2. fejezet

2.

            Nem kapott levegőt. Ez volt az első érzete, amikor felébredt.

- Kicsim, ébren vagy? – Az anyja már egy ideje kopoghatott, mert türelmetlen volt a hangja.

- Igen. – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy érthetően tudjon beszélni.

- Jössz reggelizni?

- Pár perc múlva lent vagyok.

- Rendben.

Az anyja lefelé tartó lépteire lehunyta a szemét. Az egész teste verítékben fürdött, és zihálva kapkodott levegő után. A lepedő gyűrött volt alatta, és nyirkos, valószínűleg egész éjszaka dobálta magát. Lassan felhúzta magát, és nekidőlt a fejtámlának. Olyan volt, mintha egy véget nem érő rémálomban lett volna.

A szobája nem változott semmit. A szülei ugyanúgy hagytak mindent, ahogy hagyta. Az eltelt hetekben neki sem volt ereje és kedve, hogy átpakoljon bármit is valahová máshová. Miután hazakerült a kórházból, egyelőre próbálta feldolgozni, hogy itthon van. Szabad. Ám pont ez volt az, ami nagyobb félelemmel töltötte el, mint bármi más.

A szülei úgy gondolták, hogy akkor segítenek neki a legtöbbet, ha nagy család és a régi baráti társasága veszi körül. Mindig volt náluk valaki, és ettől egyre rosszabbul érezte magát. Az anyjáék nem értették meg, hogy például a régi barátaival már nincs miről beszélgetnie. A közös témák, amik anno összekötötték őket, már nem voltak sehol. Mindenki feszengett beszélgetés közben, és hiába igyekeztek nem mutatni, úgy bámultak rá, mint valami furcsa bogárra. Gyűlölte ezt.

A pszichológus, akinek elvileg az volt a dolga, hogy segítsen feldolgozni neki az őt ért traumákat, rengeteget beszélgetett vele erről. Arról győzködte, hogy csak a képzelete játszik vele, ő viszont nem volt hülye. Lehet, hogy a kommunikációs készsége megromlott a fogság alatt, ám attól még tisztán felismerte az emberek szemében a kíváncsiságot, az undort, a közönyt.

Tudta, hogy beszélnie kellene arról, ami vele történt. A szülei is mindig beszélgetni akartak vele, mert azt mondta az orvos. Ilyenkor majdnem felhorkant, de inkább nyugalmat parancsolt magára, és nem mondott semmit. Képtelen lett volna rá. Természetesen lehetséges volt, hogy a dokinak van igaza, és használna, ha kibeszélné magából a dolgokat, de nem ment. Leblokkolt. Az évekig tartó, állandó erőszak belésulykolta, hogy ha élni akar, akkor hallgatnia kell, akármi is történik. Ezen kellett volna túllépnie, ahogy Archer nyomozóék is biztatták.

Hallgatott, és inkább némán bámulta a kék eget a kertben ücsörögve egész nap. A saját fejében ezerszer, sőt, milliószor végigment a képzeletbeli beszélgetéseken. Saját magával vitatkozott, néha meggyőzte önmagát, ám a félelem mindig erősebb volt. Furcsa dolog volt ez. Abban a szobában könnyű volt bátornak lenni, elhatározni és megtervezni, mit fog tenni, ha hazakerül. Leszámol a múltjával, tanulni fog, dolgozni, és talán egyszer jön valaki, aki elfogadja annak, aki; jobban mondva, talán lesz valaki, akit képes lesz közelebb engedni magához.

Az ablakon keresztül kifelé bámult. Nem csukta be éjszakára, ezért a reggeli lágy szellő könnyedén ringatta a függönyt. Ott, abban a sivár szobában olyan könnyű volt szabadnak lenni. Ám a valós világban nem számolt azzal, hogy minden más. Megváltozott ő és a világ is, és jelenleg tehetetlenül, saját félelmei fogságában próbált alkalmazkodni.

Az anyja hangjára összerezzent. Rápillantott az órára. A szülei vásárolni mentek reggeli után, ezért sietették. Tegnap este megbeszélték, hogy ő is velük megy, hogy kicsit kimozduljon a házból. Összeszedte magát, és felkelt. A fürdőben fogat mosott, majd visszaballagott a szobájába, és felöltözött. A konyhában az apja felpillantott az újságból.

- Végre! – Úgy próbált tenni, mintha nem teltek volna el évek, és a fia még mindig az a dacos kamasz lett volna, aki volt. Nem volt kedve felvilágosítani, hogy ez nem a legjobb módszer.

- Gyere, ülj le! – Az anyja mindent eléje tett. Nem igazán volt éhes, de a megszokás, hogy a túlélés miatt mindent meg kell ennie, erősebb volt. – Velünk jössz?

- Igen.

- Biztos? Nem lesz gond?

- Nem. Jól vagyok. – Habár ezt bizonygatta, a hangulatjavító gyógyszerekkel szemezett az asztalon, ahová az anyja tette. Az orvos írta fel, amikor hazakerült. Szedte őket, és igyekezett mosolyogni, vidám lenni. Belül azonban kételyek marcangolták.

