2. fejezet

2.

            A lakásban csend volt, odakintről hallatszott be némi zaj. Rodin az ágyon fekvő férfit nézte, aki még mindig nem tért magához. Kleon szerint nem esett nagyobb baja, csupán beütötte a fejét, és elájult. Remélte, hogy az orvosnak igaza van, bár tudta, hogy a férfi még sohasem tévedett. El kellett volna mennie, mielőtt felébred, de nem vitte rá a lélek. Mégiscsak miatta sérült meg… Közelebb sétált, lebámult a rendőrre.

Idegenként meg kellett állapítania, hogy Sven Johnsson kifejezetten vonzó ember. Ugyanolyan magas volt, mint ő. Nem volt olyan izmos, mint Lazarus, de miközben cipelte, érezte, hogy feszes izmokat takarnak a ruhái. Erős csontozatú arca volt, kicsit szögletes állal. A haját rövidre vágatta, és ha jól szimatolta, akkor zselével állította be erre a formára a feje tetején. Az ajka keskeny volt, és amikor mosolygott, akkor kilátszottak egyenletes, fehér fogai. Legjobban a szeme tetszett Rodinnek, világos szürkéskék árnyalatban csillogott, ahogy ráesett a fény. A bőre barna volt, valószínűleg sok időt töltött a napon, és ez is tetszett neki.

Keresgélt kicsit az interneten, és bár a férfi nem volt híve a twitternek és más megosztó oldalnak, a barátai révén azért lehetett találni róla egy-két képet, no, és persze információt. Ha őszinte akart lenni, cirka félóra alatt többet megtudott róla, mint azt Sven gondolta volna. Hálából talán megosztja vele a felfedezését, és figyelmezteti, hogy ügyeljen jobban a baráti kapcsolataira.

Erről a hála dologról eszébe jutott a fejmosás, amiben részesült Calebtől. A parancsnok határozottan ideges volt, amiért hagyta, hogy egy ember kövesse és felfedezze jelenlétüket. Saját magánál jobban azonban senki nem lehetett morcosabb. Nagyon bosszantotta, hogy nem vette észre az őt követő squamait, sem Svent. Maga sem értette egészen addig, míg el nem hozta ide a férfit.

Sven illata teljesen megkavarta az érzékeit. Mire hazahozta, és lefektette, addigra minden érzékszerve túlpörgette magát. Emberi teste vadul reagált, merevedése volt, amit eddig csak leírásból ismert. Az ő fajuk nem ismerte a vonzódást, szigorú szabályok szerint élték nemi életüket. Szaporodásukra pedig a születésszabályozás volt jellemző, és még hírből sem ismerték a szexet vagy a gyönyör utáni vágyat, amely a földi emberek sajátossága volt. Eddig maga sem volt kíváncsi az érzésre, ám Sven felbukkanása mindent megváltoztatott.

Igazából itt sem kellett volna lennie. Magára kellett volna hagynia a férfit, viszont aggódott érte. Az, hogy követte, és láthatóan meg akarta védeni, sokat elmondott róla. Bátor volt, amiért nagyon tisztelte. Nem sokan álltak volna egy squamai elé. Sven viszont megtette, igaz, hogy megsérült, de megtette, és ez számított. Rodin hálás volt neki, habár mérges is volt rá, miért volt ennyire felelőtlen. Most, miközben nézte a mozdulatlan testet, azon gondolkodott, hogy soha nem érzett egyszerre ennyi érzelmet, amelyek megkavarták a fejét.  

Első pillantásra apának és fiának nézte Svent és Ericet. Amikor Eric odarohant hozzá, azon gondolkodott, mit tegyen most, hogy lelepleződött?! Szerencsére gyorsan ráébredt, hogy csak Eric számára nyilvánvaló, kicsoda is ő. Eric meg még gyermek volt, alacsony fejlettségi szintje megakadályozta abban, hogy bárki elhiggye, amit mond. Látszott, hogy Sven sem hisz a kicsinek, és ettől nagyon megkönnyebbült. A vész elhárult a feje fölül, viszont az eset ráébresztette, hogy oda kell figyelniük a gyerekekre, akik valamiért látják az igazi valójukat. Calebnek még nem volt ideje jelenteni, de ha visszatér a csapathoz, akkor ezt meg kell beszélniük.

Érdekes volt eltölteni egy kis időt két emberrel. A fagylalt valami csodálatos találmánynak bizonyult, tudott volna még nyalogatni belőle. A tejszínt eddig is szerette, „nagybátyjuk” hozott nekik az első este. A legjobban mégis az tetszett neki, hogy Svennel és Erickel lehetett. Más volt, mint otthon. Ismeretlen volt, mégis jó érzéseket ébresztett benne. Valahol a lelke mélyén szomorú volt, hogy ezeket az érzéseket nem a saját bolygóján, hanem idegen földön kellett megtapasztalnia. 

Az volt jó az egységnél végzett munkájában, hogy minden egyes feladat során új tapasztalatokat gyűjtött, új dolgokat ismert meg. Mindegyikkel erősebb lett, és itt maga alakította a sorsát, nem az otthoniak szabták ki neki. Ez a szabadság pedig táplálta az önmagába vetett hitét, ami – valljuk be –, a bátyjának köszönhetően sokáig nem is létezett.

Itt a Földön azonban minden más volt. Az emberek ereje, hite és megannyi erénye lenyűgözte ugyanannyira, mint amennyire taszították a pusztítás és szadizmus iránti perverz vágyaik. Nem értette mozgatórugóikat, ám minél több időt töltött közöttük, annál kíváncsibb lett rájuk. S most ott feküdt egy előtte, akit valamiért mindennél jobban szeretett volna megismerni.

Látta, hogyan néz rá. Nem kerülte el a figyelmét a vágy apró szikrája. Sven a fajtája között valószínűleg vonzó és keresett egyed volt nők és férfiak között is. Náluk a homoszexualitás, ahogy a földiek nevezték, nem volt ismert, viszont nem taszította a gondolat. Finoman megérintette Sven kezét. Erős ujjai voltak, vastag csuklója, finom bőre. Legszívesebben megnyalogatta volna, akár a fagylaltot, hogy érezze az ízét. A gondolatainak az elkalandozása tehetett arról, hogy teljesen váratlanul érte, amikor az erős ujjak a csuklójára fonódtak és Sven magára rántotta. 

