3. fejezet

3.

            Wilbur sört kortyolgatott, és szívta a cigijét.

- Összevesztetek?

- Miből gondolod? – Dwight ott ült mellette, és remélte, hogy semmilyen érzelem nem érződik a hangján.

- Mert úgy kerülitek egymást, mint én szegény Barbarámat, amikor egyszer úgy összevesztünk, hogy két hétig nem beszéltünk egymással.

- Nem történt semmi.

Az öreg sokáig hallgatott, aztán felsóhajtott.

- Én figyelmeztettelek, hogy kerüld el azt a lányt…

Dwight majdnem azt mondta, hogy Rosa nem tehet semmiről. Valójában, ha a lány nem megy be hozzá, akkor nem történt volna meg Keith irodájában az, amit eddig a tudata mélyére száműzött. Jobban mondva, ha a tudata mélyére tudta volna száműzni…

- Mindegy.

- Megmondta Soniának, ha Rosa még egyszer beteszi ide a lábát, akkor őt is kirúgja vele együtt.

- Kedveli Soniát, úgysem tenné meg.

- A kölyök nem szokott a levegőbe beszélni.

- Hagyjuk! – Dwight felállt. – Megyek dolgozni.

Wilbur elgondolkodó arccal bámult utána, majd nehézkesen feltápászkodott. Kiballagott a kerítéshez, amit Keith éppen javított.

- Nem akarod elmondani?

- Micsodát? – Keith nem nézett rá. Érzelemmentes volt az arca.

- Mi történt Dwight és közted?

- Semmi. – Ennek ellent mondott, hogy a férfi rávágott az ujjára a kalapáccsal. Halkan szitkozódott, és felegyenesedett. – Neked nincs jobb dolgod, mint baromságokat kérdezni?

- Jelenleg ez a dolgom. – Az öreg hunyorogva bámult rá. – Lefeküdtél vele?

- Mi? Nem! – Keith még mindig a kezét rázogatta. – Nem feküdtem le vele! Nem is fogok, és minden ilyesmit gyorsan verj ki a fejedből! Egyáltalán honnan a frászból szedted ezt? Dwight mondott valamit?

- Mit mondhatott volna, ha állítólag nem történt köztetek semmi? – Wilbur ártatlanul pislogott.

Keith szája tátva maradt ekkora szemtelenség hallatán. Rosszkedvűen nézegette az ujját, ami máris elkezdett kékülni. Pár nap, és nyoma sem lesz. Hirtelen elfogta a szomorúság. Bárcsak a megtört szív is ilyen gyorsan gyógyulna.

- Baromságot csináltam – mondta halkan. – Örülhetek, hogy nem menekült világgá.

- Dwight nem a menekülő típus.

- Nem. – Keith-t is meglepte, hogy másnap még mindig itt találta a férfit. Dwight ugyan nem nézett rá, de az is nagy szó volt, hogy maradt. – Szükségem van rá a farmon. Nem csinálhatok hülyeséget.

- Mióta hülyeség az, fiam, ha engedsz a vágyaidnak?

Keith lehajolt, és felvette a leejtett kalapácsot. A lovakat nézte a legelőn. Azon túl a szántóföldeket.

- Ezek csak az én vágyaim – válaszolta keserűen. – Dwight egyszer el fog menni, ha talál egy jobb munkát. Ő nem olyan, mint én.

Wilbur a kerítésre könyökölt, megszívta a cigijét, aztán bosszúsan elpöckölte, amikor rájött, hogy rég kialudt.

- Vedd rá, hogy maradjon! Kedveled, nem?

- Hallottad, amit az előbb mondtam?

- Mi történt köztetek? – Az öreg felvonta a szemöldökét. – Ne mondd nekem, hogy sakkoztatok, miután Rosát kidobtad az irodából.

- Fejezzük be ezt a beszélgetést! – Keith visszaguggolt a kerítés mellé. – Menj, segíts Dwightnak!

Wilbur habozott, majd lehajolt hozzá.

- Szüksége van a munkára, de nem mindenáron. Mégis itt maradt. Vajon miért? – kérdezte, mielőtt magára hagyta volna.

Keith nem válaszolt. Erre a kérdésre kereste ő is a választ már egy hete. Nehezen hitte volna el, ha tudja, hogy Dwightnak is ez járt a fejében. Ez volt az oka, hogy nem figyelt egy kiálló szögre a régi istállóban, és nekiment. Hangos káromkodással szedte elő a zsebkendőjét, és rászorította a sebre. Csillagokat látott, és bosszúsan bámulta a szöget.

- Mi történt? – Wilbur azonnal kiabálni kezdett, amikor meglátta véres ingujját. – Kölyök! Keith! 

- Megoldom! Hagyd dolgozni! – Dwight morogva elindult az iroda felé, aztán megtorpant. Keith meghallotta az öreget, és futva közeledett. – Jól vagyok! – közölte vele halkan, amint elég köze ért és nem kellett kiabálnia. Folytatta az útját, nem törődött vele, hogy a férfi követi. Örült, hogy a lányok Normánál vannak, és nem otthon, mert ha ők is ott rémüldöznek, akkor komoly gondban lett volna. A fürdőszobában előszedte az elsősegélydobozt, és lerángatta magáról az inget.

- Nem kell segítened – mondta, amikor hallotta, hogy mögötte belép a fürdőbe.

- Mi történt? – A férfi úgy tett, mintha nem is hallotta volna, amit mondott. Kezet mosott, és elvette tőle a fertőtlenítőt.

- Nekem jött egy szög a régi istállóban. Egyedül is le tudom ragasztani.

- Elég mély. – Keith komoran mosni kezdte a karjáról a vért. – Lehet, hogy jobb lenne összevarrni. Beviszlek a városba az orvoshoz.

- A nagy francokat! Kötözd be! Nem lesz semmi gond.

- Kellene egy tetanusz is.

- Az nem kell, év elején kaptam.

- Biztos?

- Igen.

- Jól van. – Keith újabb gézlapra öntött fertőtlenítőt, majd gondosan áttörölgette a seb környékét.

Dwight figyelmét nem kerülte le, milyen óvatos. Ez az egész, most, ahogy itt álltak, eszébe idézte, ami köztük történt.

- Meleg vagy, igaz?

A férfi keze megállt. Nem nézett fel rá.

- Igen. – Eltelt egy perc is, mire válaszolt, és folytatta a munkát.

- Tetszem neked?

Keith a kötszerek között kezdett el keresgélni.

