3. fejezet

3.

 

            Leslie nem gondolta volna, hogy ilyen jól fog szórakozni Iannel. A férfi éppen a mozi mosdójából jött visszafelé. Elmosolyodott, amikor meglátta a tömegben, és utat tört magának. Feszes farmert és pólót viselt, egész jól nézett ki. A fülében egy macska nyújtózott, farka végigtekergett a fülkagylóján. Pár lány utánafordult, amitől nevetni támadt kedve.

- Mi olyan vicces?

- A lányok.

- Lányok? Milyen lányok? – Ian körbeforgott, és amikor elkapta egy csapat vihogó kamasz pillantását, akik egy másik filmről tartottak kifelé, elvigyorodott. – Mehetünk?

- Igen. – Leslie hagyta, hogy megfogja a kezét.

Megegyeztek idefelé jövet, hogy bizonyos kereteken belül a férfi megérintheti, megfoghatja a kezét, akár meg is csókolhatja. Ezzel persze azt érte el, hogy Ian egész film alatt szorongatta az ujjait, néha pedig oda sem figyelve köröket rajzolt a tenyerére. Mostanra már ahhoz sem érzett erőt, hogy összerezzenjen, ha egymáshoz értek.

Elmentek a lányok mellett, akik most már hangosan nevettek. Ian rájuk kacsintott, és ettől mindegyikük mosolya felragyogott. Leslie nem állta meg, hogy a szemét ne forgassa, de nem rossz szándékból. Odakint hűvös volt, összeborzongott. Ianhez hasonlóan csak egy vékony felsőt viselt, ami hirtelen elég kevésnek bizonyult.

- Milyen hideg lett.

- Lehűlést mondtak holnapra.

- Sétálni akartam veled.

- Attól még sétálhatunk.

- Nem akarom, hogy megfázz!

Leslie felsóhajtott.

- Akkor mit javasolsz? Megesszük azt a pizzát, amiért annyit nyavalyogtál idefelé jövet?

- Nem is nyavalyogtam!

- Dehogynem. – Valójában Ian csak megemlítette, hogy a film után meg tudna enni egy pizzát, de Leslie élvezte, hogy piszkálhatja. Ez valami új dolog volt, mert Sophie-nál eszébe sem jutott ilyesmi.

- Együnk! Ismerek egy jó helyet. Nem olyan flancos, mint ahová te szoktál járni, de a kajájuk isteni.

- Honnan tudod, hová szoktam járni?

- Csak sejtem, hogy nem a sarki büfébe.

- Legközelebb elmegyünk az egyik étterembe, ahol enni szoktam.

- Nincs szmokingom.

Leslie elvigyorodott, de elfordította a fejét, hogy a férfi ne lássa. Igazából meglepetésként érte, hogy jól érzi magát vele. Ian nem nyomult rá, amióta tegnapelőtt este hazavitte, még csak megcsókolni sem akarta. Most is csupán a kezét fogta, és ha tiltakozott volna, akkor biztosra vette, hogy elengedné.

Tegnap együtt kávéztak ebéd után, Ian addig erősködött, míg belement, hogy elmegy vele a moziba. Az akciófilm, amit megnéztek, tényleg jó volt, sokat nevettek, és hosszú idő óta most először kapcsolódott ki teljesen. Nem jutott eszébe a munkája, Sophie, a szülei.

Visszaindultak a parkolóhoz, útközben nem beszéltek. Ian egész jókedvűnek látszott, az illata megcsapta az orrát, ahogy hintáztatni kezdte a karjukat. Megszemlélte a velük szembejövők reakcióit. Volt, akinek a szeme nem rebbent, volt, aki rosszallóan mérte végig őket, volt, aki rájuk mosolygott. Megannyi különböző ember, és soha nem lehetett tudni, ki miként reagált a látványukra.

- Ez mindig ilyen? – kérdezte.

- Micsoda?

- Ez. – Leslie felemelte összekulcsolt kezüket.

Ian megtorpant, és nem érdekelte, hogy a járókelőknek ki kell kerülniük őket. Az arca rettentően komoly lett, kék szeme szinte feketének tűnt, a szemközti étterem neonvilágítása visszatükröződött benne.

- Azt mondják, demokrácia és elfogadás van, de ez nem igaz. Sokszor a saját családjaink sem fogadnak el minket, nemhogy a külvilág. Nagyon nehéz ez.

- Soha nem akartál normális lenni?

- Mi számít normálisnak? Te, én, vagy amit a társadalom annak ítél?

- Nem akartalak megbántani.

- Nem tetted. Sokkal több kell ahhoz, hogy megbánts.

- Például?

- Te most komolyan ilyesmiről akarsz beszélgetni?

- Azt hiszem, nem. Elnézést.

- Nem haragszom, mondtam már. Vezethetem a kocsidat?

- Nagyszerűen tereled a témát.

- Ehhez értek a legjobban, hidd el! – Ian megint elvigyorodott. – Szóval?

- Nem.

- Jófiú voltam.

- Aha, már értem, az egész csak erre ment ki!

- Kicsit. Vezethetem? Utána elviszlek enni.

- Nem akarok bírságot gyorshajtás miatt – figyelmeztette a férfit, miközben odaértek a parkolóhoz.

- Ismerek egy helyet. Régi bekötőút egy elhagyatott ipari telephez. Az út jó állapotban van, és a kutya sem jár arra, hogy sebességet mérjen.

- Rendben.

Ian olyan volt, akár egy kisgyerek, ahogy a kormány mögé ült. Leslie nem aggódott, látta, milyen áhítattal simított végig mindenen, az üléstől elkezdve a pohártartóig. Sejtése helyes volt, mert olyan óvatosan vezetett, hogy majdnem felnevetett a láttára. Egészen a régi bekötőútig nem beszélgettek, Leslie kibámult a szélvédőn, hagyta, hogy Ian ismerkedjen a kocsival.

- Gyorsíthatok? – A férfi ránézett, a szeme fekete volt, a szája sarkában izgatott mosoly bujkált.

- Légy óvatos!

- Természetesen. – Az volt, de ahogy lassan száz fölé kúszott a sebességmérő mutatója, kicsit mélyebbről szedte a levegőt, és szorosabban markolta a kormányt.

Leslie a szeme sarkából figyelte, és őt is hatalmába kerítette valami méla izgalom. Soha nem volt a sebesség megszállottja, de ezen a sötét úton száguldva, Ian mellett ülve, érezte, ahogy kicsit megfeszülnek az izmai, és az adrenalin szétárad az ereiben.

Összenéztek, egyszerre nevettek fel, az egész olyan tiltottnak tűnt, és talán pont ezért izgalmas, vad, ősi érzéseket szabadított fel bennük. Leslie nem emlékezett, hogy élvezett volna ennyire bármit is, Ian pedig a hajába túrva vigyorgott, és boldognak látszott. Igazán boldognak, s nem a szokásos viccelődő mosoly volt az arcán, hanem gyermeki öröm, érzéki élvezet.

Már ezért megérte eljönni, állapította meg magában pont akkor, amikor Ian csak egy egészen kicsit lassítva vágott egy zsarukanyart. Megdöbbentő volt, majdnem felkiáltott, de aztán kitört belőle a nevetés, mert Ian megfogta a kezét, és rálépett a gázra. A pokolba is, sóhajtotta magában, ez jobb, mint gondolta. Ő maga soha nem mert volna ilyesmit tenni, átlépni a határokat a saját szórakoztatása kedvéért, de Ian más volt.

