3. fejezet

3. fejezet

Jun fáradtan bámult maga elé, és igyekezett memorizálni a történelem dolgozat feladatait. A hosszú hónapos munkák kimerítették. Iskola után járt a színházba a próbákra. Délelőtt az órákon ült, és lelkiismeretesen tanult, míg délután éjszakába nyúlóan a próbateremben gyakorolt hangszínt, mozdulatot.

Mielőtt észrevette volna, már újságírók, kritikusok, műértők és rajongók hada vette körül, ami cseppet sem tetszett neki. Kénytelen volt partikra járni, interjúkat adni, holott minden vágya a szobája magánya volt. Zseninek nevezték, miközben a darabot még be sem mutatták. Végtelen nyugalommal kezelte a helyzetet, de legbelül türelmetlen volt. Suetsugu Naitót várta, de a férfi csak nem akart felbukkanni.

Elérkezett az előadás estéje. Jun nyugodt volt és könnyed. Most, amikor nem álltak le kétpercenként, hogy a rendező utasításokkal lássa el, most… élvezte. Élvezte, hogy a gondtalan ifjút játszhatja, a szerelmest, a gyászolót, s a lassan megőrülő ifjút. Alakítása oly tökéletes volt, hogy az első sorokban ülők később esküszóval állították, a fiú tekintetében az őrület fénylett. A darab kasszasiker lett. Fotók, riportok tömegei készültek Junnal, Junról, és a kíváncsiság olyanokat is a színházba vonzott, akik egészen addig feléje sem néztek.

Tanaka asszony repesett a boldogságtól, és Jun szomorúan látta, hogy Norika még jobban a háttérbe szorul.

A tízedik előadáson Jun az egyik középső sorban felfedezte Suetsugu Naitót… Az aznapi előadása kenterbe verte az összes többit. Később anyjával karöltve hazafelé igyekeztek. Újságírók várakoztak a színház előtt, hogy lencsevégre kapják a feltörekvő ifjút. Jun felsóhajtott. Megtapasztalta már a sztárság árnyékos oldalát, és felettébb nem tetszett neki.

Csendre vágyott.

Naito Junt figyelte az utca túloldaláról. Még oly messziről is fáradtnak tűnt, mégis türelmes volt a kérdéseket rázúdítókkal. Halk sóhajjal átsétált az úttesten, egy autó húzott el mellette. Látta, ahogy Jun rákapja a pillantását, és a felragyogó arcot, amin még az egész napos kimerültség tükröződött. A fotósok persze tudni akarták, kinek szól a mosoly. Naito láttán lassan elcsendesültek, és elhúzódtak az útjából.

Tanaka asszony bosszúsan elhúzta a száját.

- Suetsugu-san…

- Asszonyom…

Jun kis híján elnevette magát a kényszerű üdvözlésen. Naito kinyújtotta a kezét, és megfogta a vállát. Magához húzta.

- Remélem, nem bánja, de hívtam önnek egy taxit. Junt bízza rám, majd hazaviszem. – Ellenmondást nem tűrő hangja hallatán az asszony arca pirosra színeződött.

- Mégis, hogy képzeli… - háborgott.

Naito megszorította Jun vállát.

- Nincs semmi baj, anya – mosolyodott el a fiú. – Csak sétálunk egyet. Sietek haza, ígérem.

Naito még mindig a fiút ölelve, elindult az utcán. A fotósok csendben toporogtak, fényképezőgépük leengedve lógott a kezükben. Senki nem merte követni őket.

- Félnek – csodálkozott Jun.

Naito nem felelt. Karja a válláról a csípőjére csúszott. Összeért a testük, ahogy ballagtak az éjszakai utcán.

- Már vártam – szólalt meg hosszas hallgatás után Jun.

- Igazán tegezhetnél – válaszolta a férfi.

Jun elhúzta a száját.

- Már vártalak – ismételte. – Láttalak ma.

- Sok dolgom volt. Külföldön voltam. Ma értem haza.

Jun legszívesebben táncra perdült volna.

- És azonnal a színházba jöttél? – nevetett fel.

- Nem – Jun elszomorodó arcát látva Naito kelletlenül hozzátette. – Előtte még hazaugrottam átöltözni.

Jun gondolt egyet, és bizonytalanul átölelte a férfi derekát. Jó érzés volt. Felpislogott Naitóra. Naito maga sem gondolta, hogy ennyire jó érzés lesz Junnal sétálni a kihalt utcán. Hideg tekintete észrevétlenül megenyhült, amit ő nem, de Jun azonnal felfedezett. Felkacagott, akár egy kisgyerek. Elfújták fáradtságát. Kibontakozott az ölelésből, és Naito elé penderült.

