3. fejezet

3.

            A Shiroh-ügy tárgyalásának első napja feszültséggel terhes, mintha csak mindenki érzékelné, mi megy végbe közöttünk Reed-el. A nyitóbeszédeink jobban nem is különbözhetnének egymástól, és mégis… ugyanaz az elszántság csendül ki belőlük. Az első tanúk meghallgatása amolyan tánc, udvarias tiltakozások és szenvedélyes kérdések váltakozása. Reed úgy játszik mindenkivel, akár macska az egérrel, és ahogy csillogó szemébe nézek, tudom, mennyire élvezi ezt a játékot. Én más vagyok, csendesebb, kedvesebb, és ahogy ő játszik, én úgy bűbájoskodom. Az ujjaim köré csavarom őket, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élvezem. Ebből is látszik, hogy akármennyire is különbözünk, valójában mennyire hasonlítunk…

Aztán kettőnk párharcának fontossága hirtelen semmivé foszlik, amikor feltűnik, hogy Melissa egyre sápadtabb, tekintete pedig el-elhomályosul.

- Melissa, jól van? – hajolok oda hozzá. Megérintem a kezét, jéghideg ujjai megrémítenek.

- Sajnálom, én… - Melissa felém dől, éppen időben kapom el.

Orvosért kiáltok, kitör a káosz, végül Abbott bírónak kell rendet teremtenie. Melissa rosszulléte csupán pár perces, de ez elég, hogy másnapra halassza a folytatást. Látom Reed-en, hogy rosszul érinti a döntés, de mivel éppen szégyellem magam, amiért nem figyeltem eléggé a védencemre, kevésbé üt szíven a rosszkedve.

Az irodában Garry és én is inkább a folyó ügyeinkkel foglalkozunk, egyikünk sem beszél a vád képviselőiről. A tanúk névsorát böngészem, igyekszem Reed fejével gondolkodni, mit tervez, és ahhoz igazítani minden lépésemet. De gondolataim minduntalan elkalandoznak, és egy idő után azt veszem észre, hogy az ablakon bámulok kifelé, és fájón sajog a mellkasom…

            Meg sem lepődöm, amikor késő este csengetnek. Biztos vagyok benne, hogy most sem Garry látogat hozzám. Kilesek. Valóban Reed áll a küszöbömön. Ajtót nyitok.

- Nem szabadna itt lenned – mondom, de félreállok az útjából. Azt hiszem, vártam, hogy eljön. Reménykedtem, hogy meglátogat. A látványa csak még jobban felkavar. Láthatóan még nem volt otthon, csak a nyakkendőjét vette le.

- Tudom. – Leveszi a felöltőjét, és besétál a nappaliba.

- Akkor mit keresel itt?

Felém fordul, szótlanul néz rám. A szívem a torkomban dobog a sötét tekintet láttán.

- Holnap folytatódik a tárgyalás.

- Tudom.

- Hú, de bőbeszédű vagy ma – próbálok gúnyolódni, mire csak elhúzza a száját. Istenem, még ilyen fáradtan is annyira vonzó! A hajamba túrok. – Ne haragudj! Le szeretnék fürödni. Addig nem melegítenéd fel a lasagnét, amit hoztam? – Tisztában vagyok azzal, hogy szabályosan elmenekülök előle, de az emlékek túl élénken élnek bennem. Már a fürdőajtót akarom betenni magam mögött, amikor megszólal.

- Hazaindultam, de itt kötöttem ki a lakásod előtt. Nem akartalak látni a múltkoriak után…

Harciasan feléje perdülök.

- Talán szégyelled, hogy viszonoztad a csókom?!

- Nem erről van szó! – csattan fel.

- Akkor mégis miről? – dőlök neki keserű mosollyal az ajtófélfának. A lelkem mélyén még mindig attól félek, hogy megvetéssel néz rám.

- Arról, hogy… olyan, mintha az a csók… minden falat lerombolt volna kettőnk között. Minden olyan falat, ami megállíthatott volna minket attól… attól, ami most zajlik közöttünk.

- És te ezt bánod?

- Azt hiszem, akkor nem lennék itt – feleli halkan, komolyan.

Szíven ütnek a szavai. Képtelen vagyok válaszolni, mert attól félek, hogy kibukna belőlem valami eddig elfojtott érzelem. Inkább csak visszahúzódom a fürdőbe, és csendesen beteszem magam mögött az ajtót. Ahogy belenézek a tükörbe, mindjárt félre is kapom a pillantásom. Lángol az arcom, csillog a szemem. Meg sem kell szólalnom, hogy tudja, milyen érzelmek dúlnak bennem.

Hosszan engedem magamra a hideg vizet, és közben végig tudatában vagyok, hogy Reed-et csupán egy vékony fal választja el tőlem. Langyosabbra állítom a vizet, nekidőlök a csempének. Reed arca bukkan fel lehunyt szemem előtt. A kezem önkéntelenül mozdul, végigsimítok a mellkasomon, a csípőmön, a combomon. A vágy túl erős, hogy ellenálljak, de amikor hűs szellő éri a bőrömet, felpattan a szemem.

