3. fejezet

3. fejezet

Kazu és Hiro egy padon ücsörgött.

- Szerinted jó ötlet volt elmondani, hogy mit érzünk? – gondolkodott el Hiro.

- A te hibád – közölte Kazu nyugodtan. – Mondtam, hogy ne csókolj meg.

Hiro elvigyorodott.

- Olyan aranyos arcot vágott.

Kazu felállt.

- Menjünk!

Hiro vigyorgott, fülig ért a szája.

- Csak nem féltékeny vagy?

Kazu nem nézett rá.

- Annyira kívánom, hogy az már fáj. Legalább annyira, mint szeretném, hogy most bennem légy. Azt hiszem, ez nem féltékenység.

Hiro hümmögött.

- Hm, valóban. Hozzád vagy hozzám?

- Anyáék ma otthon vannak. Édesanyád?

- Randija van.

- Megint az orvossal?

Hiro felállt, és csatlakozott Kazuhoz. Hazafelé indultak.

- Igen.

- Nem tűnsz boldognak – állapította meg Kazu.

- Akita-san jó fej.

- Akkor?

Hiro belerúgott egy kavicsba.

- Féltékeny vagyok – vallotta be. – Eddig csak én voltam anyának és te. Most viszont hetente legalább kétszer Akita-sannal van.

- Szerinted anyukád kevésbé szeret?

- Nem.

- Akkor?

Hiro rágót szedett elő a zsebéből. Egy ideig cigizett, de Kazu nem szerette a füstöt, így leszokott. Nagy gömböt fújt, majd bólintott.

- Igazad van. Tiszta hülye vagyok.

Kazu kuncogott, és megigazította a szemüvegét.

- Ma hányra mész dolgozni? – terelte el a beszélgetést.

- Tízre. Mennyi az idő?

- Fél hat. Sinji-kunnál nem voltunk sokat.

- Szerinted mit fog tenni?

Kazu vállat vont.

- Fogalmam sincs. Te mit gondolsz?

Hiro egy kukába dobta a rágóját.

- Oh… - Elmosolyodott. – Siessünk.

Kazu a homlokát ráncolta.

- Nem válaszoltál.

Hiro előszedegette a kulcsait, ahogy a lépcsőn baktattak felfelé. Amikor beértek a lakásba, Kazu-ra vigyorgott és a falnak lökte.

- Nem is fogok. Valójában te is tudod, mit fog tenni – suttogta a fülébe, és beleharapott a fülcimpájába.

- Remélem - mormolta Kazu, és halk sóhajjal lehunyta a szemét. – Siess! – tette hozzá nyugtalanul megrándulva.

Hiro izgatottan az ajkába harapott.

- Ezt kérned sem kell…

Kazu keze Hiro inge alá csúszott. Hiro türelmetlenül kicsatolta a fiú övét, közben Kazu az ő nadrágjával bíbelődött. Lihegve feszültek egymásnak. Kazu lerúgta a cipőit, a nadrágját. Hiro ujjai a vesszejére fonódtak. Felnyögött.

- Kérlek…

Hiro nyelve a szájába csúszott. Megemelte, és habozás nélkül a testébe nyomult. Kazu megfeszült, Hiro zihált.

- Ne! Engedd el magad… Így… így fájni fog…

- Nem érdekel! – Kazu ujjai vöröslő foltokat hagytak Hiro bőrén. – Szeretlek! Hallod? Szeretlek! – kiáltotta.

A fiú a falnak szorította.

- Tudom, tudom… - nyögte. Nagyon mélyen járt a testében. Inge verítéktől csatakosan tapadt a bőrére. – Nem bírom… visszatartani…

Kazu ajka gyönyörteli mosolyra húzódott.

- Akkor gyere! – súgta. Összerándult, felkiáltott. Hiro reszketett, és követte az önkívületbe.

- Szeretlek! – lehelte, mielőtt a padlóra rogytak volna.

Két perccel később már egymással birkóztak. Hiro került felülre. Szemtelen vigyorral hajolt közel Kazu arcához.

- Pedig én leszek neki az első.

- Nem! Én.

Hiro felkacagott, és lágyan megcsókolta.

- Na, jó, ahogy akarod.

Megszólalt Kazu telefonja. Amíg ő beszélt, addig Hiro összeszedte a cuccaikat, és felvitte a szobájába.

Kazu gondterhelten lépett be.

- Ma én is veled megyek.

