21. fejezet
2016.06.10 15:2221.
A ház csendes volt, csak az előtérben álló óra ketyegése hallatszott. C. J. letette a bőröndjét, és kinyújtózott. A hosszú vezetés kiszívta minden erejét, de örült, hogy végre hazaért. A dolgozószoba ajtaja nyitva volt, halvány fény szűrődött ki.
- C. J., te vagy az? – Ellery hangjára megremegett, és lehunyta a szemét. Lassan odaballagott az ajtóhoz, és megállt a küszöbön.
- Igen. Azt hittem, már mindketten aludni fogtok, mire hazaérek.
Ellery a kanapén ült, keresztbe tett lábbal, körülötte papírhalmok. Komolyan nézett rá, láthatóan ugyanolyan feszült volt, mint C. J.
- Még csak fél tizenkettő lesz. Rob már órák óta alszik. Örülni fog holnap, hogy hazajöttél.
- Hiányoztam neki?
- Naponta legalább négyszer megkérdezte, hol vagy?
- Ő is hiányzott nekem.
C. J. óvatosan beljebb araszolt. Tétovázva pillantott a férfira, pedig a szíve gőzkalapácsként vert. Szomjasan itta be a látványát, minden vonását, világoszöld tekintetét, amely a láttára lassan elsötétedett. Legszívesebben a karjaiba vetette volna magát. Ellery komolysága viszont felélesztette a félelmeit. Vajon a férfi még mindig szereti? Vagy az eltelt hetekben ráébredt, hogy tévedés volt az egész?
Ellery nem mozdult a kanapéról. Még mindig sápadt volt. Nem mosolygott, de a tekintetét nem vette le C. J.-ről. Láthatóan ő sem tudta, mihez kezdjen ezzel a távolsággal, amely most ott feszült kettejük között.
- Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg.
- Te is. A sebed?
- Szépen gyógyul. A doki szerint csak egy vékony heg marad utána. A kezed?
- Kutya baja. – C. J. megmozgatta az ujjait.
- Ezt elpakolom, és le tudsz ülni. – Ellery letett egy kupac papírt a szőnyegre, és megveregette maga mellett a kanapét. – Gyere!
C. J. habozva ácsorgott.
- Előtte tudnom kell valamit.
- Igen?
- Még mindig szeretsz?
Ellery hátradőlt, meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Miből gondolod, hogy már nem szeretlek?
- Nem is tudom. Elbizonytalanodtam. Elvégre elhagytalak, hogy elmenjek megölni pár embert. Ez azért akkor is meg tudja ölni a szerelmet, ha eleinte úgy gondolod, hogy simán túlteszed magad a dolgon.
Ellery ajkán végre az olyannyira áhított mosoly derengett fel.
- Lehet, hogy rossz ember vagyok, de simán túltettem magam azon a tényen, hogy elmentél megölni pár embert. Csupán… aggódtam. Egyszer sem hívtál fel, a mobilod pedig ki volt kapcsolva. Alex naponta felhívott, tudni akarta, merre vagy, én pedig nem tudtam mit mondani. Ezerszer elhatároztam, hogy megkerestetlek vele, de gondolom, annak nem örültél volna, ezért vártam, hátha… hátha felhívsz egyik este, és megnyugtatsz, jól vagy, élsz, és sietsz haza.
C. J. megkönnyebbülten felsóhajtott, és odalépdelt hozzá. Lerogyott a kanapéra, és maga alá húzta az egyik lábát, hogy féloldalasan, a férfi felé fordulva tudjon ülni.
- Sajnálom. Nagyon hiányoztál.
- Nem úgy vettem észre.
C. J. végre közelről is szemügyre vehette a férfit. Felfedezett a szeme körül pár szarkalábat, a hajában néhány ősz hajszálat. Úgy érezte, széthasad a mellkasa a boldogságtól, hogy újra mellette lehet. Vadul dobogó szívvel érintette meg az arcát.
- Óránként felmerült bennem, hogy felhívlak.
- Mégsem tetted.
- Ha megtettem volna… - C. J. vállat vont. – Ha felhívlak, és hallom a hangod, akkor képtelen lettem volna ott maradni. Majd’ megőrültem, hogy nem lehetek veled, és nem kellett volna sok ahhoz, hogy feladjam az egészet.
Ellery vonásai lassan felengedtek.
- Jól vagy? – kérdezte nagyon gyengéden, és megsimogatta az arcát simogató kézfejet.
- Most már igen.
Ellery hosszan nézett rá, majd a karjaiba húzta.
- Nagyon szeretlek! – súgta a fülébe.
- Nem tettem meg.
- Tudom.
- Honnan?
- Mert ismerlek.
- De hiszen…
- C. J… - Ellery felemelte az állát, hogy találkozzon a tekintetük. – Az egy dolog, hogy megölted Franket, de nem vagy gyilkos. Nem vagy olyan, mint az a két férfi. Sejtettem, hogy nem fogod megölni őket, mert alapvetően túl tisztességes ember vagy. És nem is ez volt a célja ennek az útnak, nem igaz?
