3. fejezet

3.

Szakadt az eső majdnem egész úton, és a Nap csak néhány pillanatra bukkant ki a felhők mögül. Az autó csendesen duruzsolt, a rádió pedig halkan szólt. Minden egyes kilométerrel közelebb került a múlthoz, amelyet igyekezett elfelejteni. A tudata mélyére akarta száműzni a kirekesztettséget, a magányt, a szegénységet, a csalódásokat, a reménytelen érzelmeket. Megfogadta, hogy soha nem megy oda vissza. Sam levele azonban ráébresztette, hogy nem menekülhet örökké a rossz emlékek elől, szembe kell néznie velük.

Visszarepült az időben, ahogy átlépte Harmony határát. Csökkentette a sebességet, nézte a várost, az ismerős házakat, az ismeretlen épületeket. Néhánytól eltekintve nem változott semmi. Még mindig ugyanott volt a seriff irodája, a bolt, a fodrász, a kocsma, a kávézó, az iskola és a templom is. Samhez akart menni elsőként, hiába állt meg volna legszívesebben a parókia előtt. Mégis a régi házuk előtt találta magát.

Az eső végre abbamaradt, Cade a sors iróniájának tekintette, hogy pont akkor sütött ki a Nap, amikor megállt a ház előtt. Sokáig bámulta, emlékek lebegtek a szeme előtt. Ezen a járdán tanult meg járni, biciklizni, gördeszkázni. Abban a kertben játszott, és az a ház volt az otthona, amely most idegenként meredt rá fekete ablakaival.

Kiszállt, nekidőlt az autónak, beitta a fehér falakat, a kopott tornácot, amelyet gondos kezek javítgattak, a fehér függönyöket, az ápolt virágoskertet. Sokkal csinosabb és otthonosabb volt, mint amilyen az ő korában volt, vagy amilyenre emlékezett. Ha jól emlékezett, egy fiatal házaspár vette meg pár hónappal később, hogy ők elmentek. Jóval áron alul kapták meg, mert Cade-éknek szükségük volt a pénzre.

Nem tudta, mennyi idő telt el, észlelte, hogy több függöny megrebben a szomszéd ablakokban. Vajon a régi lakók még élnek? Mr. és Mrs. Gibbons ott szemben? Vagy mellettük Mrs. Shields? Tomkinék gyerekei kisebbek voltak, mint ő, már nekik is biztos családjuk van…

A tarkóján azonnal felmeredtek a szőrszálak, amikor a seriff kocsija befordult az utcába. Nem mozdult, csak a szeme sarkából figyelte, ahogy leparkol mögé. Az idősebbik, Harry Newille a seriff jelvényét viselte, régen még csak helyettes volt. Megöregedett, mióta nem látta, enyhén pocakosodott, de a tekintete nem változott semmit. Hozzá képest a másik fiatal tacskó volt, rövid vörös haja szanaszét állt, szeplői láttán képtelen volt az ember komolyan venni.

- Jó napot, uram! Igazolja magát, kérem! – Olyan pózban állt meg előtte, hogy Cade komolyan megfontolta, állon vágja. Az ehhez hasonló kivagyiság még mindig kihúzta nála a gyufát.

- Az Egyesült Államok érvényben levő törvényei szerint egy rendőrnek kötelessége igazolnia magát, mielőtt valamilyen intézkedést foganatosít – válaszolta halkan.

A válasznak megvolt a hatása, a fiatal rendőr hökkenten pislogott, majd jól felhúzta magát.

- Na, ide figyeljen!

- Elég, Johnny! – Newille közelebb lépett, a szemét összehúzva mérte végig Cade-t. – Sejthettem volna – morogta.

- Igen, sejthetted volna.

- Te ismered ezt a fickót? – A seriff társa a homlokát ráncolta.

A két férfi ügyet sem vetett rá. Egymást méregették.

- Az öreg nyugdíjba vonult? – Cade a jelvényre mutatott.

- Két hete.

- Gratulálok! – Cade érdekesnek találta a dolgot, hiszen Sam szerint két hete ölték meg azt a kislányt, de nem tett megjegyzést.

- Köszönöm.

- A családod?

- Köszönöm, jól vannak. Anyád?

- Megöregedett.

- Egyikünk se lesz fiatalabb. Te sem.

- Én felnőttem. – Cade mozdulatlan volt, de az idegei pattanásig feszültek. – A helyettesed mikor éri el a felnőttkort?

