2. fejezet

2.

            A napok gyorsan teltek a Harrison birtokon. Dwight beleszokott a munkába, megismerkedett az épületekkel, karámok elhelyezkedésével, megszokta a bőrkeményedéseket a tenyerén, és Keith kiállhatatlan modorát.

- Laurel jobban van? – Wilbur mellette üldögélt a lépcsőn.

Ebédszünetük volt. Dwight kávét iszogatott, míg Wilbur elmélyülten cigizett.

- Reggelre lement a láza. Mondtam a tanárnőnek, hogy szóljon, ha megint rosszabbul van. – Laurel éjszaka belázasodott, de ragaszkodott ahhoz, hogy iskolába menjen. Az apja nagyon remélte, hogy nem betegszik meg.

- Nehéz lehet.

- Mi? – Dwight a férfira nézett.

Az öreg mélyet szívott a cigiből, és csak akkor válaszolt, amikor kifújta a füstöt.

- Egyedül nevelni őket. Az enyémeknek már saját családja van. Nem tudom, hogy a feleségem nélkül hogyan neveltem volna fel őket. Az én Barbarám nagyon jó anya volt, és nem hiszem, hogy tudtam volna pótolni őt.

Dwight a kávét bámulta a bögrében.

- Nem akarom pótolni az anyjukat. Stacy… Tudod, Stacy, a maga módján szereti őket. Akkor, amikor elváltunk, és elvitte a lányokat magával, majd’ belepusztultam.

- Hogyan kerültek vissza hozzád?

- Stacy a munkája miatt ide-oda ingázott az országban, és vitte magával a gyerekeket is. Alig láttam őket abban az egy évben. Aztán megismerte a mostani férjét, és terhes lett. Nem viselte jól, depressziós lett. Tom, a férje felhívott. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy amíg jobban nem lesz, a lányok visszaköltöznek hozzám.

- Ez mikor volt?

- Majdnem négy éve. A lányok keveset látják, de gyakran beszélnek vele telefonon meg interneten. Skype-on, vagy hogy hívják, nem értek hozzá. – Dwight ivott egy kortyot. Nem vette észre, hogy Keith ott áll az ajtóban mögöttük. – Emily néha hiányolja, de Laurel nem beszél róla.

Wilbur a térdére könyökölt, elmeredt a levegőbe.

- Én azt mondom, fiam, hogy szerencsés gyerekek, amiért veled vannak.

- Kösz!

- Nem akarsz újranősülni?

- Nem igazán. Az elmúlt években volt pár kapcsolatom, de semmi komoly. Bár egy fiúnak örülnék…

- A mai nők már nem olyanok, mint régen. Karriert akarnak, nem családot.

Dwight erre nem mondott semmit. Állával a közeledő autó felé intett, ami mögött porfelhő szállt fel.

- Ki lehet az?

- Sonia.

Az öreg és ő egyszerre rezzentek össze Keith hangjára.

- Nem is hallottalak – morogta Wilbur szemrehányóan.

- Mert éppen Dwight-ot faggattad olyasmiről, amihez semmi közöd.

- Csak beszélgettünk. Tudod, amit két ember szokott, ha van pár perc szabadideje.

- Láthatóan nektek elég sok van belőle, ha ráértek ilyesmire.

Dwight felhajtotta az utolsó kortyokat, és felállt, hogy bevigye az üres bögrét a konyhába. Szótlanul elment a férfi mellett, nem nézett rá, így nem láthatta Keith töprengő arckifejezését. Wilbur válaszát azonban hallotta.

- Hát, fiam, hogy te mekkora hülye vagy!

Dwight elvigyorodott. Gyorsan elmosogatta a poharat, félretette száradni. Közben Sonián gondolkodott. Amióta ő itt dolgozott, az asszony nem járt a birtokon. Állítólag beteg volt. Mondjuk, mindhárman rendet tartottak a házban, és a fagyasztóban is volt még kaja, amit a nő készített. Az első két napon Keith ugyan mondta neki, hogy melegítsen, de inkább evett szendvicset.

Wilbur viszont ragaszkodott hozzá, hogy közösen ebédeljenek (mármint kettesben, mert munkaadójuknak eszébe se jutott enni délben), így ő is Sonia főztjét ette. Tény, hogy az asszony remekül főzött, csak az öreg szerint a modora hagyott némi kívánnivalót maga után. Ő meg nem merte mondani, hogy utóbbi Harrisonról is elmondható, mert az már nyilvánvalóvá vált, hogy Wilbur a fiaként szereti Keith-t.

Mire visszaért, egy idősebb asszony állt a verandán. Wilbur eltűnt valamerre, csak Keith maradt ott.

- Maga Alton, ha nem tévedek. – A nő úgy mérte végig, mintha egy különösen undorító bogarat sodort volna elébe a sors. Alacsony volt, teltkarcsú, fekete haját összefogta a tarkóján, sötét szemét fekete szemceruzával húzta ki. Valaha nagyon szép nő lehetett, mostanra megfakította az idő.

