2. fejezet

2.

            A nappalok megrövidültek. Alig volt nyolc óra, már besötétedett odakint. Nem volt tikkasztó meleg, már elkélt a pulóver, ha valaki kint akart maradni. A város zaját eltompította a rengeteg fa és bokor, nagyobb zajt ütött a lehulló falevél vagy az ágon ugráló mókus, netán a fák és a ház között vadászó denevér.

- Hová megyünk? – William értetlenül hagyta, hogy befogja a szemét. A hátához simulva vezette, és nagyon remélte, hogy sikerül meglepetést szereznie.

- Mindjárt meglátod.

- Pikniket terveztél? Nincs ahhoz már hideg?

- Ezért van a pléd.

- Azt hittem, azért, hogy ne legyen olyan kényelmetlen a földön… ücsörögni. – Majdnem mást mondott, időben észbe kapott.

A férfit nem tudta megtéveszteni, egész testén érezte, hogyan rázkódik a nevetéstől.  

- Ücsörögni… - ismételte a szót a tarkójára lehelve. – Nekem más járt az eszemben.

- Mindjárt gondoltam.

- Mintha neked is más lett volna.

Hallgatott, mert igaza volt.

- Milyen messze megyünk?

- Nem akarom, hogy idelátszódjanak a ház fényei.

- Félnem kellene?

- Maximum attól, hogy el akarlak csábítani, de te mondtad, hogy meg tudod magad védeni.

Nagyot nyelt. Nem vágyott semmi másra jobban, minthogy elcsábítsák.

- Te is kaphatsz egy monoklit – jegyezte meg könnyedén.

- Inkább nem, kösz. Itt álljunk meg! Készen állsz?

- Mire?

- Erre.

William kinyitotta a szemét, ahogy a férfi elvette az arcáról a tenyerét. Hűvös lett, mert ellépett a háta mögül, és elébe került. A mosolyából kitűnt, hogy a reakciójára kíváncsi. Nem tudott volna megszólalni, ha most véleményt kért volna. Ahhoz túl döbbent volt.

Néha sétált a Judson-házat körbevevő fák között. Szerette a csendet, a fák halk suttogását. Emlékezett erre a tisztásra, itt időzött a legtöbbet, valamiért a legalkalmasabb hely volt tanulásra. Most azonban teljesen más volt, mint az emlékeiben. Beljebb lépett, körbefordult. Megannyi lampion lógott az ágakról, tündérkertet varázsolva az őszi udvarból. Kicsik, közepesek és nagyok. Fehérek, kékek, zöldek, pirosak. Fényük halovány rebbenés volt, miközben a könnyű esti szellőben táncot jártak.  

Frederick megfogta a kezét, és középre húzta a plédre. Lenyomta rá, majd legnagyobb döbbenetére hanyatt döntötte. Futó csókot nyomott az ajkára, aztán mellé heveredett. A kezét nem engedte el, úgy nézték a fejük felett táncoló lampionokat.

- Így a legszebbek – mondta halkan.

Rá sem kellett néznie, hogy tudja, mosolyog. Igaza volt. Így voltak a legszebbek. Ez volt a leggyönyörűbb ajándék, amit valaha is kapott. Még mindig nem jutott szóhoz, a torkát a meghatottság némította el. Erősebb szél kerekedett, megpörgette némelyik lampiont. Zizegtek a falevelek, néhány lehullott, mellettük landolt a füvön. Végérvényesen véget ért a nyár, megérkezett az ősz. Még soha nem örült neki ennyire.

- Az a kedvencem. – Frederick az övéhez döntötte a fejét, és a magasba mutatott. Piros volt, amelyikre gondolhatott. – Azt volt a legnehezebb feltenni – magyarázta.

- Szereted a kihívásokat, igaz? – Végre megjött a hangja, halk volt és fátyolos, akármennyire küzdött ellene.

- Kihívások nélkül nem túl izgalmas az élet.

- Milyen igaz. – Egy hirtelen mozdulattal a férfi fölébe kerekedett, kezét leszorította a plédre a feje fölé. A remegő félhomályban jól látta a meglepetést az arcán. – Mennyi időbe telt, mire megcsináltad?

- Egész délután dolgoztam rajta, de megérte. – Frederick elégedetten vigyorgott. Nem csak Williamnek lett ez az ajándék, önmaga is megbűvölten bámulta a munkáját, amikor végre besötétedett. – Nem tetszik? – Aggodalom jelent meg a szemében.

- Csodaszép.

- Akkor jó. – Megkönnyebbült mosoly volt a válasz.