A zuhanyfülke ajtaját nem húztam be, mert sietni akartam. Reed karnyújtásnyira áll tőlem, az arca feszült. Levesz egy törölközőt a tartóról, és felém tartja. Ki kell lépnem a zuhany alól, hogy elérjem. Már lényegtelen, milyen hűvös volt eddig a csempe, forróság izzik fel bennem. Elállítom a vizet, feléje lépek, kicsit habozok. Nem úgy tűnik, hogy oda akarja adni a törölközőt. Mi a szándéka? Mit akar? De nem kell mást tennem, csak belenéznem a szemébe, hogy rájöjjek a válaszra. Magához ránt, nem gyengéd, nem kedves. Beburkol a törölközőbe, ezzel le is szorítja a kezem, mire megvonaglok, hogy kiszabaduljak. Ahogy odahajol hozzám, mozdulatlanná dermedek. Felidéződik bennem a csókja, az íze, az illata, az érintése. Még azelőtt apró, vágyakozó kis sóhaj tör fel belőlem, hogy az ajka az enyémhez érne…

Meglazul a szorítása, kiszabadítom a kezem, és azonnal a nyaka köré fonom. Mit érdekel, hogy ezzel őt is összevizezem?! A törölköző kettőnk közé szorul, keze végigsiklik a gerincemen, édes fájó érzés. Aztán a fenekemnél fogva az ágyékához szorít, és ezúttal ő az, aki felnyög. A soha nem hallott hang hallatán kis híja, hogy nem élvezek el. A mosdónak tántorodunk, egymást nézzük, lélegzetünk kapkodó.

- Egész nap ez járt a fejemben… - mormogja Reed, mohazöld szemében arany csillogással, és ezzel az egy mondatával a világ legboldogabb emberévé tesz.

- Tényleg? – Tudom, hogy idióta mosoly ragyog fel az arcomon, de képtelen vagyok uralkodni magamon. A vállára hajtom a fejem, és vágyódó szívem kicsit elcsitul. Az illata körbefon, a mellkasomon érzem súlyos szívdobbanásait, lélegzete a hajamat éri.

- Nem lenne szabad ezt művelnünk… - súgja, és a keze finoman végigsimítja a hátamat, megsimogatja a hajam.

- Anya miatt?

- Ő… Miatta is.

- És még mi miatt?

- Akárhogyan nézzük, a nevelőapád vagyok. Ez olyan, mintha bűnt követnék el. Mintha… a saját fiamat ölelném, és te az apádat csókolnád. – Kétségbeesik. – Hát, nem érted, hogy minden, amit teszünk, csak rosszul végződhet?!

- Miért kellene, hogy rosszul végződjön?! – kapom fel a fejem, megfeszül a testem. – Miért nem szállhatunk szembe a konvenciókkal? Mindenkivel, aki megítél minket? Miért kell boldogtalanul élnünk, csak hogy a társadalom elégedett legyen?! Ez igazságtalan és gonosz…

- Joh…

Megfogom a csuklóját, amikor megérinti az arcom.

- Én szembeszállnék bárkivel érted – mondom ki, pedig tudom, hogy ez már majdnem egyenlő a vallomással. – Mindenkivel megharcolnék, ha utána… mellettem maradnál… és boldoggá tehetnélek.

Reed arcán ezernyi érzelem suhan át, aztán hirtelen olyan erővel ölel magához, hogy alig kapok levegőt. Tétován simogatni kezdem a hátát, a szívem sajog és fáj.

- Bárcsak minden olyan egyszerű lenne – suttogja. – Bárcsak… soha nem találkoztam volna anyáddal… - ahogy kimondja, már el is taszít magától, feldúltan mered rám. – Olyanokat mondok, amiket nem lenne szabad! – tör ki belőle. – Fogalmam sincs, hogy jutottunk el odáig, hogy… ennyire kiforgatsz önmagamból! És mégis… folyamatosan te jársz a fejemben, veled álmodom, holott alig pár évvel ezelőtt még az anyáddal éltem, és vele szeretkeztem. Őt szerettem, te pedig nem voltál más, csak a nevelt fiam, akinek igyekeztem az apja lenni… - Van valami a hangjában, amire felkapom a fejem. Csak egy alig hallott mellékzönge, de ahogy félrekapja a tekintetét, tudom, hogy nem képzeltem.

- Melyikünknek hazudsz? Nekem vagy magadnak?

Egy pillanatra úgy tűnik, megüt. A fejét rázva az ajtó felé indul, én pedig a törölközőt a derekam köré csavarva követem. Már az ajtót nyitja a felöltőjével a karján, amikor megszólalok.