- Dwight Alton. Sonia Martinez. – Keith ezzel el is intézte a bemutatást, amit Dwight nem is bánt túlságosan.

- Örvendek, asszonyom! – bökte meg a kalapját, aztán elment mellettük, hogy folytassa a munkát. A pillantása alapján megállapította, hogy nem akar vele közelebbi ismeretségbe bonyolódni.

- A segge jó, de hogy azon kívül veszed-e valami hasznát, fiam, azt nem tudom. – Sonia hangja elég erős volt, hogy ő is hallja. Majdnem orra bukott, de sikerült eljutnia az istállóig.

- Ki a franc ez a nő? – nyögte ki, amint belépett, és meglátta Wilburt.

- Sonia Martinez.

- A nevét tudom.

Az öreg erre elvigyorodott.

- Megtapogatott?

- Mi? Nem! Te jó ég!

- A kölyköt szokta.

- Keith-t? – Dwight szája tátva maradt.

- Ezek szerint nem hallottál még Soniáról… - állapította meg Wilbur, és leült egy szénabálára.

- Nem tudom, hogy akarok-e hallani róla.

- Sonia imádja a férfiakat. Három lánya van, és ebben rá ütöttek.

- Komolyan mondod?

- Persze. Rosa gyakran eljön vele, rajong a kölyökért, csak a kölyök nem rajong érte. Soniát kedveli, mert ami a szívén az a száján, és ő azt nagyon becsüli egy emberben. A lányai már más esetek.

- Miért mondod el ezt nekem?

- Mert a kölyök nem kedveli Rosát, és biztos vagyok benne, hogy kijön az anyjához. – Wilbur cigire gyújtott. – Vigyázz Rosával! Könnyen repülhetsz innen, ha nem tartod meg tőle a távolságot.

- Azt mondtad, hogy Keith nem kedveli. Akkor miért foglalkozna azzal, hogy összejövök vele?

Wilbur felnézett rá, a tekintete olyan volt, mintha egy értetlen gyerekkel beszélne.

- Rosa olyasmikre is rávesz egy tisztes férfiembert, amit alapvetően esze ágában sem lenne megtenni.

- Szerintem ez csak akkor történhet meg, ha az a férfi eleve nem tisztességes.

Wilbur erre köhécselve felnevetett.

- Hallod ezt, kölyök? – bámult el Dwight válla felett, aki azonnal az ajtó felé kapta a fejét.

- Hallom. – Keith arcán nem látszott semmi érzelem. – Kíváncsi vagyok, hogy akkor is így vélekedik-e, amikor Rosa a farkát markolja majd – mondta, miközben elment mellette.

Az öreg még hangosabban nevetett. Dwight megdörzsölte az arcát. Úgy vélte, jobb, ha nem válaszol. Ettől függetlenül nem ment ki a fejéből, néha eszébe jutott a férfi éles hangja, bár másvalamin jobban kellett volna törnie az eszét. Norma ugyanis reggel megállította, hogy a következő hónaptól felemeli a lakbért. Próbálta meggyőzni, hogy a gyerekeit nevelnie kell valamiből, de az asszony azzal érvelt, hogy neki meg élnie kell valamiből.

Késő délutánra lehűlt a levegő. Sonia már elment, miután pár óra alatt megfőzött egy hadseregnek való kaját, kimosott és kitakarított mindkét házban. Egészen az istállókig elhallatszott ingerült hangja, amivel Harrisontól búcsúzott. Az már nem volt érthető, mi a baja, és persze Keith se mondott semmit, amikor összefutottak.

Dwight a férfi után bámult, aki a nagy ház felé sietett. Feltűrt ingujját leengedte, és rosszkedvűen megtörölgette a zsebkendőjével a tarkóját. 

- Vihar jön – jegyezte meg Wilbur.

- Látom. – A sötét felhők a város felől húzódtak feléjük.

- Nem mész a lányokért?

- Norma vállalta, hogy ma elmegy értük. – Kiegyengette a hátát. – Van egy kis lelkiismeretfurdalása, amiért emeli a lakbért.

- S úgy gondolja, hogy azzal jobb lesz, ha vigyáz a lányokra egy estét?

- Valószínűleg. – Dwight igyekezett nem gondolkodni ezen. – Megyek, bezárom a tyúkokat. – Elindult a tyúkólak felé, és megszaporázta a lépteit, amikor egy nagy széllökés majdnem ledöntötte a lábáról. 

Wilbur tovább ücsörgött a szénabálán, amit korábban kicipeltetett Dwighttal az istálló elé. Csak akkor állt fel, amikor az első esőcseppek az arcát érték. Keith nagy léptekkel tartott feléje.

- Be kell hajtanunk a lovakat! Norma most hívott, hogy nagy vihar volt a városban.