- Mi történt?

- A nagybátyád hívott. Sitarou-kun beteget jelentett, és ma csúcsforgalom lesz a klubban. Megkért, hogy ugorjak be.

Hiro nemtetsző arcot vágott.

- Nem szeretem, ha hostot játszol.

- Csak nem féltékeny vagy?

- Nem szeretem, ha bárki más is hozzád ér – csattant fel idegesen Hiro.

Hiro elfordult.

- Sajnálom.

- Semmi baj. Jössz fürödni?

Lezuhanyoztak. Már öltözködtek, amikor Hiro megkérdezte.

- A szüleid nem fognak aggódni?

Kazu kivette a zakóját a szekrényből. Már szinte a teljes ruhatárát Hironál tárolta.

- Észre sem veszik, hogy nem vagyok otthon. Amíg jó jegyeim vannak, és nem szerepelek a hírekben, mint tömeggyilkos, amivel szégyent hoznék a család jó hírére, addig fel sem figyelnek a hiányomra.

Hiro értetlenül ráncolta a homlokát.

- Nem értem a szüleidet.

- Nem vagy egyedül – mosolyodott el keserűen Kazu, és nyakkendőt kötött.

Hiro a fejét csóválta.

- Mennyi az idő? – biggyesztette az orrára a szemüvegét Kazu.

- Ma nem kontaktlencsét viselsz?

- Begyulladt tőle a szemem. Egy ideig nem hordhatom. Baj?

Hiro nagyot nyelt. Legszívesebben újra leteperte volna a férfit.

- Nem, így is jól nézel ki. Ja, és fél nyolc múlott.

- Ilyen késő? Elmegyünk előtte vacsorázni?

- Persze. Mehetünk?

- Menjünk!

Már a lépcsőnél jártak, amikor nyílt az ajtó. Hiro anyja lépett be az udvarlójával.

- Fiúk, hová ilyen későn?

Hiro arcon csókolta.

- Elfelejtetted, anya? Ma munkanap van.

Az asszony a szemét forgatta.

- Bocsánat. Jól néztek ki. Igaz, Takeshi-kun?

- Igen.

Hiro és Kazu udvariasan köszöntötték a férfit, majd elviharzottak. Az orvos utánuk nézett.

- Nagyon közel állnak egymáshoz – jelentette ki.

Az asszony bólintott.

- Gyerekkoruk óta barátok. Kazu szinte itt lakik.

- A szülei?

- Nem igazán foglalkoznak szegénnyel. Sajnálom, mert éles eszű, jóravaló fiú. Az én Hiróm tökéletes ellentéte.

A férfi éles szemekkel nézett rá.

- Mondd csak… Még soha nem fordult meg a fejedben, hogy kettejük között… hm… Hogyan is fogalmazzak?

Az asszony elkomolyodott.

- Tudom, mit akarsz mondani, de amíg a fiam boldog, addig nem érdekel. Érted?

Takeshi elmosolyodott.

- Mondtam már, hogy milyen elbűvölő vagy?

- Bizonyítsd be, hogy komolyan is gondolod. Tudod, hogy ma már annyi szélhámos jár a világban…

Amikor a férfi átölelte, az asszony halkan felsikkantott, aztán boldogan felnevetett és megadta magát.

A Byakuya’s Flowers pontban tízkor nyitott, de félórán belül teltház volt. Szerencsére mindegyik host értette a dolgát, és panasz nem érkezett. A Nr 1 természetesen Hiro volt, de Kazu sem panaszkodhatott. Hajnali három körül már fellélegeztek. A vendégek száma csökkent. Hiro elköszönt a partnerétől, egy aranyos lánytól, aki állítása szerint a bankszakmában dolgozott. Sajnos, a fiú biztosra vette, hogy mással keresi a kenyerét. Leült a bárpulthoz.

- Kazu merre van, Kitagawa-san? – szólította meg az egyik pultost.

- Privát vendége van a tizenötös asztalnál.

- Ki az? Rendszeres vendég?

- Nem, most láttam itt először.

- Férfi, nő?

- Egy férfi. Olyan negyvenes. Negyedórája jött, vagy valamivel több. Kazu-kunt választotta.

Hiro a homlokát ráncolta.

- Kazu nem kettőig van ma? – kapcsolt.

- Azt mondta, megvár téged – vont vállat a férfi, és elsietett.

