2. fejezet

2.

            A lepukkant raktárépületeket már jó öt éve nem használták. Gazdát havonta cseréltek, most már maga Sorenzon sem tudta, éppen kinek a nevén vannak. Nate mellette ülve ellenőrizte a fegyverét, majd a hónaljtokba csúsztatta.

- Mindenki a helyén – mondta, miután beszélt hozzá valaki a fülesben.

- Akkor táncoljunk… - Gabriel kiszállt, és jobban szemügyre vette az épületeket. – Menjünk!

Nate ököllel dörömbölt be az egyik nagy ajtón. Az ütések hangja visszhangzott a csendben.

- Ki vagy? – hallatszott azonnal a kérdés a túloldalról.

- Sorenzon.

A név hallatán kis habozás után jött csak az újabb kérdés.

- Mit akarsz?

- Úgy tudom, van valamitek, ami érdekelhet engem.

- Kétlem, hogy Késes találkozni akar veled.

- Kérdezd meg, mert üzletelni akarok, és elég rossz fényt vetne rá, ha nem fogadna. Nem hiába jöttem el idáig.

- Várj!

Nate felmorrant.

- Mik vagyunk, kutyák, hogy így parancsolgat?

- Nyugalom! Igazán várhatunk pár percet. – Sorenzon mindig is a nyugodt típusba tartozott, nehezen lehetett ki a béketűrésből.

Az ajtó nagy csattanással kinyílt. Fiatal férfi állt előttük, és intett a fejével befelé. Két másik már várt rájuk, az egyik szótlanul elindult előttük, hogy vezesse őket a raktárban elhelyezett konténerek között. A másik lemaradt a hátuk mögé. Nem akarták megmotozni vagy lefegyverezni őket, ami azt jelentette, hogy Késes szerint nem jelentenek veszélyt. Milyen meggondolatlanság…

Nate szeme összeszűkült, nem forgatta a fejét, de a tekintete ide-oda repkedett, ahogy felmért mindent. Gabriel azon gondolkodott, minek ennyi konténer, de miután az egyik mellett elhaladva mintha nyöszörgést hallott volna, rájött a megoldásra. A konténer gyorsan felpakolható egy kamionra, könnyen tisztítható és még viszonylag olcsó is.

A raktár hátsó részén voltak az irodák, a nyugati oldalon nyílt egy kétszárnyú ajtó, előtte két férfi állt fegyverben. Nate-re pillantott kérdően, mire a helyettese megrázta a fejét. Nem kijárat, tehát valószínűleg egy újabb helyiség, ahol újabb konténerek sorakozhatnak. Megkívánt valami erősebb italt.

- Gabe! Micsoda meglepetés! – Késes szinte vidáman sétált eléje, ahogy beléptek az egyik irodának használt helyiségbe. – Mi szél hozott erre? Nem gondoltam, hogy valaha is beteszed ide a lábad. – Nála fél fejjel alacsonyabb volt, kopasz fején megcsillant a lámpafény. Fekete, hosszú ujjú inget viselt, szinte elegáns volt. Még emlékezett rá abból az időből, amikor kopott farmert és szakadt pólót hordott, ami a kosztól szinte merevvé vált.

- Őszintén? Én sem. – Úgy vélte, hogy az lesz a legjobb, ha nyíltan elmondja, mit akar. – Előveszek egy fényképet a belső zsebemből – mondta figyelmeztetésül. – Ezt a lányt keresem – mutatta a hadnagytól kapott képet.

- Ki mondta, hogy tudhatok róla bármit is? – Csak egy izom rándult meg Késes szája sarkában, ami azt jelezte, hogy ideges. Rápillantott két emberére, akik finom mozdulattal úgy álltak, hogy elállják a kijáratot. Ez nem kerülte el az ő figyelmüket sem.

- Ne vesztegesd az időmet, Igor! Hülyének nézel? – Késest kevesen merték a keresztnevén szólítani, jobban szerette, ha a becenevét használták.

- Hallottam a lányról, ha nem tévedek, egy rendőr húga. Mi a fenét érdekel egy zsaru hugicája téged? – Késes visszasétált az íróasztala mögé és lehuppant a székébe, a puritánul berendezett irodában ezen kívül csak egy szék állt. Nem ajánlotta fel, hogy üljön le. Láthatóan szerette volna rövidre zárni ezt a beszélgetést.

- Kedvelem a hadnagyot, érdekes ember. A húga még fiatal, szinte gyerek. A szülei mellett kellene, hogy legyen.