- Nem akarok tőled semmit – mondta végül nagyon halkan. Komoly és szomorú volt az arca.

- Akkor miért?

- És te miért nem tiltakoztál? Miért nem mentél el?

- Azért csináltad, hogy elmenjek?

- Nem! – A férfi nagy erővel vágta le a szekrényre a kötszert. Ökölbe szorult kezét bámulta.

- Akkor miért? – ismételte meg a kérdést Dwight csendesen.

- Nem vagyok fából. – Keith összeszedte magát, ragtapaszt vett elő. Nem nézett a szemébe. Leragasztotta a sebet, majd kötszerrel körbekötözte a karját.

- Nekem úgy tűnt. – Dwight hirtelen megragadta a csuklóját, hogy rávegye, nézzen rá. – Nekem okoztál örömet, nem magadnak – emlékeztette.

- Lehet, hogy nekem ez okoz örömet. – Keith megrántotta a kezét, hogy kiszabaduljon, de hátratántorodott.

Dwight nem gondolkodott, amikor a derekánál fogva magához rántotta. Hirtelen megint közel kerültek egymáshoz. Összesimulva álltak. A leheletük keveredett egymással. Kutakodva bámulták a másikat. Dwight a férfi meleg ujjait érezte a mellkasán. El is felejtette, hogy nincs rajta ing. A múltkor nem voltak ilyen közel egymáshoz, nem érezte a férfi merevedését, de most minden kétséget kizáróan megállapíthatta, hogy nem hagyja hidegen.

- Áll a farkad – jegyezte meg.

- A tiéd is. – Keith lassan elmosolyodott. Kicsit bizonytalan, kicsit óvatos, de mégiscsak mosoly volt.

Dwight elengedte. Odalépett az ajtóhoz, és belökte. Igaz, hogy rajtuk kívül csak Wilbur volt még otthon, de így Harrison se tudta olyan könnyen faképnél hagyni. Belülről nekitámaszkodott, és összefonta a karját a mellkasán. A sebe húzódott, és lüktetett, de nem mozdult.

- Talán itt lenne az ideje egy beszélgetésnek – vélte.

Keith elkezdett rendet tenni, és nem nézett rá.

- Nem hiszem, hogy bármiről is kellene beszélnünk – sóhajtotta. – Soha többé nem fogok hozzád érni. Sajnálom, ami történt. – Kidobta a véres gézt, és végre feléje fordult.

- Tudja bárki, hogy homoszexuális vagy?

- Wilbur. Szerintem Sonia is sejti.

- Rosa?

- Azt hiszi, hogy impotens vagyok. Ne vigyorogj!

Dwight küzdött, hogy eltüntesse az arcáról a mosolyt.

- Tudom, hogy nem vicces. Csak éppen furcsa, hogy nem jutott eszébe egy másik lehetőség.

Keith nekiállt összepakolni az elsősegély dobozt, de valószínűleg azért, hogy ne kelljen ránéznie.

- Miért jutott volna? – sóhajtott fel. – Soha nem volt viszonyom senkivel a környékről. Mi másra gondolhatna?

- És ez így kielégít?

- És ha igen, akkor mi van? Semmi közöd hozzá! – Harrison bevágta a kisszekrény ajtaját, miután a helyére tette a dobozt.

- Azt hiszem, onnantól van közöm hozzá, hogy kiverted a farkam az irodádban! – Dwight nem tudta megállni, hogy ne legyen éles a hangja.

- Az csak…

- Csak mi? Pillanatnyi szeszély? Féltékenység? Düh? Melyik, Harrison?

- Te ezt nem értheted! – Keith félre akarta taszítani az ajtóból, de megragadta a karját, és nekilökte a falnak.

- Mi lenne, ha elmagyaráznád? – kérdezte vészjósló szelídséggel. Ritkán veszítette el az önuralmát, ám a férfi válasza elszakította nála azt a bizonyos cérnaszálat.

- Megmondtam, hogy soha többé nem érek hozzád! – Keith figyelte, hogyan szűkül össze a férfi szeme a válasz hallatán. – Érd be ennyivel, mert mást nem mondhatok!

Dwight közelebb hajolt hozzá, szinte érezte a bőrén a leheletét.

- Ez nem magyarázat – figyelmeztette. – Talán ideje lenne félretenni azt a hülye makacsságodat! Nem fogsz belehalni, ha kiderül, hogy nem egy érzéketlen seggfej vagy!

- Ezt gondolod rólam?

- Mindenki ezt gondolja rólad, nem csak én. Bár én még annyival kiegészíteném, hogy gyáva is vagy. – Dwight hátralépett. – Menj csak! Mire vársz? – Valahol a tudata mélyén egy hang arra figyelmeztette, hogy most éppen az oroszlánt hecceli, viszont már késő volt meghátrálni. Már csak azért is, mert olyan erővel csapódott az ajtónak, hogy elakadt a lélegzete. Keith a vállánál fogva szorította oda, a tekintete fekete volt, és eltorzult az arca a dühtől.

- Kurvára nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam! A magánéletem, az, hogy kivel dugok, és hányszor, nem tartozik senkire! Még rád sem! Attól nem leszek gyáva, hogy ezt nem kötöm az orrodra!

- Szerintem meg rohadtul gyávaság, ha képtelen vagy kimondani, hogy tetszel, bazd meg! – Dwight nem szokott így beszélni, főleg a gyerekek miatt, de átvette Harrison stílusát.

Keith félrenézett. Egy ideg vibrált a halántékán.

- Egyszer megfogadtam, hogy soha nem kezdek ki a környéken senkivel.

- Szerintem ezt már elbuktad. – Dwight érezte a férfi kínlódását. Kicsit megenyhült, hiszen azzal tisztában volt, hogy Keith Harrison nem a lelkizős típus. Valószínűleg nem szokott beszélni az érzelmeiről. – Egyszer egy sör mellett elmesélhetnéd, hogy miért döntöttél így.

A férfi rápillantott.

- Tényleg tetszel – szűrte a fogai között.

- Rájöttem, de kösz.

- Nem kell aggódnod, megtartom tőled a két lépés távolságot. – Keith, ezt bizonyítandó, hátrébb húzódott. – Szükségem van rád a farmon – tette hozzá.

- Attól félsz, ha nyomulni kezdesz, akkor itt hagylak?

- Miért, nem? – Keith kedvetlenül zsebre dugta a kezét. – Komolyan sajnálom, ami történt. – Habozott, mielőtt hozzátette volna. – Hétvégére elutazom, hétfőig gondolkozhatsz azon, hogy maradni akarsz-e így.  