A kocsiban az ajtónak dőlt. A szülei játékosan vitatkoztak valamin, de oda sem figyelt egész úton. Az anyja szeretett volna bemenni valami üzletbe, és meggyőzte az apját, hogy álljanak meg. Örült a sétának, az emberek, akik körülvették, névtelen és arctalan járókelők voltak csupán, és ő is egy lett közülük. Nem volt múltja, sem célja, jó volt gondolkodás nélkül tenni egyik lábát a másik után.

A szülei észre sem vették, hogy továbbment, amikor ők megálltak egy kirakatnál. Amíg azon egyezkedtek, hogy mit kapjon a nagymama a születésnapjára, addig ő hagyta, hogy elsodorják az emberek. Az agya kezdte megkongatni a vészcsengőt, amikor hirtelen valaki elkapta a karját.

- Amenadiel?

Rémülten meredt a férfira, akinek a szeme ugyanolyan tavaszzöld volt, mint amilyenre emlékezett.

- Ryan?

- Kiabáltam utánad, de meg sem hallottad! – A férfi elengedte, ám finoman a hátára tett kézzel egy kocsi mellé irányította. – Ugye, nem egyedül vagy?

- Nem, anyuék vásárolnak.

- És egyedül hagytak? – Ryan szemöldöke a magasba szökött.

- Megálltak egy kirakatnál, de nekem nem volt kedvem ékszereket bámulni.

- Nem lehetsz felelőtlen. – A férfi kicsit meghajolt, hogy a szemébe nézhessen. A kórházban látták egymást utoljára, és sajnálta, hogy nem látogatta meg többé. A plüss, aki a Hope nevet kapta, még mindig a féltett kincse volt, viszont ahhoz nem érzett elég bátorságot, hogy felhívja.

- Sajnálom.

Ryan felsóhajtott, és megrázta a fejét. A kocsinak dőlt, és csak akkor szólalt meg, amikor ő is nekidöntötte a hátát.

- Hogy érzed magad?

- Jól.

- Kérdeztem a szüleid, hogy vagy, és meg akartalak látogatni, de megkértek, hogy ne tegyem. A tűzre és a fogságra emlékeztetnélek, amit nem akarnak. Örülök, hogy most mégis összefutottunk.

Amenadiel érezte, ahogy a düh felkúszik a torkán. Otthon mindig arra biztatták, hogy beszéljen róla, de Ryant nem engedték a közelébe, pedig szerette volna látni. Egyszer meg is kérdezte, hogy nem kereste-e, ám az apja nemet mondott. Ezek szerint hazudott. Úgy tűnt, a férfi olvas az arcáról, mert összefonta a mellkasán a karját, és eléje hajolt, hogy a szemébe nézhessen.

- Nem mondták el?

- Nem.

- Ne hibáztasd őket, csak meg akarnak védeni.

- Nem tudnak. Senki sem tud.

- Lehet, de nekik már a tudat is megnyugvás, hogy ennyit tettek.

- Azt hiszik, hogy meg nem történté tudják tenni az eltelt éveket. A dokival együtt azt szeretnék, ha kibeszélném magamból az egészet, és nem értik meg, hogy nem megy. – Az előttük rohanó, telefonáló, beszélgető embereket nézte, mert kevésbé voltak rá hatással, mint Ryan a megértő mosolyával. Ő volt eddig az első, aki nem kíváncsian vagy undorral bámult rá, és ez olyasmi volt, ami újdonságot jelentett. – Azt hiszik, még mindig gyerek vagyok…

Ryan sokáig nem válaszolt.

- Tudod, egy szülő szemében te mindig is kisgyerek maradsz. Lényegtelen, hogy tizenkettő vagy, vagy ötvenhat.

- Tudom.

- Az anyám ugyanilyen. Úgy gügyörészik nekem a vasárnapi ebédnél, mintha kisbaba lennék. S ha nem eszem meg a spenótot, akkor azzal fenyeget, hogy eltilt a tévétől. Végre mosolyogsz!

Amenadiel rápillantott. Rájött, hogy a férfinak igaza van, ahogy elképzelte a jelenetet, önkéntelenül is mosoly jelent meg az arcán. Jó érzés volt. Csak úgy mosolyogni, nem azért, hogy megnyugtassa a körülötte levőket, hanem élvezetből, az valami olyan volt, amit már rég elfelejtett.

- Te nem kezelsz gyerekként – mondta halkan.

Ryan vállat vont.

- Nem vagy az.

- Nem. Köszönöm.

- Nincs mit. Amúgy már akartam kérdezni, miért lett Amenadiel a neved?

- Két hónappal korábban jöttem a világra, és nem volt biztos, hogy életben maradok. Anyám egy könyvben találkozott a névvel, egy angyal neve volt, és annyira megtetszett neki, hogy erre kereszteltek még a kórházban.

Ryan a fiút figyelte a szeme sarkából. Alig akart hinni a szemének, hogy ő az, amikor elsétált mellette. Utánaszólt, de nem állt meg, ami elbizonytalanította, de ott volt az a hosszú fekete haj, a sápadt bőr, ami beleégett a tudatába. Pólót és rövidnadrágot viselt egy vékony tornacipővel. Még mindig nagyon vékony volt, de most már volt némi szín az arcában.