Késes felnevetett.

- Te most viccelsz, ugye?

- Ismersz, mikor szoktam ilyesmivel viccelődni?

- Sok gyerek megérdemelné, hogy a szülei mellett nőjön fel, de az élet kegyetlen. Ezt mi tudjuk a legjobban. Te főleg, saját magad tapasztaltad.

Gabriel valóban megtapasztalta, milyen az élet sötét oldala, és már egészen kicsi korában megtanulta, hogy önző módon hidegen hagyja mások szenvedése. A túlélés fontosabb volt a szeretetnél. Tiffany fotójára nézett. Még mindig érezte Gerrits szorítását a kezén, hallotta a kétségbeesést a hangjában. A szeretet sérülékennyé tesz, ezt most újra megtapasztalta, viszont tiszteletet is ébresztett benne.

- Ő nem én vagyok – válaszolta halkan. – Ő csak egy kislány, akit hazavár a családja.

- Mi van, Gabe, ahogy öregszel, szentimentális is leszel?

- Lehet. – Eltette a képet, majd az előtte álló szék háttámlájára támaszkodott. – Hol van a lány? Egyszer teszem fel a kérdést, úgy gondold meg, mit válaszolsz.

- Fenyegetsz?

- Ismerlek pisis korod óta, Igor. – Gabrielt fárasztani kezdte ez a beszélgetés. – Mendel befogadott a családba, és te elárultad. – Nicolas Mendel az egyik banda feje volt hosszú évekig, és kedvelte Késest. Nem számolt azzal, hogy bizalmasa többre tartja a pénzt és a hatalmat, mint a család iránti hűséget. – Szemet hunytunk afelett, hogy megölted, mert az üzletnek mennie kell. Ne hidd viszont, hogy engem is átverhetsz! Hol a lány? – Szinte tagolta a kérdést, a hangja metsző él volt csupán. A kezdeti barátságosságnak nyoma sem volt.

- Nem tudom. – Késes nyeglén vállat vont, de a kezét úgy tartotta, hogy előkaphassa a fegyverét, ha szükséges.

Gabriel felsóhajtott. Mielőtt Késes két embere mozdulhatott volna, ő már felkapta a széket, és megperdülve feléjük lendítette. Az egyiket sikerült eltalálnia, a másiknak meg kiütnie a kezéből a pisztolyt. A szék összetörött, ahogy nekivágta a falnak. A magasabbik, aki bekísérte őket, nekiugrott, és állon vágta. Szép ütés volt, elharapta tőle a nyelvét. Kivédte a másodikat, és visszaütött. A mozdulata félresikerült, mert rálépett valamire a padlón, így ellenfelének sikerült arcul ütnie.

A másik fickó közben fel akarta kapni a földön heverő pisztolyt, de Nate vállon lőtte. A kicsi helyen szinte visszhangzott a lövés hangja. Sorenzon ellenfele egy fél pillanatra odakapta a fejét, mire Gabriel felkapott egy székdarabot és azzal úgy vágta halántékon, hogy hang nélkül összerogyott. Késes felugrott, a pisztolya már a kezében volt, de Nate gyorsabb volt. Félrelökte a karját, és a fejéhez szorította a fegyverét.

- Jöhettek! – szólalt meg, mire pár másodperc múlva több felől csattanások, fegyverropogás, kiabálás hallatszott fel. – Nem egyedül jöttünk – magyarázta Késesnek. – Jól vagy? – kérdezte, amikor főnökére pillantott.

Sorenzon zsebkendőt vett elő, és letörölte az álláról a szájából és orrából folyó vért. Az arca sajgott, felszisszent, ahogy megtapogatta. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, majd megigazította a nyakkendőjét. A két fickót nézte, akik lassan mozgolódni kezdtek. Nyílt az ajtó, nagydarab, fekete bőrű férfi lépett be. A társa fedezte a hátát, a fejét ide-oda forgatta. Mellette még két másik várta az utasításokat.

- Minden rendben?

- Igen, Lace. – Ez nem volt igaz, fájt a nyelve. Lace volt amúgy az egyik leghűségesebb embere. Gyakran vitte magával, ha valahol tisztogatásra került sor. Lace fegyverbuzi volt, és imádott lövöldözni. – Ezeket tüntesd el nekem!

- Igenis. Na, gyertek a papával! – Lace gyorsan megmotozta a két még kába fickót, és elvette a fegyvereiket. Utána könnyedén kipenderítette őket az ajtón kívülre. – Még valami?