- Én már akkor rólad álmodtam, és elképzeltem, hogy engem ölelsz, és nem őt. – Megperdül, az arcán teljes döbbenet. – Gyűlöltem, amiért övé a szerelmed, és meg akartam halni, amikor elveszítettük, mert úgy éreztem, hogy az én hibám… Az én vágyam avatkozott a sorsába… – Érzem, hogy a könnyek gyűlnek a szemembe. – A szívem legmélyén mindig abban reménykedtem, hogy egyszer… legalább egyetlen egyszer az enyém leszel, mégha meg is gyűlölsz utána. Aztán a múltkor úgy csókoltál meg, olyan szenvedéllyel, amilyennel az anyámat soha, és… most mondd meg, mit gondoljak?! – kiáltok rá. – Mit tegyek, hogy végre beismerd magadnak is, valamit érzel irántam?!

Nézünk egymásra, alig pár lépés van közöttünk, és mégis mintha kilométerek választanának el minket egymástól. Nem nyúlok utána, amikor kilép az ajtón, és behúzza maga után, pedig azt kellene tennem. Visszarántani, és addig csókolni, míg… A tenyerembe temetem az arcom. Mégis meddig? Eddigi reményeim kezdenek köddé foszlani, és úgy érzem, a szívem megszakad…

            A tárgyalás második napja még feszültebb, mint az előző. Melissa nagyon sápadt, de Garry mégis jobban aggódik értem, mint miatta.

- Nem lenne jobb, ha a mai napra átvenném a helyed?

- Nem, köszönöm. Minden rendben.

- Úgy nézel ki, mint aki nem aludt egy percet sem az éjszaka. Szerintem semmi sincs rendben.

- Inkább mesélj a hódolódról. Nednek hívják, igaz?

- Ne tereld el a szót! – vonja össze a szemöldökét Garry. A vád asztala felé bámul. – Ő sem néz ki jobban, szóval ez vigasztal kicsit.

- Ned?

- Reedről beszélek, tökfej!

Azért sem nézek feléje. A kezem ökölbe szorul, és elszántan Garry-re mosolygok.

- Én viszont nem akarok beszélni róla. Inkább mesélj Nedről. Kérlek!

Garry a fejét ingatja.

- Bolond vagy! Összevesztetek?

- Volt némi vitánk – mondom, mert úgy tűnik, barátom nem adja fel a kérdezősködést.

- És?

- Semmi és. Elment, mielőtt egymás torkának ugrottunk volna. Hülye voltam, mert rázúdítottam az érzéseimet…

- Éppen ideje volt, hogy szembesüljön velük!

Felsóhajtok, és ösztönösen Reed felé pillantok. Pechemre ő is akkor néz felém. Hosszú másodpercekre összeolvad a tekintetünk. Felidéződik bennem a hangja, az íze, az érintése… Elfordulok. Garry megveregeti a vállamat.

- Fel a fejjel, Joh! Ne add fel!

- Te mondtad mindig, hogy nem érdemel meg, és most te vagy az, aki a karjaiba lökne? – hitetlenkedem.

Garry felnevet, és hozzám hajol.

- Reed olyan féltékenyen bámul rám, hogy lassan be kell ismerjem, érez irántad valamit. Talán… jobb lenne, ha végre tisztáznátok, mit éreztek egymás iránt.

- Lehet…

Abbott bíró belépésével megkezdődik a tárgyalás. Olyan ez, mintha egy gongütéssel elkezdődne a meccs. Reed és én is új erőre kapunk, a levegő szikrázik közöttünk. Ezúttal egyikünk sem kedves és türelmes. Ellentétünk ezúttal nyilvánvaló, az esti lapban aztán szembe is kerülök egy olyan képpel, amin ketten állunk, egymással szemben, mindkettőnk vonásai megfeszülnek. Az irodában sokáig bámulom a képet, és újra meg újra átveszem az ügy teljes menetét.

Ma újabb tanúkat hallgattunk meg, akik egymásnak ellentétes vallomásokat adtak. A bolti eladó azonosította Melissát, hogy megvette a levélnehezéket. Az utcaseprő viszont kétséget kizáróan állította, hogy Melissa a kérdéses időpontban a parkban sétált. Az ügy egyre bonyolódik, de tisztában vagyok vele, hogy legalább még két meghallgatást követően az esküdtek ítéletet fognak hozni.

- Caroline, elmehet haza.

- Ön nem jön?

- Még maradok egy kicsit. Garry itt van még?

- Igen.

Pár perccel később Garry besétál hozzám, és lehuppan a székre velem szemben.

- Ned azt mondta, hogy Reed ma nagyon nyűgös.

- Valóban? Nem baj.

Garry a fejét rázva felsóhajt.

- Hülyék vagytok.

- Lehet. Szóval mi is van közötted és Ned között?

- Megbeszéltük, hogy amíg a Shiroh ügy tárgyalása folyik, nem mutatkozunk nyilvánosan. Holnap nála vacsorázom.

- És?

- Mit és? – Garry elvörösödik. – Láttad őt, teljesen más, mint az eddigiek. Arról nem is beszélve, hogy hasonló a munkánk, és sokat beszélgetünk.

- Nem csak a lepedőt gyűritek?

- Ne szemétkedj!

Felnevetek.

- Bocsáss meg! – Odamegyek hozzá, és megölelem. – Sajnálom. Örülök nektek.

