2. fejezet

2. fejezet

Az évnyitó szokás szerint unalmas volt. Hiro kis híján ásítozni kezdett. Elkapta a diáktanács tagjai között álló Kau figyelmeztető pillantását. Úgy döntött, hogy kedvese kedvéért kibírja a maradék fél órát. Nagyon fáradt volt. Hajnalig dolgozott, és még aludni sem volt ideje. Kazu természetesen fitt és éber volt. Hiro irigykedve és büszkén bámulta.

Háromnegyed órával később együtt sétáltak végig a folyosón.

- Jól vagy? – Kazu aggódva érintette meg Hiro vállát. – Nem nézel ki túl jól.

- Csak fáradt vagyok – nyomott el egy újabb ásítást a fiú, és Kazura vigyorgott. – Te viszont jól nézel ki.

Kazu azonnal elvörösödött.

- Hülye, a suliban vagyunk!

- Na és? Csináltuk már itt is.

Kazu Hiro szájára tapasztotta a tenyerét.

- Hangosabban nem tudod? – érdeklődött gyanús szelídséggel.

- Elnézést…

A tétova hang hallatán egyszerre perdültek meg, és egyszerre akadt el a lélegzetük is.

Törékeny, aprócska fiú toporgott előttük. Olyan angyalszerű volt… Szőkésbarna tincsei édes keretbe foglalták gyermeki arcvonásait, mélykék tekintetét. Bizonytalanul mosolygott. Meghajolt.

- Bocsánat, de eltévedtem. Suguru Sinji vagyok. Másodéves. Még nem igazodom ki a termek között. A tanári szobát keresem.

Hiro nagyot nyelt. Kazu válaszolt helyette, bár az ő hangja is rekedt volt.

- A folyosó végén fordulj balra. Az utolsó terem a tanári.

A fiú arca felragyogott.

- Nagyon szépen köszönöm. – Kazura nézett. – Senpai, te a diáktanács tagja vagy, igaz? Láttalak ma.

- Minami Kazuka vagyok, végzős. Ő itt az osztálytársam és barátom, Takahiko Hiroki.

Hiro hangja végre megjött.

- Még soha nem láttalak, Sinji-kun.

A fiú felnevetett.

- Mert másik iskolából jöttem át. Ez az első évem itt. Most mennem kell. Köszönöm, hogy segítettetek. Találkozunk még?

Kazu és Hiro bólintottak. Sinji-kun mosolygott, és elsietett.

- Hűű! – Kazu a szívére szorította a kezét. Hiro vigyorgott.

- Bizony…

Kazu megdörzsölte az arcát.

- Perverzek vagyunk. Ő még csak gyerek.

Hiro Sinji-kun után nézett.

- Annyi idős, mint mi voltunk, amikor először…

Kazu felsóhajtott.

- Akkor is…

Hiro átkarolta a vállát.

- Felizgatott ez a fiú – vallotta be.

Kazu nagyot nyelt.

- Eddig csak te tudtál ilyen hatást gyakorolni rám, de… Merev vagyok – motyogta piros arccal.

Hiro felnevetett.

- Mindig tudtam, hogy jó az ízlésed.

Kazu a fejét csóválta.

- Bolond vagy.

Hiro a füléhez hajolt.

- Valld be, hogy nagyon szeretnéd leteperni.

- Te is ezt szeretnéd – védekezett Kazu zavartan.

Hiro megvakarta az orra hegyét.

- Valóban. Még soha nem éreztem ilyet első pillantásra.

- Én se. Most mi lesz?

- Epedezünk érte – vigyorodott el Hiro, és kézen fogva Kazut, berántotta az egyik üres tanterembe. – Addig viszont játsszunk… - súgta felcsillanó szemekkel.

Kazu a szemét forgatta, de azért az ajtót bezárta.

- Pár teremnyire vagyunk a tanáritól – figyelmeztette Hirót, de hozzásimult.

- Annál édesebb lesz – ígérte Hiro buja vigyorral.

Kazu halk sóhajjal, izgatott szívdobogással megadta magát.

Gyorsan teltek a napok. Kazu és Hiro messziről figyelték Sinjit, igyekeztek róla minél többet megtudni. Néha egymáson fekve arról beszélgettek, miket szeretnének tenni vele. Őrjítő volt, és mégis izgató…

Sinji felsóhajtott, és összeszedte a füzeteit. Már tudta, hogy a tanárainak igaza volt: ez az iskola erősebb, mint a másik. Többet kellett tanulnia, és jobban oda kellett figyelnie az órákon.

Megdörzsölte a szemét.

- Sinji-kun…

A nevére felfigyelt. Három lány állt előtte, az osztálytársai voltak.

- Igen?

- Ma este karaokézni megyünk. Nem akarsz eljönni velünk?