- Tereljetek mindenkit egybe! Utána kezdjétek el átnézni a konténereket! Őt keressük! – nyújtotta Tiffany fényképét.

- Rendben.

Lace becsukta maga után az ajtót. Nate rálökte az asztalra Késest, és áttapogatta. Elszedte a pisztolyát, és a késével együtt ledobta a földre. Gabriel odasétált, és felvette. Elgondolkodva próbálgatta a borotvaéles pengét az ujja hegyén.

- Hol van Tiffany Gerrits? – kérdezte.

Odasétált Késeshez, akit Nate belelökött a székébe.

- Kapd be!

- Csinálhatjuk ezt szépen vagy csúnyán. Régi ismeretségünkre való tekintettel felajánlom, ha válaszolsz, akkor nem vagdosom le egyenként az ujjaidat.

- Tudod, kik állnak a hátam mögött? Kikkel kekeckedsz? Nagymenők mind, és reggelire fogyasztják az ilyen gyáva faszokat, mint te, Sorenzon!

Gabriel mérlegelte a hallottakat, majd odament az ajtóhoz és kinyitotta. Jól sejtette, Lace ott hagyta az egyik emberét szükség esetére.

- Angelo, segítenél egy kicsit?

- Persze, főnök! – Angelo alacsony volt és vékony, inas testén egy deka zsír nem volt. Két éve dolgozott neki, de soha semmi problémája nem volt vele.

- Lefognád a kezét?

Angelónak nem kellett kétszer mondani. Megragadta Késes jobb csuklóját, kímélet nélkül felrakta a kezét az asztalra. Igor megpróbálta ökölbe szorítani az ujjait, de egyenként kifeszítette őket. Nate közben a halántékról Késes vállához szorította a pisztolycsövet. Ilyen közelről egy lövés nem csak iszonyúan fájdalmas lett volna, de maradandó kárt is okoz.

Késes összeszorította a száját, izzadtság folyt végig az arcán. Hirtelen felrántotta a karját, Nate felé ütött, aki kivédte ugyan, de nem csak elvesztette az egyensúlyát, de ezzel megtaszította Angelót is. Késes az asztal lapja alá nyúlt, hallatszott a ragasztó reccsenése, ahogy letépte az odaragasztott pisztolyt. Nate felé irányozta a csövet, aki szintén őt vette célba. A ravaszt mégis a pisztolyát előkapó Gabriel húzta meg.

A lövés ereje hátralökte Késest, felborult a szék. Nate odaugrott, kirúgta a kezéből a fegyvert. Rászegezte a sajátját, majd felsóhajtott. Gabriel odasétált Angelóval együtt. Lenézett a hörgő férfira, aki a mellkasára szorította a tenyerét.

- A tüdőlövés állítólag fájdalmas – jegyezte meg csevegő hangon. Eltette a fegyverét, és leguggolt Igorhoz. – Hol van Tiffany? – Csak a hörgés válaszolt, Késes száján vérbuborékok jelentek meg. – Maradj mellette! – mondta Angelónak, majd intett Nate-nek.

Kimentek az irodából. John Heimfelder lépett oda hozzájuk. Az ötvenes éveiben járt, teljesen ősz haját lófarokba fogva viselte.

- Megtaláltátok?

- Nem. – A férfi visszaadta Tiffany fotóját. – A napokban begyűjtött lányokat egy konténerben tartották. Nincs köztük.

- Kivel beszéltetek?

- Andy Warth régi barátunk. Letette a fegyvert, amikor betörtünk. Nem tetszett neki, amit mostanában művelnek, és ki akart lépni. Késes megfenyegette a családjával, így maradt.

- Miért nem keresett meg?

- Féltette a családját. Andy! – Heimfelder elkiáltotta magát, mire a zömök Warth, aki eddig Lace-szel beszélgetett, most elindult feléjük.

- Helló, Mr. Sorenzon!

- Helló, Andy! John elmondott pár dolgot, ezekről később. Most azt akarom tudni, hol van az a lány, akit keresünk.

- Tegnap kapták el, emlékszem rá. Nem adta könnyen magát, el kellett kábítani. A konténerben kellene lennie, de nincs ott.

- Elvitték?

- Ma nem szállítottunk.

- Megszökött?

- Egy zárt konténerből? Kizárt.

- Nem vitte ki az egyik emberetek?

- Nem volt még rá példa.

Gabriel gondolkodott.

- Senki nem mond semmit? – pillantott Lace-re, aki szintén csatlakozott hozzájuk.

- Nem.