A szeme, az a különös felemás szempár most kicsit vidámabban csillogott, mint korábban. Emlékezett, milyen rettegéssel nézett rá, míg fel nem ismerte, összeszorult tőle a gyomra. Sokat gondolt rá, aggódott, hogy mi lehet vele? A kórházban dr. Dickson csak annyit mondott, hogy visszajár kontrollra, és mindent rendben talált nála. John Keyes pedig még ennyit sem.

Amenadiel már nem volt gyerek, ez teljesen bizonyos volt. Elég volt, ha az ember belenézett a szemébe, és láthatta. Ott volt a smaragdban az élet minden keserve, félelme, fájdalma, cinizmusa és reménytelensége. Ám most, ahogy halovány mosollyal felpillantott rá, megcsillant valami a kékség mélyén. Ez a fiú túlélte a poklot, megtanult harcolni az életért már születése óta, és nem adta fel.

- Szívesen beszélgetek veled bármikor, ha szeretnéd – mondta csendesen. – Felírtam a számom egy papírra.

- Tudom, csak nem volt bátorságom felhívni téged.

- Miért?

- Miért? – Amenadiel nem tudta visszafojtani azt a keserű morranást. – Mindenki úgy bánik velem, mint egy csodabogárral. Elnémulnak a beszélgetések, ha bemegyek egy szobába, és a gyerekkori barátom nem mer a szemembe nézni. Már nincs miről beszélgetni a haverokkal, és a nagyi még csak hozzám se szól, mert ki tudja, milyen emlékeket szakítana fel valamilyen megjegyzésével. Te voltál az egyetlen, aki felnőttként beszélt velem, de azt gondoltam, hogy csak nyűg lennék a nyakadon, meg minden.

- Attól féltél, hogy én se néznék a szemedbe?

Ryan szíve elszorult az apró kis bólintás láttán.

- Igen. Sajnálom, hogy félreismertelek.

Ryan hosszú percekig habozott, míg odanyúlt, és az álla alá nyúlva, finoman maga felé fordította az arcát. Egyenesen a szemébe nézett.

- Pontosan tudom, hogy miket műveltek veled ott, és miken mentél keresztül. Mit adtál fel az életért cserébe. S pontosan ezért mélységesen tisztellek. Nem hiszem, hogy én képes lettem volna túlélni, ép ésszel kijutni onnan. Te megtetted. S most itt vagy. – Látta a könnyeket a felemás szempárban. – Tudom, hogy a fogságod alatt elfelejtetted, milyen az élet idekint, és most nagyon nehéz alkalmazkodni másokhoz, elfogadni a magad áldozatát az életért cserébe, megtalálni a helyedet a világban, de adj időt magadnak. Nem sietsz sehová.

- Éveket kell bepótolnom… - Amenadiel közelebb lépett. Szörnyű volt, de sóvárgott az emberi érintés után. Ez volt az egyik, ami miatt rettenetesen szégyellte magát. Undorodnia kellene azok után, amiket tettek vele, ő azonban úgy vágyott egy kis melegségre, mint korábban a kék égre.

- Mi lenne, ha lépésről lépésre haladnál?

- Például felhívnálak?

Ryan felnevetett. Nem erre a válaszra számított.

- Akár. Ha riasztáson vagyok, nem fogom felvenni, de vissza foglak hívni. Rendben?

- Igen. Köszönöm.

- Gyere, keressük meg a szüleidet! Biztos aggódnak már.

Visszafelé haladva Amenadiel zsebre dugta a kezét, és kicsit élénkebben nézelődött.

- Miért vagy velem ilyen kedves? Mondhattad volna azt is, hogy kész, megmentettem, most már boldoguljon egymaga.

- Soha nem voltam ilyen ember. – Ryan a fiú felé húzódott egy pillanatra, hogy három vihorászó kamaszlány elférjen mellettük. Összesúrlódott a karjuk, egy villanás volt csupán, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Amenadiel elpirul, és zavartan a füle mögé tűri a haját. – Te voltál a legutolsó szobában – folytatta kis habozás után. – Már parancsot kaptam, hogy hagyjam el az épületet, én meg arra gondoltam, hogy mi van, ha van ott még valaki? – A fiú megtorpant, feléje fordult, a szemében ezernyi érzelem égett. – Azt hittem, nem éled túl. Kétszer élesztettek újra, míg verni kezdett a szíved. Harcoltál az életedért, és ez nem ment ki a fejemből. Szerettem volna tudni, hogy jól vagy, ezért mentem be a kórházba. Aztán kíváncsi lettem arra, hogy ki vagy, hogy hívnak. Ennyi.

- Köszönöm.

- Szívesen. – Ryan először az apja miatt akart tűzoltó lenni, az anyja tiltakozott is sokáig. Ám az első alkalommal, amikor sikerült megmentenie egy életet, majd egy otthont, egy családtagnak számító kutyát, akkor döbbent rá, mit jelent tűzoltónak lenni. Ez nem csak menőség volt, amivel dicsekedni lehetett, hanem hivatás, amire büszke lehetett. S minden egyes alkalommal, amikor köszönetet mondtak neki, azt mondta, megérte kockáztatni az életét.

