3. Az elfogadás útja

3. Az elfogadás útja

            - Ne!

A kiáltás belehasított az Ichiyama- ház éjszakai csendjébe. Kenichi zihálva ült fel az ágyban, egész testét veríték borította. Szeme tágra nyílt, és kellett pár perc, mire felfogta, hogy a saját szobájában van. Hányingerrel küszködve próbált felkelni, de összekoccantak a fogai, és remegett. A félelem keserű ízét érezte a nyelvén. Nagy nehezen sikerült eljutnia a fürdőszobáig. Térdre esett a hűs csempéken, és kiadta magából a vacsorát. Utána kis híján elterült a földön. Annyira az álom hatása alatt volt, hogy egyszerűen képtelen volt uralkodni magán. Végül kiöblítette a száját, és visszabotorkált az ágyához. Még mindig égett a kislámpa az éjjeliszekrényen, árnyékokat vetített a falra. A szemére szorította a tenyerét, és próbált egyenletesen lélegezni. Egy apró nesz vonta magára a figyelmét, felült, de mindjárt meg is szédült.

- Jouji? – motyogta.

- Beteg vagy? – A fiú halottsápadtan állt az ajtóban. – Szóljak Nori- sannak?

- Nem kell. – Kenichi érezte, milyen gyenge és rekedt a hangja. Nagy nehezen nekitámasztotta a hátát az ágy fejrészének. – Csak rosszat álmodtam – próbált mosolyogni. – Mi lenne, ha visszamennél aludni?

A fiú kételkedve nézett rá.

- Kiabáltál… Hallottam. Féltem átjönni, de nem akartam Nori-sannak szólni, mert féltem, hogy megharagszol.

- Nincs semmi baj. Tényleg rosszat álmodtam – igyekezett megnyugtatni a férfi.

- Olyan rosszat, mint amiket én szoktam?

Kenichi mély levegőt vett.

- Igen.

Jouji bólintott, és besétált a szobába. Az ajtót betette maga mögött, majd felkuporodott az ágy szélére. Felhúzta a lábait, és a térdére fektette az állát. Kenichi követte a példáját. Nem néztek egymásra.

- Talán, ha elmesélnéd, akkor könnyebb lenne… - motyogta Jouji.

- Megegyeztünk, emlékszel? Ha te is beszélsz róluk, én is elmesélem, amit hallani akarsz.

- Nori-sannak se mondod el? Valakinek muszáj beszélned róla. Én még nem állok készen, hogy beszéljek… arról, de te már egy ideje hallgatsz. Én emlékeztetlek rá?

- Nem, évek óta vannak rémálmaim. Csak a mostani kicsit… valósághűbb volt, mint általában. Nori pedig tud róla.

- Régóta ismered?

- Igen. Akkor ismertem meg, amikor elhagytam a Sakara- házat. Az utcán élt. Lopott, hogy fenn tudja tartani magát. Én szerencsésebb voltam, mert apa adott pénzt, amiből meg tudtam élni, amíg munkát találok. Béreltem egy kis lakást, és Nori odaköltözött hozzám. Egyik este hazacipelt egy összevert fiút. Már akkor is túltengett benne a jótékonysági szellem. Genjo apja egy kis üzlet tulaja volt, aki nem akart még többet fizetni a yakuzának. Hát, kezelésbe vették a fiát…

- Mi történt? – Jouji végigdőlt az ágyon, nem tűnt álmosnak. A férfi felé fordult, összegömbölyödött, ahogy mindig.

- Ápoltuk, és amikor magához tért, kiszedtük belőle, mi történt. Értesítettük a családját, akik halálra rémültek. Az apjának nem volt annyi bevétele, amit követeltek tőle.

- Megvédted őket, ugye? – Jouji finoman megérintette a férfi testét behálózó tetoválások egyikét.

