20. fejezet

20.

            Egy, kettő, három, négy… tizenöt, tizenhat, tizenhét…

Minden repedés ugyanott volt, ismerősen üdvözölték őt, hiába szorította össze a szemét, hogy ne lássa őket. Az eszével tudta, hogy ezek csak emlékek, a szíve mégis a torkában dobogott, és alig kapott levegőt a félelemtől, a tehetetlen dühtől.

- Ne! – C. J. zihálva ült fel az ágyon, és hosszan meredt a sötétségbe. Lassan ki tudta venni a szoba berendezését, Ellery alvó alakját maga mellett. Remegő kézzel megérintette a férfi karját, ez kicsit megnyugtatta. Óvatosan kicsúszott a takaró alól, és kiült az ágy szélére. A térdére könyökölt. Ragacsos veríték tapadt a bőrére, amitől ugyanolyan mocskosnak érezte magát, mint akkor. Ellery fordult egyet, magához ölelte a párnáját, de szerencsére nem ébredt fel.

Lábujjhegyen osont ki a szobájukból. Bepillantott Rob-hoz, de a kisfiú mélyen aludt, ugyanolyan pózban, amilyenben az édesapja is. Más körülmények között C. J. elrohant volna a telefonjáért, hogy ezt lefotózza, de most nem érzett hozzá elég erőt. Leballagott a konyhába, és engedett egy pohár vizet. Kortyokként itta meg, közben igyekezett megnyugodni. Le szeretett volna zuhanyozni, de biztos volt benne, hogy Ellery arra már valószínűleg felébredne. Az is csoda volt, hogy az előbb nem riadt fel.

Az ablakhoz lépett, és kibámult az éjszakába. Abban reménykedett, hogy ha hazajönnek, a rémálmok is megszűnnek idővel. De hiába teltek a napok, semmi sem változott. Ellery-t elnyomták a gyógyszerek, így általában nem ébredt fel a kiabálására, de csak idő kérdése volt, hogy rájöjjön, valami nincs rendben. Ökölbe szorult a keze.

Ron halálát és Nancy temetését kivéve minden olyan csodásan alakult. A keze és Ellery sérülése is szépen javult. A nap nagy részében együtt voltak, élvezték a közösen eltöltött időt. Rob imádnivaló volt, és bár Sally-t hiányolta, rengetegszer csalt mosolyt az apja és az ő arcára is. Ha nem lettek volna a rémálmok, mosolyogva mondhatta volna, hogy minden tökéletes, de ott voltak, egyre gyakrabban bukkantak elő, és ő egyre jobban kifáradt az árnyalakokkal való hadakozásban. 

- Miért nem alszol? – Ellery halk hangjára megfordult.

- Felébresztettelek? Ne haragudj!

- Mi a baj?

- Csak szomjas voltam.

Ellery közelebb lépett. Mivel C. J. nem kapcsolt villanyt, így nem láthatta az arcát. Viszont annyi mindenen keresztülmentek az utóbbi időben, hogy hatodik érzéke volt hozzá, így felsóhajtott.

- Azt mondtad, hogy már nincsenek rémálmaid.

- Nincsenek is.

- C. J. – Ellery csak a nevét mondta ki, de ez is felért egy pofonnal. Lehunyta a szemét, és a vállával nekitámaszkodott az üvegnek. Önkéntelenül is átkarolta magát.

- Nem akartam, hogy aggódj!

- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. – Ellery odahúzott egy széket, és leült. C. J. ellenállt, amikor az ölébe akarta húzni, de végül a férfi győzött.

- Fájni fog a sebed.

- Nem vagyok cukorból.

C. J. a férfi vállára hajtotta a fejét.

- Ne haragudj!

- De igen, haragszom. Magamra. Megállapodtunk, ha hazaérünk, megbeszéljük, de… Boldogan elhittem, hogy minden rendben, mert önzőn azt akartam, hogy így legyen. Sajnálom.

Sokáig hallgattak. Odakint feltámadt a szél, leveleket sodort neki az ablaknak, amelyek aztán belevesztek a sötét árnyékok közé.