- De. – C. J. közelebb bújt a férfihoz. – Amikor elindultam, azt hittem, egyszerű dolgom lesz. Megkeresem és megölöm őket, és vége a rémálmoknak. Beleolvadtam az alvilágba, levetettem a civilizált ember arcomat, egy lettem közülük. Megkerestem őket. Figyeltem őket. Megismertem őket. És miközben azt tervezgettem, hogyan és hol fogom megölni őket, megláttam magam egy üvegben. Ráébredtem, hogy ez… nem én vagyok. Zsaru vagyok, aki az olyanokra vadászik, mint amilyenné én válnék, ha megtenném, amit elterveztem.
- Akkor is szeretnélek, ha megtetted volna, de örülök, hogy nem vetted magadra még az ő megölésük terhét is. – Ellery hátradőlt, a mellkasára vonta. – Volt időm gondolkodni, amíg távol voltál. És arra jutottam, hogy… ha még mindig szeretnéd, jobban mondva, ha még mindig szeretsz, akkor… költözzünk össze, amint lehet.
C. J. döbbenten pislogott.
- Azt hittem, várunk ezzel, amíg teljesen felépülsz.
Ellery két tenyere közé fogta az arcát.
- Tudom, de… olyan rövid az élet, C. J., és ki tudja, mit hoz a holnap. Nem akarok távol lenni tőled. Szeretlek, és egy közös otthont akarok veled és Robbal. Mit szólsz?
C. J. habozott, majd a hátsó zsebéhez nyúlt, és előhúzott egy éjkék bársonnyal bevont dobozkát. Kicsit bizonytalanul nyújtotta a férfi felé.
- Az az üveg… egy kirakatüveg volt. – Felnyitotta a tetejét, látta, hogyan kerekedik el Ellery szeme a meglepetéstől. – Ez volt az első, amit megláttam benne.
- C. J… - Ellery hangja rekedt volt, remegett a keze, ahogy lassan a dobozért nyúlt.
- Amíg te azon gondolkoztál, hogy velem akarod leélni az életedet egy közös házban, én azon, hogy vajon mit szólnál azon, ha megkérném a kezed? Vajon… - C. J. hangja elakadt, mert még soha nem látta Ellery-t ennyire meghatottnak. – Vajon igent mondanál-e, ha megkérdeznélek, hogy leélnéd-e velem az életed?
Ellery kivette a két gyűrűt a dobozból, utóbbit leejtette a kanapé melletti kisasztalra. A gyűrűket nézte, látszott rajta, hogy nehezen jut szóhoz.
- Kérdezd meg! – kérte alig hallhatóan.
- Ellery David Morell, megtisztelnél azzal, hogy… összekötöd velem az életed?
Ellery egyenesen a szemébe nézett, komoly arccal – a szája szegletében derengő finom mosollyal – csak egyetlen szóval felelt.
- Igen.
C. J. felhúzta az ujjára a gyűrűt, és tartotta a kezét, amíg a párját Ellery óvatosan felcsúsztatta az övére. A kötés akadályozta kicsit, de azért sikerült a művelet. A fehérarany hűvöse ismeretlen volt, de ahogy összefonták az ujjaikat, hirtelen ez jelentette a kapcsot, amely összekötötte őket. A gyűrűkről lassan egymásra néztek. Találkozott a tekintetük. Elkomolyodtak.
- Nagyon szeretlek!
- Én is téged!
C. J. engedte, hogy Ellery közelebb húzza magához. Érezte, ahogy a vágy szétárad a testében, a férfi illata, melegsége, érintése felidézte benne, milyen magányos volt az elmúlt hetekben. Mennyire hiányolta a mosolyát, a hangját, mindent, ami a férfit jelentette…
A szíve vadul kalapált, beletúrt Ellery hajába, az ajkuk összesimult. Lovagló ülésben elhelyezkedett a combján, és felnyögött, mert Ellery türelmetlenül közelebb rántotta magához, és összesúrlódó ágyékukból forróság áramlott végig a vénáin.
- Nem gondoltam soha, hogy lehet annyira szeretni valakit, hogy kis híján beleőrülsz a hiányába… - mormolta Ellery a bőrére, miközben a nyakát csókolgatta, és keze az inge alá férkőzve, a hátán kalandozott.
C. J. beletúrt a hajába, és hátrahúzta a fejét, hogy újra birtokba vegye a férfi ajkát. A türelmetlen éhség a testükbe tépett, és C. J. hirtelen a kanapén találta magát. Ellery sötét arccal, vágytól égő pillantással hajolt föléje, amitől elakadt a lélegzete. Egy megszelídített vadállat tartotta a karjaiban, de – ahogy a szenvedély heve végigáramlott a testén, elakasztotta a lélegzetét, nyögést fakasztott a torkából, és összerántotta az izmait – felismerte, hogy soha nem lesz képes maradéktalanul megzabolázni a férfit. Ellery mohó tekintetébe mélyedve rájött, hogy ez lenne a legutolsó dolog az életében, amit valaha is megtenne.