- Magadhoz tértél? – Rodin nem hitte el, hogy nem vette észre a dolgot, ám ez már késő volt.

Sven már egy ideje valóban magánál volt. Tompán lüktetett a feje, sajgott néhány testrésze, de ez nem volt vészes pár korábbi sérüléséhez képest. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, míg a fájdalom enyhült. Csukott szemmel próbálta kitalálni, hol van, mi történt vele. Az illatok alapján tudta, hogy otthon van. Lisa hozta neki ezt az öblítőt, amitől a múltkori mosás óta virágillatban úsztak az ágyneműi. Érzékelte, hogy valaki van a közelében, először a nővérére, majd Sophie-ra tippelt. Ám, ahogy lassan minden az eszébe jutott, már pontosan tudta, ki áll az ágy mellett néma csendben.

Sokáig gondolkodott azon, hogy beütötte a fejét, és emiatt emlékszik a fura lényekre. Sok lehetőséget végigzongorázott, ám mindegyiket elvetette. Csápok. Macskák. Tiszta őrültség! Igen, megőrült. Már látta is a szalagcímeket, a drogellenes zsarut kényszerzubbonyban vitték el, miután csápos és macskaszerű űrlények (netán vérpolipok és vérmacskák) harcát jelentette. Érezte, hogy az idegen közelebb lép hozzá, a lépést nem hallotta, talán csak a levegőt kavarta meg a mozdulat. Maga sem tudta, hogy mit tegyen. Mit tesz az ember, ha tudja, hogy a fiú, akit meghívott egy fagyira, valójában valamiféle vadállat?

Rodin eldöntötte helyette a kérdést. Karcsú ujjak simítottak végig a kézfején, az ujjain, a csuklóján. Ez volt az a pont, amikor nem érdekelte Svent, mi is lesz, de látni akarta a fiút. A félhomályban, félig be voltak húzva a függönyök, csak a fölé hajoló karcsú alakot látta. Megragadta a kezét, és maga felé rántotta. Rodin döbbenten meredt rá, az arcuk majdnem összeért. A kérdése mosolygásra ingerelte Svent, habár jelenleg semmi mosolyognivaló nem volt a helyzeten.

- Amint látod.

- Azt hittem… - Rodin hangja elakadt.

- Mit? Hogy talán nem emlékszem semmire?

- Nem tudom, mire gondolsz. – Rodin mereven válaszolt.

Caleb parancsba adta, hogy a nyomozóval el kell hitetnie, ha emlékszik az egészre, hogy beverte a fejét, és minden csak a képzelete játéka volt. Remélte, hogy nem kell hazudnia, ám Sven felvont szemöldöke, komor tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy mindent megőrzött az emlékezete.

- Szerintem meg pontosan tudod! – Sven megszorította a kezét. – Tudni akarom, mi a fenét láttam!

- Láttál? Miről beszélsz? – Rodin szeme ártatlanul tágra nyílt. – Nem emlékszel? Az én hibám, nem szabadott volna motoroznom vinni téged. Elestünk, és beverted a fejed. Hazahoztalak, és reméltem, hogy nem kell kihívnom hozzád a mentőket.

- Miről beszélsz? – Sven fejében megfordult, hogy talán tényleg álmodott. – Nem! Ez nem lehet! Láttalak téged és a többieket is! Meg azokat a csápos izéket! – Legszívesebben megrázta volna a fiút, hogy észre térítse. Száguldoztak a gondolatai, felidézett minden pillanatot. – Nem tudom, mi folyik itt, de az igazat akarom hallani! – Most már olyan erővel markolta Rodin karját, hogy a fiú arca megrándult. – Láttam, ki vagy valójában! Szép cica! – idézte Eric hangsúlyával a kisfiú szavait. – Ne nézz hülyének!

Rodin nem tudta, mit tegyen. Nem szívesen hazudott, de Svennek meg kellett értenie, hogy a saját érdekében cselekszik. Megpróbált kiszabadulni a karjaiból, viszont csak azt érte el, hogy a Sven ujjai bilincsként fonódtak a csuklójára. Megtámaszkodott a férfi feje mellett, és a combjára ült. Megfeszült, rángatta a kezét, ám semmit sem ért el. Sven szemébe nézve rádöbbent, hogy a férfi nem fogja elengedni. Felmerült benne, hogy felölti az igazi alakját, hiszen akkor Sven biztosan nem akarná olyan közel engedni magához. Erről persze eszébe jutott, hogy akkor tényleg leleplezné magát, no, meg a férfi nem volt a könnyen ijedős típus, és majdnem vicsorogni kezdett tehetetlenségében.

- Mondtam, hogy nem tudom milyen csáposokról és macskákról beszélsz! – hajolt közel hozzá. – Engedj elmenni! Rossz ötlet volt leállni veled! Hülye zsaru!

Sven azonban nem figyelt rá. A karját bámulta, jobban mondva a halvány vörös csíkot, ahol nem is olyan rég még vörös hólyagok látszódtak. Rodin felszisszent. Ugyanaz a hang volt, amit a harc során Sven már korábban is hallott. Eltéveszthetetlen volt. Egyszerre ismerős és ismeretlen. A pillantásuk találkozott. Rodin tekintete megváltozott, vékony csíkká szűkült a pupillája, és rezegni kezdett körülötte a levegő. A közöttük levő feszültség hirtelen teljesen nyilvánvaló lett.

Sven szorosan tartotta a kezét, a másikkal pedig megragadta a derekát. Maga sem tudta, mit akar. Fogva tartani, amíg el nem mondja az igazságot vagy szét nem tépi? Oh, lehetőségek egész sora kínálkozott, mégis a legjobban az vonzotta, ha végre megcsókolhatja. Majdnem felnevetett, amikor ez eszébe jutott. Egy vadmacska karmolja éppen szét a feje mellett a párnát, neki meg az jár a fejében, hogy szexeljen vele. A vágy azonban azt jelezte, hogy életben van. A nyers, követelőző vágy, ami ebben a pillanatban megjelent a szemében azt tükrözte, hogy az ember mennyire egyszerű lény.  