Hirónak rossz érzése támadt. A tizenötös asztal a klub hátsó részében volt, így nem láthatta Kazu-t. Maga sem értette, miért lett ideges. Felállt, és elindult hátra. Két host, Hanamori és Yuu épp ekkor búcsúztak vendégeiktől. Csend lett, csak a zene hallatszott. Yuu felnevetett valamin, mire Kitagawa figyelmeztette, hogy még vendégük van. Yuu visszafogta magát.

Hiro hátán verítékcsepp indult meg. Nesztelenül közelebb osont. A szeme elé táruló látványtól kiszáradt a szája és vörös köd telepedett a szeme elé. Reszketve próbált uralkodni az indulatain, de amikor megszólalt, a hangja elárulta, mekkora vihar dúl benne.

- Engedje el! Most!

Éles hangjára mindenki megdermedt. A férfi is, aki leszorította Kazu-t a kanapéra, és befogta a száját.

- Félreérti… - kezdte a férfi, de Hiro a szavába vágott.

- Engedje el, különben megölöm!

A férfi hitetlenkedve pislogott, de engedelmeskedett. Kazu a szemüvegéért tapogatózva, zihálva, nyöszörögve húzódott el tőle.

- Tudja, ki vagyok? – húzta ki magát a férfi.

Hiro hangja jeges volt, akár egy téli éjszaka.

- Nem érdekel, ki maga. Miattam az amerikai elnök vagy a római pápa is lehet, de nem nyúlhat hozzá. Megértette?

- Ő csak egy host… - védekezett a férfi.

Hiro arca még jobban megkeményedett.

- Ő nem csak egy host! – kiáltotta dühösen, és fenyegetően a férfi fölé magasodott. – Ő itt a barátom, a társam. De ha csak egy egyszerű host is lenne, akkor is… ember.

- Figyeljen…

- Nem, maga figyeljen! Tudja, mit jelent az a szó, hogy ember? Becsületet, tisztességet, méltóságot, tisztaságot, amiket maga el akart venni tőle. Nincs magában tisztelet?

- Na, most már elég legyen… - A férfi felállt.

Hiro egész közel lépett hozzá.

- Igazán? Csak nem fáj hallani az igazságot?

- A főnökkel akarok beszélni! – hördült a férfi, és megjelentek az első verítékcseppek a halántékán.

Hiro gonoszan vigyorgott.

- Pechje van. Itt én vagyok jelenleg a főnök.

- Maga csak egy host…

- Téved – szólalt meg Kazu, és bizonytalanul felemelkedett. – Ő itt Takahiko Hiroki, Ikari Hisashi unokaöccse. Ugye, tudja ki Ikari-san?

A férfi nagyot nyelt.

- Azt hallottam, a yakuza embere…

- Megint téved – biggyesztette az orrára a szemüvegét Kazu. Az arca halottsápadt volt, a hangja halk és érzelemmentes. – Ő maga a yakuza. Ikari-san, a Yoshimara-gumi következő vezetője.

- Wagashira… - nyögte a férfi.

- Látom, ismeri a megfelelő kifejezést.

A férfi Kazu-ról Hiro-ra kapta a tekintetét.

Hiro ellépett előle.

- Tűnjön el, és ne kerüljön még egyszer a szemem elé. Futás, ha meg akarja a holnapot!

A férfi botladozva kirohant. Senki sem állta az útját.

- Uraim, mára a bár bezár… - Hiro határozottsága láttán a klub munkatársai hozzáláttak a záráshoz.

Kazu beletúrt a hajába. Hiro megérintette az arcát.

- Jól vagy?

- Annyira féltem, hogy bántani fogod… - Kazu hangja megremegett. – Szeretlek! Miközben leszorított a kanapéra, és befogta a szám, téged hívtalak. Itt, bent… - Kazu arcán könnyek csorogtak, miközben a mellkasát ütögette.

Hiro magához ölelte.

- Sajnálom. Az én hibám. Nem lett volna szabad belevonnom téged ebbe.

Kazu felzokogott.

- Nem a te hibád. Tényleg nem…

- Mi folyik itt? – dörögte váratlanul egy hang.

Hiro és Kazu megperdültek.

- Apám – motyogta döbbenten Kazu, és Hiróba kapaszkodott, hogy össze ne essen.

- A francba! – Hiro idegesen meredt a férfira. – Hogy került ide? – nyögte.