- Mondd meg nekik, hogy Késes halott.

- Akkor sem fognak beszélni – szólt közbe Andy. – Késesnek volt főnöke, tőle félnek.

- Te nem tartasz tőle? – kérdezte Nate.

Warth habozott.

- A feleségem elutazott az anyjához a gyerekekkel. Pár hétig ott maradnak, talán addigra elcsitulnak a kedélyek.

- Lace-nek mindig szüksége van megbízható emberre.

- Köszönöm, Mr. Sorenzon!

- A lányokat kérdeztétek?

- Félnek, nem szólnak egy szót sem – rázta a fejét Heimfelder.

- Látni akarom őket!

Elindultak a kétszárnyú ajtó felé, ami már belépéskor szemet szúrt Gabrieléknek. Tízméternyire egy tucatnyi férfi őrzött egy maroknyi embert, a tekintetüket nem vették le a foglyokról, akik cseppet sem kedvesen méregették őket. Az ajtó mögött két konténer állt, mindkettő ajtaja nyitva volt, egy lámpa égett a tetején. Sorenzon két embere mini-géppisztollyal tartotta szemmel a lányokat, akik az egyik konténer végében gyűltek össze. A földön kuporogtak, majdnem mindegyik sírt, vagy csak dermedten bámult maga elé. Fiatalok voltak, volt, akin csinos, de gyűrött és piszkos ruha volt, másokon meg csak farmer és póló. Szőke, barna, fekete váltakozott, volt köztük sötétbőrű és ázsiai is.

- Egymást váltva mehettek ki a mosdóba, hogy ne idebent kelljen elvégezni a dolgukat. Napi háromszor kaptak enni és egy orvos is megvizsgálta őket, mielőtt lefotóztuk volna őket. – Andy úgy mondta mindezt, mintha csak állatokról beszélt volna. – Hátul vannak fürdők – mutatott a konténereken túlra.

- Ott is vannak lányok?

- Nincsenek.

Gabriel beljebb lépett, Andy utána ment volna, de Nate elkapta a vállát, és visszapenderítette. Warth tiltakozott volna, de azonnal fegyvercső meredt rá. Megcsikorduló fogakkal hátrébb húzódott. Heimfelder és Lace a főnököt figyelték, aki lassú léptekkel odasétált a lányokhoz, és leguggolt eléjük.

- A nevem Gabriel. – Halkan és határozottan beszélt, egyenesen a szemükbe nézett. Az egyik lánynak volt egy csúnya vágás az állán, össze kellett varrni, nem lehetett pár órásnál régebbi, ő dacosan viszonozta a tekintetét. – Az embereim vigyáznak rátok, és mindenkit hazavisznek.

- Honnan tudjuk, hogy igazat beszél? Ki maga egyáltalán? – A lány szinte feléje köpte a szavakat, és közben tyúkanyó módjára átkarolta a társait.

- Ugyanolyan rosszfiú, mint az, aki idehozott titeket.

- Akkor meg minek hinnénk magának?

Gabriel a zsebébe nyúlt. A fényképet mutatta.

- Tiffanynak hívják. Tegnap este kapták el az utcán. Az egyik barátom húga. Őt keresem.

A lány tekintete megrebbent.

- Azt mondta, hogy a bátyja zsaru – bökte ki kis habozás után. – Miért nem rendőrök jöttek?

- Mert meg van kötve a kezük, én viszont azt teszek, amit akarok.

- Az a férfi… a kopasz… - Egy másik lány szólalt meg, aki eddig a többiek mögött bújt meg.

- Késesnek hívják. Meghalt.

- Biztos? – A lány gyanakodva bámult rá.

- Ha gondolod, az egyik emberem elkísér, hogy megnézd. Mehettek többen. Előbb-utóbb úgyis ki kell jönnötök innen.

- Honnan tudjuk, hogy hazavisz minket és nem máshová?

- Tiffany bátyja megbízott bennem annyira, hogy a segítségemet kérje. Nektek is meg kell, ha haza akartok jutni. Tudom, hogy féltek, de most már senki sem bánt titeket.

A sebhelyes lány az ajkát harapdálta.

- Elvitték.

- Tiffanyt?

- Igen.

- Mikor?

- Nem tudom. Azt sem tudom, milyen nap van.

- Ki vitte el? Késes?

- Ő. – A lány Warthra pillantott Sorenzon válla felett.

- Biztos?

- Igen.

- Köszönöm! – Gabriel végignézett a lányokon. – Az embereim mindenkit hazavisznek, csak tudnunk kell a neveteket és a címeteket.