Rodin felmorrant. A férfi mozdulata minden eddiginél jobban lerombolta az önuralmát. Caleb utasítása, hogy ne leplezze le magát, talán már akkor késő volt, amikor elhangzott. A pólója felcsúszott, és Sven tenyere a csupasz bőrére simult. Nem is lett volna gond, ha nem mozdul tovább, a gerincére csúszott, követte felfelé a csigolyák szabta vonalat. Rodint még soha senki nem érintette így. Sőt, sehogy. Az ismeretlen borzongás, amitől dorombolni támadt kedve, minden idegsejtjére hatással volt.

Sven megbűvölten figyelte, milyen hatással van a fiúra az érintése. A tekintete kiélesedett, reszketni kezdett, és a teste valószínűleg önkéntelenül követte a kezét, úgy hullámzott a tenyere alatt, hogy attól kiszáradt a szája. Rodin már nem akart szabadulni, a feje mellett ökölbe szorultak az ujjai. A légzése kapkodóvá, szabálytalanná vált, az ajka elnyílt. Sven emlékezett az éles fogakra, amik átváltozáskor benne villogtak, mégis elengedte a vékony csuklót, és a tarkójánál fogva lehúzta a fejét. Finom csókot lehelt a szájára. Hagyta, hogy újra és újra összesimuljon az ajkuk. Amikor nem érzett ellenkezést, a nyelvével gyengéden szétfeszítette őket, és elmerült a szájában.

Rodin fejében az járt, hogy tehát ez a csókolózás, amit az emberek annyira szeretnek. Először nem is értette, mi a jó abban, hogy a nyáluk keveredik egymással. Annyira lekötötte ennek a kérdésnek a megfejtése, hogy nem tiltakozott, amikor a férfi lassan átfordult vele. Sven keze a póló alatt kalandozott továbbra is, ezúttal azonban a hasát, majd a mellkasát simította végig. A mellbimbóknál kicsit hosszabban időzött, ujja hegyével cirógatta őket, felváltva hol az egyiket, hol a másikat. Rodin testén ismeretlen érzés suhant át, és amikor Sven a lába között elhelyezkedve ránehezedett, megtapasztalta, mi az igazi vágy. Mohón visszacsókolt, Sven csodálkozva pislogott le rá. Zihálva nézték egymást.

Sven habozva hajolt le hozzá. Időt akart neki hagyni. Olyan érzete volt végig, mintha egy szűz fiút ölelt és csókolt volna. Rodin szemében, bármennyire ijesztőnek kellett volna lennie a vadállatokra jellemző szűk pupilla, nem volt más, csak kíváncsiság és vágy, amitől picit megkönnyebbült. Nem tudta, mekkora hülyeség, amit elkövetni igyekszik, de magáénak akarta a fiút, akármi is lesz a következménye. Talán agyrázkódást kapott, merült fel benne, ám ugyanebben a pillanatban Rodin átkarolta a nyakát és beletúrt a hajába. Jól látszott, hogyan mélyül el a tekintete az élvezettől.

Sven haja ugyanolyan selymes volt, mint a saját bundája, Rodin élvezte, hogy simogathatja, érintheti. Felmorrant, amikor a férfi lecsapott a szájára, ezúttal sokkal több türelmetlenség érződött benne, mint korábban. Nem bánta, most már nagyon a végére akart járni az érzésnek, ami a testében forrongott. Tiltakozni próbált, mert Sven elhúzódott tőle, ám a mozdulat félbemaradt. A férfi feltérdelt, lerángatta a fején át az ingét. A zakót és a nyakkendőt még ő maga vette le róla Kleon utasítására.

Kíváncsian nézte a testét, összehasonlította a sajátjával, bár erre nem volt sok ideje, mert Sven megragadta a karját és felhúzta. Lehúzta róla a pólót, és miközben a nyelve a szájába hatolt, elkezdte kikapcsolni a nadrágját. Rodin eddig egyetlen funkcióját látta annak a testrésznek, amit az emberek pénisznek neveztek. Olvasott róla, tudta, mi a merevedés, az ejakuláció, a közösülés. Ám Sven előtt egyetlen egyszer sem tapasztalta meg milyen érzés. Hát, most megtudta. A férfi kiszabadította a nadrágból, és marokra fogta. Rodin levegő után kapott, kerekre tágult a szeme a hitetlenkedéstől.

Sven élvezte, milyen hatást váltott ki az érintése. Gyengédebben végigsimított az egész hosszán, hüvelykujjával dörzsölni kezdte a csúcsát. Majdnem felszisszent, Rodin olyan erővel markolta meg a vállát. A fájdalomra ügyet sem vetve csókokkal borította a fiú arcát, átvándorolt az ajka a füle mögötti érzékenyebb részre, a nyakára, és ahogy Rodin hátrahajtotta a fejét, a kulcscsontjától haladt lefelé. Lassan visszadöntötte az ágyra, a mellkasát ízlelgette. Elakadt a mellbimbóknál, miközben Rodin reszketve vonaglott alatta. Imádta, hogy ennyire elvesztette az önuralmát.

Rodin a rengeteg érzéstől teljesen kábának érezte magát. Olyan volt, mintha Sven nem csak az emberi, hanem a valódi testét is érintette, simogatta, kényeztette volna. Odahaza nem érintették meg egymást, vagy csak nagyon ritkán. S egészen eddig nem is volt tudatában, mennyire jóleső, meleg érzés, ha ölelik, csókolják és szeretik. Valami ilyesmi lehet a szerelem, vélte, amit az emberek annyira sokra tartanak. Vagy talán még ennél is több, gondolta, ám aztán ezek a gondolatok a semmibe hulltak, amikor Sven végignyalta a merevedését, majd szinte kínzó lassúsággal a szájába vette.

Sven képtelen volt levenni róla a pillantását. Jól látta a döbbenetet, amit kiváltott belőle a cselekedete, de ő ennél is többet akart. Elélvezni akarta látni, életében először megtapasztaltatni vele azt, ami emberi. Mert abban az első csók óta bizonyos volt, hogy Rodinnek eddig idegen volt az érintés minden fajtája. Nem tudta, ki vagy mi ő, ám ebben a pillanatban hatalma volt felette. Felszisszent, Rodin körmei a fejbőrét karcolták, ahogy feléje nyúlt.

- Elég! – hallotta a hangját, töredezetten tört elő a szó a fiú szájából.

