2. fejezet

2. fejezet

            Az új könyveket szedegette ki a dobozból, a futár épp az előbb hozta meg őket, amikor a seriff belépett az ajtón. Nyitva hagyta, mert csodaszép, bár felhős idő volt, így csak a hatodik érzéke figyelmeztette, hogy nincs egyedül.

- Pang a piac? – Aiden levette a napszemüvegét, és odasétált hozzá.

- Szieszta. Kérsz egy kávét? Úgy tűnik, rád fér. Visszatért este a szellemed?

- Nem kávézom, köszi. – A férfi elnyomott egy ásítást. – Szerencsére nem, de tegnap reggel összetört a Mama étkészletéből két csészét is. Azokat ragasztgattam. Nincs kézügyességem, így tovább tartott, mint gondoltam.  

- Azért egy-két órát aludhattál volna – vette szemügyre Wood karikás, véreres szemét. Nem mintha ő olyan sokat aludt volna. A férfi karcsú testének az emléke eléggé megzavarta az álmait.

- Megpróbáltam.

A hangsúlyból sejtette, hogy valami nincs rendben.

- A szellem?

- Egy másik.

- Tényleg mozgalmas életed van. Még aludni sem hagynak… - csóválta a fejét, és szeretettel végigsimított egy könyv fedelén. – Valami baj van? – kérdezte, amikor feltűnt neki, hogy a férfi nem válaszol, csak nekidől a pultnak és fáradtan dörzsöli a szemét.

- David volt az.

- David? – Kiejtette a kezéből a következő kötetet. Utánahajolt. Megpróbálta rendezni az arcvonásait és a gondolatait, amíg felegyenesedett. – Mit mondott? – Ezt akarta kérdezni, de Wood neki háttal állva egy pontot bámult az üzletben. – Aiden? Seriff?

- Sajnálom. Magammal hoztam.

- Davidet?

- Nem. Jobb lenne, ha elbújnál.

Érezte, hogy dühbe gurul. Lecsapta a könyvet és a férfi mellé lépdelt.

- Nem fogok elbújni a szellemed elől! Senki elől! S különben is… nem hagylak itt egyedül!

- Nem tudsz segíteni és csak gondot okoz, hogy rád is figyeljek! – Aiden iszonyatosan fáradt volt. David hajnali látogatása nyomasztó rémálomnak tűnt. Azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet, de most itt állt vele szemben a sötét árny és szinte lüktetett-pulzált benne a gyűlölet. – Ezek a lelkek mindig itt vannak körülöttem, viszont ő… más. Gonosz. – Sokáig nem jött rá, mi nem stimmel a sötét árnnyal, aki kísértette. A Daviddel való beszélgetés óta sok minden megváltozott.

- Nem megyek sehova! A társát nem hagyja csak úgy cserben az ember.

- Mióta lettünk társak?

- Tegnap óta. – John a szemébe nézett.

Aiden meghatódott. Sokat gondolkodott rajta ragasztgatás közben. Azon, mit is akar tőle. S most csak nézte a határozott szempárt, ami sziklaszilárdan nézett vissza rá. A férfi nem futott világgá, amikor kiderült, ki is ő. Ugyanúgy vágy villant a szemében most, amikor meglátta, mint tegnap, amikor elváltak. S ez több volt, mint amiben jó ideje része volt.

David miatt átértékelt dolgokat. Például már tudta, az élet rövid. Vagyis eddig is tudta, most viszont arcul csapta az elmúlás hidege. A be nem teljesült álmok ködbe veszett, keserű illata. A saját vágyai, amiknek eddig nem is volt tudatában. A magány tort ült a lelkén, és rájött, ugyanolyan elveszett lélek élőként, mint a körülötte bolyongó halott lelkek.

Talán nem John Nathaniel Hill lesz élete társa és nem ő fogja megváltani, viszont egyszerűen jó volt vele. Csak úgy egyszerűen jó volt érezni a sóvárgást, ami feléje húzta. Figyelni és hallgatni. S érezni közben, hogy él.

Bólintott.

- Maradj mögöttem!

- Rendben.

John figyelte, ahogy közelebb ballag a lényhez, akit ő nem látott. Csak sejtette, hol lehet. Az agyában ezernyi gondolat kavargott, félre kellett tennie mindegyiket. Ugrásra készen feszítette meg az izmait.  

- Ki vagy? Miért követsz? Ha azt akarod, hogy segítsek, beszélned kell! – Aident nem lepte meg különösebben, hogy az árny hozzá vágott egy könyvet. Elhajolt előle, majd elindult feléje. Egészen közel állt meg hozzá, pedig az a sok negatív érzelem, ami áramlott belőle, szinte elszorította a torkát. – Nem érdekel, ki vagy. Az sem, ki voltál. Az a dolgom, hogy segítsek továbbjutni az élők világából. Ez itt nem a tiéd. Kérlek, engedd, hogy segítsek!

Válaszul az árny olyan erővel taszította meg, hogy több lépésnyit hátrált. Csak azért nem esett hanyatt, mert John elkapta.

- Jól vagy?

- Igen.

- Kárt tud okozni benned? – John feszült hangjára a válla felett hátrapillantott.

- Romba tudja dönteni a helyet, ha erre vagy kíváncsi.

- Na, erre nem voltam.

John nem engedte el, átölelte, az ujjai belemartak a húsába. Mégsem tiltakozott. Rég aggódott érte bárki, és most a férfin érződött, milyen ideges.

- Megpróbálom megakadályozni, ne aggódj!

Meglepte, hogy a férfi képes még erősebben ölelni, alig kapott tőle levegőt.

- Már megtanultam, hogy a tárgyak csak tárgyak. Pótolhatóak. Az emberek azonban sérülékenyebbek… és sokkal nagyobb űrt hagynak, mint bármely más elvesztése.

Ez szíven ütötte. Lassan a kézfejére csúsztatta a kezét. John keze meleg és erős volt, biztosan tartotta. Eddig nem is sejtette, mennyi minden hiányzik az életéből. Egy érintés. Egy mosoly. Egy ölelés. A felvillanó vágy szikrája. A tudat, hogy nincs egyedül.     

A sötét árny őket figyelte, a dühe ott áramlott a levegőben.

- Nem lesz baj – mondta halkan. Kibontakozott a férfi karjaiból és megint elindult feléje. – Ellökhetsz újra meg újra, de akkor sem foglak gyűlölni – állt meg előtte. – Hadd segítsek!

Ezúttal olyan erő csapódott a mellkasának, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzete. Johnnal együtt a padlóra zuhantak. Az oldalára fordulva köhécselve kapkodott levegőért.

- Aiden?!

- Jól vagyok. Ez erős volt… A francba! A pult mögé! Menj!

- Mi? – John arra kapta a fejét, amerre Aiden nézett. – A rohadt életbe!

A levegőben valami egy egész tucat könyvet tartott. Döbbenetes látvány volt. Ahelyett azonban, hogy engedelmeskedett volna, Aiden elé lépett.