- Tudom. Bárcsak közöttetek is minden rendbe jönne…

- Nem tudom, hogy ez valaha megtörténik-e…

- Azt hiszem, újfent zavarok! – Reed hangjára riadtan megfordulok.

- Te mit keresel itt?

- Beszélnünk kellene, de úgy látom, épp másvalakivel vagy elfoglalva…

- Félreérti a helyzetet, ügyész úr – áll fel Garry.

- Nem úgy veszem észre.

- Megmondtam már, hogy Garry és én csupán barátok vagyunk!

- Persze… - Reed gúnyosan és dühösen méreget minket.  

- A féltékenység néha olyat láttat az emberrel, ami meg sem történt – vágja oda Garry megvetően, és hozzám fordul. – Itt hagyhatlak vele?

- Igen, semmi baj.

Garry, talán, hogy Reed-et bosszantsa, puszit nyom az arcomra, majd kihívó pillantással távozik. Reed úgy néz utána, mintha egy kanál vízben meg tudná fojtani. Más helyzetben örülnék ennek, de most csak még jobban összezavarodik bennem minden.

- Nem lenne szabad itt lenned.

- Beszélnünk kell.

- Épp hazaindultam. – Ez nem igaz, de nem kell mindent az orrára kötnöm, nem igaz? Valóban kialvatlannak és zavartnak rémlik, arcán már kiütközött a borosta, és mégis… ő a legvonzóbb férfi, aki valaha is az utamba tévedt. Elmegyek mellette, futólag megcsap az illata, a vágy kétszeres erővel zúdul rám. Összeszedem a holmim, felveszem a kabátom, és megállok az ajtóban.

- Mehetünk.

Szótlanul távozunk. Külön kocsiba szállunk, Reed követ az otthonomig. Egész úton remeg a kezem, és másodpercenként bámulok a visszapillantó tükörbe. Mit akar tőlem? Biztos soha többé nem akar látni… Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok gyötörnek, míg le nem parkolok a háztömb előtt, ahol lakom. Már felérek, lepakolok, amikor kopogtat. Beengedem. Távolságtartásunk még nyilvánvalóbb ebben a kis lakásban. 

- Mit szeretnél? – Az ablak elé lépek, a mellkasomon összefonom a karom, tudom, hogy ez egyfajta védekezés, de a testem ösztönösen cselekszik.

- Arra gondoltam, hogy… - Reed lassan leveti a kabátját, a fotelba dobja, és zsebre vágja a kezét. Láthatóan zavarban van, ami elég meglepő. Ő nem az a típus, aki zavarba jön bármitől is. S lám, én képes vagyok előhozni belőle ezt. – Muszáj megbeszélnünk, ami közöttünk folyik!

- Mert mégis mi folyik közöttünk? – Nézem elgyötört arcát, a szemében a váltakozó érzelmeket. Miért pont ebbe a férfiba kellett beleszeretnem?

- Amit a legutóbb mondtál arról, hogy… én és te… - Lerogy a kanapéra, a hajába túr. – Mi lenne, ha egy kicsit megpróbálnál megérteni? Neked éveid voltak, hogy elfogadd az érzelmeid, de én egészen eddig…

- Tagadtad még önmagad előtt is? – vágok a szavába.

- Nem! – pattan fel, de a szemében ott van a bűntudat.

Képtelen vagyok parancsolni magamnak, elindulok felé. Megállok előtte, megérintem az arcát.

- Eleinte utálni akartalak, amiért elvetted az anyámat… - sóhajtom. – Bebeszéltem magamnak, hogy biztos te is így érzel, én csak egy megtűrt mostohakölyök vagyok a számodra. Ám ahogy teltek a hetek, és egyre több időt töltöttünk együtt… figyelni kezdtelek. Érdekelt, ki vagy, milyen vagy.

- Ekkoriban vetted fel azt a szokásodat, hogy megjelentél a dolgozószobámban azzal a felkiáltással, hogy csak ott tudsz olvasni…

- Igen. – Lerogyok a kanapéra, mert úgy érzem, nem tart meg a lábam. Lehúzom magam mellé Reed-et is, megfogom a kezét, és az ujjait babrálom, csak ne kelljen beszéd közben a szemébe néznem. – A rajongód lettem, ha használhatom ezt a szót. Nem értettem, mi az, ami feléd húz, amiért szinte kényszert érzek, hogy veled legyek. Akkoriban jöttem rá, hogy meleg vagyok. Olyan volt, mintha ököllel a mellkasomba vágott volna valaki.

- Miért nem mondtad el?

- Mert attól féltem, hogy megvetsz! És azt nem éltem volna túl…

- Ez butaság, Joh! – Megszorítja a kezem. – Anyád után te voltál a legfontosabb személy az életemben. Hogyan gondolhattad, hogy ezért ellöklek magamtól?

- Sok mindent olvastam erről, és annyi szülő volt, aki utána nem volt kíváncsi a gyerekére…

- De az nem én voltam!