- Mindig ugyanaz. Arcnélküli férfiak leszorítanak a hideg betonra. Csak a fájdalom van. A repedések a plafonon. Egy, kettő, három, négy… tizenöt, tizenhat, tizenhét… - C. J. hangja megcsuklott. – Negyvenkettő. Pontosan negyvenkettő. – Ellery szorosabban ölelte, de nem szólt semmit. C. J. így is érezte néma dühét, amitől szinte remegett minden izma. – Azt hittem, túl vagyok rajta. Azt hittem, elég erős vagyok, hogy továbblépjek, mintha mi sem történt volna. Elvégre mások is megteszik. Mások is túlélik. – Belefúrta az arcát a férfi nyakába, úgy suttogta. – De nem megy. Képtelen vagyok elfelejteni, ami történt. Az agyamba vésődött a hideg beton, a fájdalom, a megaláztatás, a negyvenkét repedés…

- Annyiszor szerettem volna már visszaforgatni az idő kerekét…

- Sssh… - C. J. a férfi szájára simította a tenyerét. – Nem bántam meg semmit.

- Még most is ezt mondod?

- Igen. Még így is ezt mondom.

Ellery fájdalmas sóhajjal túrt a hajába.

- Mit akarsz tenni?

- Nem tudom. Meddig várjak, hogy elmúljanak a rémálmok? Elmúlnak-e valaha?

- Bárcsak tudnám a választ…

C. J. kibámult az ablakon. Ellery sokáig nézte homályba vesző arcát.

- Tudod, ha nem lenne Rob, akkor magam indulnék el megkeresni azt a két férfit. De nem is csak miatta nem teszem, hanem azért is, mert tisztellek. Tisztelem az erődet, amely egyenlő partnerekké tesz minket. Olyannyira, hogy elhiszem, hogy ezt a dolgot neked kell lerendezned. Magaddal. És azzal a két férfival.

C. J. lassan ránézett.

- Honnan tudtad, hogy mi jár a fejemben?

- Ha már nem fogom tudni, akkor nem szeretlek többé.

C. J. szíve nagyot dobbant.

- És azután is szeretni fogsz?

- Miért kételkedsz ebben?

- Mert túl szép, hogy igaz legyen.

Ellery szomorúan elmosolyodott.

- Nem szenvedtünk eleget ahhoz, hogy megérdemeljük a boldog véget? Nem szenvedünk még most is, hogy megérdemeljük?

C. J. erre nem tudott mit felelni, hiszen mindketten tisztában voltak a válasszal. Visszahajtotta a fejét a férfi vállára. Ellery megsimogatta a haját.

- Szerinted ettől rossz ember leszek?

Ellery felmorrant.

- Te vagy a legjobb ember, akit csak ismerek, C. J.! És ezen semmi sem fog változtatni.

- Csak azért mondod ezt, mert szeretsz. Elfogult vagy.

Ellery halkan felnevetett, és beleborzolt a hajába.

- Ez úgy hangzott, mintha panaszkodnál.

- Meg sem fordult a fejemben.

- Ajánlom is. – Ellery gyengéden megcsókolta. Az ajkuk hosszabban is összesúrlódott, a nyelvük találkozott. A lélegzetük kapkodóvá vált. – Én itt leszek Rob-bal, és várni fogunk rád. Akármeddig is tartson, mi itt leszünk. – Ellery C. J. ajkára lehelte a szavakat. – Csak…

- Csak?

- Csak vigyázz magadra! Nem akarlak elveszíteni!

- Hozzád mindig vissza fogok jönni! – C. J. ezúttal hevesebben csókolta meg, mire a férfi torkából keserves nyögés szakadt fel.

- Légy velem kíméletes!

- Miért is? – C. J. egy gyors mozdulattal lovagló ülésbe helyezkedett Ellery ölében.

- Te is tudod, hogy már egy ideje nem csináltuk, és fogytán van az önuralmam. Márpedig a doki szerint még legalább egy hétig ki van zárva a dolog.

- Képes voltál megkérdezni?

- Természetesen.

C. J. képtelen volt visszafojtani a kacaját.

- Nagyon szeretlek! – nyomott puszit a férfi orrára.

- Bolond!

- Bele fogok bolondulni, ha most nem csináljuk!

Ellery lélegzete jól hallhatóan elakadt.

- Tiéd a munka oroszlánrésze – válaszolta késlekedés nélkül.

- Nem baj. Te csak ne mozdulj!

