2. fejezet

2. fejezet

Jun továbbra is járt iskolába, de nem beszélt arról, mi történt a meghallgatáson. Még Norika is hiába faggatta. Egy héttel később az anyjuk megpróbálta elrángatni egy újabb válogatásra, de Jun egyszerűen faképnél hagyta. Aztán kedden, amikor Jun és Norika hazaért, az asszony már az előszobában járkált fel s alá.

- Végre! Hol voltatok eddig? – támadt nekik élesen. Norika riadtan Jun háta mögé bújt.

- Anya, mi a baj? – Jun bátra szembe nézett az anyjával. Kész volt rá, hogy megvédje a húgát, ha szükséges.

Anyjuk legyintett.

- Semmi baj, csak… kaptam egy telefont. A színházi meghallgatás a múlt héten…

- Anya, arról nincs mit beszélni! – vágott a szavába Jun, a keze ökölbe szorult.

- Fejezd be! – csattant fel az asszony. – Azt sem tudod, hogy mit akartam mondani. – Csípőre tette a kezét, és lebiggyesztette az alsó ajkát.

Jun felsóhajtott.

- Bocsáss meg, anya! – hajtotta le a fejét.

- Nos, ott tartottam… - Az anyja szokás szerint elengedte a füle mellett fia szavait. – Szeretnének még egyszer látni, de elvileg tiéd a szerep.

Jun arcán egy pillanat alatt ezernyi érzés suhant át, majd elsápadt.

- Anya, kérlek, én…

- Öltözz át! – Az asszony már fordult is el.

Jun a fogait csikorgatta.

- Menj fel a szobádba, Norika, kérlek! – szólt a húgához, aki riadtan engedelmeskedett. Kíváncsiságának engedve a szobája ajtaját résnyire nyitva hagyta. Pontosan hallott minden egyes szót.

Az asszony Junt méregette. Érezte, hogy valami nincs rendben.

- Mit akarsz mondani, fiam?

Jun kihúzta magát.

- Nem érdekel a szerep, ezért nem is fogok elmenni veled. Holnap kémiából dolgozatot írunk, tanulnom kell.

- Mindketten tudjuk, hogy semmi szükséged rá. – A nő dühös lett. – Ez a szerep híressé tehet és gazdaggá, akár az iskolát is ott hagyhatod. Nem azért hurcoltalak mindenféle válogatásra, hogy most feladd.

Jun arca megkeményedett.

- Szeretek iskolába járni – jelentette ki. – Az, hogy híres és gazdag legyek, a te álmod. Soha meg sem kérdezted, hogy én mit akarok. Ahogy apát sem… Híressé és gazdaggá lett, aztán megölték. Én nem ezt akarom!

- Jun! – Az asszony keze felemelkedett, hogy megüsse a fiút, de Jun elkapta a csuklóját.

- Önző vagy és kicsinyes! – sziszegte az anyja arcába. – Ezentúl azt teszem, amit én akarok. Te pedig gondolkodj el azon, hogy apa halála talán a te hibád volt. Te erősködtél, hogy modellként dolgozzon, és keményen megfizettük az árát.

- Abból a pénzből taníttatlak! – sikoltott fel az asszony.

- Boldogan lennék szegény, ha apa még mindig velünk lenne – lökte el magától Jun. Az asszony térdre esett, Jun úgy magasodott föléje, akár régi képeken bűnösök fölé a bosszú angyala. – Anya, apa halála óta eszedbe jutott, hogy van egy lányod is? – Jun hangja hideg volt. – Mert azt hiszem elfelejtetted, és itt az ideje, hogy eszedbe jusson. – Fogta a táskáját és az emeletre indult.

Az anyja utána kiáltott.

- Pont olyan vagy mint apád!

Jun elmosolyodott.

- Örülök.

