3. fejezet

3.

1857 nyara, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

            Mély sötétség volt, a Hold elbújt a felhők mögé. Messziről esőszagot hozott a szél, beáramlott a nyitott ablakon keresztül, átsuhant a függönyök között, felébresztve Williamet. Álmosan a másik oldalára fordult, hunyorogva pislogott. Mintha hangokat hallott volna, felült. Robert ajtaja be volt csukva, holott ő nyitva hagyta, amikor elindult lefeküdni. Fülelt, de nem tudta kivenni, kinek a hangját hallja.

A köntösét magára kanyarítva felkelt, és mezítláb odaosont az ajtóhoz. Azonnal felismerte George hangját, akinek fenyegető hangsúlya jól kivehető volt a zárt ajtón keresztül is.

- Ne éld bele magad, hogy sokáig itt maradhatsz! A gazdám csupán azért szánt meg téged, mert az asszonyom és ő az utóbbi időben nincsenek jóban! Az asszonyom gyermeket vár, és ha jobban leszel, akkor mész ki a földekre dolgozni! Oda való vagy!

William érezte, ahogy a düh elönti. Nekidőlt az ajtó mellett a falnak, és kényszerítette magát, hogy ne rontson be a szobába. Végül a pofon hangjára már képtelen volt nyugodt maradni. Benyitott, némán állt, a komornyikja éppen ekkor emelte újabb ütésre a kezét.

- Robert… - A hangjára a férfi azonnal reagált, bár az arca megrándult, de ezúttal kitért az ütés elől.

George, a komornyik megperdült, az arca megfeszült, aztán mozdulatlanná dermedt.

- Uram, a szolgája udvariatlan volt, és úgy éreztem, meg kell fegyelmeznem.

William keze remegett, ahogy az ajtóra mutatott.

- Kifelé!

- Uram…

- Reggel nyolc órakor várlak a könyvtárszobában.

- Uram, én csak az ön érdekében cselekedtem.

- Úgy vélem, ez nem a te dolgod! – csattant fel William jegesen. – Ahogy a fegyelmezés sem… - halkult el figyelmeztetően a hangja.

George arca megrándult, végül behúzott nyakkal kirobogott az ajtón. William belökte utána az ajtót, és a köntös zsebébe dugta a kezét.

- Sajnálom, hogy nem tudsz beszélni, és nem tudod elmondani, mikkel tömte tele a fejedet. – Szigorúan nézett a férfira, aki félrefordította a fejét. – Bár úgy sejtem, nem mondanád el, nem igaz?

Robert láthatóan habozott, mire felsóhajtott.

- Felmerült bennem, hogy megtanítalak írni és olvasni. Szeretnék veled rendesen kommunikálni, nem csak találgatni, mire gondolsz éppen. – A férfi olyan döbbenten pislogott, hogy elmosolyodott. – Tudom, hogy a törvény szerint nem tehetem meg, de mivel te nem beszélsz, az olyan, mintha csak én tudnám a titkot. És amit csak egy ember tud, azt nem tudja más.

Megborzongott, ahogy a szél feltámadt, és hűs levegőt söpört a szobába.

- Úgy tűnik, vihar közeleg – mondta, és elindult, hogy becsukja az ablakot.

Robert megállította. Tétován megérintette a karját, szomorúan bámult le rá, amitől ő is elszomorodott. Előrelépett, ahogy mindig, most is nekidöntötte a homlokát a mellkasának. Jó érzés volt, mert a férfi átölelte, és William esküdni mert volna, hogy lopva puszit nyomott a hajára. A derekát karolta át, nem felejtve el, hogy a sebei még nem forrtak össze, és hozzásimult.

- Sajnálom. George imádja Isabellát, és hűséges hozzá. Ne higgy neki, akármit is mondott. Minden szavával a feleségem szavait visszhangozza.

Robert gyengéden simogatni kezdte a hátát, mintha egy kisgyerek lett volna, akit meg kell nyugtatni. Ettől Williamnek eszébe jutott a gyermek, akit a felesége a szíve alatt hordott, és még jobban hozzászorította a homlokát a férfi mellkasához. Ez sem tudta kiverni a fejéből Isabellát és a nyugtalanító jövőt, viszont Robert közelsége adott neki némi megnyugvást.

- Becsukom az ablakot, mielőtt megfázol – sóhajtotta egy kis idő múlva, mert érezte, ahogy Robert megborzong. – Feküdj vissza! Pihenned kell! – terelte az ágy felé a férfit, miután behúzta a függönyöket is.

A lámpa halovány fénye árnyékokat festett a falakra, sötét, fenyegető árnyakat, amiktől mindketten elkomorodtak. Robert leült az ágy szélére, és maga mellé húzta. Megfogta a kezét, nem nézett rá, de finoman cirógatta az ujjait. Senki nem nézett volna ki ennyi érzelmet, ennyi gyengédséget ebből az óriásból.

- Feküdj le, kérlek! Így soha nem gyógyulsz meg…

Robert rápillantott, volt valami a tekintetében, amitől William elszomorodott.

- Nem foglak elküldeni a házból, ha jobban leszel. Erre esküszöm! – Megérintette a férfi arcát. – Hiszel nekem, ugye?

Robert bizonytalanul pislogott. William felsóhajtott.

- Bárcsak bíznál bennem! – Elfordította a fejét, az árnyakat figyelte. – Nem tudom, miket szenvedtél eddigi életed során, és hányan ígértek olyasmit, amit aztán nem tartottak be, de én nem olyan vagyok, mint mások. – Habozott, mielőtt folytatta volna. – Apám szerint olyan vagyok, mint az anyám. Naiv álmodozó, aki hisz a törvényben, a szeretetben, az emberek közötti egyenlőségben.

Megszorította a férfi ujjait, és felnézett rá.