Mondania kellett volna, hogy olyan csodaszép lett, mint ő. Nem mondta, helyette hagyta, hogy a szemébe üljön ki a gondolata. Zavart látott a csinos arcon, a mosoly tétova lett. Elengedte a kezét, a könyökére támaszkodva finoman megérintette a fülét, ujjai lassan átvándoroltak a nyakára, az állára, arcának csontozatára.

- Köszönöm – lehelte az ajkára, mielőtt megcsókolta volna.

Jó volt elmerülni a szájában, érezni az ízét, felfedezni bensője minden zugát. Lusta alapossággal csókolta, teljes súlyával ránehezedett, élvezte, hogyan rezdül alatta a férfi. Egy pillanatra elszakadt az ajkától, félig lehunyt szemmel bámulta, akár egy jelenést.

- Ilyen szép vagyok? – Frederick a szempillái alól nézett fel rá, nem nyitotta ki teljesen a szemét. Mosolygott.

- Inkább elégedettnek tűnsz.

- Az is vagyok. – Felemelte a plédről a karját, és átkarolta a nyakát. – Nincs is szükségünk takaróra…

- Ha itt akarunk szeretkezni, akkor lehet, hogy nem ártana egy.

A férfi nevetése megzavart valami kis rágcsálót, ami hangosan neszezve tovaeredt. A szemében a lampionok fénye tükröződött.

- Vacsorázzunk – ajánlotta kedvesen.

William lehengeredett róla, és felült. Nézte, ahogy egy piknikkosárból tálakat szed elő és maguk elé pakolja. Az alkoholmentes pezsgő láttán még jobban becsülte, pontosan tudta, hogy nem iszik alkoholt és nem akarta ráerőltetni. A barátai ezt soha nem értették. Fredericknek pedig még csak magyarázkodnia sem kellett, egyszerűen elfogadta a tényt és alkalmazkodott hozzá.

- Rosemarie nagyon megörült, amikor megmondtam neki, mit szeretnék. – Frederick a teltkarcsú szakácsnőre gondolva elvigyorodott. – Azzal eresztett útnak, hogy a védekezésről ne feledkezzünk el!

William ajka megrándult, nem mosolyodott el ugyan, de látszott, hogy vidáman csillog a szeme.

- S gondoltál arra is?

- Nem.

- Nem?

Frederick egy porcelántányérra zöldséges húst halmozott. Lepényt adott mellé, villát nyomott a kezébe, és gyümölcslevet töltött egy pohárba. William addig nem állt neki enni, amíg nem mert magának is. Közben várta a választ.

- Mindketten tudjuk, hogy nem fogunk lefeküdni egymással. – Frederick megdöbbentően komolyan felelt. A villájára szúrt egy falat húst. Elgondolkodva szemlélte, mintha az segített volna neki abban, hogy folytassa. – Nem egy dugásra kellesz. Tetszel nekem és igen, vonzódom is hozzád. Sőt… - Végre felnevetett. William imádta a szemében a huncut csillogást.

- Szóval ma nem lesz semmi. Csalódott vagyok. – Nekiállt enni.

Frederick rápillantott, a féloldalas kis mosoly láttán bánta, hogy megfogadta, ad maguknak időt. Vajon meddig fogja bírni ép ésszel? William sejthette, mi jár a fejében, mert közelebb ült hozzá.

- Nem akarsz mesélni a családodról? – kérdezte halkan.

- Miért akarod elrontani ezt a szép estét?

- Szeretnélek megismerni.

Frederick már nem is volt olyan éhes, mint gondolta. William sem, még félig sem volt a tányérja, amikor odanyújtotta neki. Rosemarie csalódott lesz majd. Gondosan elcsomagolt mindent. Gyümölcsöt vett elő helyette, odatette maguk mellé. William hanyatt dőlt, a feje alatt összefonta a kezeit. Melléje feküdt, és megint együtt nézték a pislákoló lampionokat.

- Tizenhat évesen kerültem el otthonról. – Az emlékezés mindig szomorúvá tette, holott igyekezett optimistán felfogni a vele történteket. – Apám kidobott, miután kiderült, jobban mondva, bevallottam neki, hogy meleg vagyok. Az egyik osztálytársammal jártam akkoriban, egyikünk családja se tudta, mi a helyzet velünk. Nekik mi csak haverok voltunk, sejtelmük sem volt az igazságról.

- Miért nem mondtad el korábban?

- Ismertem apámat.  

- Anyukád?

