2. fejezet

2. fejezet

            Zenios unalmában elrágcsált egy almát, egy fürt szőlőt, aztán talált egy könyvet, kézzel írták gyönyörű betűkkel. Versek voltak benne, azt olvasgatta. Alama csak annyi időre nézett be hozzá, míg gyertyákat gyújtott. Zenios mérgesen bámult rá, de a férfit ez cseppet sem zavarta. Már későre járt, a tábor elcsendesedett. Zenios félretette a könyvet, evett egy keveset, megmosakodott, aztán levetkőzve bebújt a takaró alá. Elfészkelődött, amikor Alama érkezett. Bekapott egy szem szőlőt, és leült melléje.

- Még mindig nem gondoltad meg magad?

- Nem is fogom.

Alama felsóhajtott.

- Tudom, hogy te is békét szeretnél.

- Ezt nem tagadom.

Alama a tenyerét bámulta.

- Emlékszel még, miért tört ki a háború?

- Nem.

- Már én se… Nem is volt jelentősége, mert apám csak kifogásokat keresett, hogy ne kelljen velem foglalkoznia.

- Miről beszélsz?

- Miattam tört ki a háború… Érted már, miért akarok békét? – Ha Zeniosnak eddig szemernyi kétsége is volt Alama békéjét illetően, az most maradéktalanul elszállt. A férfi szemében tompa, beletörődő fájdalom égett, ha csak egy villanásra is. Zenios felkönyökölt.

- Miért mondod el ezt nekem? Nem tudsz meggyőzni… - Zenios szemében legalább akkora szenvedés lüktetett.

Alama a hajába túrt, kirángatta a szalagot is belőle, és ettől meglágyult az arca is.

- Azért mondom el ezt neked, hogy tudd, mi vár rád.

Zenios gyanakodva arrébb húzódott.

- Nem félek tőled – szögezte le.

- Még… - Alama szemében megcsillant valami… - Apám gyűlölt engem, de én vagyok az egyetlen gyermeke, és nem tagadhatott ki. Fellázadt volna a nép, mert vele ellentétben engem szeretnek az emberek.

- Miért? Hiszen a fia voltál!

- Nem gondolkoztál el még azon, miért nincs feleségem, se gyermekem?

Zenios felült.

- De. Nem ésszerű. Utódra neked is szükséged van.

- Valóban. Egyetlen oka van.

Zenios nagyot nyelt.

- Biztos, hogy tudni akarom?

Alama halkan felnevetett.

- Már késő. Van kedvesed?

- Nincs.

- De volt…

- Persze… Férfi vagyok.

- Nos, nekem nem. Én még soha nem voltam nővel. Pedig férfi vagyok én is.

Zenios még hátrébb húzódott, az ágy rácsa nyomta a hátát.

- Beteg vagy?

- Nem. Egyszerűen nem érdekelnek a nők.

- Nem…? – Zenios Alama ágyékára meredt, aztán elfordult. Alama a fejét rázta.

- Nem az a gond, amire gondolsz.

Zenios a homlokát ráncolta, aztán szörnyű gyanú fészkelte magát az agyába. Egészen az ágy másik oldalának széléig mászott tőle.

- Ugye, nem… azt… akarod mondani…?

- Mindig tudtam, hogy okos vagy – Alama mosolygott.

- Mit tervezel?

- Ne félj! Nem fog fájni.

Zenios fel akart ugrani, de megszédült.

- Ezt mondja a macska is az egérnek, mielőtt megeszi… - megrázta magát. – Mi van velem?

- Oh, máris hatott? Csodás! – Alama érte nyúlt, és visszahúzta. – Jól fogod magad érezni.

- Engedj el! – Zenios kábán elnyúlt a lepedőn. Még soha nem érezte magát ilyen könnyűnek, és egyszerre mégis olyan furcsán. – Miért lett ilyen meleg?

Alama csak nevetett, aztán újra copfba fogta a haját, és levetkőzött. Zenios mellé bújt.

- Nagyon régen nem voltam senkivel – vallotta be, és ujjával végigcirógatta a férfi ajkait.

- Ne nyúlj hozzám! – Zenios el akart húzódni, de a teste nem engedelmeskedett. – Elkábítottál?

- Fogalmazhatunk így is. – Alama félredobta a takarót, és hozzásimult. – Nézd, te sem vagy olyan érzéketlen irántam, mint azt mutatod. – A férfi félig merev vesszejére mutatott.