A szemébe nézett. Lehet, hogy Rodin valamiféle harcos volt, aki habozás és félelem nélkül szembeszállt mindenféle csápos szörnyekkel, ám most ijedt kölyöknek tűnt. Túl gyors lehetett neki minden érzés, ami egymást követve, összeolvadva benne, lassan teljesen igába hajtotta. Mégsem akarta elengedni. Most nem, amikor ő is közel volt az elélvezéshez.

Rodin meglepetten felsóhajtott a saját ízét érezve. Sven ugyanis másképp értelmezte a kérését, és miközben a szájára tapadt, az ujjaival körbefogta. A másik kezével a saját nadrágján matatott, aztán közelebb rántotta magához. Rodin lenézett kettejük között, a férfi saját merevedését szorította az övéhez. Meg akarta érinteni, tudni akarta, milyen a tapintása. Meg akarta nyalni, ismerni szerette volna az ízét. Sven azonban lefogta a kezét, és a saját testével szegezte a takaróra.

A férfi arca durva és idegen volt, a vágy festett maszkot rá. Rodinnek tetszett a látvány, az már kevésbé, hogy le van fogva a karja. Ösztönösen magához akarta ölelni, csókolni. Utóbbi kívánsága valóra vált, mert Sven ajka megint az övére simult. Igaz, hogy a csókok akadozó lélegzettel párosultak, de Rodin már nem félt. Érezte a férfi testének reszketését, gyönyör után sóvárgó, forrón lüktető keménységét, amely az övéhez feszült.

A keze kiszabadult, ahogy Sven kényelmesebb pózt keresett magának. A nyaka köré fonta a karját, de ahogy a vágy egyre kínzóbb lett, a hátán húzta végig a körmeit. Hallotta a férfi mordulását, valószínűleg fájdalmat okozott a mozdulattal, viszont már nem volt idő arra, hogy bocsánatot kérjen. Szex közben szokás egyáltalán bocsánatot kérni? – ez is olyasmi volt, amire Rodin nem tudta a választ. Az is biztos volt, hogy nem most fogja megkapni.

Sven érezte, hogy a fiú gondolatai elkalandoztak. Sajgott a háta, ahol Rodin körmei végigszántották. Olyan érzés volt, mintha egy macska karmolta volna meg. A fájdalom azonban múlóban volt, a kéjérzet elnyomott minden mást. Rodin háta lassan ívbe hajlott, a gyönyörtől szinte izzott a szeme, és amikor megcsókolta, tisztán érezte a nyelvével a borotvaéles fogakat, az arcát cirógató bajuszokat, a lábát simogató… macskafarkat? Első meglepetésében majdnem elvigyorodott, ám Rodin arckifejezését látva már teljesen másra vágyott. A fiú el akarta fordítani a fejét, de nem engedte. Pontosan érzékelte, hogy mindjárt elélvez, és látni akarta az arcát közben.

- Sven… - Rodin most először mondta ki a nevét.

- Gyönyörű vagy! – Sven bűvölten bámult le rá. Beitta a látványát, az idegesen tekergő cicafaroktól kezdve kipirult arcáig mindent.

Rodinnek még soha senki nem mondta, hogy gyönyörű. Odahaza a bátyja számított annak. Ő csak második gyerek volt, meg sem közelítette Assay szépségét. El sem hitte volna, ha bárki más mondta volna. Ám itt és most, látva a férfi szemében bujkáló áhítatot, érezve a belőle áradó forróságot, minden más volt. Valamennyire már megismerte az embereket, tudatában volt annak, hogy milyen könnyedén tudnak hazudni. Svennek azonban elhitte, hogy tényleg szépnek látja.

Nem tudhatta, hogy a férfi mit látott ebben a pillanatban az arcán, viszont eddig ismeretlen érzés jelent meg a szemében. Újra megcsókolta, és átfordult vele. Rodin hirtelen felül találta magát, a mozdulat kizökkentette az érzésből, amely olyan közel volt. Döbbenten támaszkodott a férfi mellkasára. Sven megfogta a jobbját, és odahúzta az ágyékukhoz. Nem kellett kimondania, mit szeretne. Furcsa és izgató volt magát érinteni, pedig azt hitte, már nem lehet fokozni az érzéseket, amiket Sven révén megtapasztalt. Tévedett.

A férfi vezette a kezét, és megfeszültek az izmai, ahogy megérintette a merevedését. Rodin hallotta, hogyan csikorognak a fogai, ahogy próbálja visszafogni magát. Sven tenyere ráborult a kézfejére, egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt a mellkasa. Rodin most először megtapasztalta azt a hatalmat, amelyet nem sokkal korábban Sven is. Gyengéden ismerkedett a férfival, hiába érzékelte a türelmetlenségét, s hiába érezte saját vágyának közeledtét. Lenyűgözte a finom bőr simasága, a keménység, a csúcsán kibuggyanó nedv. Utóbbit az ujjával fogta fel, majd lenyalta, hogy végre megtudja, milyen ízű a férfi.

A tekintetük találkozott, aztán felkiáltott. Sven maga alá temette, az ajkára tapadt, és ahogy keményen megragadta és összefogta a tagjaikat, nyilvánvalóvá vált, eddig tartott az önuralma. Rodin hallotta a mély nyögéseket, amelyek a férfi torkából szakadtak fel, és nem tudta eldönteni, mi az élvezetesebb, a hangja vagy az érintése? Ám minden érzés együttese adta magát a gyönyört, amely teljesen váratlanul csapott le a testére. Sven illatát érezte az orrában, hallotta elfúló nyögését, összeránduló teste az övének csapódott. Később nem emlékezett, kiáltott-e, csak arra a forróságra, amelynek még soha nem volt a birtokában. Égette, akár egy tüzes billog. Simogatta, akár a langyos, kora nyári szellő. Úgy vélte, erre mondják azt az emberek, hogy csodálatos…

Sven a fiú nyakába temette az arcát, nehezen szedte össze magát annyira, hogy megmozduljon. Rodin sem mozgolódott, még jó ideig csak szuszogott alatta. Nem merte elmondani neki, mennyire aranyos ebben a pillanatban. Nagy nehezen összekaparta magát, és az oldalára gördült. Tapogatózni kezdett az éjjeliszekrényen levő papírzsebkendőért, majd gyengéden letörölgette magukat. Rodin nem szólt, csak kíváncsian figyelte, mit csinál. Nem kapcsolta be a nadrágjaikat, helyette inkább odahúzódott a fiúhoz, és a hasára tette a kezét.

