2. fejezet

2017.05.29 00:29

2.

 

            Az ebédlőben talpalatnyi hely sem volt, pedig hét közepén általában kevesen ettek itt. Leslie kedvetlenül kevergette a levest, valahogy nem igazán volt étvágya. Sandra vele szemben ült, egyedül evett, amikor ő megérkezett, és megszánta.

- Nem vagy éhes?

- Nem igazán. – Körbepillantott, az ajtót szuggerálta.

- Sophie ma kint ebédel a barátnőivel – mondta Sandra megnyugtatónak szánt hangon.

Megkönnyebbült a hír hallatán. Nem akart találkozni vele. Kételkedett abban, hogy képes lenne egy levegőt szívni vele. Előbb-utóbb természetesen muszáj lesz, de most még Iant is meg kellett emésztenie. Két nap telt el a megegyezésük óta, de nem sokat találkoztak. Ittak egy-egy kávét minden nap, és megbeszélték, hogy ma is kávéznak egyet ebéd után.

Ian, ha éppen nem méregette különös tekintettel, akkor vicces és kedves volt. Nem csak az aktuális divatról vagy diétáról volt képes beszélgetni, hanem bármiről, és ez üdítő változatosságot jelentett Leslie számára.

- Vársz valakit? – Sandrának végre feltűnt, hogy talán nem Sophie miatt pillantgat ilyen gyakran a bejárat felé.

- Igen. – Rápillantott az órájára, és megállapította, hogy Ian késik.

- Lassan vissza kell mennünk. Találkozód lesz félóra múlva.

- Tudom, köszönöm.

Sandra lehajtotta a fejét, Leslie biztosra vette, hogy megbántotta. Bocsánatot akart kérni, de Ian ekkor toppant be. Gyűrött, bő kezeslábasában elég nagy feltűnést keltett, és láthatóan nagyon jól szórakozott a döbbent arcokon. Odaintett neki, Ian rámosolygott, és elindult a pulthoz kávéért.

- Őt vártad? – Sandra suttogott.

- Igen.

- Ő nem a termelésen dolgozik?

- De igen. Ismered?

- Csak hallottam róla. Nem tudtam, hogy a barátod.

Leslie nem válaszolt. Inkább a férfit figyelte, aki néhány embernek odaköszönve elindult feléje az asztalok között. Két csésze kávé volt a kezében. A borosta miatt idősebbnek nézett ki a koránál, és elég fáradtnak tűnt. Talán az anyja miatt megint nem tudott aludni.

- Szia!

- Szia!

Az egyik hátsó asztalnál ültek, az ablak mellett. Leslie-nek teljesen be kellett húznia a székét, hogy a férfi beférjen mögötte az ablak mellé. Megcsapta a kölnije és az izzadtság keveréke, ami Ian sajátja volt.

- Ian, a hölgy Sandra, az asszisztensem. Sandra, Ian a termelési részleg új vezetője.

- Helló! Gratulálok! – Sandra félénken mosolygott.

- Köszönöm. Elnézést a késésért, de elromlott az új gép. – Ian rosszkedvűen belekortyolt a kávéba. – Alig egy hónapja megy, és a gyártó szerint rendben kellene lennie. Az idióta, akivel telefonon beszéltem, azt mondta, kiküldenek egy szerelőt, de ha addig állnunk kell, annak a főnökség nem fog örülni.

- Mi történik, ha nem tudják megjavítani?

- Visszaviszik, de az megint pár nap csúszást okoz majd.

- Te nem tudod megszerelni?

Ian elvigyorodott. Kényelmesebben elhelyezkedett a széken, és végre teljesen ellazultnak látszott.

- Valószínűleg meg tudnám, de mivel garanciális, ha belenyúlok, akkor annak fuccs.

- Fuccs? – Sandra értetlen arcot vágott.

- Igen, ugrik a garancia.

- Oh, értem.

- Még ebédelni sem tudtam. – Ian ásított. – Este bent kell maradnom, pedig reménykedtem, hogy időben el tudok szabadulni. A moziban adnak egy filmet, amit szeretnék megnézni. Eljöhettél volna velem te is.

- Én?

- Igen, te. Akciófilm. Nyugodj meg, nem csöpögős, romantikus filmet akarok megnézetni veled. Ahhoz most nincs hangulatom. Majd legközelebb.

Sandra a desszertnek választott pudingját kanalazgatta, és mélyen hallgatott. A füle már tiszta vörös volt, amiből Leslie sejtette, hogy pontosan tisztában van Ian szexuális irányultságával. Óvatosan körbekémlelt, nem egy ember pislogott feléjük kíváncsian. Úgy gondolta, ez egy jó kezdet ahhoz, hogy Sophie halljon bizonyos pletykákat.

- Rendben.

- Mármint a film, vagy az, hogy ma nem tudok menni, mert melóznom kell?

- Megvárlak.

- Mikor?

- Ma.

Ian felvonta a szemöldökét. Leslie-nek feltűnt, hogy őszinte megdöbbenés ül a szemében.

- Későn végzek.

- Nem baj. Hazaviszlek.

- Biztos nem gond?

- Nem. Hozzak neked valamit enni?

Ian kihúzta magát a széken, a homlokát ráncolta. Sandrára pislogott, körbekémlelt, aztán leeshetett neki a dolog, mert elmosolyodott.

- Megeszed? – mutatott a tálcáján felhalmozott ebédre, amiből két falatot sem evett.

- Nem hiszem. Nagyobb volt a szemem, mint a szám.

- Akkor ide vele! – Ian maga elé húzta, és gondolkodás nélkül használta az evőeszközeit.

- Hozok tisztákat! – ajánlotta fel, de Ian nemet intett.

- Maradj csak! Hiszen…

Leslie érezte, hogy elvörösödik. Tudta, hogy a férfi mire céloz, és legszívesebben megütötte volna, hogy hagyja abba. Viszont végiggondolva, Ian csak azt tette, amire kérte. Éppen előadja, hogy kettejük között több is van, mint amennyi látszik.

Belekortyolt a kávéba, és kedvetlenül beismerte magának, hogy Iannek igaza volt. Sokkal hihetőbben reagál a jelenlétére és minden szavára most, hogy csókolóztak, mintha semmi sem történt volna közöttük. Valahogy kötődni kezdett hozzá, pedig erre vágyott a legkevésbé. Talán az volt az oka, hogy a férfit éppen egy olyan élethelyzetben ismerte meg, amikor amúgy is érzékenyebb volt a szokásosnál.

- Smith hogyan viselkedik? – kérdezte kis csend után.

Ian már a húsnál tartott.

- Bunkó, mint mindig.

- Tudod kezelni?

- Muszáj.

Sandra elkezdett szedelőzködni. Látványosan az óráját bámulta.

- Találkozód lesz.

- Tudom. Megvárom Iant, és megyek.

- Ha dolgod van, menj csak! Egyedül is tudok enni.

- Inkább megvárlak!

Sandra halkan elköszönt, és visszavitte a tálcáját. Ian utánabámult.

- Odáig van érted – mondta tele szájjal.

- Ne viccelj!

- Nem viccelek! Látszik, ahogy rád néz. Engem pedig nem kedvel.

- Képzelődsz!

- Inkább te vagy vak. – Ian eltolta maga elől a tálcát, és jóllakottan sóhajtott. – Nem is tudom, mikor ettem utoljára ennyit.

- Még fogyókúrázol?

- Aha. Edzek, kosarazni járok, ilyesmi. Muszáj, hogy formában tartsam magam.

- Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy ennyit leadj.

A férfi visszatért a kávéhoz, egy hosszú pillanatra kibámult az ablakon.