- Elmondhatjuk otthon, hol voltunk?

- Fogalmatok sincs, hol voltatok… - sóhajtotta sajnálkozóan, majd felemelkedett. Kisétált a konténerből. – Nyissatok ki minden konténert! – Warth erre megkönnyebbültnek tűnt, de ez csak neki szúrt szemet.

- Szólok, hogy küldjenek még embert és kocsit – vette elő Nate a telefonját. – Kell a Doki is?

- Kell. – Gabriel továbbsétált, elhaladt Andy mellett. Váratlanul visszafordult, és olyan erővel ütötte meg, hogy térdre esett. Hasba rúgta, mire kiterült előtte a betonon. – Vegyétek el a fegyvereit!

- Odaadta… - kezdte Heimfelder értetlenül, mire Gabriel rákiáltott.

- Azt mondtam, a fegyvereit!

Lace és Nate már ugrott is. Egy kést és egy bokafegyvert szedtek el a férfitól. John káromkodott, és elsétált onnan. Andy az orrát tapogatta, amiből ömlött a vér.

- Sorenzon… - Nem tudta folytatni, mert Gabriel teljes erőből vesén rúgta.

- Utálom, ha valaki át akar verni! – hajolt le hozzá, és belemarkolt a hajába, hogy a szemébe nézhessen. – Hol van Tiffany?

- Figyeljen…

- Hol van? – üvöltötte, hogy a lányok közül ketten újra sírni kezdtek. – Apró darabokra szedlek, amíg nem beszélsz, és ne hidd, hogy nem teszem meg!

- Hátul… Hátul az egyik szobában…

- Ahol a fürdők vannak?

- Azon túl van egy vasajtóval lezárt folyosó, itt az ajtó kulcsa – mutatta a csuklóján lifegő kulcskarikát, amit lánccal rögzített. – Ott van pár szoba…

- Miért különítettétek el?

- A bátyját akartuk zsarolni. – Andy felnyögött, ahogy Gabriel elengedte. – Lehallgattuk a lányokat, és amikor elmondta, ki a testvére, kiemeltük a többiek közül.

- Miért nem mondtad el a legelején?

- Féltem.

- Féltél a fenéket! Úgy gondoltad, most, hogy Késes halott, te folytathatod…

- Nem, ez eszembe sem jutott! Tényleg nem!

Lace leszedte a karkötőt Warth kezéről, az arckifejezése alapján láthatóan szívesebben vágta volna le neki tőből a karját.

- Vigyétek a többihez! – Gabriel Nate-tel és Lace-szel elindult hátra, amerre Andy mutogatott. Nem törődtek Warth kiabálásával. A vasajtó zárjában olyan simán fordult a kulcs, hogy még csak egy nyikordulás se hallatszott.

- Lace, tiéd a baloldal, a mienk a jobb – mondta, amikor meglátta a keskeny folyosót a négy-négy ajtóval.

- Oké.

Az ajtók kívülről voltak bezárva, a kulcsok szögeken lógtak fejmagasságban a félfákon. Az első ajtó mögött egy egzotikus arcú nőt találtak, aki szinte beletörődve nézett rájuk. Nem sok ruha volt rajta, az ágy szélén ücsörgött. Valószínűleg régebb óta lehetett már bezárva. Összeráncolta a homlokát, amikor rájött, hogy ismeretlenek.

- Maguk kicsodák?

- Maradjon itt! Jön majd valaki, aki hazaviszi.

- Haza? – A nő döbbenten bámult Gabrielre.

- Maradjon itt! – ismételte Nate is.

A következő ajtó mögött egy kamasz lány feküdt az ágyon. Nem Tiffany volt. A plafont nézte, arra sem rezzent fel, hogy Nate megérintette a karját.

- Életben van. Belőtték – mutatta a tűnyomokat.

- A Doki majd a gondjaiba veszi. Lace?

A nagydarab férfi a fejét rázta a néma kérdésre.

- Az első üres, a másodikban egy fiatal nő van. – A fiatal nő éppen ekkor dugta ki a fejét óvatosan. – Maradjon bent, majd magáért jövünk! – szólt rá Lace, mire a nő ijedten visszamenekült. – A másik kettőben fürdőszoba van – fejezte be.

- Még kettő van a mi oldalunkon – jelentette Nate.