- Gyűlölöm, hogy különbséget kell tennem fehér és fekete között! Gyűlölöm az olyanokat, mint a feleségem! Bárcsak… - elharapta a mondatot, és megrázta a fejét. – Bárcsak olyan világban élnénk, ahol mindenki egyenlő és szabad, s azt szereti, akit akar. A fekete a fehéret, a férfi a férfit…

Megcsikordultak a fogai, és megkeményedett az arca, mintha most döbbent volna rá arra, mit is mondott. Elhúzta a kezét, és felállt.

- Talán tényleg egy naiv bolond vagyok! – mondta keserűen.

Robert nem állította meg, amikor otthagyta. A két szoba közötti ajtót nem zárta be, nehogy a férfi rosszul érezze magát. Odalépett az ablakhoz, félrelökte a függönyt, hogy az esőtől terhes levegő szabadon áramolhasson befelé. Nesztelen léptek suhantak mögötte, Robert a háta mögé állt. Nem érintette meg, de a testmelege átsütött a köztük levő távolságon. Lassan megfordult.

- Mindkettőnket kivégezhetnek, ha kiderül – szólalt meg nagyon halkan. Nem mondta ki, pontosan mire gondol, viszont Robert így is értette. Bizalmas viszonyt ápolni egy néger rabszolgával egyenlő volt a halállal. Igaz, hogy mások is megtették, de elég volt, hogy a szerető férfi, és ha valakinek volt egy rosszakarója. S Williamnek volt: Isabella, a tulajdon felesége.

Az is nyilvánvaló volt, ha saját magát tisztázni is tudja a vádak alól, Robertnek mennie kell a háztól. Esetleg meg is ölhetik, és senki nem fog szót emelni a nevében. Még William sem, mert birtoka van, emberek, akikről gondoskodnia kell, és egy születendő gyermeke, akit fel kell nevelnie. S az volt az egészben a legrosszabb, hogy Robert megértette volna, mert egyszer nagyon régen neki is volt családja, akit elvettek tőle, és tudta, milyen, ha a sajátjaiért kell küzdeni. 

Robert mellkasára tette a tenyerét, érezte a szívdobbanásait, a bőrén lüktettek. Lassan továbbcsúsztatta a kezét, minden egyes alkalommal lenyűgözte a karcsú test, a finoman remegő izmok, a kávéra emlékeztető sötét bőr.

- Nem akarsz velem aludni? – kérdezte csendesen. – Elég nagy az ágy, elférünk.

A férfi vonásait nem tudta kivenni a sötétben, ám egy hatalmas tenyér simult a kézfejére. Beleegyezés lehetett, legalábbis William annak vette. Az ágy felé indult, magával húzta a férfit is. Segített neki hasra feküdni, majd a köntöst ledobva, odadőlt mellé. Az oldalára fordult, hozzásimult, amennyire lehetett. Robert feléje fordította a fejét, megfogta a kezét, és a szájához húzta, hogy megcsókolhassa. Ez olyan gyengéd és szeretetteljes mozdulat volt, hogy William torka elszorult.

Még közelebb bújt a férfihoz. Legszívesebben világgá ment volna, el valahová máshová, ahol nincsenek ítélkezések, és senki nem tesz különbséget az emberek bőrszíne között. Ez a hely azonban nem létezett, és ettől keserű lett a nyál a szájában. Nem tudta, Robert mire gondolhat, de amikor a könyökére emelkedett, és odahajolt hozzá, nem húzódott el. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi apró csókokkal borítsa az arcát.

Nem tiltakozott, ahogy hanyatt döntötte, és ráfeküdt. Érezte, milyen kemény az ágyéka, és ettől maga is felizgult. Széttárta a combjait, hogy Robert kényelmesebben elhelyezkedhessen közöttük. A hajába túrt, és elmerült a szájában. Sokáig csak ízlelgették egymást, ezúttal nem kapkodtak, nem volt semmi, ami siettette volna őket tulajdon vágyukon kívül.

Robert lassan áttért a nyakára, a kulcscsontjára, a mellkasára. A hónalját sem hagyta ki, amitől Williamnek nevethetnékje támadt. Az inger azonban gyorsan tovaszállt, miután a férfi az oldalán keresztül haladt lefelé. A csípőcsontjába finoman beleharapott, csak épp annyira, hogy William lélegzete elakadjon.

- Fájni fog a hátad… - mormolta.

A férfi mintha meg sem hallotta volna. A nyelvével fedezte fel a combhajlatát, a combja érzékeny belső felét, a kezével simított végig a lába hosszán. William nem állította meg, reszketett, és egy hang a fejében azt hajtogatta, hogy még, még, még… Felnyögött, amikor teljesült a kívánsága.

Robert könnyű csókot lehelt merevedése hegyére. Hatalmas kezével körbefogta, simogatta, a golyóktól fel a csúcsáig, majd onnan le. Az ajkával és a nyelvével tette ugyanezt, miközben William még szélesebbre tárta a lábát, és az élvezettől a lepedőt markolta zihálva. Robertet az ösztönei vezették, olyan helyeket érintett és csókolt, amilyeneket William soha nem gondolt volna, hogy jó érzés lehet.

A gyönyör közeledtével a férfi után nyúlt. Az arcát érintve felhúzta magához, csókolta mohón. A mellkasát simogatta, a hasát, majd az ujjaival keményen megmarkolta. Hallotta, ahogy Robert mély levegőt vesz, és ez nagyon jó érzés volt. Ahogy az is, hogy a férfi ráfeküdt, az ágyékuk összeért, és miközben Robert lágyan ringatózott felette, a bőrük össze-összesúrlódott.

Hirtelen nagyot csattant az ég. A függönybe beletépett a szél, és hűvös levegő ölelte körbe őket. William felmorrant, akármilyen kába is volt a gyönyörtől, a józan esze erősebb volt.

- Az ablak – nyögte. – Megfázol…

Robert engedelmesen elhúzódott tőle, amikor eltolta magától. Négykézláb araszolt az ágy széle felé, a villám fénye egy pillanatra nappali fénybe borította a szobát. Erős karok fonták körbe a derekát, és rántották vissza.

- Robert… - Elakadt a lélegzete, ahogy a forró testnek csapódott. Robert keze a mellkasát átfogva tartotta szorosan, miközben a másikkal az ágyékán kalandozott. William a lepedőnek dörzsölte a homlokát, sejtette, hogy egyelőre nem fog szabadulni. Nem is akart, a férfinak lökte magát, hogy teljesen összesimulhassanak.

A férfi merevedése a combjai közé csúszott, a golyóit ingerelte. Összébb zárta a combját, mire egy halk mordulás volt a válasz. Jóleső borzongás futott végig a testén. Robert leszorította, egyre gyorsuló ütemben fúrta magát a combjai közé, a farkát markolta közben, és amikor William odanyúlt, érezte a merevedése hegyét az ujjaival. Megérintette, mielőtt a férfi visszahúzódott volna, de érezte az apró rándulást a mozdulata nyomán. S aztán Robert hangos zihálás közepette elkapta a csuklóját és lefogta. Szinte belepréselte az ágyba, ahogy egyre keményebben lökte magát hozzá.

A villámok megvilágították kettejüket, a dörrenések elnyomták élvezetteli hangjukat. William nagyon szerette volna látni Robert arcát. Hiába próbálkozott, ebben a túlfűtött pillanatban nem gazda és szolga viszonyban voltak, hanem szeretők lettek, és Robert föléje kerekedve hajszolta a gyönyör felé. Az ujjaik összefonódtak, Robert a hátához simult, az arcát csókolta. Odafordult, az ajkuk, a nyelvük mohón kereste a másikat. A lepedő a bőrét karcolta, durvának érzett minden érintést, ami nem a férfié volt.

Robert mintha csak megérezte volna ezt, feltérdelt, és magával húzta. A mellkasához simult, és a válla felett hátranyúlva húzta magához a férfi fejét újabb csókokra. A hideg levegő felhevült bőrét érte, cirógatta, még gyönyörtelibbé tette a pillanatot. Robert ujjai körbefonták, és újra, meg újra elmerült combjai szorításában. William rekedten a nevét nyögte, golyói alatt a bársonyos bőr még soha nem volt ennyire érzékeny, a forróság lassan beborította az egész testét.

A következő villám a dörgéssel szinte egyidőben érkezett. Szinte fel sem fogták. A gyönyör ugyanis ezzel egyidőben robbant a testük mélyén, és elnyomott minden mást. William előrezuhant, megtámaszkodott, és csak remegett. Robert puha csókokat nyomott a vállára, hangos zihálása lassan elért William füléig is.

- Nem fáj… a hátad? – Eltartott egy ideig, míg képes volt megszólalni.

Robert elhúzódott tőle, térdelve maradt, míg ő megfordult, és hanyatt végigdőlt a lepedőn. Most kifejezetten jólesett neki a hűs szellő. A következő villám fényénél elmosolyodott. A férfi ugyanis szemernyit sem lankadt, és ugyanolyan mohón méregette, mint szeretkezésük elején.

Felült, és közelebb húzódott hozzá. Gyengéden végigsimított izzadt bőrén, érezte, mint remeg a hatalmas test. Vissza akarta adni az előbb kapott gyengédséget, ezért apró csókokkal borította a mellkasát és a hasát. Az ujjaival először finoman érintette meg a farkát, majd a türelmetlen horkantás hallatán elvigyorodott. A nyelve hegyével nyalta végig. Furcsa érzés volt, de űzte tovább a vágy, hogy ugyanolyan élvezetet okozzon Robertnek, mint a férfi neki. S aztán rádöbbent, hogy mennyire élvezi a hatalmat, amelyet a férfi felett gyakorolt ezen közben.

Robert már a hajába markolva zihált, a széles mellkas gyors ütemben emelkedett-süllyedt. A merevedése hegyén már érződött, milyen közel van, hogy újra elélvezzen. A csípőjét fogta szorosan, hagyta, hogy a férfi felnyögve a szájába hatoljon. Először nem volt jó, hányingere támadt, de aztán legyűrte a késztetést, és a nyelvével cirógatta körbe.

Robert hirtelen eltolta magától, akkora hévvel, hogy végigzuhant a lepedőn. Meglepetten pislogott, míg fel nem fogta, mit lát. Robert gyors mozdulatokkal dolgozott a farkán, szinte csak a szeme fehérje világított. Gyönyörű volt, ez villant át William fején, miközben nézte, ahogy a fejét hátravetve, a fogait csikorgatva elélvez.

Elég sokáig tartott, míg összeszedte magát, és elment a mosdótálig. Megnedvesített egy kéztörlőt, és mindkettejüket végigtörölgette. A lepedőt lehajította a szőnyegre, majd odakuporodott Roberthez. Az ablakot nem csukta be, hagyta, hogy a friss levegő és az eső hangja betöltse a szobát. Robert megfogta a kezét, ahogy korábban is, és William soha olyan elégedetten nem aludt el, mint ezen az éjszakán.

            Williamnek komoly döntéseket kellett meghoznia a következő napokban. George a házban maradhatott, de meg kellett esküdnie, hogy nem megy még egyszer Robert közelébe, valamint a ház úrnőjét is elkerüli. Mindketten tudták, hogy hiába az ígéret, a férfi szinte szánalmas módon ragaszkodik Isabellához.

Roberttel való viszonya miatt csak a legmegbízhatóbb szolgálólányok léphettek be ezentúl a szobájába, akikről tudta, hogy hallgatni fognak, akármit is hallanak vagy látnak. Közéjük tartozott Hooker szeretője, Martha is, aki információkkal látta el az intézőn keresztül a feleségéről.

Isabella a következő hetekben nyugodtan élt a lakosztályában. Nem hisztériázott, és egyszer sem próbált megszökni. Csak az édesanyjával volt hajlandó szót váltani, aki továbbra is azért könyörgött a vejének, hogy bocsásson meg az asszonynak. William azonban hajthatatlannak bizonyult.

- Valamit forgat a fejében, érzem – mondta Johnnak, amikor az orvos a szokásos vizitnapján ellátogatott a birtokra.   

- Nyugodtan viselkedett, amikor nála voltam.

- Már képtelen vagyok hinni neki – vallotta be.

- Szüksége lenne némi mozgásra, friss levegőre. A gyerek érdekében.

William legszívesebben üvöltött volna.

- Nem akarom kiengedni onnan!

John részvéttel nézett rá.

- Mi lenne, ha én vinném ki sétálni? Magának, barátom, nem kell vele találkoznia, de felügyelet alatt lenne.

- Nem hiszem el, hogy megtenné…

Dr. Gifford erre elvigyorodott.

- Megtettem én már ennél sokkal rosszabbat is, higgye el nekem. – William figyelmét nem kerülte el, hogy a szeme nem mosolygott. – Beleegyezik?

- Igen.

Ezek után hetente egyszer-kétszer, az orvosnak éppen hogyan volt ideje látogatást tennie a Marland házban, Isabella sétálhatott a kertben. Nem mehetett el messzire a doktorral sem, viszont mozoghatott kicsit. Az ablakból William mindig gyanakodva figyelte, és utasításba adta, hogy Hooker is legyen a közelben két markos emberrel, ha az asszony meg akarna szökni.

Úgy tűnt azonban, hogy Isabellát a közelgő anyaság megváltoztatja. Sokkal nyugodtabb volt, és ahogy nőtt a hasa, William többször látta, ahogyan nevetve virágot szed Johnnal. Robert néha odaállt mellé, együtt nézték a nőt. A férfi ilyenkor nagyon feszültnek látszott, a szája köré mély ráncokat véstek az emlékek.

- Nem tudom, mit kellene tennem – sóhajtotta egyik alkalommal, amikor írni tanult vele.

Robert felpillantott. Hatalmas kezében alig látszott a toll, amivel a betűket vetette nehézkesen egy lapra.

- Isabellával – tette hozzá.

A férfi tekintete azonnal elborult.

- Nyugodj meg! Nem akarom kiengedni – biztosította.

Rosszkedvűen járkálni kezdett a szobában. Ahogy egyre jobban elmélyedt a kapcsolata Roberttel, annál jobban zavarta Isabella. Már korábban is sejtette, de most már biztos volt, élete legnagyobb hibáját akkor vétette, amikor elvette feleségül.

- Végeztél is? – Megállt Robert mellett, majd elmosolyodott. – Ügyes vagy! Robert Whylte-Carson, ez a neved. Le tudod írni az enyémet is? – Odaült mellé, és elhessegette magától a komor gondolatokat. – Igen, William… A, nem e – figyelmeztette egy ponton.

A betűkkel teleírt lapokat William mindig gondosan elégette. Nem szerette volna, ha bármi gondjuk adódik miattuk. Igaz, hogy mostanában béke uralkodott a házban, viszont nem akart egyikük fejére sem vészt hozni csak, mert figyelmetlen volt. Egyre jobban ragaszkodott Roberthez. Napirendjük most már hónapok óta változatlan volt, és olyan mélyen ismerték egymást, hogy néha nem is kellettek nekik szavak ahhoz, hogy értsék, mit szeretne a másik.

Robert általában elkísérte a birtokra, amióta elég jól volt a lovagláshoz. Hooker szerette, ha velük van, mert a férfinak már a jelenléte is elég volt, hogy félbeszakítson egy vitát vagy egy verekedést. A földeken dolgozók eleinte furcsállták, amikor kiderült, hogy Robert a nagy házban lakik és nem kell dolgoznia. Rosita mama viszont elkotyogta nekik, hogyan került hozzájuk, és onnantól kezdve mindenki hatalmas tisztelettel beszélt hozzá.

- Vihar lesz megint – sóhajtotta William és indult, hogy becsukja az ablakot.

Robert utánanyúlt, és megállította. A fejét rázta, így az ablak nyitva maradt akkor is, amikor a teraszra már bevert az eső, és a villámok meg a dörgések egybefolytak. Olyan sötét volt, hogy William lámpát gyújtott, pedig még épp csak befejezték a vacsorát. Aggodalmasan ráncolta a homlokát, ahogy kifelé bámult.

- Hooker mondta, hogy az egyik kunyhó nincs a legjobb állapotban – mondta Robertnek, amikor a férfi odalépett mögé. – Remélem, kibírja a vihart. Holnap muszáj lesz nekiállni rendbe tenni.

Éjfélre járhatott az idő, amikor felriadtak. William felült. A dörgés és az eső hangjai mellé lónyerítés vegyült. Már a nadrágját húzta, amikor türelmetlenül kopogtak az ajtaján.

- Mr. Marland, Hooker vagyok.

- Jövök! – Kinyitotta az ajtót, amint Robert visszament a szobájába felöltözni. – Mi történt?

- Az a ház, amiről beszéltem, összedőlt. – Hooker csurom víz volt, sáros és nyúzott. – Ketten maradtak alatta.

- Életben vannak?

- Igen. Ferdeszájú Michael az a fiával. 

William felsóhajtott. Emlékezett a férfira, és cserfes kisfiára, akinek az édesanyja meghalt szülés közben. A férfi nem volt hajlandó új asszonyt maga mellé venni, inkább egyedül nevelte a fiút.

- Robert!

A férfi már jött is, komoran bólintott, jelezve, hogy hallotta, amit beszéltek. Odalent már felnyergelt lovak várták őket. Martha egy kendőbe burkolózva meleg teát adott Hookernek, aki felhajtotta, és belenyomta a bögrét a lány kezébe. Nem búcsúzkodtak, Martha nem is várta el, viszont William jól látta, milyen aggódva bámul utánuk.

Még soha nem tették meg ilyen gyorsan a nagy ház és az ültetvény szélét szegélyező házak közötti távolságot. Már akkor bőrig áztak, amikor felszálltak a lóra, de ez nem a legalkalmasabb pillanat volt, hogy William Robert egészségéért aggódjon. Az emberek elugráltak a lovak elől, ahogy berontottak a házak közé.

- El az útból! – morrant rájuk Hooker.

Egy fiatal fiú lámpával futott előttük, hogy mutassa az utat. William elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, amikor meglátta az összedőlt viskót. Ez volt a legrosszabb állapotban, emlékezett rá. Igyekeztek folyamatosan rendben tartani a házakat, de ha sok volt a munka, akkor bizony előfordult, hogy elhanyagolták őket. Közelebb ment, Robert és Hooker ott volt a nyomában.

- Bedőlt a teteje – mondta Hooker. Kalapja karimájáról ömlött a víz, ahogy Williaméről is.

- Látom. A kisgyerek nem tud kimászni? – William körbejárta a házat.

- Nem akarja otthagyni az apját.

- Tudott beszélni Michaellel?

- Rázuhant a főgerenda a lábára. Elrántotta a fiát, de helyette ő maradt ott. – Hooker csípőre tett a kezét, láthatóan nem zavarta a zuhogó eső. – Már rég le kellett volna bontani az egészet…

- Igen, tudom. – William a fogát csikorgatta. – Meg lehetne emelni a gerendát?

- Ahhoz legalább három embernek kellene bemásznia, uram. Kettő emel, egy meg kihúzza alóla a fickót. Ennyien nem tudják bepréselni magukat, és valljuk be, uram, hogy nem is tennék meg. – Hooker vizes zsebkendőjével reményvesztett kísérletet tett arra, hogy megtörölje az arcát. – Van egy-két markos legény közöttük, ezt maga is tudja, de mindegyiküknek nagycsaládja van.

- Más lehetőség?

- Elkezdeni lebontani a fejük felül. Ennek a veszélye, hogy rájuk rogy az egész, de jelenleg még ez az egyik leghasználhatóbb ötlet.

William mérgesen toppantott. Nem akarta hagyni, hogy Michael ott haljon meg egy nyavalyás gerenda alatt csak, mert őt az utóbbi időben jobban lekötötte a szerelmi élete, mintsem, hogy az embereiről gondoskodjék. Könnyű érintés vonta magára a figyelmét. Robert komoran nézett rá, sötét szemében visszatükröződtek a lámpák fényei. Az állával a romok felé intett, majd megütögette a mellkasát, amire ráfeszült a vizes ing.

- Még nem gyógyult meg teljesen a hátad…

Robert arcán most először volt harag. Elsötétült a tekintete, dacosan összeszorította a száját, aztán sarkon fordult, és kemény léptekkel elindult a kunyhó felé. William habozás nélkül utána vetette magát, és megragadta a karját.

- Robert!

Farkasszemet néztek egymással. William látta a barna szempárban az elhatározást. Mély levegőt vett.

- Legalább hadd menjek előre! – Robert kis tétovázás után bólintott, mire ő azonnal hátrafordult. – Hooker, járjon körbe, a többivel mi a helyzet! Mi bemegyünk, és meglátom, mit tudunk tenni.

- Uram, ezt nem teheti! Veszélyes. Hadd menjek inkább én!

- Robert magának nem fogad szót. – William bosszankodva arra gondolt, hogy neki sem, de ezt inkább nem mondta ki fennhangon. Hooker úgyis tudta, mert felvonta az egyik szemöldökét. – Keresse meg Rosita mamát és hívja ide a doktort!

- Igenis. Vigyázzon magára, uram! – Hooker két férfira mutatott. – Ti itt maradtok, és segítetek Mr. Marlandnak. Ha panaszt hallok felőletek, szíjat hasítok a hátatokból!

William érezte, ahogy Robert összerázkódik, ezért a romok felé löködte.

- Nem gondolja komolyan, nyugodj meg! Hooker jó ember, csak a szája nagy. – William nem tette hozzá, hogy látta már azt a jóembert halálra korbácsolni egy férfit, mert az megölte az újszülöttjét, hogy annak ne kelljen rabszolgaként élnie. – Menjünk! Ettől a sok esőtől meglazulhat a föld.

Ő ment elől, négykézláb mászott befelé maga előtt tolva a lámpát. Egy helyen bele kellett feküdnie a sárba, hogy bepréselhesse magát a keskeny lyukon. Robert hangos nyögés keretében jutott át, és megránduló arca láttán William tudta, hogy végighorzsolta még teljesen össze sem gyógyult hátsebét.

- Mr. Marland! – A kisfiúnak csak a szeme fehérje világított, amikor meglátta. Ott kuporgott a földön, és fogta az apja kezét.

- Helló, Tommy! Apád?

- Megint elájult. Az előbb sikerült addig ráznom, míg felébredt…

- Rendben. – William a férfi fölé hajolt. Nem akarta magához téríteni addig, míg nem látta a gerendát, amely a földhöz szegezte. Robert odatérdelt mellé, miközben körbenézett. – Hookernek igaza volt, ehhez legalább két ember kell.

Robert láthatóan töprengett, majd megrázta a fejét. Michaelre bökött a mutatóujjával, majd Williamre.

- Még nem gyógyult meg teljesen a hátad… - William tudta, hogy esélytelen a vitatkozás. A gyerekhez fordult. – Szeretném, ha most kimásznál.

- Itt akarok maradni!

- Azt mondtam, hogy most kimész, bolond kölyök! – William odahúzta magához, hogy közvetlen közelről nézhessen a szemébe. – Apád nem azért mentett meg, hogy bajod essen! Mássz ki, mondd meg Hookernek, hogy legyen száraz ruha és törölköző apádnak! Menj!

A kisfiú remegő szájszéllel bólintott, és elindult kifelé. William mély levegőt vett, majd odatérdelt a férfihoz. Megemelte, és a hóna alá nyúlt. Tudta, hogy egy esélyük lesz, mert Robert a háta miatt nem fogja tudni még egyszer megemelni a gerendát. Robert a lámpa imbolygó fényében szemlélte, hová álljon. Lassan megmozgatta a vállát, karjait, megfeszítette a hátizmait. Egyre mélyebbről szedte a levegőt, a szeme összeszűkült, olyan volt, mintha magában beszélt volna.

Találkozott a tekintetük, William bólintott, hogy készen áll. Nem bánta, hogy Michael nincs magánál, mert a lábát nézve, csoda lesz, ha valaha is járni fog. Robert közben átfogta a gerendát, és emelni kezdte. Volt egy pont, ahol jól látszott eltorzul az arca a fájdalomtól, aztán artikulálatlan nyögés bukott ki a száján, és a gerenda megmoccant. Recsegett-ropogott körülöttük az épület, a fejükre kezdett folyni az eső. William feszülten figyelt, hogy időben mozdulhasson. Robert fogai megcsikordultak, aztán ordítani kezdett. Hihetetlen volt. William egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy kis híján elszalasztotta a pillanatot.

Húzni kezdte a férfit, nagy volt a lendület, hanyatt zuhant. A férfit azonban nem engedte el, csak vonta maga után, ki a gerenda alól. Ő maga is kiabált, később nem tudta megmondani, mit, de mire Robert visszaeresztette a földre a gerendát, ő már Michael lába fölé hajolt, és igyekezett rögzíteni, hogy ki tudják vinni. Rájött, hogy mindenképpen a földön kell kihúzniuk. Robert azonban megoldotta a problémát, mert felemelkedett, és üvöltve esett neki a viskó falának, ami már amúgy is ingatag volt. William Michaelt átkarolva lenyűgözve figyelte.

A friss, esővel átitatott levegő áramlani kezdett befelé. Hooker és még páran kiabálni kezdtek, amikor meglátták őket. Robert lehajolt, és a vállára kapta a sebesült férfit, majd elkezdett átlépkedni a romokon. William lassabban követte, elgémberedett a lába, és iszonyúan fáradtnak érezte magát. Rosita mama azonnal sürgölődni kezdett körülötte.

- Jól vagy, fiam?

- Igen, mama, jól. Gondoskodjon Michaelről, amíg ide nem ér az orvos.

Az idős asszony bólintott, és elcsoszogott. Ketten közben segítettek Robert válláról leemelni a férfit, és óvatosan az egyik viskó felé cipelték. A férfi kisfia ott loholt mellettük, és meg-megérintette az apja kezét. William legszívesebben sírva fakadt volna, de összeszedte magát. Odaintette az egyik fiút, aki lámpást tartott, és elvette tőle. Odaballagott Roberthez, rosszkedvűen szemlélte szakadozott ingét és lehorzsolt hátát.

- Jobb lenne, ha visszamennél a házba, és forró fürdőt vennél – mondta komoran. – A sebeidet is megint el kell látni.

Robert a válla felett hideg tekintettel mérte végig. Más a helyében biztos megijedt volna, de neki a szeme sem rebbent.

- Beszélek Hookerrel, és utána én is megyek. Menj!

Robert nem mozdult. William félrebillentette a fejét.

- Itt akarsz maradni a tieid között?

Lassú fejrázás volt a válasz, és a férfi úgy nézett rá, amitől forróság suhant át az arcán.

- Kérlek, menj vissza a házba és feküdj le!

Robert elindult a lova felé. William figyelte, ahogy azok, akik mellett elhaladt, milyen tisztelettel néznek rá. Ez büszkeséggel töltötte el. Elmosolyodott. Hooker odalépett mellé.

- Minden rendben, uram?

- Erre a kérdésre magának kellene válaszolnia, nem gondolja?

Az intéző elvigyorodott.

- Van erő az emberében, uram.

- Van.

- Jó, hogy az asszonyomnak nem sikerült megölnie.

- Igen. – Ezért William minden nap hálát adott.

            Robert nehézkesen vonszolta fel magát a lépcsőn. Martha ott jött mellette, és néha, ha megingott, a kezét nyújtotta, amit nem fogadott el. Mire ideért, addigra érezte, milyen fáradt.

- Segítek levetkőzni! – Martha aggódva szemlélte a hátán levő sérüléseket.

Megrázta a fejét, de a lány nem tágított.

- Hoztam fel forró vizet, és a lányok már melegítik az úrnak is. Törölközőt is te… - Martha hangja ijedt kis nyikkanással elhalt.

Robert megperdült. Az ajtóban Isabella állt. A korbács ott volt a kezében.

- Látom, már téged is úrnak tekintenek…

- Asszonyom…

- Kifelé! – Isabella félreállt, hogy a lány elszaladhasson mellette. Betette mögötte az ajtót, és bájosan mosolyogva nekidőlt. – Már alig vártam, hogy kettesben maradhassunk.

Robert a földre ejtette az inget, és kihúzta magát. Míg korábban csendes beletörődéssel hagyta, hogy hadd tegyen vele az asszony, amit akar, ezúttal ellenséges tekintettel méregette a nőt.

- Mielőtt megfordulna a fejedben a védekezés, hadd juttassam eszedbe, hogy én vagyok a ház asszonya. A te drága uradnak a gyerekét hordom a szívem alatt. Vajon mit szólna, ha kárt tennél az örökösében?

Robert sötét dühvel bámult rá.

- Az a jó a terhességben, hogy mindenki sokkal elnézőbb velem. Kivéve persze a férjemet, de tudom, hogy őt mivel lehet sakkban tartani. Veled – mutatott rá a korbáccsal, aztán megsimogatta gömbölyödő hasát – és a születendő gyerekével. Vajon kit választana, ha választania kellene?

Robert pontosan tudta a választ. Isabella felkacagott.

- Megint szobafogságra ítél, ha itt talál, de túl fogom élni. A gyerek miatt úgyis megszán. S amit én itt mondok, nos, arról ő nem fog tudni, hiszen te nem tudsz beszélni.

A férfi keze ökölbe szorult, és nem pillantott a kisasztalon hagyott papír felé. Ott hevert mellette az írótoll, amivel gyakorolni szokott, és William mindig megdicsérte. Látta, mennyit aggódik a férfi. Éjjelente sokszor felkelt mellőle, és csak állt az ablakban. Nem egyszer a napfelkelte is ott találta, a hajnali derengés kiemelte vékony alakját. Aggodalma tárgya Isabella volt, a nő, aki olyan szerencsés volt. Fehérnek született, vagyonosnak és asszonynak. Egy olyan nagyszerű férfi hitvese lehetett, mint William. S ő még soha nem gyűlölt senkit ennyire, mint most Isabella Marland-t…

- Mi lenne, ha ott folytatnánk a beszélgetést, ahol a múltkor abbahagytuk? – A nő megmozdította a kezét, a korbács kígyóként tekergett a földön.

Robert vett egy mély lélegzetet, majd hagyta, hogy a tekintete kiüresedjen…

Odalent Martha fel-alá járkált, nem tudta, mit tegyen. George megállt mellette.

- Menj a dolgodra!

- Asszonyom kijött a szobájából! – Martha megdermedt, mert a férfi arcán nem látszott meglepődés. – Tudtál róla?

- Mondtam, hogy menj a dolgodra, te lány! Fogd be a szád, és akkor nem jársz rosszul! – taszította meg George, hogy majdnem elesett.

Marthának hányingere támadt, és nem ment ki a fejéből Robert tekintete, amikor észrevette Isabellát. A tehetetlenség és a düh egyszerre tört ki belőle. Meglökte a férfit, és a bejárati ajtó felé vetette magát. George nem számított erre, így lett egy kis előnye. Úgy rontott ki az esőre, mint egy tébolyult. Az istállók felé futott, szoknyája elakadt a sárban, többször elesés fenyegette, de George ott jött mögötte, és nem állhatott meg.

- Drew, egy lovat! – Már messziről sikoltott, habár alig kapott levegőt. – Gyorsan! Siess!

A fiú döbbenten bámult rá, de észrevehette a mögötte rohanó férfit, mert megragadta Robert lovának kantárját.

- Most akartam lenyergelni – mondta, és megragadta a lány derekát, hogy segítsen neki felszállni. – Nyugodt és gyors, bízd rá magad!

- Köszönöm! – Martha gyűlölte a szoknyát, és azt is, hogy nem gyakorolta többet a lovaglást Hookerrel. Ennek ellenére irányba fordította a lovat, Drew pedig rávágott a ló farára.

George kénytelen volt félreugrani az útból, és üvöltözve rázta utána az öklét. A fiú felé fordult, de az felkapott egy lapátot.

- Menj innen!

- Ezért még megkapod a magadét!

A fiú gúnyosan elhúzta a száját.

- Én a helyedben a saját seggemet félteném. Ha Hooker megtudja, hogy mit műveltél Marthával, neked befellegzett.

A férfi erre sziszegett, mint egy kígyó, és az orra alatt morogva visszaindult a házba. Drew megkönnyebbülten lehunyta egy pillanatra a szemét, és remélte, hogy Hooker tényleg móresre tanítja a komornyikot, mert különben kénytelen lesz egy ideig a hátára is szemet növeszteni, ha nem akar pórul járni.

Martha még soha nem lovagolt esőben és ráadásul éjszaka. A ló viszont nagyszerűen elboldogult, mintha csak tudta, hová akar menni a lovasa. A lány visszafojtotta a megkönnyebbült sírást, amikor meglátta az első viskót. Kiabálni kezdett.

- Hooker! Mr. Marland! – Többen rábámultak. – Hol van a gazdám? – kérdezte, de nem kellett megvárnia a választ. Hooker rohant feléje.

- Martha, mit keresel itt? – A férfi a kezét nyújtotta, hogy lesegítse. Ha nem tartja meg, össze is esett volna, mert elgémberedtek a lábai.

- Hol van az úr?

- Itt vagyok. – William magas alakja utat tört az emberek között. – Mi történt? Roberttel történt valami?

Martha Hooker karjába kapaszkodott.

- Az asszonyom… Az asszonyom kiszabadult! Ott volt a szobában, amikor felkísértem fürödni! George meg akart állítani, azt mondta, bajba kerülök, de el tudtam futni. Drew adta a lovat, és feltartotta, amíg eljöttem. Uram, uram, kérem, siessen haza!

William arca halottfehérré sápadt. Egy pillanatra úgy tűnt, összeesik, de aztán a dühtől kivörösödött az arca.

- A lovamat! – üvöltötte el magát.

Hooker nem lett volna Isabella helyében, de aztán eszébe jutott George. Megragadta a lány vállát.

- Neked nem esett bajod?

Martha a fejét rázta, miközben figyelte, ahogy William elvágtat.

- Nem.

- George bántott?

- Nem. Szerintem csak meg akart állítani…

Hooker arca sötét lett. Nem mondott semmit, de aki közelebb állt, az biztosra vette, hogy George jobban jár, ha már most menekülőre fogja.

- Tudok valamit segíteni? – Martha ruhája átázott, és reszketett.

- Van egy sérült emberünk, Rosita mama van vele. A doktor talán lassan ideér. – Hooker átkarolta a lány derekát, hogy átsegítse a sáron. – Ügyes voltál! – dicsérte meg halkan.

Martha elmosolyodott.

- Legközelebb nem tiltakozom annyira, ha lovagolni akarsz vinni.

Hooker nem állta meg, hogy minden baja ellenére fel ne nevessen.

            William úgy rontott be a házba, hogy majdnem fellökte az ott posztoló George-ot.

- Te nyavalyás! – támadt neki.

- Uram, én nem csináltam semmit!

- Semmit, persze! – William a kíváncsiskodó szolgák lába elé taszította. – Zárjátok be valahová! Később lesz rá gondom! – A lépcsőről visszaszólt. – Vagy Hookernek…

Nem törődött George kiabálásával, kettesével szedte felfelé a lépcsőfokokat. Zihálva esett neki a hálószobája ajtajának. Azt hitte, zárva van, így majdnem bezuhant a szőnyegre. Megtorpant. Robert egy széken ült, a térdére támasztotta a könyökét. Felpillantott rá, de amúgy nem mozdult. A szoba közepén ott hevert a korbács.

- Isabella…

A férfi az ágy felé pillantott. Isabella ott hevert a takarón. William lassan elindult feléje, óvatosan megérintette a kezét. A nő mellkasa egyenletesen emelkedett-süllyedt. Nagyon sápadt volt, viszont láthatóan nem esett baja. William majdnem, hogy csalódottságot érzett. Robertre pillantott, aki nyugodtan nézett vissza rá.

- Visszaviszem a szobájába – mondta halkan. – Addig állj neki fürödni. Még mindig tocsogsz a vízben. – Felnyalábolta a feleségét, és átcipelte a lakosztályába. Kiáltott, mire több szolga is megjelent. Visszaállította az őröket az ajtó elé, és csak akkor jött el, amikor már biztos lehetett benne, az asszony jól van és nem tud kijutni.

Robert még mindig ugyanott ült, ahol hagyta. Kiismerhetetlen volt az arca, a tekintete. William lassan betette maga mögött az ajtót és nekidőlt. Sejtelme sem volt, hogy lemásolta neje mozdulatát. Robert rosszkedvűen felemelkedett, és lerángatta magáról a nadrágot. Átvonult a fürdőbe, meg sem nézte William követi-e, pedig a férfi ott jött mögötte. Aggódva vizslatta, és csak akkor sóhajtott megkönnyebbülten, amikor nem látott új sebet a férfin.

- Kitisztítom a sebed – mondta halkan. Előszedte a kötszert, Rosita mama olajait, amíg Robert megfürdött. Utána a szoba közepére állította a férfit, és mögé állva szemügyre vette a hátát. Annyira nem volt vészes, mint gondolta, amitől jobban érezte magát.

- Sajnálom – suttogta, amikor Robert összerezzent az érintésére. – Menj, feküdj le! - Örült, hogy gyorsan végzett. – Szükséged van a pihenésre! Lemosakszom, és megyek én is. Reggelig még tudunk aludni pár órát, aztán vissza kell mennem a földekre. Tudni akarom, mekkora károkat okozott a vihar.

Sietett, amennyire tudott, de meglepetésére Robert nem volt a hálószobában. Bepillantott a férfi szobájába, Robert ott hevert az ágyon. Odaballagott hozzá, és leült mellé. Hány és hány órát töltöttek el így a kezdet kezdetén, jutott eszébe.

- Lecseréltetem az ágyneműt, ha Isabella miatt nem akarsz ott aludni – mondta csendesen. – Sőt, holnap kidobatom az ágyat is, mit szólsz?! – Megérintette a férfi könyökét. – Robert…

A férfi végre feléje fordította a fejét, és felnézett rá. Attól a szomorúságtól, ami ott volt a szemében, William torka elszorult. Az utóbbi időben ez elég gyakran előfordult, ha Robertről volt szó.

- Isabella mondott neked valamit? Micsoda gondolat, természetesen mondott! – válaszolta is meg saját kérdését. – Kérlek, ne törődj vele! Bomlott az elméje, most már teljesen nyilvánvaló.

Robert halk sóhajjal visszafordult a fal felé. William kétségbeesetten odahajolt hozzá.

- Ne csináld ezt, kérlek! Ne zárj ki a gondolataidból, így is olyan keveset tudok rólad! Robert, kérlek!

A férfi nem mozdult, hiába könyörgött. Dühös lett. Nem Robertre, hanem Isabellára, a világra, önmagára. Visszament a szobájába, és elkezdte a földre hányni a takarót, lepedőt, párnát, mindent. Legszívesebben üvöltött volna, ahogy Robert ott a kunyhó romjai közepette. Felkapta a korbácsot, és kivágta a nyitott ablakon egy mérges kiáltás kíséretében. Aztán csak állt lihegve, kimerülten. Egy kéz nehezedett a vállára.

- Sajnálom – mormolta. – Annyira sajnálom!

Robert átölelte.  Megfordult, a nyakába fúrta az arcát. Ezen az éjszakán egyikük szemére sem jött álom, hiába bújtak össze, ahogy szoktak. Másnap reggel Robert azt írta egy üres papírra, hogy ki akar menni dolgozni a földekre. William úgy érezte, összetörik a szíve.