- A kislányok?

- Nincs semmi bajuk.

Elkezdték behordani a kinti szénabálákat, amiket a lovaknak készítettek elő. A visszatérő Dwightnak elég volt ránéznie Keith arcára, hogy tudja, baj van.

- Mi történt?

A férfi elmondta neki is, amit Wilburnek.

- Hajtsuk be a lovakat! – Keithnek már kiabálnia kellett, mert a nagy szél elvitte a hangját. Dwight azonban mozdulatlanul állt, látszott, hogy legszívesebben itt hagyna mindent. – Dwight, szükségem van a segítségére! – Harrison megragadta a karját. – Utána én magam viszem be a városba, de most hajtsuk be a lovakat!

Wilbur és ő is biztosra vették, hogy a férfinak nem lehetett könnyű kimondania ezeket a szavakat.

- Menjünk! 

A vihar közben elért a birtokig. A nagy szélhez villámok és dörgések társultak. Az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Wilbur eddigi tunyaságához képest meglepő gyorsasággal húzta el a bokszok ajtaját. Keith hangjára a lovak azonnal a karámkapuhoz gyűltek.

- Szeszély! – A férfi megragadta a lova fejét, és odahúzta magához. Akármit is suttogott a fülébe, az állat láthatóan sokkal nyugodtabb lett tőle. – Követni fogják a többiek, nem lesz semmi baj! – Keith elől haladt, irányította Szeszélyt, és amikor már biztosra vette, hogy eljut az istállóig, ahol Wilbur várta, akkor ellépett mellőle. Dwight kezdett megnyugodni, félt, hogy a dörgés és villámlás megijeszti az állatokat. Nem sok kedve volt ebben a viharban lovakat kergetni a mezőn. 

Korai volt az öröme. Az egyik fiatal ló korábban többször ki akart táncolni a sorból, de eddig a többiek vissza tudták tartani. Most azonban az egyik különösen erős dörrenésre, amitől ők is úgy érezték, mintha megsüketültek volna, ijedt nyerítéssel felágaskodott.

- Keith! – A férfi riadtan megfordult, a szemében megvillant a villám fénye. Dwight gondolkodás nélkül vetődött rá, és megtaszította. Belezuhantak a sárba, tisztán hallották, amikor a hatalmas állat patája földet ért mögöttük. – A francba! – A ló pont ott toporgott, ahol az előbb Harrison állt.

Összenéztek. Egyikük sem szólalt meg, miközben feltápászkodtak, és a fejükbe nyomták leesett kalapjaikat. Keith beszélni kezdett az állathoz, Dwight addig beterelte azt a kettőt, amelyek ott szobroztak mellette. Csuromvizesen, lihegve segített bezárni a bokszokat. Szénát vetett eléjük, friss vizet vitt nekik. Wilbur halkan beszélt hozzájuk, miközben sorban haladva szárazra törölte őket. Alig hallotta a suttogását, mindenesetre az állatok sokkal nyugodtabbak lettek tőle. Keith kimerülten lépkedett az utolsó mellett, és hagyta, hogy az öreg kivegye a kezéből a kantárt, amivel végül sikerült bekísérnie az állatot.

- Üljön le! – Dwight egy pokrócot terített a vállára.

- Jól vagyok.

Wilbur megállt előttük.

- Zuhanyozzatok le, és öltözzetek át, mielőtt megfáztok itt nekem! Én addig maradok.

Keith láthatóan tiltakozni akart, végül mégis bólintott. Némán mentek át az irodaépületbe, az közelebb volt. Útközben Dwight kivette a hátizsákját a csomagtartóból, amiben váltóruhát tartott. Keith villanyt kapcsolgatott az épületben, és éppen a folyosón túrta a beépített szekrényt, amikor a férfi belépett.

- Emlékeztem, hogy van itt ruhám – mondta, ahogy meglátta.

Mindkettejükből csepegett a víz, tócsát hagyott a padlón. Egymást nézték.

- Biztos jól van?

Keith bólintott.

- Egy-két kék-zöld folt még nem a világvége. Köszönöm.

Dwight felsóhajtott.

- Zuhanyozzunk le! Kezdek fázni. – Elment a férfi mellett. Tudta, hogy az irodához is tartozik egy fürdőszoba, így nem ajánlotta fel, hogy átadja a szállás fürdőjét. Úgy érezte, hogy valami változott. Csak azt nem tudta, hogy mi. Már a víz alatt állt, amikor rájött, hogy Keith rekedt hangjában nyoma sem volt ingerültségnek, ami általában érződött rajta.

A verandán találkoztak. Dwight arra számított, hogy várnia kell a férfira, de tévedett. Keith zsebre dugott kézzel nekidőlt az egyik oszlopnak, és a vihart bámulta. A villám fénye kirajzolta vékony alakját. Átöltözött, a megszokott, agyonmosott, bő ruhák helyett most egy feszes farmer és egy fehér ing volt rajta. Sokkal vékonyabb volt, mint Dwight gondolta volna. Kis habozás után odaállt mellé.