- Jól vagy?

- Furcsán érzem magam. – Rodin még annyira a történtek hatása alatt volt, hogy önkéntelenül is az igazat mondta. – Most miért nevetsz?

Sven vigyorgott.

- Gyere ide! – A fiú feje alá nyúlt, a vállára húzta a fejét. Puszit nyomott a homlokára, és simogatni kezdte a hátát. – Ez volt az első, igaz?

- Első micsoda?

- Első alkalmad…

Rodin bizonytalanul a férfi mellkasára tette a kezét.

- Nálunk ez nem szokás.

- Arizonában? Érdekes, én másként tudtam. – Sven tudta, hogy most éppen gonoszkodik, de nem tudta megállni.

Rodin a homlokát ráncolta. Minden összekavarodott benne. Nem mondhatta el az igazat, hiszen azzal vétett volna a parancs ellen és felfedte volna a küldetésüket. Másrészről meg tisztában volt azzal, hogy Sven nem hülye. Lehet, hogy azt nem tudta, ki ő pontosan, de hogy nem ember, az nyilvánvaló volt a számára.

- Az én Arizonám kicsit más hely, mint a tiéd – kerülte ki végül az igazságot.

- Messze van?

- Elég messze.

Sven megkönnyebbülten felsóhajtott. Mégsem őrült meg!

- A csáposok nem a haverjaitok, ugye?

- Nem. Ellenségek vagyunk.

- Ezt magam is leszűrtem. Veszélyesek?

- Igen.

- Mennyire?

Rodin mély levegőt vett, és habozott a válasszal.

- Ti úgy mondanátok, sáskafaj, amelynek a lételeme a pusztítás. Bolygóról bolygóra vándorolnak. Nem marad utánuk más, csak üres pusztaság.

Svennek rémlett, hogy látott valami hasonló filmet. A riasztó azonban az volt, hogy ő nem egy színész volt, és az élete nem egy film.

- Ti mit kerestek a Földön?

Rodin felemelte a fejét. Már újra az emberi alakját viselte, a szemében volt némi lenézés.

- Megvédünk benneteket.

- Miért?

- Miért kell az embereknek mindenre felelet?

- Mert szeretjük tudni az igazat.

Rodin erre kicsit megvetően felhorkant. Láthatóan a válasz felbosszantotta, mert kibontakozott a férfi karjaiból, és nekiállt felöltözni. Csak akkor válaszolt, amikor a pólót is felvette, és megállt az ágy mellett. Sven összeszedte magát, felhúzta magát, és az ágy háttámlájának dőlt.

- Az emberek esendő lények, Sven Johnsson – nézett a szemébe Rodin komoran. – Te tudod a legjobban, mennyi nyomor, szenvedés és kín elszenvedője az emberiség. Mindez azért, mert képtelenek vagytok önzetlenek lenni.

- Ez nem igaz!

- Ha önzetlen nemességgel élnétek, nem állna a világotok a pusztulás szélén! – Rodin tekintete megint megváltozott, a szavaiba különös felhang vegyült. Svent szíven ütötte a mondat. – Mi azért éltünk túl évmilliárdokat, mert képesek voltunk tanulni a hibáinkból. Ti erre képtelenek vagytok, mert az ember önző lény.

- Akkor miért védtek meg minket?

- Mert minden élet élet. – Rodin vonásai megenyhültek. – Még nem álltok készen arra, hogy felvegyük veletek a kapcsolatot, mert nagy a valószínűsége, hogy önző célokra akarnátok használni az általunk átadott tudást. Viszont a népem egyszer esküt tett, hogy megvédi a gyengéket, és nem nézhetjük tétlenül, ahogy a squamaiak elpusztítanak egy újabb létformát.

Sven csak ült, és még soha nem nyomta ilyen erővel a vállát a tudás és az emberiség tettei miatti bűntudat.

- Csak ez az oka?

Rodin tétovázott, végül leült mellé. Ebben a pillanatban csak egy egyetemista srácnak tűnt, aki éppen most van túl élete első szexuális élményén.

- Régóta figyelünk benneteket. Nem avatkozunk az életetekbe, de már évek óta kutatjuk az emberi fajt.

- Miért?

- Több oka van. Szövetségest keresünk a squamaiak ellen. Ismerni akarunk minden olyan fajt, amelyekkel felvehetjük a kapcsolatot. S természetesen jobb, ha tudjuk, kik élnek körülöttünk, hiszen nem szeretnénk még egy ellenséget.

- Nem hiszem, hogy olyan fejlettségi szinten állunk, hogy bárkire fenyegetést jelentenénk.

- Erről csak ti tehettek.

Sven bólintott.

- Nem kell mondanod, tudom. Szerintem mindenki tudja…

- Valószínűleg. Mégsem tesz senki semmit.

Sven sokáig bámult el a levegőbe.

- Mi a véleményetek rólunk? A rosszon kívül… - mosolyogni próbált.

Rodin sokáig nézte a férfit. Tudta, hogy már így is sokat mondott. A végletekig tagadnia kellett volna, és tessék.

- Az ember alapvetően kártékony faj. Önző, gonosz, kegyetlen, és még hosszan sorolhatnám. Mindezek ellenére képesek vagytok önzetlenek, kedvesek lenni és szeretni. Olyan kettősség ez, amire mi például már rég nem vagyunk képesek. – Megérintette a férfi combját. – Eleget beszéltem, talán túl sokat is. Kérlek, felejtsd el, amiket mondtam. A te érdekedben és az enyémben is.

- Mi lenne, ha kiderülne, hogy elmondtad ezeket?

- Szigorú szabályok szerint élünk. Úgy ítélhetnék meg, hogy veszélybe sodortam a feladatunkat.

- Ez mit jelent?

- Halálra ítélnének. – Rodin most nem tűnt huszonéves srácnak, mintha évszázadok súlya festett volna ráncokat az arcára.

Sven gyomra összerándult.

- Végre is hajtanák?

- Igen.

- Történt már ilyen?

- Mióta én az egységnél vagyok, nem. Korábban volt egy eset, de arról nem beszél senki.