Az asszony felsikoltott, a sikoly görcsös zokogásba fulladt. Junnak arca sem rándult. Ahogy elment Norika szobája előtt, még látta a becsukódó ajtót, tudta, hogy a húga minden szót hallott. Nem állt meg. A szobája ajtaját olyan finom csukta be, hogy nesz se hallatszott. Ledobta a táskáját a szőnyegre, majd lerogyott az ajtó mellett. Csak meredt a levegőbe, könnyek peregtek az arcán.

Suetsugu Naito dühösen meredt a színház igazgatójára.

- Tanaka Jun? Az a fiú…

- Tökéletes alakítást nyújtott – nézett fel rá szúrósan az igazgató. – Nem hagyatkozhatunk az ön benyomásaira, Suetsugu-san.

Naito fel-alá járkált, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

- Akkor hol a fenében van már? – tört ki belőle.

- Késik. Ez az ő előjoga, és azt se felejtsük el, hogy még iskolás.

Csengett a telefon. A férfi felvette, majd kétségbeesett párbeszédet folytatott egy hisztérikus női hanggal. Naito egyre türelmetlenebb lett. Az igazgató lecsapta a telefont.

- Nem jön.

Naito rámeredt.

- Ezt, hogy érti?

- Az anyja hívott. Valami olyasmit mondott, hogy tanulnia kell. Tanaka Jun kiesett a jelöltek közül. Boldog lehet, Suetsugu-san, ezt szerette volna.

Naito nem volt boldog. Maga sem értette, miért vannak ilyen ellentétes érzései. Azért mert így átlátott rajta, nem akarta főszereplőnek, de… Mi értelme van a darabnak, ha nem Jun játssza?

- Még versenyben marad! – jelentette ki. Áthajolt az asztalon, és elmarta az igazgató elől a dossziét. A férfi utána kapott.

- Suetsugu-san, mit művel?

Naito átfutotta szemével a személyi adatokat, aztán ledobta a mappát.

- A szerep Tanaka Juné! – közölte, és kiviharzott az irodából. Az igazgató értetlenül meredt utána.

Naito a házat bámulta. Hatalmas volt három személynek, legalábbis az ő véleménye szerint. A kapunál megnyomta a csengőt, de hiába. A ház néma volt és mozdulatlan. Rossz érzései támadtak. Gondolkodás nélkül átmászott a magas kerítésen, meg se fordult a fejében, hogy bűntettet követ el. A bejárati ajtóhoz sétált. Még mindig dühös volt, dörömbölni kezdett.

Pár perc elteltével futó léptek zaja hallatszott. Az ajtó résnyire nyílt.

- Ki maga? Mit akar?

Naito jól látta a sírástól felpuffadt arcot, a vörös szemeket.

- Mrs. Tanaka? – Önkéntelenül is angolul szólította meg, mert nem ismert hazájabelit szőke hajjal. Az asszony végigmérte, és a szájára szorította a kezét, amikor meglátta a férfi arcát.

- Ki maga? – nyögte reszketegen.

- A fiához jöttem.

- A fiam… tanul – nyelt egyet az asszony.

- Nos, látja, ez nem érdekel – dörrent rá Naito, és egyszerűen betaszította az ajtót. A nő az ajtónak penderült, az ajtó kitárult.

- Hogy merészeli? Mit akar a fiamtól?

- A szobájában van. Az emeleten balra az utolsó ajtó – csicseregte egy halk hang. A lépcső aljában Norika állt, és nagy szemekkel bámult a férfira.

- Te ismersz engem – állapította meg Naito komoran. A lány bólintott.

- Ön Suetsugu Naito, a fotós.

- Pompás – sóhajtotta a férfi, és elsétált Tanaka asszony mellett. Beleborzolt Norika hajába, aki felmosolygott rá. – Pont, mint a bátyád – húzta el a száját, aztán felszaladt az emeletre.

A fiú szobája előtt egy pillanatra tétovázott, dühös lett magára is. Benyitott.