- Soha nem mondott ellent apámnak. Ha apám azt mondta, hogy piros, holott kék volt, ő akkor is rábólintott. – Frederick hirtelen fázni kezdett. Felült, és magukra terítette a plédet, amit hozott. William átkarolta, és közelebb húzta, amikor visszadőlt. – Sejtettem, mi lesz, ha kiderül, így inkább hallgattam. Aiden anyja viszont rajtakapott minket és oltári botrány lett. Apám is megtudta, és… és azt hiszem, azt várta, hogy letagadom. Helyette a szemébe mondtam.

- Bántott? – William ujjai megfeszültek a vállán.

- Nem. Csak közölte, hogy kotródjak onnét.

- Van testvéred?

- Kettő. Egy fiú és egy lány. A húgom még kicsi volt, nem is értette, mi történik, de az öcsém már tizenhárom volt. Sírt, és belém csimpaszkodott, hogy ne menjek el. Nagyon nehéz volt. Apám ugyanis szó szerint kidobott a semmibe. Az anyám csúsztatott némi pénzt a táskámba, de ezen kívül csak a laptopom, pár ruhám és a könyveim voltak.  

- Mit csináltál?

- Megpróbáltam beszélni Aidennel, de nem állt velem szóba. Utána pörgettem a telefonomban a névsort, kihez mehetnék, hogy ne egy padon kelljen aludnom. Végül kikötöttem egy olyan környéken, ahol még soha nem jártam. Egy fiatal srác, talán velem idős lehetett, drogot akart eladni nekem. Láttam a tűszúrásokat a karján. Otthagytam. – Fel sem tűnt neki, hogy összekuporodott, ahogy eszébe idézte azt a sötét éjszakát és azt a fiút a vizeletszagú kapualjból. – Volt egy pont, amikor öngyilkos akartam lenni.

- Továbbmentél mégis.

- Igen. Leszólított egy pasi, és megkérdezte, mennyibe kerülök. Elküldtem a fenébe, és elfutottam. Addig futottam, míg bírtam. Mintha elfuthattam volna önmagam elől…

- Nincs semmi baj. – William szorosabban ölelte, és feléje fordult, hogy összesimulhassanak. Belefúrta a nyakába az arcát. – Nincs semmi baj – suttogta, és a hátát simogatta.

- Az egyik üzletnél ki volt téve egy papír, hogy kisegítőt keresnek. Ott ültem az ajtóban egészen reggelig. Egy családé volt, pékárut és bio dolgokat árultak, de a tulaj felesége terhes volt, és kellett valaki, aki árut pakol. Felvettek, és megengedték, hogy ott aludjak a hátsó raktárban. Hajnalban velük kezdtem, utána elmentem suliba és aztán vissza délután. Apám kiíratott az iskolából pár nap után, onnantól egész nap dolgoztam. Vállaltam újságkihordást, futárkodást, pizzakihordást mellette.

- Maxszel hogyan találkoztál?

- Nem mesélte?

William belemosolygott a férfi hajába.

- Dehogynem. Százszor. – Fredericket ölelve arra gondolt, hogy a viccelődése, az állandó mosolya milyen megtévesztő. Valójában ugyanolyan sebzett lélek, mint ő. Max ezt már a legelején megmondta, ő pedig nem hitte el. Mostanáig.  

- Újságot hordtam ki kora reggel. Fáradt voltam, mert későig dolgoztam, és alig aludtam. A kocsija elé fordultam biciklivel. Ma is előttem van az arca, amikor fölém hajolt. Halálra rémült, azt hitte, meghaltam. Szerencsére megúsztam pár kék folttal, csak a bicikli ment tönkre. Az meg nem is az enyém volt, ki kellett volna fizetnem a kárt. Max vállalta, hogy ad pénzt rá, de nem akartam elfogadni. Olyan pasasnak tűnt, aki pénzzel akar elintézni az életben mindent. Ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen a kórházba, és kifizetett mindenféle vizsgálatokat csak, hogy biztos legyen benne, jól vagyok.   

Frederick felidézte az első felismerést, amikor rádöbbent, hogy a férfi őszintén aggódik érte főleg, amikor kiderült, milyen körülmények között él. Jóképű volt és kedves. Fogta a kezét, amíg ellátták a zúzódásait. Egyszer telefonon hívták, akkor arrébb ment, és úgy beszélt az illetővel. Magányosnak látszott. Ugyanolyan magányosnak, mint ő érezte saját magát.

