon hagyott abba, amikor William a szőlőszemeket a meztelen testéről eszegette le.       

            Frederick aggódva pillantott az órára. Max felnézett a cikkből, amit olvasott.

- William nem hívott még mindig?

- Nem. Kezdek aggódni. Ilyenkor már vissza szokott érni.

Kint ültek a teraszon. Jó idő volt, bár mostanra ki kellett hoznia egy plédet a férfinak. Csütörtök volt, William megszokott szabadnapja. Még reggel elment otthonról, hogy meglátogassa a családját. Máskor négy és öt óra között vissza szokott érni, de most nem volt sehol.

- Talán valahol baleset volt, és elterelték a forgalmat.

- Jobban örülnék, ha Andre fuvarozná.

- William felnőtt ember.

- Tudom.

Az elmúlt hetekben, ahogy az ősz lassan kiteljesedett, ezzel újra és újra szembesült.

- Tud magára vigyázni.

- Ezt is tudom, de az a szemét Kirky nagyon csendben van.

Max levette az olvasószemüvegét. Hátradöntötte a fejét, fáradtan lehunyta a szemét. Az utóbbi időszakban egyre fáradtabb volt, nem volt étvágya, és emiatt sokat fogyott. A kezelések sem használtak úgy, ahogy kellett volna. William sokat konzultált a kezelőorvossal, aki az utóbbi egy hétben kétnaponta kijött hozzájuk. Nem sok jóval kecsegtette őket.

- Talán ő jött meg – fülelt.

Egy autó hangja hallatszott a kapu felől.

- Ez nem William kocsija – rázta a fejét Frederick, ahogy elsétált a terasz széléig, hogy rálásson. A homlokát ráncolta, majd zavartan hátrapislogott a válla felett.

- Ki az?

Frederick nem válaszolt, helyette elsietett. Max a fejét ingatta, és visszatemetkezett a cikkbe. Amíg lekötötte magát az olvasással, nem félt és nem gondolkodott. Érzékelte, hogy valaki megáll mellette, így fel sem nézve mondta.

- Én a te helyedben inkább Kirky egészsége miatt aggódnék. William nagyon ideges, ha szóba kerül, félek, eltöri pár csontját, ha összefutnak. – Felkuncogott. – Azt hiszem, William is az a típusú férfi, aki egy kutya türelmével hagyja, hogy bántsák, de ha a szeretteit támadják, kimereszti a fogait.

- Érdekes jellemzés, de ki az a William?

A hangra megdermedt. A tablet kiesett a kezéből, csak a mellette álló férfi ügyességén múlott, hogy nem ért földet.

- Te mit keresel itt? – Alig akart hinni a szemének.

Elliott sokat fogyott, még több ősz szál lett a hajában. A tekintete nem változott, ugyanazzal a melegséggel nézett rá, ahogy mindig.

- Miért hívtál fel a múltkor? – A tabletet a mellettük álló kovácsoltvas kisasztalra tette.

- Az hetekkel ezelőtt volt.

- Miért hívtál fel? Miért nem szóltál bele? – Elliott keményen összepréselte a száját.

- Véletlen volt – nyögte ki.

- Véletlen?

- Igen. Nem kellett volna idejönnöd. Menj el!

- Beszélnünk kell! – Elliott mély levegőt vett, szörnyű volt így látnia a férfit. Három hónap alatt mennyit romlott az állapota. Törékeny volt, mintha üvegből lett volna és bármikor összetörhetne. Elszorult a torka tőle.

- Azt akarom, hogy menj el! Soha többé ne gyere ide! – Max az udvarra szegezte a pillantását.

- Mi van akkor, ha én nem akarok elmenni? Kidobsz?

- Andre megteszi helyettem. Nem is értem, Ricky miért engedett be.

- Telefonon hívták, és különben is, ő lenne a legutolsó, aki kidobna. – A férfi keze ökölbe szorult. – Miért nem te teszed meg?

