2. fejezet

2.

Nicholas a patakban megmosta az arcát. Belebámult a vízbe, megdörzsölte az állát borító borostát.

- Ennyit a koromról. Most legalább ötvennek nézek ki – ásította, és jólesően nyújtózott. Hajnalra járt még csak az idő. Seita negyedórája ébresztette, de máris ott toporgott mögötte.

- Mennünk kell!

Nicholas rábámult. A fiú nem nézett a szemébe. Úgy rémlett, zavarban van.

- Mi a baj?

Seita mogorván rápislogott.

- Indulás!

Nicholas nem értette a dolgot, de engedelmeskedett. Úgy egy kilométer után feltűnt neki, hogy Seita nem ér hozzá, kerüli az érintését. Nicholas kis híján elvigyorodott. Az öt óra pihenés felfrissítette, tisztábban tudott gondolkodni. Bár nem mondta, de emlékezett rá, hogy a fiú hozzá bújva aludt az éjszaka.

- Éhes vagyok – mondta halkan.

Seita a bokrokról csipegetett neki bogyókat.

- Ezek ehetőek. Ebédre fogok valamit, addig érd be ezzel.

Némán folytatták az útjukat. Délben harminc fok fölé kúszott a hőmérséklet. Mindkettejükről folyt a víz. Seita leültette egy bokor alá a férfit, és eltűnt. Egy óra múlva tért csak vissza.

- Nem tudtam fogni semmit – térdelt le fáradtan. – Hoztam gyümölcsöt.

Nicholas elszégyellte magát.

- Beértem volna bogyókkal is.

Seita a fejét rázta.

- Enned kell – szedte elő a tatyójából az ebédet.

Ettek. Seita azonnal tovább akart indulni, de Nicholas visszahúzta a földre.

- Kérlek, pihenjünk egy kicsit. Nagyon meleg van.

Seita kivételesen egyetértett vele. Odakuporodott melléje. Nicholas egy levelet tépdesett.

- Van családod? – kérdezte.

Seita megigazította a vállán átvetett géppisztolyt.

- Meghaltak.

- Mindenki?

Seita elfordította a fejét.

- Igen.

- Sajnálom. – Ncholas felsóhajtott. – Gyűlölöm a háborút.

- Én is. – Seita olyan halkan felelet, hogy a férfi alig értette. – Neked van családod? – fordult Nicholashoz.

- Az apám. Az anyám úgy kilenc éve meghalt.

- Nincs testvéred?

- Egyedüli gyerek vagyok.

- Miért lettél orvos? – Bár Seita felnőttnek nézett ki a tekintete alapján, kíváncsisága a gyermeket idézte, aki még benne lakozott.

- Az apám a hadsereg tábornoka. Mindig úgy bánt velem, mint a katonáival. Én más akartam lenni, mint ő.

- Szereted?

- Ő az apám.

Seita áthatóan nézett rá, végül csak bólintott.

- Te mihez akarsz kezdeni, ha véget ér a háború? Mi akarsz lenni? – Nicholas kérdése láthatóan meglepte.

- Ezen még nem gondolkoztam – merengett el.

- Mi az, ami érdekel?

Seita nem nézett rá.

- Fogalmam sincs. Soha nem volt másom, mint ez – ütött az övére tűzött pisztolyra. Nicholas legszívesebben megölelte volna. Nem mozdult.

- Ez szomorú.

Seita keserűen elvigyorodott.

- Igen, az. – Felállt. – Menjünk, doktor Nicholas. - Még legalább négy napi gyaloglás van előttünk.

Elindultak.

Már majdnem teljesen besötétedett, mire Seita búvóhelyet talált a számukra. Az ebédről megmaradt gyümölcs lett a vacsorájuk. Nicholas behúzódott a bokrok alá. Seita szorosan mellette maradt.

- Aludj!

- És te? – Nicholas komolyan aggódott, de a fiút kemény fából faragták.

- Majd én is fogok.

Nicholas elhelyezkedett, s addig bámulta Seitát, míg le nem csukódott a szeme, s mély álomba zuhant. Seita melléje feküdt. Hátát a férfi mellkasához simította, és úgy figyelte az éjszaka neszeit.