- Nem voltam mindig kövér. Kamasz koromban még olyan vékony voltam, mint most. Beleszerettem egy srácba, ő volt az első nagy szerelem. Bátorságot gyűjtöttem, és elmondtam neki. Elküldött a fenébe, és elmondta mindenkinek, hogy buzi vagyok. Nehéz időszak volt, gyűlöltem suliba járni.

- Bánatodban kezdtél enni?

- Aha. Szánalmas, igaz? – Ian félrebillentette a fejét, halványan elmosolyodott, még vállat is vont. – A szüleim éppen ki nem állhatták egymást, úgy volt, hogy elválnak, és ez már csak a ráadás volt. A kaja legalább adott némi örömet. Jobban éreztem magam tőle. – Visszafordította a fejét az ablak felé, az üvegben Leslie látta szomorú kék tekintetét. – Nem akartam tetszeni senkinek, ezért nem számított, hogy mekkorára hízok meg.

- Miért kezdtél el mégis fogyókúrázni?

- A vérnyomásom és a cukrom rendetlenkedni kezdett. Anyu és apu magas vérnyomásos, cukorbeteg, túlsúlyos. Anyu ráadásul szívbeteg, és féltünk, hogy talán én is örököltem. Láttam, mi lesz, ha nem változtatok az életmódomon. A dietetikus azt mondta, minden fejben dől el, és igaza volt. Az első húsz kiló után sokkal könnyebb lett. Gyűjtöttem némi önbizalmat, visszamentem tanulni, majd megpályáztam az állást itt. Szerencsém volt, mert az akkori főnök nem csak a hájpacnit látta bennem, hanem a szakértelmet is.

- Mennyi időbe telt visszanyerni a súlyodat?

- Kilenc év.

- Hűű…

- Az eleje a legnehezebb, dekánként fogy le rólad a zsír, meg a vége, amikor meglöttyed a bőröd. Volt egy időszak, amikor nem bírtam belenézni a tükörbe.

- Mégsem adtad fel. – Leslie számára bizonyossá vált, hogy Ian makacs ember. Az a fajta, aki akkor is végigcsinál valamit, ha majdnem lehetetlen. Nem adja fel, mert ott az a majdnem, és addig még van remény, hogy képes rá.

- Fel kellett volna? – Ian megitta az utolsó korty kávét, kutatóan nézett az arcába, valahogy közelebb került, mint volt, mert érezte kávéillatú leheletét. – Valld be, hogy jobban örülsz a mostani kinézetemnek, mintha egy kövér pacák csókolgatna.

- Annak nem örülnék, de most sem vagyok túl boldog tőle.

Ian halkan felnevetett. Láthatóan nem érdekelte, hogy most már majdnem mindenki őket nézi a szeme sarkából, és halkan pusmognak az emberek.

- Semmi vállalkozó kedv nincs benned.

- Sajnálom, ha csalódást okoztam. – Leslie azon kapta magát, hogy kezdi élvezni a beszélgetést.

- Nem okoztál. Ahogy mondtam már egyszer, senki nem lehet tökéletes.

Leslie válaszolni akart, de rezegni kezdett a telefonja. Sandra hívta, ami azt jelentette, hogy késésben volt. Ian felsóhajtott, és összepakolt mindent a tálcára, amíg beszélt vele. Együtt indultak kifelé, odabólintottak pár embernek. Ian letette a tálcát a pultra a többi mellé, és csatlakozott hozzá.

- Tényleg megvársz ma? – dugta zsebre a kezét.

- Ha nem akarod, akkor nem várlak.

- Lehet, hogy későn végzek.

- Nem gond, mostanában úgyis sok szabadidőm van.

- Rendben. Add ide a telód!

- Minek?

- Mert nem tudod a számom.

Leslie majdnem azt mondta, nem is akarja, de győzött a józan esze, és a kezébe nyomta. Ian elégedetten rávigyorgott, bepötyögte a számát, és megcsörgette magát, hogy meglegyen neki az övé is.

Visszaadta, majd megszorította a vállát, ahogy elment mellette.

- Szép napot! Szólj, ha végeztél!

- Rendben. Jó munkát!

Leslie kényszerítette magát, hogy ne nézzen utána. Ian csak egy ismerős, aki kisegíti adott helyzetben. Nem a szeretője, figyelmeztette magát, és meglepődött, mert annyira nem érezte kellemetlennek a gondolatot.

 

            Késő este volt, tizenegy is elmúlt már, de még ott ült egy széken, és a férfit nézte, aki éppen a szerelőtől búcsúzott. Egy biztonsági őr kísérte ki az épületből, Ian nem ment vele, csak fáradtan odabaktatott hozzá.

- Bocsánat! Nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani.

- Semmi baj. – Felmutatta a tabletjét. – Elintéztem holnapra pár dolgot. Mehetünk?

- Még körbejárok, de utána igen.

- Veled megyek. Teljesen elgémberedtek a lábaim.

A hatalmas terem, ahol általában öttucatnyi ember is sürgött-forgott, most néma csendben és félhomályban várakozott a hajnalban kezdődő műszakra. Nem hallatszott más, csak a lépteik zaja és a gépek halk pittyegése. Ian lekapcsolta a teljes világítást, csak az irodában égett a villany. Egyes részeken csupán a biztonsági fények és a vészkijárat jelzései világítottak. A félhomályban nem egyszer majdnem nekiment egy kiálló csőnek vagy valaminek, amit nem is tudott beazonosítani.

- Vigyázz! – Ian elkapta a karját, és visszarántotta, mielőtt belegyalogolt volna még egy kiálló alkatrészbe.

- Te sötétben is látsz?

- Ez még nem sötét, majd megszokja a szemed, utána jobb lesz. Amúgy évek óta itt dolgozom, és pontosan tudom, mi hol van.

- Szereted a munkád, igaz?

- Miből gondolod?

- Abból, hogy képes vagy ennyit túlórázni.

- Igazából ez most kivételes eset, mert ha van partnerem, akkor szeretek időben végezni, hogy tudjunk találkozni.

- Tetszik most valaki?

- Te.

- Komolyan kérdeztem! – morrant fel, mire Ian elvigyorodott. A fények borostás arcán vibráltak, árnyékot vetettek rá, sejtelmes félhomályba burkolták az alakját.

- Lehet, hogy komolyan mondtam.

- Ha nem kérlek meg erre a szívességre, akkor eszedbe sem jut, hogy velem kezdj.

- És ha mégis?

Leslie neki akart dőlni az egyik gépnek, de nem mert. Inkább továbbindult, és kikerülve egy oszlopot, bevárta a férfit.

- Ha nem lett volna ez az egész, szóba jöhettem volna, mint lehetséges partner?

- Talán igen.

- Miért nem tudsz konkrétan válaszolni?

- Mert tetszik, ahogy felhúzod magad rajta.

- Nem igaz!

- Micsoda?

Leslie dühös lett, és faképnél hagyta. Kétszer is nekiment valaminek, aztán egyszer csak a sötétben találta magát. Valószínűleg az sem volt teljes sötétség, csupán a szemének idő kellett, amíg megszokta a vibráló fényeket. Megállt, hallgatózott. Nem hallotta, hogy a férfi ott jönne mögötte, de rajta úgyis gumitalpú bakancs volt. Mély levegőt vett, majdnem elkiáltotta magát, azonban megérezte az illatát. Nem messze tőle állhatott, csak nem szólalt meg.