- Mert én nem tudom, amint látod! – Max a fogai között szűrte a szavakat.

- Addig nem megyek sehová, amíg nem te magad teszed meg! – Elliott lehajolt, hogy egy vonalba kerüljön a szemük.

Nézték egymást. Elliott szeme könnyes volt. Max meg akarta ütni, de a férfi könnyedén elkapta a csuklóját.

- Menj el! – Könyörgés volt ez, nem elutasítás. – Csak menj el!

- Nem. Bolond voltam, hogy megtettem, amikor erre kértél. Elpazaroltunk három hónapot! – Letérdelt elé, már a kezét fogta. – Lehetett volna még három szép hónapunk…

- Nem akarom, hogy itt legyél! Épp elég, hogy Ricky nem akart itt hagyni…

- Neki volt igaza. Bátrabb volt, mint én. Annyira sajnálom, hogy elmentem!

- Én kértelek rá. – Max remegő kézzel érintette meg a férfi arcát. – Szerettél annyira, hogy megtedd.

- Szeretnem kellett volna téged annyira, hogy itt maradjak. Gyáva voltam. Nem akartam végignézni, hogy meghalsz, ha netán nem lesz időben donor. Istenem, egy önző barom vagyok! Bocsáss meg!

- Nincs miért. Csak azt tetted, amit akartam.

Megölelték egymást. Max ekkor kezdett el sírni. Mennyivel egyszerűbb lett volna búcsút mondani az életnek, ha nincs miért élnie. Rickynek itt volt William, s remélte, Elliott is talál valakit. Ám Elliott most szorosan ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. Egyszerre gyűlölte és szerette érte.

- Max… - Ricky hangjára mindketten felnéztek.

A férfi sápadtan sétált közelebb. Telefont szorongatott a kezében.

- A kórház volt. Van donor.

- Mi?

- Balesetes férfi. Harmincas. Egészséges. Reggel vitték be. A szerveit transzplantációra ajánlotta fel. Életben tartják, de…

Egy ideig egyikük se tudott megszólalni. Max mondta ki, ami kettejük fejében megfordult.

- Hol van William?

- Ki van kapcsolva a telefonja. – Fredericknek rettegés volt a hangjában.

- Ki az a William? – Elliott erre a kérdésre még mindig nem kapott választ.

- Ricky barátja és amúgy az ápolóm. Reggel elment a szüleit meglátogatni, de azóta nincs hír róla. Megbízható, rendes fiú.

- Illik rá a kórház leírása?

Max és Frederick összenéztek.

- Igen. – Frederick lehunyta a szemét. Forgott körülötte a világ. Ezt nem teheti vele a sors…

- Talán mégsem jó az a leírás… - Elliott a terasz lépcsője felé nézett.

Karcsú alak lépdelt felfelé szakadt farmerben, vérmocskos ingben, felkötött karral. Véraláfutásos volt az arca, a nyakán is volt kötés. Fáradtnak és megviseltnek látszott. Megtorpant, amikor meglátta őket.

- Hűvös van már – szólalt meg rekedten. – Maxnek odabent lenne a helye.

Frederick rábámult.

- William…

- Hé, ez fáj! – A férfi feljajdult, ahogy odarohant hozzá és megölelte. Ennek ellenére nem akart kibontakozni az ölelésből. – Minden rendben. Nincs semmi baj.

- Hol voltál? Mi történt? – Frederick érezte, hogyan önti el a düh. – Kirky? Ő volt?

- Nincs semmi baj.

- Ezért megölöm!

- Már nem kell. Halott. – William tompán válaszolt. – Megöltem.

Frederick a szemébe nézett. Nem kérdezte, hogy van, csak ölelte.

- Sajnálom.

- A rendőrök hoztak haza, majd titeket is ki akarnak hallgatni. Kell egy ügyvéd.

- Lesz ügyvéd. Emiatt ne aggódj.