- Nem volt ennyire egyszerű a dolog, de a végeredmény számít, azt hiszem. – Kenichi elhelyezkedett a takaró alatt, és a fiút is betakarta. Feléje fordult, megsimogatta a haját. – Azóta egyikük se mozdul mellőlem. Úgy védenek, mint Angliában a koronaékszereket. Tartoznak nekem, ezzel a hülye mesével jönnek elő, ha felhozom, hogy most már a saját lábukra állhatnának.

- Szeretnek téged – mosolyodott el Jouji, és megfogta a férfi kezét.

Kenichi erre nem tudott, mit mondani. Nori és Genjo pontosan tudták, ki is ő. Tudtak minden illegális üzletéről, minden parancsba kiadott gyilkosságáról. Mégis mellette álltak, hitük, hogy ő egy nagyszerű ember, nem kopott el az idők folyamán akkor sem, amikor ő maga már megkeseredett a sok haláltól és mérhetetlen kegyetlenségtől, amikkel szembesülnie kellett.

- A barátaim – mondta halkan. – Rajtuk, és Otijin kívül nem volt senkim…

- Most itt vagyok én – felelte ugyanolyan halkan a fiú, és odabújt hozzá.

Felmelegítette fázó testét, és akarata ellenére a szívét is. Átkarolta, beszívta az illatát. Lassan megnyugodott. Szinte oda sem figyelve simogatta Jouji haját.

- Még mindig a yakuzának dolgozol?

A fiú ártatlan kérdése mosolyt csalt Kenichi arcára.

- Soha nem dolgoztam a yakuzának – javította ki. – Csupán az életem összefonódott az övékével. Hivatalosan nem voltam tagja egyik csoportnak sem, de jóban lettem az Agamachi- gumi wagashirájával. Abe-san rendes volt velem, segített, hogy Genjo apját békén hagyják.

- Csak úgy?

- Nem a két szememért természetesen – vigyorodott el Kenichi. – Kiderült, hogy a pénzbeszedők a saját zsebükre dolgoztak. Ez nem tetszett Abe-sannak, és engem kért meg, hogy érjem tetten őket, mert engem nem ismertek.

- Megbízott benned? – csodálkozott Jouji.

- Nem. Egy próba volt, hogy alkalmas lehetek-e yakuzának.

- De te nem akartál az lenni!

A férfi elmerengett.

- Akkoriban fiatal voltam, és kerestem a helyemet. Nem tudtam, mihez kezdjek. Csak annyi volt biztos, hogy vinni akartam valamire. Abe-san segített, hogy kapcsolatokra tegyek szert, és az elengedhetetlen, ha üzletelni akarsz. Az ő tanácsára végül elvégeztem az egyetemet. Apa a halálakor pénzt hagyott rám, amivel sikerült megalapoznom a mai vagyonomat. Üzletember lettem. Adok-veszek, szállítmányozással foglalkozom, van két vidéki szállodám, és pár jó befektetésem Amerikában.

- És nem mellesleg segítesz a yakuzának…

Kenichi megmerevedett.

- Ez azért túlzás – mondta kis csend után, de Jouji éles tekintete nem eresztette. – Nem vagyok az Agamachi-gumi tagja, de befolyásos üzletemberként nem hagyhatok veszni olyan üzleteket, amivel ők keresnek meg.

- Öltél már embert?

Kenichi úgy érezte, mintha fejbe verték volna. Csak nézett a fiúra, aki őt bámulta.

- Ezek szerint igen – mondta Jouji, amikor képtelen volt egy szót is kinyögni.

- Jouji…

- Ne mondj semmit! Azt az embert is megölted, aki… engem…? - Nem tudta kimondani, de nem is kellett. Kenichi tudta, kire gondol. A keze ökölbe szorult a fiú vállán.

- Mit mondanál, ha igent felelnék?

Jouji a férfi megmerevedett arcvonásait, gyűlölettől izzó szemét figyelte.

- Egyrészről örülnék, mert soha többé nem bánthat sem engem, sem másokat. Másrészről… nem akarnám, hogy vér tapadjon a kezedhez miattam. Nem éri meg, hogy bemocskold magad vele…

Kenichi lassan kifújta az eddig visszatartott levegőt.