- Ez… ez… - Zenios valami csattanós válaszon törte a fejét, de Alama a szájára szorította a száját. A nyelve a fogai közé hatolt, bejárta a száj minden apró zugát, keze közben keményen megmarkolta a combját. Zenios lihegve próbált szabadulni, de a teste cserbenhagyta. A férfi felé mozdult, mire Alama elvigyorodott.

- Ne merészelj… - Zenios szeme villámokat szórt. – Én… csak… Fogalmam sincs, mi van velem! – tört ki belőle. – Lángol az egész testem. Engedj el!

Alama arca egészen ellágyult.

- Most már képtelen lennék rá – suttogta, és visszahajolt a szájára. Addig csókolta, amíg Zenios keze tétován a vállára rebbent, a lánc megcsörrent. Alama keze futólag végigsimított a férfi ágyékán, az ujjak piros foltot hagytak a bőrén.

- Ahh… - Zenios zihált, a fejét rázva próbált meg elhúzódni. – Elég! Nem akarom… - A hangja elcsuklott.

- Az eszed nem, de a tested igen. – Alama a fülébe harapott, Zenios erre úgy tapadt hozzá, akár kiéhezett pióca a vérrel teli testhez. Átkarolta, a hajába markolt, a szalag kibomlott, és vele együtt eltűnt Zenios félelme, Alama önuralma.

A nyelvük összetalálkozott, eljátszott egymással. Verítéktől síkos testük összesimult. Alama lassan lefelé indult, végigcsókolta a nyakát, a mellkasát, a hasát, a combjait. Ujjaival a vesszejét simogatta, amely már mereven állt. Megnyalta a hegyét, Zenios felnyögött, a lepedőbe markolt. Alama gyúrni kezdte a golyóit, nyelvét őrjítő lassúsággal végighúzta a vesszőn. Zenios a párnába fúrta az arcát, a teste összerándult.

- Ne fojtsd el a ahangod! – Alama finoman a szájába vette merevedését. Zenios halkan, fojtottan felkiáltott.

- Neee… ahhh…

Alama nyelve lejjebb siklott, az apró lyukhoz. Egyik nedves ujját egész mélyre csúsztatta. Zenios szeme tágra nyílt.

- Ohh… - Lángolt az arca, tekintete kába volt. – Elég… kérlek… nem bírom tovább…

- Oh, dehogynem… - Alama feltérdelt, keményen fel-le húzogatta a vesszőt, ujja ki-be csúszott, aztán már két ujjal csinálta, és Zenios vonaglott előtte, és kiabált, ahogy ő azt előre megmondta.

- Alama… - Zenios most először mondta ki a nevét, a teste merev lett, a tekintete elsötétült. Kinyúlt és magára rántotta a férfit. Alama felnyögött, durván nyomult a testébe, és egész mélyre lökte magát. Zenios arca megrándult fájdalmában, de csak kapaszkodott a vállába. A nyakába temette az arcát, ahogy Alama az ő hajába.

A gyönyör egyszerre ragadta el őket.

            Zenios a fejét rázva próbált felülni. Keresztben feküdt az ágyon, fájt az egész teste. Lassan eszébe jutott minden, először éktelen haragra gerjedt, aztán előrehajolt, és szemügyre vette a férfit. Elszállt a dühe. Soha nem ismert kéjt tapasztalt meg Alama révén, nem tudott rá haragudni. Ő már csak ilyen volt.

Alama mélyen aludt, az oldalán feküdt. Az arca nyugodt volt, a haja kócos. Nem tartott a férfitól. Zenios óvatosan közelebb araszolt hozzá, nem értette, hogy mi van a férfiban, amivel őt megbabonázta. Egy pillanatra felvillant előtte a lehetőség, hogy íme, itt az alkalom, hogy véget vessen a háborúnak, de aztán… Végignézett Alamán. A férfi ágyékára pillantott, félig merev volt a vesszeje, ahogy a sajátja is. Eddig a nőkkel való együttlétet egy kicsit megkönnyebbülésként élte át. Jó volt, de fel se ért ehhez az érzéshez, amit nem is olyan rég élt át. Ő is olyan lenne, mint Alama? Vagy csak azért volt, mert elkábította a férfi? Tudni akarta!

A férfihoz simult, keze a merevedésére. Harapdálni kezdte Alama fülét, a nyakát, a vállát. Alama szeme döbbenten felpattant, rámeredt, aztán lassan elernyedt a teste. Hátranyúlt, simogatni kezdte. Zenios lihegve markolt a hajába, hogy magához húzza, csókolja, harapja. Alama átfordult, magára húzta.