 Jun az ajtónak háttal ült az íróasztalnál. Láthatóan teljesen belemerült a tanulásba, de aztán a férfi észrevette az MP4 lejátszó fülhallgatóit a fülében. Zenét hallgatott, és olvasott, ezért nem vette észre, hogy a férfi bejött.

Becsukta az ajtót, nekidőlt. Körülnézett. Feltűnő rend volt a szobában. Az ágy szépen be volt vetve, a könyvek ABC sorrendben álltak a polcokon, a CD-k és DVD-k a sarokban egy külön tartóban szintúgy. Sehol egy szétszórt ruhadarab, egy labda, egy játék, egy autós magazin. Naito meghökkent. Ez volt rá a legjobb szó. Egy tizenhét-tizennyolc éves fiúnál nem így kellene kinéznie egy szobának. Még por se volt a szekrényen! Ez olyan természetellenesnek tűnt…

Közelebb lépett. Kellemes illat csapta meg az orrát. Jun gyertyát égetett az asztalon maga előtt. Bármilyen furcsa is volt, de szívesen leült volna az ágy szélére, hogy bámulja még egy kicsit a keskeny hát vonalát, tarkója sápadt bőrét. Elszörnyedt a gondolatain, és hogy ezt leplezze, megragadta a gurulós szék háttámláját, és megperdítette. Jun hatalmas kék szemeivel találkozott a pillantása, és rá kellett jönnie, hogy rosszul emlékezett: a fiú mégis tökéletes…

Jun döbbenten meredt a férfira. Suetsugu Naito… Ott áll előtte, az arca egészen közel volt az övéhez, a szeme haragos volt, és egészen sötét. Fehér nadrágot viselt, sötétkék inget, és meghökkentően jól állt neki. A fülében hirtelen bántóan élessé vált a zene. Kirántotta a fülhallgatókat.

- Mit keres itt? – motyogta.

Naito olyan közel hajolt, hogy összeért az orruk.

- Nem hittem volna, hogy ilyen kis gyáva vagy!

Jun elsápadt.

- Azért jött, hogy sértegessen? – kérdezte ökölbe szoruló kézzel.

Naito az arcát fürkészte. Nem kerülte el figyelmét a piros arc, a vörös szemek.

- Felajánlották neked a színdarab főszerepét. Neked, egy kis senki kis modellnek. Miért utasítottad el? – vágott vissza élesen.

Jun félrenézett.

- Nem én akartam elmenni a válogatásra, ahogy a szerepet sem akartam.

Naito felegyenesedett, és lehuppant az ágyra. Lábait keresztbe vetette egymáson, és a tenyerére támaszkodott.

- Nem akarod elmesélni?

Jun nagyot nézett.

- Szerintem nem azért jött, hogy a sirámaimat hallgassa.

- Valóban nem – értett egyet vele a férfi. – Azt akarom, hogy fogadd el a szerepet.

Jun halk sóhajjal becsukta a tankönyvét.

- Gyerekkorom óta, amióta az apám meghalt, nem csinálok mást, csak válogatásokra, meghallgatásokra és fotózásokra járok. Szeretnék végre a magam ura lenni. Azt tenni, amit én akarok. Maga szerint ez rossz?

Naito azzal az elhatározással jött ide, hogy leüvölti a fiú fejét, most viszont megszánta. Eltűnt belőle a harag, amit már olyan régen magáénak tudhatott.

- Amikor elhatároztam, hogy menő fotós leszek, az apám kinevetett – mesélte csendesen. – Azt mondta, ilyen arccal lehetetlenre vállalkozom. Én azt válaszoltam, hogy nincs lehetetlen, ha valaki igazán akar valamit. Én fotós akartam lenni. Kompromisszumokat kellett hoznom, hogy idáig eljussak, de eljutottam. Te milyen célt tűztél ki magad elé?

Jun kesernyésen elnevette magát.

- Fogalmam sincs – vallotta be halkan. – Csak ehhez értek, meg a tanuláshoz.