- Meghívott ebédelni, és közben beszélgettünk. Akkor csupán annyit mondott, hogy nincs családja. Arról faggatott, mihez akarok kezdeni az életemmel. – Elvigyorodott, kicsit hátradöntötte a fejét, hogy Williamre nézhessen. – Megmondtam neki, hogy már kezdtem valamit vele. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy felhördült, hogy újságkihordó vagyok! Valóban nem volt semmim, de megdolgoztam a felfújható matracért, ami az ágyam volt, és volt mit ennem. Másnak még ennyije sem volt, és ha így fogjuk fel, akkor szerencsés voltam.

- Ő mégis segíteni akart…

- Segített is. A barátom lett. Nem, nem úgy! Soha nem akart tőlem semmit, nem kérte, hogy feküdjek le vele, bár amikor megtette az ajánlatát, akkor felmerült bennem, hogy ezért bizony kérni fog valamit. Nem voltam naiv kölyök, nem lepődtem volna meg.

- Lefeküdtél volna vele?

Frederick elgondolkodott. A lampionok színes foltokat festettek az arcára.

- Lefeküdtem volna vele, ha nem akar adni érte semmit. Nem lettem volna kitartott szerető, de valószínűleg igent mondtam volna neki. – A színes fényeket nézte elkomolyodva. – Akkoriban mindketten magányosok voltunk.

- Sajnálom, hogy elvesztette a családját.

- Én is. Jó ember és megérdemelt volna egy fiút, akit szerethet.

William gyengéden megérintette az arcát.

- Itt vagy neki te. Olyan vagy, mintha a fia lennél.

- Ő a legjobb barátom… és az apám is ahelyett, akinek nem kellettem.

- Nem mentél haza egyszer sem?

- Max felajánlotta, hogy fizeti a tanulmányaimat, így befejezhettem a sulit és az egyetemet. Utolsó évesként elhatároztam, hogy meglátogatom őket. Hiányoztak. Kiderült, hogy elköltöztek. Max magánnyomozót fogadott, hogy megkeresse őket, de én nem akartam tudni, hol vannak.

- Miért?

Frederick melegséget érzett. A férfira nézett, aki szorosan ölelte még mindig, és komoly arccal figyelt rá.

- Mert már volt családom.

Sokáig hallgattak. Frederick visszafészkelte magát William karjaiba, a férfi pedig a lampionokat bámulta a fejük felett.

- Sokáig azt hittem, hogy együtt vagytok. Van közöttetek valami, amit nem tudtam hová tenni. Miután kiderült, hogy mindketten melegek vagytok, arra gondoltam, biztos Max szeretője vagy. Néha úgy érzem, mintha flörtölnétek.

- Féltékenységet érzek a hangodban.

- Nem is.

- Dehogynem. – Frederick hirtelen felkönyökölt, úgy nézett le rá. Az arca sötétbe borult, de William biztosra vette, hogy mosolyog. – Láttam, hogyan nézel rám. Érdekeltelek már az első pillanattól fogva. Ahogy te engem. Gyerünk, valld be!

- S mi lesz, ha bevallom?

Frederick a férfi mellkasára tette a kezét. Érezte, milyen hevesen ver a szíve.

- Örülök – vallotta be. – Egy ideig azt hittem, csak a saját vágyálmom az, hogy tetszem neked, de Max elmondta, hogy mindig rólam beszélgettek. Ez nem volt véletlen.

- Nem volt az – nyugtatta meg William. – Kirky miatt azonban nem akartam kapcsolatot. Féltem, hogy megint ugyanaz lesz, mint vele. Irracionális félelem volt ez, és nem is igazán tudtam jól kezelni. – Felsóhajtott. – Az volt a baj, hogy akkoriban, amikor Kirky rám szállt, anyukám betegsége sokat romlott. Súlyos volt az állapota, és senki nem tudott semmit, mi lesz, talpra áll-e valaha. Nem mertem otthon beszélni a saját problémáimról, mert nem akartam, hogy ő, az apám és a húgaim még többet aggódjanak. Hagytam, hogy Kirky tönkretegyen.

Frederick érezte a dühöt a hangjában.

- Anyukád hogy’ van?

- Anyu Crohn beteg. Nem untatlak orvosi szakszavakkal, azt jelenti, hogy többnyire a vékony-és vastagbél folyamatos gyulladásban van. Ez a gyulladás aztán átterjedhet a gyomorra, nyelőcsőre. Nem gyógyítható, de kezelhető. Anyu esetében a gyógyszerek már nem használtak, így végül el kellett távolítani a teljes vastagbélt.

- Úristen… Ez szörnyen hangzik.

- Nagyon nehéz volt szembesülni a helyzettel és végigcsinálni. A beültetett sztómának köszönhetően azonban ma már sokkal jobban van, mint két évvel ezelőtt.

- Emiatt halasztottad az orvosit?