- Gyere, fussunk versenyt a parkig – nyújtotta a kezét.

Naito azonnal megtorpant.

- Nem vagyok kétéves, hogy futkározzak! – tiltakozott hevesen.

Jun vállat vont.

- Én sem, de az utóbbi időben nem is éltem igazán. Gyere velem!

- Eszem ágában sincs!

- Persze, mert félsz, hogy én nyerek – mosolygott ravaszul a fiú.

Naito arca megrándult.

- Hülyeség – morogta.

Jun felsóhajtott.

- Ha nem, hát nem… - mondta könnyedén. – Pedig azt hittem, hogy érdekel, hol fotózhatsz le…

Naito azonnal utána kapott, de Jun gyorsabb volt.

- Ha elkapsz, megmondom – nevetett rá, és nekiiramodva futásnak eredt.

Naito egy pillanatra megdermedt. Az idejét sem tudta, mikor futott gondtalanul. Jun nevetése mozgalmassá tette az utcát. Élettel töltötte meg a kies sarkokat. Fénnyel a sötét árnyakat. Elmosolyodott, és utána indult. Junnak előnye volt, és ezt szemtelenül ki is használta. Már majdnem elérte a park szélét, az első magasba nyúló fákat, amikor erős karok ragadták meg és a derekánál fogva megperdítették.

Naito zihálva, vigyorogva suttogta.

- Nos, ki is a győztes?

Jun szája tátva maradt. Még soha nem látta ilyennek a férfit, eddigi két találkozásuk alatt a mogorva álarc mögé bújt. Naito megdermedt – testileg, lelkileg – amikor látta, hogy a fiú rámered. Lassan elhúzódott tőle. Hirtelen újra sötét lett és kietlen üresség.

- Bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni.

Jun azonnal megértette, miért fordult el tőle, és belekapaszkodott a karjába.

- Nem ijesztettél meg – bizonygatta. – Csak még nem láttalak mosolyogni, nevetni. Megleptél, ennyi az egész.

Naito tekintete üres lett.

- Kinek lenne kedve mosolyogni és nevetni ilyen arccal? – húzódott vissza az árnyékok közé.

Jun azonban követte.

- Hülyeség! – hajtotta a férfi mellkasára a fejét. – Mikor leszel képes végre túllépni a múlton?

- Soha – merevedett meg Naito. – Láttam meghalni a kisöcsémet.

Jun lélegzetvisszafojtva hallgatott.

- Aznap volt a szülinapja, és az apám szüleihez tartottunk. Megengedtem neki, hogy a helyemre üljön, apám mögé. Még ma is hallom az anyám sikolyát, és az apám kétségbeesett kiáltásait, de mindegyik hangnál hangosabb az öcsém sikolya…

Jun szorosabbra fonta az ölelést.

- Minden éjszaka azzal a pokollal álmodom, és a fülemben ott cseng az öcsém sírása. Hogyan felejthetném el a múltat?

Jun majdnem elsírta magát.

- Mindennek oka van – suttogta.

Naito keserűen felnevetett.

- Persze…

- Fogadd el! Az öcséd is azt szeretné, biztos vagyok benne.

- Ne papolj nekem elfogadásról! – rázta meg Naito a vállainál fogva. – Mit tudhatsz te arról, mit érzek?

Jun szemébe haragos könnyek gyűltek.

- Pontosan tudom, mit érzel – suttogta. – Láttam, amikor megölték az apámat. Ott voltam, végignéztem, ahogy meghal. Ha éjszakánként felébredek, magamon érzem a vérét, ahogy az arcomra fröccsen.

Kitépte magát a férfi karjaiból, és sápadtan szembenézett vele. Egész testében remegett.

- Az a férfi, aki megölte apámat… megerőszakolt. Az apám még élt, lassan elcsorgott belőle az élet, miközben én ott feküdtem az alatt a szemét alatt, aki csak azért akart bemocskolni, mert az apám fia vagyok…

Naito nem tudott megszólalni.

- Végig az apám szemébe néztem, láttam a fájdalmát… miközben átéltem a poklot, és inkább én is meghaltam volna. Megöltem azt a férfit… Az apám az utolsó erejével odalökte a konyhapultról levert kést… Én pedig megmarkoltam, és belevágtam annak a férfinak a nyakába. Az apámnak már késő volt… én viszont túléltem. És elhatároztam, hogy harcolni fogok. – Jun a tenyerét bámulta. – Vér tapad ehhez a kézhez, bűnös vagyok… Ezért elhatároztam, hogy úgy fogok élni, hogy apám odafönn büszke legyen rám. Kihozom magamból a legjobbat… - Jun felnézett a férfira. – Az apám egyszer azt mondta, mindennek megvan a maga oka. Emberi tökéletesség pedig nem létezik, mert az a természet rendje ellen való. Azt hiszed, ha megtalálod a tökéletességet, elfelejted, ami történt, vagy jobb leszel, több? Csalódást kell okoznom. – Jun keze ökölbe szorult. – A lelkiismeretedet nem tudod félredobni, mint a fotóidat. Megpróbáltam, hidd el.