- Hányan vagytok?

- Itt?

- Az egységben.

- Erről nem beszélhetek.

- Elég sok mindent elárultál – vetette ellen Sven.

Rodin gondterhelten nézett rá.

- Talán csak azért, mert meg akartam hálálni az érzést, amivel megajándékoztál.

Sven rábámult. A tekintete elsötétült, az ajka késpengévé szűkült. Elkapta Rodin karját, és magához rántotta.

- Nem azért voltam együtt veled, mert azt akartam, hogy megháláld! – sziszegte. Nagyon dühösnek látszott, és Rodinnek kellett egy kis idő, míg megértette, hogy megbántotta.

- Akkor miért? – Komolyan kíváncsi volt a válaszra.

- Mert megtetszettél. – Sven dühét mintha elfújták volna. Határozottan zavartnak tűnt. – Ha nem futottál volna el, akkor randira hívtalak volna.

Rodin meglepetten pislogott. Más dolog volt gondolni valamit, és más, ha azt a valamit más mondja ki.

- Értem.

- Arra gondoltam, ha nem is akarsz járni velem, vagy nem működik köztünk a dolog, akkor is jó lenne…

- Csak a nyár végéig maradunk itt az előzetes számítások alapján.

- S azok mindig helyesek?

- Igen.

- Nincs kedved egy nyári kalandhoz? – Sven tudta, hogy éppen hülyeséget csinál. A srác, akivel viszonyt akar kezdeni, egy földönkívüli, az istenért!

- Nem tehetem…

- Nem kell megmondanod, hogy elárultad, ki vagy.

- Miért akarsz velem lenni?

Sven csak nézte a fiút.

- Tetszel, mondtam már.

- Egy emberrel sokkal kevesebb gondod lenne.

- Gondom? Mi gondom lenne veled?

Rodin ajka lassú mosolyra húzódott. Meztelen vállához nyúlt, és ujjával finoman végigsimított a karmolások nyomain.

- Például ez. – Szomorú lett az arca. – Erősebb vagyok, mint te. S nem igazán vagyok tisztában, milyen érzések és erők laknak bennem. Összetörhetlek, mielőtt egyáltalán te felfognád, mi történik. Mi ragadozók vagyunk, Sven, és odahaza te is vadnak számítanál… - Visszahúzta a kezét, majd elkomolyodva felemelkedett. – Köszönöm, hogy meg akartál védeni, és sajnálom, hogy megsérültél!

- Mi lett a csáposokkal?

- Megöltük őket.

- Értem. – Sven hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Most elmész?

- Igen.

- Látlak még?

- Valószínűleg nem. – A fiú habozott, majd lehajolt és megcsókolta. – Viszlát, zsaru!

- Viszlát, arizonai!

Rodin elmosolyodott, majd sarkon fordult, és kiment. Pár másodperccel később a férfi hallotta, ahogy becsapódik mögötte a bejárati ajtó. Lehunyta a szemét. Lejjebb csúszott, hasra fordult, és a párnába fúrta az arcát. Remélte, hogy Rodinnek semmi baja nem lesz miatta. Úgy aludt el, hogy az járt a fejében, mennyire tudnak égni a macskakarmolások.

Rodin eközben Lazarus kocsijának kormánya mögé huppant. Szerette ezt az autót, de alig várta, hogy hazaérjen, és motorra üljön. Most kifejezetten szüksége volt a száguldásra, amikor nem kellett gondolkodnia. Nem kellett azon törnie a fejét, mit is érez most…

                Sophie az ötödik szelet pizzánál tartott.

- Egyél, mert megeszem! – figyelmeztette két nyelés közben.

Sven elvigyorodott.

- Én már jóllaktam.

- Mostanában alig eszel valamit. – Sophie Hennaro fél éve volt a társa, és jól megértették egymást. – A nővéred mondott valamit?

- Honnan veszed?

- Mert azóta vagy fura, hogy elvitted fagyizni Ericet. – A nő újabb szelet pizzáért nyúlt.

Sven nem jegyezte meg, hogy holnap majd ne nyafogjon, amiért megint többet mutat a mérleg.

- Nem történt semmi.

- Aha. Azért tűntél el egész napra. – Sophie lejjebb eresztette a szeletet, és aggódva pislogott rá. – S azért voltál tele karmolásokkal másnap. – Sven átkozta magát, amiért bent zuhanyozott le, mielőtt hazaindult volna. – Kivel feküdtél össze? A műkarmos nőknél azért többre becsültelek…

- Műkarmos nőknél?

- A csinibabák, akik rózsaszínben és magassarkúban járnak, mindig kilométeres műkörmeik vannak és lehetőleg egy kiló sminket viselnek az arcuk helyén.

Sven végre elnevette magát.

- Tévedsz. Nem volt semmilyen csinibaba.

- Akkor valami vadmacska?

Sven mosolya hirtelen megkopott.

- Mondhatjuk.

Sophie letette a pizzát, és megtörölte egy szalvétában a kezét.

- Hadititok?

A férfi arca megrándult.

- Talán.

- Ne csináld már! Kiskorú vagy mi a szösz?

- Dehogy! – Sven fejében megfordult, hogy azt sem tudja, Rodin hány éves.

- Akkor?

- Nem idevalósi.

- Aha. A világ túlfelén lakik netán? – A nő hirtelen az asztalra csapott. – Mi az anyámért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled? Nyögd már ki!

Sven felsóhajtott. Magához húzta a sörét, és kedvetlenül forgatta a kezében.

- Eric odarohant hozzá, amikor fagyizni mentünk. Most költözött a városba. Arizonai. Egyetemre jár.

- Na, végre! Ericnek van ízlése.

- Rodinnek hívják és férfi.

Sophie szája tátva maradt. Tudta, hogy a társa biszex, de még mindig rácsodálkozott, ha férfi partnere lett.

- Ooohhh…

- Bizony.

- És?

- Semmi és.

- Megdöntötted?

- Szerinted mitől vannak a karmolások a hátamon?

Sophie majdnem belefulladt a sörébe, annyira röhögött.

- Megdöngetted, aztán dobott, mi?

- Annyira konkrétak nem voltunk. – Sven morcosan lehúzta a sört. – Nem akar kapcsolatot, ennyi.