- Itt akarod csinálni a konyhában egy széken ülve?!

C. J. kuncogott.

- Mi a bajod vele? Itt még egyszer sem csináltuk… - mormolta. Apró csókokkal borította a férfi arcát, majd lejjebb vándorolt az ajka. Útközben megszabadította a pólójától, az ujjai belekapaszkodtak a rövid szárú pizsama derekába, és óvatosan lejjebb húzta. Finoman beleharapott Ellery mellbimbójába, és közben marokra fogta a merevedését. A férfi felszisszent, és hátravetette a fejét.

- Finoman! – Belemarkolt C. J. hajába, ahogy a férfi nyelve megérintette. – Meg akarsz ölni, ugye? – nyögte.

- Ezt már régóta szerettem volna…

- Ne! Hagyd abba! – Ellery megpróbálta eltolni C. J. fejét, aztán tehetetlenül újra felnyögött.

- Miért hagyjam abba? Hiszen élvezed.

- Mert így… nem bírom sokáig…

- A nagy Ellery Morell nem bírja… Ellery! – C. J. felkiáltott. A férfi durván megragadta a vállánál fogva, és kilökte maga alól a széket. Nagy csattanással értek földet, de mielőtt megkérdezhette volna, hogy Ellery jól van-e, a férfi ajka már az övére tapadt. Őrült mohósággal csókolta, közben feljebb rángatta a pólóját, és lejjebb az alsóját. Bénáztak egy kicsit, mert az ő keze beszorult kettejük közé, és útban volt, amikor Ellery összefogta a merevedésüket.

- Így én se fogom sokáig… bírni… - C. J. megpróbált levegőhöz jutni. Ellery fogai éppen ebben a pillanatban mélyedtek nyaka puha húsába.

- Magadra vess!

- A sebed…

- Hallgass! – Ellery halk szisszenéssel felállt, és a szekrényhez lépett.

- Mit csinálsz? – C. J. értetlenül figyelte.

- Síkosító. – Ellery egyszavas válaszára elvigyorodott.

- A felső polcon van.

- Kis hamis! Hogy tudtad, mit akarok. – Ellery már indult is visszafelé az üveggel. Lecsavarta a kupakot, és megszaglászta. Elégedetten térdelt vissza C. J. mellé. Mielőtt bármit mondhatott volna, a férfi már lerántotta magához. Összesimultak. Az olívaolaj illata lassan betöltötte a konyhát. C. J. görcsösen a férfi vállába kapaszkodott, és megvonaglott. Ellery ujjai sekélyen hatoltak belé, kényeztették, megőrjítették. Összerándult, ahogy mélyebbre csúsztak.

- Ott! – hördült fel.

- Fordulj meg! – Ellery megperdítette, és nekitenyereltette az üvegajtónak.

- Ezt neked még…

- Nem érdekel! – Ellery a hátához simult, óvatosan beléhatolt. – Fáj? – lehelte a fülébe.

C. J. keze ökölbe szorult.

- El fogok…

- Ennyitől?

- Ne mondd, hogy te… nem!

Ellery torkából elgyötört nevetés tört fel, amely kéjes nyögésbe fulladt. Válasz nélkül hagyta a kiáltást, és hátrafeszítette C. J. fejét, hogy megcsókolhassa. A sarkára ült, magával húzta a férfit is. C. J. zihálva nyúlt hátra, és tépett a hajába.

- Végre! Teljesen benned vagyok… - Ellery rekedt hangjától újabb gyönyörhullám remegtette meg. – Kezdtem beleőrülni, hogy…

- Ellery!

- Igen?

- Engedd, hogy én legyek felül! Nem bírom…

Ellery felszisszent. C. J. halk kis kiáltással a padlón találta magát, és képtelen volt visszafojtani a hangosabb kiáltást, amikor Ellery mozogni kezdett benne. A férfi ráfeküdt, moccanni sem tudott tőle. Őrjítő és izgató volt egyszerre. Ellery hangos zihálása, a halk, elfojtatlan nyögések a fülében visszhangoztak. Az ujjaik összefonódtak a padlón. A forróság összekapcsolta őket, míg szinte nem kapott levegőt, a vér a fülében dobolt, és Ellery szívdobbanására dobbant az ő szíve is.

- Ígérd meg, hogy… visszajössz! – Ellery egész teste verítékben fürdött, síkossá vált tőle a bőre, de még ez is a vágyukat növelte tovább.

- Hozzád… mi… mindig! – C. J. háta hídba feszült, és felkiáltott. Soha nem érzett gyönyör járta át a testét, és a lelkét cirógatta. Sírva, öntudatlanul vonaglott a férfi karjaiban, míg ki nem hunyt a tudata.

- C. J.! Hallasz?

- Mmm…

- Jól vagy?

C. J. képtelen volt mozdulni. Az elégedettség és a kielégültség teljesen kiszívta minden erejét.

- Ahm…

- Egy pillanatra azt hittem… - Ellery felnevetett. Megcsókolta. – Jól vagy?

- Igen. Csodálatosan.

Ellery megkönnyebbülten felsóhajtott, és felült. C. J. kis pihegés után az oldalára fordult, és megfogta a kezét.

- Te jól vagy?

Ellery hümmögött.

- Lehet, hogy neked kell feltámogatni az emeletre.

- Ezért van a lift.

- Az nem romantikus.

C. J. hanyatt feküdt, és felkacagott.

- El sem hiszem, hogy ezt te mondtad.

Ellery odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta.

- Nagyon szeretlek!

- Én is téged!

Bármennyire nem volt romantikus, végül lifttel mentek fel az emeletre. Lezuhanyoztak, Ellery még bepillantott a fiához, aztán bebújt C. J. mellé az ágyba. Megrándult az arca, ahogy elhelyezkedett.

- Jól vagy?

Ellery hamiskás mosollyal válaszolt.

- Nem.

Összebújtak. C. J. a férfi nyakába fúrta az arcát, és nem telt el öt perc, már mélyen aludt. Az éjszaka további felében elkerülték a rémálmok, ám ez nem jelentette azt, hogy végleg megszabadult tőlük. Alig telt el két nap, újra izzadtan, vadul dobogó szívvel ébredt fel. Ellery mélyen aludt mellette. A tenyerébe temette az arcát, és összeszorította a fogát. Tudta, hogy valamit tennie kell. Bármit, mielőtt beleőrül.

- C. J.? – Ellery megmozdult, érezte, hogy nincs mellette, és ettől azonnal éber lett.

- Holnap elmegyek, és megkeresem azt a két férfit. – C. J. a sötétbe fúrta a tekintetét. – Nem tudom, mit fogok tenni, ha megtalálom őket, de úgy érzem, meg kell tennem. – Ellery felült, és átkarolta. – Szeretlek.

- Én is. Vigyázz magadra!

- Úgy lesz…

A hajnal ébren találta őket, szorosan egymáshoz bújva mindketten saját gondolataikba merültek. Míg C. J. már azon töprengett, mit vigyen magával, és milyen úton induljon el, Ellery próbálta elfojtani a félelmét, hogy szerelme talán soha nem tér vissza hozzá…

            Az út hosszú volt és kétségbeesett némasággal telt. Néha bekapcsolta a rádiót, vagy berakott egy cd-t. Megállt helyeken, bámulta a kietlen tájakat. Éjszaka árnyalakokkal küzdött, és saját rémült zihálására ébredt. Hiába nyúlt Ellery után, a férfi nem volt vele. Ismeretlen szobában volt, idegen ágyon feküdt. A harmadik napon már nem volt mersze elaludni, csak ült a háttámlának vetett háttal, és a sötétbe meresztette vörös szemét. Annyira hiányzott neki Ellery, hogy az már fájt. Ezerszer nyúlt a telefon után, de végül nem vette rá magát, hogy bekapcsolja, és felhívja. Ha megtette volna, hátat fordított volna az egésznek, és maradt volna minden a régiben.

Ahogy egyre távolodott, úgy vedlette le civilizáltsága minden jellegzetességét. Átalakult valaki mássá, márkás ruhái a csomagtartóban kötöttek ki, egyszerű farmert és pólót viselt. Valami dacféleségből nem borotválkozott, kócos haja jól tükrözte a benne dúló viharokat.