- Élnek még anyu szülei, ők sokat segítettek az orvosi költségek kifizetésében, de van két húgom, ők még tanulnak. Amikor én egyetemre mehettem volna, nem volt pénzünk, ezért lettem ápoló. Az egészségügyben dolgozhattam, de támogathattam anyuékat is. Az orvosit halasztottam, amíg lehetett. Jövőre rezidens leszek, akkor már fel kell adnom az ápolói állásom. Megpályáztam egy ösztöndíjat, másfél hónap múlva kiderül, bekerülök-e a programba.  

- William…

- Nem fogadhatom el.

- Honnan tudod, mit akarok mondani?

- Túl sok időt töltesz Maxszel.

- És ez rossz?

- Nem, viszont te is tisztában vagy azzal, hogy én nem egy tizenhat éves kamasz vagyok egyedül a világban.

- Segítségre még neked is szükséged lehet.

- Tudom, és köszönöm.

- Ez akkor is érvényes marad, ha nem működik köztünk a dolog, rendben?!

- Jó ember vagy.

Frederick hanyatt fordult, és nevetésben tört ki.

- Dehogy. – Hirtelen William fölé hajolt. – Beosonhatok majd a szobádba később?

- Nemrég mondtad, hogy nem csak egy éjszakára kellek!

- Nem is. Kettőre. Háromra. – Gyors puszikat nyomott a férfi ajkára minden szónál.

William most határozottan vigyorgott, a mellkasánál fogva ellökte magától. Mosolyogva feküdtek a pléden, nem volt kedvük megmozdulni, megtörni a bensőséges hangulatot.

- Ki fogja leszedni a lampionokat? – Tette fel William a kérdést hosszú idő után.

Frederick erre minden szó nélkül felpattant, és egy fa mögül létrát emelt ki.

- Mi – vágta rá játékos vigyorral.  

William felnézett a magasba, majd rá a férfira. Eltakarta az arcát, fojtottan felnyögött, ami aztán kacagásba fordult át. Frederick még soha nem hallotta nevetni, döbbenten állt. William összeszedte magát, megpróbált elkomolyodni, de nehezen ment. Felemelkedett, és odasétált hozzá. Megfogta a létrát, szemlélte jobbról-balról, mielőtt megszólalt volna.

- Te – javította ki.

- Úgy fair, hogy te is segítesz!

- Tériszonyos vagyok.

Frederick nem akart hinni a fülének, és most ő nyögött fel.

- Ez nem igazság!

- Ne légy gyerek! Egyedül tetted fel, de most itt vagyok és segítek fogni a létrát. Nézd a dolog jó oldalát!

Megadta magát, igaz, nem is volt sok választása, a lampionokat mindenképpen le kellett szedni, mielőtt bemennek. Williamnek különben igaza volt, jól szórakoztak, amíg mindegyiket levarázsolták az ágakról. Egyszer eljátszotta, hogy leesik a létráról, a férfi utána közölte, hogy ezt meg fogja bosszulni. Már egy másikért nyújtózkodott, amikor William nemes egyszerűséggel megrázta a létrát.

Kis híján tényleg leesett, az utolsó pillanatban elkapott egy ágat, és visszanyerte az egyensúlyát. William alatta vígan fütyörészett, amíg ő odafent káromkodott. Lefelé jövet a negyedik fokról rávetette magát, és mivel Williamet az ágyéka szemlélése kötötte le, váratlanul érte, amikor a nyakába esett. Beleestek egy bokorba. Frederick ezen még akkor is nevetgélt, amikor a ház felé sétáltak.

Elsuhant a fejük felett valami, William riadtan felkiáltott, mert apró szárny érintette az arcát.

- Mi a csuda volt ez? – nyögte.

Frederick a sötétbe meredt.

- Biztos csak egy denevér. Egész család lakik itt.

- Ettől most még a hideg is kirázott.

- A bátor férfi, aki tériszonyos és még egy ártatlan denevértől is fél…

- Te… - William feléje nyúlt, de nem érte el, mert eltáncolt előle.

Nekiiramodott. A kosarat letette az ebédlőben. William ott érte utol.

- Szörnyű vagy – jelentette ki.

- Én? – Ártatlan arccal pislogott.

- Megnézem Maxet.

- Veled megyek. Biztos még olvas.  

Maxnél még égett a villany, az ajtó résnyire nyitva volt. A tabletjén olvasott valamit, vékony arcát a feltett olvasószemüveg még karakteresebbé tette.

- Bemenjünk?

- Láthatóan jól van. Hagyd olvasni!

- Hallak ám titeket! – Max ezt úgy mondta, hogy fel sem nézett.

- Hűvös van kint! – Frederick belökte az ajtót, és összedörzsölte a két tenyerét.

Max felnézett, és levette a szemüveget. A szemében jókedv csillant.

- Tényleg?

- Bizony. Igaz, William?

William kesztyűt húzott, ellenőrizte Max hasán a katétert sterilen tartó kötést. A beültetett katéteren keresztül zajlott a dialízis kétnaponta. Bár a legtöbb beteg arról beszélt, hogy nem fáj, valójában nagyon is kellemetlen érzés volt, ezt Maxtől tudta. Vérnyomást és testhőt is mért, ezen közben egyikük sem szólalt meg.

- Miért vannak falevelek rajtatok? – Max kíváncsian szemlélte őket, amikor felfedezte a leveleket a fölé hajoló William hajában.

- Frederick az oka. – William gondosan feljegyezte az eredményeket, majd a férfira pillantott, aki megint ártatlan arccal pislogott.

- Mit csináltál?

- Én? Semmit! Ő volt az oka! Majdnem leestem miatta a létráról!

- Mit kerestél te egy létrán?

- Mondtam, hogy meglepetést akarok szerezni Williamnek.

- Mondtad, de akkor még fogalmad sem volt róla, mivel.

- Lampionokat aggatott a faágakra – szólt közbe William.

- Szép volt?

- Nagyon.

Max elégedetten elmosolyodott.  

- Na, menjetek aludni!

- Aludni? – Frederick játékos évődéssel Williamre pillantott.

- Tűnjetek a szemem elől és valamelyikőtök szobájában bámuljátok így egymást!

- Ne olvass sokáig! – Frederick gyengéden megérintette a kezét, mielőtt kiment volna.

Max tüntetően visszarakta az orrára a szemüveget és folytatta az olvasást. Csak a szája sarkában játszott mosoly.

- Később még benézek – ígérte William komolyan és követte a férfit.

- Reggelizünk együtt? – Frederick bevárta és egészen a szobája ajtajáig kísérte, ami nem volt messze, Maxé mellett.

- Minden vasárnap együtt reggelizünk.

- Tudom, de most már más lesz.

William ebben igazat adott neki.

- Jó éjszakát!

- Jó éjt!

Frederick elégedetten ballagott be a szobájába. Automatikusan rápillantott az ott hagyott telefonjára, és elkomorodott. Allen Kirky üzeneteire vágyott a legkevésbé. Továbbküldte őket a magánnyomozónak, aki Maxnek szokott dolgozni, és megkérte, hogy nézzen utána a férfinak. Itt volt az ideje, hogy Kirky megtanulja, rossz emberrel húzott ujjat.

            A vasárnap nagy részét hármasban töltötték. Együtt reggeliztek, utána olvastak odakint, mert kivételesen meleg lett aznapra. William az orvosi könyveket bújta, komoly arccal, szája néha némán formálta a latin szavakat. Frederick a telefonján tőzsdei híreket olvasott, míg Max valami történelmi regényt. A Judson házra kivételes béke telepedett.

Ebéd után Max elaludt, Frederick pedig rávette Williamet, hogy filmet nézzenek. Nem tudtak megegyezni. Előbbi vígjátékot akart, utóbbi krimit. Előbbi megpróbálta kijátszani a születésnap ütőkártyát, de utóbbi makacsabb volt, mint ő. Végül inkább kimentek teniszezni, és csak akkor indultak befelé az ütőket letéve, amikor Lorelai szólt, hogy Max felébredt.

Mindketten csatakosak voltak az izzadtságtól, Frederick elégedett vigyorral lépkedett, mert minden szettet megnyert. A telefonjára viszont nem figyelt, a kispadon hagyta. William lépett vissza érte, rápillantott a kijelzőre, amikor üzenet jelent meg rajta. Elsápadt, majd dühösen összeszorította a fogát. Frederick méterekkel előrébb járt, megállt, hogy bevárja.

- Észre sem vettem. Köszi! – Vette el tőle az Apple-jét. – Mi a baj? – Megnézte a kijelzőt, majd felsóhajtott.

- Miért nem mondtad el?

- Nem akartam, hogy aggódj.

- El kellett volna mondanod, hogy Kirky rád szállt!

- Pont azt akarja elérni! – Frederick arca megkeményedett. Árnyék suhant át a tekintetén, mintha egy madár szállt volna el felettük. – Nem én vagyok a célpontja, hanem te, de nem fogom hagyni, hogy bántson! Eleget szenvedtél miatta. Itt az ideje, hogy megtanulja, vannak nála erősebbek is.

- Te nem olyan vagy, mint ő. Nem tudsz bántani másokat. Őt sem fogod, és ezt nagyon jól tudja.

- Miből gondolod ezt?

William nyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak állt némán. A férfi hangja hideg volt, és hirtelen idegen lett, akit soha nem ismert. Felszegett fejjel állt, nem mosolygott. Ilyen arccal fogadhatta tizenhat évesen, amikor az apja kidobta otthonról.

- Ne hidd, hogy attól kezdve, hogy Max támogatott, nem kellett megharcolnom semmiért. A legtöbben azt hitték, egy kitartott szerető vagyok, összesúgtak a hátam mögött. Maxnek egy fillérje sincs a cégemben, nem fogadtam el tőle semmit. Mindenért megdolgoztam, amit aztán befektettem, de ezt az emberek nem akarták tudni. Őket csak a szaftos pletykák érdekelték. Meg kellett tanulnom, hogy senkiben sem lehet megbízni és minden kerül valamibe. – Közelebb lépett, mélyről szedte a levegőt és ökölbe szorult a keze. – Kedvellek. Kedvelem Tony Sanchezt is, akit Kirky megtámadott. Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy bántja azokat, akik fontosak nekem. S ha ehhez az kell, hogy ugyanolyan utolsó féreg legyek, mint ő, akkor megteszem mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Megértetted?

- Igen.

- Vacsoránál találkozunk. – Sarkon fordult, és otthagyta. Kettesével rohant fel a lépcsőn, és hangosan becsapta maga mögött az erkélyajtót. Iszonyatosan mérges volt. A szobájába érve nagy léptekkel a fürdőszobába ment, aztán meg állt és elmondta magát minden hülyének. Leült a kád szélére, és továbbküldte az üzenetet. A halk kopogásra felpillantott. William úgy ment be hozzá, hogy észre sem vette, és most ott állt a küszöbön.

- Kopogtam, de nem hallottad.

- Sajnálom.

- Én is. – William leült mellé.

- Nem akartam rád zúdítani. Nem rád vagyok dühös.

- Ahogy én sem.

- Zuhanyozunk együtt?

- Mit csinálsz, ha igent mondok? – Jól látta a férfi szemében felbukkanó vidám szikrákat.

- Elkezdelek vetkőztetni, mielőtt meggondolod magad.

- Meztelenül is meggondolhatom magam.

- Biztos?

A vágy láthatatlanul kavargott közöttük, oda-vissza áramlott a levegőben, sistergő feszültséget hagyva mindkettejükben. Frederick közelebb húzódott, összeért a testük.

- Ezzel előbb-utóbb kezdenünk kell valamit.

- Ezzel?

- Tudod, mire gondolok.

- Igen, tudom.

Egyre közelebb hajoltak egymáshoz. William a szavait már közvetlenül a férfi ajkára lehelte, amit aztán finom csókokkal birtokba is vett. Az arcára simította a tenyerét, elmerült a szájában, és a hátára tett kézzel közelebb vonta magához. Frederick ujjai a hajába túrtak, halk kis nyögés hallatott, aztán olyan mohón tapadt hozzá, amitől felrobbant minden érzéke. Lejjebb csúsztatta a kezét, befurakodott az átizzadt póló alá. Az érintéstől mindketten megdermedtek, megdermedt talán maga a pillanat is. Lélegzetvisszafojtva nézték egymást, a másik szemében a türelmetlen éhséget.

Szó nélkül kezdték vetkőztetni egymást, miközben felállva a zuhany felé botorkáltak. Frederick nagy nehezen kitapogatta a csapot, megeresztette a vizet. Mire gőz szállt fel a kabinból, addigra William ujjai és ajka bejárta a férfi minden porcikáját. A lezúduló víz hangja elnyomta a sóhajokat és nyögéseket. Puha melegségbe burkolta összesimuló testüket. Elmosta gátlásaikat, bizonytalanságaikat, míg nem maradt más, csupán a meztelen valóság, az egymás iránti sóvárgás és aztán a vad kielégülés.

Némán kapaszkodtak egymásba, az ajkuk még a másikét kereste. Frederick lehunyt szempilláin egy vízcsepp ücsörgött, egy másik könnycseppszerűen gördült alá. William a nyakába temette az arcát, túl szép volt most az érzés, hogy megszólaljon vagy egyéb mozdulatot tegyen.

- Remeg a lábam… - Frederick törte meg végül a csendet, szakította szét a zuhanyrózsából áradó víz hangját.

- Több magnéziumot kellene bevinned a szervezetedbe.

A reszkető nevetésre felpillantott. A férfi kacagva kapaszkodott belé, és úgy nevetett, ahogy még soha nem hallotta. Egészen más volt, mint máskor. Vagy talán amiatt, ami köztük történt, másként reagált.

- Mi olyan vicces ezen?

- Kiváló orvos lesz belőled. – Frederick vigyorogva megcsókolta, majd levette a tusfürdőt. – Most már valóban zuhanyozhatnánk. Ne nézz így! Komolyan! William! – Nevetése visszhangzott a fürdőszobában.

Vacsorára kerültek elő, Maxnek elég volt rájuk pillantania, hogy tudja, mivel mulatták az időt.

- Megvolt a tenisz? – kérdezte megátalkodottan.

- Játszottunk pár szettet, jó volt, szép az idő odakint. – Frederick elvörösödve huppant le az egyik karosszékbe. Maxnek soha nem tudott hazudni.

William a megszokott, megfejthetetlen arccal nézett rá.

- Nem vagyok jó teniszben – válaszolta.

- Frederick nyert? S mi volt a jutalma?

A két férfi összenézett. Sok minden volt a pillantásukban, amin Max elnevette magát.

- Most min nevetsz?

- Mi olyan vicces?

A férfi nem felelt, tüntető mozdulattal maga elé húzta a könyvét. Csak akkor tette le, amikor magára hagyták. Elkomolyodott. Örült a fiúknak. Mindig aggódott, mi lesz Frederickkel, ha ő már nem lesz. William komoly és becsületes férfi volt, olyan, aki biztos pontot jelent majd a számára. Remélte, hogy így lesz. Annyira akarta, hogy így legyen.

Azt szerette volna, hogy Ricky azt az életet élhesse, amit ő sohasem. Szabad legyen és boldog. Legyen családja, partnere és talán gyerekei. Neki ő jelentette a fiút, akit elveszített a feleségével együtt, a sors küldte talán kárpótlásul. Felsóhajtott, milyen buta gondolat.

Fájdalmasan lehunyta a szemét, szorosan összezárta. Az orvosok szerint nemsokára soha nem fogja kinyitni. Álmatlan éjszakákon rettegte a halált. Töprengett, mit tegyen. Harcoljon vagy adja fel. Mindig is megharcolt önmagáért, hát, most sem volt kérdés, hogy ezzel is megküzd. Túlságosan tisztelte az életet ahhoz, hogy öngyilkos legyen például. Vagy talán rettegett szembenézni a halállal? Néha maga sem tudta.

Az egészben azt sajnálta a legjobban, hogy Rickynek végig kellett néznie, mint épül le és adja fel a veséje a szolgálatot. Gyűlölte, hogy a fiának végig kell néznie, ahogy ő meghal. Hányszor elküldte maga mellől! Veszekedett vele, kért és könyörgött. Ricky azonban maradt, és mindig mosolygott, hogy neki örömet szerezzen.

A telefonjárt nyúlt, megnyitotta a galériát. A fotókat pörgette, és iszonyúan magányosnak érezte magát. Amikor kiderült a betegsége, jobban mondva az, hogy milyen előrehaladott stádiumban van, sok mindent átgondolt. Azt is, hogy nem köthet maga mellé egy olyan férfit, aki mással boldogan leélhet még hosszú éveket. Elliott Norton vele egyidős volt, majdnem két évet éltek együtt, mielőtt elküldte. Azt akarta, hogy boldog legyen. Vele nem lett volna az.

Ennek már két és fél hónapja volt. Elliott azóta nem jelentkezett. Frederick szerint Európába utazott, hogy ott létrehozzon valami vállalkozást. Remélte, hogy megismerkedik valakivel, aki boldoggá teszi. Másrészről meg üvölteni tudott volna a féltékenységtől és a tehetetlenségtől. Rosszkedvűen forgatta a kezében a telefont, ujjai önálló életet éltek, ahogy elkalandozott a figyelme. Arra eszmélt fel, hogy a férfi szólongatja.

- Max, ott vagy? Jól vagy? Max, kérlek! – Észre sem vette, hogy felhívta a férfit…

Kinyomta a hívást, miközben a torkában dobogott a szíve. Aztán olyan erővel vágta a földhöz a telefont, hogy darabokra törött. William berohant a hangra, biztos a szobájában tanult. Megtorpant, ahogy meglátta elfordított arcát. Nem kérdezett semmit, csak lehajolt és összeszedte a darabokat. Összerakta, de nem kapcsolta be. Némán leült mellé egy székre, és aztán csak ültek szótlanul a hangtalan szobában.