- Emily kicsi korában nagyon félt a dörgéstől – mondta, maga sem tudva miért beszél erről. – Sokáig tartott, mire rájött, hogy nincs mitől tartania.

- Én is féltem. – Keith füle mögött egy csepp víz folyt végig a nyakán. Még nedves volt a haja, nem törölte teljesen szárazra. – Anyám mindig odaült az ágyam szélére, és énekelt. Volt, hogy másnap nem volt hangja, mert egész éjszaka dúdolt mellettem.

- Már nem fél…

A férfi ránézett. Szomorú volt a tekintete.

- Rájöttem, hogy vannak félelmetesebb dolgok is a viharnál. Jöjjön, hazaviszem!

- Nem kell.

Harrison kételkedve bámult rá. Tudta, hogy a furgonja miatt, ami nem volt mai darab, és az utóbbi időben egyre többet kellett szerelnie.

- Nem lesz gond, de kösz. Reggel jövök! – Leszaladt a lépcsőn, és bár a kocsija alig pár lépésre volt, így is sikerült bőrig áznia.

- Dwight!

- Igen? – Hunyorogva bámult vissza a férfira.

- Költözzön ide a lányokkal!

- Tessék? – Dwight azt hitte, hogy rosszul hall.

- Kényelmesen elférnek mindhárman – kiáltotta Keith. – Nem kellene ennyit ingáznia. Gondolja meg!

- Miért ajánlja fel ezt most? Nem tartozik semmivel!

Harrison félrebillentette a fejét.

- Talán mégis!

- Nem azért csináltam!

- Tudom. Csak gondolkodjon el rajta! Vegye úgy, hogy önös érdek vezérel!

- Ezt már jobban elhiszem!

Dwightnak az a kényszerképzete támadt a szakadó esőben, hogy Keith mosolyog. Búcsút intett neki, és beszállt a kocsiba. A lámpák élesen megvilágították a férfit, amíg ki nem fordult az épület elől. Dudált Wilburnek, aki az istálló ajtajából integetett neki.

Miközben óvatosan kerülgette a vízmosásokat és néhány helyen a letört ágakat az úton, nem ment ki a fejéből Keith Harrison magányos alakja. Nem értette, miért él egyedül azon a hatalmas birtokon. Mert azt az elmúlt hetekben felismerte, hogy nem rossz ember. Igaz, hogy sokat kiabált, és elvárta a kemény munkát, viszont soha nem kért többet annál, mint amit ő maga is el tudott végezni. A lovakkal úgy bánt, ahogy más a feleségével sem, és ez máris megcáfolta azt, hogy érzéketlen lenne.

Sikerült meglepnie azzal, hogy felajánlotta, költözzön a lányokkal a farmra. Valószínűleg a hála mondatta vele, de komolyabban átgondolva, ez megoldotta volna egyelőre minden gondját. Ha Keith hosszabb távon alkalmazná, és nem kellene lakbért fizetnie, tudna spórolni. Beszélnie kell erről Wilburrel, ő biztos tudni fogja, mennyire volt komoly Keith ajánlata.

            A lányok közül Emily viselte a legjobban a költözést a következő hétvégén. Dwight-ot végül Wilburnek sikerült meggyőznie, pontosan tudta, hogy mivel hasson rá a legjobban. Igaza volt, a lakbér megspórolása olyasmi volt, amit a férfi nem hagyhatott figyelmen kívül. Erre Donna is figyelmeztette, de egyúttal arra is felhívta a figyelmét, hogy főnöke a legszemetebb pasi a környéken.

Harrison csupán egy bólintással reagált a tényre, hogy odaköltöznek. Az öreg szerint viszont örült, hogy elfogadta az ajánlatot. Dwight semmi érzelmet nem látott a napbarnított arcon, örömet a legkevésbé sem, de ezt megint csak nem mondta.

Norma azonban egyáltalán nem volt boldog. Még sírt is, hogyan talál új bérlőt a lakásra. Ahogy Dwight Donnától megtudta, két nappal később már egy fiatal pár költözött a helyükre. Nem volt könnyű otthagyni a kis otthont, a lányok nagyon szerették a lakást, és közel volt mindenhez a városban. Innentől kezdve gondolkozhatott azon, hogy spórol egy új kocsira, mert a napi ingázás, amikor vitte és hozta a gyerekeket, megviselte a rozoga furgont.

Csomagolás közben jött rá, milyen kevés holmijuk van. Inkább a lányoknak volt több mindenük, játékok, könyvek, ruhák. Wilbur felajánlotta, hogy segít pakolni, de nemet mondott. Szerette volna, ha ezt a feladatot a lányokkal oldja meg. Sokat beszélgettek közben, igyekezett felvidítani és meggyőzni őket, mekkora kaland előtt állnak.