A férfi szeme a társára tévedt, akin látszott, hogy legszívesebben nekimenne az idegennek.

- Mit keresel itt? – szegezte Cade-nek a kérdést.

- Gondoltam, nosztalgiázok egy kicsit.

- Ennyi év után?

- Talán tiltva van? – Cade nehezen uralkodott magán. Annyi év telt el, a régi balhés kölyökből megfontolt katona lett, de most, hogy szembe kellett néznie a régi vádakkal és ellenségeskedéssel, valahogy ösztönösen feltámadt benne a védekező dac.

- Neked? Talán igen.

- És ki tiltja meg? Te? Vagy a Sade-ék? – A seriff arca elsötétült. – Szabad országban élünk, oda megyek, ahová akarok.

- És te ide akartál…

- Pontosan.

- És most.

- Miért ne? Talán van valami oka, amiért pont most nem jöhetek ide?

- Csak furcsa.

- Micsoda?

Newille keményen nézett rá.

- Két héttel ezelőtt megerőszakoltak és megöltek egy kamaszlányt, aki annyi idős volt, mint Samantha Sade annyi évvel ezelőtt. Gyanúsított nincs, de érdekes módon az akkori gyanúsított mostanra időzíti nosztalgikus látogatását a városba.

Cade gyomrában mintha kövek lettek volna, hányingere támadt ettől az egésztől. Tudhatta volna, hogy ez lesz.

- Jól jön neked az én nosztalgikus látogatásom, igaz? Legalább lesz kire ráhúzni a vizes lepedőt.

- Nem gyanúsítalak semmivel.

- Egyelőre.

- Egyelőre.

- Megtudhatnám én is, hogy mi a francról beszéltek?! – szólt közbe mérgesen a másik rendőr, szeplői szinte világítottak az arcában.

- Johnny, bemutatom neked Cade Constantint. Tizenhét évvel ezelőtt költöztek el innen az anyjával. Biztos hallottál róla, őt gyanúsították azzal, hogy megerőszakolta Sam Sade-t. Cade, ő itt az egyik helyettesem, John Burke.

Cade jobban szemügyre vette a férfit.

- A boltos Burke legkisebb fia vagy?

- Nem emlékszem magára – vágta oda a férfi.

- Nem csodálom, öt-hat éves, ha lehettél akkoriban.

- Minek jött vissza?

- Szeretnék meglátogatni pár barátot.

- Neked nincsenek itt barátaid, Cade! – vágta oda a seriff.

Cade nagyon mélyről vett levegőt. Ellökte magát, és teljes száznyolcvankét centis magasságával a két férfi fölé magasodott.

- Ezt nem a te dolgod eldönteni! Ahogy azt sem, hogy hol állok meg, és mit nézek meg. Mert gondolom, figyelmeztetni akarsz, hogy ne zaklassam e bájos kis utca békés lakóit. – Gúnyos hangjára Newille szeme összeszűkült. – Ki hívott ki? Mrs. Tomkin? Mrs. Gibbons? Netán Mrs. Shields?

- Mrs. Shields pár éve meghalt.

Cade nem mondott semmit, rá sem pillantott a közbekotyogó Burke fiúra. A seriffet nézte, aki kezdett nagyon ideges lenni, rángott a szája széle, ahogy régen is szokott, ha nem tetszett neki valami.

- Semmi keresnivalód itt, kölyök!

- A kölyök felnőtt, és jobban szereti, ha Constantin őrnagynak szólítják!

Newille arca tovább sötétedett. Jobban végigmérte, a bakancsától elkezdve terepmintás nadrágján keresztül egészen khaki színű pólójáig.

- Katona lettél?

- Szerinted azért hordom, hogy menőnek nézzek ki?

- Belőled kinézem.

Cade erre csak keserűen elmosolyodott, és kinyitotta a kocsiajtót.

- Még nem mondta a seriff, hogy elmehet! – Johnny Burke elkapta a karját.

A Nap megint elbújt a felhők mögött. Cade megmerevedett. Ösztönösen mozdult volna, de a fegyelem erősebb volt. Newille elcsípte a tekintetét.

- Engedd el, Johnny! Hadd menjen az őrnagy úr!

- Köszönöm. – Cade a kormány mögé huppant, és beindította a motort.

A seriff behajolt az ablakon.

- Meddig maradsz a városban?

- Még nem tudom.