Több mint egy hétig kutakodott. Kérdezősködött emberektől, interneten, ismerősök ismerőseitől, ellenségektől. Nem egyszer tett meg olyasmit, amiről tudta, hogy egy más életben ezért letartóztatott volna valakit. Lépésről lépésre haladt mégis tovább, mire eljutott Hoskins-ig. A férfi egy elegáns épületben lakott egy parkkal szemben egy olyan városban, amit C. J. messziről elkerült volna. Ravasz csellel jutott be a házba, és magabiztossága révén simán feljutott az ötödik emeletre, amely már a férfi birodalma volt.

- Ki maga? – A testőr váratlanul bukkant elébe. Nagydarab ember volt, az izomagyú kategória, aki először üt, utána kérdez. C. J. úgy döntött, ezúttal ő üt előbb, és a pisztoly agyával a halántékára sújtott. Elkapta a fickót, mielőtt nagy zajjal eldőlt volna. A falhoz húzta, hogy ne legyen annyira szem előtt.

- Ki maga? – Hoskins ugyanazt kérdezte, amit a testőre. Kopasz, túlsúlyos férfi volt, egy laptop feküdt előtte az asztalon. Fel akart állni, de C. J. a fegyverrel finoman visszaültette.

- Nem számít, ki vagyok. Csak egy rövid időre zavarnám.

- Hogyan jutott be?

- Kicsit jobban oda kellene figyelnie a biztonságra. – C. J. fáradtan leült vele szemben. A pisztolyt rászegezte, nehogy butaságra vetemedjen.

- Mit akar? – Hoskins nem vesztette el a hidegvérét, csak a bőre csillogott a verítéktől.

- Két nevet. Egy Frank James nevű férfi kért magától két embert egy bizonyos munkára.

- Nem tudom, miről beszél.

- De, tudja. – C. J. kicsit szorosabban fogta a fegyvert, és a mozdulat nem kerülte el Hoskins figyelmét. – A két férfi nevét akarom. Nem érdekel, mit kell tennem magával ahhoz, hogy megkapjam őket.

- Figyeljen…

- Magát sem érdekelte, Jamesnek miért kell az a két férfi. Mit mondott, milyen munkát kell elvégezniük? Gyerekekre vigyázniuk, átsegíteni az öregeket a zebrán? Hm, Hoskins?

Hoskins arcán lassan legördült egy izzadság csepp. C. J. nyugodt hangja éles ellentétben állt kialvatlan, sötét tekintetével.

- Olyan embereket kért, akik bármit hajlandóak elvégezni.

- Mit ért bármi alatt?

- Én is ezt kérdeztem tőle. Azt felelte, elég pénzt fog fizetni azért, hogy akár embert is öljenek a kedvéért.

- És maga elővette a kis listáját, felhívott két férfit, és odaküldte őket Jameshez…

- Négy embert kért, de kettőt megöltek a zsaruk.

- Tudom, de most nem ők érdekelnek. A másik kettőről beszéljen.

Hoskins kedvetlenül folytatta.

- Nem kérdeztem, milyen természetű munka, és ők nem mondták. Ebben a munkában nem életbiztosítás sokat kérdezni. Felvették a pénzüket, és ennyi volt.

- A nevüket akarom.

Hoskins habozott. C. J. szótlanul nézett rá, mire megrántotta a vállát.

- Meg fog ölni?

- Nem érdekel a maga nyomorult élete. Válaszoljon!

- Smith és Lynn. Ozzy Smith és Emil Lynn. Általában párban dolgoznak.

- Barátok?

- Nem tudom, hogy a munkán kívül is tartják-e a kapcsolatot egymással. Engem ez nem érdekel, amíg elvégzik a dolgukat.

- Hát, persze, gondolhattam volna. Tudja a címüket?

- E-mailt küldök nekik, ha van munka a számukra.

- Kérem a címet.

Hoskins verítékes arccal körmölt, aztán odalökte C. J.-nek a papírt.

- Mit akar még?

- Vonuljon vissza, Hoskins. Az arca színéből ítélve nem tesz jót magának ez a fajta munka. – C. J. kisétált. Nem félt attól, hogy a férfi hátba támadja, ahhoz túlzottan gyávának tűnt.