Lehajtom a fejem, de ő kiszabadítja a kezét az ujjaim közül, és felemeli az arcomat, hogy a szemembe nézhessen. Ezernyi érzelem vibrál a tekintetében, s bennük ott látom a saját érzéseimet, mintha csak tükörbe néznék. Magához húz, amikor sírni kezdek, és átölel, ahogy mindig is elképzeltem.

- Nagyon büszke vagyok rád, és ezen nem változtat az, hogy meleg vagy. – Hátrahúzódik kicsit, és megpuszilja az arcom, a halántékom, az ajkam előtt viszont tétovázva megáll. – Talán nem kellene ezt tennem… - mormogja.

Minden sejtem utána kiált, és egyszerűen nem tudok ellenállni a vágynak, hogy a számat az övére tapasszam. Tiltakozást várok, de helyette a kanapén találom magam, és Reed ott fekszik rajtam, a combom között, és olyan mohón csókol, hogy minden félelmet kitöröl a fejemből. Csak a vágy marad, hogy megérintsen és én is érintsem őt. Felkönyökölök, majd lassan visszadöntöm a párnákra. A szemében nincs semmi más, csak kíváncsiság és feneketlen sötétség. Kibontom a nyakkendőjét, és félredobom. Amikor meg akar szólalni, újra megcsókolom. Kigombolom az ingét, és én nyögök fel, amikor a tenyerem a bőrére simítom. Végre, végre… Csak ez jár a fejemben.

Felszisszen, amikor a szám lassan végigsiklik a nyakán, a mellkasán, a hasán. Várom, hogy ellök, ahogy kikapcsolom a nadrágját, de csak a légzése válik kapkodóvá. Felnézek rá, miközben megérintem, és magamba iszom a látványát, ahogy késpengévé szűkül az ajka, és megfeszülnek a vonásai. Talán most kellene abbahagynom, de… az eddigi évek vágyakozása elnyom bennem minden mást. Szeretni akarom. Azt akarom, hogy a testembe ivódjon az illata, és az enyémbe az övé. Csakhogy elfelejtem, hogy ő is férfiból van. Mégpedig olyan férfiból, aki fölött nem lehet uralkodni…

Halk kiáltással huppanok a hátamra, és Reed máris ott van fölöttem. A zakóját ledobja a földre, és lerángatja rólam is, aztán a fejemen át megszabadít az ingemtől. Az ajkunk újra és újra összeakad, a forróság szinte eléget. Amikor kigombolja a nadrágom, szinte lélegzetet sem merek venni, a számat harapom, nehogy kitörjön belőlem egy fojtott nyögés. Elkapom a csuklóját, megállítom, mielőtt megérintene. Csak nézzük egymást, aztán lassan odahajol hozzám. Az ujjai körbefonnak, éppen abban a pillanatban, amikor a nyelve a számba hatol, és a gyönyör ívbe feszíti a gerincemet…

Hosszú percek telhetnek el, mire feleszmélek. Reed engem néz, arcán egészen sötét, szinte brutális kifejezés ül. Még mindig félig rajtam fekszik, érzem a merevedését az ágyékomnak feszülni, és ettől kicsit elszégyellem magam. Mintha csak tudná, mi jár a fejemben, a szája szegletében mosoly jelenik meg. Nem áll ellen, amikor hanyatt döntöm, és végigcsókolom minden porcikáját. A sóhaját magamba iszom, miközben ajkammal érintem a vágyát, és addig űzöm a vágy útján, míg remegő ujjai a vállamba nem markolnak, és a feje hátra nem csuklik a leggyönyörűbb arckifejezéssel, aminek valaha tanúja voltam… Istenem, hogyan lehet így szeretni valakit?!

Sokáig fekszünk némán. Reed mellkasára hajtom a fejem, a hajamat simogatja. Elégedett boldogság izzik minden porcikámban.

- Mennem kellene…

Lezuhanyozik, én csak a köntösömet kapom magamra, és újra meg újra lejátszom lelki szemeim előtt az előbb történteket. Az ajtóig kísérem, amikor hazaindul. Nem szólunk, ezek után mit lehetne, kellene mondanunk? Már majdnem kilép az ajtón, de visszalép, és gyors csókot nyom a számra. Az ajtónak dőlve mosolygok. Akármi is történik, most már nem tagadhatja, hogy érez irántam valamit. De vajon mit? Vágyat? Elkomorodom, visszamegyek a nappaliba, és a kanapét bámulom, szanaszét heverő ruhadarabjaimat. Már nem elégszem meg a test gyönyöreivel, ha mindent megkaphatok…

            Minden egyes tárgyalás feszültséggel teli. Nem jutunk dűlőre, mindegyikünk győzni akar, a maga igazát érvényre juttatni. Reed-el már kerüljük egymást, és nem tudom, meddig folytatódhat mindez. Annyira vágyom rá, hogy alig kapok levegőt, ha meglátom. Azóta nem keresett fel, a napok pedig hetekké nőttek, és nem tudom, mit kellene tennem. Meddig tart, amíg beismeri önmagának, hogy fontos vagyok neki?!

