3. fejezet

3.

            Bizonytalanul hátralesett a válla felett, mire az anyja rámosolygott a kocsiból. Biztatóan intett neki, így mély levegőt véve elindult a tűzoltóság épülete felé. Nyitva voltak az ajtók, két férfi beszélgetett az egyik autó mellett, néha felröhögtek valamin. Megállt.

Ryannel lassan két hónapja hívogatták egymást telefonon. Ennyi idő után valamiféle barátság alakult ki közöttük, igaz, Amenadiel mindig nemet mondott a személyes találkozásra. Időre volt szüksége. Az viszont, hogy képes volt barátkozni, ráadásul egy férfival, saját magát is meglepte, de Ryan kedvessége és vidámsága apránként leomlasztotta a maga köré emelt falakat.

A férfi nem akarta, hogy meséljen neki a fogságról. Nem erőltette a társalgást, ha érezte, hogy rossz napja van. Néha egyikük se szólalt meg, csak hallgatták a másik lélegzetvételét, és ettől sokkal jobban érezte magát, mint a pszichológussal való konzultációtól. Ryan történetei az állatokról, a fotók, amiket elkezdett küldözgetni róluk, mind-mind olyasmik voltak, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy lépésről lépésre ugyan, de magára találjon.

Tudta, hogy hosszú út áll előtte, de az, hogy ma eljött ide, nagy lépés volt. Az anyját kérte meg, hogy hozza el, benne megbízott, és nem kellett kiselőadást sem hallgatnia arról, milyen felelőtlenül cselekszik.

A két férfi őt figyelte, mire elvörösödött. Még nehezen ismerkedett másokkal, nem tudott ellazulni, kedves lenni az idegenekkel. Márpedig jelenleg érezte, hogy kénytelen lesz. Torkában dobogó szívvel indult el feléjük.

- Helló! – A fiatalabbik férfi rámosolygott. – Keresel valakit?

- Helló! Ryan Cassidy bent van?

A másik férfi bólintott.

- Igen. Most teszi le az ügyeletet. Te vagy Di?

- Igen. Ryan mesélt rólam?

A két férfi elvigyorodott.

- Persze. Mike vagyok – nyújtott kezet az idősebbik. – Ő pedig Georgie – mutatta be a társát. – Nem mondta, hogy jössz.

- Meg akartam lepni… - Erőt vett magán, és kezet fogott mindkettejükkel. Nem is volt olyan nehéz, hiszen egyikük se nézett rá furán. Úgy kezelték, mintha csak a kollégájuk barátja lenne.

- Sikerült. – Ryan oldalról érkezett, amivel meglepte. A haja még vizes volt a zuhanytól, a farmerja úgy feszült rá, mintha a második bőre lett volna. Jóképűbb volt, mint amire emlékezett, a tekintete vidám és tavaszzöld. – Szia!

- Szia! Nem akarlak zavarni, csak anya jött be a városba, és megkértem, hogy hozzon el.

- Nem zavarsz! – A férfi elbúcsúzott a társaitól, halkan sutyorogtak valamit, mindhárman nagyon komolyak voltak. Amenadiel valamiért érezte, hogy róla folyik a diskurzus, viszont nem kérdezett semmit, amikor Ryannel elindultak az anyja kocsija felé. – Anyukád meddig ér rá? Meghívlak titeket egy fagyira.

- Igazából dolga van.

- Oh, értem. – Ryan csalódottnak látszott, de ettől függetlenül mosolygott. – Akkor legközelebb.

- Én még maradhatok, ha ráérsz. Anyu visszajön értem.

- Biztos?

Amenadiel elvörösödve elfordította a fejét a veséjébe látó pillantás elől. A férfi pontosan tisztában volt azzal, hogy mekkora bizalomba és bátorságba kerül, hogy egyedül maradjon vele.

- Igen.

- Rendben. Jó napot, Mrs. Keyes! Hogy van?

- Köszönöm, Mr. Cassidy, jól. Nem fáradt egy éjszakai ügyelet után?

- Még tart a kávé hatása. Dél körül viszont erővel sem tudnának ébren tartani.

Felnevettek. Amenadiel örült, hogy a férfi ilyen könnyen szót ért az anyjával.

- Ryan meghívott egy fagylaltra. Visszafelé felveszel?

- Igen, kicsim. Legyen kézügyben a telefonod!

- Oké. Kösz.

- Szeretlek, édesem! – Az anyja Ryanre szegezte a mutatóujját. – Nagyon vigyázzon rá! Ha baja esik, megölöm.

- Vigyázok rá!

Egymás mellett állva figyelték, ahogy az asszony besorol a forgalomba.

- Gyere, van itt a közelben egy kávézó.

- Tényleg nem vagy fáradt?

- Nem. – Ryan ilyenkor még valóban pörgött. Arról nem is beszélve, hogy a fiú megjelenése sokat dobott a napján. Nem is számított arra, hogy felbukkan. – Nagyon meglepődtem, hogy eljöttél.

- Én is, hogy eljöttem – vallotta be Amenadiel. – Furán is érzem magam.

- Miért? Félsz tőlem?

- Nem. Ez a furcsa.

Ryan megértette, mert megállt, és feléje fordult. Nem érdekelte, hogy a járókelőknek ki kell kerülniük őket.

- Kedvellek, és nem áll szándékomban bántani téged, vagy bármi olyasmit tenni, amitől rosszul érzed magad. – Zsebre dugta a kezét, az izmok megfeszültek a vállán és a felkarján. – Ha jól sejtem, voltak már olyanok, akik ugyanezt mondták, és nem tartották be a szavukat, ám én nem ilyen ember vagyok. Szeretem, ha valaki őszinte, szóval, ha olyasmit tennék, vagy mondanék, ami kellemetlenül érint, akkor mondd meg. Nem lesz semmi baj belőle, csak komolyan nem akarlak megsebezni. Segíteni szeretnék, ha engeded.       

- Azzal segítesz, ha úgy bánsz és beszélsz velem, ahogy eddig. Nem kezelsz csodabogárként, se szánalmas kölyökként, vagy kurvaként. – Ebben a pillanatban olyan érzete támadt, hogy a férfi szemében sötét düh lobban, de aztán Ryan újra mosolygott, és tett egy mozdulatot, mintha meg akarná ölelni. Végül nem tette, csak bólintott.

- Egyik sem vagy – mondta csendesen.

- Van, aki másként vélekedik.

- Az egy szemét seggfej! Tudnék még mást is mondani rá, de nem teszem.

- Nyugodtan. Hallottam én már mindent.

- Anyukám nem szereti, ha káromkodom.

Továbbindultak. Lassan, ráérősen ballagtak egymás mellett.

- Meséltél rólam a kollégáidnak. – Nem kérdés volt.

- Ők is ott voltak az oltásnál, amikor kihoztunk titeket az épületből.

- Oh. – Meglepődve pislogott. – Ezt nem tudtam. Miért nem mondtad? Megköszönhettem volna nekik.

- Majd legközelebb. Mike úgyis valami bulit szervez két hét múlva. Eljöhetnél.

- Veled?

- Velem. – Ryan megnyugtatóan rámosolygott. – Nyugi, még hozzád érni sem fog senki.

- De…

- Láttunk mi már sok mindent, Di – szakította félbe a férfi. – Egyikünk sem fog megítélni, vagy furcsán nézni rád. Ebben biztos lehetsz.

- Értem. Gondolkodhatok rajta?

- Persze.

Ballagtak tovább, néha összeért a karjuk.

- Még mindig nem értem, miért vagy ilyen kedves velem.

- Mi lenne, ha nem akarnál mindenre magyarázatot? Egyszerűen megkedveltelek, és kész.

- Ha… ha nem mentettél volna meg, hanem… mondjuk, más körülmények között találkozunk, akkor is kedvelnél? Vagy most ebben a kedvelésben van némi sajnálat is?

Ryan elgondolkodva pillantott feléje. A komor, felemás szempár szorongva nézett vissza rá. Komolyan meglepte azzal, hogy meglátogatta. Nem remélte, hogy a közeljövőben eljut arra a szintre, hogy képes lesz kimozdulni valakivel. Tévedett, mint a fiúval kapcsolatban már annyiszor.

Amenadiel rövidnadrágot viselt, és sötétkék pólót. Már nem volt olyan vékony, mint a kórházban, de még mindig átérte volna a kezével a derekát. A haját nem vágatta le, ebben a melegben összefogta egy csattal, és ettől sokkal kifejezőbbé vált kék-zöld szeme, szép vonalú arca. 

- Igen.

- A kinézetem miatt? – A fiúnak láthatóan fontos volt a válasza, ezért alaposan megrágta a kérdést.

- Tény, hogy nagyon vonzó fiú vagy, és ha nem így ismerlek meg, hanem mondjuk egy szórakozóhelyen, akkor felfigyeltem volna rád.

- Értem.

- Nem hiszem. – Ryan a szavakat kereste. Őszinte akart lenni, de azt sem szerette volna, ha Amenadiel kellemetlenül érzi majd magát. – Az, hogy csinos vagy, és tetszettél volna, egy dolog. A másik, hogy mi lakozik itt bent. – Kis bizonytalankodás után óvatosan a fiú mellkasa felé bökött. – Kedves fiú vagy, okos, és mindennek ellenére, ami történt veled, nem vesztetted el a hitedet és a reményt. Ez olyasmi, amire nem sokan lennének képesek. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha átlagos életet élhetsz, viszont azt hiszem, ezek olyan dolgok, amelyek alapjából benned voltak. – Kicsit tétovázott, de végül folytatta. – Ne várd, hogy nem foglak sajnálni, mert arra nem vagyok képes. Nem vagyok érzéketlen tuskó, világos? S az emberek többsége sem az, hiába vannak rossz tapasztalataid. Attól, hogy valaki sajnál, még tisztelhet és kedvelhet is. Érted?

Amenadiel zsebre dugta a kezét, és ökölbe szorította. Nem akart sírni.

- Komolyan így gondolod?

- Igen.

- Túl kedves vagy.

- Ezzel a kijelentéseddel az exeim némelyike vitába szállna.   

- Köszönöm.

- Szívesen. Megérkeztünk! Hová akarsz ülni?

Végül az ablak mellé ültek egy boxba. Ryan éhes volt, ezért reggelit kért. Amenadiel fagylaltja gyorsabban megérkezett, jóízűen kanalazgatta.

- Ez hiányzott. Ott nem kaptunk édességet – mondta, miközben lenyalta a kanalat.

- Legközelebb is eljöhetünk, ha szeretnél.

- Anyu ritkán jön be egyedül a városba.

- Elhozhatlak én is, ha szeretnéd.

- Apu nem örülne.

- Még mindig nem békélt meg velem? – Ryan kicsit hátradőlt, hogy a pincérnő mindent eléje tudjon pakolni, és töltsön neki egy csésze kávét. – Köszönöm!

- Jó étvágyat! – A nő elsietett, Amenadiel csak utána válaszolt.

- Nem. Szerintem soha nem is fog. Egyetlen férfival sem, akivel csak kapcsolatba fogok kerülni életem folyamán.

- Sajnálom.

- Már akkor tudtam, amikor rájöttem, hogy meleg vagyok. Nem volt könnyű eléjük állnom, mert tudtam, hogy apu nehezen fogadja majd. Igazam lett.

- Annak ellenére, hogy… - Ryan nem fejezte be a mondatot, inkább teletömte a száját szalonnával.

- Annak ellenére, hogy az emiatti veszekedésünk hatására elrohantam otthonról, és egy olyan fickó karjaiban kötöttem ki, aki… oda juttatott… - Eltolta maga elől a fagylaltot, és a férfi is a tányérját. Egymást nézték. – Nem akart tőlem semmit, csupán meghallgatott. Vigasztalt. Azt mondta, hazavisz. Beültetett a kocsijába, és az injekciós tűt már későn vettem észre. Utána meg… - Vállat vont, és szomorúan mosolyogni próbált.

Ryan az asztalra könyökölt, elment az étvágya.

- Fogalmam sincs, hogy bírtad ki.

- Eladtam a lelkem és a testem. – Amenadiel nem értette, miért mondja el ezt a férfinak. Talán tudni akarta, hogy mi a tűréshatára, mi az a pont, amikor megjelenik a szánalom vagy az undor a tavaszzöld szempárban. – Eleinte tiltakoztam. Sokáig elkábítottak, ha jött hozzám valaki, hogy ne sikoltozzak. Aztán behódoltam. Haza akartam jutni. Túl akartam élni. Látni akartam a kék eget, de annak ára volt. Megfizettem. – Csak akkor jött rá, hogy sír, amikor Ryan gyengéden letörölte a könnyeit. Alig ért hozzá az arcához, az ujjai érdesek voltak. – Mindjárt jövök! – Felugrott, és kirohant a vécébe.

Szerencséje volt, nem volt odabenn senki. Igyekezett összeszedni magát a mosdó feletti tükörbe bámulva. Összerezzent, amikor valaki bejött, de csak Ryan volt. Megállt mögötte egy lépésre, nem próbált meg közelebb menni hozzá, s nem akarta újra megérinteni.

- A pszichológusod biztos nagyon örült volna annak, ha neki mondod el ezt – mondta.

- Baj, hogy neked mondtam? Zavar? – Maga sem értette, mi a fenét csinál? Mit akar ezzel elérni? Ám ahogy a tükörben a férfi szemébe nézett, rájött. Fél ezektől az érzelmektől, amelyek vonzzák hozzá, ezért önkéntelenül is védekezik. Azzal, amilye van. El akarja üldözni magától, hogy ne kelljen szembenéznie azzal, hogy mivé lett. Ahelyett, hogy undorodna a férfiaktól, vágyik arra az érzésre, amelyet Ryan nyújthatna neki. A férfi pedig pontosan tisztában volt ezzel.

Nem mozdult, amikor Ryan közelebb lépett, és lassan megérintette a hátát. A gerincén húzta végig az ujjait, egészen fel a tarkójáig. Előrenyúlt, a nyakánál fogva kényszerítette, hogy megforduljon. Legalább egy fejjel volt magasabb nála, fel kellett rá néznie. A szíve úgy vert, mintha ki akart volna ugrani a helyéről, és levegő után kapkodott. Legszívesebben eltaszította volna magától a férfit, de képtelen volt mozdulni, amikor nagyon gyengéden magához ölelte.

- Ne hagyd, hogy ezt tegyem, ha nem akarod – hallotta a hangját. – Tiltakozz, üss meg, kiabálj! Már nem ott vagy, abban a hátsó szobában, s én nem az egyik vendéged vagyok. Szabad vagy, szabad akarattal.

Fájt levegőt venni. Fájt az érzés, amit a szavak okoztak, az a kedvesség és megértés, ami áradt belőlük. Még a könnyek is fájtak, amik a szeméből patakzottak. Minden érzés, amelyet mélyre ásott a lelkében, egyszerre bukkant a felszínre. Megcsuklott a térde, de a férfi megtartotta, és hagyta, hogy ököllel verje a mellkasát artikulálatlan kiabálás és zokogás közepette.

Egy férfi nyitott be, majd a kezét feltartva inkább visszavonult. Nem telt el egy perc, már a tulaj lépett be. Régóta ismerték egymást, így eszébe sem jutott, hogy Ryan esetleg valami törvénytelent művel.

- Tudok segíteni? – kérdezte, amikor Ryan a karjaiba kapta a fiút.

- Később beugrok, és mindent megmagyarázok. A reggelit írd a számlámhoz.

- Rendben.

Ryan kioldalazott a most már csendesen síró Amenadiellel. Nagy látványosság lettek, amikor kivonult a kávézóból. Az utcán néhányan megbámulták őket, de amúgy mindenféle megjegyzés nélkül sikerült eljutniuk a kocsijáig. Beültette az anyósülésre, és bekötötte a biztonsági övet.

- Hazaviszlek!

- Ne! Kérlek! – A fiú alig bírt beszélni, az arca ijesztően sápadt volt, a keze pedig jéghideg, ahogy megragadta a karját.

- Jól van, akkor hozzám megyünk – döntötte el.

Egész úton fél szemmel a fiút figyelte, akinek a szeméből még szivárogtak a könnyek, s úgy bámult kifelé az ablakon, mintha nem is látott volna semmit. Végül neki kellett kisegítenie az autóból.

- Ne ijedj meg Sziamiaútól és Bruce-tól! – figyelmeztette halkan, mielőtt beléptek a lakásba.

A kutya azonnal eléjük robogott, ha Ryan nem szól rá, simán feldöntötte volna Amenadielt. Sziamiaú lassabban követte barátját, közben látványosan nyújtózkodott.

- Sziasztok! – Amenadiel hagyta, hogy Bruce megnyalja a kezét.

- Menjünk beljebb! – irányította Ryan a nappali felé. A fiú kis válltáskáját ledobta az előszoba asztalra. – Fel kellene hívni anyukádat, nem szeretném, hogy aggódjon.

- Csak kiborulna.

- Biztos nem akarsz hazamenni?

Amenadiel megtárgyalta magában a dolgot. Rettentően kimerültnek érezte magát. Bármennyire tisztában volt azzal, hogy felelőtlenül feljött a férfi lakására anélkül, hogy bárkinek szólt volna róla, úgy érezte, most jó helyen van. Megsimogatta az engedélye nélkül az ölébe telepedő macskát. Belefúrta az ujjait a puha bundába, mire Sziamiaú hanyatt vágta magát, és lelkes dorombolásba kezdett. Bruce féltékeny lett, odadugta a fejét, és esetten bámult rá. Képtelenség volt nem megsimogatni őt is, mire lelkes lihegés és nyálcsorgatás volt a válasz.    

- Sajnálom. Nem akartam kiborulni.

Ryan leült a dohányzóasztalra vele szemben, és megveregette a kutyája hátát.

- Én örülök neki. Az eltelt egy hónapban végig azt éreztem, hogy elzárod magadba a fájdalmad.

- Évek óta ezt teszem, Ryan.

- De már nem kell.

- Nagyon szánalmas vagyok, mi? – Mosolyogni próbált, de megremegett az ajka.

- Nem. Csak emberi.

Bruce-t simogatva összeért a kezük. Amenadiel el akarta húzni, végül nem tette. Hagyta, hogy összefonódjanak az ujjaik. Új érzés borzongatta meg. Lassan a férfira nézett. Csak bámulták egymást. Amikor csendesen újra sírni kezdett, hagyta, hogy a férfi odahúzza az ölébe, és ringatni kezdje. Sziamiaú sértődötten odébb állt, de Bruce letelepedett a gazdája lábához, és orrával a fiú lábát böködte halkan nyüszítve.

Ryan nem lepődött meg, hogy a sírástól teljesen elcsigázva, elaludt a karjaiban. Vagyis dehogynem, nem számított ekkora bizalomra. Lassan felállt, nem akarta felébreszteni, és átvitte a hálószobába. Letette az ágyra, majd kis tétovázás után leült mellé. Nézte a sápadt arcot, amelyre rászáradtak a könnyek. Felsóhajtott, és a hajába túrt. Akár akarta, akár nem, Amenadiel különlegesebb lett a számára, mint gondolta volna, és jelenleg – tekintve a körülményeket – fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a helyzettel.

            Felriadt. Ismeretlen helyen volt megint. Nagyot nyelt. A mellette levő párnáról egy macska bámult rá. Macska? Felnyögött, és a homlokára szorította a tenyerét. Mielőtt pánikrohamot kapott volna, minden eszébe jutott.

- Sziamiaú, mit csinálsz? – Ryan suttogva veszekedett tovább a cicával, aki odaballagott hozzá, hogy kiharcoljon tőle egy simogatást.

Elmosolyodott. Megdörzsölte a szemét, és lassan felült. Ryan az ágy végében állt, és éppen a hóna alá kapta az engedetlen állatot.

- A telefonod merre van?

- A táskámban.

- Letettem kint, mindjárt hozom. Remélem, anyukád nem keresett még, mert különben kikapunk.

Nem volt szerencséjük. Négy nem fogadott hívása volt az anyjától. Kiült az ágy szélére, és miközben próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Ryan ágyában aludt, visszahívta.

- Végre! Már aggódtam.

- Bocs, anyu, rezgőre állítottam a telefont, és nem vettem észre, hogy kerestél.

- Jól vagy?

- Igen. Végeztél?

- Még nem, kicsit késni fogok. Nem baj?

Megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

- Nem.

- Ryan?

- Most falt be egy kétszemélyes reggelit. – Ezzel nem is füllentett nagyot, de legalább az anyját megnevettette.

- Jól van. Majd hívlak. Szeretlek, kicsim!

- Én is, anyu!

Visszaállította a hangerőt, miután kinyomta a hívást, majd felállt. A hangok után ment. Ryan a konyhában zörgött, mint kiderült épp enni adott az állatoknak.

- Anyunak tovább kell maradnia – mondta neki.

A férfi a macskát simogatta mellé guggolva, miközben az rávetette magát a konzervre. Felmosolygott rá.

- Most megnyugodtam.

- Hát, még én! – Nekidőlt a konyhapultnak. – Nem akarom, hogy aggódjon.

- Ez érthető. Jobban érzed magad?

- Igen. Köszönöm.

- Nincs mit. Kérsz valamit enni vagy inni?

- Egy kis vizet kérek, köszi.

A vizet kortyolgatva körbejárt a lakásban. Ryan közben kétszer átesett a kutyán, és jött-ment, hogy viszonylagos rendet tegyen. Amenadiel nem bánta a rendetlenséget, a szanaszét szórt ruhákat, a kutya által szétrágott újság cafatjait, amik beborították a padlót.

- Szombaton szabadnapos leszek. – A férfi megállt mellette, ahogy a könyvespolcnál nézelődött. – Ki akarom vinni sétálni Bruce-t a parkba. Nincs kedved velünk jönni?

- Nem akarok zavarni.

- Ha úgy gondolom, hogy zavarsz, nem hívlak el. Bruce is örülne, és neked se ártana némi séta a levegőn. Még mindig nagyon sápadt vagy.

Felnézett a férfira, aki épp homlokráncolva igazgatott vissza egy szemmagasságban levő könyvet a polcon. A karomnyomok alapján egyvalakire lehetett tippelni, hogy ki ráncigálta ki a helyéről.

- Mindezek után még mindig a barátom akarsz lenni?

- Ezt hogy’ érted?

- Azok után, amiket elmondtam, meg ahogy viselkedtem.

- Tudom, hogy mekkora bátorságba került beszélned róla, és ez még csak kis része volt az egésznek, nem igaz? – Ryan szomorú mosollyal kisimított egy tincset az arcából, ami kiszabadult a csat fogságából. Most először nem rezzent össze a váratlan érintéstől. – Köszönöm, hogy elmondtad.

- Így se undorodsz tőlem?

A férfi mély levegőt vett.

- Nem.

A pohár vízbe bámult.

- Akkor se, ha azt mondom, hogy volt, amikor élveztem?

Ryan nem tudta, mit mondhatna erre. Nézte a vékony ujjak között reszkető poharat.

- Képtelen vagyok megítélni téged, ha erre vagy kíváncsi – válaszolta alig hallhatóan. – Az undor pedig a legutolsó dolog, ami az eszembe jut, ha rád nézek, annak ellenére, hogy tudom, hány férfi ismeri a testedet, s hányat elégített ki ez a lefelé biggyedő, csábos ajak – húzta végig a mutatóujját a száján, mire döbbenten meredt fel rá. Ryan arca nagyon komoly volt. – Nem vagyok naiv kölyök, vannak sejtéseim, miket tettél meg a vendégeid kedvéért. Kedvellek, s éppen ezért most nem a legkönnyebb helyzetben vagyok, mert nem tudom, mit jelentek neked?

- Nem tudom. Csak… jó beszélgetni veled. Meg… ilyesmi. Ebben nem vagyok túl jó, azt hiszem. Mármint az érzelmekről való beszédben.

- Nincs semmi baj.

Egymást nézték.

- Nem fogok semmit rád erőltetni, ha ettől félsz. Megértem, ha egy nap azt mondod, hogy elég volt, hagyjalak békén. Ugyanolyan férfi vagyok, mint azok, akik bántottak évekig.

Amenadiel szíve majd’ megszakadt, ahogy megrázta a fejét.

- Nem vagy olyan. Pont ezért kedvellek, és ugyanezért félek tőled. Értesz?

Ryan értette. Nem válaszolt, hagyta, hogy a fiú felvegye a megcsörrenő telefonját. Megsimogatta a combjának dőlő Bruce-t, és legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért belement ebbe a furcsa kapcsolatba.  

- Megyünk? Anyu most indul.

- Igen. Ti maradtok! Mindjárt jövök!

Bruce ott nyüszített az ajtóban, amikor elmentek. Sziamiaú valahol a lakás egy szegletén aludt, Amenadiel kicsit sajnálta, hogy nem búcsúzott el tőle. Nagyon fáradtnak érezte magát, ahogy a kocsi felé sétáltak.

- Jól vagy? – Ryan aggódva nézett rá, mielőtt indított volna.

- Igen. Nagyon látszik, hogy sírtam?

- Kicsit.

- Talán nem veszi észre – reménykedett, de természetesen az anyja ösztönei azonnal működésbe léptek, amikor meglátta.

- Mi történt? Miért sírtál? – torpant meg a kocsi mellett, ahogy feléje indult.

- Csak beszélgettünk Ryannel. Végeztél?

- Igen. Szállj be! – Az anyja megsimogatta a haját, majd Ryanre pillantott. – Beszélhetnénk?

- Természetesen, Mrs. Keyes.

Arrébb sétáltak pár lépést.

- Mit akar a fiamtól, Ryan? Ugye, szólíthatom így?

- Igen. Mire gondol?

- Tudja, mire gondolok.

A férfi lassan bólintott. Amenadielt nézte, aki aggódva ráncolta a homlokát az anyósülésen.

- Kedvelem a fiát, és nem akarom bántani.

- Ő most nagyon érzékeny és instabil. Az orvos azt mondta, hogy tudat alatt minket hibáztat azért, ami történt, ezért olyan személyhez próbál kötődni, aki nem tartozik a családhoz. Mint például maga. Nem akarom, hogy még nagyobb fájdalmat kelljen átélnie.

- Ezt én sem akarom.

Az asszony felsóhajtott.

- Nem örülök annak, hogy barátkozik vele. Félre ne értsen, nem magával van bajom, csak aggódom érte. Így is állandó félelemben élünk…

- Beszéltem Archer nyomozóval – kezdte Ryan tétovázva. – Elmondta, hogy egyik gyerek sem hajlandó beszélni a fogságban töltött időről és a fogvatartóikról. Remélték, hogy Amenadiel segít nekik…

- A többi gyerek tanúvédelembe került, Ryan – válaszolta nagyon hosszú percek múlva Mrs. Keyes. – Annak ellenére vették be őket a programba, hogy egy szót sem mondanak. A fiamnak is felajánlották, de ő nem fogadta el.

- Miért?

- Nem mondta el magának?

- Nem kérdeztem tőle, ő pedig nem mondott semmit.

Az asszony a jegygyűrűjét forgatta.

- Nekünk sem indokolta meg a döntését – vallotta be. – Archer nyomozó elérte, hogy gyakrabban járőrözzenek felénk, és Di sehová sem mehet egyedül, ám ettől még… - Reszketve mély levegőt vett. – Örülök, hogy velünk van, de félek is. Ahogy a nyomozók mondták, túl sokat tud.

- Mrs. Keyes, nem akarom bántani Di-t! Meg akarom védeni.

- Tudom. Csak attól tartok, hogy erre egyikünk sem képes – nézett a szemébe szomorúan az asszony, és megveregette a karját. – Most mennem kell! Viszontlátásra, Ryan!

- Viszlát, Mrs. Keyes! Szia, Di! – kiáltotta oda a fiúnak.

- Szia, Ryan! – Amenadiel láthatóan megnyugodva integetett.

Ryan addig bámult a kocsi után, míg el nem tűnt a szeme elől. Becsülte Mrs. Keyes őszinteségét, és az erejét, hogy minden félelme ellenére képes volt rábízni a fiát. Felsóhajtott, és rosszkedvűen elindult a kávézó felé. Az, hogy vonzódni kezdett egy lelkileg sérült fiúhoz, komoly kérdéseket vetett fel benne, s ez csak egy probléma volt a sok közül…