- Eddig nem mondtad, hogy elutazol.

- Nem tartozom neked beszámolóval.

Dwight elernyesztette az izmait, a karja még mindig sajgott.

- Meglátogatod a szeretődet?

- És ha igen?

- Esetleg felhívhatnám Rosát, ha nem leszel itthon.

Harrison arca elborult. Dwight kezdte felismerni, hogy a lány emlegetése valamiért meglepően gyorsan ki tudja hozni a béketűrésből.

- Eszedbe se jusson!

- Miért? Te nem tartozol nekem beszámolóval, de én sem neked. Ezt ne felejtsd el! – Dwight feje elkezdett lüktetni, mert érezte, hogy nem jutottak előrébb ezzel a beszélgetéssel. Ott akarta hagyni, még az ingét is elfelejtette. Nyitotta az ajtót, amikor Keith megperdítette a tengelye körül.

- Amíg itt dolgozol, tartsd magad távol tőle!

- Nem vagy te féltékeny?

- Csak egy dugásra kellesz neki, vagy addig, míg meg tud vágni pénzzel!

- Miért, neked nem előbbire kellenék? 

Keith úgy hőkölt hátra, mintha megütötte volna.

- Ennél többre tartalak – válaszolta csendesen.

Dwight rádöbbent, hogy meglepődött volna, ha tényleg csak egy éjszakára kellene a férfinak. Látta, milyen komolyan kezelte a farm ügyeit, végezte a munkáját, és nem tűnt csélcsap embernek.

- Miért utálod ennyire Rosát?

Keith felsóhajtott.

- Tizenöt volt, amikor felvettem dolgozni az anyját. Sonia a bátyám szeretője volt, pénzzel is segítette őket, és Gray halála után megszorultak anyagilag. Rosa mindene a pénz, a ruhák, a magamutogatás, és ez már akkoriban nyilvánvaló volt. – Felvette Dwight ingét, és odanyújtotta neki. – Egy este arra mentem haza, hogy az ágyamban fekszik. Gyönyörű lány. – Keserűen elmosolyodott. – Bepróbálkozott, ahogy nálad, viszont én nem reagáltam rá. Sőt, összeszedtem a ruháit, és kihajítottam. Felhívtam az anyját, miközben ő dörömbölt az ajtón és elmondott minden impotens szemétládának. Sonia érte jött, és utána soha többé nem beszéltünk a dologról. Azonban nem tűröm meg a birtokon, mert a munkásaim majd’ meghaltak utána, és bármit megtettek volna a kedvéért. Nem egyszer sikerült borsot törnie az orrom alá…

- Azért bosszant, mert látja, hogy mennyire kiborulsz már a látványától is – jegyezte meg Dwight, miközben az ingét gombolgatta. Aztán rájött, hogy elszakadt és véres az ujja, át kellene húznia. Elindult kifelé, útközben ráncigálta le magáról. Keith ott ballagott mögötte, és mivel nem csukta be a szobája ajtaját, amíg előszedett egy váltás inget, nekidőlt az ajtófélfának.

- Valószínű. Okos lány, nem csak szép.

- Akkor meg mi a francért hadakozol vele? – Dwight ujjai közül kifordultak a gombok. – A francba!

- Hagyd, majd én! – A férfi félretolta a kezét, és elkezdte begombolni az inget. A kemény fizikai munka ellenére hosszú, keskeny ujjai voltak. – Nem fáj a sebed?

- És a te füled?

Keith felpillantott rá, épp az alsó gombbal vacakolt. S akkor valami olyan dolog történt, ami teljesen felborította Dwight érzéseit. A férfi ugyanis derűsen elmosolyodott, ráncok gyűltek a szeme köré, kivillantak hófehér fogai.

- Ne engedd, hogy bármelyik lányod fodrász legyen! – kérte, a hangjában nevetés bujkált.

- Nem értem, mi a bajod, senkinek nincs a környéken ilyen divatos tépett haja, mint neked.

Keith halkan elnevette magát, és a fejét csóválta.

- Azt meghiszem. – Felmorrant. – Komolyan, veszek neked egy új inget… - Az utolsó gomb csak nem akart átmenni a lyukon.

- Keith…

- Igen? – A férfi megdermedt a komoly arc láttán.

- Nem akartalak megbántani az előbb.

- Tudom, semmi gond. Megérdemeltem. Végre, kész! – Keith megpaskolta a mellkasát.

Dwight lassan elmosolyodott.

- Nem szoktam begombolni a legalsót.

Keith nyitotta a száját, aztán becsukta anélkül, hogy bármit mondott volna. Helyette előrehajolt, és finoman szájon csókolta.

- Nem úgy volt, hogy két lépés távolságot tartasz? -  Dwight megborzongott, de jóleső érzés volt.

- Nem úgy volt, hogy te Rosára buksz? – vonta fel a férfi a szemöldökét, ám nem volt él a hangjában. Kevésbé tűnt feszültnek, mint korábban.

- Bukom is rá, irtó dögös lány. – Dwight felsóhajtott, mintha látta volna maga előtt, pedig az igazat bevallva, nem igazán tudta volna most maga elé idézni. – Amúgy mi van a szeretőddel, akihez hétvégén mész? Nem lesz féltékeny?

Keith ajka félmosolyra húzódott, és zsebre dugta a kezét.

- Nem mondtam egy szóval se, hogy a szeretőmhöz megyek. Ő a te képzeleted terméke.

Dwight végiggondolta a beszélgetésüket, és bólintott.

- Jogos. Akkor hová mész hétvégén?

- Már sehová. Arra gondoltam, hogy jó lenne pár nap egyedül, amikor nem vagy a közelemben.

- Mi változott?

Keith csak nézte a férfit, aki nem futott világgá attól, hogy megtudta, vonzódik hozzá.

- Tényleg, mi változott? – viszonozta a kérdést. 

- Nem tudom. – Dwight tényleg nem tudta. Nem állította volna, hogy nem furcsa ez a helyzet, viszont azt sem, hogy rosszul érzi magát tőle. 

- Igazán nem akarom megzavarni a romantikus pillanatot, de a munka nem végzi el magát. – Wilbur dörmögésére mindketten megperdültek. Keith még hátrált is két lépést, majdnem elesett. Dwight ösztönösen utána nyúlt, elkapta a csuklóját, mielőtt hanyatt vágódott volna. Az öreg erre felvonta a szemöldökét.