- Kicsim! Oh, te jó ég! Merre voltál? – Mrs. Keyes már messziről kiabált, és rohant, ahogy csak a magassarkúja engedte. Magához ölelte a fiát, és sírva simogatta a haját. – Nincs semmi bajod?

- Sajnálom, csak sétálni akartam. Összefutottam Ryannel.

- Arra nem gondolt, hogy esetleg aggódni fogunk Dielért? – John Keyes ellenségesen meredt a férfira.

- Elnézést kérek, éppen önöket kerestük. Nem is zavarok. Örülök, hogy találkoztunk, Amenadiel! – Ryan kezet nyújtott a fiúnak, amivel sikerült meglepnie nem csak őt, de a szülőket is. 

- Di. Szólíts Di-nek.  

A férfi rávigyorgott.

- Viszlát, Di!

- Viszlát, Ryan!

Rákényszerítette magát, hogy ne nézzen utána, de az apja éles pillantást vetett rá, ahogy a kocsi felé sétáltak.

- Tetszik neked?

- Azért, mert beszélek egy férfival, még nem jelenti azt, hogy tetszik.

- Nekem csak nem tetszik, hogy ilyen kedves veled. Nem értem, miért.

Amenadiel érezte, ahogy belé karoló anyja gyengéden cirógatni kezdi a karját, hogy megnyugtassa.

- Nem tudtam, hogy bűn, ha valaki kedves egy másikkal – vágott vissza.

- Nem ezt mondtam.

- Márpedig ez volt az értelme, apu.

Az apja erre nem mondott semmit, neki pedig elment a kedve az egész vásárlástól. Ennek ellenére persze velük ment, és tolta a kocsit, mint egy jó kisgyerek. A gondolatai viszont messze jártak.

            Két napba telt, mire rászánta magát, hogy felhívja a férfit. Bizonytalanul pötyögte be a számokat az okostelefonba, aminek a használatát még csak most tanulta. A húga tanítgatta esténként. Cecily a nyakába omlott, amikor hazajött, de okos lány révén gyorsan észrevette, hogy a bátyja már rég nem az a vidám kölyök, aki mindig összeborzolta a haját, és a fiúkkal ugratta.

- Zavarlak? – kérdezte csendesen, ha bement a szobájába.

Amenadiel általában nemet intett, mert nem volt szíve bevallani az igazat. Viszonyuk nagyon lassan kezdett alakulni, és néha majdnem elsírta magát attól a szeretettől, amivel a húga elhalmozta. Ő volt az egyik, aki segített neki, hogy megkíséreljen normális életet élni, és ez is olyasmi volt, ami hatalmas dolog volt a számára.

- Howard hazajön! – suttogta neki reggeli közben.

Bátyja, aki már dolgozott, elköltözött otthonról, és csak ritkán tudta meglátogatni őket. Az anyja szomorú is volt miatta, hiszen úgy érezte, mind a két fiát elveszítette. Most ugyan változott a helyzet, így a szülei megnyugodhattak, és Howardnak se kellett bűntudatot éreznie, amiért magukra hagyja őket.

A telefon kicsörgött, de senki nem vette fel. Csalódottan nyomta ki, és letette maga mellé az ágyra. Rászánta magát, hogy pakoljon kicsit, most éppen a régi tankönyveit lapozgatta. Megannyi emlék zúdult rá, amiktől még nehezebb lett minden.

- Anyu szólt, hogy mosogassunk el. – Cecily dugta be a fejét az ajtón. – Segítesz?

- Igen. – Az ajtóból fordult vissza a telefonért. A húga cinkos mosollyal felvonta a szemöldökét.

- Mi történt? Csak nem üzenetet vársz?

- Miből gondolod?

- Nem szoktad magaddal hozni. Anyu meg is jegyezte, hogy legalább te nem kockulsz előtte.

Nem válaszolt. A mobilt letette a kisasztalra a húgáé mellé, és ment törölgetni. Igazából gyomorgörcse lett, ha csak Ryanre gondolt. Tudta, hogy hülyeség, mert a férfi vissza fogja hívni, meg is mondta, de attól még felmerült benne, mi van, ha nem akar vele beszélni?

- Howard bármelyik percben itthon lehet – jelent meg az anyjuk a hátuk mögött. – Mindjárt kész a vacsora is. Annyira boldog vagyok! Együtt lesz megint a család. – Megölelte mindkettejüket, aztán halkan dudorászva nekiállt megteríteni.

Az édesanyját nézve felfedezte a hajában az ősz szálakat, a ráncokat az arcán. Az eltelt években bizony megöregedett az utána való aggódásban, amikor azt sem tudta, hogy a fia él vagy hal. Lehet, hogy jobb lett volna, ha meghal, és akkor nem kellene további szenvedéseken keresztülmennie a családjának, vélte elgondolkozva.

