2. fejezet

2.

            A könyvtárszobában csend volt, csak egy halk óra ütemes tiktakolása hallatszott. Cade keresztbe tette a lábát, és lapozott a könyvben, amit éppen olvasott.

- Tudtam, hogy itt talállak!

A tábornok hangjára összerezzent, majd a többéves szolgálatnak köszönhetően talpa ugrott, és vigyázzba vágta magát.

- Tábornok!

- Pihenj, katona! – Millerton tábornok odasétált hozzá, és ledobta magát a kanapéra. – Hogy vagy? – kérdezte barátságosabban.

Cade visszaült, és elmosolyodott.

- Jól, bár most éppen romokban az önérzetem.

- Miért?

- Észre sem vettem, hogy megjöttél.

Millerton felnevetett. Megpaskolta a térdét.

- Ezzel ne foglalkozz! Majd visszazökkensz, ha elkezdheted az edzéseket.

Cade elhúzta a száját.

- Még két nap.

- Ezt már fél lábon is kibírod, kölyök! Biztos jól vagy? – kérdezte újra, de sokkal komolyabban.

Cade bólintott. Önkéntelenül is a sebhez nyúlt, amit kiküldetésen szerzett. Katonai tanácsadóként szolgált Irakban, amikor megtámadták a konvoját a lázadók. Az egységéből ő és egy másik srác sérült meg, mindenki szerencsésen megúszta a tűzharcot. Az állapota olyan súlyos volt, hogy egy hétig szállítani sem merték. Miest jobban lett, a tábornok nyomására hazahozták. Jelenleg terápiára járt, és gyógytornára, de egyelőre nem engedték, hogy nekiálljon a komolyabb edzéseknek.

- Megőrülök a tétlenségtől – vallotta meg.

- Jelenleg épp a titkárommá léptél elő, és nem tétlenkedsz.

- Te is tudod, miről beszélek, Charles.

Millerton vigyorgott.

- Én is ilyen voltam a te korodban.

- Nagy faszt, tábornok! – Cade visszavigyorgott. – Egy arrogáns seggfej voltál, aki azt nézte, hogyan juthatna még feljebb a ranglétrán.

Millertonból kitört a harsány röhögés. Vállon veregette.

- Ezt megkaptam, fiam!

Cade szeretettel nézte a férfit, aki most elnyúlt mellette.

- Vissza akarok menni, Charles! – mondta halkan. – Ez nem az én világom.

- Mégis jól feltalálod magad.

- Mi mást tehetnék?!

Millerton odahajolt hozzá, és a vállára húzta a fejét. Egyikük sem volt érzelmes ember, de Cade-t most megnyugtatta ez az ölelés.

- Hiányzik a sivatag – sóhajtotta.

- Inkább az hiányzik, hogy állandó veszélyben vagy – rázta meg a fejét a férfi.

Cade elhúzta a száját. Az állandó életveszély, a folyamatos adrenalin löket éltette. Az, hogy a hazáját szolgálhatta, célt és értelmet adott az életének. Lett belőle valaki. Kölyökkorában, miután anyjával elköltöztek a szülővárosából, azt hitte, hogy megőrül. Balhéból balhéba keveredett, kipróbálta a drogokat, egyéjszakás kalandjai pedig csak időleges felejtésül szolgáltak. És most mégis itt volt. Az Amerikai Egyesült Államok megbecsült őrnagyaként.

- Be akarom fejezni a kiküldetést, Charles.

- Tudom. Jobban megértelek, mint gondolod, de nem engedhetnek vissza anélkül, hogy meggyőződnének róla, teljesen felépültél, és nem szenvedtél traumát.

- Jól vagyok.

- Néha hallom, hogy forgolódsz éjszaka. – Millerton nem nézett rá.

Cade felegyenesedett. A könyvet félretette, és rosszkedvűen kihúzta magát.

- Nem mondom, hogy nem álmodom a támadással, de képes vagyok kezelni a helyzetet.

- Ezt remélem is, mert ha neszét veszem, hogy hazudsz nekem, lesheted, hogy mikor engedlek oda vissza.

- Ezt nem te döntöd el!

A férfi kemény tekintettel mérte végig.