- Minami-san, üdvözlöm a Byakuya’s Flowersban. Mivel szolgálhatok? – Ikari-san hangja mindenkit meglepett. A férfi elvileg üzleti úton volt, most mégis a pult mögül lépett elő.

- Hát kezdődik a menet – morogta Hiro.

- Veszteni fogunk – suttogta Kazu.

- Ne szórakozzon velem! – morrant Minami Tatsuru.

- Ön pedig ne felejtse el, hogy ez az én klubom – mosolyodott el szelíden Ikari-san.

Egymásra meredtek. Ellenségesen.

- Magyarázatot várok – húzta ki magát Minami-san. – A fiam mit keres itt? Mit keres egy férfi karjaiban? És mi az, hogy sír? Ez szégyen!

Hiro védelmezően szorította magához Kazu-t.

- Kazu itt dolgozik, mint host – jelentette ki.

Nagybátyja ösztönösen hátrébb húzódott, mert érezte, hogy ezt a csatát a fiataloknak kell megvívniuk.

- Dolgozik? A fiamnak nincs szüksége munkára, hogy megéljen.

- Nem azért csinálja.

- Szégyent hoz a családunkra! Egy klubban… mint host…

- Dolgozni nem szégyen! – Hiro keze ökölbe szorult.

Minami-san hadonászott, pedig Kazu tudta, hogy nem szokása. Általában apja volt a nyugalom szobra, de nem most.

- Mások szórakoztatása a szégyen. A Minami családnak múltja van!

- Nem a múltban élünk! – vágott vissza Hiro.

- A múlt az alapja a jelennek és a jövőnek.

Hiro lassan megnyugodott. Észnél kellett lennie, mert Minami Tatsuru az éles nyelvéről és intelligenciájáról volt híres.

- Lehet, de ez nem azt jelenti, hogy nem kell újítani.

- Nincs szükség újításra!

- De igen! Kazu keményen dolgozik itt, és egy elsőszámú host szintjén van. Tud bánni az emberekkel, és ez előnyére fog válni, amikor átveszi a Minami család cégeit. Itt ugyanúgy tanul, mint az iskolában: kommunikációt, üzletvezetést, pénzügyet, magatartást, kitartást és mindent, ami ahhoz kell, hogy később jó üzletember legyen.

- Nekem ilyenekre nem volt szükségem, hogy átvegyem a céget.

Hiro keserűen még szorosabban ölelte Kazu-t.

- Ez a maga hibája! – A hangja szomorú volt. – Szereti egyáltalán a fiát, vagy csak eszközt lát benne a tervei megvalósításához?

Minamit szíven ütötte a kérdés. Hebegett.

- Ő a fiam…

- Nem ezt kérdeztem, Minami-san. Hanem azt, hogy szereti-e?

A férfi Kazu-ra meredt.

- Ő a fiam… - mondta tétován.

Kazu megtörölte az arcát, és az apjára mosolygott.

- Én szeretlek téged meg anyát – mondta. – De ez nem azt jelenti, hogy uralkodhattok rajtam. Mindig azt hajtogatod, hogy váljak férfivá. Az lettem, apa, csak te nem vetted észre. Sokkal inkább lefoglalt a munka, mint észre vedd, hogy a fiadnak érzelmekre és törődésre is szüksége van, nem csak pár odavetett szóra.

Minami-san szeme kerekre tágult a döbbenettől. A fia még soha nem beszélt így vele.

- Szeretlek, apa – ismételte Kazu. – De innentől kezdve a saját utamat fogom járni.

- Vele? – hörrent az apja.

Kazu Hiro-ba kapaszkodott.

- Amikor te levegőnek néztél, ő megadta nekem azt a figyelmet és törődést, amire szükségem volt. Szeretem őt, apa.

- Hazajössz!

- Nem, apa. – Kazu nyugodt maradt. Ebben a pillanatban rettenetesen hasonlított az apjára. – Itt maradok. Nem kell a pénzed. Nincs szükségem rá. A szeretetedre igen, de azt nem adod, így nincs mit tenni.

- Az iskola…

- Megpályáztam egy ösztöndíjat. Nyertem.

- Miért nem mondtad el?

- Hiszen soha nem figyelsz rám. És ki akartad volna fizetni. Én viszont végre a saját lábamra akarok állni.

- Nem tudsz majd megélni…

- De igen. Ikari-san alkalmazásában maradok egy ideig. Ez a munka jól fizet, szeretem csinálni, és ahogy Hiro mondta, sokat tanulok belőle.