Mert így, akárhányszor ránéztek, eszükbe jutott a múltja, a fogságban töltött évek, a fogvatartói és az „ügyfelei”, s nem szabadulhattak a bűntudattól, hogy mi van akkor, ha elfogadóbbak, és nem vesznek vele össze azon a napon. Ugyanolyan hibás volt, mint ők. Sőt, ő volt az, aki elrohant. Egyenesen annak a férfinak a karjaiba, aki kedves volt vele, azt mondta, nem akar tőle semmit, csak beszélgetni. Ő meg amilyen dühös volt, nem figyelt a vészjelzésekre, és bedőlt a mézesmázos szavaknak.  

- Törölgetsz, vagy fényesítesz? – Cecily aggódva megérintette a karját, miután észrevette, hogy már percek óta ugyanazt a tányért törölgeti.

- Bocs, elgondolkodtam.

- Semmi baj, de figyelj oda, mert anyu a nászajándékba kapott étkészletet bízta ránk, és azért már gyerekkorunkban is fejvesztés járt.

Elmosolyodott húga suttogásán.

- Odafigyelek! – ígérte.

- Cecily, csörög a telefonod! – Az apja hangjára a lány a nappali felé fülelt.

- Nem az enyém – rázta a fejét, majd ránézett. – Ez a tiéd, nem?

Nem akart hinni a fülének, majd a húga kezébe nyomva a tányért, már sietett is befelé. A szám láttán vadul kalapálni kezdett a szíve. Az apja kérdőn rápillantott.

- Ki keres?

- Hát… Ryan. – Nem akart hazudni, de az apja nemtetsző arckifejezését látva rájött, hogy azt kellett volna. – Szükségem van valakire, akivel beszélgethetek – tette hozzá tétován.

- Itt vagyunk neked mi, és a bátyád is nemsokára itthon lesz. – Az apja rosszkedvűen kikapcsolta a tévét, amit addig nézett. – Beszélgethetsz a pszichológussal is, azért fizetünk neki egy vagyont, hogy meghallgasson. A barátaidról nem is beszélve.

Érezte, ahogy a keserűség végigáramlik rajta.

- Miről beszélsz, apu? Barátaim? Nincsenek barátaim. Vagy azokra a régi haverokra gondolsz, akikkel már semmi közös témám sincs? De ha lenne, akkor is mindegy, mert Johnny például képtelen a szemembe nézni, Tyler pedig úgy néz rám, mintha mocskos lennék. Rájuk gondolsz? – Az apja felállt, rádöbbent, hogy egymagasak. A telefon meg csörgött a kezében, és nem tudta rávenni magát, hogy felvegye. – Megmondtam, hogy nem akarok orvoshoz járni, mert egyelőre képtelen vagyok elmondani, amit annyira hallani akar. Ti ragaszkodtatok ahhoz, hogy fizetitek, és jó lesz. Engedelmeskedtem, mert úgy véltem, ettől nem érzitek magatokat tehetetlennek. – Felmutatta a képernyőt. – Ryan eddig az egyetlen, aki nem kamaszként kezel. Erre van szükségem. Akivel csak úgy beszélgethetek, és nem faggat, nem erőltet semmit.

- Nem úgy, mint mi, igaz?

- Igen, apu. – Egyenesen az apja szemébe nézett. – Időre van szükségem. Nem akarok, és nem is tudok beszélni arról, ami velem történt. Most csupán szeretnék élni. Bepótolni, amit elveszítettem, vagy legalábbis megpróbálni.

- Miért pont ő?

A telefon elhallgatott, amitől legszívesebben sírva fakadt volna.

- Nem tudom. Kedves velem, és nem akar semmit tőlem azon kívül, hogy megtudja, hogy vagyok. Megmentett.

- Az a dolga!

- Te ezt nem érted, apa!

- Dehogynem! Akkor is így ragaszkodnál hozzá, ha egy pocakos, ötvenéves fickó lenne?

Jobban fájt, mintha megütötte volna. Fájt a mellkasa, ahogy mély levegőt vett.

- És ha azt mondom, hogy igen, akkor mit mondasz?

- Azt, hogy… - Az apja elhallgatott.

- Mondd ki, mire vársz? – A telefon megint csörögni kezdett. – Már ott volt a nyelved hegyén.

- Menj fel a szobádba! Ezt pedig kérem! – Ki akarta tépni a kezéből a mobilt, de ő elkeseredetten kapaszkodott belé.

- Nem vagyok már kisgyerek! Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek, és kivel barátkozzak!

- Drágám, elég! Fejezzétek be! – Az anyja sírva ölelte Cecilyt a konyhaajtóban.

- A te érdekedben teszem!

Úgy érezte, mintha megint újraélnék az évekkel ezelőtti veszekedést. A telefon kicsúszott a kezéből, az apja pedig ugyanazzal a lendülettel a földhöz vágta. Darabokra esett szét, a hívás megszakadt. Hátrált egy lépést, zihálva meredt az apjára.