Az első éjszaka volt a legnehezebb, mert végül mindkét kislány nála kötött ki, habár a mellette levő szobába költöztette őket. Alig aludt, az ágy szélére húzódva hallgatta a szuszogásukat, ahogy kiskorukban. Elgémberedve, kimerülten riadt fel hajnalban. Már a lovakat vezette ki a karámba, amikor a lányok felébredtek, és integettek neki a verandáról.

Emily a másnap nagy részét a lovak bámulásával töltötte. Délután Keith, aki amúgy rezzenéstelen arccal ment el egész nap a gyerekek mellett, megállt Dwight mellett.

- Vigye el lovagolni!

- Tessék?

- A lányát. Biztos örülne neki. – Pár lépés után visszafordult. – Teliholdat vigye, ő a legnyugodtabb.

- Köszönöm! – Dwight még mindig a meglepetéssel küszködve odaballagott a lányához. – Mit szólnál, ha lovagolnánk egyet?

- Szabad? – Emily felsikoltott, amikor az apja bólintott. – Igen!

- Köszönd meg majd Mr. Harrisonnak is!

- Oké! – A kislány futva tartotta vele a lépést. – Kár, hogy Laurel nem szereti a lovakat.

- Nem baj az. – Dwight tudta, hogy nagyobbik lánya inkább a könyveket szereti, és nem is bánta. Nagyon büszke volt az ő okos nagylányára.

- Mi a baj? – Emily felnézett rá, amikor megállt és az út felé bámult. – Jön valaki? – fordult ő is arrafelé.

- Biztos Sonia. Menjünk! – Csak az istálló ajtajában fordult meg, hogy lássa, ki jött.

Nem tévedett, Sonia volt az, de nem egyedül érkezett. A kocsiból kiszállt egy középmagas, karcsú lány is. Olyan hosszú lábai voltak, hogy Dwight nagyot nyelt a láttára. Úgy sejtette, hogy ő Rosa. Találkozott a tekintetük, a lány elmosolyodott, és kis habozás után elindult feléjük. Dwightnak kellett vennie egy mély levegőt, hogy ne ringatózó melleit bámulja.

- Azt hittem, lovagolni mennek. – Keith hűvös hangjára összerezzent.

- Igen, csak nem tudtam, ki jön.

- Sonia az. – A férfi elment mellette. Dwight figyelmét nem kerülte el, hogy megragadja a lány karját és szinte kényszeríti, hogy vele menjen.

- Apu, megyünk? – Emily a karjába csimpaszkodott, ami magához térítette.

- Igen, persze.

Rosa ezt követően mindig elkísérte az anyját, de Keith minden egyes alkalommal szinte a semmiből bukkant elő, és megakadályozta, hogy kettesben maradjanak. Dwight felvetette Wilburnek, hogy a férfi féltékeny, mire az öreg olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy az oldalát fogta.

- Tévedsz, fiam – rázta a fejét, miután összeszedte magát. – Téged félt attól a lánytól – bökte mellkason izületes mutatóujjával, aztán kacarászva tovább ballagott.

- Engem? Wilbur, várj! – A férfi után szaladt. – Mi a csudáért féltene engem Rosától? Nem vagyok kisgyerek!

- Rosa minden férfit kisgyerekké tud tenni, ha arról van szó. Kifacsar, aztán eldob. A kölyök csak ettől akar megvédeni.

- Engem nem kell megvédenie. Egyáltalán miért tenne ilyet?

Wilbur jókedvűen pislogott rá.

- A kölyök kedvel téged. Máskülönben nem engedte volna meg, hogy ideköltözz a lányokkal.

Dwight ebben nem igazán értett egyet az öreggel, de nem akart vitatkozni. Eszébe jutottak ugyanis a lányok, akiket már egy ideje nem látott az udvaron.

- Megnézem a gyerekeket! – sóhajtotta.

Biztosra vette, hogy bent vannak a házban, és csak remélni merte, hogy nem mentek be Harrison irodájába. Megkönnyebbült, amikor nem találta ott őket. Nem voltak a konyhában és a szobájukban sem, mire a homlokát ráncolta. Hangokat hallott a fürdőszoba felől. Belesett, aztán alig akart hinni a szemének.

Keith Harrison egy széken ücsörgött a fürdő közepén. A vállára egy kopott törölköző volt terítve. Laurel mellette állt. A nyelvét kinyújtva azon igyekezett, hogy a kezében tartott ollóval újabb tincset vágjon le a hajából. Emily ügyelt a rendre, azonnal összesöpörte a lehulló hajat. Dwight majdnem felnevetett, de az ajkába harapva elfojtotta. Keith morcosnak látszott, és ötlete sem volt, hogyan vették rá a lányok, hogy levágják a haját. Nem szólt, inkább lábujjhegyen kiosont. Csak kint merte elnevetni magát.