Elmosódott körülöttük a sötét külvilág, a fényszórók egy egészen vékony csíkot világítottak meg az útból, különleges hangulatot teremtve ezzel. Nem hallatszott más, csak a motor hangja és egymás lélegzetvétele, aztán Ian hirtelen a fékre lépett, és félrerántotta a kormányt, ahogy megállt. Meg akarta kérdezni, mi történt, de a férfi ajka belefojtotta a szót, minden gondolatot, és nem maradt más, csak az adrenalin szülte vágy.

Nagyszerűen használta ki a pillanatot, mert ebben a felhevült percben csak egy pillanatra jutott eszébe a tiltakozás. Olyan mohón csókolta, ahogy Ian őt, a nyelvük csatát vívott, és ahogy a férfi keze a pólója alá csúszott, még az sem volt kellemetlen. Forró volt a tenyere és érdes, összerándult, miközben végighúzta a gerince mentén.

Hallotta, hogy kikapcsolja a biztonsági övet – szétváltak egy pillanatra, amíg kibújtak belőle –, és hátrébb tolja az ülést. Az ölébe húzta, és neki esze ágában sem volt ellenállni. Zihálva, elfulladó nevetés közepette helyezkedett el a combjain, beverte a könyökét, a kormány nyomta a hátát. Mielőtt ezeket szóvá tehette volna, már újra csókolták egymást, és bár a józan esze azt kiabálta, hagyja abba, mert meg fogja bánni, az ösztönei és a teste azt sóhajtották, jaj, de jó, még, még…

A leheletük keveredett, a teste forró volt, felhevült. Merevedése volt, pedig nem gondolta, hogy ez tényleg megtörténik egyszer. Ian túl jó volt abban, hogyan izgasson fel egy másik férfit, ezt el kellett ismernie. Most kellene abbahagynia, de tényleg jó volt, és aztán meg már késő volt, mert Ian lehúzta magához a fejét, és a nyelve utat tört a szájába, birtokba vette, nyalta, harapta. Elvett mindent, amit eleinte nem is akart adni.

A pólója egészen felcsúszott a nyakába, miközben a férfi a mellkasát csókolgatta, a mellbimbóit dörzsölte, pedig azt hitte, azok nem is érzékenyek. Tévedett, mert igenis kellemes volt, ahogy Ian végignyalta őket, apró csókokat lehelt rájuk, és a lehelete hűs fuvallatként érte előbb az egyiket, aztán a másikat. Hátrahajtotta a fejét, rádőlt a kormányra, kényelmetlen volt a póz, de a vágy, hogy végre befejezzék, amit elkezdtek, túl nagy volt.

Segített kikapcsolni a nadrágját, és kicsit megrezzent, amikor közben hozzáért Ian merevedéséhez, amely már kiszabadult a fogságból. Hallotta viszont, ahogy a férfi mély levegőt vesz, és bent tartja, amiből leszűrte, hogy a véletlen érintés milyen hatással volt rá. Tudni akarta, hogyan reagál, ha az érintés szándékos.

- Nem muszáj… – Ian lehelete a nyakát érte, amikor a keze lecsúszott kettejük közé.

- Fogd be! – mondta nyersen, mire rekedt nevetés volt a válasz és egy csók, amitől majdnem elélvezett.

Reszketve, az ujjai hegyével érintette, cirógatta a férfi keménységének csúcsát, majd lassan végighúzta rajta a kezét. Ismerkedett vele, még soha nem tett ilyet. Az egész egy furcsa felfedezőútra hasonlított, ahol könnyen felfalhatta a farkas, ha nem vigyázott, de kit érdekelt ez most, amikor a férfi a szájába nyögött valamit, a hangja pedig nem volt más, csak puszta érzékiség.

Összerándult, azt sem gondolta volna soha, hogy ennyire izgalomba jöhet egy másik férfi felizgult hangjától. De hát hogyne jött volna, amikor Ian miatta és tőle lett ilyen, és ettől elöntötte a hatalom mámoros érzése. Egyáltalán nem hasonlított ahhoz, amikor egy nőt ölelt, ez újfajta érzés volt, elakadt tőle a lélegzete.

Ian megint birtokba vette a száját, közben az ujjaival simogatta, először csak alig-alig hozzáérve, aztán keményen marokra fogta. A vállába kapaszkodott, ahogy feléje mozdította a csípőjét, és felnyögött. Túl izgató volt egymást simogatni, zihálva, levegő után kapkodva csókolózni, érezni a másik remegését, önuralmának fogyását.

- A pokolba!

- Ian?

- Szálljunk ki!

- Mi? – Képtelen volt gondolkodni, csak az őt megcsapó hideg levegőt érezte, ahogy a férfi kinyitotta az ajtót, és nagy nehezen kiszabadította magukat.

Még felfogni sem volt ideje semmit, már ott állt a kocsinak támasztva a hátát, Ian pedig előtte térdelt, a szája forró volt, nedves, befogadó, minden, ami csak gyönyört adhatott. A hajába markolt, zavarba jött, aztán a zavart elfújta az arcát érő szellő. Ahhoz nem volt elég erős, hogy kijózanítsa, de ahhoz igen, hogy lehűtse égő bőrét.

A férfi nyelve végigsiklott a merevedésén, a golyóitól a csúcsáig, és újra a szájába kapta, teljesen elnyelte. A kevéske fényben, amit a kocsi fényszórója adott, csak fel-le mozgó fejét látta, és aztán már azt sem, mert lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. Hagyta, hogy a gyönyör végigáradjon benne. Forróság izzott fel minden sejtjében, és képtelen volt visszafojtani a kiáltását. Olyan volt, akár az előbbi száguldás, vad és tiltott, és mégis olyan igazi és élvezettel teli, hogy arra nem voltak szavak.

Kellett pár perc, mire nagy nehezen magához tért. Érzékelte, hogy Ian feláll, behajol mellette a kocsiba, de csak másodikra fogta fel, hogy beszél is hozzá.

- Tessék?

- Ugye, van nálad víz?

- A kesztyűtartóban kell lennie egy félliteres ásványvíznek. – Riasztóan gyorsan magához tért a férfi józan hangjától.

- Megvan.

- Minek kell?

Ian felegyenesedett.

- Letörölgetnélek.

Érezte, ahogy égni kezd az arca.

- Megoldom, kösz. – Ilyen gyorsan még soha nem szedte rendbe a ruháját, de ha azt gondolta, hogy Iant ezzel kibillenti az egyensúlyából, akkor tévedett.

A férfi halkan nevetett, és távolabb ment. Kiöblítette a száját, amitől eszébe jutott, mit is műveltek. Jobban mondva, mit is művelt. Engedte, hogy Ian… Felnyögött, és a szája elé kapta a kezét. Mi a fene ütött belé? Megőrült?

- Jól vagy? – Ian visszalépett hozzá. Már be volt gombolva a nadrágja, és higgadt volt a hangja is. Túlságosan nyugodt, és ez zavarta Leslie-t.

- Nem igazán. Mármint… Bocs, de kell egy perc. – Arrébb sétált, a lábai alig engedelmeskedtek, felmerült benne, hogy lerogy az aszfaltra, de győzött a büszkesége, és csak azért is távolabb ment.