- Valóban, katona?

- Igenis, uram!

Farkasszemet néztek. Cade volt az, aki félrekapta a pillantását.

- Tudom, hogy mekkora kockázatot jelentenék, ha kiborulva mennék vissza – mondta csendesen. – Tartozom annyival az egységemnek, hogy nem sodrom veszélybe őket.

Millerton arca megenyhült.

- Örülök, hogy így látod a dolgot.

Cade bólintott.

- Ettől függetlenül vissza akarok menni, amint lehetséges.

- Tudom. Mit olvastál, hogy ennyire belemerültél? – A tábornok felkuncogott. – Te komolyan a lányom egyik szerelmes regényét olvasod?

- El ne áruld neki! – intette csendre Cade, de tudta, hogy későn.

- Micsoda hír! A félelmetes Constantin őrnagy a romantikus irodalom szerelmese… - Kitty Millerton, a tábornok legkisebb lánya fekete vadmacskaként sétált be az ajtón. - És tényleg! Michaela Dickson nekem is az egyik kedvencem, de magából valahogy nem néztem volna ki.

Cade felállt, és háta mögött összekulcsolta a kezét.

- Miss Millerton…

Kitty gúnyosan mérte végig.

- Nem tudom, hogy miért rajongsz ezért az alakért, apa.

- Megtennéd, hogy tisztelettel beszélsz, kisasszony? – Millerton hangja határozottan mérges volt. – Cade régi barátom, és megérdemel tőled annyi tiszteletet katonaként és a vendégemként is, hogy nem ilyen lekezelően bánsz vele.

- Hm, persze, a barátod. Azért ölelgetted itt a kanapén, mi? – Kitty jeges tekintettel sarkon fordult, és tűsarkain elimbolygott.

- Sajnálom. – Cade nem ült vissza a helyére.

- Az én hibám. Az anyjuk halála után mindkét lányt eléggé elengedtem.

Cade hallgatott, mindketten tudták, hogy a tábornoknak igaza van. Visszaült a kanapéra, és félretette a könyvet, teljesen elment tőle a kedve. Megmerevedett, amikor a férfi némán egy borítékot tett az ölébe.

- Mi ez?

A tábornok komor arccal nézett rá.

- Paullal azon gondolkodtunk, hogy nem adjuk oda, de ezt nem tehetjük meg akkor sem, ha a legjobb barátunk vagy.

Cade érezte, hogy valami nagyon nem stimmel a levéllel. Charles mellett Paul Jenkins százados volt a másik legjobb barátja. Még az akadémián ismerkedtek meg, a férfi a kiképzője, majd a szeretője lett, öt évig tartó kapcsolatukat végül Cade tengerentúli munkája szakította meg. Az utóbbi időben elég keveset találkoztak, néha együtt töltöttek egy-egy éjszakát, de a nagy szerelem, amely összekötötte őket, már elmúlt.

- Ki küldte? – Charles előrelátóan úgy tette le a levelet, hogy ne láthassa a feladót.

- A századosod mindjárt itt lesz.

- Mi folyik itt? – Cade felkapta a borítékot, és megfordította, aztán úgy elsápadt, hogy a tábornok aggódva átkarolta a vállát. Csak bámulta a feladó nevét, és légkalapácsként verő szívétől alig kapott levegőt. Hirtelen tizenhét év eltemetett emléke zuhant a mellkasára, s fájón emlékeztette rá, hogy él.

- Tábornok úr, Jenkins százados megérkezett!

Millerton elhessegette a bejelentőt, és sürgetően intett a belépő férfinak.

- Szerintem rossz ötlet volt – hányta a szemére.

Cade felnézett a férfira, aki megállt mellette. Magas, katonás tartású férfi volt, Agustin atya után az első, aki megérintette a szívét. Az általában hűvös jégkék szemek most aggódva néztek le rá.

- Tudom, de nem titkolhattuk el előle – válaszolta mély hangján, majd leült Cade másik oldalára. – Ma érkezett. Az asztalodra pakolták, de épp arra jártam. Beszéltem Charlie-val, és végül elhozta neked. Sajnálom.