- Nem tudom, a kölyök merre van. – Wilbur félórával később a hátát egyengette. – Te sem láttad?

- A lányokkal van.

- Valóban? – Az öreg fura arcot vágott.

- Igen. Miért?

- Általában távol tartja magát a gyerekektől.

- Nem ismered a lányaimat.

Erre mindketten elvigyorodtak, de aztán Dwight meglátta Emilyt, ahogy feléjük fut.

- Apu, apu!

- Mi történt?

- Keith vérzik! Tiszta vér minden! Apu, gyere, gyere! – A kislány a ház felé húzta.

Dwightnak eszébe jutott az olló.

- Maradj Wilburrel! – lökte az öreg karjaiba Emilyt, és futásnak eredt. Lihegve zuhant be a fürdőszobába, aztán a szemét lehunyva nekidőlt az ajtónak. – A frászt hoztátok rám! – nyögte.

Keith sötéten rábámult. Egy törölközőt szorított a fülére. Laurel megszeppenve ácsorgott mellette, az ollót még mindig a kezében szorongatta.

- Sajnálom, apu! Véletlenül megvágtam a fülét.

- Semmi baj, kicsim! – Az apja odalépett hozzá, és elvette tőle a véres ollót. – Emily kint van Wilburrel. Kimennél hozzá, és megnyugtatnád?

Laurel bólintott, és kifutott.

- Megmondaná, hogy miért a lányokkal vágatja a haját? – Dwight nekidőlt a mosdónak, és összefonta a karját a mellkasán.

- Magam akartam, de nem hagytak békén. – Keith elvette a törölközőt, megszemlélte a vért, majd kelletlen sóhajjal az ölébe ejtette. – Nincs időm elmenni a fodrászhoz, és már idegesített, hogy ilyen hosszú. Pechemre nem zártam be az ajtót, és megláttak. Elég idegesítőek, ha akarnak valamit.

Dwight elnyomta a mosolyát.

- Nekem mondja? – kérdezte a fejét csóválva. – Hadd nézzem! – Odalépett a férfihoz, és szemügyre vette a vágást. – Le kell ragasztani – állapította meg. Előszedte az elsősegélydobozt. – Miért nem otthon csinálta? Akkor nem látták volna meg.

- Nem szoktam hozzá, hogy gyerekek vannak a házban. – Keith ledobta a véres törölközőt a földre, és felállt. – Nem kell fáradnia, megcsinálom magamnak. – A kopott törölközőt is levette a válláról, a másik mellé hajította.

- Üljön vissza! – Dwight visszafordult.

- Ugyanolyan idegesítő, mint a lányai.

- Ebben azt hiszem, rám ütöttek. – Visszanyomta a székre a férfit, és egy fertőtlenítővel átitatott gézdarabbal óvatosan lemosta a füléről a vért. A nyakán is volt egy csíkban, azt is letörölte. – Sajnálom – mondta, amikor látta, hogy ökölbe szorul a keze a combján. – Biztos nem lehet kellemes, de vegye úgy, hogy ez volt a tanulópénz. Ne adjon gyerek kezébe ollót!

Keith rápillantott. Valamiért most egészen más volt, mint egyébként, és nem az össze-vissza álló haja miatt. Láthatóan mondani akart valamit, de aztán félrekapta a tekintetét. Dwight ragtapaszt vett elő, és óvatosan leragasztotta a sebet. Felegyenesedett, és önkéntelen mozdulattal igazított a férfi haján.

- Most nem is baj, hogy hosszabb. Nem látszik a tapasz. – Megállt a keze a levegőben, ahogy Keith felnézett rá.

- Soha többé ne érjen hozzám így! – A férfi megtaszította, ahogy felemelkedett. Nagy léptekkel kiment, ő meg csak állt értetlenül. Az a furcsa gondolata támadt, hogy Keith Harrison nem azért lökte el magától, mert zavarta, hogy hozzáért, hanem pont az ellenkezője miatt.

Ez a gondolat később sem hagyta nyugodni. Azon kapta magát, hogy egyre többször felejti a férfin a tekintetét. Maga lepődött meg a legjobban, amikor rádöbbent, hogy Harrison ugyanezt teszi. Amikor úgy vélte, hogy ő nem látja, akkor bámulja azzal a különös tekintettel, amit mostanáig nem tudott hová tenni.

- Mi a baj, apu? – Laurel megérintette a kezét. Éppen vacsoráztak, ő meg nem tudta kiverni a fejéből a férfit.

- Semmi, csak fáradt vagyok.

- Azt hittük, hogy Keith az oka. – Emily rámosolygott. – Nem is olyan, mint a lópokróc.

- Mi? – Dwight végre teljes figyelmével a lányok felé fordult.

Laurel magyarázni kezdett.

- Norma néni azt mondta, hogy olyan durva, mint egy lópokróc.

- De ez nem is igaz. Velünk mindig nagyon kedves. Veled is, apu?