A kocsijába beszállva a hajába túrt, és hosszú percekig nézte a neveket, amiket Hoskins felírt. A két férfi nevet kapott, és eljött az idő, hogy arc is csatlakozzon a hangjukhoz és a szagukhoz…

            Figyelte őket a távolból. Minden másodpercük a retinájára égett. Olyan volt, mintha ő lett volna a vadász és a két férfi a vad. Zsákmányok voltak, és C. J. szinte a nyelve hegyén érezte a bosszú édesét. Szinte. A keserűség azonban ott maradt, és nem tűnt el, akárhogyan is tervezgette a két férfi megölését. Kínlódással teli halálukat, amikor megtapasztalják, milyen kiszolgáltatottnak és védtelennek lenni.

Ozzy Smith és Emil Lynn, mint kiderült, tartották a kapcsolatot egymással. Beletelt négy napba, mire rájuk talált, és odaautózott. A két férfi közösen bérelt egy lakást, volt egy kisebb termetű kutyájuk, C. J. nem ismerte a fajtát. Nézte, amikor sétáltatni vitték. Nézte, ahogy nevetve viccelődnek valamin. Elég közel ment el mellettük ahhoz, hogy hallja a hangjukat. Az emlékek éles késként hasítottak a mellkasába, alig kapott levegőt.

A parkban leült egy padra, és úgy tett, mint aki élvezi a napsütést. A két férfi ügyet sem vetett rá. Nem ismerték fel. Miből is jöhettek volna rá, hogy a borostás, kócos szőke hajú, fehér pólós férfi egyenlő azzal, akit egy lepukkadt, istenháta mögötti helyen megerőszakoltak?! C. J. szerette volna, ha felismerik. Szerette volna, ha a fegyverük után nyúlnak, hogy legyen oka lelőni őket. Itt és most vége lenne. De a két férfi elsétált mellette…

Éjszaka a kocsijából bámult fel a lakásukra. Égtek a lámpák, néha árnyékokat látott az ablakokban. Smith és Lynn élték az életüket, mintha mi sem történt volna. Számukra tényleg nem is történt semmi. Ők csak elvégezték a munkájukat, és aztán visszatértek az átlagos életükhöz. Bárcsak C. J. is megtehette volna.

Hajnali egy órakor elhajtott a ház elől. Keresett egy olcsó motelt a közelben, és lezuhanyozott. Most, hogy megtalálta a férfiakat, hirtelen olyan… kiüresedett lett minden. Várta, hogy az bosszú közelsége elnyomja a fájdalmat, de nem ez történt. Nem volt más, csak az üresség és a kimerültség. Sétálni indult. Nem is figyelte, merre megy, tette egyik lábát a másik után. Kiabálásra rezzent fel.

- Hagyj békén! Nem adom! – Egy idősebb hajléktalannak tűnő férfi két suhanccal kiabált. A fiúk ide-oda löködték, és próbálták elvenni kis zsákját, amiben kevéske holmiját tartotta.

- Kopjatok le, srácok! – C. J. megállt mögöttük.

- Ne szólj bele, haver! Mi csak szórakozunk!

- Ne! Engedd el!

- Srácok, mi van, ha én is szórakozni vágyom? – C. J. kibiztosította a pisztolyát.

A másik három megdermedt. 

- Te őrült vagy! – dünnyögte az egyik fiú, és hátrálni kezdett.

- Tűnjetek innen mindketten! – morrant fel C. J., és csak akkor tette el a fegyverét, amikor a két srác már messze járt. – Jól vagy, öreg?

A hajléktalan bizonytalanul bólintott, és magához ölelte a szatyrát.

- Köszönöm.

- Szívesen. Legközelebb kerüld el őket! – C. J. tovább akart menni, de a férfi utána szólt.

- Te nem idevalósi vagy, ugye?

- Nem. Átutazóban vagyok itt. – Valamiért majdnem kicsúszott a száján, hogy csak két férfit jött megölni. Ezen felnevetett. Nem volt vicces kedvében, a nevetése üresnek és keserűnek hangzott.

- Nem akarod elmondani?

Megdermedt.

- Micsodát?

- Hogy miért jársz fegyverrel?

C. J. sokáig néma maradt.

- Tudod, öreg, talán azért, hogy megvédhessem az olyanokat, mint te – válaszolta végül.

- És téged ki véd meg?

A kérdés az elevenébe hatolt.

- Megvédem én magam, öreg – mondta rekedten.

A férfi vállat vont.

- Én is ezt mondtam hajdanán, és nézd, hová jutottam.

C. J. torkát kaparta valami. Képtelen volt egy hangot is kiadni. A férfi nem is várt választ, mert sarkon fordult, és beleolvadt az éjszaka árnyai közé. Ő pedig percekig állt ott, és hallgatta a város éjszakai életét. Bizonytalanul indult el újra. Valamiért fázott. Nem volt hideg, oh, nem. Belülről fázott. Hidegség borította el, és Ellery olyan távol volt tőle…

Zenétől lüktető kerületbe ért. Utcalányok és fiúk kellették magukat előtte. Odahaza mindenkit ismert az ehhez hasonló környéken. Most új terepen mozgott. Fájni kezdett a feje, csendre és egy kis alvásra vágyott. Rémálmok nélkül, Ellery karjaiban.

- Helló, szépfiú! – Rekedt hangú nő állt meg előtte. Kidüllesztette a kebleit, csípőre tette a kezét. Nem volt szép, de a mosolya valamiért vidámnak tűnt. – Nincs kedved hozzám?

Nemet akart mondani, mégsem tette. Úgy érezte, megfagy. Szüksége volt valami társaságra, valakire, akinek a melegsége belé is átszivárog.

- Miért ne? – hallotta saját idegen hangját.

Kettesben indultak útnak. A nő cipősarka hangosan kopogott a járdán. Cigire gyújtott, őt is megkínálta, de nem fogadta el.

- Nem dohányzol?

- Ritkán.

- Nem tartozol a bőbeszédű pasasok közé, mi? – A nő hümmögött.

- Néha igen.

A nő kuncogott. A parfümjének rózsaillata volt, és ezen a sötét, reménytelen éjszakán valahogy C. J. úgy érezte, a bőrébe, az elméjébe ivódik az illata. El akart temetkezni ebben az illatban, belefulladni, hogy aztán emlékek nélkül ébredhessen fel.

- Hé, figyelsz rám? – A nő meglökte a könyökével.

- Tessék?

- Kérdeztem, hogy új vagy erre? Még nem láttalak.

- Csak átutazóban vagyok.

- Egy kis kikapcsolódás?

- Jah. – C. J. ráhagyta. Elhaladtak egy játszótér mellett, ami leromlott és régi volt. A nő megborzongott.

- Menjünk innen!

- Miért? Hintázzunk…

- Te megőrültél!

- Nem, dehogy! Gyere! – C. J.-t ismeretlen erő húzta a játékok felé. Egyetlen hinta volt csak ép, halkan nyikorgott, ahogy beleült. A nő idegesen szívta a cigijét, a gyenge lámpafényben is kivehető volt, milyen feszült.

- Mi a baj? – C. J. meglökte magát a lábával. Hirtelen gondtalannak érezte magát.

- Nem szeretem ezt a helyet.

- Miért?

- Mert egyszer megerőszakoltak itt.

C. J. majdnem kizuhant a hintából, olyan erővel tette le a lábát. Elfelejtett levegőt venni. Megdermedt.

- Ne haragudj! Nem akartam…

- Nem történt semmi. Jól vagyok, de nem szeretem ezt a helyet.

- Megértelek. – C. J. rosszul volt a gondolattól, hogy visszamenjen abba a raktárépületbe… és ez a nő nap, mint nap elment mellette, és most is itt állt.

- Megértesz? – A nő felhorkant. – Nagy francokat! – Eldobta a csikket. – Ha nem akarsz dugni, akkor én léptem!

- Megerőszakoltak.

A nő megtorpant, mintha falnak ment volna.

- Mi?!

- A szeretőm ellensége úgy gondolta, velem áll bosszút… Megbízott két férfit, hogy erőszakoljanak meg. – C. J. nem tudta, miért mondja el ezt egy nőnek, egy prostinak, akit nem is ismer, akit nem látott még és valószínűleg soha nem is fog ezután többet.

- Miért mondod el ezt most nekem?

- Fogalmam sincs. Éppen ezen töprengek én is.

Hallgattak. A nő új cigire gyújtott, és C. J. ezúttal elfogadott tőle egy szálat.

- A nevem Lina.

- Az enyém John.

- Sajnálom, ami veled történt. – A nő nekidőlt a hintát tartó oszlopnak.