Ő ezt a férfit szerette. Olyannak, amilyennek megismerte. A sebekkel a szívén, a szelíd határozottsággal a lelkében, a komolysággal a szemében, a lágy mosollyal az arcán. Ezzel a vad birtokvággyal, a könnyed érintésekkel, az őrjítő szenvedéllyel, amivel birtokba vette a testét, elemésztette és új életre keltette. Ahogy mindig, ahogy most és mindörökké…
A tárgyalóteremben hűvös volt, a légkondicionáló halkan zümmögött. C. J. az ablaknál állt, és fázott. Odakint meleg volt, hívogató napsütés. Jobban szeretett volna Ellery-vel és Rob-bal lenni, mint itt. Ebben a hatalomszagú helyiségben, ahol a nagyapja nap mint nap megvívta a maga csatáit, és most ő jött soron.
Az elmúlt héten letartóztatták az egyik igazgatót, aki közel két és félmillió dollárt sikkasztott a cégtől. Még két embert vettek őrizetbe, köztük az egyik könyvelőt. Szerencsére a pénz egy visszanyomozható Kajmán szigeteki bankszámlára került, és mire a nyomozás lezárul, visszakerül a cég számlájára. Az eset nagy port kavart fel, de Ellery útmutatásait követve nagyszerűen kezelte a helyzetet. Tényleg nem tudta, mihez kezdett volna a férfi nélkül. Ám Ellery most nem volt vele.
Ezerszer átbeszélték a dolgot. Az okokat, a miérteket, a következményeket. A végleges döntés után pedig a lehetőségeket. Az, hogy C. J. eladja a családi céget, hatalmas felelősséggel járt. És nagy bűntudattal. Viszont az elmúlt hetekben megtanulta, hogy soha nem a múlt számít, hanem a jövő. Ennek megfelelően elkezdték feltérképezni a szóba jöhető vevőket.
Már elsőként szóba került Nadia Fodorovja Lagunov neve. Az asszony orosz származású volt, nyolcévesen érkezett a szüleivel Amerikába, itt járt iskolába, ide ment férjhez egy szintén orosz származású férfihoz. A férje azonban meghalt, és onnantól ő vette át a kis vállalkozás vezetését. Kiderült, hogy nagyon jó üzleti érzékkel rendelkezik, és az eltelt húsz esztendőben cégbirodalma a Carrathian vállalatok legnagyobb riválisává nőtte ki magát. C. J. személyesen is ismerte, tisztelte, mert régivágású elveket vallott. A nagyapja nem kedvelte, de nagyra tartotta, így a kérdés eldöntetett. C. J. még azon az estén felhívta, és megbeszélt vele egy találkozót. Azóta már négyszer ebédeltek együtt, terjedtek is a pletykák.
Nyílt az ajtó, női cipő koppant. C. J. megfordult. Nadia Fodorovja magas volt, teltkarcsú, a haja hollófekete, a szeme gesztenyebarna, amely szinte elnyelte a rá tekintőt.
- Jó napot, Cecil John.
C. J. utálta, hogy így hívja, de a nő – talán a származása miatt – imádta a teljes nevén szólítani az embereket. Ez alól ő sem volt kivétel.
- Jó napot, Nadia Fodorovja. Akárhányszor látom, mindig meg kell állapítanom, hogy egyre gyönyörűbb.
Az asszony felnevetett. A hangja meleg bársonyként simogatta C. J. túlterhelt idegeit.
- Maga egy nagy hízelgő, Cecil John.
- Mondták már mások is. – C. J. elmosolyodott, és elébe sietett. Kezet fogtak, és kihúzta a nőnek a széket. – Parancsoljon!
- Köszönöm. Az ügyvédeim az előtérben várakoznak.
- Az enyémek a szomszéd teremben. – C. J. nem az asszonnyal szemben ült le, hanem melléje. – Itt a szerződés – csúsztatta eléje az iratokat.
Nadia Fodorovja nem nyúlt érte. Felsóhajtott, és elkomolyodott.
- Tudom, hogy már mindent megbeszéltünk, de muszáj még egyszer megkérdeznem: biztos ezt akarja?
- Örülnie kellene, hogy a cégemet beolvaszthatja a sajátjába, Nadia Fodorovja, nem kérdéseket feltennie.
- Ismertem és tiszteltem a nagyapját, Cecil John. Neki ez a cég volt az élete, és erre tanította magát is. Nem fér a fejembe, mi vette rá, hogy eladja.
C. J. sokáig hallgatott, bekötözött kezét nézte, amiről – ha minden igaz – másnap leveszik végre a kötést, és elkezdheti a fizikoterápiát. Felemelte, és a nő elé tartotta a kezét.
- Ez a válasz a kérdésére – mondta komoran. – Majdnem meghaltam, és ennek hatására újragondoltam az életemet. Akármennyire ez a cég volt a nagyapám álma és élete, nekem nem az. Rendőr vagyok, Nadia Fodorovja. Nekem ez az álmom és az életem. A cég több száz alkalmazottja viszont tőlem függ. A döntéseimtől. Felelősséggel tartozom értük, és nem tudok a munkámra koncentrálni, ha közben ekkora teher nehezedik a vállamra.
- Értem. Mérlegre rakott mindent, és ez jött ki.
- Mondhatjuk így is.
Az asszony rámosolygott.
- Maga nagyszerű ember, Cecil John. Mint ahogy a nagyapja is az volt.
C. J. a fejét ingatta.
- A látszat néha csal – válaszolta.