- Szerettem Sophie-t – mondta halkan. – Soha nem hittem, hogy képes megcsalni, és azzal, hogy mégis megtette, összetört bennem valamit. Ez nem hangzik túl férfiasan, de ez az igazság. – Talán azért merte most elmondani az érzéseit Iannek, mert nem látták egymást. Sötétben, arctalanul az ember mindig sokkal bátrabb volt, amikor ki kellett mondani az igazságot. – A szüleim viselkedése meg olyan szinten fáj, hogy még mindig nem tudom elhinni, hogy képesek ezek után hinni neki. Az, hogy ilyen kicsinyes módon akarom megsebezni őket, szintén nem vall túl férfias tettre, mégsem tudom annyiban hagyni a dolgot! Gyűlölöm magam, amiért ilyen vagyok, de legfőképp azért, mert ehhez téged használlak fel.

- Nem kell rosszul érezned magad. – Ian tényleg ott állt mellette, tőle jobbra, talán egy karnyújtásnyi távolságra. – Mondhattam volna nemet is, amikor ajánlatot tettél.

- De nem mondtál. Miért?

- Azt hiszem, megsajnáltalak. Kimerültnek tűntél, dühösnek és értetlennek. Voltam hasonló helyzetben, de én soha nem akartam bosszút, vagy éppen megalázni a másikat. El akartam felejteni, továbblépni, hogy majd, amikor már képes leszek nosztalgiával visszaemlékezni az egészre, le tudjam vonni a megfelelő következtetéseket.

- Én erre egyelőre nem vagyok képes. Addig semmiképp, amíg a szüleim szerint én is hibás vagyok a dologban. – Habozott. – Egyrészről tudom, hogy igazuk van, nem szabadott volna természetesnek vennem Sophie szerelmét. Másrészről… dühös vagyok, Ian! Ha érezte, hogy nem működik a kapcsolatunk, ha zavarta, hogy nem törődök vele eleget, miért nem mondta? Miért csak arról volt képes beszélni, mennyire tetszett neki az a táska a kirakatban, vagy annak a kolléganőnek a fülbevalója?! Miért nem mondta azt, hogy hé, drágám, üljünk le, beszéljük meg!

- A szüleid ezt tették?

- A szüleim házassága tökéletes – tört ki a keserűség Leslie-ből. – Ezt mindenkinek elmondják, de én tudom az igazságot. Apám fiatal szeretőit, anyám titkos hódolóit… És most nem rólam lehetne megmintázni a tisztelettudó gyermek szobrát.

- Nem baj. – Ian megérintette a karját. Úgy tűnt, mintha látna a sötétben, de igazából már Leslie szeme is kezdett hozzászokni a sötéthez. – Gyere! Mutatok valamit. – Megfogta a kezét, és ő hagyta, mert valahogy természetesen tette, nem erőszakosan rángatva. Barátként húzta magával, és ettől az ösztönei nem jeleztek, hogy ne menjen, ne maradjon vele kettesben ebben a meghitt sötétben.

Ian a félelmei ellenére nem próbálkozott semmivel. Világosabb részre vezette, és felkísérte az emeletre. A második emelet magasságában, a termet átszelő hídon állt csak meg, ahonnan belátták az egész teret. Leslie körbefordult, félelmetes volt itt állni a magasban, ahol csak egy korlát választotta el a mélységtől. A szeme mostanra hozzászokott a fényekhez, ki tudta venni a gépek körvonalait.

Ian anélkül, hogy elengedte volna a kezét, lehuppant, és lelógatta a lábát a korlát alatt.

- Gyere!

- Te nem félsz itt fent?

- Tériszonyos vagy?

- Nem tudok róla, de valld be, hogy ijesztő itt állni a sötét semmiben.

Ian nevetett, és lehúzta maga mellé.

- Lazulj el! Nem kell mindig merevnek és konvencionálisnak lenned.

- Annak tartasz?

- Annyira nem ismerlek, de felmerült bennem, igen.

- Hát, nem. – Leslie-nek be kellett látnia, hogy alig ismerik egymást. 

- Mi akartál lenni kiskorodban?

- Ez most, hogy jön ide?

- Meg akarlak ismerni. Gondolj arra, hogy nem ártana többet tudnom rólad azon kívül, hogy egy Sandra nevű nő az asszisztensed, imádod az unalmas nyakkendőket, és volt egy jegyesed, akit Sophie-nak hívnak, és akit a szüleid imádnak annak ellenére, hogy egy cafka. Bocs, de ez most nagyon kikívánkozott belőlem.

Leslie sokáig hallgatott, a sötétbe meredt.  

- Atomfizikus – mondta végül.

- Mi? Te most hülyéskedsz velem?

Felnevetett a hördülés hallatán.

- Kicsit. Középiskolában érdekelt a fizika, az atomfizikát például egészen lenyűgözőnek találtam, és komolyan elgondolkodtam, hogy ezen a területen tanulok tovább. Amúgy orvos akartam lenni, amikor pici voltam.

- Atomfizika, jézusom!

- És te?

- Hattyú.

Leslie felnevetett.

- Hattyú? Most te viccelsz!

- Nem. – Ian az alsó korlátra fektette a karját, rátámaszkodott. – Olyan hároméves lehettem, amikor anyu A rút kiskacsát mesélte nekem lefekvés előtt. Elképzeltem, hogy a csúnyácska kiskacsa, akit mindenki gúnyolt, felnőttként büszke tartású, hófehér madár lett. Bár anyuék mondták, hogy én ember vagyok, ő pedig állat, és nem lehet belőlem hattyú, még elsőben is tartottam magam az álomhoz. Aztán felnőttem, és gépész lettem.

Leslie torkát az együttérzés kaparta.

- Rút kiskacsának érezted magad? – követte a férfi példáját, lebámult a félhomályba, a kékes-pirosas fények közé.

- Néha. Úgy éreztem, én nem vagyok olyan, mint a többiek. Nehezen tudtam beilleszkedni, ami miatt sokat csúfoltak. Amikor rájöttem, hogy meleg vagyok, már megértettem, miért éreztem kívülállónak magam.

- A szüleid mit szóltak?

- Volt egy bátyám, négyéves volt, amikor meghalt. Én nem is emlékszem rá. Anyuékat nem érdekli, hogy kit szeretek, míg élek, és boldog vagyok. Félnek, hogy engem is elveszítenek.

- Ez aranyos.

- Néha az agyamra mennek a túlzott aggodalmukkal.

- Szeretnek.

- Igen, tudom. A te szüleid?

- Az én szüleim egész jól fogadták, hogy hetero vagyok.

Most Ian nevetett fel, beletelt pár perc, mire abbahagyta.

- Nem itt élnek, igaz?

- Nem. Volt egy cégük, amivel elég jól kerestek. Pár éve vettek egy farmot lent délen, és most élik boldog nyugdíjas életüket.

- Akkor ezek szerint délinek számítasz?

- Ez baj?

- Nem.

- Az igazat!

Ian kuncogott.

- Csak az jutott az eszembe, hogy érthető lenne az a fene nagy jólneveltséged. Szinte káromkodni se hallottalak.

- Ez nem igaz!

- Dehogynem!

- Élvezed, hogy bosszanthatsz? – Leslie megint elfelejtkezett arról, hogy Ian oldalán van egy seb, és megbökte. Csak a felszisszenésre kapott észbe. – Ne haragudj! Jól vagy?

- Aha. – Ian eldőlt. – Azt hiszem – nyögte. – Nem jutott eszedbe, hogy hadirokkant vagyok?

- Elfelejtettem. – Fölé hajolt. – Nem vagy hadirokkant, csak megvágtad magad. Rendesen cseréled a kötést rajta?

- Igen, anyu!