A mostani meghallgatás izgatott várakozástól terhes, bár kétségkívül más miatt, mint azt mindenki sejti. Unos-untalan elkapom Reed pillantását, ahogy engem néz, és ettől szinte felforr a vérem, torkomban dobog a szívem. Se ő, se én nem tudunk rendesen a munkánkra koncentrálni, márpedig ez mindent romba dönthet. Minden elképzelésemet.

- Mi történt kettőtök között? – szegezi nekem a kérdést Garry, amikor a sokadik tanú után megfáradva rogyok le mellé.

- Miért?

- Már nem azért, de szinte felfal a tekintetével…

Akaratom ellenére elmosolyodom, és Reed felé pillantok, aki mogorván suttog az asszisztensével.

- Bonyolult.

- Ezek szerint lefeküdtetek – állapítja meg Garry.

Felnevetek.

- Nem mondanám.

- Akkor meg mi a fene történt?

Csak a fejemet ingatom, és biztatóan Melissára hunyorgok, aki bólint, és a hasát simogatja. Le fogom győzni Reed-et, térdre kényszerítem, megszerzem magamnak. A vágy lassan felülírja a józan ész szabályait, de ki mondta, hogy bárki is normális, ha a szerelemről van szó?

A szakértők meghallgatása során Reed-el számtalanszor egymásnak esünk. Percenként hangzik fel a Tiltakozom! hol egyikünk, hol másikunk szájából. Abbott bíró már a homlokát ráncolja, és látom, hogy értetlenül szemléli kettőnk küzdelmét. Nem értheti, mily vágyak és ellentétek feszülnek közöttünk, amelyek most űznek minket a feszült végkifejlet felé…

            Sokáig bámulok kifelé az ablakon. Szakad az eső, lecsorog az ablak üvegén. Vigasztalan idő, s ettől még elkeseredettebb leszek. Az alkarommal az üvegnek támaszkodom, és nekidöntöm a homlokom. A holnapi napon valószínűleg az esküdtekre bízza Abbott bíró a döntést. S végre vége lesz. De valóban így lesz? Vagy csak még nehezebbé válik minden? A csengő hangjára összerezzenek. Az ajtóban álló pizzafutár csuromvizes, így jókora borravalóval honorálom, amiért ilyen időben kijött. Már a sörért hajolok be a hűtőbe, amikor kopognak. Megdobban a szívem. Valamiért pontosan tudom, ki áll a küszöbömön.

Reed esernyőjéről a kőre csepeg a víz, és miest szótlanul félreállok az útjából, lerúgja átázott cipőjét. Elveszem tőle az ernyőt, a tartóba teszem, mielőtt mindent összevizez, aztán csak nézünk egymásra némán. A haja kócos, a szemén látom, hogy fáradt, a ruhája enyhén gyűrött. Ennek ellenére még mindig ő a legvonzóbb férfi, akit ismerek. Szinte reszketnek az ujjaim a vágytól, hogy feléje nyúljak, megérintsem. De nem teszem, állok bénán.

- Vacsorázni készültél? – töri meg végül a csendet.

- Igen. A pizza még meleg és van sör a hűtőben. Kérsz?

Leveszi a zakóját, hanyagul ledobja a kanapé háttámlájára, és lehuppan a helyemre. Hozok még egy sört, és tétován leülök mellé.

- Talán évekkel ezelőtt ettünk utoljára együtt pizzát – jegyzi meg.

Képtelen vagyok válaszolni, mert biztos vagyok benne, hogy megbicsaklana a hangom. Az illata az orromba férkőzik, melegsége borzolja a bőröm.

- Beszélnünk kell… - mondja hirtelen nagyon halkan.

Ránézek. Még soha nem láttam ilyen komolynak.

- Tudom.

- Mióta… Mióta vagy szerelmes belém? – A mohazöld tekintet a lelkembe lát, ahogy mindig is sejtettem.

- Honnan veszed, hogy…?

- Joh…

A hangjától megremeg a szám. Álmaimban már ezerszer elképzeltem ezt a pillanatot, de most mégis habozok. Két lehetőség történhet: vagy elutasít, vagy… oh, istenem! Merjek kockáztatni? Mit veszíthetek? Mindent… vagy semmit.

- Szeretlek! – bukik ki belőlem. Elfordulok, mert nem bírok a szemébe nézni. – Évek óta…

- Joh…

- Eleinte azt hittem, ez olyasféle szeretet, amit egy fiú az apja iránt érez, de… egyik este… amikor anya bohóckodott veled, és megcsókolt… hirtelen ráébredtem, hogy szeretlek. Nem úgy, ahogy egy gyerek az apját, hanem… szerelemből. Az egész olyan reménytelennek tűnt, azt hittem, el fog múlni, de… nem így lett…

- Ezért kerültél…

- Igen. Nem akartam, hogy rájöjj, mit érzek irántad. Nem akartam, hogy meggyűlölj!

Reed káromkodik, aztán átkarol, és magához húz. Nem szól semmit, csak hátradől a kanapén, és a mellkasára von. A hajamat fésüli, a hátamat simogatja. Félek ránézni. Mire gondolhat most? Tudom, hogy vonzódik hozzám, de… szerelemről eddig szó sem volt.