- Nem hiszem, hogy egy csótány eltiprása bűn lenne – mondta ki, ami először eszébe jutott.

Jouji bólintott.

- Tudom, de érzem, hogy boldogtalan vagy. Látom a szemedben. Bűntudatod van azok az emberek miatt, én viszont nem akarom, hogy még az ő halála is a te lelkedet nyomassza.

A férfi magához ölelte.

- Rendben. – Azt már nem tette hozzá, hogy Hachirobei miatt nem lennének álmatlan éjszakái. Eddig nagylelkűen félretette ezt a problémát, de talán itt az ideje, hogy sort kerítsen rá. Abe-san megértő volt, amikor a múltkor beszéltek, biztos segít megszabadulni két hullától.

- Mire gondolsz?

- Miért?

Jouji egészen közel hajolt hozzá.

- Mosolyogsz.

- Felvidítottál – kócolta össze a haját még jobban. – Most viszont ideje lenne aludni. Menj vissza szépen a szobádba!

- Jól érzem magam itt – bújt vissza a takaró alá a fiú, és odahúzódott hozzá. – Mindig meztelenül alszol?  

Kenichi lehunyta a szemét.

- Ha nem alszol, visszacipellek a szobádba – közölte, hogy kikerülje a kényes kérdést.

A fiú úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Nincs barátnőd? Már itt vagyok egy hete, de nem találkoztam olyannal, akire ráillene ez a titulus. Faggattam Nori-sant, de ő csak hebegett. Genjo-san meg elviccelte a választ.

Kenichi morcos pillantást vetett rá. Feléje nyúlt, de a fiú kuncogva kisiklott a kezei közül.

- Csiklandós vagyok – nevette.

- Ezt talán nem kellett volna elmondanod – vonta fel a szemöldökét, és elkapta a derekát, mielőtt az ágy másik végébe mászhatott volna. A fiú kacagása az ő ajkára is mosolyt csalt. Aztán észrevette, hogy Jouji tágra nyílt szemmel bámul fel rá. Megdermedt. – Megijesztettelek? – El tudta képzelni, hogy a fiúban felrémlettek az emlékek, amikor ő leszorította az ágyra, hogy megcsikálja.

Jouji nemet intett.

- Még soha nem hallottalak ilyen őszintén nevetni. – Felnyúlt, és megérintette a férfi ajkát. – Apa mindig azt mondta, hogy hiszi, belül még mindig az a szeretetre éhes gyermek vagy, aki akkor voltál, mielőtt… Soha nem fejezte be a mondatot, de láttam, hogy mennyire bántja a dolog. – Félrebillentette a fejét, haja egy angyal glóriájára emlékeztette Kenichi-t. – Örülök, ha csak egy kis időre is, de sikerült eltüntetnem a felhőket a szemedből…

- Mostanában neked se volt okod a nevetésre – ült le a sarkára a férfi. Fogalma sem volt arról, hogy Jouji-t egyáltalán nem emlékezteti arra a szörnyű éjszakára. Annyira más volt ugyanis, mint az a másik férfi. Karcsú és elegáns volt, még így csupasz testtel, tetoválásokkal borítva is. Illata melegséget és biztonságot idézett fel a fiúban. Tudta abból, ahogy megérintette, ahogy ránézett, hogy inkább vágná le a kezét, mintsem kezet emeljen rá.

- Jól érzem magam nálad. Kicsit hiányzik az iskola, meg a barátok, de minden rendben.

Kenichi majdnem felszisszent. Az iskoláról teljesen megfeledkezett. Jouji vigyorgott.

- Tudom, hogy elfelejtetted, de Nori-san felhívta az igazgatót, hogy beteg vagyok.

- Néha nem tudom, mihez kezdenék nélküle.