- Igen. – Dwight azonban sejteni kezdte az okát.

Sokkal később, amikor a lányok már aludtak, kiment a verandára, és hallgatta az éjszakai hangokat. Rágyújtott egy cigire. Ritkán tette, de most nagyon megkívánta. A Harrison-ház felé pillantott. Az egyik szobában még égett egy lámpa. Keith valószínűleg dolgozott, ahogy kivette Wilbur szavaiból, esténként csinálta a papírmunkát. Az lett volna a legtisztább, ha átmegy, és megkérdezi, ami ott motoszkált a fejében.

Nem tette. Mi értelme lett volna? Viszont ez megmagyarázta, miért élt egyedül. S talán azt is, hogy miért bámulja őt, ha azt hiszi, nem látja. Meg talán azt is, hogy miért akarja annyira távol tartani Rosától. Féltékeny volt. Lehet, hogy nem is volt tudatában. Nem próbált közeledni hozzá, sőt, a munkán kívül messzire kerülte. Vajon mi járhat a fejében?

            A nyár forró napsütéssel és az iskolai nyári szünettel érkezett meg. Dwight és Keith egyre jobban kerülték egymást, és ha ők nem is voltak ennek tudatában, Wilbur néha elgondolkodva bámulta őket. Laurel és Emily kénytelenek voltak otthon lekötni magukat, mert az apjuknak nem igazán volt ideje bevinni őket a városba a barátaikhoz. Sonia ugyanolyan mogorva volt, mint mindig, de Rosát most már ritkábban hozta magával. Ezért is lepődött meg Dwight, amikor egyik délután az irodában összefutott a lánnyal. Egy vasbolti számlát tett le Keith asztalára, megfordulva Rosával találta magát szemben.

- Helló. Keith nincs itt. – Rosa közelről is nagyon szép volt. 

- Tudom. Anyámmal beszélget. Abban reménykedtem, hogy végre összeismerkedhetünk. Rosa Martinez vagyok.

- Tudom. Dwight Alton, örvendek.

- Gondolom, Keith egy csomó mindent mesélt rólam. – A lány az ajkát kezdte harapdálni. Gyönyörű volt. Dwight még nem látott ennyire tökéletesen szabott arcot és alakot, mint amivel Rosa rendelkezett. 

- Nem igazán. Keith nem túl beszédes, ha nem vetted volna még észre.

A lány felnevetett.

- Ez igaz. Mindig ilyen volt. El sem tudom képzelni, hogy tudsz vele együtt dolgozni.

- Kellett egy kis idő, amíg megszoktam a modorát.

- Anyám mondta, hogy a lányaiddal ide költöztél.

- Igen.

- Kár. Találkozhattunk volna valamikor a városban. – Rosa kicsit közelebb lépett. – Már egy ideje bámullak, de Keith nem kedveli, ha barátkozom az embereivel. – Miután Dwight nem mozdult, egészen közel lépett. – Szombaton este ráérek, ha van kedved egy kis tánchoz.

Dwightnak az járt a fejében, amiket Wilbur és Keith mondtak neki a lányról. Meg az, amit azóta a városban hallott róla. Donna, mint a legnagyobb pletykafészek mindent elmondott róla, még azt is, amit nem akart tudni.

- Nem hagyhatom egyedül a gyerekeket éjszakára – motyogta. A lány illata körbefonta, és kicsit sajnálta, hogy nincs fából. Nem akart belebonyolódni egy viszonyba, főleg nem olyasvalakivel, akitől Keith úgy óvta, mint a tűztől.

- Oh, persze, el is felejtettem. – Rosa alacsonyabb volt, mint ő. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy szájon csókolhassa. Piszkosul jól csinálta, ő meg mire észbekapott, már elmerült a csókban, magához húzva a lányt. Csak akkor kapta hátra a fejét, amikor rádöbbent, hogy Rosa kigombolta a nadrágját.

- Ezt ne! – markolta meg a csuklóját.

- Miért? – Rosa rámosolygott. Buja és romlott volt a mosolya. – Keith most nincs itt – suttogta. Az ujjai ügyesek voltak, Dwight vett egy mély levegőt. El kellett volna löknie magától, de ott volt az a de.

- Nem túl gyors ez? – mormolta a lány ajkára.

- Volt már ennél gyorsabb ismerkedésem is. – Vidám szikra gyulladt a lány szemében. 

- Zavarok?

Mindketten mozdulatlanná dermedtek Keith jeges hangjára. A lány megperdült.