Ide már nem ért el a fényszóró sárgás fénye. Sötétség vette körbe, és ahogy lassan hozzászokott a szeme, és felpillantott az égre, érezte a bőrét simogató szellőt, látta odafent ragyogni az összes csillagot, még a Tejútrendszert is. Akarata ellenére elmosolyodott. Mély levegőt vett, az ősz illata megcsapta az orrát, amit hirtelen elnyomott a citrusos fűszerek kellemes aromája. Ian ott állt mögötte, nem ért hozzá, de elég közel volt, hogy megérezze a hátán teste melegét.

- Haragszol rám?

- Magamra haragszom. Nem kellett volna ennek megtörténnie.

- De megtörtént.

- Tudom! – Zsebre dugta a kezét. – Azt hittem, hogy soha nem fogok felizgulni egy férfitól. Elég nagy csapás ez most a büszkeségemnek.

Ian még közelebb lépett, óvatosan hozzásimult, és amikor nem húzódott el tőle, szorosabban magához ölelte.

- Ettől nem lettél kevesebb.

- Te mindig is a férfiakhoz vonzódtál, így nem tudod, mit érzek most. Hogyan éreznéd magad, ha egy nővel műveltél volna hasonlót?

Ian hümmögni kezdett, majd felkuncogott.

- Nagyon zavarban lennék.

- Komolyan kérdeztem!

- Komolyan mondtam. Ahogy te soha nem vonzódtál a férfiakhoz, én ugyanúgy soha a nőkhöz. Nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni a helyzettel, viszont nem hiszem, hogy szégyellnem kellene magamat, ha mégis felállna egy csajra.

- Könnyebb helyzetben lennél, ugye, tudod?!

- Igen, tudom. – Ian elkomorodott, érezhető volt a hangján. – Sajnálom, hogy rosszul érzed magad. Nem így terveztem, de nem bánom, hogy megtörtént. Jó veled lenni, ráadásul jól csókolsz. Hosszú idő óta te vagy az első pasas, aki közben nem nyomja le a nyelvét a torkomon.

Leslie lehunyta a szemét. Nem akart felnevetni, de végül mégis kitört belőle.

- Komolyan?

- Komolyan. Nem hiszed el?

- Most azt reméled, ettől jobban fogom magam érezni?

- Miért, nem érzed magad jobban?

Leslie azt akarta mondani, hogy nem, de nem vitte rá a lélek.

- Idióta.

Ian maga felé fordította, és megölelte.

- Nem kell szégyellned magad. Férfiként pontosan tudom, mivel lehet felizgatni valakit, és mi esik jól neki. Nem történt semmi olyan, amitől az önbecsülésednek romokban kellene hevernie.

Leslie nem mozdult, még a kezét sem emelte fel, hogy átkarolja a férfit.

- Szerintem meg igen.

- Oh, a francba! Miért viselkedsz hisztis tyúkként? – morrant fel Ian, és hátrébb lépett, hogy ránézhessen. Nem, mintha olyan sokat láttak volna egymásból. – Élvezted, nem?

Dühösen eltolta magától.

- Honnan tudod, hogyan viselkednek a nők, ha még soha nem voltál eggyel sem?

- Mert nem vagyok hülye! Éppen hisztizel, amiért félreismerted önmagad! Azt hitted, te különb vagy, nem fog felállni a farkad egy pasastól, és most, hogy ez megtörtént, és még le is szoptalak, hirtelen kiakadtál. Ez még normális is, viszont nem hiszem, hogy ettől lelkiismereti válságot kellene átélned! A pokolba is, jó volt, élveztem, te is élvezted, és nézz körül, a világ forog tovább, a csillagok sem mozdultak el a helyükről, ahogy te sem változtál meg. Ugyanaz a pasi vagy, aki előtte voltál, csupán engedtél a vágyaidnak.

- Egész életemben azt hallgattam, hogy két férfi között nem lehetnek őszinte érzelmek, a homoszexualitás nem helyes. Most meg azt várod tőlem, hogy csak úgy tegyem túl magam azon, hogy… te és én…

Ian megragadta a karját, és magához rántotta.

- Te akartad ezt! Te jöttél hozzám, hogy segítsek neked! Megmondtam, hogy ára lesz, te pedig belementél. Most ne engem hibáztass!

- Nem téged hibáztatlak! Magamat, amiért… – Leslie elfordította a fejét. – Miért nem vagy képes megérteni, hogy most össze vagyok zavarodva? – suttogta. – Soha nem tetszettek a férfiak, elképzelni sem tudtam, hogy jó lehet velük. S most itt vagy te, és éppen felborítod az életemet… – bökte meg mutatóujjával a férfi mellkasát. – Tudom, hogy én kértelek rá! Én akartam, de hülyeség, én nem is ezt akartam! Tisztában voltál vele!

Ian elkapta az ujját, és hátrafeszítette a karját. Hozzátapadt, a lehelete a száját érte, ahogy dühösen válaszolt.

- Te pedig ugye tudod, hogy ellökhettél volna? Tiltakozhattál volna, és azonnal abbahagyom! Egyetlen szó, egy mozdulat, bármi elég lett volna, amivel értésemre adod, hogy nem kívánsz. Nem tetted, sőt, ugyanolyan mohón csókoltál, ahogy én téged. – Mély levegőt vett, lázas sietséggel törtek elő belőle a szavak. – Megértem, hogy összezavarodtál, de nincs miért. Nem tettünk semmi rosszat. Élveztük egymást, élveztünk minden érintést és csókot, és jó volt, annyira jó, a fenébe is! Ne mondd, hogy ez rossz, és szégyellnünk kellene magunkat!

Leslie dermedten hallgatta. Nem tudta, mit kellene mondania.

- Nem azt mondtam, hogy rossz volt, vagy szégyellnivaló – kezdte bizonytalanul. – Elég nehezen tudnám tagadni, hogy élveztem – ismerte el, és megint lángra gyúlt az arca. – Viszont érts meg engem is! Ez nem szerepelt a terveim között. Ez, ami most kettőnk között történt. Az rendben van, hogy megérintesz, megcsókolsz, hiszen el kell hitetni másokkal, hogy együtt vagyunk, de ami történt, az olyan… – Felsóhajtott. – Nem akarom, hogy bármit félreérts, hogy azt reméld, összejövünk, vagy ilyesmi, és a végén megbánd az egészet.

- Nem fogom.

- Most haragszol?

Ian kesernyésen felnevetett.

- Nem hiszem, hogy kellene, csak mert őszinte vagy. Nem reméltem sokat egy heterótól. – Megint elkomolyodott a hangja, és az érintése finom simogatássá vált, amitől Leslie megborzongott. – Én csak azt akarom, hogy ne úgy fogd fel ezt, mintha hibát követtél volna el, amit csak megbánni lehet. Férfi vagy, ahogy én is, és valljuk be, kicsit többet tudok egy bizonyos testrészed működéséről, mint a nők. Lehet, hogy aljas dolog, de ezt most ki is használtam. Élveztük, és csodaszép volt minden pillanata. Lényegtelen, hogy nem nő vagyok. Csak az számít, amit egymásnak adtunk, és ez hosszú idő óta a legjobb dolog volt, ami történt velem. Érted?