- Mintha mindketten tagadtátok volna, hogy bármi van közöttetek…

- Mi nem…

- Nem, ez…

Összenéztek. Dwight gyorsan elengedte Keith kezét, aki a háta mögé dugta, mint az iskolás gyerekek. Wilbur horkantása kicsit a nevetésre hasonlított, miközben elindult kifelé. Követték, és miközben Dwight maga elé engedte Harrisont, megállapította, hogy most először látta zavarba jönni. A férfinak ugyanis piros volt az arca. Nem volt hozzászokva, hogy nyilvánosan megérintsék, még ha a nyilvánosságot Wilbur is jelentette jelen esetben.

            Keith Laurelt figyelte. A kislány a tornác lépcsőjén ült, és komoran bámulta a lovakat. Emily az apjának segített lecsutakolni Zafírt, így kivételesen a két gyerek egymástól külön töltötte az időt. Lassan odaballagott hozzá. Laurel felpillantott rá, de nem szólt. Leült mellé, bár a térde nagyot roppant. Az előbb nézte át a régi istállót, és eltüntetett minden kiálló szöget. Nem örült volna, ha Dwight megint megsérül.

- Unatkozol?

- Apunak nincs ideje bevinni a könyvtárba. Elfogytak a könyveim.

Keith emlékezett rá, hogy a kislány egy halom könyvvel érkezett haza az elmúlt héten a városból.

- Nagyon gyorsan olvasol.

- Apu is ezt mondta.

- Nincs kedved lovagolni? – Alapvetően nem szerette, ha gyerekek veszik körbe, mert akkor mindig eszébe jutott, mi az, amije soha nem lehet. Laurel szomorkás arca viszont meglágyította a szívét.

Dwighttal az elmúlt napokban sikerült rendezniük a viszonyukat. Sokkal többet beszélgettek, és nem csak a munkáról vagy a lovakról, hanem minden másról is. Nem érzett kényszert, hogy kiabáljon, mert a férfi mindig rámosolygott, ha összefutottak. Hogyan üvöltözzön valakivel, aki így vigyorog rá? Arról nem is beszélve, hogy egyre nehezebb volt betartani az ígéretét, és nem érnie hozzá.

- Nem szeretem a lovakat.

- Miért?

Laurel vállat vont.

- Szerintem ijesztőek.

- Azért, mert nagyok?

- Félek a magasban.

Keith elgondolkodott.

- Az kár.

- Miért? – Laurel végre minden figyelmével feléje fordult.

- Gyere velem! Mutatok valamit. – Felállt, és elindult a háza felé.

A nagy ház, ahogy ő nevezte, a birtok legrégibb, központi épülete volt. A nagyapja építette a feleségének, a szerelmük története apáról fiúra szállt a családban. Akárhányszor ránézett, az otthonát látta, ahol felnőtt, és ahol az édesanyja álomba ringatta. A boldog gyerekkort idézték a borostyán futotta falak, a nagy ablakok, a verandán levő karosszékek. A mostanra több méteresre nyúlt fák, amelyek árnyékot adtak a hőségben.

Laurelnek szinte futnia kellett, hogy mellette tudjon haladni.

- Itt laksz? – nézett körbe, amikor beléptek.

Az előtér kicsit sötét volt, fény csak a félhomályos nappaliból szivárgott át.

- Igen.

- Még soha nem mutattad meg.

- Megszoktam, hogy egyedül vagyok.

A kislány a homlokát ráncolta.

- Nem vagy magányos?

Keith majdnem azt válaszolta, hogy nem, de belenézett Laurel szemébe, és képtelen volt hazudni.

- De. Néha.

- Gondoltam. – Laurel beljebb óvakodott az előtérből. – Nagyon nagy ez a ház – ámult el a hatalmas nappali láttán.

- Tetszik?

- Nagyon szép. Régi egy kicsit, nem?

Keith a bútorokat nézte, amik már a szülei idejében is itt álltak. Apja halála után az édesanyja átpakoltatta a szobákat, és a halála után minden ugyanúgy maradt. A nagy, sötét bútorok betöltötték a tereket. A drága, nehéz drapériák az ablakok előtt elfogták a fényt, mielőtt felmelegíthették volna a szobákat. Az anyja kiskorában mindig sarkig tárta az ablakokat, és hagyta, hogy a lágy szellő mozgassa a hófehér függönyöket. Akkoriban minden sokkal világosabbnak és otthonosabbnak tűnt.

- Elég régi, igen.

Laurel körbeforgott a nappaliban. A száját csücsörítve csípőre tette a kezét.

- Jobb lenne, ha levennéd a függönyöket. Nagyon sötétek. Azt a szekrényt át kellene tenned oda, és akkor nem takarná el azt az ablakot, világosabb lenne. A szőnyegek is sötétek… - Hümmögött. Keith egyre jobban szórakozott. Nekidőlt az ajtófélfának, és úgy figyelte a kislányt. – Azt olvastam, hogy a fiataloknak jól állnak a világosabb színek. Te még nem vagy öreg, mint Wilbur. Jobb lenne, ha hideg színekkel vennéd körbe magad, hozzád azok illenének. A környezetünk sokat tud javítani a hangulatunkon, nem tudtad?

- Eddig nem.

Laurel odasétált eléje.

- Vasárnap délután ráérünk Emilyvel, ha át akarod rendezni a házat.

- Nem hiszem, hogy egy délután elég lenne az egész házra.

- Haladjunk lépésben! – csillant fel Laurel szeme. Keith mintha csak az apját látta volna. – Legyen először a nappali. Mit szólsz?

- Meglátjuk. – Kényszert érzett, hogy megsimogassa a kislány haját. – Gyere! – Ellökte magát a faltól, a szemközti ajtót kitárva maga elé terelte Laurelt. Amikor megtorpant, megkerülte és eléje állt, mert szerette volna látni az arcát. – Ez a könyvtár és dolgozószoba – mutatott körbe.

- Oh, Istenem! – Laurel csak sóhajtani tudott a rengeteg könyv láttán. Két falat egészen a mennyezetig polcok borították és rengeteg, rengeteg könyv. Régiek, soknak kopott volt a gerince. Az ablakok közötti polcokra már újabbak kerültek, kevésbé is voltak rendezettek, mint a többiek. Volt egy keskeny létra, oda volt támasztva az egyik polchoz, hogy el lehessen érni a magasban levő könyveket. Erre célzott Keith az előbb, bár úgy sejtette, hogy egy érdekes könyvért Laurel hajlandó lesz felmenni.