- Maga tudja. – Nadia Fodorovja magához húzta a papírköteget, és olvasni kezdett. – Érdekes feltételei vannak – jegyezte meg pár oldal után.
- Mint mondtam, felelősséggel tartozom az embereimért. Szeretnék egy biztosítékot, hogy senki nem veszíti el a munkáját csak, mert hoztam egy döntést.
- Ne aggódjon! Nem állt szándékomban kirúgni senkit. Az alkalmazottai tudják?
- Igen. A délelőttöt azzal töltöttem, hogy tárgyaltam az igazgatókkal, és lementem minden osztályra. Beszéltem mindenkivel. Elvárom, hogy ugyanezt maga is megtegye. A cégünk egy nagy családot alkot, és ehhez vannak hozzászokva az embereink.
- Igenis, elnök úr. – Az asszony kicsit gúnyosan felelt.
C. J. hátradőlt, és hallgatott. A tekintete újra az ablak felé tévedt.
- Mi lesz, ha megbánja? – Nadia Fodorovja kérdésére lassú mosoly jelent az ajkán.
- Nem fogom.
- Biztos ebben?
- Igen.
A nő bólintott, és visszatért a szerződés tanulmányozásához. Félóra múlva már az ügyvédek jelenlétében egyezkedtek. Újabb két óra telt el, mire a módosításokkal mindketten elégedettek lettek. Kis szünet után, ami C. J.-nek azzal telt, hogy felhívta Ellery-t, aláírták a szerződést.
C. J. hosszan nézte a papírt, a helyet, ahol alá kellett írnia. Senki nem sürgette, Nadia Fodorovja megértően bámulta. A zsebében rezegni kezdett a mobilja, valószínűleg Ellery hívja. Felpillantott, ki az ablakon. Elmosolyodott. A nagyapja utálta volna, hogy habozik. Ha már meghozott egy döntést, akkor vigye is véghez, mondta mindig. A nagyapja emléke a szívében fog tovább élni, a cég amúgy is csak egy vagyontárgy. Soha nem lesz fogható a családhoz, a szeretethez, mindahhoz, ami a nagyapját jelentette a számára. Lenézett a papírra, majd határozott mozdulattal odakanyarította a nevét a megfelelő helyekre.
Negyedóra múlva, amikor kiléptek a folyosóra, Ellery és Rob jött feléje. Rob felkiáltott, és elengedve az apja kezét, odarohant hozzá. Lehajolt érte, és felkapta, majd nevetve körbelendült vele. Ellery közben odaért hozzájuk, és a sok emberrel mit sem törődve, megcsókolta.
- Szia.
- Szia!
- Minden rendben?
- Igen.
- Mehetünk?
- Egy pillanat. – C. J. visszafordult Nadia Fodorovja felé, aki érdeklődve bámult rájuk.
- Szóval igaz a hír.
- Milyen hír?
- Hogy egy férfit szeret. – Kíváncsian végigmérte Ellery-t. – Nehezen akartam elhinni, hogy a szívtelennek titulált Ellery Morell és maga együtt van, de úgy látszik, mégsem hamis pletyka terjeng a városban.
- C. J., menjünk! Éhes vagyok! – Rob mit sem törődött azzal, hogy megzavar egy beszélgetést.
- Fiam, viselkedj! – Ellery szigorú pillantást vetett a fiára, és bocsánatkérőt az asszonyra. – Elnézést, Mrs. Lagunov.
- Semmi baj, menjenek csak! Még úgyis beszélünk, Cecil John. Szép napot!
- Magának is, Nadia Fodorovja. – C. J. biccentett az ügyvédeknek is, majd leengedte Rob-ot a földre, és kézen fogta. Ellery a fia másik kezét fogta meg, úgy indultak a lift felé.
- Cecil John! – Nadia Fodorovja hangjára C. J. visszanézett. – Nem tudom eldönteni, hogy maga bolond vagy bátor…
C. J. elvigyorodott.
- Egyik sem. Szerencsés vagyok. – Felnevetett. Rákacsintott Ellery-re, majd egyszerre emelték a magasba Rob-ot, akinek a kacagása betöltötte a folyosót. Ebben a pillanatban mindketten nagyon szerencsésnek érezték magukat, és ahogy Nadia Fodorovja utánuk bámult, megállapította, hogy talán azok is...
Teresa Adelaide nehezen hitte el, hogy ennyire szerencsés. C. J. Carrathian viszont ott állt előtte, gyönyörű indigókék szemében bujkáló mosollyal, és nem tűnt úgy, hogy hallucinálja az előbb hallott szavakat.
- C. J., drágám, ezt most teljesen komolyan mondod?
- Bizony.
- Oh, Istenem! – Az asszony odabotorkált a kanapéhoz, és lerogyott rá. – Ezt nem hiszem el!
- Pedig jobban teszed.
- Drágám, jól meggondoltad? Hol fogsz élni, ha átadod az alapítványnak a házadat?
C. J. arrébb lökte a lábával a dohányzóasztalt, és letelepedett rá, hogy szembenézhessen a nővel.
- Teresa, ne mondd, hogy még nem hallottad a pletykákat…
Az asszony elpirult.