- Én is, ami veled.

Egyszerre nevettek fel. Lina halkan mesélni kezdett, hangjától C. J. libabőrös lett.

- Hárman voltak, sokat ittak. Én éppen hazafelé tartottam, már végeztem a melóval. Úgy gondolták, jó móka lesz eljátszadozni velem. Ért már sok szarság, nem vagyok mai lány, de… elég jól kikészítettek. A legjobban azonban tudod, mi bosszantott? Az, hogy másnapra elfelejtik az egészet! Hogy én nem jelentek nekik mást, csak egy lyukat, ahová bedughatják a farkukat! És ez bosszant a mai napig.

- Hogy tetted túl magad rajta?

- Sehogy. A keserűség itt van bennem. – Lina a mellkasára ütött. – Soha nem fogod tudni elfelejteni, mit tettek veled, de… végig kell gondolnod, hogy lehetett volna rosszabb is. Megölhettek volna, hogy ne beszélhessek a dologról. Én mégis itt vagyok.

- Hogy vagy képes mosolyogni?

- Te talán nem vagy képes rá, John? – Lina lepöckölte a hamut a cigijéről, és mélyre szívta a füstöt. – Akármi is történt, akárhány rémálom után ébredsz is fel, van egy cél, amiért érdemes tovább csinálni. A remény, hogy egyszer majd jobb lesz, és azok a szemetek megbűnhődnek a Pokolban minden bűnükért.

- Soha nem akartál bosszút állni?

- Mit érnék a bosszúval? Talán meg nem történtté tehetem, ami történt? Azt hiszed, utána majd nyugodtan alszol? Ki kell, hogy ábrándítsalak. Csak rosszabb lesz minden, és ezt te magad is tudod… - A nő ledobta a csikket, és eltiporta. – Ha nem akarsz tőlem semmit, akkor visszamegyek dolgozni.

- Megfizetem az idődet.

- Nem kell. Neked ingyen adtam.

C. J. nézte, ahogy elmegy. Sokáig maradt a hintánál. Nem tudta elfelejteni Lina szavait. Még reggel is ezen járt az agya, miközben a két férfit követte a városban. Közben felmerült benne, íme, most kellene megölnie őket. A turisták tömegében senki nem venné észre, ha kést döfne a bordáik közé, és mire bárki észrevenné, mi történt, már ott sem lenne. Vagy megvárhatná, amíg lemennek a metróba. A sok utas között fel sem tűnne, ha egy kicsit megtaszítaná őket. De le is lőhetné őket. Igen, elmehetne hozzájuk, és lelőhetné őket. Mekkora elégtétel lenne! Ám már ebben is kételkedett…

Mi a helyes és mi a helytelen? Mi lenne a jó döntés? Létezik egyáltalán? Kínlódott. A két férfi megállt egy kirakat előtte, nevettek valamin. Későn vette észre, hogy nem tudja kikerülni őket, és megtorpant. Önkéntelenül a kirakatra tévedt a tekintete. És aztán csak állt ott. A két férfi továbbment. Még mindig nem ismerték fel, nem vették észre, hogy követi őket. Ám ebben a pillanatban lényegtelenek voltak.

C. J. önmagát nézte az üvegben. Homályos volt és áttetsző, mintha nem is ő lett volna. De ő volt. Így néz ki, miután megszegett, illetve megszegni kívánt minden kimondott és kimondatlan esküt és szabályt. És ez a valaki mégsem ő volt. Bámulta a kialvatlan szemeket, a szinte ismeretlen vonásokat. Mi változott? Ő maga. Az értékrendje, az élete, az érzései.

Az arca mögött az üvegen át ékszerekre látott. Jegygyűrűk voltak. A felismerés szinte mellbe vágta. Lassú mosolyra húzódott a szája. Milyen bolond is volt… Milyen bolond!

A két férfi után nézett, akik már messze jártak. Nem ment utánuk. Mit érne a bosszúval? Nem változna semmi, csak ő lenne képtelen utána a tükörbe nézni. Itt az ideje, hogy elfogadja önmagát. Ha Ellery így is szereti, akkor érte képes lesz mosolyogni. És amíg a férfi öleli éjszaka, nem számít, hány rémálommal kell megküzdenie…