- Komolyan kérdezem! Ha elfertőződik…

- Te mindent ennyire túlaggódsz?

- Igen. A farmon láttam pár dolgot…

- A szüleid nem akarják, hogy átvedd? – Ian felhúzta a lábát, és hanyatt feküdt.  

Leslie felhúzta magát, és a hátát a korlátnak döntötte.

- Nem. Idegennek érzem azt a helyet. Persze jó ott lenni, kikapcsolódni a város után, de valahogy nem érzem azt, hogy oda tartozom. Ugyanez volt a helyzet a cégükkel is, nem volt az én világom, és végül inkább eladták.

- Komolyan ennyire kedvelik Sophie-t?  

- Úgy tűnik.

- Érthetetlen a számomra.  

- Hát, még nekem! – Leslie érezte, ahogy a keserűség a torkát fojtogatja. – Anyu kedvelte őt, úgy vélte, hogy a tökéletes feleség lesz számomra. Sophie testesíti meg számára a nagyvilági nőt, aki ő mindig lenni akart.

- Miért?

- Ezt tőle kellene megkérdezned.

- Érdekes gyerekkorod lehetett.

- Az volt. Szeretem őket, de nem értem a mozgatórugóikat. Anyu azt hangoztatja, hogy meg kell beszélnem Sophie-val a félreértéseket, és megoldást kell találnom rájuk, mert férfiként ez az én kötelességem. Apám hasonló elméletet vall, a tökéletes házasság titka, hogy szemet hunysz a párod ballépései felett.  

- Ez csak önáltatás.  

- Tudom. Valójában ők is tudják, csak képtelenek szembenézni vele.

- Mit gondolsz, hogyan fognak reagálni rám?

- Ki fognak akadni! Sophie-t képzelték el mellém, nem egy férfit.  

Ian hümmögni kezdett.

- Akkor ezek szerint szóba se jöhetek, mint lehetséges vőlegényjelölt?

- Micsoda? – Leslie elvigyorodott.

- Elvégre menyasszony nem lehetek.

- Az biztos. Tudtommal még ott tartunk, hogy két hétig eljátszod az exem, majd a szüleim előtt, hogy a szeretőm vagy. Arról nem volt szó, hogy ez meg is fog valósulni. Sőt, párszor kifejtettem, hogy egyenesen lehetetlen a dolog.

- Semmi se lehetetlen.

- Ez igaz.

Kis ideig hallgattak. Mindkettejüknek eszébe jutott, hogy későre jár, és holnap munkanap. Ennek ellenére nem mozdultak.

- Milyen melegnek lenni?

- Ezt, hogy’ érted?

- Hát, úgy, hogy annyi mindent hall az ember. Felelőtlenek, terjesztik az AIDS-t, nem képesek normális párkapcsolatra, pedofilok, satöbbi.

- Ezt most komolyan kérdezed? – Ian hangja elkomorult.

- Ha nem akarsz válaszolni, úgy is jó.

A férfi felsóhajtott, aztán egy halk nyögéssel felült, és odakúszott hozzá. Melléült, kinyújtotta a lábát, mielőtt felelt volna.

- Nem vagyok felelőtlen, sem beteg, megvetem azokat a rohadékokat, akik gyerekeket molesztálnak, és normális párkapcsolatra vágyom.

- Ezzel most megnyugtattál. – Leslie mosolyogni próbált, de érezte, hogy kicsit belegázolt Ian lelkébe.

- Az a szomorú, hogy vannak ilyenek, de ha már itt tartunk, a heterók között is akad. Én átlagos melegnek tartom magam. Szeretnék valakit, aki szeret, és akivel szerencsés esetben leélhetem a hátralevő éveim. Az egyéjszakás kalandok annyira nem vonzanak, bár öregszem, azt hiszem, mert képes vagyok elcsábulni egy kedves mosolytól vagy egy szomorú tekintettől.

- Most rám célzol?

- Igen. – Ian nem próbált meg hazudni. Kimondta, amit gondolt, és ebben különbözött Sophie-tól, vagy bármelyik barátnőjétől. Ian férfi volt, őszinte és egyenes. Pontosan tisztában volt azzal, mit akar, mire vágyik egy másik férfi, jobban, mint egy nő. – Nem vagy az esetem, de tetszel. Talán, mert annak ellenére, hogy éppen egy balhés szakítást igyekszel túlélni, alapvetően kedves vagy. Az ajánlatod kicsit furcsa, de őszintén szólva, kaptam furcsábbakat is, úgyhogy nem is értem, miért akadtam ki annyira miatta.

- Kedves vagyok?

- Igen.

- Ezt jó tudni. – Habozott, hogy meg merje-e kérdezni. – Milyen ajánlatokat kaptál már?

- Majd egyszer elmesélem őket. – Ian jól hallhatóan nem akart erről beszélni.

- Miért nem most?

- Mert még korai.

- Neked vagy nekem?

- Mindkettőnknek.

Leslie nem erőltette a dolgot, témát váltott.

- És mi tetszik bennem ezen kívül?

- Biztos tudni akarod?

A kihívó hang hallatán habozott.

- Nem – sóhajtott fel, és nekiállt, hogy feltápászkodjon. – Mennünk kellene!

Ian elkapta a csuklóját, és visszarántotta. Egy hosszú pillanatra megrémült, hogy lezuhan, de csak visszahuppant a helyére, majd egyensúlyát veszítve eldőlt. Kis ideig dermedten pihegett. Ian odahajolt fölé.

- Jól vagy?

- A frászt hoztad rám!

- Sajnálom.

- Ha még el is hinném! – Párszor mély levegőt vett, mire rádöbbent, hogy a férfi nem mozdult el fölüle. – Nem biztos, hogy akarom hallani – mondta halkan.

- Miért?

- Mert úgy érzem, most kicsit meginogtam lelkileg, és nem lenne jó, ha pont a te karjaidban lelnék vigaszra.

- Azt mondtad, nem áll föl rám…

- Nem is! – csattant fel, és bosszantotta, hogy Ian mosolyog.

- Megcsókolhatlak?

- Nem! – Felkönyökölt, hogy felálljon, összekoccant a fejük. Ian kicsit megingott, amitől megijedt, és utánakapott. A mozdulat túl heves volt, csak azt érte el vele, amit nem akart, magára rántotta. – Most persze nem fáj a sebed – mormolta szemrehányóan.

- Kicsit igen. – Ian ajka közelebb volt, mint gondolta, a lehelete a szája sarkát érte. El akarta fordítani a fejét, de a férfi szemfülesebb volt, a tarkójára csúsztatta a kezét, és megcsókolta, mielőtt tiltakozhatott volna.

Talán a késői óra, a fáradtság, a már-már sötétséggel egybefüggő félhomály, esetleg a bizalmas beszélgetés volt az oka, hogy kevésbé volt ellenére a dolog. Iannek kávéíze volt, elég sokat megivott, míg a szerelővel próbált dűlőre jutni. Az illata olaj, fém, és izzadtsággal kevert fűszeres citromra emlékeztetett, ha az ember megszokta, egészen kellemes volt. Az ajka selymes volt, finoman simult az övére, cirógatta, simogatta, elérte, hogy ne akarjon ellenállni.

Most jött rá, hogy nem is olyan rossz dolog, ha kényeztetik az embert. Mert Ian ezt tette, az ajkát nyalta végig éppen, szinte kérlelve, hogy nyissa szét, hadd jusson be a szájába. Az ujjai közben a füle mögötti érzékeny részt ingerelték, holott Leslie-nek eddig fel sem tűnt, hogy érzékeny lenne. Odanyúlt, hogy lefogja a kezét, a csiklandós, ismeretlen érzéstől nevethetnékje támadt. Ian félreérthette, mert lefogta az ujjait, és leszorította a szegecselt padlóra. Amíg erre figyelt, bejutott a szájába. Nyelvével felfedezte a szájpadlását, a fogait, a nyelvét. Mire szétváltak, mindketten levegő után kapkodtak.