- Hol szállsz meg?

- A motelben, ha van üres szobájuk. – Mindketten tudták, hogy nem az a lényeg, hogy a moteltulajdonos Violette-nek van-e szabad szobája, hanem az, hogy ki akarja-e adni Cade Constantinnak.

- Odaszólok, hogy tartsanak fenn neked egyet.

- Kösz.

Newille megfejthetetlen tekintettel bámulta. Cade biztos volt benne, csak azért segít neki, mert így legalább tudja, hol keresse.

- Samhez mész? – kérdezte nagyon halkan.

Cade fél szemmel Burke felé pillantott, aki rosszkedvűen állt egyik lábáról a másikra.

- Igen – mondta.

- Hozzáment Harry Morganhez.

- Valóban? Örülök, hogy nem maradt egyedül.

- Biztos, hogy nem volt neki könnyű, ahogy most sem az főleg, mióta Suzy Pipp meghalt. Ne rontsd el neki még jobban, Cade!

Cade nem mondta el, hogy Sam hívta ide, csak bólintott. Hirtelen úgy érezte, a seriff még mondani akar neki valamit, de aztán csak sóhajtott, és ellépett az autótól. Cade elhajtott, de egészen addig nézett a visszapillantóba, míg be nem fordult a másik utcába.

A Sade ház felé hajtva azon töprengett, hogy mi is történik a városban? Newille nem volt túl boldog, hogy ő lett a seriff, Burke viszont elég nagyszájú volt ahhoz képest, hogy csak helyettes. Ha ők ketten nyomoztak a meggyilkolt lány ügyében, valahogy nem tartotta meglepőnek, hogy nem jutottak semmire. Egyáltalán akartak-e jutni valamire? Felsóhajtott, és ráfordult a behajtóra.

A Sade ház még mindig a város egyik legnagyobb és leggyönyörűbb épülete volt. Sade-ék annak idején egy kis viskóban éltek, míg meg nem gazdagodtak az aranyból. Megalapították Harmony-t, felépítették a házat, és azóta is uralkodtak az itt lakókon. Sam leveléből kitűnt, hogy bár George Sade meghalt, legidősebb fia örömmel folytatja a családi hagyományokat. Megállt a bejárat előtt, és kis habozás után kiszállt.

Egyszer volt itt, Sam meghívta, de persze rossz ötlet volt eljönni, és ha nincs Agustin atya, csúnyábban sült volna el a látogatás. Utána már csak a birtok határáig kísérte a lányt. A lányt, aki az ajtót kicsapva éppen leszáguldott a lépcsőn. A haja úgy lobogott mögötte, mint az olvadt arany, hosszú, világoskék ruhája körbeölelte karcsú alakját. Cade szíve akkorát dobbant a láttára, hogy megsajdult a sebe. Aztán Sam már ott volt a karjaiban, vékony karjai erősen ölelték át, törékenysége és ismerős virágillata a hintőporral keveredve tőrként szúrtak Cade mellkasába.

- Cade, azt hittem… - Sam nevetett és sírt egyszerre. Gyönyörű volt. Kamaszlány vonásai érett nővé alakultak, a szeme még most is uralta az arcát. A mosolya ragyogott, annyira… annyira gyönyörű volt…

Cade torkát elszorították az érzelmek. Most döbbent rá, menyire hiányzott neki a lány, a nevetése, a bizalma, az optimizmusa, még egy kicsit a naivsága is, amellyel az életet szemlélte. Visszahúzta a karjaiba, és hagyta, hogy minden emléke, amely hozzá fűződik, feléledjen, meleg takaróba burkolja a szívét.

- Gyönyörű vagy – mormolta a fülébe.

- Hiányoztál, Cade! Attól féltem, nem fogsz eljönni.

- Sajnálom! Már korábban meg kellett volna tennem.

Sam lábujjhegyre állt, és gyengéd csókot nyomott az arcára.

- Nem kellett. Ez nem kényszer, nem akarom, hogy még több rossz emléked legyen. Nem kell maradnod, ha nem akarsz.

- Tizenhét év telt el, Sam, és én még mindig nem tettem túl magam azon, ami történt. Nem felejtettem el, hogy bántottak téged, és azt sem, hogyan néztek rám a városban utána. Képtelen voltam tovább lépni, és a leveled révén rájöttem, hogy itt az ideje mindent lezárni.

- Ezek szerint maradsz?

- Igen.