- Nem aggódom. Fáradt vagyok. Menjünk be és mindent elmesélek.

- Azt hiszem, a fontossági sorrenden változtatnunk kell.

- Mi történt?

- Mennünk kellene a kórházba.

- Miért?

- Van donor.

Williamnek kellett pár másodperc, míg felfogta a szavak értelmét. Megkönnyebbülten felsóhajtott, de ezzel meg is ingott.

- Adjatok félórát, míg összeszedem magam – kérte. – Utána összepakolok Maxnek, és mehetünk.

- Megoldom.

- Tudom, de én vagyok az ápolója.

- Alig állsz a lábadon!

- Nincs semmi bajom, csak szükségem van egy zuhanyra és némi fájdalomcsillapítóra.

Elliott Maxre pillantott, aki az ő kezét fogva csóválta a fejét.

- Mindig ezt csinálják? – kérdezte tőle.

- Egész szórakoztatóak – bólintott Max. – Nem tudom, mihez kezdtem volna nélkülük az elmúlt hónapokban.

- Mindjárt jövök! – William dűlőre vitte a vitát, és elindult be a házba.

Frederick követte.

- Kérlek!

- Tudom, mire vagyok képes!

- Ebben nem kételkedem, de épp az előbb mondtad, hogy megöltél egy embert!

- Megérdemelte.

- A francba, William! – Frederick utolérte a szobájuk folyosóján, és a vállánál fogva megperdítette. Nekiszorította a falnak. A férfi fájdalmas, űzött tekintetét látva a mellkasára tette a kezét. A vad szívverést a tenyerén érezte. – Megtámadott?

William szívdobbanásnyi szünet után válaszolt.

- A húgom engedte be, mert azt mondta neki, hogy a barátom. Csak apu nem volt otthon. Ki akartam dobni, de teljesen begőzölt. Fegyvere volt. Egy pisztoly. Azzal fenyegetett. Az egész egy rémálom volt. – Elgyengülten előredőlt a férfi karjaiba, a vállára hajtotta a fejét. – El kellett tőle vennem, mielőtt valaki megsérül. Meglőtte a karom. Miközben verekedtünk, a pisztoly megint elsült. Gyomron lőtte önmagát.

- Önvédelem volt, William.

- Megpróbáltam megmenteni, de nem sikerült.

- Nincs semmi baj. – Frederick a hátát simogatta, hogy megnyugtassa.

William lassan átkarolta a derekát, és felemelte a fejét.

- Végig az járt a fejemben, hogy nem győzhet, mert haza akarok jönni hozzád.

- A kórházból azzal hívtak fel, hogy egy férfi balesetet szenvedett, aki Max donorja lehet. A leírás illett rád. Épp a sorsot átkoztam, amikor megjöttél.

William ekkor elnevette magát.

- Szeretlek! – súgta gyengéd csók kíséretében.

Frederick elmosolyodott.

- Én is szeretlek!

Eltámogatta a férfit a szobájáig, és segített neki levetkőzni és megmosakodni. Nem szólt semmit a kék foltok láttán, de az arca mindent elmondott.

William már öltözött, amikor hirtelen megkérdezte.

- Ki volt az a pasi Max mellett?

- Elliott, Max élettársa. Összevesztek három hónapja, de Elliott most visszajött.

- Csak így? – William csettintett egyet.

- Max marta el magától. Nem akarta, hogy végignézze, ahogy leépül.

- Elmegyek egy napra, és mennyi minden történik, mire hazaérek…

Frederick örült, hogy a férfi úgy tekint a Judson-házra, mint az otthonára.

- Ha Max jól lesz, tarthatnánk kettős esküvőt.

William ránézett. Láthatóan erősen töprengett.

- Néha nem tudom, hogy viccelsz-e – vallotta be. – Te most megkérted a kezem?

- Nem kell most válaszolnod. – Frederick huncutul rámosolygott. Ragyogott a tekintete és ragyogó volt a mosolya.