- Boldogulnál – vágta rá a fiú határozottan. Huncut pillantással végigmérte a férfit. – Nem válaszoltál a kérdéseimre. Mindig meztelenül alszol? Van barátnőd?

Kenichi maga elé húzta a takarót. A fiú felcsúszott pólója és kócos haja olyan érzéseket ébresztett benne, amiket jobb volt eltakarni. Nem akarta megijeszteni.

- Ha tudtam volna, hogy átruccansz, felveszek valamit.

- Fogadjunk, hogy nincs pizsamád.

A férfi a homlokát ráncolta.

- Valahol van – felelte bizonytalanul.

Jouji felkacagott. Hasra fordult, úgy nézett fel rá.

- Nincs barátnőd, igaz?

Kenichi kényelmesebben elhelyezkedett, és a fejét ingatta.

- Nincs.

- Miért? Jóképű vagy, gazdag, biztos jó partinak számítasz.

A férfi nem tudta, hogyan fogalmazza meg, hogy undorodik a nőktől.

- Nem igazán… jövök ki a nőkkel.

Jouji a lábát lóbálta. Elgondolkodva méregette.

- Nem igazán van nő a házban, inkább férfiak vesznek körül. Félsz tőlük?

- A nőktől? Nem.

- Valami mégis van, amiért távolságot tartasz mindegyiktől.

Kenichi észre sem vette, hogy maga elé húzta a lábát, és átkarolta. Ez annyira védekező mozdulat volt, hogy a fiú szíve elszorult.

- Egyszerűen nem kedvelem őket…

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod.

- Meleg vagyok – mondta a férfi, és egyenesen a szemébe nézett.

Jouji hirtelen elfelejtett levegőt venni. Felült, és döbbenten bámult rá.

- Úgy érted, hogy a férfiakat szereted?

- Igen. A partnereim minden esetben férfiak.

- Oh. – Jouji megvakarta az orrát, és tanácstalanul pislogott. – Akkor… barátod van? Nem lesz féltékeny, amiért itt vagyok?

- Nincs állandó barátom. Csak… futó kapcsolataim.

- Nori-san sem a szeretőd?

- Nem – mosolyodott el Kenichi. – Honnan jutott eszedbe ez a butaság?

- Nagyon közel álltok egymáshoz, ezért gondoltam.

- Ő… - A férfi vállat vont. – Amikor megismerkedtünk, mindketten melegségre vágytunk. Csalódtunk az emberekben… így egymás karjaiban kerestük a vigaszt. Genjo felbukkanásával viszont minden megváltozott. Kis idő múltán rájöttünk, hogy jobb barátok vagyunk, mint szeretők. Ennyiben maradtunk, és ez nem is változott már évek óta.

- És Genjo-san?

- Ő nem meleg – vigyorodott el a férfi.

Jouji megint azzal a különös pillantással méregette.

- Akkor miért néz úgy Nori-sanra?

- Úgy?

- Úgy, mint aki halálosan szerelmes belé.

- Honnan tudod, hogyan néz olyankor valaki?

Jouji erre a szemét forgatta.

- Tizenhét éves vagyok, nem kétéves, nii-sama.

- Bocsánat. – Kenichi-t nevetés fojtogatta. – Barátnőd is volt már?

- Volt.

Most Kenichi-n volt a meglepetés sora. Hökkenten meredt a fiúra, mert eszébe sem jutott, hogy netán van valakije. Tényleg ideje, hogy elfogadja, Jouji nem kisgyerek.

- Most is van?

- Jártam egy lánnyal, de apa halála óta nem beszéltünk. Szerintem már el is felejtett.

- Kétlem. Egy olyan srácot, mint amilyen te vagy, nem lehet csak úgy elfelejteni.

- Tényleg? – A fiú elpirult.

- Tényleg – biztosította Kenichi, majd kinyúlt, és a karjaiba húzta. Féltékenységet érzett a lány iránt, aki oly nagy hatással volt rá. – Mesélsz róla?