A lány megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

- Köszönöm. Ugye, nálunk maradsz? Gyere, mindjárt kész a vacsora. A gyerekek miatt korán eszünk. – Húzni kezdte befelé. – Harry is mindjárt hazaér.

- Sam.

- Igen? – A lány megfordult. Nem, nem volt már lány. Nő volt, aki annak ellenére, ami történt vele, egyensúlyban volt az élettel. Tényleg ragyogott, látszott rajta, hogy boldog. Cade odahajolt hozzá, és nagyon finoman szájon csókolta. Sam elkomolyodott. Csak nézték egymást, régi emlékek kavarogtak mindkettejükben, együtt töltött, nevetéssel teli esték, egy gyengéd, átszeretkezett utolsó éjszaka.

- Boldog vagy?

A lány habozás nélkül bólintott.

- Igen. – Elpirult. – Harry nagyszerű ember. Szeret engem és a gyerekeket. Úgy fogadott el, amilyen vagyok. Mellette nincsenek rémálmaim.

Cade elmosolyodott.

- Ennek örülök.

Sam szemébe könnyek gyűltek, és a férfi keze után nyúlt.

- Azt hiszem, most már bevallhatom, hogy szerelmes voltam beléd. Soha nem mertem elmondani, de sejtetted, igaz?

- Igen. – Cade hangja rekedt lett.

- Akkor este tényleg meg akartalak várni, hogy… Egyetlen éjszakát akartam… - Sam hősiesen küzdött a könnyei ellen, kecses ujjai vaskapocsként szorították a férfi kezét. – Akkor este minden álmom összetört. Gyűlöltem magamat, azt az embert, az apámat, talán egy picit téged és Agustin atyát is. De mindenek ellenére szerettelek, ezért amikor Agustin atya elmondta, hogy elmentek a városból, úgy éreztem, mintha kitépnék a szívemet a helyéről. Nem akartalak elveszíteni, mert a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy téged nem érdekel, mit tett velem az ember, te úgy is szeretni fogsz. – Sam már sírt. – És te úgy is szerettél…

- Sam…

- Ne, hadd fejezzem be, kérlek! Visszaadtad az emberekbe vetett hitemet akkor is, ha utána sok idő kellett, míg talpra álltam. Nélküled olyan nehéz volt… Senki nem barátkozott velem, mert tudták, mi történt, és ettől… olyan szánalmasnak és kirekesztettnek éreztem magam. Már megértettem, hogy te és anyukád mit éltetek át. Aztán jött Harry… Őt nem érdekelte, hogy ki vagyok, mi történt velem, csak az, hogy boldoggá tegyen. Nagyon szeretem őt, Cade! Jobban is, mint téged, és ettől olyan rosszul érzem magam!

Cade érezte, ahogy egy kő legurul a mellkasáról. Halkan felnevetett, és homlokon csókolta a lányt.

- Ne butáskodj, Sam! Ne érezd rosszul magad, mert szeretsz valakit! Soha nem érdemeltem meg a szerelmedet, és ettől mindig bűntudatom volt.

- Nem bántad meg azt az éjszakát? – Sam a kézfejével törölgette a könnyeit.

- Soha. Boldoggá akartalak tenni, elfeledtetni veled a rossz emlékeket. S őszintén szólva magammal akartam vinni belőled valamit, ami felmelegít, valami gyönyörűszépet…

A lány ajkán végre megjelent egy halvány mosoly.

- Sikerült?

- Igen. – Cade nagyon halkan válaszolt.

Kis csend után Cade összeborzolta a lány haját, ahogy régen, és Sam hangosan felnevetve bokán rúgta.

- Tudod, te, mennyi idő, amíg kifésülöm?

- Ezt tanúsítom. – Magas, nagydarab férfi állt Cade kocsija mellett. Érdeklődve mérte végig, de nem ellenségesen. – Harry Morgan vagyok, Sam férje. Te pedig, gondolom, Cade Constantin.

- Igen, örvendek!

- Menjünk be! – Sam a férjéhez lépett, megcsókolták egymást. A férfi zsebkendőt vett elő, gondosan letörölgette az utolsó könny maradékát is. Cade egy kis irigységet érzett, de aztán az érzés gyorsan tova is szállt. Szerette Sam-et, de nem volt szerelmes belé. A lány jobbat is érdemelt nála, egy olyan embert, aki a rajongásig szerette, s úgy tűnt, meg is találta azt a férfit a férje személyében.

- Cade, már előkészítettem neked a vendégszobát – mondta Sam, miközben besétáltak a házba. – Gondolom, átöltözöl vacsora előtt.

Cade végigmérte önmagát a nagytükörben, amely elfoglalta az előtér fél falát. Le sem tagadhatta, hogy katona. Rámosolygott a lányra.

- A hadsereg az otthonom, nem igazán mozdulok ki a civilek közé, így másik ruhám sincs.

- Oh, semmi baj! – Sam nem jött zavarba. – A cuccodat a kocsiban hagytad?

- Ne haragudj, de nem akarok itt maradni. A motelban szállok meg.

- De…

- Sam, nem akarok nektek kellemetlenséget! Newille már így is rám szállt.

Sam arca elsápadt.

- Menjünk a könyvtárszobába! – mondta halkan. – Didiret, fél óra múlva ehetünk! – kiáltotta el magát, mire a ház hátulja felől vidám igen csendült. – Didiret a házvezetőnő, a dada, a szakács, a kertész, és a legjobb barátnőm – magyarázta Cade-nek. – Te nem ismered, később került a városba. Most éppen a gyerekekre vigyáz. Ülj le! Mit kérsz inni?

- Most semmit, köszönöm.

- Biztos hosszú volt az út, valamit…

- Drágám! – Férje halk hangjára Sam felsóhajtott, és leült a kanapéra. Gondosan eligazgatta a szoknyáját, mielőtt megszólalt volna.

- Bocsáss meg! Azt hiszem, próbálom húzni az időt.

- Megértelek, semmi baj.

- Mikor kaptad meg a levelet?

- Tegnap.

- Múlt héten adtam fel. Jobban mondva Harry. Nem akartuk a városban, nehogy az emberek beszélni kezdjenek. Ide jöttél először?

- Voltam a régi házunknál. Kihívták rám Newille-t.

- Oh, sajnálom! Biztos Mrs. Gibbons volt. Amióta meghalt a férje, sokat aggódik, hogy betörnek hozzá. Minden rendben van?

Cade elmerült a puha fotelban. Alapvetően nem szerette az ilyen ülőalkalmatosságokat, de most tetszett neki. Sokat változott a ház, otthonosabb, élhetőbb lett, Sam hatása tagadhatatlan volt.

- Kis híján megkérdezte, merre voltam két héttel ezelőtt.

- Jaj, ne! – Sam a homlokára tette a kezét.

- Nincs semmi baj.

- De van! Nem hiszem el, hogy nem tudnak leakadni rólad! Tizenhét év telt el, minden évben történt egy erőszak, és te a környéken sem voltál!

Cade komoran hallgatott.

- Nyugodj meg, drágám!

- Nem nyugszom meg, Harry! Cade ártatlan volt, az apám és a város mégis megvádolták, mert könnyebb volt őt és az anyját elüldözni, mint megkeresni az igazi tettest. Igazságtalan volt, ami történt, mégse kért senki bocsánatot, sőt… - Sam dühösen a levegőbe bokszolt.

Cade nem állta meg mosolygás nélkül. Sam kamaszkorukban is belevaló lány volt, és ez mostanra sem változott, akárhány év is telt el.

- Igaza van a férjednek, Sam. Nem tudnak rám bizonyítani semmit. Két héttel ezelőtt még a házat sem hagyhattam el orvosi felügyelet nélkül.

- Megsérültél? – Sam riadtan bámult rá.

- Már jól vagyok. Ennek köszönhető, hogy itthon ért a leveled.

- Hol szolgálsz? – Harry átkarolta a felesége vállát, és gyengéden simogatta a karját, hogy megnyugtassa.

- Irak. – Cade tömören válaszolt, nem akart katonai tanácsadói munkájáról beszélni. Nem akarta még jobban megijeszteni Samet, és azt sem akarta, hogy dicsekvésnek hangozzanak a hadseregnél töltött évei.

- Biztos jól vagy?

- Még nem mehetek vissza terepre, de jól vagyok. Ne aggódj! Inkább mesélj nekem az áldozatokról. Tudom, hogy nehéz dolgot kérek tőled, de muszáj többet tudnom.

Sam mély levegőt vett, felállt, és az íróasztalhoz lépett. Az egyik fiókból egy mappát húzott elő, és odavitte a férfinak.

- Ebbe összegyűjtöttünk Harry-vel és Agustin atyával mindent, neveket, dátumokat, lehetséges elkövetőket. Michael segített rendszerezni. Pár nap múlva visszaér a kutatóútjáról, szerintem szívesen segít bármiben.

- Egyelőre szeretném egyedül átnézni. – Cade erőt vett magán, és nem nyitotta ki a dossziét.

- Rendben. A legutolsó áldozatot Suzy Pipp-nek hívták, ugyanoda járt suliba, ahová mi, még az osztályfőnöke is ugyanaz volt, mint nekem.

- Mrs. College még él?

Sam felkuncogott.

- Nyugdíj mellett tanít.

- Szegény srácok!

Összenevettek. Harry is mosolygott, de azért megfeddte őket.

- Komoly, keményen dolgozó asszonyról beszéltek…

- Emlékszel, amikor rágógumit raktál a naplóba? – Sam felvihogott. – Iszonyú pipa volt.

- Bezárt a szertárba – bólintott Cade.

- Te meg kimásztál az ablakon.

- Simán. Hazafelé összefutottam vele, félútig rohant utánam, győztem lerázni. Anyu büntetésből nem adott aznap vacsorát. – Cade nevetése megfakult. Akkoriban már úgy voltak, hogy örültek, ha vacsorára van mit enniük, így megszokta, hogy korgó gyomorra kell aludnia menni. Sam sejthette, mi jár a fejében, mert felállt.

- Menjünk enni! Utána minden kérdésedre válaszolok.

Cade-nek nem volt étvágya. Felvette a mappát, és felállt.

- Bocsáss meg, de most inkább kihagynám. Kibérelek egy szobát, és korán lefekszem. És még ezt is szeretném átnézni…

- Valamit enned kell!

- Majd bekapok valamit a büfében.

- Cade…

- Kérlek, Sam, időre van szükségem! Szeretnék még veled lenni, de most… fáradt vagyok. – Cade-nek nehezére esett beismernie, hogy ez a helyzet, de hiába szokta meg katonaként a kemény igénybevételt, ez az út, az emlékek, és most ez a beszélgetés teljesen kimerítették. Talán tényleg korai lett volna még visszamennie az egységéhez, villant át rajta.

Sam a férjére pillantott, aki bólintott.

- Rendben, de azért holnap eljössz, ugye?

- Igen.

- Velünk ebédelsz?

- Ha nem zavarok.

- Ne butáskodj! – Sam megölelte. – Biztos jól vagy? Harry ne vigyen el?

- Annyira nem vagyok fáradt, nyugi! Szép estét! Holnap beszélünk! Viszlát! – Kezet fogott Harry-vel, puszit nyomott Sam arcára, és kisétált a kocsihoz. A lány utánaszaladt.

- Cade, várj!

- Tessék.

Sam habozott.

- Elmész Agustin atyához?

Cade megdermedt.

- Nem hiszem.

- Mi történt köztetek? Összevesztetek? Vagy miattam…?

- Nem, dehogy! Csupán… az az éjszaka mindent megváltoztatott. A mi kapcsolatunkat is.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád!

- Cade…

- Sam, nem a te hibád, hogy egy szemétláda bántott! Megtehette volna máskor is. Megtehette volna akkor, amikor én is veled vagyok.  

- Akkor miért nem beszélsz Agustin atyával?

Cade felsóhajtott. Megérintette Sam haját búcsúzóul.

- Holnap átjövök.

Samet éppen akkor karolta át a férje, amikor ő kihajtott a kapun. A motelhoz akart hajtani, de Sam beleültette a bogarat a fülébe. Lehajtott a tóhoz. Senki nem volt a régi mólónál, jóval távolabb látott egy új építésűt, ott többen is lógatták a lábukat a víz fölé. Hosszan állt a parton, hallgatta a neszeket, a távoli hangokat, a nád susogását. Lassan sötétedni kezdett, a Hold visszatükröződött a víz felszínén, ezernyi emléket idézve fel.

A lábai magától mozdultak, és indultak el az alig használt ösvényen. Olyan volt, mintha visszarepült volna az időben. Ezen a helyen semmi sem változott, csak ő lett más. Felmerült benne a kérdés, mit is keres ő itt? A válasz távoli, harsány kamaszhangok formájában érkezett, aztán alakot öltött egy ház formájában, amelynek lakóját még tizenhét év elteltével sem tudta kiverni a fejéből…