Sinji végiggondolta a dolgot, de valójában jól tudta, hogy úgyis nemet fog mondani.

- Rettenetesen sajnálom, de nem mehetek.

- Túl sokat tanulsz – jegyezte meg az egyik lány.

Sinji szomorúan mosolygott.

- Sajnálom. Édesanyám beteg, segítenem kell neki.

A lányok nem erőltették tovább, bár nem örültek. Sinji angyalarcával és kedvességével hamar kedvence lett mindenkinek: diákoknak, tanároknak egyaránt.

A lányok tovább álltak, Sinji még pakolászott, és már csend honolt a folyosón, amikor elindult. Épp a lépcsőnél járt, amikor két fiú állta el az útját.

- Suguru Sinji-kun? – kérdezte az egyik.

- Igen. Segíthetek valamiben? – Sinji barátságosan mosolygott.

A következő pillanatban akkora pofont kapott, hogy nekizuhant a falnak. Lecsúszott a padlóra, és érezte, hogy vér bukik ki a száján és az orrán. Értetlenül pislogott.

A másik fiú odalépett hozzá.

- Utállak – közölte. – Irritál a mosolyod. Egy időre letörlöm a képedről.

- Azt mi is szeretnénk látni – jegyezte meg váratlanul egy hűvös hang.

Sinji és a két fiú is a lépcső felé fordult. Sinji hitetlenkedve felnyögött.

Minami Kazuka a második lépcsőfokon állt. Elegánsan, hideg arccal. Szemüvegén megcsillant a késő délutáni napsugár. Mellette Takahiko Hiroki ácsorgott bősz vigyorral, lezseren és balhéra készen.

Sinji a találkozásuk óta már sokat hallott a furcsa párosról. Kazuka volt az ész, Hiroki pedig a kéz, mely ütött, ha kellett. Régi barátok voltak, és ritkán lehetett külön látni őket. Kazuka egyetemre készült, Hiroki viszont kereskedelmet akart tanulni. Sinji hallotta, hogy azt suttogják, Hiroki örökli nagybátyja négy – városszerte ismert – klubját, és a fiú azt tervezte, hogy Kazukával közösen vezetik majd őket. Ahogy Sinji bámult kettejüket, úgy érezte, hogy ezek a fiúk bármire képesek, amit a fejükbe vesznek.

Minami Kazuka úgy fél fejjel volt alacsonyabb Hirokinál. A haja sötétbarna árnyalatban játszott. A tarkójáig ért, a homlokán néhány tincs a szemébe hullott. Tekintete lágy barna volt, ám nagyon fenyegetően tudott nézni vele, ha úgy akarta. Szemüvege egyesek szerint sima üveg volt, mások szerint dioptriás. Egy biztos volt: igazán jól állt neki. Alakja vékony volt, de szikár, izmos. Sinji már látta a pályákon. Gyors és határozott mozgása volt. Ráadásul tagja volt a harcművészeti klubnak, és Hirokin kívül még nem akadt legyőzője.

Takahiko Hiroki magas volt, izmosabb, vállasabb. A haját lófarokba fogta a tarkóján, néhány fekete szál kicsúszott a csatból, és igen veszélyes külsőt kölcsönzött neki. A szeme hollófekete volt, és érzelmei általában ott égtek a tekintetében. Sokkal forrófejűbb volt, mint barátja, és talán pont ezért népszerűbb is. Sini hallotta, hogy hostként dolgozik a nagybátyja egyik klubjában, és igen keresett partner. Egy kicsit irigyelte is, hiszen a családja befolyásának köszönhetően azt tehetett, amit akart.

Kazuka arra a fiúra mutatott, aki megütötte Sinjit.

- El fogom törni a kezed – mondta nyugodtan.

A két fiú idegesen egymásra nézett.

- Minaki-san, én… mi…

Hiroki szeme összeszűkült.

- Sinji-kun a barátunk – szólt lágyan, de a fenyegetés ott rezgett a hangjában.

- Engem pedig Minami Kazukának hívnak – javította ki a srácot Kazuka.

Hiroki megropogtatta az ujjait.

- Hadd kezdjem én… - vigyorodott el.

A két fiú összerezzent, majd hátrálni kezdtek. Amikor Hiroki feléjük mozdult, megfordultak és elrohantak. Hiroki felnevetett, és Kazukával odalépett Sinjihez.

- Jól vagy? – térdeltek le melléje, és ekkor a fiúnál eltört a mécses. Zokogva borult Kazuka mellkasára.

Hiro és Kazu egymásra nézett. Hiro a fejét ingatta. Lehuppant a padlóra, és a falnak dőlt. Kazu gyengéden átkarolta Sinji vállát.

- Sssh… Most már minden rendben lesz – súgta, és állát a fiú feje búbjára támasztotta.

Sinji lassan megnyugodott.

- Sajnálom – húzódott el Kazutól. – Összepiszkoltam az egyenruhád! – ijedt meg.

Kazu rávigyorgott.

- Ezek csak könnyek – mondta.

- Ne is törődj vele! – hajolt oda Hiro is. – Jobban vagy?

Sinji a vérfoltokat bámulta Kazu ingén.

- De a vér…

- Sinji-kun, ne törődj vele! – Kazu hangja nagyon határozott volt.

Sinji elszégyellte magát.

- Sajnálom…

Hiro zsebkendőt nyújtott neki.

- Töröld meg az arcod. Elég rémesen nézel ki.

Sinji kis híján felnevetett.

- Azt hiszem, ez enyhe kifejezés. – Remegett a keze, ahogy az arcát tisztogatta. Kazu halvány mosollyal kivette a kezéből és befejezte az arctisztítást.

- Így. Most már sokkal jobb – dőlt hátra, és a sarkára ült. A zsebkendőt szó nélkül eltette.

Sinji lehajtotta a fejét.

- Sajnálom, hogy gondot okoztam.

Hiro és Kazu egymásra hunyorított.

- Szívesen tettük.

- Szeretném meghálálni! – tört ki a fiúból.

Hiro lopva elmosolyodott, Kazu viszont megrázta a fejét.

- Nem szükséges.

- De én szeretném. Olyan nyomorultul érzem magam – Sinji az utolsó szavakat csak suttogni merte. Most jött rá, hogy mennyire magányos, és mennyire hiányzik neki a baráti társaság. Ehhez egy pofon kellett, és két barátságos fiú.

Kazu gyengéden maga felé fordította az arcát, és a szemébe nézett.

- Nem kell semmit meghálálnod – bizonygatta.

Hiro kuncogott, és előrehajolt.

- Ne higgyj neki! – súgta. – Minden vágya, hogy meghívd egy fagyira.

- Hiro! – Kazu rosszallóan ráncolta a szemöldökét, mire barátja nyelvet öltött rá. Sinji felnevetett.

- Nagyon mókásak vagytok!

- Igyekszünk – szerénykedett Hiro kaján félmosollyal. Kazu csak legyintett, és megigazította a szemüvegét. Sinji most közelről jól láthatta az aranybarna szempár csillogását.

- Otthon van fagylalt – bökte ki. – Kókusz, csokoládé, eper és vanília. Anyukám miatt, nagyon szereti. Eljöttök hozzám?

- Nem fogunk zavarni?

Sinji felsóhajtott.

- Apám külföldön dolgozik, anyukám viszont otthon van. Észre sem fogja venni, hogy ott vagytok.

Kazu értetlenül nézett.

- Beteg?

- Igen. Én és egy hölgy gondoskodunk róla.

- Sajnálom.

- Most már jobban van. Amióta elköltöztünk, sokat javult.

Sinji nem mondott többet, a két fiú pedig nem kérdezősködött.

- Rendben, menjünk – adta be a derekát Kazu, és Hiro is felállt.

- Nyomuljunk!

Kazu felsegítette Sinjit, Hiro felvette a táskáját. A fiú elmosolyodott.

- Nagyon kedvesek vagytok.

Hiro és Kazu összenézett. Szemükben a vágy sötéten villant.

Sinji betette maga után az ajtót.

- Megjöttem – kiáltotta, de csend volt a válasz. – El is felejtettem… - sóhajtotta. – Ma nincs itthon, kezelésen van. Reggel mondta, de kiment a fejemből.

Hiro és Kazu kibújtak cipőikből és papucsba léptek.

- Semmi baj. Mikor ér haza? – nézett körbe Hiro. Kazu figyelmeztetően oldalba bökte, de Sinji csak mosolygott.

- Holnap délelőtt. Tízkor van a vizit, utána. Kawashima-san hozza majd haza, nem tudom, mihez kezdenénk nélküle. Sajnálom, hogy nem találkozhattok anyával.

- Semmi baj, tényleg – nyugtatta Kazu. – Majd legközelebb.

- Gyertek a konyhába. Milyen fagyit kértek?

Hiro azonnal rávágta.

- Csokit.

- Én vaníliát kérnék. – Kazu udvariasabb volt.

Sinji elmerült a hűtőben.

- Én pedig epret eszek – döntötte el. Felnevetett, és három dobozt halmozott a konyhaszekrény pultjára. – A kókusz elfogyott. Biztos anya ette meg. Nagyon édesszájú, imádja a fagyit.

Hiro és Kazu Sinji fenekére meredt. Egymás mellett állva megszorították a másik kezét.

- Ez nehéz menet lesz – mormogta Hiro.

Kazu bólintott.

- Az biztos.

Sinji, karjaiban tartva a dobozokat, megfordult.

- Menjünk az ebédlőbe. Hozok poharakat és kanalakat.

- Segítsünk? – Most is Kazu volt az udvariasabb. Hiro nézelődött közben.

- Nem kell, köszönöm. Üljetek le! – Sinji letette a dobozokat az asztalra. – Kértek valamit inni? Van itthon ásványvíz, narancslé és azt hiszem, valami szénsavas üdítőital is. Vagy készítsek egy teát?

Hiro a szemét forgatta, Kazu nevetett.

- Ennyire szomjasak nem vagyunk.

- Oh, bocsánat! – Sinji lehajtotta a fejét.

Kazu megszánta.

- Azért egy teának örülnék, ha nem túl nagy fáradtság. Hiro?

- Kóla nincs?

- Sajnálom, de…

- Jól van, jó lesz akkor az üdítő is.

Sinji lelkesen elviharzott. Hiro azonnal Kazu mellett termett. Hevesen szájon csókolta, és magához ölelte. Kazu ellökte.

- Megőrültél? – sziszegte idegesen. – Bármikor visszajöhet!

Hiro tekintete lángolt a visszafojtott érzelmektől.

- Nem érdekel. Akarlak. Most.

- Hülye!

Hiro újra megölelte, és nyelve máris Kazu szájában kutakodott.

- Minami-senpai… - Sinji hangja elakadt az eléje táruló látványtól.

Hiro hátrakapta a fejét, rámeredt. Kazu a fiú vállába kapaszkodva lihegett. Arca piros volt, tekintete homályos, ajka nedves, duzzadt. Ebben a pillanatban nagyon nem hasonlított hűvös önmagára.

Sinji hebegett.

- Én… én… csak… Sajnálom… tényleg… Nem láttam semmit! – Eltakarta a szemét. Hátrált.

Hiro utánanyúlt, de Kazu gyorsabb volt.

- Nem!

- Te is akarod! – hördült dühösen Hiro.

Kazu Sinji előtt állt.

- Ez így… nem jó!

Hiro felsóhajtott, és lehuppant az egyik székre.

- Tudom – túrt a hajába.

Sinji reszketve támaszkodott az ajtófélfának.

- Mi folyik itt?

Kazu megfordult, és bűnbánóan nézett a fiúra.

- Már egy ideje figyelünk téged.

- Miért?

- Mert tetszel nekünk.

Sinji talán jobban megdöbbent, mint amikor rajtakapta őket csókolózás közben.

- Tetszem nektek? – ismételte hitetlenkedve.

- Igen – morogta Hiro. Sinji úgy látta, hogy a fiú egy picit elpirult.

- De hát… Mióta? Miért? – dadogta idegesen.

Kazu vállat vont.

- Amióta találkoztunk. Olyan… édes voltál.

- Édes? – értetlenkedett Sinji. Még mindig nehezen fogta fel a hallottakat.

Hiro elvesztette a türelmét.

- Igen. Édes, aranyos, szexi… Soroljam még?

Sinji megrázta a fejét.

- Ezért mentettetek meg? – kérdezte nyugtalanul.

Kazu szeme dühösen villant.

- Ez eszedbe se jusson! Akkor is segítettünk volna, ha nem vonzódunk hozzád.

Sinji az asztalon heverő fagyisdobozokra meredt.

- Most menjetek el, kérlek!

Kazu bólintott.

- Rendben. Hiro, gyere!

Hiro kelletlenül felállt. Zsebre dugott kézzel megtorpant Sinji előtt.

- Nem számít, hogy mit érzünk irántad. Ha te nem akarod, az is rendben van, mi így is, úgy is a barátaid leszünk.

Kazu helyeselt.

- Hiro jól beszélt. Gondolkozz el ezen!

Távoztak. Sinji a fagyiról megfeledkezve feltántorgott a szobájába. Az ágyra vetődött, és nagyon magányosnak érezte magát.

- Szexi, én? – mormolta a párnába.

Zavartan végigsimított a testén, majd a tenyerét az ágyékára csúsztatta. Merevedése volt. Ettől koszosnak érezte magát. Felugrott, és berohant a fürdőszobába. Levetkőzött, és beállt a zuhany alá. Langyos víz csorgott rá, de nem használt. Lángolt a teste. Szégyenkönnyek ömlöttek végig az arcán, összekeveredtek a vízzel. Bizonytalanul magához nyúlt. Simogatni kezdte. Lihegett, megfeszültek az izmai.

- Kazu-senpai… - motyogta, és erősen megszorította a vesszejét. Felkiáltott, megrándult. A csempére csúszott, felzokogott, a tenyerébe temette az arcát. Sírását elnyelte a zubogó víz.