2. fejezet

2. fejezet

Kentarou fáradtan dőlt hátra a székben. Hajnal óta dolgozott, már besötétedett odakint. Kinézett az ablakon, a város fényeit nézte. Elszomorodott. Újabb hónap telt el, újabb sóvárgással teli hónap. Belefáradt.

- Édesem… - Karin beviharzott, természetesen kopogás nélkül. – Készen vagy?

- Szia. Igen, most fejeztem be.

- Ideje volt.

- Megyünk valahová?

- Elfelejtetted? – Karin csípőre vágta a kezét. – Hivatalosak vagyunk egy vacsorára a nagyanyámhoz.

- Oh, sajnálom, elfelejtettem. Tudod, a munka. Bocsáss meg! – Felállt, és gyengéden arcon csókolta az asszonyt.

Karin összehúzott szemekkel nézett rá.

- Egy ideje olyan furcsa vagy. Minden rendben?

- Igen, csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.

Karin arca felragyogott.

- Miért nem megyünk el valahová csak mi ketten? Mondjuk a hétvégén…

- Nem a hétvégén lesz az öcséd születésnapja? – Kentarou kis híján felszisszent. Ezt persze megjegyezte.

Karinnak szerencsére nem szúrt szemet a dolog.

- Jaj, olyan jó, hogy te ilyen családcentrikus vagy, és megjegyzed ezeket. Teljesen kiment a fejemből. Akkor a jövő hétvégén?

- Akkor tárgyalásom lesz Európában. Nem leszek itthon.

Karint nem zavarta ez a kis nehézség.

- Veled megyek. Mit szólsz?

- Nem is tudom. Unatkoznál. Végig dolgozom, egy perc szabadidőm nem lesz.

- Naaa, ne légy ilyen unalmas!

Kentarou-t szíven ütötte a szó. Unalmas… Unalmas lenne?

- Hát, végül is, miért ne? – próbált mosolyogni.

Karin felkacagott.

- Csodás! Akkor mehetünk?

- Át kellene öltöznöm.

- Majd útközben beugrunk hozzád. Menjünk, menjünk! Nagyi nem szereti a későket.

Kentarou felsóhajtott.

- Menjünk!

Miközben az asszony hozzásimult, akkor ébredt rá, hogy valószínűleg Sasaki is ott lesz a vacsorán…

Egymásra bámultak az asztal felett. A vacsora csendben zajlott, Karin nagyanyja nem szerette, ha beszélnek evés közben.

- Majd teánál – mondta.

Kentarou Sasaki kipirult arcát nézte. Milyen gyönyörű…

Sasaki a férfit nézte lesütött pillái alól. Milyen vonzó…

Elérkezett a tea ideje. Karin már meg is szólalt.

- Képzeljétek, jövő hétvégén Kentarou-sannal Európába utazom.

- Drágám, ez csodálatos! – mosolyodott el az anyja.

- Üzleti út? – Az apja gyakorlatiasabb volt.

Kentarou bólintott.

- Sajnos, igen, de majd igyekszem minél több időt szánni Karin-chanra.

Karin büszkén nézett körbe.

- Sasaki, figyelj oda, hogy iszod a teát! – szólt rá az öccsére pengeéles hangon.

A fiú kezében megbillent a csésze, de Kentarou még időben elkapta a csuklóját. Mintha villám csapott volna a testébe. Mosolyogni próbált.

- Semmi baj.

- Túl lágyszívű vagy, édesem! – morogta Karin. – Sasakinak már meg kellett volna tanulnia, hogy igya a teát.

Sasaki lehajtotta a fejét. Az apja bólintott.

- A nővérednek igaza van, fiam. Soha nem lesz belőled férfi.

Sasaki még kisebbre húzta össze magát. Nem szólt.

- Sasaki csak ügyetlen – veregette meg a kezét az anyja. – És jobban érdekli a saját álomvilága. Beteg, szegény. Ne kiabáljatok vele!

Sasaki tekintete Kentarou-ét kereste.

- Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki egy másik világba menekül ebből az igaziból. Ez úgyis korrupt, önző, gonosz – mondta a férfi, és már későn kapcsolt.

- Kentarou-san…

- Édesem…

Mindenki döbbenten meredt rá.