- A nagyanyám nagyon szeretett olvasni. – Odaballagott az egyik polchoz, az ujja hegyével simított végig a könyvek gerincén. – A szülei nem támogatták a nagyapámmal való házasságát, de azt mondták, hogy nászajándékul kérhet egy dolgot. Egyetlen egyet, ami nem pénz, nem föld és nem rang. Könyveket kért. A nagyapám úgy építette meg később ezt a házat, hogy a felesége könyveinek legyen helye. Dolgozó lett a szoba másik fele, hogy minél több időt tudjanak együtt tölteni. – A fejével intett az íróasztal felé a szoba másik felében, ami most is tele volt pakolva iratokkal. – Szeretek itt lenni, de nekem már sokkal kevesebb időm van olvasni, mint anno nekik. – Szomorkás mosollyal megfordult, majd riadtan megdermedt. – Miért sírsz?

Laurel a könnyeit törölgette, majd elmosolyodott.

- Ez nagyon szép történet. Csuda romantikus, ahogy apu mondaná.

- Igen, az. – Keith odalépett hozzá, és ezúttal megsimogatta a haját. – A nagyanyám nagyon szerencsés asszony volt.

Laurel előszedett egy zsebkendőt, kifújta az orrát, majd felpillantott rá.

- Miért vagy egyedül? Nem is vagy olyan rossz ember, mint mások mondják.

- Dehogynem. Ne higgy a látszatnak! – Elindult az ajtó felé. – Szólok apukádnak, hogy itt vagy, nehogy aggódjon, hová tűntél.

- Keith!

- Igen? – Az ajtóból visszafordult.

- Azt hittem, hogy apunak nem lesz itt jó helye, de tévedtem.

Keith nyitotta a száját, de nem tudott volna válaszolni. Laurel komoly kis arcocskája láttán elszorult a torka. Bólintott, és kiment. Elindult az istálló felé, úgy érezte, hogy most muszáj lesz eltávolodnia a háztól. Dwight és a gyerekei a szíve köré húzott falat veszélyeztették, és nem tudott tenni ellene semmit. Két érzés között őrlődött. Egyrészt nem akarta, hogy felborítsák nehezen megszerzett nyugalmát. Másrészt viszont annyira szeretett volna az életük része lenni, hogy az már fájt.

- Keith! – Emily a semmiből bukkant fel és repült a karjaiba. Felkapta, magához szorította.

- Mi történt?

A kislány kacagott, a szeme ragyogott.

- Apu azt mondta, hogy ha nagyobb leszek, kapok egy pónit! – Megölelte a férfit, a vékony kis karok a nyaka köré fonódtak.

Dwight kilépett az istállóból, és amikor meglátta őket, elindult feléjük. Keith nem tudta, hogy mit lát az arcán, de elkomolyodott. A lánya után nyúlt, kivette a karjaiból.

- Menj, keresd meg a nővéredet!

- Rendben! – Emily elugrándozott. – Elmondom neki is!

Keith még arra is képtelen volt, hogy utána szóljon, hol keresse.

- Sajnálom. – Dwight együttérzően nézett rá. – Tudom, hogy nem szereted a gyerekeket. – A hangsúly kicsit kérdőre sikeredett, mintha ezt maga sem hinné el.

Keith elbámult mellette, hogy ne kelljen a szemébe néznie.

- Nekem nem lehet – szűrte a fogai között nehezen.

Dwight mély levegőt vett.

- Attól még nem kell távolságot tartanod tőlük.

- De igen, mert úgy nem vágyódom olyasmi után, ami soha nem lehet az enyém. – Keithnek ez úgy csúszott ki a száján, hogy észre se vette. Felsóhajtott, és elterelte a szót. – Laurel nálam van. Olvasni szeretett volna, ezért megmutattam neki a könyvtárat a nagy házban.

- Van könyvtárad? – Dwight meglepetten pislogott.

- Igen. – Keith majdnem elmesélte a nagyanyja történetét, végül mégsem tette. Dwight szájából a csuda romantikus valószínűleg kicsit más értelmet nyert volna, mint a lányáéból. – Megyek, megnézem a déli kutat. Tegnap akadozott a víznyomás. – Összesen négy kút volt a birtokon, ebből kettő kint a földeken.

- A szivattyúval van valami gond?

- Nem tudom.

- Kimenjek veled?

- Wilbur itt van?

- Az előbb ment be inni egy kávét. Szólok neki, aztán felnyergelem a lovakat. – Dwight elindult a szállásépület felé.

Emily szemberohant vele.

- Apu, nem találom Laurelt!

- A nagy házban van, Keithnél. – Dwight leguggolt a lánya elé. – Keithnek vannak könyvei. A nővéred biztosan olvas, és nem hallja, hogy keresed.

- Olyankor semmit se hall! – Emily nagyot legyintett, és durcásan csücsörítette a száját. – Bemehetek hozzá? – A kérdést már Harrisonhoz intézte, aki megállt az apja háta mögött.

- Persze.

- Szuper! – Emily már szaladt is volna el, de az apja utána nyúlt.

- Kicsim!

A kislány felsóhajtott.

- Köszönöm szépen!

- Szívesen. – Keith elnyomott egy vigyort.

Dwight felegyenesedve bámult a lánya után.

- Tiszta anyja! – dünnyögte.

- Szerintem inkább rád hasonlít.

Dwight zsebre dugta a kezét, és elkezdte ingatni a fejét.

- Laurel igen. Én voltam olyan kiskoromban, mint ő. Faltam a könyveket, nem rajongtam a lovakért, és ki lehetett üldözni a világból egy létrával.

- Mi történt?

- Apám beteg lett, és nekem meg kellett tanulnom, hogy az élet nem csak az olvasásról szól. Néha vannak dolgok, amik előrébb valók, mint mi. Apa jobban lett pár hónap után, de addigra egészen megszoktam a hajnali kelést, a létrán való egyensúlyozást egy bálával, a lovakat…

- Élned még a szüleid?

- Már nem. Pár éve meghaltak. Előbb anya, aztán apám. – Emily elérte a házat, messziről is látszott, hogy kicsit félve nyit be. – A húgom ott akart maradni a farmon, most ő gazdálkodik rajta a férjével. 

- Nem akartál volna inkább ott dolgozni?

- Nem. Tudod, Lizzy nem kedvelte a feleségemet, és szerinte nem helyes, hogy én nevelem a lányokat.