- Igen.

- Köszönöm. – Ian odahajolt hozzá, igaz, elsőre nem találta el az ajkát, de másodikra puha csókot nyomott rá.

Leslie csak állt bénán, mert még soha senki nem mondott neki ilyen szépet, és ő sem mondott senkinek hasonlót sem. Soha nem jutott eszébe megköszönni egy őszinte szót, egy együttlétet, egy gyönyörteli pillanatot. Szótlanul hagyta, hogy a férfi visszahúzza a kocsihoz, és beültesse. A fejében mindenféle kavargott, érezte, hogy valami nagyon megváltozott. A férfihoz, a világhoz fűződő viszonya, de nem tudta eldönteni, hogy ez mennyire jó vagy rossz.

Visszaúton Ian vezetett, ő meg csak nézte a mellettük elsuhanó fénypontokat, az éjszaka árnyait. Nem mentek el enni, Ian nem erőltette, és ő sem ragaszkodott a dologhoz. Akkor rezzent fel, amikor a férfi megállt a házuk előtt, és rápillantott.

- Eljössz hozzánk vasárnap vacsorára?

- Tessék?

Ian elhúzta a száját, és megdörzsölte az arcát zavara jeleként.

- Anyukám látta, hogy hazahoztál. Azt mondtam neki, hogy segítséget kértél, hogyan valld be otthon a másságodat, de ő teljesen felspannolta magát. Meg akar ismerni, és mivel vasárnap megünneplik, hogy előléptettek, úgy gondolja, tökéletes alkalom lesz, hogy megismerjen.

- Kik lesznek még itt?

- A nagybátyám és a felesége, a gyerekeik a családjaikkal, meg a szüleim.

- Félre fogják érteni.

- Tudom.

- Nem zavar?

- Túl fogják tenni magukat, ha mégsem jövök össze veled.

- Ezt gondoltam.

Ian a kormányra fektette a karját.

- Igazság szerint anyunak nincs szívem nemet mondani. Mindig reménykedik, hogy végre megállapodom valaki mellett.

- Akkor nem biztos, hogy jó ötlet eljönnöm…

- Csalódott lenne, azt pedig nem akarom.

Leslie tétovázott.

- Biztos nem lesz gond?

- Nem, nyugi. Maximum gyakorlod a hazugságot, hogy a szeretőd vagyok. Ha anyu beveszi, akkor a szüleid is el fogják hinni.

- Jelen pillanatban nem érzem hazugságnak.

Ian rápillantott. Az utcán félhomály volt, haloványan égtek a lámpák, az egyik pont felettük. A kék szempár éjkék volt, sötét és tengernyi érzelemmel teli. Leslie képtelen volt elfordítani a fejét, kivonni magát a bűvereje alól. Nem vett levegőt, amikor a férfi feléje hajolt, de el sem húzódott. Csak a vággyal teli tekintetet látta, az orrában érezte az illatát, az ajkán a leheletét. Az apró puszi úgy meglepte, hogy kerekre tágult a szeme. Ian felkuncogott, és kiszállt. Zavartan követte, és megvárta, amíg megkerüli az autót.

- Ez most mi volt?

- Micsoda?

- Ez a puszi. Azt hittem…

- Mit?

Abban a pillanatban felfogta, hogy Ian játszik vele, amikor felvonta a szemöldökét, és feltette a kihívó kérdést. Bosszús lett, a fogát csikorgatta, és sarkon fordulva visszaviharzott a kocsihoz. Bevágódott a kormány mögé. A biztonsági övet kattintotta a helyére, amikor a lehúzott ablakon keresztül Ian behajolt, és megragadta a karját.

- Mi…? – Nem tudta folytatni, a férfi magához rántotta, amennyire az öv engedte, és az ajkára tapadt. Ez nem egy kis búcsúpuszi volt, oh, dehogy. Benne volt a vágy, a vad sóvárgás, minden, amit együtt éltek át ott a kies úton, és minden, ami még lehetett volna.

Mire szétvált az ajkuk, nem kapott levegőt, az ágyéka sajgott, az ajka bizsergett, és az izmai helyén csak valami cseppfolyós massza volt. Ian zihálva nézett rá, a szemében ugyanez tükröződött, meg sem kellett szólalnia. Nem is tette, elengedte, és már ott sem volt. Sietős léptekkel indult a bejárat felé. Nem nézett hátra, a háta merev volt, a kezét ökölbe szorította. Leslie addig nézett utána, amíg el nem nyelte a lépcsőház. Reszkető kézzel indított, és gyűlölte magát, amiért a férfi ilyen érzelmeket volt képes ébreszteni benne.

           

            Ment a tévé, amikor Ian belépett a lakásba. Lerúgta a cipőjét, és rosszkedvűen az anyjára pillantott, aki kinézett a konyhából.

- De korai vagy!

- Korai? Éjfél is elmúlt.

- Pénteken általában későn jársz haza.

- Mindegy, ma korábban jöttem.

- Az a fiú hozott haza?

- Úgyis tudod, hogy igen. Láttam, ahogy meglibbent a függöny, amikor kiszálltam.

- Csak kíváncsi voltam. Összevesztetek?

- Nem.

- Akkor mi a baj?

- Semmi.

- Eszel?

- Nem, köszönöm.

Az anyja visszaült az asztalhoz, ahol éppen kuponokat vagdosott, és felsóhajtott.

- Biztos nem akarod elmondani, mi a baj?

Ian elhúzta a száját. Jobb lett volna valamelyik haverral megbeszélni a dolgot, de egyikük sem értette volna, miért ment bele ebbe az egészbe. Már maga sem tudta. Az volt csak a biztos, hogy Leslie vonzotta, akár a mágnes.

- Nem tudom.

- Mit nem tudsz?

Ian felnyögött, és lerogyott a székre.

- Elhívtam – terelte el a témát.

- És?

- Nem tudom, hogy eljön-e.

- Szeretnéd, hogy eljöjjön?

- Igen. Magányosnak tűnik. Ahogy kivettem a szavaiból, nincs túl sok barátja, és a családjával se igen jön ki.

- Akkor mindenképpen el kell jönnie. Hívd fel!

- Tessék?

- Gyerünk! Majd én beszélek vele.

- Ne butáskodj!

- Nem butáskodom! – Az asszony szigorú pillantást vetett rá, és félretette az ollót, hogy a kezét nyújthassa a telefonért. – Mire vársz?

- Nem hiszem, hogy hazaért.

- Akkor menj el zuhanyozni, és utána felhívjuk.

- Majd én beszélek vele.  

- Fenéket!

Ian erre nem mondott semmit, csak átment a szobájába, és megpróbálta felhívni a férfit. Leslie nem vette fel, ezért félredobta a mobilját, és fürödni indult. Rekordidő alatt végzett, viszont így sem volt szerencséje, mert amikor kilépett a fürdőből, az anyja hangját hallotta a szobájából.

- Miriam vagyok, Ian anyukája. Igen, pontosan. Tegezz nyugodtan, annyira még nem vagyok öreg.

- Anya, mit művelsz? – Berontott a szobába, és megpróbálta elvenni az anyjától a mobilt. – Add ide!

- Kicsim, éppen Leslie-vel beszélek, maradj nyugton!