- Jun… - Naito a fiú után nyúlt, de Jun félreütötte a kezét.

- A múltunk hozzánk tartozik, akár az arcunk, amellyel a tükörbe nézünk. – Jun hangja komor volt, rideg – egy felnőtt hangja. Nem volt nyoma a játékos, könnyed hangnak. – Hozzánk tartozik – ismételte. – A múltunk a miénk, el kell fogadni, hogy tovább tudjunk lépni, és élni tudjunk. Valamennyien a múltunk részleteiből összeálló egész vagyunk. Jó és rossz döntésekkel együtt élünk, mert ez az élet.

Naito szótlanul bámult rá. Jun beletúrt a hajába, majd faképnél hagyta a férfit.

Naito csak állt a sötétben. Egy lámpa pislákolt pár méterrel odébb. Jun szavai ott kavarogtak a fejében, és teljesen összezavarták.

Jun nem gondolkodott, csak egymás után tette a lábait. A park kihalt volt és ijesztő, de neki fel se tűnt. A park közepén a szökőkútnál megállt, és a vízcsobogást hallgatta. A magasról lezúduló cseppek megbűvölték a tekintetét. A hold visszatükröződött, és apró darabra tört a víz áttetsző felületén.

Naito olyan váratlanul bukkant fel mellette, hogy majdnem felkiáltott.

- Igazad van – nézett rá a férfi, és a szemében mély bánat ült.

Jun a magasba törő és alázúduló vizet nézte.

- Megvan az oka, hogy túlélted azt a poklot – jelentette ki halkan. – Hiszem.

Naito felsóhajtott.

- Túl régóta élek már abban a pokolban, hogy csak így egyszerűen el tudjam felejteni. Tudom.

Jun ujjai összefonódtak az övével. Egyenesen a szemébe nézett.

- Nem kell elfeledned. Tanulj meg együtt élni vele. Nem lesz könnyű… de ha erősen akarod, akkor sikerülni fog.

Naito felpillantott a holdra, majd hirtelen magához rántotta a fiút. Olyan szorosan ölelte, hogy Jun alig kapott levegőt. Aztán enyhült a karok szorítása, hogy átadja a helyét a reszketésnek. A férfi úgy remegett, hogy Jun megijedt. Felnézett. A hold fénye megcsillant a könnyben úszó szürke szempáron.

Naito nem sírt. Nem sírt, mióta végignézte az öccse halálát. Most viszont sírás kaparta a torkát, amit igyekezett visszafojtani. Jun hozzásimult, és átölelte.

- Nem lesz semmi baj… majd én segítek – mondta halkan. – Itt leszek, ha szükséged lesz rám.

Naitót ez megrázta.

Jun nem szánta, nem fordult el tőle. Elfogadta. Még soha senki nem tett így. A torkából panaszos, kétségbeesett nyögés szakadt fel, aztán térdre rogyott, és a fiút is magával rántotta a hideg kőre. Jun átölelte, és megtartotta, ahogy feltörtek belőle az első könnyek, a testet-lelket tisztító zokogás. Ringatta, és halkan suttogott a fülébe.

Naito nekidőlt Jun vállának.

- Köszönöm – szipogta.

- Szívesen, máskor is – mosolygott rá a fiú.

- Ha lehet, inkább nem – futott át egy halovány mosoly a férfi arcán. – Nem szokásom sírni – vallotta be. – Nem tudom, mi üthetett belém.

- Talán itt volt az ideje – simogatta meg a haját Jun, mintha csak Norikát vigasztalta volna. Mégis más volt…

Naito megfogta a kezét.

- Te hogy vagy képes mosolyogni? Hogy vagy képes nevetni? Hogy tudsz ilyen kedves lenni, amikor az emberek olyan gonoszak… Azok után, ami veled történt…

Jun mély levegőt vett.

- Megtörtént, és azon már nem változtathatok. Elfogadtam. Nem mondom, hogy éjjelente nem ébredek verítékben úszva, és dobogó szívvel tele rettegéssel. Megtanultam ezzel együtt élni. Van egy húgom, akinek szüksége van rám. – Jun szomorúan mosolygott. - Nem vagyok tökéletes. Nem is akarok az lenni, mert már a tökéletesség látszatának a fenntartása is kiszív belőlem minden erőt. Én is ember vagyok, hibázok, gyűlölök… Nem vagyok szent, nekem is vannak sebeim. Az emberek gyakran úgy gondolják, hogy a szép külső minden, hogy a szép embereknek könnyebb. Nekik is ugyanolyan nehéz… Nekik is vannak sebeik, őket is elhagyják, őket is érik pofonok az életben. Persze könnyebben boldogulnak, de az előítéletekkel is meg kell küzdeniük. – Finoman megérintette Naito homlokának heges bőrét. – A sebeidet nem csak az arcodon, hanem a lelkedben is magaddal hordozod. Én a lelkem legmélyére temettem. Nem tudom, hogy melyikünknek jobb.

Naito felnézett rá. Jun lassan elmosolyodott.

- Amikor megöltem azt az embert, a magam döntése volt. Vér tapad a kezemhez, de cserébe kaptam egy második esélyt. Nem sajnálom. Megérdemelte. – Egy pillanatra ökölbe szorult a keze, majd elernyedt. – Látod, nem vagyok tökéletes, de tudod mit? Nem bánom. Szeretem az életet…

Naito egész közelről nézett a szemébe.

Megtört a pillanat.

Naito arca elkomorodott.

Jun tekintete kíváncsi lett.

Naito két tenyere közé fogta a fiú arcát. Közelebb hajolt.

Jun ujjai a férfi ingébe markoltak. Visszafojtotta a lélegzetét.

Csak egy csók volt. Lágy és könnyű, akár a cseresznyevirág szirmai. Felkavaró, akár egy tűzharc.

Jun szeme lassan lecsukódott.

- Nézz rám! – vált erősebbé az ölelés. – Naito szeme sötét volt, és feneketlenül mély. – Azt akarom, hogy lásd az arcom.

Jun kábán pislogott, de engedelmeskedett.

És a férfi újra megcsókolta, miközben a tekintetük összekapcsolódott, és Jun karjai Naito nyaka köré fonódtak.

A csók mélyebb lett. Intimebb. Összetalálkozott a nyelvük. Jun közelebb húzódott a férfihoz, és halk sóhaj hagyta el az ajkát. Naito hátradöntötte a hideg kőre. Egymáshoz simult a testük és Jun érezte, hogy lángol az arca, lángol a bőre, lángol az egész teste. Megvonaglott, amikor a férfi keze becsúszott a pólója alá, de nem tiltakozott.

Naito nyelve mélyebbre hatolt a szájában. A keze végigsiklott a csípőjén. Jun tétován, gondolkozni sem tudván, megmarkolta a férfi vállát. Hátrafeszítette a testét, megszakított a csókot, és levegő után kapkodott.

Naito szeme megbűvölten tapadt rá, majd a mellkasára hajtotta a fejét. Érezte a bordák börtönében verő szív gyors dobbanásait.

Teltek a percek és egyikük se mozdult.

A hold a fejük felett rájuk mosolygott.

A szökőkútból víz permetezett rájuk.

- Meg fogsz fázni – sóhajtotta halkan a férfi.

- Nem vagyok beteges típus – válaszolta ugyanolyan halkan Jun. – Különben is, te majd melegítesz.

Naito ennek ellenére felállt, és magával húzta. A mellkasához vonta, és beletúrt a hajába.

- Ne haragudj! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Jun nem nézett rá.

- Miért akartad, hogy lássam közben az arcod?

Naito tétován felelt.

- Már egy ideje… nem volt senkim. Kevesen vannak, akik képesek rám nézni.

- Voltak közöttük férfiak is? – Jun hangja nem volt több suttogásnál.

- Igen – Naito válasza őszinte volt. – Nem tudom, hogy te mit gondolsz erről, hiszen te…

Jun ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott.

- Voltak barátnőim, de te vagy az első férfi, akit ilyen közel engedtem magamhoz. Nem mondom, hogy nem érdeklődtek irántam, de képtelen voltam rá, hogy… - elcsuklott a hangja. – Nem tudom, miért, hiszen gyűlölnöm kellene téged: férfi vagy és engem akarsz. Félnem kellene, de én csak vágyat érzek. Kíváncsiságot. Vonzást. Tőled nem félek, és amíg te ölelsz, addig nem érzem a félelem kesernyés ízét a számban. Csak a te ízed… édes…

Egymást nézték.

Naito lassan megfogta a kezét.

- Gyere, hazakísérlek.

Jun bólintott és engedte, hogy a férfi magával vonja. Szótlanul indultak neki az éjszakának. Egyikük sem vette észre a sötét alakot a fák között.