- Te meg rákattantál…

- Rá – bólintott a férfi kelletlenül. 

- Ennyire helyes?

- Van benne valami… Nem tudom.

- Miért nem hívod fel? Talán egy mozi belefér neki, és hátha több is lesz belőle. Egy próbát megér.

- Nem tudom a számát.

- Zsernyák vagy, te nagyon hülye! – nézett rá Sophie lesajnálóan. – Mennyi időbe kerül kikeresned a gépből?

- De…

- Jaj, ne csináld már! Mindenki használta már legalább egyszer magáncélra az adatbázist…

- Oké, oké! Vettem.

- Szuper! – A nő a pult felé fordult, és elkiáltotta magát. – Danny, még egy kört!

- Viszem, szivi! – A pultos két méter magas hústorony volt, és mindenkit szivinek hívott.

Sven a hajába túrt.

- Mi lesz, ha bajba kerül miattam?

- Tessék? – Sophie megint rávetődött a pizzára, és tele szájjal bámult rá.

Sven gondolkodott, mit is mondjon.

- Nem tudják, hogy a pasikhoz vonzódik.

- Uh, az gond!

- Jah.

- Nem akarja felvállalni? – Sophie megköszönte Dannynek a söröket, és csak akkor folytatta, amikor az óriás visszavonult a pult mögé. – Tudom, hogy ez egy egyetemistának necces lehet, de…

- A szülei előtt. – Sven csodálkozott, hogy nem repedezik a plafon attól a sok marhaságtól, amiket összehordott.

- A francba! Hát, haver, szerintem add fel! Emlékszel arra a srácra, akit a saját anyja lőtt le, miután coming outolt?

- Nem kell emlékeztetned rá! – Igaz, hogy mindketten a kábszer osztályon voltak, de úgy két hónappal ezelőtt elég nagy port kavart az ügy ahhoz, hogy ők is ismerjék a részleteket.

- Bocs! – A nő intett két ismerős járőrnek, majd aggódva szemlélte a társát. – Keress valaki mást! Jó pasi vagy, sorban állnának érted.

- Mi van, ha én nem akarom, hogy sorban álljanak?

- Azon nem segíthetek. Tarts egy kis dugásszünetet!

- Mit? – Sven hitetlenkedve nézett, majd felkuncogott.

- Komolyan! Tudod, hogy elég nagy divat most a karrierszünet. Na, ugyanaz, csak nem a karrieredben tartasz szünetet, hanem a szexuális életedben.

Sven most már leplezetlenül nevetett.

- Hihetetlen vagy!

- Tudom. – Sophie lenyalta az ujjairól a paradicsomot, és kacsintott. – De ha akarod összehozlak az unokahúgommal. Jó bőr és rendes is.

- Kösz, de kihagyom.

- Kár, mert pasit nem tudok.

- Nem baj. A munka miatt most úgyse lesz időm partnert keresni.

Sophie elkomorodott.

- A doki azt mondta, hogy semmilyen ismert vegyületre nem hasonlít az új cucc.

- Olvastam a jelentését.

- Ha a doki se tudja, akkor hogy’ a fenébe találjuk meg?

- Eddig van két áldozatunk. Náluk van a titok nyitja. – Sven nem említette azt a hat fiatalt, akik még mindig a kórházban lebegtek élet és halál között.  

Christina Ewlett négy nappal ezelőtt halt meg, a halál okának kábítószertúladagolást állapítottak meg. A lány elsőéves volt az egyetemen és a nyarat azzal töltötte, hogy buliról bulira járt. A barátai szerint szívott némi cigit, és kipróbált egy-két enyhébb kedélyjavítót, de nem lőtte magát rendszeresen. Ellentétben a másik áldozattal, Thomas Ross-szal.

A fiú hasonló korú volt, mint Christina, viszont már egy éve drogosként tartották számon. Alkalmi munkákból, kisebb lopásokból tartotta fenn magát. A drágább cuccokra nem futotta neki, csak a felhigított vackokra, ezért nem is ért senkit meglepetésként, hogy túllőtte magát. Az viszont annál inkább, amikor a halottkém megállapította, hogy ugyanaz az ismeretlen anyag található meg a szervezetében, mint Christina Ewlettében.     

A nyomozásba bekapcsolódtak a gyilkosságiak, de ők se tudtak meg többet, mint Svenék. Christina barátainak sejtelmük se volt, honnan szerezte a szert a lány. Tom esetében a dílere azt állította, hetek óta nem látta a srácot, amit még többen tanúsítottak. Ekkor már ismert volt, hogy új terjesztő jelent meg a piacon, mindenki susmogott valami új anyagról, amihez képest minden más szimpla kakaó.

Christina és Tom halála után viharos gyorsasággal még hat, közel azonos korú, de semmi másban nem hasonlító fiatal került kórházba. Jelenleg egyikük sem volt kihallgatható állapotban, az sem volt biztos, hogy életben maradnak. Az orvosok ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint a rendőrség.

Svenék az utóbbi napokat azzal töltötték, hogy megpróbálták kideríteni, honnan került a srácok birtokába a drog. Közben a laborosokat nyaggatták, hogy állítsák össze a szer alapanyagait. A szerves vegyületek bizonyos származékát eltekintve, ami csak kis hányadékát adta az anyagnak, minden más ismeretlen volt előttük.

- Nem hiszem el, hogy senki nem tud semmit! Egyikük se beszélt volna a haveroknak, hogy hé, hozzájutottam az új cucchoz?!

- Úgy tűnik, hogy nem. – Sven a homlokát ráncolta. – Nekem komolyan úgy tűnik, hogy nem is tudták, mit esznek-isznak- vagy lőnek be maguknak.

- Az iszonyúan nagy gáz!

- Az.

Megcsörrent Sophie telefonja. A nő arca felderült, ahogy a hívó félt hallgatta. Miután pár igen után letette maga elé a mobilt, Sven türelmetlen intésére ügyet sem vetve, a kijelzőn kezdett el pötyögni. Valószínűleg az e-mailjét nézte, mert hirtelen felszisszent.

- Megvan a rohadék!

- Mi? Mi történt?

- Tom Ross egyik haverja nagy nehezen kiköhögte Doyle-nak – Frank Doyle nyomozó a gyilkossági osztályon dolgozott. –, hogy látott egy fazont az utóbbi időben Tom körül ődengeni. Nem gondolt semmi rosszra, mert tudta, hogy Tom némi pénzért hajlandó leszopni bárkit.

- És?

- Doyle fantomképet rajzoltatott róla. Megmutatta Christina barátainak is, és az egyik csaj felismerte. Most futtatják a rendszeren. Parancsolj! – Feléje fordította a telefont, és odalökte elé.

Sven a kijelzőn levő rajzot bámulta. Nem akart hinni a szemének. A csíkos inges pasas volt, aki Rodin után eredt aznap. Az egyik csápos, akit aztán az „arizonai” egység megölt.

- A francba!

- Ismered? – Sophie azonnal lecsapott rá.

- Azt hiszem. Nem tudom. Láttam már valahol. – Sven azon gondolkodott, vajon hányan látták, hogy akkor a fickó után rohan? Hány kamera vette fel? A jó büdös életbe! Száguldoztak a fejében a gondolatok. – Követtem.

- Tessék?

- Amikor elvittem Ericet fagyizni. Gyanús volt a pasi, és úgy gondoltam, rápillantok kicsit. Lelépett. Ki is ment a fejemből Rodin miatt.

- Remek. A farkad után mentél és nem az agyad után!

- Nem tudtam, hogy ki az, oké?!

- Miért volt gyanús? – Sophie kihallgatótisztté alakult.

Sven összeszorította a szemét. Felidézte azt a töredéknyi pillanatot, amikor meglátta, hogyan ered a pasas Rodin után.

- Úgy csinált, mintha várt volna valakit. Ismered az alkalmi dílereket, na, úgy viselkedett ő is. Elindult az utcán, mintha észrevett volna valakit, én meg utána mentem.

- Lehetséges, hogy felismert?

- Bármi előfordulhat.

- Mi történt utána?

- Sok ember volt az utcán. Egy ideig a csíkos inge miatt tudtam követni, de aztán az egyik sikátornál elvesztettem.

- Miért nem jelentetted?

- Az ég szerelmére, Hennaro! Nem volt semmi bizonyítékom, mi a fenéért jelentettem volna bármit is? Ki is ment a fejemből.

- Persze, mert aztán visszatértél a helyes kis barátodhoz, és utána elmentél vele szobára.

Sven tekintete megkeményedett.

- Ne szemétkedj velem!

- Miért is? Zsaru vagy, az isten szerelmére!

- De nem vagyok gondolatolvasó vagy jövőbelátó! – vágott vissza Sven dühösen. – A kurva életbe! – Pénzt szedett elő, és az asztalra dobta. Felugrott, és ügyet sem vetve, mit kiabál után a nő, kiviharzott az utcára.

Gyalog indult el. Sophie kocsijával jöttek, így most kénytelen volt metróval vagy busszal hazamenni. Netán megkér valakit a kollégák közül, hogy vigye haza. Ah, az sem jó, mert akkor arról faggatják, miért nem Sophie-val van. Megállt, és két kézzel a hajába túrt. Fogalma sincs, mit csináljon. Mindenképpen értesítenie kell Rodint, mit művelnek a squamaiak. Akármennyire tartotta magát jó zsarunak, emlékezve a csáposokra, pontosan tudta, hogy esélytelenek velük szemben.

- Johnsson, a francba, várj meg! – Sophie rohant utána. – Ne haragudj! – állt meg mellette. – Nem akartalak megbántani! Csak ez az ügy kikészít Jenna miatt. – Jenna az asszony tizenkilenc éves lánya volt.

- Sajnálom!

Kezet fogtak. Némán indultak visszafelé, úgy tűnt, hogy Svennek mégsem kell gyalogolnia.

- Ugorj be, hazaviszlek!

- Kösz!

Beszállás előtt körbepillantott. Megdermedt. A túloldalról Rodin meredt rá. Egy fekete Kawasaki nyergében ült, a lábával támasztotta meg a motort. Fekete bukósisakot nyomott a fejébe, aztán indított. Úgy húzott el mellettük, hogy feléjük sem pillantott.

- Kövesd a Kawasakit! – vágódott be az anyósülésre. Igyekezett nem odafigyelni dübörgő szívére. Rodin még mindig ugyanolyan helyes volt, mint a találkozásukkor.

Sophie kérdezés nélkül engedelmeskedett. Úgy vágódott ki a járda mellől, hogy hangos dudaszó hangzott fel mögöttük.

- Elmondod, hogy mi a fene folyik itt? Kié az a motor?

- Azt nem tudom, de az jobban érdekel, ki ül rajta!

- Egy gyanúsított?

- Rodin.

- Ah, a fiúd?!

- Nem a fiúm!

- De szeretnéd, hogy az legyen. – A nő vigyorgott.

- Most éppen beszélni szeretnék vele, nem dugni.

Sophie ügyesen vezetett, de Rodin a motorral sokkal mozgékonyabb volt. Svennek sikerült leolvasnia a rendszámot, már a nyilvántartásban futtatta. Rodin Oraio. A fénykép alapján azonnal megismerte a fiút.

- Megvan?

- Igen.

- Címe?

- New Haven.

- Meglátogatjuk?

- Te nem jössz. Leteszel otthon, és szépen hazamész a családhoz!

- Ne csináld!

Sven fél szemmel rápillantott.

- Ne rontsd az esélyeimet! Ha ott vagy, hogyan udvarolok? – Most nem udvarolni akart, de ezt nem kötötte az asszony orrára.

- Férfiak meg a farkuk! – sóhajtotta Sophie. – Vigyázz, nehogy lebukjatok a szülők előtt!

- Kösz a jótanácsot!

A Kawasaki eltűnt a szemük elől. Sven nem bánta, mert már tudta, hol találja meg a fiút. Sophie rákacsintott, amikor kitette a ház előtt. Megvárta, amíg a kocsi kifordul az utcából, majd a sajátjánál termett, és a kormány mögé pattant. Nem akart bekopogni Rodinhez, ha nem volt muszáj. Nem szerette volna, ha baja esik miatta. Ehelyett inkább a fagyizó felé vette az irányt. Nem volt szerencséje, a fiú nem volt ott. Kis tétovázás után a Carolina Streetre indult. Emlékezett, hogy abban az utcában valami iskola van. Leparkolt az utca végében, és várni kezdett.