Nem mozdultak. Nem szóltak. A sötétben egymást nézték, igaz, nem sok mindent láttak a másikból. Csak a másik illatát és testének melegét érezték, lélegzetvételét hallották. Leslie érezte, hogy Ian ujjai óvatosan végigsiklanak a tenyerén. Kitapogatták egyenetlenségeit, vonalait, izületeit, csuklója csontjait, ujjai hosszát. Össze akarta zárni a kezét, de Ian halk mordulása megállította. Majdnem megkérdezte, mi a baj, de aztán inkább hallgatott. Valahogy jó volt így a sötétben, a magasban, a bizonytalan érzések között ingadozva. Felmerült benne, hogy Sophie miatti kusza érzései mentek az agyára…

- Legalább most ne gondolj rá! – Ian kicsit rádőlt, a nyakába fúrta az arcát, a lehelete a bőrét érte, azt a részt, ahol nem is olyan rég cirógatta.

- Honnan tudod, hogy Sophie-ra gondoltam?

- Megfeszül a tested. Még a tenyered is…

Leslie tudatosan ellazította az izmait, hagyta, hogy Ian tovább folytassa tenyerének simogatását.

- Mennünk kellene…

- Tudom, de most jól érzem magam. Kellemetlen?

- Kicsit. – Igazából pontosan érezte, hogy a férfi merevedése a csípőjének feszül. Még soha nem volt ilyen helyzetben, nem tudta, hogyan reagáljon. – Más férfiak mit tesznek ilyenkor?

Ian először megdermedt, aztán lassan felkönyökölt, s érezte, hogy megremeg a teste, ahogy nevetni kezd.

- Nem mereven fekszenek.

- Ezzel most arra célzol, hogy én csak fekszem itt?

- Már ennek is örülök. Kicsit mindig félek, hogy képen törölsz.

- Mégis játszol a tűzzel…

- Szeretem a tüzet. – Ian visszahajolt hozzá, az ajkára lehelte a szavakat. – Imádom nézni, ahogy a lángjai ide-oda hajlanak, táncolnak, érzékien vonaglanak. Élvezem a meleget, amit nyújtani tud. A forróságot, amitől én is lángolni akarok… - Kicsit hevesebben csókolta meg, mint eddig. Elengedte a kezét, a hajába túrt, finoman ránehezedett.

Leslie gondolatai összekavarodtak. Túl kimerült volt már, túl felajzott, hogy értelmes egésszé álljanak össze a mondatok, amelyek az eszébe jutottak. Ian előbbi szavai meglepetésként érték, nem számított arra, hogy a férfiban egy költő veszett el. Rekedt hangja, a forróság, ami sütött belőle, olyan volt, mintha rá is hatással lettek volna, pedig jól tudta, hogy soha nem vonzódott a férfiakhoz. Vagy talán mégis? Hiszen Ianre már évekkel ezelőtt felfigyelt…

Ezúttal a férfi bontakozott ki az ölelésből, és elhúzódott tőle. Felállt, a kezét nyújtotta.

- Menjünk! Késő van.

- Hazaviszlek.

- Köszönöm.

Néma csendben mentek vissza az irodába. Összeszedelőzködtek, Ian elment átöltözni, alig pár perc múlva már jött is vissza. Még egyszer gyorsan körbejárt, majd kimentek. Lezárta az épületet, és odaintett az őrjáraton levő biztonsági őrnek.

- Elmentünk, Fred!

- Minden rendben?

- Igen, de az új gép rendetlenkedik.

- Sikerült megszerelned? – Fred közelebb ért, kíváncsian méregette Leslie-t, aki visszavette a zakóját.

- Volt itt a szerelő, remélem, holnap már okés lesz. Nyugodt estét!

- Kösz! Jó éjt!

- Jó éjt!

Leslie biccentett búcsúzásképpen, és elindultak a parkoló felé, ahol a kocsija állt. A friss levegőn érezte, mennyire fáradt. Ian is nagyot ásított, megdörzsölte a szemét.

- Basszus, mindjárt elalszom! – nyögte.

- A kocsiban alhatsz egy keveset.

- Inkább nem, attól csak még fáradtabb leszek. – Felszisszent Leslie kocsija láttán. – Ez a tiéd?

- Igen. A táskádat berakhatod hátra.

Ian oda sem figyelt rá, lenyűgözve körbejárta.

- Meg sem merem kérdezni mennyibe került. – Megtorpant, a férfira meredt. – Hé, mennyit is keresel?

- Biztosan tudni akarod? – kérdezte mosolyogva.

- Azt hiszem, nem.

Öt percbe telt, mire Ian beszállt az autóba, és képes volt mindenféle csodálattal teli nyöszörgés nélkül beszélni. Úgy tűnt, sikerült teljesen felébrednie. Leslie beült mellé, és indított.

- Legközelebb talán megengedem, hogy vezesd – mondta.

- Komoly?

- Csak, ha jófiú leszel.

- Ez mit takar pontosan?

- Hogy nem támadsz le minden adandó alkalommal.

- Ne már! – Ian olyan áhítattal simított végig a műszerfalon, hogy Leslie elnyomott egy mosolyt. – Gonosz vagy!

- Csak egy egészen kicsit…

Ian felkuncogott, és belefészkelte magát az ülésbe. Félig lehunyt szemmel útba igazította a férfit, és egészen hazáig meg sem szólalt. Leslie lehúzódott a járda mellé. Felmerült benne, hogy az ajtóig kíséri, de ezt gyorsan el is vetette. Kezet nyújtott, ahogy jó éjt kívánt. Gondolhatta volna, hogy Iannek hátsó szándékai vannak, mert túl hamiskásan csillogott a kék szeme, ám fáradt volt ahhoz, hogy időben felismerje a veszélyt.

Úgy csókolta meg, hogy teljesen kiverte az álmot a szeméből. Ezúttal nem fogta vissza magát, a nyelve habozás nélkül tört utat magának az ajkai között. Kihasználta, hogy foglyul ejtette a biztonsági öv, és csókolta mohón, habzsolva, felfalva őt. Elkapta a csuklóját, és a mellkasára húzta, Leslie tenyere alatt ott dobogott a szíve, vadul vert, egy olyan ütemet, amelytől az övé is nekilódult. Ám mielőtt teljesen átadhatta volna magát ennek az ismeretlen érzésnek, Ian megszakította a csókot.  

- Vezess óvatosan! Holnap találkozunk! Szép álmokat! – mondta, s még egy futó csókot nyomott az ajkára, aztán már ott sem volt.

Leslie ajka sajgott-fájt-lüktetett. Gyűlölte az érzést, mert teljesen elbizonytalanította. Nem volt még elég baja? Miért kell Iannek még ezt is tetéznie? Igen, de ő akarta ezt! Ő kérte rá! Igaz, hogy a férfi máris messzebb ment, mint azt valaha gondolta, mégsem panaszkodhatott. Ezzel az érzéssel indult hazafelé, és úgy sejtette, hogy megint hosszú éjszakának néz elébe, bár most már akadt más gondolkodnivalója is…

 

            A kis lakásban csak az apja horkolása hallatszott, amikor Ian belépett. Halkan bezárta az ajtót, levette a cipőjét, és berakta a szobájába a táskáját. A fürdő felé indult, az anyja azonban megszólalt a sötét konyhából.