- Most jobban érzed magad? – kérdezte. Évekig tanulta, hogyan rejtse el a fájdalmát, dühét, minden érzelmét, most is ment erőlködés nélkül. Hideg tekintettel meredt a férfira. – Azt hiszed, ha nem beszélek vagy találkozom Ryannel, akkor majd minden megjavul? Hogy talán normális és engedelmes gyereked leszek, amilyennek látni szeretnél? Hogy esetleg találok egy lányt, és családom lesz, s magam mögött hagyok majd minden szégyent? Például a kurvaságot, amit rám kényszerítettek az elmúlt években…

- Fiam, nem úgy gondoltam…

- Akkor mégis hogyan? – Észre sem vette, hogy a mellkasára tette a kezét, mert nehezen szedte a levegőt. – Sejtelmed sincs a való világról! Élsz a kis házacskádban, elmész dolgozni, néha grillpartira hívod a szomszédot, akit valójában ki nem állhatsz, rendesen adózol, neveled a gyerekeket, és szereted a feleséged. Azt hiszed, ettől lesz jó egy ember. Kurva nagyot tévedsz! – Felemás szemében vad düh lobogott. – Tudod, hány olyan férfi járt nálam, akik olyanok voltak, mint te? Elmondták, hogy mekkora ribanc vagyok, miközben megdugtak, aztán vették a zakójukat, és mint akik jól végezték dolgukat, hazamentek a családjukhoz a hófehér kerítéses kis házikójukba, hogy másnapra előkészítsék a grillt a kertipartira. – Elfulladt a hangja, szinte meggörnyedt, ahogy küzdött a levegőért. – Szégyelltél, amiért buzi vagyok! Most szégyellsz, amiért kurva voltam! Jó lenne, ha kinyitnád a szemed, és körbenéznél ebben a kibaszott világban! A buzik is emberek, ahogy én is a fiad vagyok. A kurvasággal meg… - Halottsápadt volt az arca, ahogy nem engedte a tekintetével az apjáét. – Mások tettek azzá. Nem kértem, és nem én akartam. S nem neked kell megküzdeni az emlékekkel, és túljutni a rémálmokon… - Odabotorkált a telefon darabjaihoz, és összeszedte őket. Úgy látta, csak szétesett, és működőképesnek tűnt. – Rohadtul szerencsés vagy – suttogta. – Én nem voltam. Örültem volna, ha akad egy olyan férfi is a vendégeim között, mint Ryan…

Nem törődött az anyja zokogásával, akit szinte Cecily tartott, hogy meg tudjon állni a lábán. Megfordult, és elindult a lépcső felé, de megtorpant Howard láttán. A bátyja ugyanolyan sápadt volt, mint az apjuk. A haja valamikor hosszabb volt, az arca meg nem ilyen felnőttesen komor. Régen nagyon közel álltak egymáshoz, most meg csak egy idegen volt. Elment mellette. A korlátba kapaszkodva vonszolta fel magát az emeletre, és erőt vett a késztetésen, hogy becsapja az ajtaját maga után.

Lerogyott az ágyra, a pipája kézügyben volt. Hosszú percekig kínlódott, mire újra rendesen kapott levegőt, aztán csak feküdt, és bámulta a mennyezetet. Nem akart ennyire kiborulni, igyekezett jól viselkedni, ez valószínűleg a fogság következménye volt. Ám az apja azzal, hogy megpróbálta eltiltani Ryantől, átlépett egy határt. Persze lehetséges volt, hogy az apjának van igaza, és nem kellene Ryannel barátkoznia, de vonzotta az a viszonzást nem váró figyelem és aggodalom, amivel a férfi fordult feléje.

- Bejöhetek? – Howard hangjára megdermedt.

- Igen.

A bátyja megállt az ágy mellett. Nem próbálta megérinteni, mintha csak tudta volna, hogy nem örülne neki.

- Szia, öcsi – mondta nagyon halkan. A szemébe nézett, és ettől kicsit jobban érezte magát.

- Szia, bátyó.

- Leülhetek?

- Igen.

Howard melléje ült, és a pipát nézte a kezében.

- Minden oké?

- Most már igen.

- Cecily mondta, hogy nézzem meg a telefonod, mert fontos hívást vársz.

Lassan felült, és odatolta a bátyjának a darabokat.

- Nem igazán tudok mit kezdeni vele – vallotta be. – Ezek az új kütyük teljesen ismeretlenek.

- Semmi gond. – Howard ügyesen összerakta a telefont, és bekapcsolta. Elmosolyodott, amikor megjelent a kezdőképernyő. – Semmi baja. Mi a PIN kódod?

Megmondta, és egy perc múlva már kézbe is vehette az okostelót, ahogy a húga nevezte.    

- Köszönöm.

- Szívesen. Hé, csak nem takarítasz? – Howard körbenézett, elvigyorodott.

- Próbáltam, de anyu lerendelt minket mosogatni.

- Szörnyű! Te jó ég! Ez még megvan? – A bátyja felemelt egy autós magazint. – Mennyit kerestem! Bár nálad ebben a kuplerájban soha nem találtam volna meg…

- Mintha nálad nagyobb rend szokott volna lenni!

- Most látnád a lakásom, öcsi!

- Fogadjunk, hogy nem te takarítasz!

- Mi van, ha véletlenül én nyerek?

- Megkapod a magazint.

- Ez amúgy is az enyém – emlékeztette Howard.

Kikapta a kezéből, és rávigyorgott.

- Nálam volt, és tudod, hogy ami az én szobámban van, az az én tulajdonom!

- Fene! Mindegy, mert akkor is az enyém! Ugyanis én takarítok otthon! – vette vissza a magazint.

- Nem is fogadtunk rendesen! Ez nem ér! – Elkapta a magazin szélét, de a bátyja nem engedte el. Egy ideig huzakodtak, mindketten fel-felnevettek, aztán egyszer csak elkomolyodtak.

Nem tiltakozott, amikor Howard odahúzta magához, és megölelte. Nem mondott semmit, csak átkarolta, a hátát simogatta. Kiskorában, ha rosszat álmodott, néha ő jött be hozzá, nem a szülei. Megszokott volt a karjaiban lenni, újra kicsinek érezte magát. Biztonságban volt, mintha nem is történt volna meg az a sok szörnyűség.

Elsírta magát. Elcsukló hangon sírt, és a bátyja vele könnyezett. Soha nem látta sírni, és ez legalább olyan trauma volt, mint amikor az apjuk sírva fakadt a kórházban. Végül kimerülten dőltek egymásnak, nem szóltak semmit, ám most jó volt ez a csend.

- Ne haragudj apára! – Howard szólalt meg először.

- Ez most nem megy olyan könnyen.

- Tudom. Szörnyű évek állnak a hátunk mögött. Fogalmunk sem volt, merre vagy, mi van veled. Aput marcangolta a bűntudat, amiért összeveszett veled.

- Ennek ellenére ugyanott folytatja, ahol abbahagyta.

- Csak félt téged. Nem akarja, hogy csalódnod kelljen.

- Azon már rég túlvagyok, bátyó. Csalódtam én már mindenkiben. A világban, az emberekben, még önmagamban is. – Amenadiel a telefont forgatta az ujjai között. – Viszont megtanultam, hogy mindent túl lehet élni.

- Akarsz beszélni róla?

- Nem. Mára épp elég volt a lelkizésből.

- Sajnálom.

- Nem a te hibád! – Tünékeny mosollyal nézett fel a férfira. – Te nem tettél semmi rosszat!

- Ha keményebben keresünk…

- Elég, bátyus! Vége. Itthon vagyok.

- Igen. – Howard felsóhajtott, állával a telefon felé bökött. – Ki ez a pasas?

- Honnan tudod, hogy pasas?

- Jaj, öcsi!

Elmosolyodott.

- Ryan Cassidy. Tűzoltó.

- Ő hozott ki az égő házból?

- Igen. Gyakran bejárt a kórházba is. Apa viszont nem örül neki.

- Miért akarsz barátkozni vele? Idősebb nálad, meg minden. Tetszik neked?

- Egy ideig nem akarok férfit. Sőt, ki tudja… - Megborzongott. – Ryannel csupán jó beszélgetni. Más, mint például Johnny vagy Tyler. Nem néz furán, és nem szánakozik rajtam.

- Értem. Akkor mire vársz?

- Hogy’ érted?

- Hívd vissza! Két nem fogadott hívásod van tőle, nem igaz?

Elpirult.

- Mi van, ha mégis szánalomból…

- Fogd be, öcsi! – Howard a szemébe nézett. – Mi vesztenivalód van? – kérdezte csendesen.

- Semmi – felelte kis habozás után.

- Akkor hajrá! Gyere le, ha végeztél! – Megpöckölte az orrát, ahogy régen. – Bocsáss meg, amiért nem jöttem haza korábban!

- Most már itt vagy.

Howard elmosolyodott, majd bólintott, és kiment. Betette maga mögött az ajtót. Amenadiel mély levegőt vett, és felhívta Ryant. A sokadik csengésre sem vették fel, ettől a hajába túrva kétségbeesetten lehunyta a szemét. A férfi hangjára tágra nyitotta.

- Cassidy.

- Szia. Di vagyok. Amenadiel. – Vadul verő szívére tette a tenyerét. – Nem zavarlak?

- Szia! – Ryan hangja felvidult. – Nem, dehogy! Most végeztem. Hogy vagy?

- Jól. Te? Nehéz napod volt?

- Mondhatjuk. Ebben a hőségben ritka a könnyű meló. Sziamiaú, ne karmolj! – Amenadiel felvonta a szemöldökét. – Bocs, csak a macskám.

- Van macskád?

- Igen. Kis dög! – Olyan volt, mintha a férfi fojtottan szitkozódna. – Rosszul viseli, ha elfogy a kajája…

- Értem.

- Ne! – Nagy csörömpölés hallatszott Ryantől. Azon kapta magát, hogy kezd egész jól szórakozni.

- Jól vagy?

- Igen. – A férfi felsóhajtott. – Sziamiaú mellé anno kaptam egy kutyát is. Arról volt szó, hogy kistestű lesz, de valamikor, amikor nem vettem észre, megnőtt a derekamig. Ha nem vigyázok, simán felborít.

Felkuncogott.

- Hogy hívják?

- Ne nevess! Bruce Willis.

- Mi? – Felnevetett, bár felmerült benne, hogy a férfi viccelődik vele.

- A barátom nagy Bruce Willis rajongó, és mivel csak ez az egy kölyök született náluk, ezt a nevet adta neki.

- Miért nem változtattad meg?

- Nem volt szívem. Ki tudja, milyen lelki válságot élt volna át, ha átkeresztelem.

- Bolond vagy!

- Lehet – értett vele egyet a férfi vidáman. – Neked van kutyád?

- Nincs. Macskám se.

- Mázlista! – dünnyögte Ryan, de érezte, hogy nem gondolta komolyan. – Bemutatom Sziamiaút. – Először nem értette, miről beszél, aztán meghallotta a dörmögésszerű hangot. – Hallod?

- Dorombol?

- Igen. Tele van a hasa, most nagyon elégedett.

Amenadiel most értette meg, miért ragaszkodott annyira a férfihoz. Ezért. Ezért a céltalan és könnyed beszélgetésért, a nevetésért, a Ryanből áradó életörömért.

- Anyu allergiás az állatszőrre, ezért soha nem tartottunk háziállatot.

- Ha gondolod, egyszer átugorhatsz. Sziamiaú mindig örül az új alattvalóknak, Bruce pedig rajong bárkiért, aki esetleg játszópajtás lehet.

- Köszönöm.

- Szívesen. Te mit csinálsz?

Mosolyogva válaszolt, és jó érzés volt.

- Pakolom a szobám. Ráfér.

- Ne is mondd! Muszáj lesz takarítanom a következő szabadnapomon.

- Nem szeretek takarítani.

- Én sem, de inkább Sziamiaúék miatt. Próbáltál te már rendet rakni úgy, hogy hol egy kutyán, vagy hol egy macskán esel keresztül? – Biztosra vette, hogy Ryan vigyorgott, amikor válaszolt. 

- Még nem.

- Egyszer próbáld ki! Vígjátékszerű jeleneteket tudnak produkálni. A legutóbbi barátnőm a haját tépte tőlük.

Valamiért kis szúrást érzett a mellkasában.

- Nem szerette őket?

- Annyira nem. – A férfi nagyot fújt. – Tudod, az a helyzet, hogy nem igazán hiszik el, hogy komolyan gondolod, amikor azt mondod, hogy fontosabb a macskád és a kutyád. Sziamiaúék még velem vannak, ők már nincsenek, ezt minden nő nehezen viseli. Mondjuk, biztos mi, férfiak is… - tette hozzá elgondolkodva.

- Te tudod, igaz? – döbbent rá ebből a félmondatból. Volt valami a férfi hangjában…

- Micsodát? Hogy meleg vagy? Archer nyomozó elmondta. Baj?

- Nem, csak… Téged nem zavar? – Hátrébb húzódott, hogy a fejtámlának tudja dönteni a hátát. Furcsán érezte magát.

- Kellene? – Ryan kedves kérdésére elszorult a torka.

- Nem, én csupán…

- Elárulom, hogy volt már barátom, mielőtt a könnyekig meghatódva hálálkodnál, amiért hetero pasiként nem undorodom tőled. 

Erre a válaszra számított a legkevésbé. Hátratúrta a haját, és azon gondolkodott, mit kellene mondania.

- Megleptél – vallotta be.

- Gondoltam. Zavar?

Összeráncolta a homlokát, és egy pillanatra maga felé fordította a telefont, hogy a kijelzőre nézve megállapíthassa, nem álmodik.

- Kellene? – kérdezte szorongva.

Ryan elnevette magát.

- Apukád miért nem kedvel? – váltott témát hirtelen. Tisztességtelen dolog volt, mert Amenadielnek még az előző járt a fejében.

- Azt hiszi, fel akarlak csípni – válaszolta gondolkodás nélkül, aztán az ajkába harapott, és sajnálta, amiért nem tudja bokán rúgni önmagát. Mi a fenét művel?

- És? Téved?

- Igen. Tudod, az ötvenes, pocakos, nős pasik az eseteim. – Maga sem hitte el, hogy képes viccet csinálni ebből az egészből.

- A fenébe, így jártam! Pedig reménykedtem…

Kitört belőle a nevetés Ryan játékosan csalódott hangjára. Eldőlt az ágyon, és úgy nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. A férfi vele kacagott, és ettől felmelegedett a lelke. Lassan hanyatt fordult, mosolygott.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Most mennem kell, mert anyukám keres a másikon. Holnap felhívhatlak?

- Igen.

- Rendben, akkor holnap ilyentájt. Szia!

- Szia! – Maga mellé dobta az elnémult telefont, és a húgára pillantott, aki belesett az ajtón.

- Jössz enni?

- Igen. – Feltápászkodott. – Mennyit hallottál?

Cecily elpirult, és csücsörített a szájával, amiről azonnal tudta, hogy füllenteni fog.

- Csak a végét.

- Aha. Én meg macska vagyok – karolta át a húga vállát lefelé menet.

Cecily kuncogott, és nem válaszolt. Nem jegyezte meg, hogy a bátyja a hazaérése óta most először érintett meg valakit önként.