2. fejezet

2. fejezet

Christopher komoran ácsorgott a sátra előtt. A fiú járt a fejében. Már megpróbálta elterelni a figyelmét. Kihallgatta a rabszolgákat, majd felmentette őket. Pénzt adott mindegyiknek, majd a gróf birtokát felosztotta közöttük. Az ültetvényt felégettette. Napokig keserű, fekete füst lebegett felettük, de Christopher nem bánta. Az orvos magához hívatta egy héttel később. A fiú magához tért. Christopher láttán fel akart ülni, de visszanyomta a párnákra.

- Maradj! Hogy érzed magad? – Christopher az ágy szélére telepedett.

A fiú nem nézett a szemébe, lehajtotta a fejét.

- Köszönöm, már jobban, felség.

A férfi éles szemekkel figyelte. Ilarion már jobban nézett ki, de még mindig fájdalom ült a szája sarkában.

- Szólíts Christophernek. Magunk között vagyunk.

- Inkább nem, felség. Nem vagyok méltó rá.

Christopher keresztbe tette a lábát, és átkulcsolta kezével a térdét.

- Butaság. Nem vagy bűnöző.

- Szégyenkezem a tetteim miatt.

A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét.

- Nem tettél semmi rosszat. A grófnak kellene szégyenkeznie, nem neked.

A fiú összerezzent a gróf említésére.

- Hol van? – kérdezte, és csak ökölbe szorult kezei árulkodtak érzelmeiről.

- A katonáim vigyáznak rá. Magammal viszem a kastélyba és ítéletet hozok, ha hazaértem.

- Miért? Miért nem itt?

Christopher elvigyorodott.

- Hidd el, tudom, mit teszek.

- Mi lesz vele?

Christopher vállat vont.

- Nem tudom. Szerinted?

Ilarion hallgatott.

- Félsz tőle? – Christopher hangja nagyon gyengéd volt. A fiú bólintott. – Nem engedem, hogy újra bántson.

Ilarion felpillantott.

- Nem tudod megakadályozni.

Ez a mondat szíven ütötte a királyt. Elkomorodott.

- Mindent megteszek, hogy a gróf soha többé ne lássa a napfényt. Bízz bennem.

Ilarion lehunyta a szemét.

- Benne is bíztam, amikor a szüleim eladtak neki. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a bizalmat nem szabad csak úgy osztogatni. Nem tudok már bízni senkiben.

Christopher megrezzent ekkora keserűség és reménytelenség hallatán.

- Szabad vagy. Most már azt teszel, amit akarsz.

- Mit kezdjek a szabadsággal, ha üres a lelkem? – tört ki a fiúból. – Nincs semmim, senkim.

Christophert meghatották a szavai.

- Gyere velem!

- Tessék? – Ilarion felkapta a fejét.

- Gyere vele a fővárosba. A palotában biztos találunk neked valamilyen elfoglaltságot. Jól éreznéd magad. Tanulhatnál, dolgozhatnál, amihez kedved van.

- Miért vagy ilyen kedves velem?

Christopher felállt.

- Magam sem tudom. Azt hiszem, bűnösnek érzem magam, amiért ilyen dolgok megtörténhetnek a birodalmamban. Törleszteni szeretnék.

Ilarion óvatosan megmozdult, majd felnézett a férfira.

- Félek.

- Mindannyian félünk valamitől. Hogy milyen ember lesz belőlünk az csak attól függ, hogy le tudjuk-e győzni ezeket a félelmeket.

- Féltél már?

Christopher hátrarázta az arcába áramló tincseket.

- Állandó félelemben élek, amiket le kell győznöm.

- Mik azok?

- Hogy jó király vagyok-e, de legfőképp, hogy egyszer egyedül maradok és nem fog szeretni senki. És te, Ilarion?

A fiú finoman összerezzent a név hallatán.

- A nevem Damian Constantin Merrick. A gróf adta nekem az Ilarion nevet, hogy eltörölje a múltam.

Christopher bólintott.

- Akkor ezentúl Damiannak foglak szólítani. Nem válaszoltál a kérdésemre…

- A testi fájdalomtól már nem. El tudom viselni.

Christopher arca megrándult.

- Akkor?

- A megaláztatástól.