Imádta érte, mert ezért a mosolyért ma úgy harcolt, ahogy magáért eddig sohasem. Most döbbent rá, hogy azért, mert ez a mosoly valójában az övé, csak neki szól. Nem Maxnek, nem a barátoknak, nem a külvilágnak.

Sajgott mindene, zúgott a feje, a feje tetejére állt az élete. Ebben a pillanatban azonban semmi más nem volt fontosabb, minthogy viszonozza ezt a mosolyt. A mai napja után töredezett és halovány volt ugyan, de megfogadta, hogy gyakorolni fogja. Minden nap mosolyogni fog. Nem csak Frederickért, hanem önmagáért is.

Ép karjával átkarolta a férfi vállát.

- Menjünk a kórházba!  

Max a szobájában volt, már öltözködött. Elliott segített neki. A feszültséget vidámsággal palástolták. William előtt nyilvánvalóvá vált, hogy ők ketten tényleg egy pár. Max mondatát Elliott oda sem figyelve fejezte be. Egyszerre nyúltak dolgokért, aztán jót nevettek rajta. Mintha az elmúlt hónapokat nem is töltötték volna külön.

A hátuk mögött az ablakon keresztül látni lehetett, hogy megy le a nap. Vörösarany és narancsvörös árnyalatúvá festett mindent, a kék égboltot, a szürkésfehér felhőket, az őszbarna leveleket, az üvegen keresztül a szobát. Meleg és reményt adó színek voltak, és Frederick hinni akarta, hogy a következő őszt is együtt töltik majd.

S ha idén nem is, de jövőre kimehetnek a kertbe és szétrugdalhatják a falevélhalmokat Williammel, amíg Maxék a vastag plédbe burkolózva a teraszon meleg teát isznak majd. Nem, William valószínűleg nem fogja tönkretenni Martin munkáját, de az talán nem lesz az ellenére, ha belelöki a levelek közé, és elcsábítja.

- Mi jár a fejedben? – William gyanakodva szemlélte álmodozó mosolyát.

Nem válaszolt, csak a fejét ingatta. Mit mondhatott volna? A jövő ősz még távoli volt, akár az esthajnalcsillag, viszont amíg nem vesztette el a hitét, addig ott volt a remény egy szebb holnapra.

            Egy évvel később egy ragyogóan meleg őszi napon Frederick rávette Maxet és Elliottot, hogy kiköltözzenek a teraszra. Rosemarie forró teát küldött Lorelai-jal nekik, és amíg a két férfi valami aznap hallott pletykáról beszélgetett, addig ő kézen fogta Williamet. Sétára indultak a kertben, kikerültek két nagy levélkupacot is. William fáradt volt, rezidensként rengeteget dolgozott.

- Mit is csinálunk mi itt? – kérdezte gyanakodva.

- Sétálunk.

- Megint lampionokat kell leszedni a fákról?

- Jobbat találtam ki.

- Valóban? – William szája sarkában derűs mosoly jelent meg. Megállt, visszahúzta a karjaiba a férfit is. – Jobban örültem volna, ha a szobánkban találsz ki valamit. Egy hete alig láttalak – sóhajtotta, és a nyakába fúrta az arcát. – Hiányoztál.

- Te is. Gyere egy kicsit errébb! – húzta jobbra egy lépésnyit.  

- Miért? – William döbbenten felkiáltott, és széttárt karokkal belezuhant egy hatalmas levélkupac kellős közepébe, ahová teljes erőből lökte. Prüszkölve, levegő után kapkodva nézett fel rá. – Megőrültél?! – Nem ütötte meg magát, a levelek felfogták az esését. A kupac szétzilálódott, fehér ruháját beborították a bíborbarna levelek.