Lace az utolsóhoz ballagott, az övék volt a harmadik. Amikor Nate benyitott, nem láttak senkit. Lace a kulccsal vacakolt, amivel elterelte Nate figyelmét. Gabriel oda sem nézve beljebb lépett, a szeme sarkából észlelte a mozgást. Az utolsó pillanatban félrekapta a fejét, így az ütés csak a vállát érte. Nate felkiáltott, átugrott a küszöbön, és belökte az ajtót. Mögötte Tiffany Gerrits éppen újra ütni készült.

- Ne! – A férfi ugrott, hogy elkapja a lányt.

- Tiffany!

- Ne nyúlj hozzám! – A lány üvöltött, és Nate győzte kicsavarni a kezéből a deszkát vagy micsodát. Elsőre egyikük se tudta megmondani, mivel támadt rájuk.

Lace bedugta a fejét.

- Megtaláltátok?

- Igen. Az utolsóban volt valaki?

- Egy kislány. Tizenkettő, ha lehet.

- Bassza meg! – Gabriel megdörzsölte a vállát, és elvesztette a türelmét. – Fejezd be! – kiáltott a lányra, aki még mindig visított. – James küldött! A bátyád! Azért jöttünk, hogy hazavigyünk!

- Jamie maga jött volna értem! – Tiffany szeme villámokat szórt.

- Őt köti az esküje, de engem nem, kislány! – Gabriel szinte durván megragadta a lány állát, hogy a szemébe nézhessen. – Szóval, ha nem akarod, hogy kivágott nyelvvel adjalak vissza neki, akkor kuss! Vannak itt olyanok, akik rosszabbul jártak, mint te, és addig nem tudok velük foglalkozni, amíg hisztis libát játszol!

Tiffany ajka megremegett.

- Hol vagyok? Hol van Jamie?

Gabriel egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Hasogatott a válla, égett a nyelve és fájt az orra. Az adrenalintól vadul vert a szíve. Gerrits húgára pillantott, aki még mindig Nate-tel viaskodott.

- Elég – szólalt meg halkan, megemberelve magát. – Tiffany, nem akarunk bántani! Már rég megtehettük volna.

- Engedjenek el!

- Hazaviszünk, ha végre képes leszel normálisan viselkedni.

- Kapja be! – Tiffany beleharapott Nate kezébe, a férfi káromkodott.

- Sajnálom! – Gabriel lelkiismeretfurdalás nélkül ütötte meg. A lány halk nyögéssel összerogyott volna, ha nincs Lace, aki elkapja. – Vidd ki a kocsihoz, és állíts mellé őrt!

- Rendben. Mi lesz a többi lánnyal?

- Kinyitottátok az összes konténert?

- Folyamatban van.

- Meglátjuk. Egyelőre tedd, amit mondtam. – Figyelte, ahogy Lace komótos léptekkel elindul kifelé Tiffanyval, majd átment a másik szobába. Lassan bedugta a fejét, és mosolyogni próbált. – Szia. – A kislány gyanakodva pislogott rá. Az ágy melletti sarokban ücsörgött, és most még jobban összehúzta magát. – Gabrielnek hívnak. Szeretnélek hazavinni.

- Azt mondták, hogy már soha többé nem mehetek haza.

Gabrielt a kislány saját gyerekkori önmagára emlékeztette. Odament hozzá, és leült mellé.

- A felnőttek néha gonoszak és hazugok.

- Tudom. Te is?

- Egy kicsit én is gonosz vagyok, de hazudni nem szoktam. Mi a neved?

- Adeline Scotters. Tizenkettő éves vagyok, és az anyukámmal élek, mert az apukám kicsi koromban meghalt. Neked van gyereked?

- Nincs. Bántott valaki?

- Nem. Mindig bejött valaki, aki megbámult, de nem akart hozzám nyúlni. Akkor biztos sikítottam volna.

- Mióta vagy itt?

- Nem tudom. – Adeline töprengett. – Napjában egyszer mehetek fürödni, és eddig tizenhatszor voltam. Az tizenhat nap. Anyu már nagyon aggódhat.

- Biztos vagyok benne. Tudod, hol laktok?

- Persze.

Gabriel elmosolyodott. Felemelkedett, és a kezét nyújtotta.

- Hazavihetem, hercegnő?

A kislány bizonytalanul ugyan, de visszamosolygott. Engedte, hogy a férfi felvegye, és engedelmesen becsukta a szemét, amikor azt kérte tőle. Nem akarta, hogy lássa a konténereket és a lányokat. Már majdnem a kocsihoz ért vele, amikor egy autó hajtott melléjük. A Doki apró, középkorú emberke volt, aki szüntelenül izgett-mozgott. Most is szinte kiugrott ősrégi szedánjából.