Christopher tekintete megkeményedett.

- Többé már nem kell félned tőle. Most aludj! Holnap úja eljövök és beszélgetünk, Damian Constantin Merrick.

 - A barátaim Connie-nak hívnak, felség.

Christopher lágyan felnevetett, és magára hagyta a fiút.

Odakint leszállt az éj. A sátrak között a tábor széléhez sétált, ahol a gróf volt kikötözve. Az őrök vigyázzba vágták magukat.

- Felség…

Christopher levette a köpenyét, és a fűre dobta. Az egyik őr le akart hajaolni érte, de a férfi rámordult.

- Hagyd! A gróf úr vacsorázott már?

- Még nem, felség.

- Vegyétek le róla a szájpecket!

Az őr engedelmeskedett. A gróf nagyokat nyelt, nyelvével megnedvesítette az ajkát.

- Felség, kérem! Hallgasson meg! – zihálta. Látott valamit a király szemében, amitől nyirkos lett a bőre és felállt a szőr a testén.

Christopher levette a köntösét, majd az ingét is. Megmozgatta a vállait, megropogtatta az ujjait.

- Három hónapig leszünk úton. Az ítélethirdetésre addig várnod kell, gróf, de gondoskodom róla, hogy addig is mélyen megbánd a tetteid.

- Ne, könyörüljön, felség!

Christopher tekintete elmélyült, hangja elhalkult.

- Ő is könyörgött? Ahogy te nem kegyelmeztél neki, úgy én se neked, gróf. Mire az ítéletet meghozom, más ember leszel… - A fenyegető tónus hallatán a gróf vergődni kezdett.

- Ne, felség, kérem!

- Amikor őt bántottad, erősnek érezted magad, ugye? Megmutatom, hogy milyen gyenge vagy. Megmutatom, hogy engem senki nem vehet semmibe, mert amikor őt és az alattvalóimat bántottad, engem bántottál. És én nem szeretek senki adósa lenni…

Ütött. Ökölbe szorított keze a gróf arcán csattant. Lesújtott újra és újra. A gróf kiabált, de senki sem sietett a segítségére, pedig jajkiáltása elhallatszott a sátrakig.

Christopher testéről veríték cseppent a földre. Felegyenesedett. A gróf ájultan roskadozott az oszlopnál.

- Hozz egy vödör vizet! – fordult az egyik őrhöz. – Ma éjszaka egyetlen percet se alhat, és enni sem kaphat. Megértettétek?

- Igen, felség.

Christopher a kezébe vette a ruháit, és a sátrához ballagott. Az ágyára vetette magát, a szőnyegre hajította a ruháit. A kezét bámulta a gyertyák fényében. Halk sóhajjal felállt, és átsétált az orvoshoz.

A doktor Connie mellett őrködött. A király láttán felpattant, és szótlanul kötszerért sietett. A fiú hason feküdt, de most feléje fordult. Nagyot nyelt a férfi láttán.

- Bántottad őt – mondta.

Christopher  duzzadt és felszakadt ujjait bámulta.

- Élveztem – vallotta be.

Connie elfordult.

- Ugyanolyan vagy, mint ő – mormolta a párnába.

Christopher dühös lett.

- Veled ellentétben ő megérdemel minden szenvedést.

- Ez akkor se kisebbíti le a bűnödet.

Christopher közelebb lépett.

- Miért véded?

Connie felnézett.

- Nem őt védem, hanem téged. Jó ember vagy, ne rontsd el.

Christopher szeme elsötétedett.

- Király vagyok. Korán megtanultam, hogy egy országot csak úgy lehet irányítani, hogy megtanulsz jó és rossz is lenni. Egy kicsit kegyetlennek kell lenned, ha azt akarod, hogy tiszteljenek, és ne vegyék készpénznek a szavaid.

Connie a párnába fúrta az arcát.

- Lehet, hogy igazad van, csak…

- Igen?

- Értem még soha senki nem verekedett.

Christopher arca meglágyult.

- Nem verekedtem, megvertem. Nagy a különbség.

Connie válla megrázkódott. Christopher megijedt, aztán megkönnyebbült. A fiú nevetett.