- Nem teheted. Mit fog szólni a… a…

- A… Ki, apa? A közvélemény? Azt fogják mondani, sok szerencsét. Senkit nem érdekel, még akkor sem, ha a nagy Minami Tatsuru fia vagyok. Ugye, tudod, hogy így lesz?

Minami-san arca megrándult.

- Még, ha hagynám is, hogy dolgozz… Azt már nem tűröm el, hogy egy férfival élj.

- Biztos nem tűnt fel, hogy már jó pár éve több időt töltök nála, mint otthon.

- De…

- Szeretem a fiát, Minami-san. – Hiro megszorította Kazu kezét. – Nem engedem el őt.

- Kazuka!

- Sajnálom, apa, de nem megyek veled haza.

- Fiam!

- Akkor is a fiadnak kellett volna tekintened, amikor beszélgetni akartam veled, vagy amikor rémálomból ébredtem éjszaka. A nevelőim nem pótolhatják a szülőket, apa. Szeretlek, még így is, de nem változtatok a döntésemen.

Minami-san beletúrt a hajába.

- Nem értelek. Úgy neveltelek, hogy a család az első. Most mégis hátat fordítanál nekünk a bizonytalan jövőért?

Kazu Hiro-ra nézett.

- Lehet, hogy nem tart majd örökké ez a kapcsolat, de meg akarom próbálni. Lehet, hogy bizonytalan, de általa… önmagam lehetek.

- És mi lesz a család nevével?

- Az unokákra célzol? – vonta fel a szemöldökét Kazu kíváncsian.

- Igen, rájuk. – Az apja szinte csikorgott.

Kazu felsóhajtott. Ellépett Hiro-tól, szótlanul letérdelt, és egészen a padlóig hajolt.

- Sajnálom, apám. Méltatlan vagyok, hogy a fiad legyek.

Minami-san a fejét rázta.

- Ne tedd ezt, fiam!

- Kérlek, bocsáss meg!

Minami-san a tenyerébe temette az arcát. Hiro a büszkeségét legyűrve Kazu mellé térdelt.

Ikari-san halkan megszólalt a háttérből.

- Mindenkinek sorsa van, Minami-san, de mindenki alakíthatja azt. Ők ketten alakítani akarják. Miért nem fogadja el ezt?

Kazu apja feléje fordult.

- Hogy engedheti ezt?

Ikari-san komoran cigarettára gyújtott.

- Sok évvel ezelőtt beleszerettem valakibe, de mivel férfi volt az illető, az apám soha nem egyezett bele a kapcsolatunkba. Az ő érdekében szakítottam vele, és a mai napig az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha bátrabb vagyok?

- De hiszen most mindene megvan…

Ikari-san felcsattant.

- És azt hiszi, a pénz elég a boldogsághoz? Nézzen mélyen magába, és mondja a szemembe, hogy boldog.

- Az vagyok! – dörrent Minami-san.

Ikari-san hangja nagyon halk volt.

- És mondja csak, tud nevetni?

Könnyed kérdés volt, a férfi mégis meggörnyedt a súlyától. A fiára pillantott, aki előtte térdelt.

- Nem – mondta ki csendesen.

Ikari-san bólintott. Nem szólt, csak elfordult, és magukra hagyta őket.

- Álljatok fel! – kérte Minami-san.

- Apa…

- Ne mondj semmit! Adj egy kis időt, kérlek!

Kazu bólintott, és figyelte, ahogy az apja kifelé indul. Hiro átkarolta.

- Szeretlek.

- Én is, de ez elég, hogy boldogok legyünk?

Hiro az újra tüsténkedő pincérekre és takarítókra nézett.

- Nem tudom. Mi lenne, ha megpróbálnánk?

Kazu átkarolta.

- Menjünk haza!

- Menjünk!

Búcsúzás nélkül távoztak.

Ikari-san a hátsó irodában a falhoz vágta az italospoharát, és megtört arccal meredt az üvegcserepekre a padlón.

Minami-san szomorúan bámulta a sötét utcát az autó ablakán keresztül. Ikari Hisashi szavai jártak a fejében, és nem tudta kiverni őket onnan…

Kazu és Hiro csendesen, lábujjhegyen osontak be a lakásba.

- Remálem, anyukád alszik – súgta Kazu idegesen.

- Én is. Most nincs kedvem beszélgetni.