Naito vállat vont.

- Akkor fogadd el a szerepet – ajánlotta.

- Figyelt arra, amit mondtam? – csattant fel Jun. Naito bólintott.

- Igen, figyeltem.

Jun felpattant, és eléje állt.

- Akkor? – kérdezte számonkérően.

Naito kis híján elmosolyodott.

- Legyen ez egy kihívás – egyenesedett fel, és ujjait összefonta felhúzott térdén. – Ne úgy fogd fel, mint kötelességet, hanem mint lehetőséget. Ha képes vagy tökéletesen eljátszani a főszerepet, akkor képes vagy másra is. Játszd el úgy, ahogy neked tetszik. Ne hagyd, hogy az anyád vagy bárki más beleszóljon. Adj bele mindent, és közben élvezd a szabadságot, hogy a darabban más vagy, és nincsenek kötelezettségek, szabályok, csak a játék. Élvezd!

Jun csodálkozva pislogott.

- Élvezzem? – ismételte. – Nem tudom, hogyan kell.

Naito türelmetlenül felsóhajtott, igyekezett gyengédebb hangot megütni. Lehúzta maga mellé.

- Mi volt az az életedben, amit szívesen csináltál?

Jun elgondolkodott.

- Szeretek iskolába járni.

Naito gúnyosan mosolygott.

- Hú, de sok minden.

Jun hűvös pillantást vetett rá.

- Mert maga aztán sok mindent fel tudna sorolni…

Naito nyitotta a száját, hogy feleljen, aztán mégis inkább a levegőbe meredt.

- Talán igazad van – sóhajtotta. – Már nem élvezem a fotózást se. Kötelesség lett, amit el kell végezni. Keresem a tökéletességet, mindig csalódnom kell, és közben már nem élvezem a munkám. Szánalmas…

Jun kis ideig töprengett.

- Mi lenne, ha kötnénk egy üzletet?

Naito érdeklődve meredt rá.

- Hallgatlak!

- Én elvállalom a szerepet, maga pedig megcsinálja azokat a képeket. Viszont én határozom meg, hogy hol és mikor.

Naito felvonta a szemöldökét.

- Mindenképp én csinálom a képeket.

- Tudom, de megpróbálom élvezetessé tenni a munkáját.

Naito közelebb hajolt hozzá.

- Elég kétértelmű, amit mondasz. Tisztában vagy vele? Ennyire bízol magadban?

Jun nagyot nyelt.

- Igen.

- És mi a te hasznod?

- Próbára tehetem magam.

Naito kis tétovázás után bólintott.

- Miért is ne? Legyen.

Jun elmosolyodott.

- Milyen gyorsan belement.

Naito szemében kacaj villant.

- Pedig elég makacs ember vagyok – vallotta be.

Jun kihúzta magát.

- Észrevettem.

Naito felállt, és összeborzolta a haját.

- Hívd fel az igazgatót!

- Rendben. Már megy is? – Jun maga sem értette, miért, de szerette volna, ha marad még.

Naito nem nézett vissza, csak intett.

- Légy jó fiú!

Jun a férfi után meredt, valami üresség maradt benne.

A lépcsőn lefelé haladva Naito legszívesebben visszafordult volna. Igen, Jun talán visszaadhatja az élvezeteket az életébe.

Naito távozása után Jun közölte az anyjával, hogy mégis elfogadja szerepet. Az asszony azonnal elrohant telefonálni. Jun fejcsóválva nézett utána. Norika jelent meg a lépcső tetején.

- Halálra ijesztette anyát – mondta. – Most akkor tényleg elvállalod a szerepet?

- Igen.

- Mivel sikerült meggyőznie? – kíváncsiskodott Norika, és követte a szobájába.

A fiú leült az ágyára.

- Kihívást ajánlott.

Norika értetlenül pislogott. Várta, hogy bátyja folytatja, de Jun esze már máshol járt.