- Szia, kisfiam!

- Anya! – Ian akkorát ugrott ijedtében, hogy beverte a karját a szekrénybe. – Mi a csudát művelsz itt a sötétben? Miért nem kapcsolsz villanyt? Miért nem alszol? – dörzsölte a könyökét.

- Felébredtem apád horkolására. Hiába löktem oldalba, nem hagyta abba, és nem tudtam visszaaludni. Észrevettem, hogy még nem értél haza, és gondoltam, megvárlak. – Az asszony felkapcsolta a gáz feletti villanyt. A tompa fényben visszaült az asztalhoz, és a bögréje köré kulcsolta az ujjait. – A vacsora a sütőben van, szerintem még meleg.

- Köszönöm. – Ian kezet mosott, elővette a párolt halat, és szedett belőle egy tányérnyit. Öntött magának egy csésze teát, amit az anyja is iszogatott, és leült vele szemben. – Hogy érzed magad?

- Jól.

- Tuti?

Az asszony elmosolyodott. Kék szeme, amit a fia is örökölt, jókedvűen megcsillant.

- Tuti. Milyen napod volt?

- Fárasztó. – Ian elmesélte, miért ért haza későn, csak Leslie-t nem említette.

- Ki hozott haza?

- Hm? – Úgy tett, mint aki nem figyelt.

- Egy kocsi állt meg a ház előtt, pont kinéztem, nem látlak-e, és akkor szálltál ki belőle. Valami kollégád?

- Igen.

- Ilyen drága kocsija van?

- Honnan tudod, hogy drága?

- Elfelejted, hogy apáddal együtt imádjátok az autókat, és egyfolytában azokat a francos műsorokat nézitek? Hülye lennék, ha nem jegyeztem volna meg valamennyit belőlük.

Ian leült, és ugyanúgy, ahogy az anyja, ő is a csészéje köré fonta az ujjait. Egy pillanatra eszébe jutott Leslie keze, ahogy végigsimított a tenyerén, és hallotta elakadó lélegzetét. Belemosolygott a pohárba, és megadóan felsóhajtott.

- Leslie-nek hívják. A főépületben dolgozik.

- A főnököd?

- Nem, dehogy.

- És?

- Mit és? – Ian rosszallóan nézett az anyjára, aki huncut mosollyal válaszolt. Megadóan vállat vont, bár tétovázott, elmondja-e az igazat a férfiról. – Csak hazahozott.

- Oh. Nem akarsz beszélni róla?

- Nem sok mindent tudnék mondani.

- Fiam, majd’ megesz a kíváncsiság!

- Anya…

- Csak szeretném, ha boldog lennél!

- Az vagyok! – Az asszony kételkedő arcára elvigyorodott. – Komolyan!

- Akkor meg mesélj erről a Leslie-ről kicsit. Régóta ismered?

- Utánam került a céghez, de nem sok közünk volt egymáshoz. Pár napja futottunk össze, amikor Mr. Altmannál voltam az előléptetés miatt.

- Eldicsekedtem veled a nagybátyádéknak. Vasárnap átjönnek vacsorára, hogy megünnepeljük.

- Nem szükséges.

- De mi szeretnénk! Ne legyél ennyire merev!

Ian halkan felnevetett. Leslie jutott az eszébe.

- Rendben. – Felállt, hogy a mosogatóba tegye a tányért, és öntött még egy csésze teát.

- Köszönöm. Most pedig mesélj tovább!

- Anya!

- Gyerünk! Hallani szeretném!

Ian szeretettel bámulta az anyját. Mind a ketten rossz alvók voltak, és amíg az apja végighorkolta az éjszakát, ők sokszor hajnalig beszélgettek egy-egy tea felett. Zárkózott gyerek lévén nem volt sok barátja, amikor pedig felvállalta, hogy meleg, még kevesebb lett. Az anyja volt a biztos pont, aki megvigasztalta, miközben zokogva próbálta feldolgozni a dolgot. Soha egy rossz szót nem szólt emiatt, pedig biztos nem volt könnyű neki.

- Már régóta szerettem volna megkérdezni. Nem vagy mérges, amiért a fiúkat szeretem? – Nem igazán tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést, talán nem is a legjobban tette fel, de zavarba jött.

- Mérges? Miért kellene annak lennem?

- Hát, vannak olyan haverjaim, akiknek a szülei nem fogadták túl jól a nagy bejelentést. Meg például ott van Eddie, ő még mindig nem merte megmondani otthon, mert attól fél, hogy kidobják.

Az anyja kicsit helyezkedett a széken, amely megroppant a súlya alatt. Neki nem sikerült annyit lefogynia, mint a fiának, így Ian állandóan aggódott, hogy rosszabbul lesz. Nem készült fel arra, hogy el kell veszítenie.

- Ricky halála után azt hittem, nem lesz bátorságom és lelkierőm még egy gyereket szülni, de aztán terhes lettem veled, és apáddal úgy döntöttünk, hogy megtartunk. Rettenetesen féltünk, hogy bajod lesz, óvni akartunk a széltől is, te viszont más voltál, mint a bátyád. Mire kamaszodni kezdtél, apáddal már nem voltunk jóban, és sokat aggódtam miattad. Magadba zárkóztál, keveset beszélgettél velünk.

- Sajnálom.

- Nem haragudtunk, kezdtél felnőni, teljesen normális volt, hogy igyekszel önállósodni. – Az asszony mély levegőt vett. – A mai napig előttem van az arcod, amikor egyik nap hazajöttél. Aznap, amikor szerelmet vallottál annak a fiúnak, aki aztán szemét módon szétkürtölte mindenkinek.

- Nem voltam a legjobb passzban…

- Ott zokogtál a vállamon, és csak kapaszkodtál belém… - Miriam hangjából sütött a fájdalom, pedig azóta eltelt jó pár év. – Annyira sírtál, hogy alig tudtad elmondani, mi a baj. Először nem is értettem, mire gondolsz, de aztán megvilágosodtam. A szívem majd’ megszakadt érted, és az, hogy haragudjak rád, eszembe sem jutott. Az én kicsi fiam vagy. Igaz, hogy fel kellett dolgoznom, nem lesz menyem, meg unokám, azonban Ricky miatt pontosan tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket, és még egyszer nem viseltem volna el. Akárkit szeretsz, akárkit választasz magadnak társul, akkor is az én fiam vagy.

- Nagyon szeretlek, anya! – Ian átnyúlt az asztalon, és megszorította az asszony kezét. Teljesen meghatódott.

- Én is, kicsim. Most pedig mesélj erről a fiúról, aki képes volt megvárni téged munka után.

Ian megint habozott. Tisztában volt vele, hogy Miriam nem lesz boldog, ha megtudja, milyen egyezséget kötött a férfival. Úgy döntött, egy részét mondja csak el neki, mert nem szeretett hazudni, és hát, nagy valószínűség szerint soha nem találkozik Leslie-vel.

- Leslie csak egy barát. Most van túl egy csúnya szakításon, és kicsit ki van borulva. Eldöntötte, hogy felvállalja a másságát a szülei előtt, és megkért, hogy segítsek neki.

- Hosszú kapcsolat volt? Miért nem a barátaival tölti az idejét?

- Azt hiszem. – Ian a teát lötykölte a csészében. – Nem igazán merte elmondani senkinek. Nekem is csak azért, mert egy hajóban evezünk.

- Oh, így már más! Biztosan nem könnyű neki.

- Hát, nem.

- Gondolom, elvállaltad.