- Kellek?

- Bent.

- Megyek! Elhoztam Mirandát is… - tette hozzá, de a lánya addigra már kiszállt.

- Szia!

- Szia! Mit segíthetek? Te ki vagy, nagylány? – Mira mosolygott, de a szemében jeges hidegség jelent meg. Az apja otthagyta őket, a hangja már bentről jött.

- Ő itt Adeline Scotters hercegnő, és nagyon szeretne hazamenni az anyukájához.

A kislány kuncogott.

- Akkor anyu a királynő.

- Pontosan.

- Hazaviszem. – Mira a kezét nyújtotta. – Kérem, bízza rám magát, felség! – Még pukedlizett is, amivel sikerült felkeltenie Adeline figyelmét.

- Nem baj? – kérdezte Gabrielre pillantva.

- Miért lenne baj? A lényeg, hogy minél előbb hazaérj!

- Jöjjön, felség! – Miranda besegítette a kislányt a hátsó ülésre, majd a kormány mögé ült. – Vigyázok rá! – ígérte. – A cím?

- Tőle kérdezd! Viszlát, Adeline!

A kislány hosszan integetett neki a hátsó ülésről, miközben elhajtottak. Megbízott Mirandában, és ahhoz sem fért kétség, hogy ha a nő visszaér, akkor pár emberen ki fogja tölteni a haragját.

- Még eszméletlen – közölte Pete, amikor bepillantott a kocsija hátsó ülésére, hogy megnézze Tiffanyt.

- Mindjárt jövök!

- Rendben.

Visszasétált a raktárba. Nate eléje ment, szája sarkában keserű vonal húzódott.

- Huszonegy lányt találtunk ezekben a konténerekben – mutatott körbe. – Régebb óta vannak itt, majdnem mindegyiket droggal tömték, hogy engedelmesek legyenek. Egy lány halott, valószínűleg túladagolás. Hat lány volt hátul, nekik nem kell orvos sem. Hazavihetjük őket?

- Igen.

- Mi legyen a többiekkel?

- Itt hagyjuk őket. Megadom a címet Gerritsnek, ő majd tudja, mit csináljon velük.

- Késes embereit is itt hagyjuk?

- Késes meghalt?

- Igen. Angelo az előbb jelentette.

- Remek. Hazaviszem a lányt, aztán foglalkozunk az embereivel.

- Igenis.

Gabriel elindult kifelé, de egy női hang megállította.

- Gabriel! – A sebhelyes arcú lány volt, aki ügyesen kicselezve őreit, most feléje futott.

- Engedjétek! Mit akar?

A lány megállt tőle egy lépésnyire.

- Köszönjük!

- Legközelebb jobban vigyázzanak magukra, mert nem lesz még egyszer ilyen szerencséjük.

A lány bólintott, könnyek gyűltek a szemébe, de nem sírt.

- Viszlát, Gabriel!

- Viszlát! – Sarkon fordult. A kocsinál egy pillanatra megállt, és felnézett a sötét égboltra. Felhők takarták el a csillagokat, pedig most örült volna, ha lát párat. Valamit, ami széppé teszi ezt az éjszakát.

- Mehetünk, főnök? – Pete kinyitotta neki a kocsiajtót.

- Menjünk! – Beszállt. Tiffany még mindig nem volt magánál, de halkan szuszogott. Aludt. Gabriel halkan elnevette magát, és megigazította a plédet a lány vállán.

- Én terítettem rá, kicsit hűvös van. – Pete húga körülbelül ugyanennyi idős volt.

- Kösz!

- Szívesen, főnök! Hová?

- Telefonálok egyet, és megmondom.

Ehelyett még percekig bámult ki az ablakon. A sötét semmibe meredt, és azon gondolkodott, ő vajon tényleg gonosznak számít-e?

            Jamest a legmélyebb álmából riasztotta fel a telefon csörgése. Kábán rázta a fejét, fájdalom nyilallt a tarkójába. Az ismeretlen számot próbálta megfejteni, de nem volt ismerős neki. Az anyja izgatottan jelent meg a küszöbön, és reménykedve bámult rá.

- Ki az?

James nem válaszolt neki, hanem megérintette a kijelző zöld gombját.

- Gerrits.

- Sikerült aludnod, James?

- Sorenzon? – A hadnagy szeméből kireppent az álom. Kiegyenesedett.

- Milyen éber lett a hangod. – A férfi hangja szinte csalódott volt.