- Jó apjuk vagy!

- Lizzy ezt nem vitatja, de szerinte egy gyerek az anyjánál van a legjobb helyen. Azt hiszem, hogy nem akarja, hogy a lányok csonka családban nőjenek fel. Stacynek pedig van férje, nem egyedül nevelné őket.

- Ez baromság!

Dwight nem válaszolt, csak vállat vont. Elindult az istálló felé, holott elvileg Wilburnek akart szólni, hogy kilovagolnak. Keith megértette, hogy nem akar erről beszélni, így ő indult az öreg keresésére. 

            Dwight eddig egyszer sem kísérte el a férfit, ha körbejárta a birtokot. Most azonban egymás mellett lovagoltak. Keith könnyedén ülte meg Szeszélyt, aki nevéhez híven nyugtalanul táncolt alatta. Látszott, hogy gyerekkora óta nyeregben ül, oda sem figyelve irányította a lovat. Néha rajtakapta, hogy feléje sandít, és ettől akaratlanul is elmosolyodott. A tájra szegezte inkább a tekintetét, hogy ne gondolkozzon kettejükön.

- Nagyon szép – mondta.

- Igen.

Keith megállította egy kisebb emelkedőn Szeszélyt, és megveregette a véknyát. Szeretettel legeltette a pillantását a legelőn, ahová a lovait szokta kiengedni. A válla felett visszanézett a házra. A melléképületek ablakain megcsillant a napfény. A fedett karám felé Wilbur sétált Kalifával, hogy foglalkozzon vele.

- Mekkora a birtok? – Dwight a távolban levő szántóföldeket nézte.

- Az még az enyém – mutatott Harrison kesztyűs kezével a messzi távolban sötétedő kiserdő felé. – A szántóföldeket bérlik. Sammy Jackson, Clive Wood és Cooper Jr.

- Azt mondták, hogy drágán méred a földet.

- Az egész megyében nem találsz ilyen jó termőföldet – horkant fel Keith. – Tőlük veszem a takarmányt az állatoknak. Nem járnak rosszul, hidd el!

- Elhiszem. – Dwight valóban elhitte. – A kút merre van?

- Arra – intett a férfi az ellenkező irányba.

Szótlanul lovagoltak a kútig. Átvizsgálták, de úgy tűnt, hogy a szivattyú rendben működik. Körbejártak, hogy az öntözőrendszert is megnézzék.

- Jacksonnal a legnehezebb – vallotta be Harrison közben. – Mindenben talál hibát. Nagyon sok mindent szeretne az én költségemen csináltatni. Nem tetszik neki, hogy felszámolom a vizet, amivel öntöznek. Tavaly meg akarta csapolni a tavat, de közbeléptem.

- Kinek a területén van a tó? – Wilbur emlegette a tavat, de eddig még nem lovagolt ki odáig.

- Az enyémen. Az erdő mögött van. A városon is átfolyó patak táplálja. Tiszta a vize, és még halak is vannak benne.

- Jól hangzik. A lányok imádnák.

- Megnézzük?

- Most? – Dwight meglepődött. Azt hitte, hogy Keith nem szívesen van vele kettesben hosszabb ideig. A beszélgetésük óta azonban a férfi egyre többet változott. Már nem kiabált és kedvesebb lett. Néha látta a szemében a vágyakozást, és csak sejtette, mekkora kísértést jelent a számára.

- Nincs messze.

- Jól van.

A két ló a közelben legelészett, és Szeszélynek nem tetszett, hogy menni akarnak. Keith halkan csitította. Könnyű vágtában indultak a tó felé, mert a távolban sötét felhők gyülekeztek.

- Talán nem ér el minket – reménykedett Dwight. Semmi kedve nem volt bőrig ázni, majd sárban dagonyázni.

- Jó lenne egy kis eső – válaszolta Harrison komoran. Egy kis ösvény felé vezette Szeszélyt, amely átvezetett az erdőn. Elhajolt a benyúló ágak elől.

Dwight szorosan mögötte haladt, figyelte karcsú alakját. Most jött rá, hogy a férfi milyen hajlékony. Különösen jól mutatott a nyeregben, ahogy gyönyörű összhangban mozgott együtt a lóval. Soha nem gondolta volna, hogy vonzónak fogja látni egy férfi hátát, nyakába hulló kócos haját, izmos karját, amivel Keith megtartotta az ágakat, nehogy belecsapódjon az arcába. Figyelmes, ez jutott eszébe róla. Hol volt már a morc, szívtelen Harrison? A helyét átvette a sóvárgó tekintetű, tétova mosolyú férfi, aki akár akarta, akár nem, vonzotta magához.

- Már látszik a víz – hallotta Keith hangját. Biztosra vette, hogy mosolyog. Nagyon ritkán látta mosolyogni. Vajon mennyi pofont kapott az élettől, míg elfelejtette, hogyan kell?

Szeszély mellé vezette Zafírt, amikor megálltak a tóparton. A kis erdő féltőn ölelte a tavat, amelyben visszatükröződött a kék ég, benne a tovaúszó bárányfelhőkkel. Egy kis mesevilág tárult a szeme elé. Kacsák úsztak a vízen, ezüstpikkelyű hal ugrott a magasba és csobbant vissza a mélybe. A fák lombjai lágyan lengedeztek, szitakötőket ringattak álomba. Egy kis csónak ringatózott a tó szélén, mintha csak arra várt volna, hogy valaki a tükörtiszta vízbe vesse magát belőle.

Keith leszállt Szeszély hátáról, megveregette a ló oldalát, majd elkezdte lerángatni a kesztyűt. A csónak felé indult, a fején át húzta le az inget. A part legszélén dobálta le magáról a többi ruhát, nem volt szégyenlős, és nem kérdezte, hogy Dwight csatlakozik-e hozzá? Egyszerűen vitték a léptei, a vágy, hogy kis időre szabad legyen. Újra gyerek, amikor nem voltak kötelességek, csak a kék ég és a hűs víz.

Egy könnyű ugrással termett a csónakban, a karjait széttárta, nehogy a vízbe billenjen. Sokkal vékonyabb volt, mint gondolta volna. Látszott, milyen izmos, a kemény fizikai munka hatása. Dwight majdnem zavarba jött csupasz testétől, de a kíváncsiság erősebb volt. Most először látta a férfi egy másik arcát. A kisfiús mosolyt, a ragyogó szempárt, mielőtt fejest ugrott volna a vízbe. Zafír hátáról figyelte, ahogy nevetve felbukkan, és kisimítja a haját az arcából.

- Nem jössz?

- Hideg?

- Nem lesz meleged.

Dwight a levegőben érezte a távoli vihart. Fülledt meleg volt, párás és súlyos a levegő, ahogy belélegezte. Nem kellett volna belemennie Keith játékába, de olyan csábító lett volna elmerülni a vízben, a veríték a porral lassan a bőrére száradt. Leugrott a lóról, ledobálta a ruháit, majd lassú léptekkel Keith felé indult. Igyekezett kiverni a fejéből, milyen gondolatokat ébreszt fel benne. A parthoz közel nem volt mély a tó, de pár méterrel arrébb, ahol a férfi is állt, már erősen mélyült. Nem volt hideg, langyos inkább, kellemesen felmelegedett a melegben.

- Te jó ég! – merült el benne. Prüszkölve emelkedett a felszínre, elnevette magát. Elkomolyodott, amikor meglátta Keith arcát. – Valami baj van?

A férfi nemet intett. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint eddig bármikor.

- Menjünk haza! – mondta, és úszni kezdett a part felé.

Dwight értetlenül fordult utána.

- Most jöttünk be!

Keith már a partra lépett, de nem nézett rá. Elkezdte összeszedni a ruháit. Dwight hirtelen megértette, mi a baj. Tett még egy kis kört, hagyott némi időt a férfinak, hogy összeszedje magát, csak utána indult kifelé. Keith már fenn ült Szeszély hátán, amikor ő nekiállt öltözni, és nem nézett rá. Jobban örült volna, ha a korábbi fesztelen hangulat megmarad közöttük, ám volt, amin nem tudott változtatni. Vagyis tudott volna, ha elfogadja, hogy vonzódnak egymáshoz. Megállt a keze, miközben az inget gombolta be. Akárhogy tagadja, bizony tetszik neki a férfi. Kíváncsi rá. Látni akarja, hogy milyen az a Keith Harrison, aki szerelmes. Felpillantott a férfira. Találkozott a tekintetük.

- Menjünk! – Keith hangja rekedt volt, sokkal rekedtebb, mint általában. – Mindjárt leszakad az ég…

Dwight-ot nem igazán érdekelte már, hogy esni fog-e vagy sem. A férfi nyakán víz csorgott végig, vizes testére tapadt a ruha.

- Nyár van, nem fogunk megfázni – jegyezte meg könnyednek szánt hangon. A szellőt kifejezetten hűvösnek érezte, de ezt a világ minden kincséért sem kötötte volna az orrára.

Harrison szeme összeszűkült.

- Ne nézz rám így!

- Hogyan?

Tisztán kivehető volt, hogy a férfi mély levegőt vesz. Kiegyenesedett a nyeregben, s már újra a komor Harrison lett. Úgy öltötte magára ezt az arcát, mint egy álarcot. Dwight máris azt kívánta, hogy levegye.

- Versenyzünk hazáig?

- Szeszéllyel egyik ló sem versenyezhet.

- A vesztes teljesíti a győztes egy kívánságát. – Dwight tudta, hogy hülyeséget csinál.

Keith rámeredt. A vágy tort ült világos szemében.

- Tudod, hogy mit fogok kérni…

- Még nem nyerted meg a versenyt. – Dwight fellendült Zafír hátára, és szorosabbra vonta a kantárt. – Az erdőszéltől indulhatunk.

Az erdőn áthaladva egyikük sem szólalt meg. Szeszély érezte a feszültséget, mert táncolva állt meg az úton. Egymásra néztek. Talán ez nem is csak a lovak versenye volt, hanem kettejük harcát szimbolizálta. Egymással. Keith számolt, mielőtt elindultak volna. Szeszély könnyedén futott, szinte a föld felett lebegett. Zafír közel sem volt ilyen gyors, egy lóhosszal folyamatosan mögötte maradt.

A vizes bőrükre rángatott ruhákban nem volt már meleg, a hajuk megszáradt, mire felbukkantak előttük az épületek. Közben beborult, mintha esőszagot sodort volna feléjük a szél, bár a legelő felett sütött a Nap. Dwight képtelen volt levenni a tekintetét a férfi hátáról. A nedves ruhán átlátszó izmok játékáról. Karcsú derekáról. A seggéről. A francba, igen, a hátsó fele kifejezetten vonzotta a tekintetet. A vágy, hogy megcsókolja, akkor érte el a tetőfokát, amikor Keith a főépület előtt visszarántotta Szeszélyt. Combjával tartotta magát a nyeregben, amikor a ló felágaskodott. Földet érve felnevetett, és feléje fordulva elvigyorodott.  

- Mondtam, hogy Szeszélyt nem tudod legyőzni.

Dwight megállította mellette Zafírt.

- Talán nem is akartam – válaszolta kis mosollyal.

Keith értetlenül pislogott.

- Ezt most nem értem.

Dwight leszállt Zafírról, megpaskolta a véknyát. Felnézett a férfira.

- Csak meg akartam bizonyosodni valamiről.

- Miről?

- Arról, hogy van benned versenyszellem. Nem az a fajta vagy, aki csak úgy feladja. S épp ez az, ami a leginkább érthetetlenné teszi a számomra, hogy miért temetted el az álmaid. Mert biztos voltak. Mert nem hiszem el, hogy egyedül akartad leélni itt az istenháta mögött az életed…

Keith elsápadt. Dwight a combjára tette a kezét, habár érezte, hogy jobb lenne, ha nem érintené meg. Erős izmok feszültek a tenyere alatt.

- Apu! Siess, mert esik az eső! – Emily a szállásépület verandájáról kiabált. – Süt a Nap is, lesz szivárvány!

A kislánynak igaza volt. Könnyedén szitálni kezdett az eső, csillogó gyémántokat festett a hajukba.

- Szállj le! Beviszem a lovakat! – Dwight megszorította a férfi térdét.

- Majd inkább én. – Keith a másik oldalon akart leszállni, de mivel Dwight még mindig fogta a lábát, kénytelen volt eléje leugrani. – Néha úgy érzem, hogy a bosszantásomra érkeztél.

- Ezt te se hiszed! Eddig különben is elég unalmas volt az életed, nem?

Harrison nem válaszolt, csak elvette tőle a kantárt, és elindult az istálló felé a lovakkal. Dwight érezte, hogy ennek a beszélgetésnek még közel sincs vége, de nem akarta feszegetni a határait. Sejtette, hogy Keith-nek most így is sok átgondolnivalója van.

- Laurel itthon van? – emelte fel Emily-t.

- Igen. Melegít vacsorát.

- Már ennyi idő van?

A kislánya kuncogott.

- Éhes vagyok.

- Ah, értem! – Dwight elvigyorodott, és elindult befelé. – Micsoda finom illatok! – sóhajtotta, amikor belépett a konyhába.

Laurel éppen terített.

- Te is éhes vagy, apu?

- Most már igen. – Letette a földre Emily-t, és a sütőhöz ment. – Csirke?

- Igen. Elővettem a hűtőből. Melléöntöttem a krumplit, és egyben megmelegítem. Jó lesz?

Dwight mindig megdöbbent, amikor szembesült azzal, hogy nagyobbik lánya milyen önellátó.

- Nagyszerűen hangzik. Milyen Keith könyvtára?

Laurel arca felragyogott.

- Fantasztikus! Életem végéig ellennék ott!

- Sejtettem.

- Laurel, meséld el, amit nekem is! – Emily a nővére ruhaujját húzkodta. – Tudod, amit Keith mondott.

Laurel elmosolyodott.

- Szerintem Keith romantikus.

Dwight meglepődve rábámult, ki is öntötte a limonádét, amit éppen egy pohárba töltött.

- Romantikus?

- Igen. A könyvtárat a nagyapja építette a nagyanyjának. Az egyik része könyvtár, a másik pedig dolgozószoba. Keith szerint azért, hogy sok időt tudjanak együtt tölteni.

Dwight felitatta egy konyharuhával a limonádét.

- Ebből honnan veszed, hogy Keith romantikus?

- Nem láttad az arcát, apu! Tisztára el volt érzékenyülve! Nagyon szereti azt a szobát. Olyan finoman érintette meg a könyveket, mintha valami értékes porcelánból készültek volna.

Dwightnak eszébe jutott a férfi megannyi arca, amit eddig megmutatott nekik. Soha nem fogja kiismerni, állapította meg.

- És mit olvastál? 

Laurel letette az utolsó villát is az asztalra.

- A kis herceget. Egy francia író írta, de nem tudom kimondani a nevét.

- Exupéry. Antoine de Saint-Exupéry. – Keith halk hangjára a két kislány megperdült.

- Így kell mondani? – Laurel lelkesen elébe rohant.

- Igen. Kiskoromban a kedvencem volt.

- Nekem is nagyon tetszik.

- Ennek örülök. – Dwight-ra pillantott. – Wilbur foglalkozik a lovakkal. Megyek, és átnézem a számlákat.

- Nem eszel velünk? – Emily megragadta a kezét, amitől a férfi jól láthatóan megdermedt.

- Még nem vagyok éhes.

- Kár. – A két kislány csalódottan pislogott.

Keith majdnem megszánta őket, de aztán az apjukra nézett, aki a pultnak támaszkodott. Dwight sokkal csábítóbb volt, mint gondolta volna. Meztelen testének a látványa a retinájára égett, és képtelen volt kiverni a fejéből. Szinte menekült kifelé, mielőtt valami butaságot mond előtte. Józanul gondolkodni se tudott, amíg a ruhája ennyire tapadt rá.

- Apu… - Laurel már akkor szólalt meg, amikor leültek enni.

- Igen?

- Azon gondolkoztam, hogy Keith egy róka.

- Mi?

- Róka – ismételte a lánya. – Te vagy a herceg, akinek meg kell szelídítenie.

- Ezt ma olvastad?

- Igen. A kisherceg is megszelídíti a rókát, és szerintem akkor neked is sikerülhet.

- Keith nem egy róka, kicsim.

- Tudom. – Laurel elkomolyodott. – De ugyanúgy nem bízik az emberekben, mint a róka.

Dwight ebben igazat adott neki.

- Vasárnap ráérünk, apu? – Emily tele szájjal közbekotyogott.

- Elvileg igen. Be akartok menni a városba? – Amióta elkezdődött a nyári szünet, a lányok alig voltak benn a városban, biztos hiányolták már a barátaikat.

- Nem. Keith át akarja rendezni a nappaliját.

- Tényleg? Nem mondta. – Dwight gyanakodva nézett a gyerekekre. 

Emily elbámult a válla felett, majd felragyogó arccal felsikoltott.

- Szivárvány! – Felugrott, és kiszáguldott a konyhából.

Laurel azonnal utána futott. Dwight a fejét csóválva követte őket. Megállt a hátuk mögött, és elmosolyodott. Lányai egymás kezét fogva bámulták a szivárványt, mintha még soha nem láttak volna hasonlót. Ezek a pillanatok mindig emlékeztették, mennyi csoda van a világban, és ezek az apró csodák mennyi mosolyt fakasztanak.

- Hallom, átrendezed a nappalid – mondta csendesen, amikor érzékelte, hogy Keith megáll a háta mögött. A férfinak cigaretta, szappan, ló és izzadtság szaga volt, és mostanra egészen megszokta. Messziről megismerte, a teste hamarabb reagált, minthogy ő felfogta, a férfi ott a közelében.

- A lányod nem tud hajat vágni, de jó ötletei voltak a nappalimhoz. – Keith odalépett mellé.

- Otthon is mindig volt valami ötlete. Nagyon jó érzéke van hozzá.

- Ez biztató.

Dwight rápillantott a szeme sarkából.

- Valld be, hogy eszedbe sem jutott a lakberendezés.

A férfi szája sarkában határozottan egy mosoly derengett. Megfordult, és válasz nélkül visszament a házba. Dwight most először érzett késztetést, hogy utána menjen és megcsókolja.

- A szivárvány meg a róka – dünnyögte, és beletúrt a hajába.

- Mit mondtál? – Laurel hátranézett.

- Semmit, kicsim. Menjünk be, fejezzük be a vacsorát, mert nekem még van dolgom.

- Rendben. Em, gyere!

Emily azonban mindenről megfeledkezve bámulta a szivárványt. Az apja hátulról a magasba emelte, mire tiltakozva felkiáltott, aztán az is kacagásba fulladt, mert Dwight körbeforgott vele.

- Engem is, apu! – Laurel a kezét nyújtotta.

Keith az ablakból figyelte, ahogy Dwight a két lányt pörgeti körbe. Irigykedett rá, viszont sejtette, hogy egyikük se utasítaná el, ha hasonlót akarna tenni. S talán pont ezért volt még nehezebb hátat fordítani nekik, és visszamenni dolgozni.