- Elnézést! Csupán elfáradtam, és ezért beszélek össze-vissza. Ha megengedik, kimennék egy kicsit levegőzni – mentegetőzött sietve.

- Veled megyek – emelkedett fel Karin, de Sasaki gyorsabb volt. Reménykedve nézett a férfira.

- Ha nem bánod, akkor Sasaki-kun majd elkísér. Eddig úgy sem volt alkalmunk beszélgetni egymással. És legalább megkérdezhetem, mit kér a születésnapjára.

Elindult az ajtó felé, mielőtt valaki tiltakozhatott volna, és Sasaki elégedetten követte. A család összenézett.

Együtt lépdeltek ki a kertbe. Sasaki azonnal lekuporodott a kis tó mellé, és a holdat nézte a víz felszínén. Kentarou megállt mögötte.

- Jövő héten lesz a születésnapod. Fogalmam sincs, mit vegyek neked. Nem akarod megmondani? – A torkában dobogott a szíve. Kettesben vannak.

A szeme sarkából látta, hogy megbillen egy függöny a földszinti egyik ablakon. Felsóhajtott. 

- Sasaki-kun… - A név visszhangzott benne. Mielőtt megállíthatta a kezét, már megérintette a haját. A fiú megdermedt, majd felnézett rá. Egymást nézték a hold sápadt fényénél.

Macskanyávogás törte meg a csendet. Sasaki odakapta a fejét, aztán már szaladt is oda hozzá. A macska azonban megijedt az idegentől, és elrohant. Sasaki utána. Kentarou riadtan követte.

- Várj! – A keskeny úton kis híján felbukott a térdeplő fiúban. – Megsérültél?

A fiú a fejét rázta, felnevetett. Kentarou számára olyan volt, mintha angyalok kacagtak volna. Letérdelt mellé. A macska dorombolt.

- A tiéd? – A hangja még a maga számára is rekedt és furcsa volt.

Sasaki bólintott. A férfinak dőlt. A kezük érintette egymást a macskát simogatva.

- Aranyos… - Kentarou mély levegőt vett, beszívta a fiú illatát. Megrezdült a teste. – Mint ahogy te is… Szerintem tényleg nem baj, ha valaki álomvilágba menekül. Csodállak érte! Bárcsak én is megtehetném…

Sasaki tekintete kerekre tágult meglepetésében. Elmosolyodott. Kentarou szíve megdobbant. Reszkető kézzel odanyúlt, hogy végigsimítson az arcán.

- Gyakrabban kéne mosolyognod – mondta halkan. – Olyan vagy most, mint egy angyal…

Sasaki arcát pír festette rózsaszínre. Lesütötte a tekintetét.

- Eljöhetek máskor is? – Kentarou tudta, hogy butaságot csinál, de muszáj volt. Ha nem is lehet soha az övé, akkor is hallani akarja a nevetését, látni a mosolyát, a pírt az arcán. Be akarja szívni az illatát. Ha ennyit kaphat csak belőle, hát legyen, ennyit is örömmel elfogad.

A fiú a keze után nyúlt, és a tenyerébe fektette az arcát. Kentarou lélegzete akadozott, és abban a pillanatban a hold felhők mögé bújt. A hüvelykujjával megérintette a fiú ajkát, majd előrehajolt, és ajkával finoman végigsimított rajta. Megremegett a teste, hallotta Sasaki sóhaját. Visszahúzódott, mert attól félt, ha tovább megy, nem lesz képes abbahagyni. Érinteni akarja majd az egész testét, csókolni márványszépségű hófehér bőrét.

- Bármikor eljöhetsz – hallotta a fiú hangját.

Rámeredt, a sötétben nem látta az arcát. Karin azt mondta neki, hogy Sasaki kiskora óta nem beszél. Pedig ez a fiú hangja volt.

- Te…

- Sssh… - Sasaki a szájára tette a kezét. – Csitt…

Kentarou-ban a helyére billent valami. A végítéletig elhallgatta volna a hangját.

- Köszönöm.

- Ne mondd el senkinek… Ugye, megteszed?

- Neked bármit.

- Akkor jó… - Sasaki hangjában megkönnyebbülés csengett.

A macskát simogatva kuporogtak a földön.

- A szülinapodra mit hozhatok?

- Nem kell semmi.

- De én szeretnék adni valamit.

- Annak örülök, ha eljössz, és beszélgetsz velem. Akkor is boldog vagyok, ha csak ülsz mellettem, és beszélsz hozzám. Mindenki levegőnek néz. Tudom, hogy te nem.

Kentarou szíve elszorult.

- Én soha…

Karin kiáltása hallatszott.

- Kentarou-san, Sasaki!

- Mennünk kell!

- Igen!

Amíg a bokrok árnyékában mentek, Sasaki fogta a kezét. A macska mellettük lépkedett, de Karint látva, elrohant.

- Na, végre! Sasaki, nem vetted be a gyógyszered, és elfelejtetted, hogy nem lehetsz kint ilyen sokáig?

A fiú lehajtotta a fejét, majd egy kétségbeesett pillantással búcsúzott a férfitől. Befutott a házba. Karin a fejét csóválta.

- Hihetetlen ez a gyerek.

- Ne bántsd, kérlek!

Karin rámeredt.

- Már megint olyan furcsán viselkedsz…

- Csak a fáradtság. Ha nem haragszol, elbúcsúzom. Ma nem vagyok jó társaság.

A család marasztalta, de sikerült kimentenie magát. Karin úgy döntött, hogy nem zavarja a férfit a pihenésben.

- Feküdj le, és aludd ki magad!

- Köszönöm. Szép álmokat!

Kocsiba ült. Szerencsére Karin tudta, hogy imád vezetni, így megengedte, hogy idefelé az ő kocsijával jöjjenek, és kivételesen sofőr nélkül. A vezetés kikapcsolta. Most is kitörölt a fejéből minden zavaró gondolatot, és csak a vezetésre koncentrált.

Fáradtságát mintha elfújták volna, megnyugodott. Mégsem otthon kötött ki. Nekiindult a már jól ismert utcának. Vagy egy órát ment, mire megpillantotta a fiút. Hogy került ide? Miért jött ide? De pontosan tudta a választ…

Egymást nézték.

- Hotel? – A fiú tudta, miért jött.

- Igen.

Nem szóltak egymáshoz.

A szobában a fiú tétován néz a férfira. Egyikük sem szól. A férfi megragadja a karját, magához rántja. Mohón csókolja. Egymás után rángatja le róla a ruhát. Zihálva segít neki, hogy a fiú levetkőztesse. Remegnek. A fiú óvszert szed elő. Kérdés nélkül is pontosan tudja, mire vágyik a férfi. A teste remeg, és engedelmes sóhajjal hagyja, hogy a férfi beléhatoljon. Kentarou durván szorítja le a lepedőre, de a fiú nem bánja. Ezúttal nem. Amíg ez a férfi az, addig semmiképp.

Kentarou elfogadja a fiútól a cigit, és rágyújt.

- Tudtad, hogy jövök – mondja, és az óvszereket nézi, amiket még ő adott a fiúnak.

- Csak egy megérzés volt.

A férfi felkuncog. Mélyre szívja a füstöt.

- Jól érezted.

- Mi történt? – A fiú újra odakuporodik melléje. Várakozva néz rá.

- Együtt vacsoráztunk, és… - Elmeséli az egészet. – Megcsókoltam… - A tenyerébe temeti az arcát. – Mit tettem…

- Ahogy a szavaiból kiveszem, Sasaki nem tiltakozott.

- Ő olyan ártatlan… És nem tegeznél?

- Köszönöm.

Nevekről nem esik szó. Név nélküli szex ez csupán.

- Még akkor is, ha ártatlan, szerintem tiltakozott volna, ha nem akarja, vagy nem esik jól neki.

- Nem akarom kihasználni…

- De hiszen nem teszed.

- Én mégis így érzem.

A fiú felsóhajt.

- Milyen volt? A csók?

A férfi a hamutartóba dobja a félig szívott cigit.

- Felért egy kisebb orgazmussal.

A fiú felkacag.

- Ha Sasakinak is ilyen jó volt, akkor ne várd, hogy tiltakozzon.

Odabújik a férfihoz. Végigsimít a testén.