Christopher vele kacagott. Leült az ágy szélére, és beleborzolt a fiú hajába. Fájdalom hasított a kezébe a mozdulattól, de nem törődött vele.

Visszatért a doktor, leült, és ellátta a sebeit.

- Felség, legközelebb jobban vigyázzon magára.

- Igyekezni fogok – felelte a férfi, és a szemét forgatva Connie-ra kacsintott. A fiú kuncogott.

Christopher megbökte az orrát, majd felemelkedett. Kifelé indult, de Connie utána szólt.

- Felség…

- Igen?

- Köszönöm.

- Szívesen.

Christopher csendes mosollyal az arcán tért nyugovóra.

Christopher mindennap meglátogatta kis védencét. Sokat beszélgettek, és kiderült, hogy Connie nem buta fiú. Mindenről volt véleménye, megjegyzése. Sokat nevettek, viccelődtek. Rengeteg időt töltöttek együtt. Amikor Connie felkelhetett, a férfi sétálni kísérte.

- Milyen a palotában élni? – kérdezte a fiú, miközben a fák alatt ballagtak. Christopher karjába kapaszkodott, hogy bírja a tempót. Könnyű inget és pamutból készült nadrágot viselt puha bőrből készült csizmával.

- Szerintem tetszeni fog – mosolyodott el a férfi.

- Tudod, hogy nem ezt kérdeztem – feddte meg Connie derűs mosollyal.

Christopher megtorpant az árnyékban. Connie felé fordult.

- Egy kicsit elfogult vagyok, hiszen ott élek, az az otthonom. Nem mesélem el, hogy néz ki a kastély, majd meglátod. Nem fogsz unatkozni, mindig történik valami: udvarhölgyek versenyeznek lovagok kegyeiért, minden reggel lovagok gyakorolnak a téren.

Connie tanácstalanul nézett fel a férfira.

- És én mit fogok csinálni? Nem lehetek lovag, se nemes. Egyedül az állatokhoz értek egy kicsit.

- Tudsz írni, olvasni, nem igaz?

Connie szinte sértett arcot vágott.

- Természetesen. Igaz, a gróf nem engedett olvasnom.

Christopher elkomorodott.

- Nálam annyit olvashatsz, amennyit akarsz.

- Van könyvtárad? – csillant fel a fiú szeme.

- Igen. A nagykönyvtár mindenki számára nyitva áll, mehetsz oda is. De van a palotában egy kisebb is a saját gyűjteménnyel. Nincs senki, aki rendet tenne köztük. Mindegyik féltett kincsem, és nem szívesen adom senki kezébe őket.

- És nekem megengeded, hogy megnézzem őket? – csodálkozott el Connie.

Christopher bólintott.

- Cserébe rendbe tehetnéd. Mivel csak én forgatom őket, egy kicsit rendetlenség van.

Connie felkiáltott örömében, és magáról megfeledkezve a férfi nyakába vetette magát.

- Köszönöm! Vigyázni fogok rájuk, ígérem!

Christopher átkarolta. Ismeretlen érzés suhant át a testén, amitől kellemesen megborzongott.

- Óvatosan, fel fognak szakadni a sebeid.

Connie a fejét rázta.

- Nem érdekel. Annyira boldog vagyok – nevetett fel a férfira. Kék szemei ragyogtak, haja kócosan omlott a vállára. Christopher ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megcsókolja. Nagyot nyelt, és gyengéd csókot nyomott a fiú szája sarkába.

- Menjünk vissza – mondta csendesen. – Még megerőlteted magad.

Connie komoly tekintettel kapaszkodott a kezébe.

- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Hálás vagyok neked, de nem akarom, hogy a rossz hírem befeketítse a nevedet.

- Ne viccelj! Rossz híred?

Connie elhúzódott.

- Van valami, amit nem mondtam el neked. Elmondom, és ha még akkor is magaddal akarsz vinni, akkor veled megyek. Ha nem, azt is megértem, és maradok.

Christophert rossz érzés kerítette hatalmába.

- Hallgatlak.

Connie lehajtott a fejét.

- Nyolc éves voltam, amikor eladtak a szüleim a grófnak, mert nem tudták volna tovább fizetni a tanítót, és volt még két bátyám, akiket nevelni, etetni kellett. A gróf eleinte kedves volt, azt mondta, vigyázni fog rám.