- Gyere! – nyögte. Lecsúszott, a szájába vette, és Zenios nyöszörögve vonaglott felette.

- Ahh… még… még… ahh…

Alama két ujja hatolt belé, a tekintetük összetalálkozott.

- Téged akarlak! Tudnom kell, mi ez a varázslat…

Alama felnyögött, felhúzta magát. Az ajkuk összetapadt. Mohón feszültek egymásnak.

- Ez nem varázslat… Ez te vagy… és én… - Megemelte a csípőjét, lassan a férfiba hatolt. Zenios megmozdította a csípőjét, nem érdekelte a fájdalom. Felült, és ezzel teljesen befogadta a férfit. A láncok megcsörrentek, ahogy a férfi feje mellé támaszkodott.

- Úgy érzem, szétszakadok…

- Nem akarok… fájdalmat okozni…

- Csak kellemetlen… - Zenios a fejét rázta. – Nem arról beszélek… - Zihált, remegett. – Mozognom kell, megőrülök… Megőrjítesz! – Megfeszült, és még keményebben ült a férfiba. A láncokkal mit sem törődve a saját hajába tépett. Alama felkiáltott, egy mozdulattal maga alá temette, és leszorította. A szájára szorította a száját, és mozdult, hogy összecsikordultak a fogaik. Az ujjaik összefonódtak, szinte fájtak, ahogy szorították a másik kezét.

- Még… még… ahh… - Zenios egész teste hevesen összerándult, könnyek peregtek az arcán. Alama még mozgott, felkiáltott. Reszketve, zihálva omlott a férfira. Döbbenten meredt Zenios arcába.

- Láttam… a csillagokat…

Zenios felnevetett.

- Én is…

Összebújva aludtak el.

            Zenios szeretett hason aludni, most is felhúzta a lábát, úgy aludt. Alama hozzásimult, nyáltól nedves ujját a testébe csúsztatta. Gyengéden csókolgatta közben, és a férfi halkan felsóhajtott. Ujjai a lepedőt markolták, pedig még fel sem ébredt. Alama nem bírta tovább, kínzó lassúsággal belényomult.

- Alama… - Zenios felnyögött.

- Jó reggelt… - Alama szopogatni kezdte a fülét, a kezével pedig a vesszejét simogatta. Zenios reszketett. A homlokát a lepedőhöz szorította.

- Még…

- Nem… Ráérünk… - Alama lassan mozdult, de ő is ugyanúgy vágytól reszketett, mint Zenios. – Lassan…

- Én… ebbe… belehalok… - Zenios Alama kezére csúsztatta a kezét, hogy irányítsa a vesszején. Lihegve nyöszörögtek. – Erősebben… kérlek…

- Ha így szorítasz… el fogok menni…

- Alama… ahh… Most… most…

A férfi engedelmeskedett, Zenios hangosan nyögve elélvezett, teste meg-megrándult.

- Hihetetlen, milyen… érzékeny vagy… - súgta Alama a fülébe, Zenios a fejét ingatta.

- Eddig én sem tudtam…

- Akkor jó… - Alama megmozdult, ő még mindig kemény volt. Zenios lélegzete elakadt.

- Neee…

- Miért…?

- Kiabálni fogok… - Zenios a tiltakozás ellenére a férfihoz feszült. Alamát soha nem érzett vágy feszítette. Átölelte a férfit.

- Kiabálj! Hallani akarom a hangod, ahogy elélvezek benned! Kiabálj! – Hevesen mozdult. Zenios minden mozdulatnál felnyögött. – Már újra kemény vagy… - Alama keményen megszorította, Zenios felkiáltott. Ezúttal mindketten összerándultak. Hangos lihegéssel csókolták egymást.

- Éhes vagyok… - motyogta Zenios, mire Alama felkuncogott. Amikor a férfi rápislogott, kitört belőle a kacaj. Mosolyogva kelt fel, és ágyba hozta a reggelit. Ettek, aztán összebújva simogatták egymást.

- Olyan, mintha téged nekem teremtettek volna…

- Nem maradhatok… Ez… nem helyes…

- Tudom… - Alama hangjában fájdalom bujkált. – Csak még egy kicsit érezni akarlak…

Zenios a vállára hajtotta a fejét. Nem tudott, mit felelni.