- Ne! – A férfi elkapja a kezét.

- Miért?

- Téged is kihasznállak.

A fiú felül, és mielőtt tiltakozhatna, átveti a lábait a csípőjén.

- Én nem bánom. – Finoman megcsókolja a férfit. Az egyiket követi a másik. Egyre mohóbbak. És már nem számít, hogy ki használ ki kit.

A fiú magába fogadja, lehunyt szemekkel élvez minden egyes mozdulatot, és közben mosolyog. Ezzel a férfival önmaga lehet. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, és ő ki fogja használni.

A férfi felnyög, megragadja a fiút, és átfordul vele. Olyan mélyre löki magát benne, hogy mindketten felkiáltanak. Ajkuk a másikét keresi, testük követi a másik minden rezzenését. És közben mindketten tudják, milyen reménytelen is ez. Csak a testük elégül ki, de amit a lelkük akar, soha nem kaphatják meg.

Sasaki az ablaknál állt, és kifelé figyelt. Egész teste merev volt, pedig csak egy álom ébresztette fel. Még soha nem álmodott ilyen furcsát, és ilyen… kellemeset. Az egész teste bizsergett, és szinte lángolt. Az alteste szinte fájt, és nem tudta hová tenni az érzést, mely lassan gyökeret eresztett benne. Csak a férfi járt a fejében, amitől szinte görcsbe rándultak az izmai. Ezen az se segített, hogy kinyitotta az ablakot, a friss levegő beáramlott, és finoman hűsítette vörös arcát, perzselő bőrét. A szíve dübörgését azonban ez sem csillapította. Végigsimított az ajkán, mire egész ágyéka sajogni kezdett. Összegörnyedt, remegett. Letérdelt a szőnyegre, és a tenyerét lassan felmeredő vágyára szorította. Ettől csak még erősebben érezte a lüktetést, mert a pizsamanadrág végigdörzsölte érzékeny húsát. Felsóhajtott, és kíváncsian simogatni kezdte magát. Még soha nem érezte ilyen élénken a testét. Tágra nyílt szemmel figyelte saját reakcióit a pillekönnyű érintésekre, ahogy a keze becsúszott a nadrágjába. Felnyögött, halkan, meg ne hallja senki. És az egész teste izzó lávafolyammá vált, és a gondolatai semmivé lettek, és csak ő volt meg az édes, valószínűtlenül boldog érzés, mely ívbe feszítette a hátát, és elakasztotta a lélegzetét…

Kentarou mosolyogva állt a nappalija ablakában. Már lezuhanyozott, eltüntette a ruháit, megreggelizett. Mindjárt indulnia kell dolgozni. Kihagyhatna egy napot, de nem. A kötelesség volt az első. És különben is, egész jó kedve volt. Az a fiú egész jól értett ahhoz, hogyan tüntesse el a fáradtságát. Még egy kicsit kóválygott a feje, és valószínűleg dél körül kell legalább három csésze méregerős kávé, hogy ébren tudjon maradni. Nem bánta.

Kulcs zörrent a zárban.

- Jó reggelt, édesem! – hallatszott Karin hangja.

- Jó reggelt! – kényszeredett mosollyal arcon csókolta. – Gyönyörű vagy ma reggel.

- Köszönöm. Te viszont még fáradtabbnak tűnsz. Nem kaptál el valami csúnya kis betegséget, ugye?

- Remélem, nem. Hozom a zakóm, és mehetünk.

Az asszony még belesett a szobájába, amíg a férfi eltűnt a fürdőben. Az ágyon jól látszott, hogy nem feküdt benne senki. Fogalma sem volt, mit titkol előle a férfi, de nagyon nem tetszett neki a dolog.

Kentarou rámosolygott.

- Mondtam már, hogy gyönyörű vagy?

Karin felkacagott, de a gyanakvás nem tűnt el belőle.

- Menjünk, mert elkésel!

- Igenis, tábornok asszony!

- De jókedved van.

Kentarou csak a fejét rázta, de a mosoly nem halványult az ajkáról.

Boldog lenne? – villant át az agyán.

Valami olyasmi.

Meddig fog tartani?

Ki tudja?

Mit számít?

Előbb-utóbb úgyis összeomlik majd minden…