- Hagyd abba! – ragadom meg a kezét. – Ne kínozz! – suttogom.

Az ujjaim közé fonja a sajátját, és még mindig nem mond semmit. Felnézek rá, engem bámul elgondolkodva, a szeme sötét, az arca nyugodt és kedves.

- Reed… - Nem értem, mi történik. Miért nem mond semmit? Miért néz így rám? Miért…?

A vágy, hogy az ajkam érintse az övét, erősebb minden félelmemnél, hogy esetleg eltaszít magától. A mellkasára támaszkodom, és lassan közelebb hajolok hozzá. A leheletünk keveredik, a szánk lágyan össze-összesimul, incselkedünk egymással. Tágra nyílt szemmel bámulok Reed-re, a pillantása elnyeli az enyémet. – Szeretlek! – lehelem, mielőtt a nyelvem a szájába hatolna. És abban a pillanatban minden érzésem ebben az egy csókba sűrűsödik. Úgy csókolom, ahogy mindig szerettem volna, ahogy álmaimban már ezerszer, milliószor megtettem. És nem lök el, csak szorosabban ölel, nyugalma olaj az én vágyamnak. Cirógatom az arcát, csókolom az ajkát, a testem az övéhez simul, hogy elmondja azt, amit én már szavakkal megtettem. Lényegtelen, hogy nem ad választ. Csak az a fontos, hogy szorosan ölel, és a tekintete ugyanúgy vágytól sötét, ahogy az enyém. – Szeretkezz velem! – kérem, könyörgöm.

Nem látok tiltakozást az arcán, undort a szemében, csak mélységes szenvedélyt. Összeszedem minden bátorságomat, és felállok. Felhúzom magammal, és a hálószobába vezetem. Odakint még mindig szakad az eső, villám fénye világítja be egy pillanatra a szobát, Reed feszült arcát, aztán nagyot csattan az ég, hogy összerezzenek.

- Sssh… - Reed odahajol hozzám, az ajka már az ajkamon, a csókja heves és birtokló. Átkarolom a nyakát, és hozzásimulok. Egymást vetkőztetve, csókolózva jutunk el az ágyig. Örömömre nincs szó, amikor meztelenül egymáshoz simulva fekszünk a hűs lepedőn. Fölébe törleszkedem, áhítattal érintem a testét, ajkam bejárja a bőrét. Nem tudom, melyikünknek nagyobb a gyönyöre… nekem, aki végre érinthetem, vagy neki, akit érintek.

- Szeretlek – súgom a fülébe. – Szeretlek! – lehelem a mellkasára. – Szeretlek… - csókolom a szót a hasára. Teste minden egyes sejtjébe bele akarom írni magam. Azt akarom, hogy… soha többé ne szabadulhasson érintéseim emlékétől. Ettől az éjszakától. Tőlem. – Szeretlek! – kiáltom, amikor maga alá fordít, és leszorít. – Szeretlek! – túrok bele a hajába, ahogy birtokba veszi a testem. Alatta vonaglok, amikor érint, finoman a bőrömbe mélyednek a fogai, mohón csókol. – Kérlek… - nyögök fel. A nyelve végigfut a combomon, legszívesebben zokognék a gyönyörtől.

- Mit szeretnél? – Reed most először szólal meg, a hangja elfulladt rekedtség. Érzéki, kéjes elégedettség hallatszik ki belőle. Tétován simogatom meg az arcát.

- Téged…

- Mutasd meg, hogyan… - kéri, parancsolja, és majdnem felszisszenek a szavaira. Tudja, mit jelentenek nekem ezek a szavak? Sejti, hogy legmélyebb vágyaimat készül valóra váltani?

Ide-oda gördülünk a lepedőn, gyengéden megérint-felizgat, olyan helyeken érint, ahol soha nem gondoltam volna, hogy fog, izzadtság lepi be vékonyan a bőrünket, ziháló lélegzetünk és nyögéseink töltik be a szobát. Ketten vagyunk az egész világegyetemben, az illata és az érintése körbevesznek, és a vágyaimat növelik tovább.

- Szeretlek – suttogom, amikor összeolvad velem. – Szeretlek! – kiáltok fel, mert képtelen vagyok tovább hallgatni az érzéseimről. Olyan sokáig megtettem, de most… azt akarom, hogy soha többé ne szeretkezzen mással, ne tudjon kiverni a fejéből, mindig az én hangom visszhangozzon a fülében, az én ízemet érezze az ajkán, az én illatomat érezze az orrában, s engem lásson… mindörökre.