- Alattam jár. Hirono-nak hívják. Csinos, okos lány. Jól csókol.

- Oh. Talán már… ti ketten…

- Nem feküdtünk le egymással, ha erre vagy kíváncsi, de már voltam lánnyal. Mint mondtam, nem vagyok kétéves.

Kenichi ezt most kezdte belátni. Jouji lassan túltette magát a vele történteken, visszatalált régi énjéhez, aki korántsem volt az a félénk kölyök, mint akinek megismerte.

- Jó volt?

- Aha – mosolyodott el a fiú, és felnézett rá. – Apa teljesen ki volt bukva, utána meg egész este arról beszélgettünk. Felvilágosított, és másnap reggel a kezembe nyomott egy doboz óvszert.

- Ez Otiji-re vall.

Jouji feltérdelt, és közvetlen közelről nézett a szemébe.

- Szeretted őt?

- Ő volt a jobbik felem…

- Akkor jó… - A fiú átkarolta. – Tudod, most azt kellene mondanom, hogy nem bánom, kit hozol ide, és örülnöm kéne, ha találsz magadnak valakit, de… félek, hogy akkor én már nem leszek neked olyan fontos.

- Ez butaság. – Kenichi felemelte a fiú állát. – Ettől soha nem kell félned, mert te mindig fontosabb leszel, mint bárki más. Érted? Hozzám tartozol… - Jouji elpirult, mire szabadkozni kezdett. – Nem úgy gondoltam, én…

A fiú tenyere a szájára tapadt.

- Veled aludhatok? Nem akarom, hogy megint rémálmod legyen.

Kis tétovázás után Kenichi bólintott.

- Keresek egy pizsamát.

- Maradj csak! Megbízom benned. Tudom, hogy nem bántasz.  

Összebújtak. Kenichi gondolkodás nélkül simogatni kezdte a fiú haját, beletúrt a sűrű fürtökbe. Hallgatta az egyenletes szuszogást. Bárcsak ő is ilyen könnyen el tudna aludni… Az álom azonban elkerülte.

A kislámpa fényénél a fiút nézte. Magába itta törékenységét, elnyílt ajkának vonalait, hosszú szempilláit, pisze orrát, apró fülcimpáit. Figyelte, ahogy a másik oldalára fordul, és a hátát az ő mellkasának simítja. A derekára fektette a kezét. A tarkójára hajolt, beszívta az illatát. Fájó sajgást érzett az ágyékában, de nem mozdult. Volt már nem egy szeretője, de ilyen megnyugvást és biztonságot nem érzett egyik mellett sem. Legnagyobb meglepetésére Jouji elfogadta őt olyannak, amilyen. Nem undorodott, s nem is félt tőle, pedig ő maga is vonzó fiú volt. Megbízott benne, hogy soha nem bántaná.

Kenichi köréje fonódott, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, nem jó ötlet, ha ennyire közel kerülnek egymáshoz. A fiú rabjává fog válni, ha már most nem az, és egy idő után… talán már nem lesz képes megtartani a szavát, hogy nem bántja… Mi lesz akkor? Nem tudta a választ, de azt igen, hogy egyelőre beéri ezekkel a lopott órákkal, amikor ő maga is nyugodt, normális embernek érezheti magát…

            Nori óvatosan belesett a szobába. Megnyugodva látta, hogy mindketten mélyen alszanak. Meleg test simult a hátához, felismerte Genjo illatát.

- Sssh… Elaludtak – suttogta.

Genjo átnyúlt a válla felett, és betette az ajtót.

- Már ideje volt. Aggódtam Ken-ért – mondta halkan.

- Amikor meghallottam a kiabálását, halálra rémültem – vallotta be Nori. – Láttam, hogy Jouji-sama bemegy hozzá, és utána hallottam a nevetésüket. Kenichi olyan régen nem nevetett…

Genjo átkarolta a derekát.

- Most már nem lesz semmi baja – vélte bizakodva. – Jouji-sama a megváltás, amire szüksége van…