- Megtaláltad?

- Épen és egészségesen.

James vett egy mély levegőt. A mellkasát szorító érzés egycsapásra felengedett.

- Hol van?

- Mondd a címet!

- Odamegyek…

- A címet! – Sorenzon hangja éles volt. – Nem jelenek meg vele nyilvánosan sehol.

James a szüleire nézett, akik az ő arcát látva most egymásba kapaszkodtak. Liz ott állt mellettük, és az ajkát harapdálta izgalmában. Megmondta a címet, igaz, kicsit habozott.

- Beszélhetek vele?

- Alszik. Nemsokára láthatod. – Sorenzon kinyomta a telefont.

James a hajába túrt, remegtek az ujjai. Ledobta maga elé a mobilját.

- A barátom most hozza haza Tiffanyt.

Az anyja megingott, de az apja erősen tartotta.

- Jól van?

- Őszerinte igen.

A nappaliba mentek, James fel-alá járkált az ablak előtt. Az anyja a kezét tördelve sírdogált, míg az apja a lehalkított tévét nézte, a fia biztosra vette, hogy azt se tudja, mi megy éppen. Liz kint a konyhában teát főzött, ő is inkább azért, hogy lekösse magát valamivel.

- Maradjatok itt! – szólt rájuk, amikor egy fekete autó állt meg a ház előtt az övé mögött.

- Fiam…

- Maradjatok itt, apa! Komolyan mondom! – James feltépte a bejárati ajtót. Látta, ahogy egy férfi kisegíti Sorenzont, aki a húgával a karjában szállt ki. Az utcai lámpák fényében is messziről megismerte a húga szőke haját. Futva indult feléjük.

Tiffany szinte eltűnt a pléd alatt, amivel Sorenzon betakarta. Sápadt arcán volt egy piros folt, a szeme alatt sötét karikák látszottak. Aludt, egyenletesen lélegzett, ahogy James odahajolt hozzá, és megsimogatta a haját.

- Átveszem – mondta. Óvatosan elvette a férfitől, de Tiffany még erre sem ébredt fel. – Kiskorában is mindig olyan mélyen aludt, hogy még ágyúdörgésre se riadt volna fel – mosolyodott el. – Késesnél volt?

- Ott. Ő szerencsés volt, más lányok nem.

- Hányan?

- Többen, mint szerettem volna.

- Késes?

Sorenzon nem válaszolt, csak nézett rá némán. James most vette jobban szemügyre az arcát.

- Verekedtél?

- Mondtam, hogy bulizni megyek. – Gabriel elvigyorodott. – Csináltam egy kis tisztogatást. Elküldöm a címet, kellene majd mentő és a kollégáid.

James szorosabban ölelte a húgát.   

- Nem tudom, hogy…

- Ha hálálkodni akarsz, akkor felejtsd el! – Sorenzon elkomorodva nézett a szemébe.

- Csak megköszönni akarom… - James komolyan félt attól, hogy a férfi egyszer benyújtja a számlát, és a becsülete meg a kötelessége között kell majd döntenie.

Sorenzon mintha csak tudta volna, mi jár a fejében, visszalépett a kocsihoz.

- Emlékszel? Egy keringő. Frissítsd fel a tánctudásod!

- Őrült vagy!

A férfi ekkor elnevette magát, világoszöld szemében kihívás csillant.

- Ki mondta, hogy normális vagyok? Az unalmas. Izgalmas időszaknak nézel elébe – kacsintott rá, majd beszállt. Mielőtt a sofőrje betette volna az ajtót, visszaszólt. – Vigyázz rá!

- Köszönöm! – James a szülei felé indult a húgával a karjában. Az anyja már zokogott, és feléjük indult volna, ha az apja nem kapja el a karját. Ő valamiből leszűrte, hogy valami nem stimmel ezzel a barát-dologgal.

Gabriel nézte, ahogy a férfi odaér a szüleihez a lánnyal. Valószínűleg tényleg sikerült aludnia valamennyit, mert éberebb volt a tekintete, és nem volt olyan sápadt sem, mint a klubban. Kíváncsi volt, milyen lesz, ha újra találkoznak. Mert fognak, és ettől máris sokkal jobban érezte magát.

- Menjünk, Pete!

- Vissza a raktárhoz?

- Igen. Még van egy kis dolgom – keményedett meg a tekintete.

James visszapillantott a válla felett, mielőtt az apja betette volna az ajtót. Sorenzon autójának már nyoma sem volt.