Ian érezte, hogy ég az arca. Miriam még soha nem művelt ehhez hasonlót. Beletúrt a hajába, és nekidőlt a szekrénynek. Nem akart kiabálni vagy hasonló, de az anyja most túl messzire ment.

- Kedvesem, Ian mondta, hogy elhívott vasárnapra. Igen, igen. Eljössz? Tudom, hogy későn szóltunk, de azért remélem, be tudsz ugrani. Nem kell hoznod semmit, csak magadat. Igen, persze. – Az anyja arca felragyogott, ami azt jelentette, hogy Leslie igent mondhatott. – Odaadom a fiamat. Kicsit mérges, amiért beszéltem veled. – Miriam nevetett, és Iannek nyújtotta a telefont. – Kedves fiú – mondta, és kivonult.

Ian a kelleténél nagyobb erővel csukta be az ajtót mögötte, és leroskadt az ágy szélére.

- Leslie, itt vagy?

- Igen. Minden rendben?

- Nem igazán. Bocsi, anyu még soha nem tett ilyesmit. Nem tudom, mi ütött belé.

A férfi hangja fáradtnak tűnt.

- Semmi baj. Aranyos volt.

- Eljössz?

- Megígértem neki. Mit vigyek?

- Magadat.

- Az nem illendő.

- Akkor találj ki valamit, de ne vidd túlzásba. – Sejtette, hogy úgysem tudja lebeszélni a férfit az ajándékról, ezért inkább ráhagyta. – Otthon vagy már?

- Igen.

- Holnap hol leszel?

- John meghívott hozzájuk. A keresztfiamnak lesz a születésnapja, ott leszek egész nap. Hozzátok hányra menjek?

- Négy körül, mert mire mindenki kifaggat, addigra elkészül a vacsora.

Leslie felnevetett.

- Ott leszek. Anyukádnak milyen virág a kedvence?

- Virág.

- Pontosabban?

- Fehér kála.

- Rendben. – A férfi habozott, ez érezhető volt. – Mit csinálsz most?

- Ülök az ágy szélén, és veled beszélgetek telefonon.

- Ezt én is tudom, de nem erre gondoltam.

- Te mit csinálsz?

- Most értem fel a lakásba. Le kellene zuhanyoznom…

- Akkor hagylak…

- Nem! – Leslie a szavába vágott. – Még beszélgethetünk, ha van kedved.

Ianben megint felmerült, hogy a férfi magányos, és gyűlöl egyedül lenni otthon. Végigdőlt az ágyon, és a feje alá gyűrt egy párnát.

- Minden rendben?

- Nagy ez a lakás egy embernek. Megszoktam, hogy betölti Sophie csacsogása.

- Hiányzik?

- Sophie?

- Szerinted? – Ian olyan esetlennek érezte ezt az egész beszélgetést, aminek meg sem kellett volna történnie, ha az anyja nem ragaszkodik ahhoz, hogy beszélni akar Leslie-vel. Igazából zavarban volt az elválásukat illetően. Nem kellett volna megcsókolnia, sőt, semminek sem lett volna szabad történnie közöttük.

- Jól vagyok, csak ilyenkor rossz. – Leslie felsóhajtott. – Te soha nem akartál elköltözni otthonról?

- De, csak anyuék nem voltak jól, sok pénz elment a kezelésekre, és választanom kellett, mire költök.

- Sajnálom.

- Én nem. Megérte. Itt vannak velem. Te mióta laksz egyedül?

- Diplomaosztó óta. Akkor kaptam a lakást ajándékba. Anyáék szerint illik hozzám, de ebben kezdek kételkedni. Elég kevés időt töltök itt, és most olyan üresnek érzem. Mintha idegen lennék… - Nem fejezte be a mondatot, kis csend után egy kérdéssel folytatta. – Nem akarsz valamikor átjönni?

- Én hozzád?

- Igen.

Ian erre nem számított. Felmerült benne, hogy kicsit „megleckézteti” a férfit, a drága ajándékok helyett inkább együtt töltött időt kér, de azt nem gondolta volna, hogy Leslie ajánlja fel neki a lehetőséget.

- Hát, nem is tudom…

- Nem erősködöm, ha nem akarod.

- Akarom! Viszont te is tudod, hogy vonzódom hozzád. Nem garantálom, hogy nem foglak letámadni.

Leslie sokáig hallgatott, csak a légzése hallatszott. Ian kezdett megnyugodni, kényelmesebben elhelyezkedett, és lehunyt szemmel fülelt.

- Már akartam kérdezni, hogy mi vonzót látsz bennem? Azt mondtad az elején, hogy nem vagyok az eseted.

- Nem vagy, de attól még kedvelhetlek.

- Mindenkivel ilyesmit csinálsz, akit kedvelsz?

Ian leellenőrizte, hogy biztosan becsukta-e az ajtót, csak utána válaszolt.

- Mármint mindenkit leszopok?

- Ne légy közönséges!

- Csak az igazat mondtam. Zavar?

- Igen.

- Akkor többet nem mondom.

- Köszönöm.

- Igazából tetszel. Talán azért is, mert állandóan azt hajtogatod, hogy nem fogsz lefeküdni velem, és hasonlók, közben meg habozás nélkül hagyod, hogy leszo… khm, élvezetet okozzak.

- Ez nem igaz!

- Kit áltatsz? Magadat vagy engem?

A mély csend mindent elárult.

- Vedd úgy, hogy pillanatnyi elmezavar volt – sóhajtotta végül a férfi, mire felnevetett.

- Azért nem volt az pillanatnyi.

- Ne kötözködj!

Kis ideig habozott, mire összeszedte a gondolatait.

- Nem vagy az esetem, ettől függetlenül viszont vonzódom hozzád. Jóképű vagy, kedves, kicsit naiv, és bár hetero, de szeretem a kihívásokat. Nem akarom, hogy azt hidd, innentől kezdve meleget akarok belőled faragni. Csupán… szeretném, ha engednél az ösztöneidnek, és bátrabb lennél. Nem fogsz veszíteni semmit, és nem dől össze a világ, ha együtt vagy egy férfival. – Kicsit lejjebb csúszott az ágyon, a mennyezetet nézte. – Tudom, hogy neked ez most egy nehezebb időszak Sophie miatt. Kicsit romokban van az önbecsülésed, magányos vagy, felborult az életed, én pedig itt vagyok kéznél, és pillanatnyi feledést kínálok. Ennek ellenére tisztelni fogom a döntésedet, ha azt mondod, nem akarsz tőlem semmit, nem akarsz lefeküdni, vagy nem akarsz a két hét letelte után találkozni velem. Rendben?

- Össze vagyok zavarodva.

- Tudom.

- Ez az egész már régen nem csak arról szól, hogyan törjek borsot Sophie és a szüleim orra alá, és ettől felemás érzéseim vannak. – Leslie hangja kicsit szomorkás volt. – Egyrészről kívánlak, másrészről bennem van, hogy nem akarok együtt lenni veled. Talán a belém rögzült dogmák miatt. Hülye dolog a huszonegyedik században ilyesmin agyalni, nem igaz?

Ian önkéntelenül is megrázta a fejét, pedig a férfi nem láthatta.

- Örülök, hogy tépelődsz ezen – vallotta be.

- Miért?

- Mert ez azt jelenti, hogy gondolsz rám. – Leslie nevetésére elmosolyodott. – Nem tisztelnélek most így, ha az elején lefeküdtél volna velem.

- Ezt jó tudni.

Ian lehunyta a szemét, és a férfit képzelte maga elé.

- Múltkor kivertem magamnak, miközben rád gondoltam.

- Ezt biztos el akartad mondani? – hangzott a gyanakvó kérdés.

- Nem, de kicsúszott a számon.

- Aha.

- Te gondolsz így rám?

- Nem.

- Azok után sem, hogy mit műveltünk az úton?

- Alig telt el azóta egy óra, Ian!

- Oké, tudom, de na… nem hagyott hidegen, igaz?

- Nem vagyok fából. – Újabb tétovázás után Leslie hozzátette. – Nem kellett volna megcsókolnod.

- Búcsúzáskor?

- Igen.

- Nem akartam! Egy nyavalyás puszit akartam neked adni, de olyan döbbenten és csalódottan néztél rám, hogy mérges lettem.

- Nem voltam csalódott.

- Igazán?

- Csak egy kicsit.

- Kicsit? – Előbújt belőle a kisördög. – Jobban csókolok, mint Sophie?

- Ez övön aluli volt.

- Direkt volt. Szóval?

- Erre te most komolyan választ vársz?

- Szeretnék, igen.

- Máshogy csókolsz, mint ő, vagy bármelyik barátnőm.

- Ezek szerint jobban.

- Nem ezt mondtam!

- Dehogynem. Élvezted.

- Más érzés – hallotta a mély sóhajt. – A nőknél én irányítok, általában én kezdeményezek. Olyan, mintha most én lennék a női szerepben.

- Rossz érzés?

- Furcsa. Furcsa, ahogy csókolsz, ahogy elveszed, amit akarsz.

- Zavar?

- Elég zavaró, hogy még meggondolni sem tudom, mi legyen a következő lépés, te már a nadrágomban kotorászol!

Ian képtelen volt nem felröhögni. Az oldalára fordult, és vigyorgott.

- Bocs, de attól féltem, ellenkezni fogsz, ha hagyom, hogy átgondold a dolgot. Amúgy meg nem igazán tiltakoztál.

- Hát, nem! – ismerte el kelletlenül Leslie, és hallatszott, hogy felkuncog. – Sajnálom, hogy utána hülyén viselkedtem.

- Teljesen normális volt, hogy zavarban voltál. Bocsi, hogy kiakadtam.

- Ezek szerint szent a béke?

- Eddig nem volt az?

- Már magam sem tudom…

Ian hanyatt fordult.

- Tényleg felmehetek hozzád valamikor?

- Igen. Megnézhetnénk egy filmet, vagy ilyesmi.

- Van konyhád?

- Igen. Miért, főzni akarsz?

- Miért ne?

- Én örülök, ha a rántottát megsütöm. Jövő hét?

- Kedden korábban végzek.

- Rendben, akkor megbeszéljük, és elhozlak.

- Oké. – Ian eltakarta a szemét, elkomolyodott. – Szeretnék valamit a legelején tisztázni. Le akarok feküdni veled.

- Ez nekem gyors, Ian. Tudod, hogy…

- Igen, tudom! – vágott a szavába. – Nem fogok erőszakoskodni, csak azt akartam, hogy tudd.

- Őszintén szólva, nem leptél meg. – Leslie nevetni próbált, de elfulladt a hangja. – Elég nyilvánvalóvá tetted ma, mit szeretnél tenni velem. Alul vagy felül lennék? – viccelődni igyekezett, de a hangjában volt valami különös felhang, amit még soha nem hallott benne.

- Benned akarok lenni, de ha nem szeretnéd…

- A pokolba veled! – Leslie suttogott. – Már magam sem tudom, mit szeretnék… - Ian nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a férfi még nem fejezte be. – Holnap beszélünk! Szia!

- Leslie… - Csak az üres búgás válaszolt. Felsóhajtott, visszafordult a hátára, és maga mellé dobta a telefont. A mennyezetet bámulta továbbra is, és nem tudta, mit kellene tennie.

 

            Leslie az alatta fekvő város éjszakai fényeit nézte. A lakásban még némi festékszag terjengett, de nem volt elviselhetetlen, a cég, akit megbízott, jó munkát végzett. Ettől a kis változástól is jobban érezte magát. A telefont leejtette maga mellé a kisasztalra, és zsebre dugott kézzel töprengett. Amit műveltek a sötét, kietlen úton felborított mindent, amit tudott magáról. Azt hitte, soha nem fog reagálni egy másik férfira, ha nem is undorodik majd, de legalábbis hidegen hagyja.

Vállával az üvegnek dőlt, a fejét nekidöntötte. Tévedett. Foghatta volna Sophie-ra, de igazából a lelke mélyén sejtette, hogy ez a valami, ami Ianhez húzta, már korábban elkezdődött. Talán akkor, amikor először meglátta. Lehetséges, hogy csak kifogás volt ez az álszerető-dolog, és valójában ez volt, amire igazából vágyott? Lehunyta a szemét, égni kezdett az arca, ha eszébe jutott a férfi.

Nő nem érintette, csókolta, izgatta fel, hajszolta olyan kíméletlenül a gyönyör felé, mint Ian. Nem volt benne habozás, elvette, amit akart, s közben adott is. A szeme olyan kék volt, mint az ég; ragyogó kék, ha mosolygott, és acélkék, ha bosszús volt valamiért. Ám a legjobban az éjkék tetszett neki, amilyenné akkor vált, amikor megcsókolta. Minden csókja különleges volt, az íze finom, az ajka puha és kérlelhetetlen. Tisztán érezte most is, ahogy végighúzta erős kezét a hátán, megmarkolta a fenekét, és úgy húzta magához. Érezte ágyékán az ágyékát, a száját, a nyelvét…

Mély levegőt vett, és felpattant a szeme. Mit művel, kérdezte önmagától, de tagadhatatlan volt, hogy éppen a férfiról álmodozik. Soha nem tartozott a kanos típusba, erre tessék, csak Ian kellett hozzá, és megváltozott ez is. Elindult a fürdőbe, és félúton ráébredt, hogy jobb lesz, ha hideg víz alá áll.

Az ágyban fekve kicsit lenyugodva a sötétbe fúrta a tekintetét. Nem tudott elaludni, folyamatosan Ianen járt az agya. Le akar vele feküdni, nyilvánvalóvá tette, mit akar. Nem kertelt, őszinte volt. Amióta Sophie hazudott neki, valahogy még jobban becsülte az ilyesmit. Nem volt hülye, tudta, mivel jár, ha lefekszik vele. Nem tudta, mit gondoljon. Nem tudta, akarja-e.

Az oldalára fordult. Miért is hazudik magának? Akarta. Kíváncsiságból vagy vágyból, de akarta. Fogalma sem volt, mi lesz utána, ám Ian vonzotta. Mosolyt csalt az arcára, gyönyört adott neki, amikor nem is számított rá, és kedves volt vele. Sophie óta megtanulta, hogy semmit sem veszít, ha élvezi az életet, és nem csak hagyja, hogy elsuhanjon mellette.

Ezt másnap levezette Johnnak is, de legjobb barátja úgy nézett rá, mintha két feje nőtt volna.

- Én megértem, hogy úgy érzed, változtatni kell az életeden, de nem gondolod, hogy azért ez túlzás?

Narancslevet kortyolgattak, mert John felesége nem tűrt alkoholt a házban. A gyerekek odakint játszottak a kertben, voltak vagy húszan. Mindegyikkel ott volt az anyukája, nem egy facér volt, és úgy mosolygott Leslie-re, hogy teljesen nyilvánvalóvá vált, Paulának, John feleségének eljárt a szája. Egy idő után John megszánta, és behúzta a teraszra.    

- Tudom, hogy én is hibás vagyok, amiért Sophie megcsalt, és minden félresikerült. Többet foglalkoztam azzal, hogy még több pénzt keressek, mint azzal, hogy vele legyek. Rengeteget gondolkodtam ezen. Átrágtam a kapcsolatunkat, és tudod, mire jöttem rá?

- Mire?

- Hogy Sophie-val nem is volt közös témánk. Nem tudtunk miről beszélgetni úgy, ahogy veled, vagy Iannel. Nem csoda, hogy egy idő után öntudatlanul is a munka felé fordultam. Természetesen lehet, hogy magamnak keresek kifogásokat, de akkor is így van. Büszke voltam rá, hogy a menyasszonyom milyen szép, milyen okos, milyen fantasztikus. Közben meg… most sem tudnám felidézni, milyen színű a szeme.

- Iannek milyen színű?

Leslie elmosolyodott.

- Vizsgáztatsz?

- Csak feltettem egy kérdést.

- Kék. – Kinézett az égre, egy hosszú pillanatig bámulta a bárányfelhőket. Bosszúsan felmorrant, és egy hajtásra megitta a narancslevet. Elfintorodott. – Nincs valami erősebb itthon?

John szája sarkában mosoly bujkált.

- Nincs.

- Most mit mosolyogsz?

John nem válaszolt azonnal, a feleségére pillantott, aki éppen a gyerekeket terelte össze az ebédhez.

- Sophie-ról soha nem beszéltél így – szólalt meg, amikor Leslie már azt hitte, nem mond semmit.   

- Most erre mit mondjak?

- Semmit. Aggódom, hogy beleugrasz valamibe, de végül is, ez a te életed.

- Köszönöm.

- Jobban örülnék, ha inkább valami nőt választottál volna, viszont nincs jogom beleszólni a döntéseidbe.

- A legtöbb nő egy éjszaka után már hozzád akar költözni, két hét után meg az esküvőt tervezgeti.

- Vannak kivételek.

- Tudom. – Leslie John feleségét nézte. – Te is elvettél egyet.

Barátja felnevetett.

- Azt hiszem, még soha nem mondott róla senki ilyen szépet. Rajtam kívül persze.

- Nagyszerű asszony.

- Igen. – John a poharát az asztalra tette. – Mi lesz, ha letelik a két hét?

- Nem tudom.

- Úszol az árral?

- Azt hiszem.

- Ez nem hangzik túl biztatóan.

- Lehet. – Leslie felállt, nagyot nyújtózott, majd a barátjára mosolygott. – Viszont hosszú ideje most először érzem, hogy élek, és izgalommal várom a holnapot.

John is felemelkedett, és odalépett mellé. Féloldalas pillantást vetett rá.

- És ezért komolyan megéri feláldozni a segged?

Leslie nem akart hinni a fülének, aztán kitört belőle a nevetés. Olyan hangos volt, hogy mindenki feléje nézett, de ez sem akadályozta meg, hogy a barátjára vigyorogjon.

- Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy mindennek ára van.

- Apád?

- Te.

- Komolyan? Mikor?

- Az első napomon.

- Nem pont a szerelmi életedre gondoltam akkor, ha jól emlékszem.

- Valóban. Te arra gondoltál, hogy az első hónapokban a magánéletemet fel kell áldoznom a munkáért, ha vinni akarom valamire.

- Igazam volt, nem?

- De igen. – Leslie az udvaron felállított hatalmas asztal köré gyűlő vendégeket nézte. Nem volt igazán éhes, de úgy sejtette, hogy ezzel Paulát nem fogja meghatni. – Hülyén hangzik, de ez most a Iannel való kapcsolatomra is igaz. Amikor eldöntöttem, hogy szúrok egyet Sophie-n és a szüleimen, eldöntöttem, hogy akármekkora árat megfizetek érte. Még azt is elviselem, ha melegnek gondolnak bent a cégnél. Sőt, Ian kérhet akármit, megveszem neki, elviszem bárhová, ahová menni akar. Hajlandó voltam fogni a kezét, csókolni… - Elindult a lépcső felé, John követte. – Az első hét vége felé közeledve rájöttem, hogy vannak dolgok, amik nem vehetők meg pénzzel. – Megállt a lépcső aljában, felnézett a kék égre. – Ian nem kért tőlem drága ajándékot, nem akart drága étterembe menni, s úgy sejtem, nem is fog ilyesmit kérni tőlem. Ezért a két hétért engem akar. Nem fizetségképpen, nem játékból, ennyire már ismerem. – John felé fordult, és a szemébe nézett. – Élvezetből. Azt hittem, hogy Sophie szerelemből van velem, s tévedtem. Így átgondolva, tudod, mikor volt utoljára, hogy valaki önmagamért akart lefeküdni velem?

John finoman nemet intett.

- Nem.

- Már magam sem tudom… - Leslie felsóhajtott, és szomorkás mosollyal vállat vont. 

- Leslie…

- Fiúk, gyertek enni! – Paula melléjük lépett, belekarolt a férjébe, majd elkomolyodott, amikor nem mosolyogtak vissza rá. – Valami baj van?

- Nem, csak beszélgettünk.

- Olyan képet vágtok, mintha meghalt volna valaki.

- Nincs semmi baj. – Leslie vállat vont. – Muszáj ebédelnem? Nem vagyok túl éhes.

- Ne viccelj! Amióta nem vagy Sophie-val, szerintem fogytál.

- Nem igazán van étvágyam.

- Márpedig itt enned kell!

Leslie felkészült, hogy végig kell ennie a teljes kínálatot az anyukák felügyelete alatt, akik mind úgy méregették, mintha azt próbálták volna kitalálni, mennyit nyomhat aranyban, ám szerencséje volt. Megszólalt a telefonja. Ian hangja vidám volt.

- Szia! Nem zavarlak?

- Nem. Bocsánat! – súgta Paulának, és arrébb sétált. Még látta, hogy az asszony Johnt kezdi el faggatni, aztán már inkább Ianre figyelt.

- Anya mondta, hogy hívjalak fel.

- Megígértem neki, hogy elmegyek holnap.

- Oh, nem emiatt. Arra kér, gyere korábban, mert Wilbur bátyámék már itt lesznek kettő felé, és ha addig minket fognak faggatni, akkor anyu kikészül.

- Ti most oda akartok dobni a farkasok elé?

- Sakálok, drágám! Igazi sakálok! – hallatszott a háttérből Miriam hangja, mire felnevetett.

- Hallottad? – kérdezte Ian.

- Igen. Ezek után komolyan azt hiszed, hogy elmegyek?

- Persze.

Leslie lehalkította a hangját, hogy csak a férfi hallja.

- Komolyan azért kell hamarabb mennem, hogy a nagybátyád ki tudjon faggatni, ki vagyok, és milyen kapcsolatban állunk egymással?

- Körülbelül. Szerintem a lábméretedet is tudni akarja majd, sőt, a legutóbbi barátomtól azt is tudni szerette volna, milyen pózban szoktunk szeretkezni.

- Most viccelsz, ugye?

Ian úgy nevetett, hogy elsőre nem is lehetett érteni, mit mond. Másodjára, két kuncogás között, nyögte ki, mit akart.

- Szeretném látni az arcod!

- Ian, ne hozd zavarba szegény fiút! – hallatszott megint Miriam hangja a háttérből.

- Igenis, anya! – Ian ennek ellenére szemtelenül nevetgélt. – Korábban jössz, ugye?

- Ha megmondod, miért, és az igazat mondod.

A férfi hangja elkomolyodott.

- Csak tudom, hogy amúgy az egész napot egyedül töltöd, és ennyiből már itt is lehetnél velünk.

Leslie megtorpant. Nem fordult a vendégek felé, csak felbámult a kék égre, és hagyta, hogy melegítse az arcát a nap.

- Attól félsz, hogy magányos vagyok?

- Miért? Talán nem így van? Őszintén, Leslie.

Most először szólította a keresztnevén. Eddig fel sem tűnt, de most, ahogy kimondta, borzongás futott végig a testén. Lehunyta a szemét.

- Ha most igazat adok neked, akkor…

- Mi lesz akkor? Beismered a gyengeséged, és azt, hogy érző emberből vagy, aki vágyik mások társaságára. Nem fogsz belehalni.

- Nagyon nehezen szedtem össze magam, miután Sophie-val szakítottunk.

- Kidobtad – javította ki a férfi, mire csak felhorkant, és megjegyzés nélkül hagyta.

- Jelenleg éppen kitartok amellett, hogy erős vagyok, és minden rendben. Ha beismerem az ellenkezőjét, akkor nem tudom, mi lesz.

- Semmi, mert itt vagyok.

Leslie életében talán egyszer-kétszer érezte azt, hogy valami szíven ütötte. Most ez történt. Ian habozás nélkül mondta, és tudta, hogy komolyan gondolja. A kék eget nézte megint, a lassan tovaúszó felhőket. Egy pillangó repült el előtte, színes volt és gyönyörű. Szárnyán szivárvánnyá varázsolta a színeket a ház egyik ablakán megtörő napsugár. Önkéntelenül is követte a szemével, vadul dobogó szíve lassan megnyugodott.

- Leslie, itt vagy még? – Ian hangja picit bizonytalan volt.

- Igen.

- Zavarba hoztalak?

- Kicsit.

- Ne mondjak többé ilyesmit se?

Elmosolyodott a férfi beletörődő hangjától.

- Köszönöm.

- Micsodát?

- Csak úgy mindent.

- Csak úgy mindent? – Ian megkönnyebbülten nevetett. – Szívesen. – Leslie biztosra vette, hogy mosolyog. – Milyen a szülinapozás?

- Szörnyű – sóhajtotta. – Legalább kéttucatnyi gyerek és az anyukájuk van jelen. Utóbbiak negyede egyedülálló szülő. Tudod, hogy ez mit jelent?

- Mondd, hogy már van valakid.

- Azonnal faggatni kezdenének, hogy kicsoda, és Paula megöl, ha bármi olyat mondok, ami szerinte nem egy gyerek fülének való.

- Ki az a Paula?

- John felesége.

- Oh, értem.

- Mit gondoltál?

- Semmit.

- Nyugodtan megmondhatod.

- Inkább nem. Viszont nem hiszem, hogy egy gyereknek a kárára válik, ha már kiskorban rögzül nála, a melegek is emberek.

- Én tudom ezt, de Paula még alkoholt sem tűr a házban. El tudod képzelni, mit tenne velem, ha ilyesmit kezdenék fejtegetni a vendégek előtt?

- Mi lenne, ha összejönnénk, és hivatalosan melegnek számítanál? Eltiltana a férjétől meg a fiától?

- Azt nem hiszem.

- Te tudod. – Ian felsóhajtott. – Holnap találkozunk! Érezd jól magad!

- Ian, várj! – Késő volt, a férfi kinyomta a telefont. Ettől rosszkedve lett, mert érezte, hogy ő tehet róla. Mi a csudáért említette meg Paulát? Beletúrt a hajába, és kedvetlenül visszatért a többiekhez.

John felvonta a szemöldökét aggodalma jeleként, de csak a fejét rázta, és inkább szedett magának egy kis salátát. Egy fiatalabb nő állt meg mellette.

- Finom, igaz?

- Igen.

- Még nem ismerjük egymást. Holly vagyok.

- Örvendek! Leslie.

- Tudom, Paula már mesélt rólad.    

- Sejtettem. – Holly hátratűrte a füle mögé a haját, megcsapta virágos, könnyed illata. Más esetben talán hagyta volna, hogy a nő behálózza, ám nem tudta kiverni a fejéből Ian keserű hangját.

- Minden rendben? – Holly finoman a karjára tette a kezét.

- Rosszul aludtam az éjszaka.

- Frontérzékeny vagy? Ez a meleg szörnyű dolgokat képes művelni az emberrel.

- Összevesztem a szeretőmmel.

A hatás olyan volt, mintha megütötte volna a nőt. Holly meglepetten tátogott, és hátrált egy lépést.

- Oh, hát, én…

- Elnézést, ha megbocsátasz! – Letette a tányérját, s odasétált Johnhoz, aki éppen a fia előtt térdelt a füvön, és a baseball sapkáját igazgatta. – Én elmegyek!

- Máris? – John aggódva ráncolta a homlokát. – Mi történt?

- Mondd meg a feleségednek, hogy már van valakim, és nem kell senkit keresnie Sophie megüresedett helyére.

- Leslie. – John felállt, és leporolta a nadrágját. – Valaki mondott valamit?

- Ismersz egy Holly nevezetű hölgyet?

Kicsi John szólalt meg, aki az apja után kapta a nevét.

- Tommy anyukája.

John erre felnyögött.

- Rettenetesen sajnálom! Beszélek Paulával, kérlek, maradj!

- Inkább nem. – Lehajolt, és magához ölelte a keresztfiát. – Boldog szülinapot, kölyök!

- Köszönöm, Leslie bácsi. Eljössz valamikor játszani?

- Majd megbeszéljük.

- Sophie néni nem jön veled?

- Nem.

Kicsi John megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Az jó. Nem szerettem.

- John, nem illik ilyesmit mondani! – feddte meg az apja.

- De ez az igazság!

- Semmi baj, hagyd! – Leslie-ben felmerült, hogy vajon Iant kedvelné-e. – Többé nem kell találkoznod vele. 

- Lesz másik barátnőd? – Kicsi John kíváncsian nézett fel rá.

- Talán.

- Akkor elhozod majd őt is?

- Egyszer, kölyök! – Megsimogatta a kisfiú haját, és kezet fogott az apjával. Paulától nem köszönt el, most kicsit haragudott rá, bár tudta, hogy nem rossz szándékból pletykálkodott.

- Biztos nem maradsz? – John elkísérte az autóig.

- Ajándékokat kell vennem holnapra.

- Rendben, békén hagylak. Menj! Jó szórakozást!

Leslie remélte, hogy úgy lesz.