- Hagyd abba! Nem tudom, ki vagy és mi ezzel a célod, de ő csak segíteni akar! – Az első könyv a vállát találta el, nem volt elég ügyes, hogy elhajoljon. A következők pedig gyors egymásutánban követték, mindegyik célzás pontos volt, a térdét eltaláló keményfedeles krimitől féltérdre rogyott. Az arcát a következő csak azért nem érte el, mert Aiden időben félreütötte.  

- Elég ebből! – A férfi megszokott nyugalmának nyoma sem volt a hangjában. A csillár finoman megrezdült tőle, John karján felborzolódtak a pihék. Tévedett, amikor azt hitte, semmi sem hozza ki a béketűrésből. Csak egy gonosz szellem kell hozzá. Ezt valamiért viccesnek tartotta, elvigyorodott, bár tudta, hogy csupán a feszültség van rá ilyen hatással.

- Engem bánthatsz, de mondtam már, hogy őt hagyd békén! – Erő volt Aiden szavaiban. A pupillája megint olyan szűk volt, mint előző nap, a kékségben természetfeletti energiák kavarogtak. A feléje repülő könyveket dühösen félrelökte, a reflexei ezúttal felülmúlták egy emberét. – Elég volt! – Megragadta a lény csuklóját, és kényszerítette, hogy leejtse a köteteket. Izmai a pattanásig feszültek, ahogy egy helyben tartotta. – Elég! – sziszegte egészen közel hajolva. – Ez nem a te világod, és nem hagyom, hogy bántsd az embereket! – A lény szabadulni akart, ám utána nyúlt, és bármennyire küzdött ellene, magához ölelte.

Olyan volt, mintha egy vadállatot próbált volna megszelídíteni, amely nem a testét karmolta végig, hanem a lelkét. A gyűlölet szinte égette a bensőjét, a keserűség marta a nyelvét. Sikítani akart, a lény üvöltését csak ő hallotta. Aztán hirtelen csend lett és üresség. A semmi közepén állt, élet és halál mezsgyéjén. Egy kislány nézett fel rá, fekete hajába ősz szálak vegyültek, a bőre halottsápadt volt. Ünneplős ruhát viselt, egy macit szorított magához. Remélte, hogy a sötét árnyat nem ismeri, de most meglátva az arcát, legszívesebben sírva fakadt volna.

- Annyi gonoszságot látsz nap, mint nap és mégis képes vagy szeretni. Nem értelek.

- Mit érek a gyűlölettel? Nem leszek több általa. Csak magamat mérgezem meg vele.

- Az emberek nem érdemlik meg, hogy szeresd őket.

- Senki sem tökéletes. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük?

- Nem érdemlik meg az életet. Te mégis megbocsátasz nekik…

Tett egy lépést előre, és letérdelt a kislány elé, hogy egy vonalba kerüljön a tekintetük.

- Az életben semmi sem fehér vagy fekete. Néha olyan barna, mint a mackód. Néha olyan kék, mint a szemem. Néha olyan rózsaszín, mint a masni a hajadban. Ugyanilyen az emberek lelke is. A színük mindig attól függ, milyen múltjuk volt, szerették vagy gyűlölték-e őket… - A könnyei végigfolytak az arcán. – Nagyon nehéz megbocsátani valakinek, aki bántott…

- Semmit sem tudsz! – A kislány dacosan toppantott. Fájdalom égett a szemében. Emlékek, amelyektől sötét lett a lelke.

- Bárcsak ne tudnám… - Magához húzta és megölelte. Gyengéden ringatta, és elmondta, mennyire szereti, milyen különleges, milyen gyönyörű. A kislány zokogása a lelkében szólt, és sokkal fájdalmasabb volt, mintha élve darabokra szaggatták volna.  

Az apró virágszirmok az arcát simogatták, amikor kinyitotta a szemét. Szanaszét fújta őket a hirtelen jött szellő, táncolva kavarogtak körülötte, mielőtt a semmibe vesztek volna. Csak a hajcsat maradt a kezében, rózsaszín volt, apró kövekkel díszítve. A rászáradt vér néhány helyen sötétre színezte…

Vett egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét. A könyvesbolt padlóján feküdt, John tartotta átölelve és úgy ringatta, miképpen ő a kislányt az előbb.

- Semmi baj, semmi baj…

- John…

- Összeestél pár perce. – A férfi megkönnyebbülten sóhajtott. – Sírtál.

Az arcához nyúlt, nedves volt.

- Igen, tudom.

- Jól vagy?

- Igen. Nem. – Enyhén fájt a feje és sajgott mindene, viszont élt.

- Az a lény… elment?

- Igen. Végleg. Most már minden rendben.

John rettenetesen aggódott a férfi miatt. Percek óta próbálta magához téríteni, de nem reagált semmire. Nem merte a mentőket hívni, mert mit mondott volna? Rájuk támadt egy szellem?

- Soha többé ne csinálj ilyet! A frászt hoztad rám! – rázta meg dühösen.

Aiden a méregzöld szempárt nézte, az aggodalommal kevert rémületet benne. A vállába kapaszkodva felhúzta magát, egészen közel került egymáshoz az arcuk, majdnem összeért még az orruk is.

- Aiden? – John elbizonytalanodott.

- Benne vagyok.

- Miben?

- A kalandban. Veled.

- Ezt most csak azért mondod, mert majdnem meghaltál!

- Nem akarok szép emlékek nélkül meghalni. Nem akarok megbánni semmit, amikre eddig a félelmeim miatt nemet mondtam.

- Te többet érdemelsz egy kalandnál…

- Az jó. – Átkarolta a nyakát, és megcsókolta.

John döbbenten pislogott. Aiden megérezte, mert elhúzódott tőle.

- Sajnálom. Ez most csak úgy jött és…

Visszarántotta a karjaiba, a kék tekintetben látta a megkönnyebbülést és a sóvárgást. Tudta, milyen érzés megölelni a halált, átlépte már párszor az élet s halál határát. Mindannyiszor még inkább élni akart utána, kiélvezni minden cseppjét, mielőtt tényleg véget ér. Valahol tudta, hogy éppen kihasználja, csak ölelnie kellene, hagyni, hadd csituljon el a vágy. Ám ki mondta, hogy ő tökéletes?

A két tenyere közé fogta az arcát, mielőtt elmerült volna a szájában. Hallotta az apró kis nyögést, ami felszakadt a férfi ajkáról. A hosszú ujjak a hajába túrtak, ahogy felfedezte szája puha belsejének minden kis zugát. Levegőt véve érezte a virágok illatát. A karcsú test ugyanolyan vággyal simult hozzá, mint éjszaka álmában. Közelebb húzta magához, de Aiden egy könyvre térdelt, megbillent, és hanyatt lökte. A mellkasára zuhant, mert eszébe sem jutott elengedni.

Zihálva meredtek egymásra.

Aiden megtámaszkodott a feje mellett, úgy nézett le rá. A haja kócos volt, az arcán még látszott a könnyek nyoma, a nyakán megzúzódott a bőr, ahol eltalálta egy könyv. Felnyúlt, és kisimított egy tincset a szeméből. Jóképűbb és vonzóbb volt, mint eddig bármikor.

- Már azóta figyellek, hogy idejöttél – vallotta be Aiden halkan.

- Emlékszem, amikor először láttalak, éppen a White gyereket zsuppoltad be a kocsiba. Felcsúszott az inged, a csípőd napbarnított volt és nagyon-nagyon szexi.

Aiden lassan elvigyorodott, majd felnevetett.

- Te most komolyan a csípőmet bámultad?

- Ha csak azt… - John mosolygott.

- Miért nem hívtál el egy teára?

- Nem tudtam, hogy meleg vagy. Senki sem mondta. Nem akartam vakvágányra futni.

- Igaz, itt mindenki csak annyit tud rólam, hogy boszorkány vagyok.

- Azt már az első napon megtudtam rólad. – John ujjai könnyedén végigfutottak a férfi arcán, arccsontján, orrán, ajkának vonalán. – Nem látszottál könnyű esetnek. – Aiden nem tűnt megbántottnak. – Nem látszottál olyannak, aki beéri egy kalanddal.

- Nem vagyok kamasz, többre vágyom egy dugásnál. Nekem a lelked is kell.

John szíve akkorát dobbant, hogy attól félt, a férfi is meghallotta.

- Új életet akartam kezdeni, de előbb önmagammal kellett megismerkednem. Nem terveztem szerelmet, és David kapóra jött. Kellemes időtöltést jelentett, és nem kérte érte a szívemet.

- Odaadtad volna neki?

John ujjai alatt Aiden nyaki verőere hevesen pulzált, ahogy a válaszra várt.

- Neki nem – válaszolta csendesen, elkomolyodva.

- Örülök. – Aiden odahajolt hozzá, és puhán megcsókolta.  

A hangos sikolyra mindketten összerándultak.

- Te jó ég! – Mrs. Schneider állt az ajtóban és tátott szájjal bámult rájuk. Mögötte jól látszott, hogy sötét felhők csipkézik az eget. Vihar közeledett.

- Sajnálom, Mrs. Schneider, de nem jött meg a könyv, amit rendelt. – John hangja tárgyilagos volt, mintha nem lett volna káosz a boltban és nem egy férfi, pontosabban a seriff alatt feküdt volna.

- Mi? – Az asszony úgy bámult Johnra, mintha két feje nőtt volna. – Oh, értem, én… Elnézést, most mennem kell… Én… - Sarkon fordulva elrohant.

- Nem jött meg a könyv, amit rendelt? – Aiden hitetlenkedve elismételte a férfi szavait.

- Tényleg nem jött meg. Most mit röhögsz?

Aiden úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult.

            John a helyére tette az utolsó könyvet is, és elégedetten körbenézett. Szerencsére nem tört össze semmi, ha csak az önérzetét nem számítjuk. Aident, aki még mindig sápadt volt, leültette a fotelba egy csésze teával. A férfi ezalatt kétszer beszélt valakivel telefonon, a halk hang nem jutott el hozzá, de tudta, úgyis elmondja, amennyiben rá is tartozik.

- Jobban vagy? – ült le a mellette levő fotelba.

- Mi lenne, ha elmennénk kirándulni?

- Most? – A kirakaton át látszott a borult ég. A feltámadó szél a távolból eső illatát hozta feléjük a nyitott ajtón keresztül. – Mindjárt szakadni kezd az eső.

- Tudom.

A férfi úgy mozgatta az ujjait, mintha forgatott volna valamit a kezében. Kimerült és szomorú volt, és biztosra vette, akkor is nekiindul, ha nem megy vele.

- Csak álljunk meg nálam, hogy átöltözzek. – Nem kiránduláshoz öltözött reggel, vasalt nadrágot és inget viselt könnyű félcipővel.

- Köszönöm.

Kiírta egy papírra, hogy zárva, majd követte a férfit a kocsijához. Fázósan borzongott össze, a levegő lehűlt, egy-két csepp esőt sodort az arcába a szél. A szemközti kávézóból többen az ablakhoz tapadtak, hogy lássák őket. Ezek szerint gyorsan terjednek a hírek, állapította meg. Ha ennek az egésznek a végére érnek, majd megbeszéli Aidennel, hogyan is kezeljék a dolgot, de azt már tudta, hogy titkolózni nem fognak. Elege volt a titkokból egy életre, és biztosra vette, hogy a férfi is ugyanígy vélekedik.

Aiden egész úton telefonon beszélt a helyettesével, aki valami balesetnél volt kint a főúton. Még mindig ijesztően sápadt volt, a szemében aranyszínű szikrák pattogtak. A közelgő vihar előhírnökei…

- Sietek! – hagyta ott, amikor leparkolt a háza előtt. Odaintett a szomszédasszonynak, aki a nyakát nyújtogatta, ezek szerint már ő is tudta. Ki ne tudta volna? Itt mindenki tudott mindenkinek a piszkos kis titkáról… és mélyen hallgatott róla.

Dühösen berontott a házba. A hálószobában terepszínű nadrágot, meleg pulóvert rángatott magára. Bakancsot húzott és vízhatlan dzsekit, utóbbit már kifelé menet vette fel. Aiden szótlanul indított, amikor beszállt mellé. Nem kérdezte, hová mennek. Sejtette, hogy a szellemhez van köze, akiről a férfi egészen eddig nem szólt egy szót sem.   

A városból kivezető útról tíz perc múlva lekanyarodtak. Ő nem is látta a bekötőutat, annyira benőtte az erdő. A seriff terepjárója könnyedén letarolta a bokrokat, miközben behajtott. Ágak csapódtak a szélvédőnek, a nagy szél port és leveleket táncoltatott meg a levegőben. Akkor kezdett el nagy cseppekben esni, amikor megálltak.

- Jó helyen vagyunk? Itt nincs semmi. – Megpróbált kilátni az esőáztatta szélvédőn.

- De van. Hozom az ásót. – Aident nem zavarta a hideg és az eső. Kiugrott, könnyű léptekkel hátrament. Mire elővette az összecsukható ásót, már átázott a farmeringe.

- Mit keresünk?

- Egy rózsaszín masnis hajcsatot.

- Itt?

- Itt. – Aiden hátrasimított az arcából vizes haját, majd elindult befelé az erdőbe. Energiaként kavargott körülötte a visszafojtott indulat.

Utánanézett. Rendőr volt, tudta, mit jelent a hajcsat. A férfinak nem is kellett mondania semmit, már sejtette a válaszokat. Hányingere lett, de követte. Nem törődött az arcába csapódó esővel. Megállt a férfi mellett, nézte a mocskos rózsaszín masnit az avarban, érezte a rothadás szagát, amely megtelepedett az orrában és tudta, hogy napok, sőt, évek múlva is érezni fogja, ha esik az eső.

Aiden nem szólt semmit, megkeményedett arcvonásokkal ásni kezdett. Az eső még jobban esett, dörgött és villámlott. Talán évtizedek óta nem volt ekkora vihar a környéken, mint most. Megállt a víz a gödör alján, már bokáig süppedt benne. Alig látott valamit, csak érezte, hogy az ásóval elérte, amit keresett. Félredobta, térdre esve puszta kézzel esett neki a sáros földnek.

- Ne! Aiden, elég! Hagyd abba! – Johnnak minden erejére szüksége volt, hogy kirángassa onnan. – Hagyd abba! – A szemébe nézett, nem engedte el. Nem számított, hogy most már ő is sáros és vizes.

Aiden szempilláin esőcseppek ültek, összekeveredtek a könnyeivel, ahogy legördültek az arcán.

- Még csak kilencéves volt… - suttogta.

John magához ölelte, mintha ezzel elűzhette volna a rideg valóságot.

- Nincs semmi baj. Vége van. Megtaláltad. Most már minden rendben lesz. – Arcon csókolta, majd lassan eltolta magától.

Felállt, és maga mászott bele a gödörbe. A kezével merte ki a vizet, hogy elérjen az aljára, bár tudta, hogy esélytelen, amíg esik. A nejlon csúszott a piszkos vízben, ahogy elérte az ujjaival. Kinyúlt az ásóért, és elkezdte kiszélesíteni a sírt, hogy nehogy véletlenül rálépjen a testre. Kétszer visszacsúszott, mire ki tudott mászni. Ledobta az ásót, és visszanézett a válla felett.

Fél évvel ezelőtt hátrahagyta ezt, azt hitte, nem lesz benne része soha, amíg él. Hányszor állt így egy sír mellett? Hány meggyilkoltnak szolgáltatott később igazságot? Talán nem elégnek.

- John? – Aiden megállt mellette.

- Ki kell hívni a megyeieket.

- Tudom.    

- Sajnálom. – Megfogta a kezét, összefonta az ujjait az övével.

Aiden előredőlt, a vállára döntötte a fejét.

- Négy éve tűnt el – hallatszott tompán a hangja. – Mindent átkutattunk utána. Mindent. Akkor már rég halott volt…

- Miért csak most bukkant fel a szelleme?

- David miatt. Ugyanaz a gyilkosuk.

Lehunyta a szemét, és átkarolta a férfit. A hátát simogatta, bár ez most egyiküknek sem jelentett megnyugtatást.

- Mit fogunk mondani, hogyan találtuk meg?

- Kirándultunk. Ez talán nem elég hihető?

Elképzelte a nyomozók arcát, és lassan elmosolyodott.

- De, az.

Szorosabban ölelte Aident, és hagyta, hogy az eső tisztára mossa őket.

            A csengőre téve az ujját, kicsit habozott, mielőtt megnyomta volna. A két megyei nyomozó egy lépéssel a háta mögött állt. John a kocsinak dőlve várakozott, civilként nem akart beleavatkozni egy letartóztatásba. Az eső hajnalban elállt, délelőtt már nagyon meleg volt, a páradús levegő szinte az ember vállára telepedett.

- Seriff? Minek…? – George Taylor, a városka használtautó kereskedésének tulajdonosa, a válla felett az ismeretleneket nézte. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, kik is lehetnek, mert egyszerre mutatták fel az igazolványukat.

Aiden felmutatta a bizonyítékzacskót, amelybe a rózsaszín hajcsat került az éjszaka folyamán. Nem mondott semmit, csak nézte a férfit. A kopaszodó, köpcös kis alakot, aki bárkit rá tudott beszélni egy használt kocsira. Az elsápadó kerek arcot, ahogy felismerte, mit tart a kezében. Egy artikulálatlan hang kíséretében megpróbálta becsapni az orra előtt az ajtót, és amikor nem sikerült, mert Aiden gyorsabb volt, üvöltve a ház belseje felé menekült.

- Mi…? – A felesége, aki mindig is Weatherly legnépszerűbb asszonyai közé tartozott, főleg a férje által keresett pénznek köszönhetően, döbbenten állt a lépcső aljában. – Seriff?! – Felsikoltott, ahogy a férje nekilökte a férfinak, hogy ezzel is lassítsa.

Aiden tovább taszította a nyomozók karjaiba, és teljes lendülettel nekifutott az ajtónak, amit Taylor kulcsra akart zárni előtte. Majdnem elestek mindketten. Zihálva bámulták egymást egyetlen hosszú pillanatig. A kék szempárban a megmásíthatatlan igazság volt, míg Taylor barna szemében a felismerés, hogy vége mindennek. Felkapott valamit – talán egy papírnehezék volt – az íróasztalról, feléje hajította, de kitért előle. Látta a fegyvert, amit a felső fiókból kapott elő, odaugorva elkapta a csuklóját. A pisztoly elsült, de csak a plafonba fúródott a golyó.

- Dobja el, Taylor!

- Dobja el! – harsogták a nyomozók az ajtóból.

- Dobja el, vagy hagyom, hogy szitává lőjék! – Aiden a férfi arcába sziszegte a szavakat. Kék szeme elsötétült a haragtól, a mélyén pedig valami sokkal rettenetesebb kavargott, mint amit Taylor valaha látott.

A fegyver a szőnyegre esett.

- George Taylor, ezennel letartóztatom Christina Fenton és David Hamilton meggyilkolásának vádjával! – Mrs. Taylor odakint felsikoltott.

Taylor felkiáltott, ahogy Aiden minden kímélet nélkül az asztalra hasaltatta, és megbilincselte, miközben felmondta a jogait. Saját maga kísérte ki a házból, nem törődött a síró feleséggel, sem az utcában összegyűlt szomszédokkal. Csak a kapun kilépve szólalt meg, Taylornak címezve a szavait.

- Még csak kilencéves volt… Elvett tőle mindent. A jövőjét, az álmait, a hitét. Miért?

- Maga ezt nem értheti… - Taylor úgy reszketett, hogy neki kellett megtartania, nehogy összeessen.

- Nem, valóban. És David? Ő mit ártott magának? De ne is mondjon semmit, úgysem érteném, nem igaz?! – Közelebb hajolt, a hangja csupán suttogás volt. – Megtanította nekik, mi a gyűlölet és mi a bosszú. Sajnálom magát. A maguké, nyomozó! – taszította meg.

- Köszönjük, seriff! – Az egyik nyomozó elkapta a férfi karját, míg a másik átvette a hajcsatot.

- Várjon, seriff, mit akar ezzel?! Miről beszélt? – Taylor küzdött, miközben be akarták ültetni a kocsiba.

Aiden ránézett, a szeme aranylóan ragyogott, ahogy belesütött a nap. Egy hirtelen jött szellő felkavarta a virágszirmokat és a leveleket a járdán. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy kislány és egy fiatal férfi állt volna mellette. A kietlen semmiben port vitt a szél, aztán a napot eltakarta egy kósza felhő és a szellő tovasuhant.

Csak a seriff állt ott egymaga, de a szeme nem kék volt, hanem olyan fekete, mint a legsötétebb éjszaka. Benne volt a kis Christina minden rettegése, fájdalma és gyűlölete. Benne volt David minden félelme és szomorúsága. S abban a pillanatban Taylor megértette, mire gondolt az előbb. Elnémult, szinte összeesett az arca. Az egyik nyomozó rácsapta a kocsiajtót.

- Még beszélünk, seriff!

- Kösz, nyomozó!

A megyei nyomozóhivatal emberei komor arccal beszálltak a kocsijukba és elhajtottak.

- Mit szólnál, ha átaludnánk a mai napot? – Aiden John felé fordult, aki végig őt nézte. A szeme újra kék volt, a tekintete szomorú, de egyben megkönnyebbült is, hogy vége a rémálomnak. A tenyeréből az előbb a szél a rózsaszín masnit is magával vitte, Christinának a túlvilágon nagyobb szüksége volt rá. S ez volt az, ami tudtára adta, hogy tényleg vége.

- A legnagyobb vágyam egy forró zuhany és egy egész pizza. Vagy akármi, ami kajának minősül. – John látta, ahogy a tenyerét nézi, majd elmosolyodik. Akármi is volt ott, már nem volt benne, és úgy hitte, hogy ez jó hír. Tényleg vége. – Mit szólnál a pizzázóhoz a sarkon?

Mindketten még a tegnapi ruhájukat viselték. Már megszáradtak valamennyire, de rendesen átfáztak. John majdnem végig tüsszögött a kocsiban idefelé jövet. Nem ettek semmit, csak döntötték magukba a kávét, igen, kivételesen még Aiden is fintorogva ugyan, de kávézott.

- Egyezzünk ki teában és levesben. Aztán egy forró zuhany után jöhet az ágy. A reggeli pedig… mondjuk lehetne friss péksütemény mentateával.

- Kávéval? – próbált John egyezkedni.

- Csoda, hogy nincs gyomorfekélyed – csóválta Aiden a fejét.

- Volt.

- Akkor mentatea lesz a reggelihez. Holnap amúgy is meleg napunk lesz, fel fog frissíteni.

Megmásíthatatlannak hangzott a döntés, így John nem ellenkezett. Helyette kinyúlt, a csípőjénél fogva magához húzta, egyenesen a két lába közé. A kocsinak dőlve lustán bámulta a kócos hajat, a véreres szempárt, a száj körüli mély ráncokat, amelyek az éjszaka kerültek oda. Mintha évek teltek volna el tegnapelőtt reggel óta.

- Rozmaring megengedi majd, hogy veled aludjak?

- Ki mondta, hogy aludni akarok? – Aiden ajkán huncut mosoly jelent meg. – Messze van még a reggel… – Közelebb hajolt, a hangja elhalkult, a tekintetében magány jelent meg. – Felmelegítenéd a lelkem? – kérdezte. Soha nem érezte még magát ennyire sebezhetőnek, s még egyszer sem látszott ennyire törékenynek.

- Ez oda-vissza működik ám… - válaszolta csendesen. Gyengéden megsimogatta az arcát.

Aiden ajkán egy soha nem látott mosoly jelent meg.

- Jól hangzik. – Átkarolta a férfi nyakát, belefúrta az arcát, beszívta izzadsággal kevert esőillatát. – Most vagyok boldog – mondta nagyon-nagyon halkan.

- Akkor benne vagy a pizzában?

Halk nevetés volt a válasz, amit John igennek értelmezett.

            Kétszer álltak meg útközben. Egyszer a Fenton-háznál és egyszer Hamiltonéknál. A seriff mindkétszer egyedül csengetett be, s minden alkalommal éveket öregedve tért vissza a férfihoz. Nem mondott semmit, John pedig nem faggatta. Saját maga tudta a legjobban, milyen nehéz szavakba önteni a gyászt és a fájdalmat. Nem engedte, hogy Aiden vezessen. Látta, hogy a végkimerülés legszélén egyensúlyozik és addig is pihent, amíg elértek a városközpontig.

- Ebéd! – sóhajtotta, amikor leparkolt a főutcán. – Milyen pizzát szeretnél?

- Inkább menjünk haza és összeütök valamit.

- Ha hazamegyünk, akkor beduglak a zuhany alá! Átalusszuk a napot, aztán reggel felébresztelek és addig szeretkezünk, amíg moccanni sem tudunk.

- Nem ezt beszéltük.

- Pedig ez lesz. – John elengedte a füle mellett a tiltakozást. Bármennyire vágyott a férfira és a melegségére, érzékelte, hogy most alvásra van szükségük. Alig állt a lábán. – Gyere szépen! – Kisegítette a kocsiból, és átkarolta a csípőjét, hogy megtartsa. – Négysajtos?

Aiden laposakat pislogva méregette, majd engedékenyen felsóhajtott.

- Extra kukoricával.

John nevetése hallatán lassan neki is mosolyra húzódott a szája. Fáradtan beballagtak a pizzázóba, aztán megtorpantak a küszöbön. A városban már híre ment, hogy megtalálták a kis Christinát és letartóztatták a gyilkosát, de annak is, hogy együtt vannak. Most mindenki – vagyis kicsik és nagyok egyaránt – őket bámulta.

- Üljünk le! – John szembenézett a vendégekkel, majd az egyik szabad asztal felé irányította a férfit. Kihúzta neki a széket és lehuppant mellé. – Rendelhetünk? – vonta fel a szemöldökét a két zavart pincérnő felé pillantva. – Még soha nem láttak meleg párt, ugye? – mormolta, hogy csak Aiden hallhassa.

- Itt nem. – Aiden elernyesztette az izmait, a fáradtság szinte rázuhant. – Éppen történelmet írunk. – Kicsit kesernyésre sikeredett a hangja.

- Valahol valakinek el kell kezdeni. – John elgondolkodott, majd vállat vont. – Én örülök, hogy most veled vagyok itt. – A melléjük lépő pincérnőre mosolygott. Emlékei szerint Annie-nek hívták és a pasija költőnek képzelte magát, gyakran bejárt a boltba verseskötetekért. –Kaphatnánk két pizzát? Egy négysajtost extra kukoricával és egy sonkás-sajtost.

- A vendégeim vagytok, seriff! – A hangos kiáltás – amely amúgy megtörte a kínos csendet – hátulról a konyha felől érkezett, majd megjelent a hang tulajdonosa is.

Emmett Groove-é volt a pizzázó. Ugyanúgy „jöttment” volt, mint Aiden és John, vagyis nem a városban született, hanem valamelyik északi államban. A múltjáról soha nem beszélt, nem mintha amúgy nagydumás lett volna. Nagydarab fickó volt, aki pihegés nélkül arrébb tett egy százkilós fagyasztószekrényt is, viszont a konyhába menekült, ha a telt keblű Kathie O’Malley betette a lábát az étterembe.

- Kösz, Emmett! – Aiden meg sem próbált felállni, csak kezet nyújtott.

Groove egy intéssel elküldte a pincérnőt.

- Mi köszönjük, seriff! Az a szegény kislány… - Groove szomorúan ingatta a fejét. – Az a patkány, remélem, élete végéig a börtönben fog rohadni.

- Én is. Johnt ismered amúgy?

- Találkoztunk már – bólintott a férfi. Kezet fogtak. – Hallom, te is a seriffel voltál végig.

- Gyorsan terjednek a hírek.

- Errefelé soha nem történik semmi, de ha mégis, a kolibri sem tudja megelőzni a pletykafészkeket. – Groove végigmérte őket elég látványosan. – Mrs. Schneider berohant Giselle-hez egy pohár vízért, mert annyira kiborult a látványon, amit okoztatok neki.

Aiden és John összenéztek. Próbáltak nem felröhögni.

- Valóban?

- Bizony. El is mesélte, mit látott, és még ki sem tette a lábát Giselle-től, ő már a telefonon lógott, hogy elmesélhesse a legjobb barátnőjének. Tudod, seriff, annak a pletykafészek Mary Bethnek, és onnantól kezdve már megállíthatatlan volt a dolog. Tényleg szexeltetek az üzletben? Elég durva lehetett a dolog, kintről állítólag úgy tűnt, összetörtétek közben a berendezést.

John a kezével eltakarta a száját, de Aiden így is tudta, hogy fülig ér a szája. Felsóhajtott és inkább ő válaszolt helyette.

- Történt egy s más, de nem, nem szexeltünk a könyvesboltban. Otthon szeretnénk, ha végre hazajutunk.

Groove hümmögött.

- Hozom a pizzátokat! – veregette vállon, és visszaballagott a konyhába.

- Bírom Emmettet – jelentette ki John vigyorogva.

- Én is.

Annie egy kancsó limonádét tett az asztalra két pohár kíséretében.

- A főnök küldi – mondta.

- Köszönjük!

- Seriff, tényleg Mr. Taylor ölte meg Davidet? – Halkan kérdezte, és közben nagyon lefelé biggyedt a szája.

- Úgy tűnik, hogy igen.

- A szülei tudják már?

- Igen.

A lány bólintott, majd kitörölte a szeme sarkából a könnyeket, és visszament a pulthoz.

- Akarsz róla beszélni? – John előrehajolt, hogy magára terelje a figyelmét.  

- Egyelőre nem tudok róla beszélni. – Aiden töltött magának egy pohár limonádét és mindjárt le is húzta, mintha életmentő lett volna. Lekoppantotta a poharat az asztalra, majd rákönyökölt, és vállat vont. – Te pontosan tudod, milyen érzés odaállni egy szülő elé és azt mondani, megtaláltuk a gyereke tetemét, de nekem… még soha nem volt ilyenben részem, és imádkozom, soha többé ne is legyen.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád. Nem a tiéd. – Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a férfi elsírja magát, de aztán szomorúan elmosolyodott. – Minden rendben lesz.

- Mondja maga, seriff, de mi lesz az állásommal? – Egy férfi állt meg mellettük. – Igaz, hogy Taylort letartóztatta?

- Igen, Banes. – Aiden felnézett. – Nem tudom, mi lesz a munkájával, mielőtt megkérdezi. Pár napig hagyja csitulni a dolgokat, addig Mrs. Taylor kitalálja majd, hogyan tovább. – Remélte, hogy így lesz, de most nem volt ereje ezen gondolkodni. Majd holnap.

- Mi lesz a megélhetésemmel? A lányommal? Hol kapok még egy ilyen jól fizető munkát?

- Taylor megérdemelte, hogy letartóztassuk, és azt is meg fogja, ha bedugják egy zárkába és eldobják a kulcsot örökre. Jó szakember maga, Banes, lesz munkája, ezt maga is tudja.

- Mondja ezt maga, seriff, de nekem kell az asszony elé állnom, hogy ki tudja, mi lesz a jövőben! – A férfi karján megfeszültek az izmok, ahogy ökölbe szorította a kezét.

John ismerte látásból, emlékezett a halk szavú feleségre és a szőke, kék szemű kislányra, akikkel sétálni szokott.

- A felesége meg fogja érteni – mondta csendesen.

- Maga ne szóljon bele! – Banes megvetően végigmérte. – Amíg ide nem jött, nem volt semmi gond. A seriff normális volt, és eszébe sem jutott kirándulgatni menni…

Aiden szeme összeszűkült, és megfeszültek a vonásai. Mielőtt bármit mondhatott volna, John felemelkedett. Egymagas volt Banesszel, de vékonyabb nála. Mégis volt valami a mozgásában, ami azt sugallta, nem olyan nyámnyila könyvmoly, mint mások hiszik. Közelebb lépett, a tekintete jéghideg volt és elég fenyegető ahhoz, hogy Banes ösztönösen hátráljon egy lépést.

- Jól figyeljen, Banes! Nem tűröm, ha sértegetnek, azt meg pláne, ha a seriffet. Hosszú, nehéz napunk volt a tegnapi, amiről magának fogalma sincs, és jelenleg nagyon nem tolerálom ezt a hangot, világos?!

- Ne fenyegessen…

- Fenyegetem? – John hirtelen közvetlen előtte állt, a szemébe nézett, elég halk volt ahhoz, hogy a férfinak felálljon a hátán a szőr, de elég hangos, hogy a körülöttük ülők hallják, amit mond. – Érezze magát rohadtul szerencsésnek, amiért ma reggel a seriff nem magához kopogott be azzal, hogy kiástuk a lánya maradványait…

Banes halottsápadt lett.

- Én nem…

- Mit nem? – vágott John a szavába. – Nem úgy gondolta? Mert remélem, ezt akarta mondani.

- Ne adja a szavakat a számba!

- Azt mondom, amit magának most gondolnia kellene, miután apa és férj, a pokolba is! A seriff találta meg azt a kislányt, letartóztatta a gyilkosát, és aztán ment és elmondta a szülőknek. Nem hiszem, hogy Fentonéknak vagy Hamiltonéknak olyan rohadt nagy vigasz az, hogy Taylort lecsukják, mert a gyerekeik attól még nem ébrednek fel, de a seriff tette, ami a dolga. Maga meg azon van felháborodva, hogy miért ment kirándulni… Két család gyászol, mert elvesztették a legfontosabbat az életükben! – A hangja éles volt és dühös. – Maga meg még hazamehet és megölelheti a lányát, Banes! Stuart és Martha Fenton már csak a temetőben látják viszont a sajátjukat… - Mély csend volt. Groove kiállt a konyha küszöbére, de nem lépett közbe. – Tizenhat évet húztam le a rendőrségnél, Banes. – John mély levegőt vett, hogy lenyugodjon. Érzékelte a meglepetést, Aidenen kívül senki sem tudta, hogy mivel foglalkozott korábban. – Számát sem tudom annak, hányszor álltam egy ajtó előtt, hogy elmondjam, az, akit szerettek, már nem megy haza. Nem tudják megölelni, és nem tudják elmondani neki, mennyire szeretik. És nem tudom, hány olyan eset volt, amikor nem találtuk meg a tettest, és a gyilkos büntetlenül élhette világát. Nekem pedig azt kellett mondanom újra meg újra a telefonba, ha a család érdeklődött és könyörgött, hogy nem jutottunk előrébb. Nincs meg az apjuk, anyjuk, lányuk, fiuk, unokájuk, nagyszüleik gyilkosa… és nincs más, mint a bizonytalanság és a remény, hogy egyszer valaki igazságot szolgáltat. Ha nem én, akkor valaki más. Például most itt a seriff. – Körbenézett, páran félrekapták a pillantásukat. – Maguknak egy kirándulás volt, nekünk egy rémálom, ami majd felébreszt éjjelente és ha esik az eső, akkor csak arra tudunk majd gondolni, hogy az ember mennyire gonosz… - Újra Banes szemébe nézett, aki már alig állt a lábán. – Menjen haza, és ölelje meg a lányát, mert maga még megteheti! – Már nem volt harag a szavaiban, csak mélységes szomorúság.

Banes elindult, mintha alvajárt volna. Nekiment egy üres széknek, de szinte észre sem vette.

- Sajnálom – motyogta. – Azt is, amit magukra mondtam – tette hozzá zavartan.

Aiden válaszolt John helyett, aki lassan visszaereszkedett a székére.

- Tudja, Banes, soha nem voltam normális. Ahogy John sem. Már ha a homoszexualitás maguk szerint nem normális. Viszont mi van, ha mi vagyunk normálisak és maguk mások? – Kicsit kihívó volt a hangja. Nagyon sokáig hallgatott, mégsem mert senki megszólalni. – Szerintem az, hogy kit szeretünk, a szívünk dönti el, és nem a társadalmi normák vagy az eszünk… - Keserűen elmosolyodott. Amióta itt élt még soha nem volt ilyen komor. – Nem vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint itt ebben a teremben bárki. Vér folyik az ereinkben. Félünk, bizonytalanok vagyunk. Gyűlölünk és szeretünk. Élünk és meghalunk. A halálban pedig mind egyenlőek vagyunk. – Tompán koppantak a szavai a csendben.

John megértően bámult rá. Ő értette, még ha mások nem is.

- Emmett, elvitelre kérnénk azt a pizzát! – szólt oda Groove-nak. A nagydarab férfi bólintott, és visszavonult a konyhába.

Aiden nem tiltakozott, csak megivott még egy pohár limonádét. Banes ezen közben kiosont az ajtón és az otthona felé indult. Azon járt az esze, amiket hallott, és amikor hazaért, olyan erővel ölelte a lányát, hogy az alig kapott levegőt.

            Rozmaring a terasz korlátján ült. A farkát maga köré tekerte, a tekintete álmatag volt, és amikor Aiden felvette, dorombolni és bújni kezdett, majd szétvetette a szeretet. A bajusza csiklandozta az arcát, a karmait ritmikusan mélyesztette a bőrébe. Felmorrant és le akarta tenni. Aztán rájött, hogy álmodik. Jobban mondva már ébredezett, mert Rozmaring a mellkasán ült és szeretetteljes mormolás közepette dagasztott-karmolt.

- Mit csinálsz? – kapta el a mancsát.

A macska szemrehányóan pislogott.

- Biztos éhes. – John a hasán feküdt, a feje alá gyűrte a párnát. A hangja álmos volt, csak fél szemét nyitotta ki, hogy megszemlélje őket.

- Felébresztett?

- A hátamon járkált.

- Bocsi. Rozmaring, igazán viselkedhetnél! – Rozmaring leugrott róla és az ajtó felé indult. Közben persze hátralesett, követi-e, de amikor látta, hogy nem, sértetten felnyávogott és kiment. – Most addig csinálja ezt, amíg nem adok neki reggelit. – Úgy egy órával ezelőtt egyszer már felébresztette, akkor rávette, hogy adjon neki kis száraztápot, miután kijött a mosdóból. A maradék táp viszont valószínűleg eltűnt Jeanette pocakjában és Rozmaring éhes volt.

- Nem gond. – John ásított, és kidörzsölte az álmot a szeméből. Nyújtózkodva a hátára fordult, a takaró lecsúszott a csípőjére, kirajzolta karcsú alakját.

Figyelte, ahogy felkelve kimegy a fürdőszobába. Alsónadrágot viselt, egy kis csalódottságot érzett miatta. Emlékezett volna, ha szeretkezett volna vele, ebben biztos volt. Utolsó emléke tegnapról az volt, hogy a zuhany után lerogyott az ágyra, és aztán képszakadás. Kimerültebb volt, mint gondolta. Johnnak igaza volt, alvásra volt szükségük.

Megszólalt a telefon, kedvetlenül felvette, közben megállapította, hogy alig múlt nyolc óra. Kinek hiányzik már ilyenkor? A megyei kollégáknak, akik mindenféle jelentést és vizsgálati papírt akartak – lehetőleg tegnapelőttre. Mire John visszasétált, addigra feltámasztotta a hátát a párnákkal és a telefonba pötyögött emlékeztetőt.

- Mi a baj?

- Be kell mennem az irodára.

- Úgy volt, hogy pihenünk ma.

- Sajnálom, de le kell adnom a jelentést.  

John nem válaszolt, csak elkezdett öltözni. Tegnap hazafelé beugrottak hozzá pár cuccáért, most azokból válogatott. Az, hogy nem tiltakozott, valahogy rosszul esett neki még akkor is, ha tudta, a férfi volt rendőrként pontosan tisztában van munkája árnyoldalaival.

- Együtt reggelizhetnénk Emmettnél – vetette fel tétován.

Nem akarta, hogy John haragudjon. Vele akart lenni és átkozta magát, amiért felvette azt a nyomorult telefont. A kötelességtudatával is voltak bajai, igazán várhatott az a jelentés még egy órát. Kettőt. Hármat. Mindez az arcára lehetett írva, mert John ránézett, aztán lassan leült mellé az ágyra.

- Nem haragszom.

- Tudom. – Túl gyorsan vágta rá a választ.

- Fenéket! – felelte John szelíden. Karmolásos mellkasára tette a tenyerét, forróság sütött belőle, szinte égette a bőrét. – Nincs semmi gond azzal, ha dolgoznod kell.

- Nem szeretem megszegni az ígéreteimet. S tényleg jó lenne veled tölteni a napot.

John figyelte, ahogy elfordítja a fejét. Szomorúnak tűnt. És nagyon édesnek. Odahajolt hozzá.

- Jobb társaság vagyok, mint a szellemeid? – kérdezte évődve.  

- Te nem csak egy kísértet vagy. – Vágy villant Aiden szemében.

- Ennek most kifejezetten örülök. – Gyengéden megcsókolta. Szinte puhán, alig-alig érintve ismerkedett az ajkával. A halk kis sóhaj hallatán elégedettséget érzett. – Ha ráérsz este, együtt vacsorázhatnánk – mormolta a szájára lehelve a szavakat.

- Kettesben?

- Miért? El akarsz hívni még valakit? – Mókásan felvonta a szemöldökét.

- Nem.

- Mondanám, hogy a szellemeidet is hagyd itthon, de gondolom, ez nem megvalósítható.

- Sajnos, nem. – Aiden helyezkedett kicsit, hogy közelebb legyenek egymáshoz. A két tenyere közé fogta az arcát, mosolygott. – Úgyis csak én látom őket.

- A tudat is zavaró, hogy miközben el akarlak csábítani, hallgatózni fognak.

- És néznek.

- Jaj. – John próbálta visszafojtani a vigyorát. Nem ment könnyen, a szeme csillogása és a szája rándulása elárulta. – Az gond, mert szégyenlős vagyok. Tudom, hogy mondhattam volna előbb is, de még nem tartott ott a viszonyunk, hogy bevalljam.

Aidenből végre kitört a nevetés.

- Bolond vagy!

- Ne most mondd, hogy az kizáró ok! Össze akarod törni a szívem?  

- Azt akarom a legkevésbé.  

- Akkor? Mit szólsz egy romantikus estéhez? Mehetnénk, mondjuk, abba a kis vendéglőbe, ami ott van a főutca egyik mellékutcájában. Nem tudom a nevét, de a vevőim szokták emlegetni.

- Margaret.

- Aha, az. Igaz, hogy főként házaspárok járnak oda, de talán nem rívunk ki majd annyira a tömegből.

- Annyira? Mindenki minket fog nézni!

- A szellemeid után már eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít.

Szerette, ahogy Aiden nevet. Ezt a nevetését, amikor a fejét hátrahajtva, teli torokból kacag. Őszinte volt. Kisfiús és mégis piszkosul vonzó. Még a macskakarmolásokkal együtt is. Az ujjai hegyével követte az egyiket, ami átszelte a bal mellbimbót. A nevetés halk sóhajba fulladt, a kék szempárban sóvárgás jelent meg. Hasonló ahhoz, amit ő is érzett.

Visszahajolt a férfihoz. Lágyan ízlelgette az ajkát. Az alsót. A felsőt. A szája puha és forró belsőjét. Eközben lassan lehúzta róla a takarót, hogy végre jobban szemügyre vehesse. A reggeli napfényben, ami nem rejtett el egyetlen hajlatot s egyetlen vonalat sem, amelyeket az ujjával és az ajkával követhetett.

Végigsimított a feszes bőrön. Könnyű csókokat lehelt rá. A nyakára, a mellkasára, a hasára, a csípőjére. Az alsónadrág vékony anyagán keresztül rajzolta körbe az ágyékát. Csókokkal kényeztette, élvezte a hatalmát, ahogy a férfi a csípőjét megemelve törleszkedett közelebb hozzá. A combjaira köröket égetett a tenyerével, a térdhajlatát csak könnyedén simította. Egészen a bokájáig csúsztatta a kezét, a lábujjak begörbültek, ahogy hozzájuk ért.

Még egyetlen férfinak sem találta szexinek a lábát, de Aiden kivétel volt. A karcsú és izmos boka, a lábfej elegáns íve teljesen felcsigázta. Az apró ujjak és a talp finom érzékenysége játékosságot vitt a pillanatba, Aiden halkan felkuncogott.

- Ezt fejezd be!

Engedelmesen abbahagyta. Helyette végigcsókolta a lábfejet és gyengéd erőszakossággal harapdálta a lábujjakat, míg a férfi bele nem markolt a hajába és vissza nem húzta magához. Mohón csókolóztak. Közös erővel szabadultak meg a ruháiktól. Meztelenül simultak össze.

John tovább kényeztette. Könyökhajlatán, hónalján, oldalán siklott végig a tenyere. A csípőjéről az ágyékára rebbent, ujja hegyével érintette csak. Tapintással ízlelte, aztán az ajkával. Érezte, hogy a férfi a hajába markol, de ezúttal nem hagyta magát eltéríteni a céljától. Élvezni akarta látni.

Felpillantott. Aiden a feje alá egy párnát gyűrt, hogy nézni tudja. A szeme kéksége úgy örvénylett, hogy teljesen megbabonázta. A sötét kékség, amelyben a vágy aranyszikraként ragyogott, mint éjszakai égbolton a távoli csillagok. Még soha nem látott ennél szebbet…

Hagyta, hogy a férfi feljebb húzza. A combjaira ült, közvetlen közelről merült el a tekintetében, majd a szájában. Összesimuló merevedésüket Aiden fogta a tenyerébe, zihálva, akadozó lélegzettel simogatta mindkettejüket.

Az, hogy talán nincsenek egyedül, igazából nem számított. John elérte, hogy Aiden figyelmen kívül hagyjon magukon kívül mindent. A megint megszólaló telefont, az újra megjelenő Rozmaringot, a körülöttük árnyként elsuhanó lelkeket. Nem volt fontosabb most semmi, mint az, hogy együtt lehetnek és közösen éljék át a gyönyört, amely felmelegítette a lelküket…

- Még – nyögte Aiden lehunyt szemmel.

Zihálva felnevettek, mert amúgy egymás karjaiban feküdtek ugyan, de moccanni sem tudtak.

- Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – John ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy kinyissa a szemét.

- De. Baj?

- Ez legyen a legkisebb… - Összeszedte magát és felkönyökölt. Kisimított egy tincset a férfi homlokából. Eszébe sem jutott tiltakozni, amikor Aiden lehúzta magához egy csókra. Kettőre. Háromra.

Megint megszólalt a telefon. Rozmaring nyávogni kezdett az ajtóban, mintha nyúzták volna. A külvilág szétzúzta a romantikus pillanatot. Hanyatt dőlve hallgatták mindkettőt, de egy percig sem bírták. John az éjjeliszekrény felé vetődött, Aiden a macska felé.

A telefon elhallgatott. Rozmaring elrohant. Csend lett.

Egymásra néztek.

- Ha most folytatni akarnánk, akkor megint kezdődne, ugye?

- Valószínűleg.

Gyors csókot váltottak, aztán Aiden felkapta a telefont. Megszemlélte, hogy Dustynak hiányzik ennyire, és visszadobta az ágyra.

- Zuhanyzunk?

- Rozmaring éhen fog halni.

A macska lefeküdt a küszöbre és mintha csak értette volna, előadta az Éhen halok! című magánszámát. Természetesen fülsértő nyávogással. Aiden hozzávágta az egyik párnát. Rozmaring erre olyan tekintettel nézett rá, hogy John felnevetett.