- Ne haragudj, de nehezen hiszem el, hogy pont azzal a gránitszívű Morellel jöttél össze. Drágám, ne csinálj butaságot! Hol van az a kedves Ian?
C. J.-ből kitört a nevetés. Megfogta a nő kezét, és puszit lehelt rá.
- Teresa, már akkor találkozgattam Ellery-vel, amikor eljöttem hozzád Iannal. Vele szimplán barátok vagyunk.
- Te tudod, drágám, de azért én meggondolnám a helyedben.
C. J. felemelte a kezét. A gyűrűn megcsillant a kintről beáradó napfény.
- Már meggondoltam.
Az asszony döbbenten pislogott.
- Komolyan gondolod – állapította meg.
- Igen. Szeretem őt, Teresa, ahogy ő is engem. Nem az a szívtelen ember, akinek mindenki gondolja.
- Tényleg van egy kisfia?
- Igen. Rob nagyszerű kölyök.
A nő felsóhajtott.
- Teljesen ellágyult az arcod – mondta, és gyengéden megsimogatta a haját. – Hozd el őket egyszer. Szeretném megismerni a szívtelen Ellery Morell emberibb oldalát is.
- Köszönöm.
- Nincs mit. Most viszont térjünk vissza még egyszer erre a ház dologra. Azt hiszem, nem fogtam fel elsőre, elmondanád még egyszer?
- Szeretném az alapítványnak adni a házamat, jól hallottad elsőre is. Azt akarom, hogy ott nyisd meg a nevelőotthont, amiért annyi éve dolgozol. Egy kis átalakítással megfelelő lenne a gyerekeknek. Ellery-vel hajlandóak vagyunk mindent fizetni.
- C. J., az a ház az otthonod!
- Csak az emlékek kötnek oda, semmi más.
- Értem. Mit kérsz érte?
- Egyetlen dolgot. Örülnék, ha a nagyapámról neveznétek el.
- Jaj, drágám! Ezt kérned sem kell! – Teresa előrehajolt, és megölelte. – Köszönjük! – suttogta a fülébe.
- Szívesen.
Az asszony hirtelen felegyenesedett.
- Várjunk csak! Akkor Ellery-hez költözöl?
- Egyelőre nála lakom, de szeretnénk venni egy házat közösen. Ellery-ét eladjuk, ha megvan az új. Akartam is kérdezni, nem ismersz egy jó ingatlanközvetítőt?
- Oh, dehogynem! Mira nagyon jó, és szinte minden eladó házat ismer a városban. Egy kicsit túlbuzgó, de nincs párja a szakmájában. Megadjam a számát?
- Megköszönném.
Teresa elsietett, majd egy névjegykártyával tért vissza.
- Nyugodtan hivatkozzatok rám!
- Örök hálám! – C. J. felállt, és búcsúzóul puszit nyomott az asszony arcára. – Még beszélünk!
- Várj egy percet! – Teresa elkapta a könyökét. – Igaz, hogy eladtad a céget?
- Igen.
- De miért, drágám? A nagyapád…
- Elegem van, hogy mindenki vele jön! – C. J. elkomorodott. – Ne haragudj! Nem akartam rád förmedni, de legalább te érts meg, kérlek! Van saját életem, vannak saját álmaim, Teresa! A cég nagyapáé volt, nem az enyém.
- Ezek szerint rendőr maradsz.
- Igen. – C. J. vállat vont. – Tettem egy esküt, és hűséges típus vagyok. – A névjeggyel búcsút intett, majd kiballagott a házból.
Ellery a dolgozószobában telefonált, amikor hazaért. Rob egy kirakóssal játszott a szőnyegen. C. J. lehajolt hozzá, és megpuszilta a feje búbját.
- Már majdnem kiraktam! – újságolta a kisfiú.
- Nagyon ügyes vagy! – C. J. segített neki még kettő darabot a helyére tenni, amíg arra várt, hogy Ellery befejezze a telefonálást.
- Elnézést, de a bankkal beszéltem. – Ellery hátrébb tolta a székét, hogy C. J. az ölébe tudjon ülni. – Szia. Hogy sikerült?
- Jól. Teresa szeretne megismerni.
- Ismerjük egymást – felelte óvatosan a férfi.
- Azzal az éneddel is szeretne ismeretséget kötni, akibe beleszerettem.
- Oh, értem! – Ellery elvigyorodott. – Meglátjuk, mit tehetünk az ügy érdekében. Ez mi? – mutatott a névjegyre, amit C. J. még mindig a kezében szorongatott.
- Javasolt egy ingatlanközvetítőt. Állítólag ez a Mira a legjobb.
- Felhívjuk?
- Miért ne?
Másnap az első találkozásnál meg kellett állapítaniuk, hogy a túlbuzgó enyhe kifejezés Mira Heath-re. Az idegesítő szó jobban lefedte a város állítólag legjobb ingatlanközvetítőjét.
- Annyira örülök, hogy engem választottak, Mr. Carrathian. Ugye, szólíthatom C. J.-nek, elvégre szinte az anyja lehetnék?! Csodaszép a háza, ha el akarja adni…
- A ház az enyém. – Ellery letette a nő elé a kért gyümölcslevet, és leült C. J. mellé, akinek finoman rángott az arca Mira negédes hangjától.