- Elég kétségbeesettnek tűnt. – Azt már nem tette hozzá, hogy a férfi cserébe segített neki megszerezni az állást.

- Helyes?

- Nem az esetem. – Ez legalább igaz volt. Jobban mondva, korábban igaz volt. Még a csókok előtt.

- Nem ezt kérdeztem.

- Igen, elég vonzó.

- Hogy néz ki?

- Mondtam, hogy nem az esetem.

- Elsőre is hallottam, de nem ezt kérdeztem.

- Még nem ismerem annyira, hogy véleményt formáljak róla. Pár napja beszéltünk először.

- Kedves?

- Eddig igen.

Az anyja összeszűkült szemmel méregette.

- Eddig soha nem voltál ilyen szűkszavú a partnereidet illetően.

- Anya, Leslie nem a partnerem! Nem járunk, csak segítséget kért valamiben.

- De ő is a fiúkat szereti!

- Ettől függetlenül még nem az esetem, és én se vagyok neki.

- Apád sem volt az esetem, és nézd meg, mióta együtt vagyunk.

- Jaj, anya! Hagyjuk ezt, jó?! Megyek aludni!

- Jól van, nem erősködöm, ülj vissza!

Ian visszarogyott a székre.

- Fáradt vagyok…       

- A szüleiről mondott valamit? Szigorú emberek? Biztos volt oka, hogy ennyi ideig nem merte elmondani nekik. Egyáltalán hány éves ez a te Leslie-d?

- Pár évvel idősebb, mint én. Nem sokat mesélt. Délen élnek, van egy farmjuk, és Leslie az egyetlen gyerekük, és nem az én Leslie-m.

- A déliek konzervatívak. Emlékszel arra a fiúra…?

- Anya, éjfél is elmúlt, és korán kell kelnem. Fejezzük be ezt a beszélgetést máskor, jó?!

- Megcsókoltad?

- Mi? Ezt meg honnan veszed? – Ian érezte, ahogy égni kezd a füle. Önkéntelenül odanyúlt, hogy eltakarja, mire az anyja felkuncogott, és lassan felemelkedett.

- Ezek szerint igen.

Morgott valamit az orra alatt, és inkább menekülőre fogta. A fürdőben nekitámaszkodott a mosdónak, és rosszkedvűen bámult a tükörképére. Nem kellett volna elmondania az anyjának, ki hozta haza. Így majd mindig meg fogja kérdezni, mi van vele, hogyan alakulnak a dolgok, elhozza-e valamikor vacsorára? Közben reménykedik, hogy egyszer valaki olyannal állít haza, akivel nem csak pár hónapra, hanem egy életre lehet tervezni.

Leslie ilyen lett volna. Jó családból való, okos, jóképű, gazdag – bár azt nem tudta, mennyi pénze van, csak azt, hogy a kocsija egy vagyonba került, és ez azért jelentett valamit –, no, és nem árt, ha hűséges, kedves, megértő, jó szerető. Az anyja, aki imádta a romantikus filmeket, ilyet képzelt el neki, elégszer kifejtette már. Ő meg minden alkalommal felvilágosította, hogy az élet nem olyan, mint egy film.

- Ian. – Miriam halkan kopogott, mire felsóhajtott, és kinyitotta az ajtót.

- Jó éjt, anya!

- Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad. Sajnálom.

- Semmi baj. – Nekidőlt az ajtófélfának. – Nem haragszom.

- Tetszik az a fiú, ugye?

- Egy kicsit. – Ian elhúzta a száját. – Leslie nem olyan, mint én. Teljesen mások vagyunk, mást várunk az élettől, a partnereinktől. Alig ismerem. Két hét múlva, ha bevallja a szüleinek – és borsot tört a menyasszonya orra alá, tette hozzá gondolatban – valószínűleg különválnak az útjaink.

- És ha nem?

- Akkor sem akarom, hogy beleéld magad.

Az anyja kutakodva nézett az arcába.

- Nem lehet, hogy inkább te nem akarod beleélni magad?

Ian az ajkába harapott. Az anyja nem tudta, hogy az egész színjáték, Leslie nem gondolja komolyan az egészet. Hogyan élhetné bele magát? Nem akarta, hogy megint összetörjék a szívét. Másrészről meg pontosan tisztában volt azzal, hogy nincs garancia arra, hogy ez nem történik meg. Annak ellenére, hogy a férfi nem volt az esete és hetero volt, nem hagyta hidegen. Volt benne valami, amitől mindig izgalomba jött, ha meglátta. Jó volt heccelni, tapogatni a határait, csókolni, érezni a testét, az illatát…

Félrenézett, és elvörösödött. Az anyja nem szólt semmit, csak megsimogatta a karját, és magára hagyta. Nehézkesen elcsoszogott a hálószoba felé, ahonnan az apja horkolása hallatszott, aki szokás szerint nem ébredt fel a beszélgetésükre. Ian visszalépett a fürdőbe, és belülről nekidőlt az ajtónak. Az előző kapcsolata két hónapja ért véget. Nem viselte meg nagyon, mert Garrett-tel inkább időtöltésként volt együtt, mintsem szerelemből. Járt egy sráccal, akit nagyon szeretett, s el tudta képzelni mellette az életet, aztán Martin egy nap közölte, hogy talált mást. Kellett egy év, mire helyrejött utána, és képes volt megint ismerkedni.

Nem akart beleszeretni Leslie-be, amikor a férfi nyilvánvalóvá tette, hogy nem akar tőle semmit. Persze a kisördög azért megszólalt a fejében, miközben vetkőzött. A férfi akármennyire is hangoztatta, hogy nem vonzódik hozzá, a kocsiban visszacsókolt, és egyszer sem lökte el, amikor ilyesmire vetemedett.

A zuhany alatt állva, ahogy záporozott rá a forró víz, lassan ellazultak az izmai. Egész nap feszült volt, ám ezt csak most érezte. Nagy felelősséggel járt a munkája, a mai volt az első hivatalos napja, és akkor még ott volt Leslie is. Nem örült neki, ahogy a gondolatai megint a férfi felé kanyarodtak. Kis időre ki akarta zárni a tudatából, de elég nehéz volt, miután már napok óta körülötte forgott a világa.

Eszébe jutott a beszélgetésük, a sötétben váltott csókjuk, összesimuló testük. Nem szerette volna, ha túlságosan is elragadja a hév, azonban a férfinak túl jó illata volt – egy egészen különleges gyümölcs aroma keveredett valami fás illattal, amelyek együttese határozottságot, modernséget, csábítást sugallt. A teste melegével vonzotta magához, ezenközben érezhető volt, hogy Leslie nem a bizonytalan férfiak közé tartozik, az új terep miatt viszont óvatossá vált, sebezhető lett. Nem akarta ezt kihasználni, tényleg nem. Megfogadta, hogy nem teszi.

Lehunyta a szemét. Milyen egyszerű megfogadni magunknak valamit, és aztán milyen gyorsan meg lehet azt szegni, merengett el. Elég hozzá egy bizonytalan mosoly, egy rebbenő tekintet, egy véletlen érintés, egy puha csók. Ökölbe szorult a keze, és mély levegőt vett. Elég nehezen csitította le magát már bent is, de most nem látta senki, nem kellett Leslie reakciójától tartania.