Ebben a pillanatban megdöbbentően fiatalnak és sebezhetőnek látszott. Gyönyörűnek. Elindult feléje, a fején át húzta le magáról a pólót. Megállt a lába előtt, onnan nézett le rá, miközben nekiállt kigombolni a nadrágját. Hűvös volt, libabőrös lett a bőre, de a szája kiszáradt attól a sötét tekintettől, ahogy William bámult rá. Jobban mondva a baloldali csípőcsontjára. Valamiért ez volt a teste legérzékenyebb pontja, a férfi ajka mindig itt időzött a legtöbbet. A William név fekete tintával került rá, karcsú és elegáns betűkkel. Mestermű volt a nyári napon barnára sült bőrön.

- Meg fogsz fázni… - William hangja soha nem hallott rekedt volt. Édes gyönyör volt a dallama.

Rámosolygott, az őszi, már erejét vesztett napsugarak körbefonták vékony alakját. Letérdelt, engedte, hogy a férfi az ölébe húzza. Hozzásimult. William eltolta annyira, hogy óvatosan megérinthesse a tetoválást.

- Enrico műve?

- Nem tetszik?

- Ez gyönyörű. Mikor csináltattad?

- Egy hete. Enrico adott valami kenőcsöt, hogy gyorsabban gyógyuljon, de nem volt rá szükség. Életem végéig hallgathatom viszont, hogy cikiznek majd a tűfóbiám miatt.

- Mégis végigcsináltad. Miattam?

- Meg szerettelek volna lepni vele.

- Köszönöm! Nagyon bátor vagy.

- Dehogy. Előtte egy órát hisztiztem, mint egy tinilány.

William felnevetett. Magához ölelte, puha csókot nyomott az ajkára, amiből hosszú, egyre forróbb csók lett. Zihálva váltak szét. William ajka bejárta a nyakát, a mellkasát, átfordulva beletemette a levelek közé. Ajkával simogatta a hasát, nyelvével követte a fekete betűket. Frederick meg-megvonaglott, ziháló lélegzetvétele felmelegítette a levegőt körülöttük. Száraz avar illata fonta körbe őket, a levelek puhán simogatták a bőrüket.

- William? – Felnézett rá, amikor abbahagyta, és fölébe hajolt. – Valami baj van? – érintette meg az arcát. – Martin ma szabadnapos, ha attól félsz, hogy rajtakap minket.

- Frederick, hozzám jönnél?

Eltelt talán fél perc is, mire felfogta a kérdést. Döbbenten meredt a férfira. Valamiért mindig úgy gondolta, ezt a kérdést neki kell feltennie. Egyszer már fel is tette, és megfogadta, hogy ha Max felgyógyul, akkor megkérdezi újra. Max már sokkal jobban volt, a szervezete elfogadta az új vesét, amivel kapott még egy esélyt az életre. Ő mégis halogatta a dolgot, tudat alatt talán attól félt, hogy a férfi túl korainak tartja a házasságot.

- Hé, nehogy sírj nekem…  

- Nem sírok… - Fátyolos hangon tiltakozott, William arca és a fejük fölé boruló lombkoronák mégis összemosódtak a szeme előtt. – Szeretlek! – karolta át a férfi nyakát, és magára húzta.

William ránehezedett, a száraz levelek zörögtek-suhogtak alattuk. Az ajkuk megtalálta egymást, Frederick hagyta, hogy ő kerüljön felülre. A férfi lesöpörte csupasz hátáról a ráragadt leveleket. Felkönyökölve csókolgatta a mellkasát, az oldalát, és aztán megint megtalálta a csípőcsontját. Csak csókolta, ajkával puhán simogatta, dédelgette, nyelvével becézgette. Az őrületbe kergette.