- Joh… - Elfulladó nyögése a fülemben cseng, elszorul tőle a torkom. Teste édes súly, minden mozdulata fájó gyönyör, amelyekre nincsenek szavak. Könnyek folynak végig az arcomon, a forróság összeköt bennünket, a hátam ívbe feszül. Együttléteim mással meg sem közelítették ezt a kéjt, ezt… az érzést. Ez a tökéletes boldogság. Végre nem álmodom, ez a valóság. Lényegtelen, hogy viharfelhők lepik el az eget, a gyönyör óceánján ringatózunk, s milliárdnyi csillag fénye burkolja be eggyé olvasztott testünket…

            Az első napsugarak megcirógatják az arcom, hunyorogva dörzsölöm az arcom. Gyönyörűszépet álmodtam, amely valóságosnak tetszett… Kipattan a szemem, és Reed mosolygó arcával találkozik a tekintetem.

- Jó reggelt! – Az ajka az enyémre simul, és a boldogság, amely tegnap este az enyém volt, most újra elborít. – Lassan indulnom kell, kilenckor tárgyalásom van. – Reed hangja sajnálkozó. Nem úgy tűnik, hogy megbánta, amiért lefeküdt velem, így visszamosolygok rá.

- Kér reggelit is, ügyész úr? – A nap első mondata még kicsit rekedtre sikeredik, mire felkuncog.

- Valaki mintha túl sokat kiabált volna az este…

- Nem is tudom, ki miatt…

Reed felnevet. A szívem hatalmasat dobban. A nappal fényében valamiért félek újra kimondani, amit az éjszaka már százszor megtettem. Most tűnnek fel az apró szarkalábak a szeme és a szája körül, az ősz szálak a halántékán. Megérintem az arcát. Elkomorodik. A kezemre simítja a kezét. Egyszerre hajolunk a másik felé, és amikor Reed lassan hanyatt dönt, nem tiltakozom. Miért is tenném? Hiszen valóra válnak az álmaim…

Együtt zuhanyozunk, a felmelegített pizzát reggelizzük, az utolsó szeletért játékosan körbekerget a konyhában. Végül kénytelen vagyok kifulladva, nevetve megadni magam. Hosszan csókolózunk az ajtóban, amikor indulnia kell. És amikor bezárom mögötte az ajtót, nem létezik nálam boldogabb ember a földkerekségen.

Összeszedem a holmimat, és elindulok az irodába, de igazából nincs kedvem dolgozni. A tegnapi vihar után nedvesen csillog a járda, ragyogóan süt a nap. A lépteim a bíróság felé visznek. A leghátsó sorban ülök le, jogászhallgatók mögé. Látni akarom. Tudom, hogy nem olyan rég váltunk el egymástól, de hirtelen ő lett a víz, amelyre szükségem van az életben maradáshoz. Nézem karcsú alakját, nyugodt mozdulatait, és emlékek töltenek el. Az előttem ülő lányok suttogására riadok fel.

- Ma nagyon… energikus – sóhajtja az egyik.

- Olyan jóképű! – kontrázik a mellette ülő.

- Ma igazán elemében van – bólint egy harmadik.

Halkan felnevetek, mire hátrafordulnak. Rájuk kacsintok, amikor tágra nyílik a szemük, és felismernek. Felállok, és mosolyogva kifelé indulok. Az ajtóból még visszapillantok. Reed éppen egy vádbeszéd kellős közepén tart, a szeme sem rebben, hogy itt lát, arcvonásai is nyugodtak maradnak, de a hangja rekedt lesz. Elégedetten távozom.

Az iroda felé menet veszek egy nagy csokor rózsát, és Caroline asztalára zúdítom.

- Gyönyörű napunk van! – nevetek rá.

- De hát… - néz rám döbbenten.

- Joh? – Garry éppen egy aktát lapozva lép ki a szobájából, mozdulatlanná dermed, amikor a nyakába borulok.

- Boldog vagyok! – sóhajtom.

Lehunyja a szemét.

- Te jó ég! Lefeküdtél vele?

- Ennyire nyilvánvaló?

Garry hebegni kezd, aztán váratlanul kitör belőle a hangos nevetés, és megölel.

- Áá, dehogy, te mamlasz! – suttogja a fülembe. Pár perc múlva elkomolyodva eltol magától, hogy lássa az arcom. – És most? Mi lesz?

- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Azt hiszem, először megnyerem azt a tárgyalást. Van egy védencem, akinek szüksége van rám.

Garry összenéz Caroline-nal, majd megkönnyebbülten felsóhajt.

- Örülök, hogy végre eszedbe jutott. Na, gyerünk, te hősszerelmes! – Belém karol. – Nézzük át az ügyet, és tanítsuk móresre a fiúkat!

Elvigyorodom, és kiveszek egy szál rózsát a csokorból.

- Átküldené az ügyész úr irodájába? – nyújtom Caroline-nak.

- Üzen mellé valamit? – Titkárnőnknek a szeme sem rebben.

Megvonom a vállam.

- Azt hiszem, érteni fogja üzenet nélkül is…

Az irodám ablakán kitekintve csodálatos napsütés fogad. Olyan, mintha egészen eddig sötétségben éltem volna, és most látnám először a világot ragyogó napfényben. Nem láthatom előre a jövőt, de a tegnapi éjszaka után a szívem tele van reménnyel és szerelemmel. Viszont ott van a kétely is, hogy vajon meddig lehet enyém e kettő?