2. fejezet

2.

1857 nyara, Amerika, a déli államok valamelyike a gyapotövezetben, Marland-ültetvény

A munkások kunyhói az ültetvénytől nem messze kaptak helyet. Mindegyikben egy-egy család lakott. A fából eszkábált, kezdetleges viskókat William idejében kezdték erősebb, téglaépületekre cserélni. Dr. Gifford javaslatára le lettek meszelve, és egész takaros kis otthonok alakultak ki bennük. Néhány mellett pici kertecskéket engedtek létrehozni, amik gondozásával a munkások némi szabadságot érezhettek.

Ezek a változtatások, modernizálások elég sokba kerültek, de William ezt azzal magyarázta, hogy az egészséges és elégedett rabszolgák sokkal szorgalmasabbak és engedékenyebbek, mint elnyomott sorstársaik. Pontosan látta, miket állnak ki azok, akik máshonnan érkeznek, és szánta a szerencsétleneket. Az apja sem bánt velük különbül, kisgyerekként rosszul lett, amikor látta, hogyan bánnak velük. Látta a kínt a szemükben, vagy éppen az ürességet, ami talán még rosszabb volt, mintha gyűlölet sugárzott volna belőlük. Miattuk megértette, miért vállalják sokan a szökést északra, át a mocsarakon, kockáztatva a büntetést.

Miközben Robertet ápolta, a gondolat, hogy őket is ugyanolyan jogok illetik meg, mint a fehéreket, egyre inkább elhatalmasodott rajta. Már korábban is érezte rosszul magát, amiért a tulajdonának kell tekintenie ezeket az embereket. Mert emberek voltak, nem állatok, hiába próbálta erre nevelni az apja, s hiába győzködte a felesége. Mindezen véleményéről természetesen mélyen hallgatott, ha összejöveteleken szóba került az Északon gyökeret vert gondolat, miszerint szabadságot a négereknek.

Most, ahogy ott állt, és figyelte a komoly kisgyerekeket, akik még nem voltak elég idősek, hogy a földeken dolgozzanak, a szíve elszorult. Némi aggodalommal tekintett a jövőbe. Nem az aggasztotta, hogy mi lesz, ha felszabadítják ezeket az embereket, hanem az, hogy utána mi lesz? A társadalom továbbra is ki fogja közösíteni őket, és iskolázatlanságuk miatt nem fognak tudni sehol elhelyezkedni. Ugyanúgy szolgák és munkások lesznek majd. De ha arra gondolt, mi lenne, ha valamiféle háború is kitörne, akkor elöntötte a félelem. A háborúk mindig vérrel jártak, áldozatokkal, és vérrel, sok vérrel…

- Uram!

Megfordult Hooker hangjára.

- Bemehetek?

- Igen, uram.

William azért jött el idáig, hogy végre megnézhesse Sally kisfiát, akit utána neveztek el. Hooker nem engedte be addig a kunyhóba, amíg megfelelőnek nem ítélte a szoba kinézetét, hiába mondta neki, hogy ez nem érdekli. A szegényes házban nem volt sok minden, priccsek a fal mellett, a kandallónál fazék, benne rotyogott a vacsora. Az asztalon rongyos ing, valószínűleg varrásra előkészítve. Sally, telt fiatalasszony, ügyetlenül meghajtotta a térdét, közben tartotta a kisgyermekét. Nehézkesen mozgott a szülés miatt, viszont fiatal volt, gyorsan gyógyult.

- Gazdám!

- Elnézést, hogy megzavarlak a pihenésben, de látni szerettem volna a fiad.

- Köszönöm, uram. – Sally félénken elmosolyodott, de látszott, hogy boldog, amiért a gazda kitünteti a figyelmével.

- Nem kellene pihenned?

- Pihenek, uram. Pár nap és megyek ki a földre.

William a gyermeket nézte, a sóvárgás váratlanul érte.

- Szabad? – nyújtotta a karját.

Sally zavartan szorította magához a csöppséget, aki erre felnyitotta a szemét. Rosita mama éppen ekkor dugta be a fejét az ajtón.

- Gazdám, hát, itt vagy! Mit csinálsz, te lány? – förmedt Sally-re. – A gazda szeretné megfogni a fiadat, csipkedd magad!

- Semmi baj, megértem, ha félti.

- Nem lesz semmi baja a fiadnak, te is tudod! – Rosita mama csípőre vágta a kezét. Gyógynövény illata volt, telt alakjával a termékenység istennők szobraira hasonlított. – Mire vársz?

Sally tétovázva engedelmeskedett. William vigyázva átvette tőle a kicsit, és az ajtó elé sétált, hogy jobban lásson. Megigazította az aprócska testet a karjaiban, és csak bámult a sötét szempárba. A pici száj elnyílt, cuppogni kezdett, William elmosolyodott, arra gondolt, milyen aranyos. Neki vajon lesz-e valaha gyermeke? Ha Isabellán múlott, akkor soha, vélte.

Isabella Robert megkorbácsolása óta nem hagyhatta el a szobáját, nem fogadhatott látogatókat, ez alól csak az anyja volt kivétel, aki minden nap átjött az utóbbi egy hétben, és azért nyaggatta a vejét, hogy lágyuljon meg a szíve. William azonban kitartott, azt akarta, hogy Isabella először az életben tudja meg, milyen, ha a tetteinek a következményeit kell elviselnie. Azóta még csak nem is beszélt vele, nem bírta elviselni a látványát. Az idejét úgyis lekötötte a birtok és Robert.

- Nagyon szép vagy – mormolta olyan halkan, hogy senki se érthesse meg, és felsóhajtott. Ő is szeretett volna örököst, egy fiút, aki majd továbbviszi a nevét, és egy kislányt, ugyanolyan gyönyörűt, mint Isabella. De annak a lehetősége, hogy a gyermekek örökölhetik anyjuk természetét, valahogy elvette a kedvét a nemzéstől, s ez még jóval azelőtt megfogalmazódott benne, mintsem az a fiú meghalt volna.

- Gazdám, neked mikor lesz végre? – Rosita mama soha nem félt a kínos kérdésektől, hiába nézett rá sötéten Hooker.

- Ki tudja… - William visszaadta a gyermeket az anyjának. – Gyönyörű fiad született, Sally.

- Köszönöm.

- Mr. Hooker, Sally a gyermek megerősödéséig nem mehet ki az ültetvényre, de kapjon meg mindent ugyanúgy, ahogy előtte.

- Igenis, uram!

Sally, amikor felfogta, mit mondott a férfi, kis híján a lábához borult. Rosita mama szerencsére megakadályozta ebben, így akadálytalanul távozhattak.

- Engedje meg a kérdést, Mr. Marland. – Hooker a ház felé lovagolva szólalt csak meg.

- Tessék.

- Az a férfi, akit az asszonyom vett, ő hogy’ van?

- Még nem gyógyultak el a sebei, de jobban, azt hiszem.

Hooker bólintott.

- Tényleg néma?

- Eddig még nem adta tanújelét beszédnek.

- Uram, ha megengedi, mit fog vele kezdeni?

- Miért kérdezi?

A férfi kicsit visszahúzta a kantárszárat, lassított. William ugyanígy tett, és Hooker felé fordult.

- Az asszonyom állítólag forgat valamit a fejében.

William nem kérdezte, honnan tud bármit is Isabelláról, hiszen intézője jóban volt az egyik házban szolgáló lánnyal.

- Tudja, hogy mit?

- Úgy tudom, az asszonyom kikönyörgött az édesanyjától egy korbácsot, olyat, amilyet elvett tőle, és figyeli, hogy ön mikor hagyja el a házat. Martha szerint szerzett valahonnan kulcsot is az ajtóhoz, és csak az alkalomra vár. Nem tudom, uram, ebből mennyi az igazság, de úgy véljük, hogy azt a feketét hibáztatja, amiért most szobafogságban van. Én vigyáznék, uram.

William elgondolkodva meredt a levegőbe, innen már látta a ház néhány részletét a fák takarásában.

- Úgy vélem, itt az ideje kihívnom hozzá az orvost.

- Ahogy gondolja, uram.

- Mr. Hooker, küldjön el valakit dr. Giffordért!

- Igenis, uram!

William gondterhelten ballagott felfelé a lépcsőn, miután a lovászra bízta a lovat. Hooker eltűnt valamerre, azt mondta, még dolga van, ő pedig nem kérdezte, micsoda, megbízott benne. A komornyik kinyitotta előtte az ajtót.

- Uram, előkészítettük önnek a fürdővizet – jelentette be. 

- Köszönöm. Robert?

- Alszik, uram.

- Rendben. Felmegyek hozzá, utána a könyvtárszobában leszek.

- Ma is vele vacsorázik, uram?

- Igen – válaszolta kurtán William, és elindult az emeletre.

A múltkori kínos helyzet óta vigyázott, hogy minél kevesebbet érjen a férfihoz, aminek köszönhetően még jobban vágyott az érintésére. De az önuralma kitartott, s ugyanúgy tartotta magát a napi rutinhoz, mint annak előtte. Az ültetvényről hazaérve benézett a férfihoz, lefürdött, elintézte a birtok ügyeit, majd még vacsora előtt beült az ablakba olvasni. Vacsora után segített a férfinak megmosakodni, bekente a hátát, utána visszament a saját szobájába. Éjszaka pedig álmatlanul hallgatta Robert mocorgását a szomszéd szobából, aki jól hallhatóan szintén nem tudott aludni.

Benyitott a szobájába, legszívesebben azonnal megmártózott volna a fürdővízben, de előtte be akart nézni Roberthez. Valamiért azonnal megérezte, hogy baj van, még mielőtt a szeme elé tárulhatott volna a jelenet. Ismerős volt, a retinájára égett pár héttel ezelőtt. Egy vérmocskos ruha, egy tébolyult tekintet, egy fekete alak a padlón, és vér…

- Isabella! – A düh olyan erővel töltötte el, hogy gondolkodás nélkül vetődött az asszony felé.

A felesége felkiáltott, a korbácsot már meglendítette, most egy aprócska mozdulattal megváltoztatta az irányt, William pedig a pillanat tört része alatt rádöbbent, hogy képtelen kitérni előle. Felkapta a karját, hogy az arcát és a szemét védje, amikor halk, eddig ismeretlen hang kíséretében erős karok fonták körbe, és William érezte, ahogy a hatalmas test megrázkódik. A korbács húsba vájó hangja, majd a cuppanás, ahogy Isabella visszarántotta szörnyű fegyverét, az agyába vésődött, és a gyűlölet olyan mértékben áramlott szét a vénáiban, amit még soha nem tapasztalt.

- Ne! – Felnézett, Robert arca egészen közel volt az övéhez, ezúttal nem volt kifejezéstelen, tehetetlen düh és fájdalom égett a mélybarna szempárban. Nem tudta, hogy a férfi mit láthatott az övében, de a hatalmas testtől nem számított gyorsasággal perdült meg, és lendült az asszony felé.

Isabella felfogta a veszélyt, kiáltva hátrált, a korbács már a levegőt szelte. Robert oldalra lépett, csak a vállát érte a csapás. Ennyi nem állíthatta meg, és Isabella eszelősen visítva hánykolódott a karjaiban. Az erős ujjak kimorzsolták a kezéből a korbácsot, és őt egyszerűen a falnak szorították.

- Uram, csináljon valamit! Meg fog ölni! Ne! Segítség! Segítsen valaki!

Isabella sikoltozására azonnal mozgolódás támadt a házban, de William képtelen volt mozdulni. Csak nézte Robert szétszabdalt hátát, és küzdött önmagával. Lassan odasétált a korbácshoz, felvette, síkos volt a markolata. A felesége a láttára idegtépően sikított, szabadulni azonban nem tudott, Robert mozdulatlanul tartotta.

- Figyelmeztettem! – William az asszony felé fordult.

- Ne bántson, uram!

- Soha még nem vetettem meg senkit úgy, mint önt, asszonyom. Soha nem volt ilyen erős a kísértés, hogy ezt használjam, és halljam a kíntól sikoltani.

Isabella rettegve nézett rá, úgy tűnt, ezúttal kinézte a férjéből, hogy megteszi, és William nem érzett semmi szánalmat iránta. Visszaintette a szobába érkező szolgálókat, akik döbbenten megtorpantak.

- Kérem, ne tegye ezt, uram!

- Én is erre kértem, asszonyom, ön azonban fittyet hányt a kérésemre! Úgy érzem, az a fair, ha én is figyelmen kívül hagyom a magáét.

- A gyermekét várom, nem teheti!

William úgy érezte, rádől az épület. Az asszony sírni kezdett, próbált gyengének tűnni, de a férje jól látta Robert hátát, s nem tudta kiverni a fejéből azt a hangot. Amikor a korbács a húsba mélyedt…

- Gyermeket vár? – ismételte.

- Igen, igen. Az önét, uram! – Isabella eszelősen bólogatott, a haja még jobban összekócolódott.

William legszívesebben minden szálát kitépte volna, az ujjait arra a karcsú nyakra szorította volna… míg van a nőben egy lélegzet is. Milyen kegyetlen azonban a sors, futott át az agyán, aztán érezte, hogy nevetés kaparja a torkát. Nem az örömteli nevetés, amelyet egy jövendőbeli apa érez, hanem az őrült kacaj, amellyel kifejezhette keserét a helyzet iránt. Mindenki úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.

- Engedd el, Robert!

Robert abban a pillanatban engedelmeskedett, elhátrált az asszonytól.

- Uram? – George várakozóan mozdult, bár egy pillanatra látszott a habozás, Isabellát nézte.

- Kísérjék vissza a szobájába, és ha ezúttal elhagyja, mindenkit végigkorbácsolok a házban. Megértette?

- Igen, uram.

- Kifelé!

- Uram, fel kellene takarítani…

- Kifelé! – Williamet nem érdekelte, hogy üvölt, csak az, hogy végre magukra hagyják őket. Isabella kiáltozásával mit sem törődve a szolgák kikísérték, a komornyik csendesen behúzta maga mögött az ajtót.

William a sarokba dobta a korbácsot, oda sem nézett, ahogy földet ért. Odasétált az ablakhoz, a karját ráfektette az üvegre, a homlokát nekiszorította.

- Gyermeket vár… - suttogta. – Miért pont most?

Meglepetten érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Hátrapillantott a válla felett, Robert arca együttérző volt, nyoma sem volt a kifejezéstelen vonásoknak. Azt akarta mondani, sajnálom, és azt is, hogy köszönöm, ám végül egyiket sem mondta, csak megfordult, és a férfi mellkasának döntötte a homlokát. Nagyon finoman a derekára tette a kezét, mivel nem akart fájdalmat okozni, nem érintette meg máshol. Nem tudta, meddig álltak így némán, de ezen idő alatt összeszedte magát, és képes volt felmosolyogni a férfira.

- Köszönöm, hogy megvédtél!

Robert bólintott. William érezte, hogy a nagy kezek a hátára simulnak. Képtelen volt elszakítani a tekintetét a férfiétől, ahogy közelebb lépett. Összesimultak, s csak nézték egymást. A távolban mintha Isabella őrjöngött volna, de William kizárta a hangokat a fejéből. Torkában dobogó szívvel felemelte a kezét, és végigsimított a férfi arcán. Összekente vérrel, elfelejtette, hogy a korbáccsal összevérezte magát. Robertet azonban nem zavarta, a vonásai változásnak indultak.

William cirógatása nyomán érezte, hogy életre kel a hatalmas test, a szív vadul vert, az ágyék megkeményedett, a szempár elsötétült, az ajkak megmerevedtek. A keskeny felső és a vastagabb alsó ajak, melyekről nem tudta levenni a szemét. Lábujjhegyre állt, ugyanekkor Robert lejjebb hajolt. A vágy, amely az ereikben vágtázott, tiszteletet érdemelt, komolyságot, akadozó, bizonytalan lélegzetet, érzékeket megborzongató első csókot…

Lehunyta a szemét, ez az érzés, amely most birtokba vette a testét, annyira idegen volt tőle, annyira más. Robert karja szorosabban fonódott köréje, a férfi sokkal inkább engedelmeskedett az ösztöneinek, mint ő, aztán Robert egy halk mordulással nekiszorította a falnak. Hirtelen nem számított, mit is művelnek, hogy ezt nem szabad, mert itt és most ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit William valaha megtapasztalt.

Mély levegőt vett, Robert a combjai közé csúsztatta a lábát, és az ágyékába tolult vértől alig kapott levegőt. A férfi nyaka köré fonta a karját, az ajka mohón habzsolta az övét, míg Robert keze fel-alá csúszkált a hátán, a derekán. Összerándult, amikor a férfi fogai finoman beleharaptak az alsó ajkába, nem tudott visszafojtani egy halk kis nyögést.

Egymásra meredtek, mindketten zihálva kapkodtak levegő után. William agyának egyik hátsó zugában ott zakatolt, hogy mit művel?! Robert férfi, rabszolga. Ám a férfi szeméből vad, állatias vágy sütött feléje, és ettől minden kétely és tiltakozás értelmét vesztette. Felmerült benne, hogy a férfi megsérült, a vér szaga megüli a levegőt, de Robert lehelete az arcát égette. Oldalra mozdult, menekülni akart vagy az ágy felé lépni? Maga sem tudta. Megbotlott, az ágyra zuhantak, Robert súlya a matracba préselte, de nem volt kellemetlen érzés. Ahogy az sem, hogy a lábai között érzi a férfit. Mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesz, már megemelte a csípőjét, és Robert szája újra lecsapott az övére.

Pontosan érezte a férfi nekifeszülő merev tagját, érezte a hatalmas test reszketését. Ha arra gondolt, hogy a vágytól, akkor valami sötét elégedettség suhant át rajta, és be kellett vallania, nagyon is élvezi. Élvezte, ahogy a férfi zihálva végigfuttatta a nyelvét a nyakán, és egyetlen rántással széttépte az ingét, és egyre lejjebb haladt. A dús tincsek közé fúrta az ujjait, majd hagyta, hogy a férfi sötét tekintete elnyelje.

Egy vadállat méregeti így az áldozatát, világosodott meg, mégis egyszerre nyúlt Roberttel a nadrágjához. Összeakadó kézzel együtt gombolták ki, míg William merevedése ki nem szabadult a fogságból. Robertnek könnyebb dolga volt, csak lejjebb csúsztatta a csípőjére csúszott nadrágot, amely alig fedte már az ágyékát.

Robert ajka az ajkára simult, a teste pedig az övére, ahogy megmozdult, összesúrlódott a merevedésük, és William gerince mentén borzongás futott végig, bizsergett a bőre az érzéstől. A hatalmas test leszorította, moccanni sem tudott, de már nem is akart, ez az egész annyira más volt, mint Isabellával, vagy más nőkkel. Ez itt tiltott volt, ismeretlen és bűnös, William az ajkába harapott, hogy ne nyöszörögjön, mert mindezek ellenére… annyira jó volt, annyira, hogy amikor elélvezett, csak Robert ajka akadályozta meg, hogy a közelben levők hallják kéjes kiáltását.

Amikor felpillantott, meglátta Robert feszült tekintetét, aki a hasára élvezett, de még mindig kemény volt. A vére végigfolyt az oldalán, már William is véres volt, de úgy tűnt, hogy a vágyai elnyomták a fájdalmat, vagy pedig olyan magas volt a fájdalomküszöbe, hogy nem érzett kínt. Nem mondott semmit, hogyan is mondhatott volna, amikor néma volt, de a teste kőkeményen feszült Williamnek.

Vadul verő szívvel, még bizsergő testtel lejjebb csúsztatta a kezét, bizonytalanul megérintette a keménységét. Ez most teljesen más volt, mint amikor fürdéskor tette. Most látni akarta, milyen, amikor elélvez. Mozgatni kezdte a kezét, lassan, nem kínzásból, inkább bizonytalanságból. Robert keze az övére simult, irányította, a teste reszketett, az arcára a gyönyör maszkja merevült, egy vércsepp végigfolyt az oldalán. Gyönyörű volt, ahogy feltérdelt, és hátravetette a fejét.

William felült, tovább simogatta, egyre határozottabban, erőteljesebben, élvezte ezt a sötét hatalmat, ajka itta fel a Robert mellkasán gyöngyöző verítékcseppeket. A férfi ujjai a hajába markoltak, a száj újra ott volt az övén, felfalta, elfelejtett tőle gondolkodni. Érezte, ahogy a karcsú alak görcsösen összerándul, megremeg, a reszkető kis nyögés hallatán soha nem érzett boldogság töltötte el. Elmosolyodott, és nem érdekelte, hogy sajog az ajka, mert ez is olyan jó érzés volt.

Visszadőltek az ágyra, William nem merte megérinteni a férfit, nem akart még véletlenül az egyik sebhez érni, ezért oldalt kitárta a karját, mintha repülni akart volna. Nehezen kapott levegőt a súlyos testtől, de egyelőre nem szólt, túl jól érezte magát ahhoz, hogy megmozduljon. Robert lélegzete is lassan visszaállt a normálisra, viszont ő sem adta jelét, hogy fel akar állni.

A kopogásra mindketten megdermedtek.

- Bejöhetek, uram?

A komornyik hangjára William megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem. Mit akar?

- Dr. Gifford megérkezett, uram.

- Oh, hogy az a… - William felszisszent, és az órát kereste a szemével. Már ennyi idő eltelt? – Robert, fel kell kelnünk!

A férfi nehezen mozdult, most, hogy elmúlt a gyönyör, látszott, hogy összerándul az arca.

- Mindjárt megyek!

- Igenis, uram.

William kimászott a férfi alól, majd végignézett magán. Ragacsos volt kettejük nedvétől és véres Roberttől. Így nem mehetett ki, különben csúnya pletykák kaphattak volna szárnyra. Felkapott egy törölközőt, ami Robertnek volt odakészítve, és letörölgette magát.

- Segítek! – ugrott oda a férfihoz, aki hasra feküdt az ágyon, és kimerülten lehunyta a szemét.

- Aludj! – simogatta meg a haját. – Sietek vissza!

Robert csak a szemével jelezte, hogy megértette. William zavartan kirobogott a szobából. Amennyire gyorsan csak tudott, letisztálkodott, és átöltözött. A folyosóra kilépve egyenesen legjobb barátja karjaiba sétált.

- Végre, már azt hittem, nem is akar látni, Mr. Marland. – Az enyhén élcelődő, de vidám hang az orvosé volt.

Dr. John Gifford régi barátja volt. Egyidősek voltak, hasonló gondolkodásmódjuk okán elég gyorsan jóban lettek, amikor az orvos praktizálni kezdett a városban. William gyakran megfordult nála, ha a városban járt. Isabella miatti aggodalmait is vele osztotta meg.

- Butaság, barátom! Örülök, hogy látom!

John végigmérte, William úgy érezte, a lelkébe lát, és elvörösödött.

- Valóban? – A férfi felvonta a szemöldökét, elkomolyodott. – Akar róla beszélni?

William nem tudta, mit tegyen. A hajába túrt, majd vállat vont. 

- Később. Most szeretném, ha megvizsgálná a feleségemet. Állítólag a gyermekemet várja – mondta, miközben a neje szobája felé sétáltak.

John volt Isabella orvosa is, szerencsére az asszony megbízott benne, ezért nem támasztott akadályt a vizsgálat elé. William meggyőződött róla, hogy John tudja kezelni a felesége hangulatingadozását, majd visszasietett Roberthez. A férfi mélyen aludt, de felriadt, amikor óvatosan elkezdte lemosni róla a vért.

- Semmi baj – nyugtatta. – Az orvos éppen Isabellát vizsgálja, addig szerettem volna ellátni a sebeidet.

Sarkig tárta az ablakot, szinte rosszul volt a vér szagától. Nagyon vigyázva dolgozott, a legmélyebb sebnél mély levegőt vett. Ezt Isabella neki szánta, és Robert szenvedte el, amikor megvédte.

- Sajnálom – bökte ki. Lerogyott a székre és a férfira szegezte a tekintetét. – Sajnálom.

Sokáig hallgattak, aztán Robert kinyúlt feléje, és megfogta a kezét. Egymást nézték. Az, ami történt, szavakkal elmondhatatlan volt, s olyan kapcsot hozott létre közöttük, amiről nem is álmodtak.

- William? – A kopogásra és a doktor hangjára William felugrott.

Robert visszahúzta a kezét, és elfordította a fejét.

- Itt vagyok.

John benyitott, a látványra felvonta a szemöldökét. Lassan körbehordozta a pillantását, semmi nem kerülte el a figyelmét. Közelebb lépett, a Robert hátán levő sebek láttán összeráncolta a homlokát.

- Azt össze kell varrni – mondta halkan.

- A többit Rosita mama olajaival kezeltem, és összeforrtak.

- Ez túl mély ahhoz, hogy összegyógyuljon – vélte a barátja. – Megengedi?

William tétovázva oldalra lépett. Valamiért nem szívesen engedte a férfit Robert közelébe, de aztán belátta, hogy John orvos, és jobban ért hozzá, mint ő. Végül hozott tiszta törölközőt, és John segédletével lemosták, átöltöztették a férfit. John odahúzta a széket az ágyhoz, és felemelte az orvosi varrótűt. A cérna a fehér lepedőn kanyargott.

- Tegyen valamit a fogai közé, amire ráharaphat – mondta halkan.

- Isabella sem tette – válaszolta William, és Robert is a fejét ingatta. Inkább felnyúlt, és megragadta az ágy fejtámlájának egyik rácsát. William nagyot nyelt, átment az ágy másik oldalára, és leült mellé. Addig erősködött, míg a kezébe foghatta a férfi szabad kezét. – Kezdheti.

John furcsa pillantást vetett rá, majd dolgozni kezdett. Robert egyetlen hangot sem hallatott közben, William pedig képtelen volt odanézni. Csak szorították egymás kezét, egy idő után William szinte nem is érezte az ujjait…

- Kész! – John felegyenesedett, a hátát egyengette.

- Bekenhetem az olajjal?

- Akármilyen jónak tartja Rosita mama olajait, tudja, hogy orvosként nem támogatom a használatukat. Csak annyit mondok, az ön felelőssége, barátom. – John könnyed mozdulatokkal megtisztálkodott, összepakolt. Megállt az ablaknál, és kifelé bámult, míg a figyelmeztetése ellenére William óvatosan végigkente Robert hátát.

- Beszélnem kell dr. Gifforddal, de sietek vissza – mondta csendesen, miután befejezte. Johnnal együtt sétáltak le a földszintre. Barátja egészen addig nem szólalt meg, míg a könyvtárszobában le nem ültek egy ital mellé.

A könyvtár dolgozószobaként is funkcionált. A falakon könyvespolcok roskadoztak a könyvek, térképek, metszetek, újságok alatt. Az ablak előtt az egykori James Marland oroszlánfaragással díszített íróasztala állt. Tele volt mindenféle irattal, számlakönyvekkel, amikkel a ház ura éppen dolgozott. A kandalló előtt mély, süppedős karosszékben William szívesen üldögélt a hűvösebb estéken, és ha John is a házban tartózkodott, akkor hosszú órákon át beszélgettek a tűz melegénél.

- Mi folyik itt? – szegezte neki John a kérdést.

William feszengve félrenézett.

- Isabella vásárolta pár hete, hogy kiélhesse rajta undorító vágyait. Arra értem haza, hogy félig agyonverte. Úgy, mint azt a szegény gyereket…

John felsóhajtott.

- Az nem a maga hibája volt.

- Jobban oda kellett volna figyelnem a feleségemre.

John a fejét ingatta.

- Ne hibáztassa magát! Azzal már nem tudja visszahozni.

- Igen, ebben igaza van, de ez akkor sem kisebbíti a bűntudatomat. Ezért lettem dühös Robert miatt. Rosita mama gondjaira bíztam, és már sokkal jobban volt, de ma… ma megint arra értem haza, hogy Isabella kiszökött a szobájából, és éppen őt korbácsolja. Ha Robert nem ugrik elém, talán még a szemem is bánhatta volna…

- Isabella szerint maga akarta bántani, és Roberttel fogatta le őt.

- Robert elvette tőle a korbácsot, és lefogta, hogy ne tudjon kárt tenni másban.

John bólintott.

- Sejtettem.

William egyenesen a szemébe nézett.

- Valóban viselős?

- Igen.

William egy hajtásra kiitta az italát, majd felállt, és töltött magának még egyet. Aztán csak állt, és képtelen volt megmozdulni, vagy bármit is mondani. John részvéttel nézett rá, ő volt az egyetlen, aki tudott William aggodalmairól, csalódottságáról, dühéről a feleségét illetően. Orvosként és barátként is látta és megértette a helyzetet.

- A felesége azt adta a tudtomra, hogy érdekes kapcsolatot sikerült kialakítania az új rabszolgával.

William úgy meredt rá, hogy azonnal tudta, beletrafált a közepébe.

- Érdekes kapcsolatot? – ismételte.

- Igen.

- Mit ért ez alatt?

- Úgy bánik vele, akár egy asszonnyal. Vele étkezik, maga ápolja, sőt, maga fürdeti. Állítólag még fel is olvas neki esténként. Némely állításról most magam is meggyőződhettem. Gondolom, a napirendjéről meg a szolgálóktól értesült. Ne haragudjon rájuk, maga is tisztában van azzal, barátom, mennyire tartanak tőle.

William dühét ez csekély mértékben csökkentette. Fel s alá kezdett járkálni. John hosszan ízlelgette a kortyot, amit lenyelt.

- Nem akarja elmondani? – kérdezte végül nagyon halkan.

William letette a poharát, és tehetetlenül széttárta a karját.

- Mit mondjak?

- Nem tudom. Kedveli őt?

- A feleségem szerint Robert csak egy rabszolga, alantasabb és pótolhatóbb, mint egy állat.

- Mindketten tudjuk, hogy ön nem így gondolja.

- Valóban nem. Robert… - William elfordult. Fogalma sem volt, hogyan fogalmazza meg az érzéseit, amikor maga sem volt velük tisztában. Az, ami köztük történt, teljesen összezavarta.

- Különleges? – próbált neki segíteni John halkan.

- Azt hiszi, hogy a bűntudatom miatt pátyolgatom?

- Felmerült bennem, igen. Úgy véli, hogy ezzel jóváteszi, amiért nem tudta megvédeni azt a fiút. Ám most, hogy láttam Roberttel…

- Igen?

John habozott. Csak lötykölgette a pohárban az italát, és ráncolta a homlokát.

- Tudja, figyeltem, miközben varrtam össze a sebét. Legalább úgy szenvedett, mint ő. Ez nem egyszerűen bűntudat, igaz?

William lassan visszabotorkált a helyére, és lehuppant a barátjával szemben.

- John… Én nem tudom, mi történik velem… – suttogta kétségbeesetten. Eltakarta a szemét a tenyerével. – Képtelen vagyok távolságot tartani tőle, és ezt nem okozhatja bűntudat. Néha… miközben ott fekszik az ágyon, késztetést érzek, hogy érintsem a bőrét – kinyújtotta a kezét, mintha maga előtt látta volna a férfit. – Olyan sötét vágyak munkálnak bennem, amelyekről eddig nem volt tudomásom.

- Asszony iránti vágyak?

William bólintott.

- Tudom, hogy az, amit érzek, bűn. Egy férfi iránt ilyesmit érezni…

- Ráadásul egy fekete rabszolga iránt – tette hozzá John megértő bólogatással.

- Miért, akkor nem lenne bűn, ha például magát kívánnám meg?! – tört elő az értetlen harag Williamből.

John meglepetten pislogott, majd hirtelen felnevetett. William rádöbbent, hogy mit mondott, és idegesen mentegetőzött.

- Bocsásson meg! Nem úgy gondoltam.

- Tudom, barátom. – John mosolygott, William talán még soha nem látta ilyen vidámnak. – Nem sértett meg.

- Akkor is sajnálom. – William a fejét ingatta. – Teljesen kivetkőzöm magamból.

John elkomolyodott.

- Az, amiről beszél, betegség, és orvosként azt mondom, kezeltetni kell. Önuralmat kell gyakorolni, eltávolítani a kísértést jelentő személyt a házból.

- És barátként?

John előrehajolt, a combjára könyökölt. Nagyon komoly volt.

- Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy az ember gyarló lény. Biztos vagyok benne, hogy magához is eljutottak a pletykák, egyes férfiak fiatal fiúk kegyét keresik, akik megadhatják nekik azt, amit asszonyuk nem tud. S biztos hallott olyasmiről is, amikor asszonyok tartottak közeli barátnét, és meghittebb viszonyt ápoltak velük, mint tulajdon férjurukkal.

William bólintott.

- Hallottam ilyesmiről magam is. Neveket nem tudok mondani, mindenki csak sustorog róluk.

- Egyes emberek sötét titka, amiről csak kevesen tudhatnak.

William hirtelen megértette, mire akar utalni.

- Orvosként sok mindent lát.

John hátradőlt, és szomorkásan elmosolyodott.

- Néha többet, mint szeretnék, barátom.

- Nem vagyok egyedül ezzel a gondommal?

- Van, aki gondnak tekinti, és lassan beleőrül, hogy elnyomja a vágyait. Mások viszont… kiélvezik minden pillanatát.

William felsóhajtott.

- Én nem tudom, mit kellene tennem.

- A barátjaként hadd tegyek fel egy kérdést. – John egyenesen a szemébe nézett. – Boldog?

- Ezt most nem értem…

- Egész egyszerű kérdést tettem fel. Boldog? Így, most, itt. Amikor vele van, vagy rá gondol. Mit érez?

- Szeretem a csendet, ami mellette körbeölel. Szeretném megismertetni a világgal. Új, szép dolgokat mutatni neki.

- William…

- Jó vele lenni, John. – Barátja megértő tekintetét látva kibukott belőle. – Szerettük egymást, miután Isabella bántotta, mielőtt maga jött volna. Annyira… Úgy éreztem, hogy… - Szorosan lehunyta a szemét, hogy képes legyen kimondani a benne kavargó gondolatokat. – Nem éreztem ilyen vágyat asszonyi öl iránt, mint iránta. A gyönyöre az én gyönyöröm is volt, és soha gyönyörűbb nem volt még egy asszony sem, mint ő akkor.

- És ő? Robert? Ő mit gondol erről?

- Nem hiszem, hogy ezt valaha is megtudom. Néma, és mivel nem tud írni… - William tehetetlenül megvonta a vállát. – Felmerült bennem, hogy csak a vágyai sodorták hozzám, hiszen ki tudja, mikor volt nővel utoljára. Ám a szolgálólányok körülötte forgolódtak, és irántuk nem érdeklődött, azt észrevettem volna. Ön szerint mindig is a férfiak vonzották, vagy csak most én? Netán hazug színjáték az egész, hogy a bizalmamba férkőzzön?

John elmosolyodott.

- Maga mit gondol?

William most először komolyan elgondolkodott. Mérlegre tett mindent, amit kellett és lehetett, s önmaga is meglepődött az eredményen. Felhajtotta az italát.

- Nem érdekel. Isabella mellett pokol az életem, és ha tényleg a gyermekemet várja, hosszú, kínkeserves hónapok várnak rám, és még hosszabb évek, míg el kell őt viselnem. Az, hogy bűnben éljek, kevéssé taszít, mint az, hogy újra vele háljak. Robert mellett jelenleg boldog vagyok. Egyelőre beérem ennyivel, és majd… majd meglátjuk.

- Tartsa titokban, és ne feledje a diszkréciót!

- Köszönöm.

John rávigyorgott. Sötétszőke hajára ráfért volna már egy vágás, mert a homlokába hullott, és árnyékot vetett kék szemére.

- Ezért vannak a jó barátok.

William végre felnevetett, John csatlakozott hozzá. Még egy kis ideig beszélgettek, aztán Johnnak mennie kellett. Isabellának ágynyugalmat parancsolt, és megígérte, hogy gyakran eljön. William ettől megnyugodott, de őrizetet állíttatott az asszony ajtaja elé, nem bízva benne. Robert mélyen aludt, amikor benézett hozzá. Legszívesebben odadőlt volna melléje, ettől zavarba jött. Valamiért ez a hirtelen gondolat intimebbnek tetszett, mint az, hogy egymást ölelték, ám mégis melegséget érzett a mellkasában…