- Te pedig hittél neki. Gyerek voltál még.

- Igen – ismerte el kesernyés mosoly kíséretében a fiú. Mély levegőt vett. – Olyan tízéves lehettem, amikor az egyik alkalommal ellent mondtam neki. Nagyon csúnyán megvert és… - Connie elsápadt. Christopher feléje nyúlt, de elhúzódott tőle. – Arra kényszerített, hogy lefeküdjek vele! – tört ki belőle.

Christophernek hosszú pillanatok kellettek, míg felfogta, mire utalt a fiú.

- Megerőszakolt? – nyögte.

Connie ajka sírásra görbült, de hősiesen visszatartotta a könnyeit.

- A szeretője vagyok már kilenc esztendeje – suttogta reszketve. – Érted már, miért nem akarok veled menni? Mi lesz, ha kiderül, hogy… én… - Connie összeszorította a fogait, és lehunyta a szemét. Könnyek csorogtak végig szégyentől vöröslő arcán.

A férfi agya elborult. Soha nem érzett még ekkora haragot, gyűlöletet senki iránt.

- Ez nem a te hibád! – modult a fiúra.

- De…

- Nem. Élvezted talán? Igen? – Megragadta Connie karját, és könnyedén megrázta, akár tollpihét.

- Nem… Nem! – Connie kétségbeesetten felkiáltott.

- Akkor pedig nem te vagy a hibás. Érted?

- Én…

- Egy szót se! – Christopher dühe elnyomta az együttérzést. Lehajolt, és keméynen szájon csókolta a fiút. Connie megremegett. Fogalma sem volt, mit tegyen.

Christopher zihálva hátrébb húzódott. Connie könnyes arcát, duzzadt ajkát látva halkan elkáromkodta magát. Visszahajolt hozzá, és apró csókokat lehelt a szájára. Finoman végignyalta az alsó, majd a felső ajkát. Connie reszketése alábbhagyott. Tétován közelebb lépett a férfihoz. Még soha senki nem csókolta így. Még soha nem érezte a vágyat, mely most Christopherhez húzta.

A férfi nyelve a szájába hatolt. Connie felsóhajtott, és a vállába markolt. Christopher lihegve bámult rá.

- Ezt élvezted… - motyogta.

Connie kábán pislogott.

- Még soha nem éreztem ezt – fonta körül karjaival a testét.

A férfi tekintete mélyre sötétedett.

- A titkod miatt pedig ne aggódj. A gróf még ma meghal.

Connie szeme tágra nyílt.

- Mit akarsz tenni?

- Megölöm.

A tárgyilagos kijelentéstől Connie lélegzete elakadt.

- Nem teheted. Mit fognak mondani az emberek?

- Én vagyok a király, ha elfelejtetted volna.

Connie szipogva nyelt egyet.

- Az emberek beszélni fognak, és előbb-utóbb lábra kapnak a pletykák. A nép hite meg fog rendülni benned. Tényleg ezt akarod?

Christopher fel- alá kezdett járkálni.

- Nem értelek. Miért véded őt? – hadonászott ingerülten. Connie kis híján elmosolyodott. Aztán a válaszon gondolkozva már nem is volt kedve nevetni.

- Nem védem őt - mondta. – Csak azt szeretném, ha a büntetése igazságos lenne. Túl nagy kérés?

- Az is igazságos, amit veled tett?

Connie tekintete elfelhősödött.

- Ez igaz. Én mégis igazságra vágyom. Eddigi éveim alatt ő azt mondta, hogy nincs király. Én viszont arról ábrándoztam, hogy az igazság győzni fog. Ez tartott életben, és csak ezért tudtam megőrizni az ép eszemet. Hiszek benned, hogy igazságosan meg fogod büntetni őt.

Christopher erre nem tudott mit felelni. Felsóhajtott.

- A gróf élhet… még egy darabig – döntötte el.

Connie megkönnyebbült.

- Köszönöm. Visszamegyünk?

A férfi a karját nyújtotta.

- Gyere velem a palotába – kérte halkan.

Connie ara felragyogott.

- Örömmel, felség.

Egymásba kapaszkodva sétáltak vissza a táborba.