- Keith…

- Kifelé! – A férfi nem várta meg, hogy engedelmeskedik-e, megragadta a karját, és egyszerűen kipenderítette az ajtón. Bevágta mögötte, majd lassan megfordult. – Nocsak! Ki gondolta volna, hogy egy igazi nőcsábászt fogadok be…

- Mr. Harrison… Keith… - Dwight nem tudta levenni a férfiről a szemét, miközben azon igyekezett, hogy begombolja a nadrágját. Ez nem is volt olyan könnyű, ha valakinek úgy állt a farka, mint egy zászló. – Rosa és én…

- Csak megismerkedtetek egymással közelebbről, igaz? – Keith elindult feléje, egész testtartása feszültséget sugárzott. – Egész gyorsan megy nálad az ilyesmi…

- Nem tudtam, hogy tiltva van!

Keith felhorkant, odaért elé. Túl közel állt, Dwight ujjai megmerevedtek.

- Rosa egy kis kurva – közölte hidegen. – Mindössze tizenöt volt, amikor bemászott az ágyamba, és hidd el, azóta is próbálkozott párszor. 

- Nem tudtam, hogy a barátnőd! – Dwight nagyon hülyén érezte magát.

Keith lehajtott a feje, megremegett a válla. Felpillantott. Mosolygott, kivillantak fehér fogai, a szeme sarkában ráncok gyűltek. Sokkal emberibbnek látszott, mint korábban bármikor máskor. És még soha nem volt ennél fenyegetőbb, mint most.

- Nem a szeretőm. Nem az esetem.

Volt valami a rekedt hangban, amitől Dwight majdnem megkérdezte, milyen az esete. Az ösztöne azonban azt súgta, ne tegye fel a kérdést. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, bármit, amivel megtöri ezt a különös feszültséget. Erre is képtelen volt. A férfi túl közel állt hozzá, érezte a testéből áradó meleget. Találkozott a tekintetük. Keith már nem mosolygott.

Nagyot nyelt, ahogy a férfi még közelebb lépett. Szinte hozzásimult. Nem szólt semmit, viszont finoman elhúzta a kezét a gomboktól. Rákényszerítette, hogy lépjen egyet hátrafelé. Nekiütközött az asztalnak. A férfi úgy fordította a kezét, hogy megmarkolja a szélét. Még mindig nem mondott semmit, de a lehelete az arcát érte. A szemében saját magát látta viszont. Nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, amikor Keith ujjai körbefogták a merevedését. Aztán mégis képtelen volt arra, hogy bármilyen hangot is kiadjon.

Rosa ujjainak az emlékét elfújta Keith kávéillatú lehelete, verejtékkel kevert szappanillata, és sötét tekintete, amely fogva tartotta az övét. Az arcuk összeért, Keith lélegzetének a hangja a fülében csengett. Keményebben markolta az asztal lapját. Izgatóbb volt ez a kis lélegzetvétel, mint Rosa melleinek a ringása. Feléje fordította a fejét, a leheletük keveredett, az ajkuk majdnem összeért. Majdnem…

Keith lehajtotta a fejét, az ajka a nyakát érintette. Selymesen, egészen finoman cirógatta. A lehelete forró volt, az ujjai pedig nagyon-nagyon gyengédek. Őrjítőek. Dwight legszívesebben ellökte volna magától. Olyan messzire, amilyen távol csak tudja. Az akaratát és az izmait azonban fogva tartotta a gyönyör utáni vágy, Keith Harrison bőrére lehelt csókjai. Azt gondolta korábban, hogy a férfi nem képes ennyi gyengédségre. Mekkorát tévedett. Saját magán tapasztalta az ellenkezőjét.

Félig lehunyt szempillái alól figyelte a férfit. Kócos, össze-vissza vágott haját. Borostás arcán a megfeszülő vonásokat. Megdöbbentően hosszú szempilláit, amelyek árnyékba borították most éppen kékes árnyalatban játszó tekintetét. Keith mintha megérezte volna, hogy nézi, felemelte a fejét. Akármit is látott rajta, az ujjai szorosabban fonták át, a bőrkeményedések soha nem érzett módon kínozták-őrjítették.

Dwight előrébb hajolt. Levegő után kapkodott, nagyon közel járt az elélvezéshez. Keith ajka lágyan az övére simult. A nyelve a szájába siklott, először csak finoman. Dwight ujjai már fájtak, akkora erővel szorította az asztalt. Egész testében remegett. Keith még közelebb lépett, az ajka szenvedélyesen vette birtokba a száját, de a tekintete még mindig az arcára szegeződött. Dwight úgy élvezett el, hogy a férfi kitágult pupilláját látta maga előtt.

Lehunyta a szemét. Égett az arca. Még soha életében nem volt ilyen zavarban. Keith ajka az arcát érintette, a lehelete szinte perzselt. Fázni kezdett, amikor ellépett tőle. Ránézett. Nem szóltak semmit, ő maga nem bízott a hangjában, Keith pedig… ki tudja, mi járt a fejében. Mindenesetre elővett a zsebéből egy tiszta zsebkendőt, és odatette a keze mellé az asztalra. Némán ment ki az irodából, magára hagyva a kérdéseivel, a kételyeivel, vadul kavargó gondolataival.