Soha nem fogja megtudni, ha magához nyúl, és közben rá gondol. Nem fogja tudni, hogy a forró víz záporozását simogatásnak képzeli, Leslie hosszú, kecses ujjai érintésének, ahogy lesiklanak a gerince vonalán, vissza az oldalán, fel a válláig, aztán le a mellkasán, egészen le…

Saját ujjai fonták körbe, finoman cirógatták érzékeny húsát, borzongás futott végig tőle az egész testén, hiába borította be a forró víz, a meleg gőz. A golyóit simogatta, merevedésén futottak végig az ujjai, és képtelen volt elfojtani a nyögést, ahogy marokra fogta magát. Édes kín volt, reszketett, miközben a képzeletében Leslie kényeztette, a mahagóni színű szempár vad vággyal bámult rá, és az ő nevét suttogta. Elakadt a lélegzete, aztán ziháló mellkassal hosszan állt mozdulatlanul a víz alatt.

- Tiszta hülye vagyok… - dünnyögte, amikor végre rávette magát, hogy elzárja a vizet, és kilépjen a kádból. Letörölte a párát a tükörről, és belebámult. Némi bűntudatot vélt felfedezni a tekintete mélyén, amitől rosszkedvűen a fogkeféjéért nyúlt. Jobbnak látta, ha mielőbb lefekszik, és félreteszi a Leslie-vel kapcsolatos minden gondolatát másnapra.   

Kicserélte oldalán a kötést, ami teljesen átázott, és a szobájába osont. Remélte, hogy az anyja elaludt már, és felvett egy pólót meg egy alsót. A telefonját hosszan kereste, a táska aljában találta meg. Leellenőrizte, hogy beállította-e az ébresztőt, majd végigdőlt az ágyon. Utána meg csak feküdt, és hiába volt fáradt, az agyában még a Leslie-vel kapcsolatos dolgokat pörgette egy órával később is…

 

            A gép másnap hibátlanul működött, mintha nem is lett volna semmi baja. Ian mérges volt, de örült is, hogy sikerült működésre bírni. Néha utálta az elektronikát, amely megnehezítette az életét.

- Mostanában mennyi új barátod lett… - lépett oda hozzá Zukov, aki valamilyen európai országból érkezett még jó harminc éve Amerikába, de az akcentusa a mai napig érezhető volt.

- Miért?

- Van itt egy hölgy a főépületből. Téged keres.

- Engem? – Rossz érzése támadt. Leslie exe ilyen gyorsan megtudta volna, hogy kavarnak? – Kicsoda?

- Nem mutatkozott be. Olyan kis gyámoltalannak tűnik. Ha szerelmet vallana, csak finoman bánj vele, úgy néz ki, mintha az első szellő összetörné.

Felsóhajtott. Ennyiből azonnal tudta, hogy csakis Sandra látogathatta meg. Más nőt nem ismert a főépületből.

- Mindjárt jövök!

- Mondtam neki, hogy a padoknál várjon rád, amíg nem lesz szünet, nem fognak zavarni titeket.

Ian valamiért örült volna, ha nem marad egyedül a lánnyal, de ezt inkább nem mondta. Kelletlenül kisétált, egy pillanatra a meleg napsugarak felé fordította a fejét, majd tovább ballagott.

Sandra nem ült le, elbámult valamerre a távolba. Szürke kosztümöt viselt, amitől szürke kisegérnek tűnt. Ian nem tudta, miért érez ennyire ellenségesen iránta. Ő legalább nem olyan cicababa volt, mint a főépületben dolgozó nők kilencven százaléka. Ennek ellenére zavarta a tétovasága, a hebegése. Nem arról volt szó, hogy a nőkkel amúgy is felemás viszonyban volt mindig is, hanem azért, mert Sandrában volt valami, amitől rossz szájíze lett.

- Szia! Kerestél.

- Oh, szia! Elnézést, hogy megzavarlak a munkádban.

- Semmi gond, úgysem ártott némi szünet. Valami baj van?

- Nem, dehogy. Beszélni szerettem volna veled. Leslie nem tudja, hogy itt vagyok – tette hozzá a lány gyorsan, mielőtt megkérdezhette volna, hogy a férfi küldte-e.

- Értem. Üljünk le! – mutatott a padokra, és el is indult arrafelé, hogy Sandra ne mondhasson nemet. Amíg álltak, fölébe magasodott, és csak a feje búbját látta. – Miben segíthetek? – kérdezte, amikor már mindketten ültek.

Sandra olyan távolra húzódott tőle, amennyire az lehetséges volt az udvariasság keretein belül.

- Leslie-ről szerettem volna beszélni veled.

- Hallgatlak.

- Talán elmondta neked, hogy szakított a menyasszonyával. – Sandra nagyot nyelt, és összekulcsolta az ujjait. – Elég nehéz most neki, és azt vettem észre, azóta jóban lett veled. Hallottam, hogy te a férfiakat kedveled. – Belevörösödött a kijelentésbe, de hősiesen folytatta. – Nem akarlak megbántani, viszont azt hiszem, tudnod kell, vagyis…

- Mit akarsz? – Ian próbálta elfojtani a hangjából sütő haragot.

- Hagyd őt békén, kérlek! – Sandra még csak nem is nézett rá. – Össze van zavarodva, és ha most összejön veled, akkor…

- Mi lesz akkor? – szakította félbe. Előrehajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Talán sikerül túltennie magát egy csalódáson? Netán belém szeret?

- Ő nem homoszexuális! Megbánná a döntését, és a terhet élete végéig kellene cipelnie. Túl jó ember ahhoz, hogy szenvedjen egy rossz döntés miatt.

- Ezt neki is elmondtad?

- Nem, dehogy! – Sandra rémülten felkapta a fejét. – Nem örülne, hogy beleavatkozom az életébe.

- Ha tudod, hogy nem örülne, akkor miért teszed? Esetleg azért, mert szerelmes vagy belé?

A lány arca bíborvörös lett, a szeme hatalmasra tágult.

- Ez nem… igaz… Én… - dadogta.

- Jah, persze! – Ian felállt, és elindult az épület felé. Két lépés után visszafordult. – Semmi közöd hozzá, hogy összejövünk-e Leslie-vel. A mi döntésünk lesz. Az enyém és az övé. Nem a tiéd. Ha megbánja, az az ő baja lesz, de nem úgy kell felfogni, mintha egy életre szóló hibát vétett volna. Az, hogy egymás karjaiban keresünk vigaszt egy csalódás után, teljesen normális. Ilyen az ember. – A nap felé fordította az arcát, hogy ne kelljen a magába roskadt lányt néznie. – Különbözően látjuk a világot, azt hiszem. Én úgy vélem, egy kapcsolat, akármilyen rövid vagy hosszú is legyen, férfival vagy nővel történjen, soha nem lehet hiba, amit meg kellene bánnunk. A szerelem nem hiba még akkor sem, ha végül elmúlik. Mindegyikből tanulunk valami fontosat, és számos csodaszép pillanatot tartogat nekünk. – Sandra szemébe nézett. – Becsülöm, hogy elmondtad ezt nekem, de nem fogom békén hagyni Leslie-t, amíg ő nem akarja. – Sarkon fordult, és magára hagyta a lányt.

Elmondhatta volna neki, hogy az egész színjáték. Bevallhatta volna, hogy Leslie-nek esze ágában sincs kapcsolatot kezdenie vele. Megtehette volna. Azt mondta magának, azért nem tette, mert Leslie nem örült volna, de be kellett ismernie magának, hogy valójában ez csak kifogás. Éjszaka eleget rágódott ezen. Akármit is hozzon ez a két hét, ő beéri vele, kihozza belőle a legjobbat, eléri, hogy Leslie elfelejtse a menyasszonyát, és végre mosoly költözzön a mahagóni szempárba. Azt már nem merte továbbgondolni, miért szeretné annyira ezt…

 

Téma: 2. fejezet

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása