3. fejezet

3.

Rodin háza az iskolával szemben volt. Egyszintes, kékre festett, elől verandával, a műholdas felvételek szerint nagy hátsó kerttel, garázzsal. A ház előtt egy sötétszürke Lexus állt. Illett a férfihoz, aki úgy negyedóra múlva lépett ki a bejárati ajtón. Ekkora távolságból is meg tudta állapítani, hogy nem volt ott a csáposok támadásánál. Viszont a férfi, aki utána kocogott, már határozottan ismerős volt. Most is fekete ruhát viselt, borostás volt, és kicsit nyűttnek látszott. Anélkül hajtottak el, hogy feléje pillantottak volna, amitől kicsit megkönnyebbült. 

A környéken sokáig semmi nem mozdult. Sven hozzászokott a várakozáshoz és a megfigyeléshez, de most kifejezetten ideges volt. S minden egyes perccel feszültebb. Egy motor fordult be az utcába. Ez is Kawasaki volt, türkizkék színű és nem fekete, mint Rodiné. Tulajdonosa lefékezett a ház előtt, járatta kicsit a motort, mire az a fehér hajú jött ki hozzá, akit Sven már látott. Most sem tűnt kevésbé félelmetesnek. A motoros levette a bukósisakot, fekete volt a haja vagy inkább valami sötét árnyalat. Kisebb volt, mint Rodin, pedig a fiú se volt valami nagydarab. A két férfi beszélt pár szót, aztán a motoros visszavette a sisakot, és elviharzott, a fehér hajú pedig visszament a házba. Sven tovább várakozott.

Eltelt két óra és Rodin még mindig nem jelent meg. A házban sem volt már semmi mozgás. Sven azon töprengett, mitévő legyen. Az volt a baj, hogy mivel a garázs a másik utcára nézett, nem láthatta, ha a fiú időközben hazaért. Keresgélni kezdett. A fiú nevén nem volt telefon, ezen meg sem lepődött. A ház egy bizonyos Paul Hampsey nevén futott, a telefonszám nagyon csábító volt. Vett egy mély levegőt, mielőtt benyomkodta volna a számokat.

- Igen. – Összerezzent, olyan gyorsan vette fel valaki a kagylót. Semleges hangja volt, nyugodtnak érződött a vonalon keresztül is. Svennek valamiért a barna hajú férfi jutott az eszébe.

- Halló! Ericet keresem.

- Itt nem lakik semmiféle Eric.

- Ne vicceljen! A múltkor összefutottunk egy bulin és ezt a számot adta meg.

- Nem viccelek.

- Jaj, ne már! Lisának hívják a csaját, szőke, kék szemű, bögyös bige. Lehetetlen, hogy nem emlékszik rá. – Gondolatban bocsánatot kért a nővérétől.

- Szerintem ez az Eric átverte magát.

- A francba! – Őszinte csalódás volt a hangjában. – Azért kösz!

- Szívesen. Viszonthallásra!

- Viszhall! – Sven kinyomta a telefont. Milyen udvariasak! Köszönöm, meg viszonthallásra…

Abban reménykedett, hogy az egység elég óvatos ahhoz, hogy a férfi körbekérdezze a csapattagokat. Remélhetőleg Rodin érteni fogja, hogy ő kereste. Újabb óra telt el, besötétedett. Néha egy-egy autó hajtott el mellette, de amúgy csendes volt az utca. Csoda volt, hogy még senkinek nem szúrt szemet a kocsija. Megint egy motor fordult be mellette, ezúttal Rodin volt az. Nem ment el a házig, hanem tett egy gyors kanyart az autó mellett, miután megbizonyosodott benne, hogy ő ül a volán mögött. Követte.

Nem lepődött meg különösebben, amikor rájött, hogy a tengerpartra tartanak. Nem volt messze innen, alig kétutcányira, és ilyenkor a kutya sem járt arrafelé. Tévedett, mert egy szerelmespár éppen akkor andalgott le a homokra, amikor ő leparkolt. Kiszállt. A motor gazdátlanul állt. Rodin már lent volt a víznél. Karcsú, sötét alakja kirajzolódott a telihold fényénél. Odasétált hozzá, és megállt mellette. A pár az ellenkező irányban tűnt el, így zavartalanul beszélgethettek.

- Kerestél. – Rodin nem nézett rá. A víz felszínén úszó holdat bámulta.

- Reméltem, hogy érteni fogod.

- Szerencséd volt, hogy Kleon vette fel a telefont. Ő mindig nagyon óvatos, és jelentette nekünk, mi történt.

- Kleon?

- Mi az oka, hogy megkerestél? – Rodin végre feléje fordult. A kevés fénynél is úgy látta, mintha fogyott volna. – Történt valami?

- Honnan veszed, hogy történt valami?

- Mert eddig nem kerestél.

- Azt mondtad, ne tegyem. – Sven zsebre dugta a kezét. – Nem akartam, hogy bajod legyen miattam.

A fiú lassan elmosolyodott.

- Ebből tudtam, hogy történt valami. Túl becsületes vagy.

Sven a szemét forgatta, és elterelte a szót.

- Fogytál. Beteg vagy?

- Mostanában nincs étvágyam. Kleon szerint semmi bajom.

- Ez megnyugtató.

- Igen, az. Ha rosszul viselném a légkört, akkor haza kellene mennem.

- Nem szeretnél hazamenni?

- Egyelőre nem. Még nem végeztünk a feladattal.

Sven elkomorodott.

- A csáposokat próbáljátok megölni?

- Az a feladatunk, hogy az utolsó squamait is eltöröljük a galaxis színéről.

- Elmondanád, hogy mit kell tudni róluk?

- Miért érdekel az téged?

Sven habozott.

- Ketten meghaltak kábítószertúladagolásban, és hatan most is kórházban vannak. Az orvosok nem tudják meghatározni a drog összetételét. Egyes alkotóelemei ugyanis teljesen ismeretlenek a számukra. – Jól látszott, hogyan szűkül össze Rodin szeme. – Eddig két tanú is azt állítja, hogy egy csíkos inges pasas adta el az áldozatoknak a cuccot. Az a csíkos inges, aki aztán csápokat növesztett, és ti megöltétek a társával együtt.

- Felismerted?

- Igen.

- Biztos vagy benne?

- Száz százalékig. Soha nem fogom elfelejteni.

Rodin a víz felé fordult, láthatóan töprengett.

- A squamaiak képesek mérget termelni, amiket aztán a csápok tárolnak. Kis mennyiségben mi is elviseljük, égésszerű sérüléseket okoz, ahol hozzáér a bőrünkhöz. Nagy dózisban viszont megölhet bennünket. – Lassan elindult a parton, Sven felvette a lépései ütemét. – Minél több mérget termelnek, annál több energiára van szükségük. Azt gyanítjuk, hogy az emberi test immunrendszere képes szembeszállni a squamaiak mérgével, sőt, valamilyen szinten átalakítani azt.

- Ez mit jelent?

- Azt, hogy a squamaiak mérge a számotokra kábítószer.

- Ettől féltem.

- Van rosszabb is. Eddigi kutatásaink arra az eredményre jutottak, hogy a mérget bejuttatják bizonyos emberekbe. A méreg elkezd átalakulni, a számukra szükséges tápanyaggá, energiává válik. És akkor rátapadnak az áldozatra. Addig szipolyozzák, míg van benne egy csepp élet is.

- Te jó ég! – Sven undort érzett. – Így jártak az áldozatok is?

- Valószínűleg. Bár nem tartom kizártnak, hogy egyszerűen nem minden ember immunis a méreggel szemben.

- A gyenge immunrendszerrel rendelkezőket megöli…

- Lehetséges.

- Mit tudunk tenni?

- Ti semmit.

- Valamit biztosan! – Sven dühös lett. Megragadta Rodin karját, és maga felé fordította. – Nem fogom tétlenül nézni, hogyan halnak meg gyerekek a squamaiak miatt! Engedd, hogy segítsek!

- Nem tudsz. – Rodin finoman a kézfejére csúsztatta a tenyerét. – Hagyd, hogy végezzük a munkánkat!

- Hányan vannak?

- Egyelőre úgy tudjuk, egy egység érkezett ide. Az harminc egyed. – Sven felszisszent. – Eddig tizenkilencet kaptunk el, visszavan tizenegy. Zephyr felfedezett még kettőt nem is olyan rég, most őket figyeli. Holnap lecsapunk rájuk.

- Miért nem most?

- Éjszaka ugyanolyan erősek, mint mi.

- Nappal viszont lebukhattok.

- Ezt a veszélyt vállalnunk kell.

Sven végiggondolta, mekkora veszélynek van kitéve minden egyes nap Rodin.

- Nem félsz?

- Harcos vagyok.

- Én meg rendőr, de az nem jelent semmit.

Rodin végre elmosolyodott. Sven tudta, hogy baromságot csinál, mégis odahajolt hozzá, és puha csókot nyomott a szájára.

- Örülök, hogy nincs semmi bajod – mormolta.

Rodin még mindig a kezét fogta. Meleg volt a bőre. A vágy fellobbant a szemében, amelyben visszatükröződött a hold fénye, és éterivé varázsolta a tekintetét.  

- Nem felejtettelek el.

- Reménykedtem benne.

- Igazság szerint álmodtam veled. Az emberek gyakran álmodnak ilyeneket?

- Nem tudom, mit álmodtál – emlékeztette szelíden Sven. Még közelebb lépett, hogy szinte összesimulva álltak.

Rodin elvörösödött. Érezte, milyen forró az arca, ahogy megérintette.

- Most elpirultam? – érdeklődött szinte kíváncsian.

Sven halkan felnevetett.

- Igen.

- Értem. Furcsa érzés. Az is furcsa volt, amikor álmodtam veled. Közösültünk, azt hiszem, így nevezitek.

Sven lélegzete elakadt. Rodin ártatlan kis mondata a feje tetejére állította az érzékeit.

- Szeretkeztünk?

- Ez is egy szó rá. Miben különbözik a kettő?

- A közösülés minden érzelem nélküli, csak a saját gyönyör utáni vágy mozgatja a két felet. A szeretkezés más, ott a kölcsönös örömszerzés a lényeg.

Rodin hümmögött, aztán felmosolygott rá.

- Szeretkeztünk.

Sven feladta. Magához húzta, átkarolta, és elmerült a szájában. Nem kellett tiltakozástól tartania, Rodin engedelmesen simult hozzá. S be kellett vallania, rég vágyott ennyire egy csókra, mint most erre.

Rodin sokáig képtelen volt kiverni a fejéből az együttlétüket. Életében először tapasztalt meg valamit, ami a saját faja számára annyira idegen volt. A vágy, a szenvedély, a gyönyör nem létezett. S nem létezett a sóvárgás ezen érzelmek után, amely őt kísértette nap nap után. Kezdte megérteni az emberek motivációit, ami határozottan ijesztő volt. Lassan azonban megértette azt is, mennyivel lett több e tudás által. Sokkal másabb szemmel nézett a földlakókra, s vele önmagára is.

El kellett telnie egy kis időnek, amíg rádöbbent arra, hogy korántsem a gyönyör után vágyakozik. Sven Johnsson ugyanis befurakodott az álmaiba, néha szeretkeztek, máskor csupa olyan egyszerű dolgot csináltak, amit az ember szokott a párjával. Sétáltak az utcán, fagyiztak, beszélgettek. Meglepő volt ráébrednie, mennyire hiányzik neki egy társ, akivel megoszthatja minden örömét és bánatát. S nem olyan társra vágyott, amilyet otthon kirendelnek neki majd, hanem olyanra, akit ő maga választ.

Nem volt egyszerű letisztáznia magában ezt a rengeteg gondolatot. Talán nem is sikerült teljesen, de addigra meglátta Svent azzal a nővel. Messziről is érzékelte, hogy a férfi dühös. Amikor a tekintetük találkozott, keményen megküzdött önmagával, hogy ne menjen oda hozzá. Élete legnehezebb pillanata volt, amikor elhajtott mellette, rá sem nézve, csak azért sem akarva látni megdermedő vonásait. Nagyon nehezen sikerült a munkára koncentrálnia, de aztán Kleon jelezte nekik a hívást, és először nem tudta, mi a nagyobb, a félelme vagy az öröme. 

Caleb szigorú parancsnok volt. Ennek volt köszönhető, hogy annyi küldetést hajtottak végre veszteség nélkül. Tisztában volt azzal, mekkora veszély leselkedik rájuk, ha lelepleződnek. Ahogyan azzal is, mi lenne a következménye. A vezetőség utasítására mindenféle konfliktust és kapcsolatfelvételt el kellett kerülniük az emberekkel. Rodin soha nem gondolta volna, hogy pont ő lesz az, aki semmibe veszi a parancsot. Ám Svent csókolva hirtelen annyira mindegy lett a feladat, a sok szabály. Olyan jó érzés volt, hogy valaki megérinti, átöleli. Magányos évei váltak semmivé a szenvedélyes csókban.

Sven közelebb húzta magához a derekánál fogva. Az arcát simogatva a homlokához döntötte a fejét.

- Mit szólnál egy mozihoz? – mormolta.

- Mozihoz? – Rodin értetlenül ráncolta a homlokát. Annyira meglepődött, hogy későn érzékelte, nincsenek egyedül.

- Rodin. – Caleb hangja hideg volt, akár a jég. Nem voltak benne érzelmek, üres szó volt csupán a fiú neve, ahogy kimondta.

Rodin megdermedt. Sven megérezte, mert szorosabban ölelte.

- Caleb…

- Engedd el!

Sven még erősebben szorította magához a fiút. Rodin összezavarodott.

- Caleb, kérlek…

Sven más körülmények között eljátszotta volna a féltékeny szeretőt, de a telihold fényénél látta a velük szemben álló férfi arcának könyörtelenségét. A sötétszürke hajú férfi volt, megismerte. Ő volt tehát Caleb, az egység parancsnoka. Nem voltak érzelmek a szemében, és olyan mozdulatlanul állt, mint egy jégcsap. Mögötte még két alak árnyát látta. Az egyik talán a fehér hajú férfi volt, a másik meg a barna hajú, de ebben nem volt biztos. Tőlük nem várhatott segítséget, egyikük sem fog szembeszállni Calebbel, ez teljesen nyilvánvaló volt.

- Menj vissza a házba!

Rodin gyomra görcsbe rándult. Kibontakozott a férfi öleléséből. Ökölbe szorult a keze, és megrázta a fejét. 

- Nem engedem, hogy bántsátok! Csak nekünk akart segíteni!

- Ő egy ember. Mit segíthetne?

Rodin kimeresztette a karmait. Gondolkodás nélkül Sven elé állt, amikor Caleb a férfi felé fordult.

- Tud rólunk már egy ideje, és nem árult el bennünket. Most is azért jött, hogy információkkal lásson el minket.

- Ne állj az utamba!

- Nem tehet semmiről!

- Szembe akarsz szállni velem? – Caleb hitetlenkedve pislogott.

Rodin vicsorgott, alig lehetett érteni, amit mond.

- Büntess engem, de őt hagyd elmenni!

- Egy gyáva embert védsz! Idáig érzem, hogy fél!

Sven Rodin mellé lépett. Felemelte a kezét, és a benne tartott fegyvert Caleb mellkasának szegezte. Észrevétlenül húzta el a tokjából, amíg Rodin takarásában állt.

- Minden épeszű ember félne tőletek – közölte ingerülten. – Rodin nem tehet semmiről. Én kerestem meg őt a squamaiak miatt.

- Rodin megszegte a kapott parancsot miattad! Egy gyenge ember vagy csupán… - Caleb ajka gúnyos mosolyra húzódott. Lenézett a pisztolyra. – Azt hiszed, árthatsz nekem ezzel?

- Mindenesetre érdekes lenne kideríteni, van-e szíved!

- Nem tudsz megölni!

- De lelassíthatlak, míg szétlövöm a fejed!

Rodin kétségbeesetten állt. Caleb volt a legerősebb köztük. Azelőtt széttépné a férfit, hogy Sven másodszorra meghúzná a ravaszt.

- Ne! – Sven karjába kapaszkodott, hogy elhúzza onnan, de ekkor egy hang szólalt meg a sötétből.

- Elég!

Sven érdeklődve figyelte az idegent, aki kivált az árnyékok közül. Magas volt, karcsú; olyan volt a mozgása, akár egy nagymacskáé. A szeme sötét volt, nem tudta megállapítani, milyen színű. Fekete ruhát viselt, és eddig valószínűleg beolvadt az éjszakába, azért nem vették észre. Nem kerülte el a figyelmét Caleb megránduló arca. A többiek meghajtották a fejüket, ahogy a férfi elhaladt előttük. Akárki is volt, felettük állt. Sven abban reménykedett, hogy végre hajlandó lesz meghallgatni az ő és Rodin érveit.

- Tegye le a fegyverét, nyomozó! Senki nem fogja bántani.

- Rodint sem?

- Őt sem.

Caleb felső ajka felhúzódott, vicsorgott.

- Az egységnek én parancsolok.

- Neked meg, parancsnok, én. Vagy talán tévedek?

Feszült csend után tompán koppantak Caleb szavai.

- Nem, uram.

Az újonnan érkezett felsóhajtott. Kedvetlenül megállt mellettük.

- Nem akarok beleavatkozni a döntéseidbe, Caleb, de be kell látnod, hogy Rodinnek igaza van. Nem bánthatsz egy embert csak azért, mert segíteni akar nekünk.

- Te talán nem láttad vele? – Caleb úgy köpte a vele szót, mintha egy undorító bogarat emlegetett volna.

Sven leengedte a karját. 

- Sven Johnsson a nevem.

- Tudjuk – bólintott a sötét szemű férfi.

Sven meg sem lepődött.

- Nem kezdhetünk viszonyt az emberekkel! Te is ismered a szabályokat! – Caleb haragja már nem Rodinékre, hanem az ismeretlen férfira irányult. Tisztán érezhető volt, mekkora feszültség van közöttük.

- Rég nem érdekelnek az otthoni szabályok, parancsnok. – A férfi határozottan mosolygott. – Itt élek az emberek között már hosszú esztendők óta. Alkalmazkodtam a világukhoz. Közülük választottam magamnak párt. – Sven felfigyelt, alig akarta elhinni, amit hallott. – Nem mondom, hogy tökéletesek, viszont azt igen, hogy vannak közöttük igencsak megbízható és bátor egyedek. Utánanéztem a nyomozónak, de ha nem tettem volna, akkor is megállítottalak volna. Több okból is. Az egyik, hogy a feletteseid kicsit rossz néven vették volna, ha megölsz egy embert. A másik, hogy Sven szembeszállt a squamaiakkal és most veled is. Lehet, hogy félt, de megtette. Ez elmond valamit a jelleméről. A harmadik pedig, hogy rendőr. Az ismeretei és a kapcsolatai révén nagyon sokat tud nekünk segíteni a harcban.

Caleb hosszan hallgatott, végül kelletlen arccal bólintott.

- Elhamarkodottan cselekedtem.

- Katonaként gondolkodtál. Ez néha jó. Máskor nem annyira. – A férfi mindegyikük legnagyobb meglepetésére megérintette a férfi karját. – Tisztában vagyok azzal, miért nem kedvelsz.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Caleb most először zavartnak tűnt.

- Nem ez a legjobb pillanat, de jobb, ha tisztázzuk. A családom azzal bízott meg, hogy tarts szemmel és vigyázz rám, igaz?

A parancsnok némi habozás után bólintott.

- Igen.

- Nincs szükségem pesztrálásra! – A férfi hangja most először hűvösebb lett. – Eddig is jól elboldogultam, ezután is megleszek.

- Parancsot kaptam.

- Egy alkalommal bebizonyítom, hogy nincs szükségem védelemre. Most viszont inkább foglalkozzunk a mi kis szerelmespárunkkal… - A férfi Rodinre és Svenre pillantott, akik kicsit zavartnak tűntek. – Talán jobb lenne, ha elbeszélgetnénk.

- Az jó lenne. – Sven megkönnyebbült. A lelke mélyén persze tudta, hogy még mindig benne van a pakliban, hogy megölik. Igyekezett erre nem gondolni, miközben Rodin mellett elindult a Caleb és az ismeretlen férfi mögött.

- Nem engedem, hogy bántsanak! – súgta Rodin feléje, mintha csak olvasni tudott volna a gondolataiban.

A saját kocsijával követte Rodin motorját és a hatalmas Lexust. A ház előtt parkoltak le, amit Sven már alaposan megszemlélt nem sokkal korábban. Rodin bevárta, de a többiek feltrappoltak a lépcsőn és eltűntek a bejárati ajtó mögött.

- Jól vagy? – Sven tudta, hogy nem kell féltenie a fiút, mégis muszáj volt megkérdeznie.

- Igen. Gyere! – Rodin sokkal nyugodtabbnak látszott, és ettől kicsit megkönnyebbült.

A ház belülről egy teljesen átlagos otthon benyomását keltette. Az előtérben kabátok lógtak a fogasról és számtalan, különféle kulcs hevert a kisasztalon levő tálkában. A nappaliban újságok hevertek a dohányzóasztalon és mellette a földön. A férfiak elterültek a hatalmas kanapékon. Most először tudta jobban szemügyre venni Rodin társait.

Caleb fénynél is fenyegetőnek és komornak tűnt. Tényleg sötétszürke haja és rikító világoszöld szeme volt. Egyszerű fekete nadrágot és szürke pólót viselt. A vele szemben terpeszkedő férfinak hosszú, fehér volt a haja és sötétkék a szeme. Trikót viselt rövidnadrággal, a vállán egészen a csuklójáig kanyargós, érdekes minta örvénylett. Őrá is emlékezett a harcról. Ahogy a mellette ücsörgőre is, a férfi rövid, barna hajához zöldeskék szempár társult. Ő látszott a legnyugodtabbnak. Sven úgy vélte, egy atomrobbanás sem képes kimozdítani ebből a helyzetből.

- A többiek? – Az ismeretlen férfi szólalt meg.

- Megfigyelésen.    

- Rendben. – A férfi kecsesen helyet foglalt egy fotelban, és a szabadon levő helyek felé intett. – Üljetek le!

Sven megbámulta. A vonásait látva az a kellemetlen érzése támadt, hogy ismeri valahonnan.

- Ismerjük egymást? – ereszkedett le óvatosan a kanapé szélére.

- Hivatalosan nem.

- És nem hivatalosan?

- Elég sokat jár az egyetemen. Összefutottunk már párszor.

Sven hitetlenkedve felnyögött.

- Gallagher professzor! – A férfit egyszer kihallgatta egy drogos fiú ügyében, mert a srác a vallástudományi szakon tanult. A tanár akkor nem tudott segíteni, teljesen átlagos, szórakozott tudós kinézete volt, így nem is zaklatta a későbbiekben. Bár most kezdte gyanítani, hogy Marius nagyszerű színész lenne.

A férfi elvigyorodott. Keresztbe tette a lábát, kényelmesen elhelyezkedett.

- Jó a memóriája, gratulálok! – Éjkék szeme derűsen csillogott. A haja fekete volt, kicsit kócosnak hatott, valószínűleg beletúrt párszor. – Marius Clathone-Gallaghernek hívnak, legalábbis itt a Földön. Az igazi nevem túl hosszú és bonyolult az emberi nyelv számára.

Sven ösztönösen Rodin kezéért nyúlt, amikor a fiú leült mellé.

- Elárulja végre, kik maguk?

- Rodin nem mondta el?

- Nem. Utalt pár dologra, de inkább a squamaiakról beszéltünk.

Rodin furcsa érzésekkel küszködve kuporgott a helyén. Érezte magán a társai tekintetét. Mariusra bámult, mert így nem kellett a többiekre néznie.

- Értem. – Marius elégedetten bólintott. – Kezdjük talán egy kis bemutatkozással. Rólam tudja már, ki vagyok. Jelenleg az egyetemen a vallástörténeti tanszék helyettes vezetőjeként dolgozom. Én voltam az első, aki a Földre érkezett. A feladatom az volt, hogy beolvadjak az itt élők közé és megfigyeléseket végezzek. Egészen idén év elejéig nem is volt semmi gond, ám ekkor felfigyeltem néhány gyanús alakra. Squamaiak voltak. Évezredek óta háborúban állunk egymással, és a célunk, hogy az utolsó szálig elpusztítsuk őket. Jeleztem feletteseimnek, és ők úgy döntöttek, egy katonai egységet küldenek ide.

- Azt a feladatot kaptuk, hogy pusztítsuk el a squamaiakat, és védjük meg az embereket – vette át egy mondat erejéig a szót Caleb.

- Caleb az egység parancsnoka. Tizenketten alkotják a csapatot. Rodint már ismeri, nyomozó. Lazarus a bevetések előkészítéséért felelős – mutatott Marius a fehér hajú férfira, aki biccentett. – Kleon az egység orvosa. A többieket pedig majd megismeri, ha visszatérnek.

- Azt elárulhatja, hogy honnan jöttek? Úgy tudjuk, hogy ebben a naprendszerben nincs több lakott bolygó a miénken kívül.

- A mi bolygónk nem ebben a naprendszerben található. A neve Clatho. Nem tökéletes a fordítása a nevének, de szép a hangzása, nem? – Marius elmosolyodott.

Olyanfajta férfinak tűnt, aki sokat mosolyog. Enyhe akcentussal beszélt, ami csak először volt furcsa, aztán gyorsan megszokta az ember. A Clathone név valószínűsíthetően a származására utalt. Soha fel sem merült volna Svenben, hogy egy idegen. Igaz, hogy nem sokkal ezelőttig nem is tudott róluk. 

- Nem gondoltam, hogy maga is, hm… földönkívüli – mormolta, az utolsó szónál kicsit tétovázva.

Marius felnevetett. Sokkal emberibben viselkedett, mint a többiek. Igaz, hogy volt ideje alkalmazkodni a földiekhez.

- Marslakó, ufó, földönkívüli, idegen – sorolta. – Teljesen mindegy, hogyan hív, nem fogok megsértődni. Bóknak veszem. Köszönöm!

- Nem hiányzik az otthona?

A férfi láthatóan elgondolkodott.

- Néha, de szeretek itt élni – vont vállat. Lepillantott a kezére, megérintette a gyűrűjét, és valami egészen másfajta mosoly jelent meg a szája sarkában, mint ezelőtt. – Itt van az otthonom. – Sven valamiért majdnem biztosra vette, hogy a párjára gondol.

- A felesége tudja, hogy maga kicsoda?

- Feleségem? – A professzor meglepetten felvonta a szemöldökét, majd hangos nevetésben tört ki. Ezúttal a többiek is elvigyorodtak, és a feszült hangulat végre megtört.

- Valami rosszat mondtam? – Sven segélykérően nézett körbe, majd Rodinre pillantott, aki halkan kuncogott. – Mit mondtam?

- Marius homoszexuális, ahogy ti mondanátok – válaszolta Rodin derűsen.

- Oh! – Ezt sem mondta volna meg róla a sokadik találkozás után sem. – Bocsánat!

- Nem történt semmi. Teljesen jogosan gondolta, hogy a párom a feleségemet jelöli. Ha odahaza élnék, valószínűleg az is lenne.

- Ha Clathón nem ismerik a homoszexualitást, akkor hogyan lehet, hogy mégis pasival jött össze?

- Mert beleszerettem. – Marius ezt olyan egyszerűséggel jelentette ki, mintha azt mondta volna, hogy az ég kék és a Nap sárga.

Sven erre képtelen volt kinyögni bármi érdemleges választ. A férfi nem volt ember, a világában nem volt szerelem, és semmit sem tudtak a homoszexualitásról. S ennek ellenére vagy talán pont ezért szemernyi előítélet sem volt benne. Nem utasította el magától egy ember szerelmét csak azért, mert ő maga clathói volt. Szeretni mert annak ellenére, hogy valószínűleg az elején ugyanolyan tapasztalatlan lehetett, mint Rodin. A konvenciók ellenére férfit választott társául, és büszke volt rá. Sven kíváncsi lett a párjára, de arra is, mit szóltak Calebék, amikor először szembesültek vele.

- Megtudhatjuk végre, hogy mit tudott meg a squamaiakról? – szólt közbe Caleb.

- Elnézést! Ez most az én hibám volt. – Marius mentegetőzve legyintett. – Átadom a szót, parancsnok! Kérdezz!

Sven innentől kezdve két órát töltött azzal, hogy elmondjon mindent, ami csak kötődhetett a csáposokhoz, ahogy magában elnevezte a squamaiakat. Caleb és a társai a legkisebb összefüggésre, gyanúra is kíváncsiak voltak. Marius ritkán szólt közbe, lusta macskának tűnt, ám Sven biztosra vette, hogy a látszat csal.

Éjfél is elmúlt jóval, amikor megszólalt egy telefon. Lazarus kicsit felemelkedett, és kihalászta a zsebéből a mobilt.

- Igen. – Nem mondta a nevét, még kíváncsiság sem volt a hangjában. A hívó felet hallgatva kicsit összeráncolta a szemöldökét. – Megyünk. – Kinyomta, majd Calebre nézett. – Xristos hívott. Újabb három squamai csatlakozott a megfigyeltekhez. Szüksége lesz ránk, ha szétválnak, és mindegyiket követni akarjuk.

Caleb rezzenéstelen arccal bólintott.

- Rendben.

- Én is mehetek? – Sven előrehajolt.

- Nem. – Rodin és a parancsnok egyszerre vágták rá a választ.

- Nem leszek útban.

- Úgy, mint a múltkor? – Kivételesen Kleon szólalt meg, miközben a többiekkel együtt felállt. – Rodin meg is halhatott volna, amikor megmentette az életedet.

- Segíteni akartam neki. – Sven tudta, hogy nem ez a jó válasz, mert erre még Lazarus is megvetően horkantott egyet. – Sajnálom! – pillantott Rodinre.

Rodin megszorította a kezét.

- Jobb lesz, ha hazamész.

- Hazavihetne, ha nem gond. – Marius nyújtózkodott. – Thad is lassan otthon lesz. Elment a barátaival iszogatni.

Rodin eltűnt a házban a többiekkel. Sven és Marius már a kocsinál álltak, amikor felbukkantak. Caleb köszönés nélkül kocsiba huppant, és csikorgó fékekkel elhajtott. Lazarus és Kleon biccentettek, és követték. Sven nekidőlt az autó oldalának és a fejét csóválta.

- Mindenkivel ilyen ellenségesek? – kérdezte Mariustól.

- Megszokták, hogy csak magukra hagyatkozhatnak. Csupán a társaikban és önmagukban bíznak. Ne ítélje el őket emiatt! – A férfi feléje fordult. – Maga is így tenne a helyükben.

- Valószínűleg.

Rodin átöltözött. Feszes, fekete ruhában kocogott le a lépcsőn. Sven eléje sétált, míg Marius beült a kocsiba.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam neked. – Sven zsebre tette a kezét, nehogy magához ölelje a fiút.

- Te tényleg csak segíteni szerettél volna, így nincs miért bocsánatot kérned.

- Nem lesz bajod, ugye?

- Vigyázni szoktam magamra.

- Calebre gondoltam.

- Calebnek szüksége van rám. Egyelőre legalábbis. – Rodin felsóhajtott. – Ne aggódj! Holnap megkereslek, ha elintéztük a squamaiakat.

- Hatan még akkor is maradnak, ha jól számolom.

Rodin erre nem mondott semmit, csak gyengéden megérintette az arcát. Sven aggódva nézett utána, amikor motorra ülve a társai után eredt. A kocsihoz ballagott, beült a volán mögé.

- Nem lesz semmi baja! – Marius rámosolygott.

- Nagyon biztos benne.

Marius elkomolyodott.

- Caleb csapata a fajtám legjobbjaiból áll. Rodin az egyik. Ne tévessze meg a külseje, amit itt a Földön magára öltött. Sem a gyengédség iránti sóvárgása…

Sven indított. Csak az utca végén mert kérdezni.

- Régóta ismeri Rodint?

- Én magasabb poszton szolgálok, mint Rodin, de tudom, kicsoda. – Marius kényelmesebben elhelyezkedett. – Nálunk ritka az ikerterhesség, és egészen a szülésig nem is vették észre. Assay az elsőszülött, erős, okos és állítólag gyönyörű. A jog szerint minden őt illeti.

Sven keserűséget érzett a nyelvén.

- És Rodin?

- Véleményem szerint Rodin semmiben sem marad el a bátyja mögött, ám a társadalmunk másként véli. Ő csak a második lehet.

- Tudja, hogy mire képes!

- Mindannyian tudjuk, mire képes! – Marius hangja éles volt. – A kiképzése és a küldetései révén akkora tudásra, tapasztalatra és erőre tett szert, amiről a fivére csak álmodik. Viszont ez nem jelenti azt, hogy valaha is elismerik a képességeit – halkult el a hangja.

- Gonosz hely a maga bolygója.

Sven legnagyobb meglepetésére Marius felnevetett.

- Ezt úgy mondod, mintha a Föld maga lenne a Paradicsom – vigyorgott rá.

Sven elszégyellte magát.

- Sajnálom. Basszus! A mai nap folyamán többször kértem bocsánatot, mint egy év alatt összesen. – A visszapillantó tükörben látta, hogy egy autó zárkózik fel mögéjük.

- Caleb az – válaszolta Marius a ki nem mondott kérdésre. – Lehet, hogy néha egy seggfej, de lelkiismeretes.

- Nem kedveled?

- Katona.

- Te nem vagy az?

- Nálunk mindenki az, de a felső posztokon szolgálók elitebb kiképzésben részesülnek.

- Ez vagy te?

- Valami olyasmi. – Marius hátrahajtotta a fejét, kicsit fáradtnak látszott. – Én szeretek úgy gondolni magamra, hogy tudós vagyok. Nem szeretek háborúzni. A családom tudja ezt, ezért akasztották a nyakamra Calebet, mintha neki nem lenne elég a squamaiakkal megbirkózni.

- Gondolom, Rodinért nem aggódik a családja.

- Soha nem aggódtak. – Marius Sven felé fordította a fejét. – Mifelénk ismeretlen a szeretet, szerelem, aggodalom, düh, illetve ezen érzések kimutatása. Itt tanultam meg ezeket a Földön. Rodinnek és a többieknek még idegen mindez. Mit akarsz tőle?

- Mármint?

- Egy dugásra kell vagy valami többet is akarsz tőle?

Sven lassított, mert felfigyelt egy motorra, ami Caleb kocsija mögött haladt. Ezen az útszakaszon már nagyobb volt a forgalom, de azért feltűnt neki. Rodin gyorsan tanult az emberi érzéseket illetően…

- Rodin azt mondta, maximum a nyár végéig maradnak itt.

- Ha ilyen ütemben haladnak, hamarabb végeznek.

Sven a kormányon dobolt.

- Remek.

Marius nem válaszolt. Sokáig hallgattak, a férfi csak akkor szólalt meg, amikor megmondta, hol lakik. Percekkel később Sven lehúzódott a járda mellé. Mögötte ugyanezt tette Caleb és Rodin is.

- Azt hittem, nyugisabb környéken laksz – jegyezte meg Sven.

- Thad ragaszkodik a lakásához, én pedig már megszoktam itt. Valamikor feljöhetnél egy kávéra.

- Kávéra?

Marius fintorgott.

- Thad nem szereti, ha iszom.

- Nem bírod?

Marius elvigyorodott.

- Ránk, clathóiakra furcsa hatással van az alkohol.

- Ezek szerint Rodinnek ne adjak még egy sört se – vonta le a következtetést Sven.

Marius kiszállt, de mielőtt becsapta volna az ajtót, visszahajolt.

- Ne moziba vidd, ha elfogadsz egy jó tanácsot. Nagyon érzékeny a hallásunk, és a mozi egyenlő az ideiglenes hallásvesztéssel.

- Erre nem gondoltam…

- Sejtettem, ezért mondom.

- Van tipped, mi tetszene neki?

Marius szemében vidám szikrák gyúltak.

- Akvárium sok hallal. – Sven arcát látva elvigyorodott. – Nem halászatra gondoltam. Mindegyikünk szereti bámulni őket. Még nem jöttem rá az okára – tette hozzá elgondolkozva, aztán nevetett, és becsapta a kocsiajtót. Elindult az egyik háztömb felé.

Sven kiugrott, és utánakiáltott. Nem érdekelte, hogy Caleb vagy Rodin meghallja.

- Téged nem zavar?

Marius megfordult.

- Micsoda?

- Én és Rodin…

A férfi széttárta a karját. Sötét ruhájában beleolvadt az árnyékokba, Sven alig tudta kivenni a körvonalait és sápadt vonásait.

- Miért zavarna? – kérdezett vissza vidáman.

Sven a fejét csóválta, és már akart visszaszállni, amikor látta, hogy a férfi hirtelen a szemben levő park felé kapja a fejét. A Rodintől látott mozdulattal szimatolt a levegőbe, erre Sven megesküdött volna. Nem lepődött meg túlságosan, hogy Marius két ugrással eltűnik a park egyik keskeny ösvényén. Gondolkodás nélkül utána vetette magát. Remélte, hogy Caleb és Rodin ugyanezt teszik.

Kiabálást hallott, egy benyúló ág arcul csapta. A fegyverét rohanás közben vette elő, és majdnem rálőtt Rodinre, aki a semmiből termett mellette, és kapta el a csuklóját.

- Erre! – húzta az ellenkező irányba, mint amerre a nyomozó menni akart.

Egymás mellett rohantak tovább.

- Caleb?

- Megelőzött minket. – Rodin még ki sem mondta, egy fiatal férfi zuhant a karjaikba.

- Vigyázzatok rá! – Caleb rájuk mordult, és eléjük állt. Ugrásra készen kuporodott össze. Rodin csatlakozott hozzá, ő a hátuk mögé figyelt, nehogy meglepjék őket hátulról.

Sven átkarolta a férfit, aki hangosan zihálva kapkodta a levegőt. A park fákkal övezett kis tisztásán, ahol más esetben anyukák tologatták kicsi gyerekeiket, most egy csápos tekergett. A néhány utcai lámpa kevés fényt adott ugyan, de azért jól látszott szürkés bőre. Mellette a földön egy sötét alak látszott, Sven nem tudta kivenni, férfi vagy nő. Előtte Marius magasodott. Karcsú volt és úgy táncolt el a felé vágódó csápok elől, akár egy kecses macska.

- Marius… - A belé csimpaszkodó férfi rémült hangja elterelte a figyelmét.

- Te ismered Mariust?

A férfin érződött, hogyan próbálja összeszedni magát. Elengedte a férfit, megrázta magát. Vett pár mély levegőt, aztán bólintott.

- Thad Gallagher vagyok.

- Te vagy Marius párja?

- Igen. – A férfi szemügyre vette őket. – Caleb és Rodin – állapította meg, aztán összehúzott szemmel a rendőrre bámult. – Te nem clathói vagy, igaz?

- Sven Johnsson nyomozó vagyok.

- Zsaru?

- Ez olyan hihetetlen?

Thad láthatóan nyugodtabb lett. Mariust nézte, és Sven csodálni kezdte a viselkedését. Ő már régen meg akarta volna menteni Rodint.

- Nem tudtam, hogy Caleb engedélyt adott arra, hogy bárki is megtudja.

- Rajtad kívül.

- Rajtam kívül. – Thad megmozgatta a végtagjait, rosszkedvűen piszkált egy szakadást a farmerén.

- Megsérültél?

- Csak pár karcolás.

- El tudod mondani, mi történt?

- Azt hittem, a szokásos. – Sven értetlen arcát látva a férfi felsóhajtott, és magyarázni kezdett. – Járkál errefelé pár srác, akik szeretnek bajt keverni. Kiabálást hallottam, és azt hittem, megint ők azok. Tévedtem. Egy fura fazon szorongatott egy srácot, aki le akart lépni tőle. Megpróbáltam segíteni neki, de véletlenül megvágtam a pasast, és akkor elszabadult a pokol. – Thad feszülten Mariust figyelte. – Tudom, milyen veszélyesek a squamaiak…

Sven erre nem tudott mit mondani. Lövőállásba helyezkedett, és imádkozott, hogy Marius elkapja a csápost. Mondjuk, erre megvolt minden esély. A férfi sötét alakja beleolvadt az éjszakai árnyak közé, mozdulatai olyan gyorsak voltak, hogy az emberi szem alig bírta követni őket. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy egyedül is meg tudja védeni magát. Mire végzett az ellenfelével, Svent a hideg rázta tőle. Nem látta, hogyan győzték le Rodinék a két squamait, de amit most Marius művelt, arra nem voltak szavak. Az a vadállati brutalitás, hideg kegyetlenség valószínűleg szükséges volt a győzelemhez, mégis ijesztő volt egy ember számára. Sven ebben a pillanatban döbbent rá emberi lényének törékenységére…

- Körülnézünk – fordult hátra Caleb. – Tartsd készenlétben a fegyvered, Johnsson!

- Igenis. – Sven nem kezdett el háborogni azon, hogy a férfi neki ne osztogasson parancsokat. Ahhoz túlságosan lekötötte, hogy Mariust figyelje.

A férfi lassan visszaöltötte emberi alakját, lehajolt a földön fekvő fiúhoz, majd fáradt mozdulattal felegyenesedett. Sven keserűen nyelt egyet, és nem kérdezett semmit. Marius lassú léptekkel elindult feléjük. Megviseltnek és szomorúnak látszott, mégis érződött rajta az elégedettség. Thad bevárta, nem rohant eléje. Szótlanul megölelték egymást. Svent szíven ütötte egymásba kapaszkodó alakjuk. Felsóhajtott, és magukra hagyta őket. Odament az áldozathoz, a pulzusát kereste, habár tudta, hogy reménytelen. Leguggolt mellé. Még tizenöt se lehetett. Árnyék vetült rá, Rodin állt meg mellette.

- Gyűlölöm ezt! – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Még szinte gyerek volt.

- Sajnálom.

- Igen, én is. Általában mindenki nagyon sajnálja, miközben örül, hogy nem az ő gyereke, testvére, unokája az áldozat.

- Nem a te hibád.

- Tudom.

- Nem menthetsz meg mindenkit.

Sven felemelkedett, eltette a pisztolyát. Rodin szemébe nézett.

- Pontosan tisztában vagyok a saját korlátaimmal. Most még jobban, mint korábban bármikor.

- Sven…

- Ez nem a te hibád! Egyszerűen csak… - Sven vállat vont, érződött, hogyan próbálja visszafogni magát. – Dühös vagyok, hogy nektek kell megvédeni bennünket! Dühít, hogy nem tudtok megmenteni mindenkit! A saját tehetetlenségemtől undorodom, érted?!

- Nem vagy az. – Rodin csendesen válaszolt.

- Miért ne lennék? Ti ölitek meg ezeket az izéket! Ti harcoltok értünk, emberekért! Én még azt sem tudom, hogyan lehet elpusztítani őket!

- Azt nem kell tudnod. – Caleb szólt közbe.

- Nem kell tudnom… - Sven érezte, hogy most jön ki rajta minden feszültség, de képtelen volt visszafogni magát. – Mi van akkor, ha én akadtam volna össze egy csápossal? Akkor is ezt mondanád?

- Akkor már halott lennél. – Caleb teljesen érzéketlenül mondta ezt.

- Miért nézel le bennünket? – Sven keze ökölbe szorult. Körbefordult, hogy mindegyikükre ránézhessen. – Miért hiszitek azt, hogy az ember nem lenne képes megvédeni önmagát? 

- A kutatásaim… - Marius hangja elhalt, Thad fogta be a száját. Ő volt az egyetlen, aki pontosan értette Svent.

- A kutatásaid alapján esendő lények vagyunk, tudom. Gyengék és törékenyek, hozzátok képest mindenképpen. Mégis egy embert választottál társadul! Ő is ember! Mégis képes volt kitartani, amíg ideérsz! Megvédte magát egy rohadt késsel! Akkor miért hiszed, hiszitek azt, hogy az ember tehetetlen lenne? – Sven mély levegőt vett. – Soha nem leszünk azon a fejlettségi szinten, mint ti, ezt elhiszem. De talán nem kellene lenéznetek bennünket! Talán… adhattatok volna nekünk egy esélyt arra, hogy megvédjük magunkat, és nem a fejünk felett kellett volna dönteni.

- A világotokban káosz és anarchia törne ki, ha tudomást szereznének rólunk vagy a squamaiakról. Ezzel te is tisztában vagy, Johnsson. – Caleb olyan átkozottul nyugodt volt, hogy Sven legszívesebben megütötte volna. Helyette inkább kikerülte Rodint, vigyázott, hogy ne nézzen a szemébe, és elindult a kocsijához. Anélkül hajtott el, hogy visszanézett volna, és közben még soha nem vetette magát annyira, mint abban a pillanatban.