Nem egyszer előfordult ugyanis, hogy Hiro anyukája felébredt, amikor hazaértek, és leült velük beszélgetni. Úgy tűnt, most elég mélyen alszik, és nem ébred fel fia hazatérésének neszeire.

Lezuhanyoztak, és ágyba bújtak. Kazu Hiro-hoz bújt, és a mellkasára hajtotta a fejét.

- Kétségeid vannak? – kérdezte Hiro halkan.

- Nincsenek.

- Akkor mi bánt?

- Olyan fiatalok vagyunk… Leszünk elég bátrak, hogy szembenézzünk a világgal?

Hiro megsimogatta a haját.

- Ha valaha úgy érzem, hogy elég volt, te leszel az első, aki tudni fogja. De tudod, mit?

- Igen?

- Szeretlek, és amíg elég őszinték vagyunk egymáshoz, addig együtt leszünk. Oké?

- Bizalomra építsünk mindent?

- Igen. Meg szeretetre és vágyra. Mit szólsz?

Kazu elmosolyodott a sötétben.

- Én benne vagyok. Ez a mi sorsunk, hát újítsunk!

Felnevettek. Hiro Kazu szájára tapasztotta a tenyerét, pedig ő legalább olyan hangos volt. Kazu megnyalta a kezét, és ezzel el is fulladt a nevetés.

- Kazu… - Hiro föléje gördült.

- Igen…

Hiro keze a combjára csúszott. Kazu vágyakozva feljebb húzta a lábait.

- Kérlek…

- Nagyon telhetetlen vagy…

- Szeretem, amikor ilyeneket művelsz velem…

- Akkor jó… Mert még nagyon sokszor szeretnék benned lenni… Szeretném eltűntetni annak a férfinak minden emlékét…

- Már nem is emlékszem rá… - Kazu átkarolta. – Csak rád gondolok, csak te… létezel…

Hiro ujjai a vesszejére fonódtak, hátrafeszült a teste, elakadt a hangja.

- Hiro…

Hiro ajka a szájára tapadt, nyelve a fogai közé hatolt. Kazu mohón viszonozta a csókot. Egyik keze a lepedőt markolta, másikkal Hiro hajába túrt. Hozzásimult.

- Most…

- Nem lehet… - Hiro keze remegett.

- Most… - Kazu felemelkedett, ás átfordultak. Csuklójánál fogva az ágyra szorította a fiút, és fölébe helyezkedett.

- Fájni fog… - lihegte Hiro, de ugyanolyan türelmetlen volt, mint Kazu.

Kazu arca megrándult, ahogy lassan, teljes súlyával Hiro-ra nehezedett. Hiro felnyögött.

- Ahh… Olyan szűk vagy…

Kazu előrehajolt, és mohón az ajkára tapadt. Hiro megragadta a csípőjét, és segítette a mozgásban. Az őrület alig tartott percekig, amikor egymásba kapaszkodva elélveztek. Kiszáradt szájjal ziháltak, és Hiro alig bírta kimondani a szavakat.

- Elég hangosak voltunk…

Kazu felkacagott, és gyengéden megcsókolta.

- Szeretlek!

- Én is. Most pedig aludj, én telhetetlen szerelmem!

Kazu mosolyogva merült álomba. Hiro átkarolta, és engedte, hogy az álom elcsábítsa.

Másnap reggel későn keltek, és Hiro már a reggelinél kijelentette.

- Ma nem csinálok semmit.

Kazu a szemüvege felett rápislogott.

- El ne felejtsd, hogy holnap történelemből felmérőt írunk. Tanultál rá?

Hiro hökkent pillantása egyértelműen azt jelentette, hogy nem.

- Kellett volna?

- Akkor ma tanulunk – jelentette ki Kazu.

- Nem.

- Fogadjunk? – Kazu olyan gonoszul nézett rá, hogy Hiro hátrébb húzódott.

- Anya, Kazu bántani akar!

- Ne bolondozz, fiam! – kuncogott a konyhában az anyja. – Egyél szépen, utána pedig fogadj szót Kazu-kunnak. Rendben?

- Igen, anya.

Kazu kis híján felnevetett. Huncutul Hiro fülébe súgta.

- Ha szót fogadsz, teljesítem egy kívánságodat.

Hiro felpattant, és magával rántotta Kazu-t is.

- Anya, felmentünk tanulni!

Miest eltűntek az emeleten, az asszony felsóhajtott.

- Ezek a gyerekek…