- Oh, értem! Akkor ön, Mr. Morell, ha esetleg…
Ellery a szavába vágott.
- Miss Heath, nem azért hívtuk ide, hogy eladassuk önnel a házamat. Egyelőre szeretnénk, ha feltérképezné számunkra a piacot.
A férfi hűvös hangjától a nő kihúzta magától, és lehervadt a mosolya. Biztosra vehették, hogy innentől kezdve Ellery nem lett a szíve csücske.
- Természetesen. Elnézést. – Egy tabletet vett elő a táskájából. – Elsőként muszáj megkérdeznem, hogy mennyi pénzt szánnak az ingatlanra?
- A pénz lényegtelen, Miss Heath.
- Értem. Van egy-két érdekes ingatlan a piacon. Gondolkodtak már, melyek azok a pontok, amelyeknek az otthonuk mindenképpen meg kell, hogy feleljen?
- Van egy fiam, Miss Heath, aki eddig egy kisvárosban élt. Megszokta a nagy tereket, a kertet, és mindent, ami ezzel jár.
- Rendben. – Miss Heath a tabletjén pötyögött. – Egyéb? Milyen stílusú legyen? Szeretik a modernet vagy ilyet ne is mutassak? – C. J. és Ellery hirtelen azon kapták magukat, hogy a tableten házak villannak fel előttük, és a nő tengernyi kérdést zúdít rájuk. Ellery már ráncolta a homlokát, amikor C. J.-vel egyszerre dermedtek meg.
- Ez! Lapozzon vissza!
- Ez? – Mira azonnal fellelkesült. – Gyönyörűszép, igaz? Jó választás.
A két férfi összenézett.
- Egyelőre csak szeretnénk megnézni, ha lehetséges.
- Természetesen. A tulajdonosok nem rég elköltöztek, körülbelül két hónapja szerepel a listánkon. Felújított, szépen karbantartott épület, nagy kerttel, garázzsal, sportpályákkal, medencével. Bútorozatlan, de azonnal beköltözhető.
- Megnézzük.
Mira elégedetten mosolygott, és újra pötyögni kezdett.
- Beszéljünk meg egy időpontot, Mr. Morell.
Aznap délután C. J. és Ellery megtekinthették a házat. Elsőként a birtokot járták körbe, a sportpályákat, és a garázst nézték meg. Mosolyogva figyelték a kertben futkározó Rob-ot, aki a karját kitárva repülőset játszott. Tehette, mert a birtok területe akkora volt, mint C. J. és Ellery két házának együttese.
- Elbűvölő gyermek – jegyezte meg Mira, de aztán már rángatta is be őket a házba. – Amint láthatják, minden kifogástalan állapotban van. Nem olyan hatalmas, de a nagy terekre nem lehet oka panaszra, Mr. Morell. Az üvegajtók rengeteg fényt engednek be, a megfelelő bútorokkal igazi otthonná varázsolhatják, de ha szeretné, javasolhatok egy kitűnő lakberendezőt.
- Még nem mondtuk, Miss Heath, hogy megvesszük – válaszolta Ellery hűvösen.
Mira elengedte a füle mellett a megjegyzést, és csak beszélt, beszélt. Két percre nem maradhattak egyedül, hogy megbeszéljék a dolgot. C. J. kínjában már vihogott, Ellery halántékán viszont kidagadt egy ér idegességében.
- Apu! Van medence! – Rob úgy rontott be a házba, mint a szélvész. – Oh, de nagy! – Tágra nyílt szemmel fordult körbe.
- Bizony. Feljössz velünk az emeletre?
- Igen. – Rob lelkesen felrohant a lépcsőn, ők lassabban követték, és igyekezték figyelmen kívül hagyni Mira folyamatos megjegyzéseit. C. J.-nek támadt egy ötlete, a kisfiú után vetette magát, és valamit halkan suttogott a fülébe. Rob kuncogott, majd duzzogó arcot vágott, végül megint elvigyorodott. Ellery sejtette, hogy valamiben törik a fejüket. Megállta, hogy nem mosolyodott el, amikor Rob Mirához somfordált.
- Miss Heath, maga szerint melyik lehetne az én szobám, ha ideköltöznénk? – Nagy szemével és ragyogó mosolyával nyert ügye volt. Mira azonnal a keblére ölelte, és elcipelte, hogy megmutassa a szerinte megfelelő szobát.
C. J. az ellenkező irányba húzta Ellery-t, aki fojtottan nevetett.
- Bolond! – ölelte magához a férfit, amikor beléptek az egyik szobába.
- Szükségünk van egy kis csendre, hogy átbeszélhessük, megvesszük-e, vagy nem?
- De igen. Mi a véleményed?
C. J. körbenézett, majd az ablakhoz sétált. Nekidőlt a keretnek, és a férfira mosolygott.
- Neked?
- Én kérdeztem előbb.
- Nekem tetszik. – Ellery felvonta a szemöldökét, mire megadóan a magasba emelte a kezét. – Oké, beismerem, hogy szerelem volt első látásra. – Felsóhajtott. – Szinte látom magam előtt, hol mutatnának a legjobban nagyapa bútorai… - Elgondolkodott. – Az üvegház helyén berendezhetnénk a dolgozószobát, ha beszereltetünk egy légkondit. Az előszobából nyíló nagyszoba lehetne a nappali, elég tágas ahhoz, hogy meghívhassuk a barátainkat. A vele szemben nyílóban jó helyen lenne a könyvtár, amennyi könyvünk van, azoknak már külön terem kell. A nappali mellett lehetne az ebédlő, szerintem nagyapa ebédlőasztala pont befér majd oda. – Körbefordult. – Mit szólnál, ha itt lenne a hálószobánk? Van gardrób az öltönyeidnek. Tetszik a fürdőszoba is – pillantott be, majd visszasétált a szoba közepére. – Vagy nem szeretnéd? – bizonytalanodott el, mert a férfi nem szólt semmit, csak nézte őt komoly arccal.
- Még semmit sem szerettem volna ennyire, mint most ezt. Igazad van, szerelem volt első látásra… - Ezt olyan hangsúllyal és tekintettel mondta, hogy C. J. elpirult. Odasétált hozzá, és két tenyere közé fogta az arcát. Gyengéden megcsókolta. – Szeretlek.
- Én is téged. – C. J. a kézfejére simította a tenyerét. A gyűrűjük összekoccant. Találkozott a tekintetük. Összesimulva csókolóztak, amikor Mira visszaérkezett Rob-bal. Már éppen mondta volna tovább a magáét, de felfogta, hogy mit lát, és sarkon fordult. Befogta a kisfiú szemét, és kiterelte a szobából. Halkan dohogott.
- Nekem igazán semmi bajom az olyanokkal, akik mások, de ezt csinálhatnák otthon is…
C. J. és Ellery mosolyogva kiabálták utána.
- Megvesszük!
- Mi?! – Mira cipőkopogása sortűznek hallatszott, ahogy visszarohant. – Komolyan?
- Mit szólsz, Rob? – Ellery a fiára kacsintott.
Rob győzedelmesen emelte a magasba a karját.
- Jee!
- Megveszik? – Mira izgatottan szedte elő a tabletjét. – Az ára…
- Miss Heath… - Ellery vidáman nézett rá. – Hol írjuk alá?
- Oh… Hát, egy pillanat, és telefonálok, és… - Mira elrohant.
Rob odaugrált az apjáékhoz.
- Ha ez lesz a ti szobátok, a másik lehet az enyém? – mutatott a mellettük levő felé.
- Persze.
- Akkor jó. – Rob rájuk nevetett, és elszáguldott.
Megint egyedül maradtak. Mosolyogva nézték egymást, aztán Ellery a derekánál fogva a magasba emelte a férfit. C. J. átkarolta a nyakát, és nevetett, hogy hangjától élettel telt meg az üres ház…
A költözés napokat vett igénybe, miután aláírták az adásvételi szerződést, és átutalták a ház árát, amely még az ő bankszámlájukat is alaposan megcsappantotta. Mira nagy örömére Ellery megbízta saját házának eladásával, a költöztetés lebonyolításával pedig az általa ajánlott céget bízták meg.
Nem volt könnyű dolguk, elvégre két háztartást kellett egy tető alá rendezni. C. J. kiválogatta azokat a bútorokat, amiket mindenképpen szeretett volna az új házban látni, és ugyanezt tette Ellery is. Davidék rengeteget asszisztáltak a pakolásnál. Felcímkéztek mindent, Rob élvezettel segített nekik. Ellery alkalmazottjai ezalatt a törékeny tárgyakat csomagolták, amiket nem akartak a költöztetőkre bízni.
A hetek gyorsan teltek, és mire berendezkedtek, C. J. visszamehetett dolgozni. Ellery még otthonról irányította a bankot, így Rob is mellette maradhatott. David tanácsára beíratták az óvodába, ahová az ikrek is jártak, de egyelőre naponta csak pár órát töltött ott, hogy szokja a környezetet és a társaságot. Ellery hozta és vitte, a kimozdulás neki is jót tett.
C. J. kicsit szorongva lépett be a kapitányságra. Anélkül jutott el a gyilkossági osztályig, hogy bárki felfigyelt volna rá. Megállt a küszöbön, majd az ajtó mellé húzódott, hogy ne legyen útban. Semmi sem változott, mindenki hangos volt, rohangált, nagy halom papírkötegek mögött trónoltak. Theo egy tanú vallomását vette fel, Carl telefonált, Yannis nem volt a helyén Juliával együtt. Fran viszont éppen ekkor állt fel nyújtózkodva. Ő vette észre elsőnek. Egymásra bámultak. A nő arcán érzelmek váltották egymást, amíg odasétált hozzá.
- Szia!
- Szia.
Hirtelen nagy lett a csend. Alex kidugta a fejét az irodájából, de nem szólt, csak szemmel tartotta őket.
- Hallottam, hogy megsérültél…
- Már jól vagyok.
Fran bólintott. Egyik lábáról a másikra állt, nem nézett a férfi szemébe.
- Morell hogy van?
- Még egy ideig otthon lábadozik.
- Értem. – Fran lassan felemelte a fejét, zsebre dugta a kezét. – Sajnálom! – bukott ki belőle.
- Reméltem is.
- Nem ezt akartam! Én csak… Jaj, C. J., bocsáss meg! Hülye voltam.
C. J. hosszan nézte a nő bűntudattól égő arcát, majd a tarkójánál fogva a vállára húzta a fejét.
- Már nem vagyok menő cégtulaj, úgyhogy ezentúl ne pikkelj rám, jó?!
- Jó… - Fran hangja enyhén fátyolos volt. Átölelte a férfi derekát. – Köszönöm.
- Szívesen.
Egymásra mosolyogtak, mire mindenki tapsolni kezdett. C. J. felnevetett. Jó volt megint itt lenni főleg, amikor Alex átkarolta a vállát, és összeborzolta a haját a már megszokott mozdulattal.
- Isten hozott újra itt, kölyök!
C. J. elégedetten rávigyorgott.
Ellery körülbelül másfél órával később kapta a telefont, hogy menjen C. J.-ért a kórházba. Rob-ot rábízta a házvezetőnőre, és kocsiba pattant. Szorongva vezetett odáig, és nagy lendülettel robbant be a sürgősségire.
- Elnézést, Carrathian nyomozót keresem! – hajolt át a pulton, de egy férfi hangjára megfordult.
- Ellery Morell?
- Igen. – Ellery jobban szemügyre vette a férfit, aki kertésznadrágot viselt, és két kávét tartott a kezében. Ennek ellenére volt benne valami, amitől Ellery azonnal tudta, hogy nem akárkivel van dolga.
- A nevem Micky Kernick. A feleségemet már ismeri.
- Maga Fran Kernick nyomozó férje.
- Igen. Jöjjön, odavezetem. Fran C. J. mellett van.
- Mi történt?
- Le akartak tartóztatni valakit, de az illetőnél fegyver volt. – Ellery elboruló arcára a férfi arcán mosoly jelent meg. – Ne aggódjon, egyiküknek sem esett komoly baja. C. J. elrántotta a feleségem, de beverte a fejét. Nem akar itt maradni, ám az orvosa csak felügyelettel engedi el.
- Értem. – Ellery kezdett megnyugodni. Frant levegőnek nézte az ajtó előtt, ő nehezebben bocsátott meg a nőnek, mint C. J. A kő azonban, amely az aggodalomtól alakult ki a gyomrában, csak akkor esett le a mellkasáról, amikor a vizsgálóba belépve C. J. szélesen rámosolygott.
- Szia! Bocs, hogy ide kellett jönnöd.
- A frászt hoztad rám! – feddte meg Ellery, és puszit nyomott az orrára. – Jól vagy?
- Csak a fejem fáj. Csináltak röntgent, minden rendben van. Hichsman doktor szerintem azért nem enged el egyedül, mert kíváncsi rád.
- Valóban? Miért is?
C. J. elpirult.
- Látott egy fotót, amelyen mindketten rajta vagyunk.
Ellery a plafonra emelte a tekintetét.
- Nem merem megkérdezni, hányan látták azt a fotót… - sóhajtotta.
- Szerintem se tegye – hallatszott egy vidám hang az ajtóból. – Dr. Martin Hichsman vagyok, Mr. Morell – nyújtott kezet a férfi.
- Örvendek. Köszönöm, hogy vigyáz C. J.-re.
- Rá szerintem lehetetlen vigyázni, de ez a munkám. Elmehetnek. Tessék, ebből estére vegyen be kettőt, és addig folytassa, amíg meg nem szűnik a fejfájása, nyomozó – nyomott egy gyógyszeres üveget C. J. kezébe.
- Kösz, doki!
Fran és Micky már nem voltak a folyosón, így kettesben hagyták el a kórházat. C. J. kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen. Ellery már éppen indított volna, amikor felkiáltott, és kipattant a kocsiból.
- C. J.! – kiabált utána.
C. J. megállt egy pillanatra, és mutogatni kezdett egy férfi felé, akinek fel volt kötve az egyik karja, és őt meglátva, elfutott az ellenkező irányba.
- El kell őt kapnom. Szeretlek! Sietek haza!
- De… - Ellery a fejét csóválta, mert a férfi már elrohant. Felvette a padlóról a leesett gyógyszeres üveget, és a zsebébe süllyesztette.
C. J. a bilincset kattintotta a fickó csuklójára, akinek a képét a körözési listán látta, amikor érezte, hogy rezegni kezd a telefonja. Addigra egy járőrautó is megállt mellette, így a két egyenruhás karjába lökte az erősen tiltakozó gyanúsítottat, és előszedte a zsebéből. Elmosolyodott.
„A gyógyszered leadom a hadnagyodnak. Örülnék, ha azért vacsorára hazaérnél. Szeretlek. Vigyázz magadra! Ellery”
- Elvigyük, nyomozó?
- Aha, kösz! – C. J. bevágódott a sofőr mellé, míg az őrmester a gyanúsított mellé ült. Az járt a fejében, hogy igaza volt és tévedett is. Ellery nem csak a legméltóbb ellenfél, de a legnagyszerűbb társ is volt, akit csak kívánhatott magának. A gyűrűre pillantott, felnevetett.
- Minden rendben, nyomozó?
- A legnagyobb rendben – válaszolta, és úgy is gondolta…