Közösen húzták le róla a nadrágot. William inge a leveleken kötött ki, arra döntötte rá, hogy meztelen testét simogathassa. Kikapcsolta a saját nadrágját is, összesimította a merevedésüket, zihálva kényeztette mindkettejüket. Ujjai Frederick combjába mélyedtek, feljebb húzta a lábát, hogy beléhatolhasson. Elakadó lélegzettel csúsztatta mélyre a középső ujját, pontosan érezte azt, hogy Frederick készült erre a szeretkezésre. Puha és befogadó volt, forró és nedves. Meg sem lepődött, amikor a férfi a nadrágja után tapogatózott, és a zsebéből óvszert vett elő.

Felületesen szedte a levegőt, ahogy lassan elmélyedt benne. Frederick karcsú teste ívbe hajolt a karjaiban, az ajka elnyílt. Barna bőrével beleolvadt az őszi színek közé, mintha erdei tündér lett volna. Dehogy tündér! Egy bosszantó kis kobold, aki huncut vigyorával teljesen megbabonázta. Föléje hajolt, ajkára simította a száját, beszívta az illatát, magára itta a vágyát. Újra és újra elmerült benne, nem hitte, hogy lehet fokozni szeretkezéseiket, de tévedett.

Egy év alatt egymáshoz idomult a testük, mozdulatra felelt mozdulat. Ösztönösen érintették egymást, lehunyt szemmel is pontosan tudva, hol a másik legérzékenyebb része. Mi váltja ki nála a legvadabb gyönyört. Mitől kiált fel hangosan. Mitől akad el a lélegzete. Mitől homályosul el a tekintete. Mitől feszül karcsú ívbe a gerince.

Ez volt a legtökéletesebb pillanat, amit valaha átéltek. Harmóniában mozgó testük összeolvadt egy egésszé, verítéket szárított fel rajtuk a könnyű szellő. Meleget hozott, nem is olyan messziről egy énekesmadár hangját, az ősz illatát, finoman perzselő gyönyört, amire nem voltak szavak.

Reszketve, zihálva kapaszkodtak egymásba. Frederick mély levegőt vett, hogy meg tudjon szólalni.

- Igen. – Nem kellett magyaráznia, mire gondol, William értette.

- Szeretlek!

- Én is.    

Sokáig tartott, mire összeszedték magukat és felöltöztek. Egymást átkarolva ballagtak vissza a házhoz. Maxék még kint voltak a teraszon, Elliott messziről integetett nekik.

- Szerinted sejtik, mit műveltünk?

- Nehezen tudnánk letagadni. Falevelek vannak a hajadban – vigyorodott el elégedetten Frederick.

William a hajához kapott, és beletúrt. A földre dobta a két levelet, ami beleragadt.

- Már megint… - dünnyögte. Rápillantott. – Neked meg levéldarabok – állapította meg jókedvűen.

Frederick megrázta a fejét, a haját fésülte az ujjaival, míg megszabadult az utolsótól is.

- Mi az?

- Mi?

- Olyan furán néztél.

William ajkán az olyannyira ritka, bensőséges mosoly jelent meg.

- Csak megállapítottam, hogy melletted nem lesz soha unalmas az életem.

- Unalmas életre vágysz? Lehet, hogy nem orvosnak kellene menned.

William felnevetett. Átölelte a derekát, gyengéd csókot nyomott a szájára.

- Menjünk be! Max megfázik még a végén.

- Igenis, doktor úr! – Frederick játékosan szalutált.

Nevetve folytatták az útjukat. Max Elliott kezét fogva boldogan figyelte őket.

- Remélem, nem fáztatok fel!

- Max!

- Ne Maxezz itt nekem, Elliott! Tudod, hogy igazam van!

- Menjünk be! – szólt rájuk finoman William.

- Ne is figyeljetek rá! – Elliott elvigyorodott. – Csak irigykedik, mert ő nem hentereghet a kertben.

- Jó nekem az ágyam is. Öregszem, és megszoktam a kényelmet.

Mindenkiből kitört a nevetés. Együtt sétáltak be, Frederick maradt legutolsónak. Visszanézett a teraszajtóból a kertre. Még soha nem volt ilyen csodálatos az ősz, mint idén…

Vége