Cade szinte nem is hallotta a szavakat, csak a férfi mély hangja maradt meg a fülében. Még mindig a borítékot szorongatta. Elegáns, tiszta írással állt rajta a név, Samantha Sade. Hogy talált rá a lány? Miért most? Miért ennyi év után, amikor már úgy érezte, lezárta a múltat?

- Sajnálom, de egyedül akarok lenni! – nyögte ki, és felállt. Bár nem állt biztosan a lábán, egyik férfi sem mozdult, hogy segítsen neki. Pontosan tudták, mekkora érzelmi traumát szerzett neki ez a levél. Felballagott a szobájába, amely a tábornoké mellett volt, és bezárta az ajtót. Lerogyott az ágy szélére, és csak nézte a kezében a borítékot. Remegtek az ujjai, ahogy nekiállt felbontani. Halogathatta volna, ülhetett volna felette órákig is akár, de nem lett volna jobb, a tétlenség csak még jobban felemésztette volna.

Kedves Cade!

Hosszú idő telt el, amióta nem láttuk egymást. Remélem, jól vagy. Agustin atya szerezte meg a címed, tőle tudom azt is, hogy katona lettél. Anyukád még képet is küldött neki rólad. Nagyon büszke vagyok rád, de vigyázol magadra, ugye?

Nagyon sokáig haboztam, míg leültem megírni neked ezt a levelet. Tudom, hogy nem a legszebb emlékeket őrzöd Harmony-ról, de abban reménykedem, hogy engem és az atyát nem felejtetted el. Képzeld, férjhez mentem öt éve. Emlékszel Harry Morganre? Egy nagy mamlasz, de imádom. Van egy kislányunk, Emmy, és két hónapos a kisfiunk, Cade. Nem bánod, hogy a te neved adtam neki, igaz? Agustin atya semmit sem változott, kicsit látszik rajta az eltelt tizenhét esztendő. Bár nem mondja, de tudom, hogy hiányzol neki, ahogy nekem is. Gondolsz néha ránk?

Olyan sokszor akartam írni neked… Olyan sokszor nekiálltam, de aztán elégettem mindet. Nem akartam felidézni a rossz emlékeidet…

Cade a szájára szorította a kezét. Minden emlék ott kavargott a fejében. Szépek és rosszak egyaránt. Sam virágillatát ott érezte az orrában, kedves nevetése és az utolsó éjszaka elfojtott hangjai ott csengtek a fülében. Hallotta Agustin nyugodt hangját, érezte a haján a kezét, szeretkezésük forrósága még ma is a testében lüktetett. A búcsú fájdalma, a hiányuk hatalmas kőtömbként nehezedett a mellkasára.

Lassan lecsúszott a szőnyegre. Tizenhét év kellett ahhoz, hogy ne Agustint keresse maga mellett álmában, s ne Sam sikolya ébressze éjszaka. Harmony elhagyása óta soha nem sírt, egyszer sem. Most mégis hiába próbálta elfojtani a könnyeit, csak hosszú percek múlva tudta folytatni az olvasást. 

Agustin atya mondta, hogy anyukád egy idősek otthonában él. Add át neki az üdvözletemet, ha meglátogatod, jó? Sokáig haragudtam rá, amiért nem szállt szembe az apámmal, és elvitt innen, de amióta anya vagyok, tudom, hogy én is ezt tettem volna a helyében.

Az apám pár éve meghalt, ha él, biztos nem engedte volna, hogy a fiam a te nevedet kapja, de Harry megértő. A bátyáim meg élik az életüket. James átvette a céget, nagyon hasonlít az apámra, ugyanolyan hatalmaskodó zsarnok, mint ő. Michael viszont író lett, nem érdekli a család véleménye. Úgy látom, boldog, Emmy gyakran van nála.

Látod, mennyit vagyok képes fecsegni? Ahelyett, hogy elmondanám, ami a szívemet nyomja. Beszéltem erről Agustin atyával, sokat töprengtünk a dolgon, ő mondta, hogy kérjem a segítségedet. Neki talán nemet mondanál. Mi történt köztetek, Cade? Hiszen… Oh, de hagyjuk, nem az én dolgom, nem igaz?!

A városban mindenki meg volt győződve a bűnösségedről, miután elmentetek. Az apám jó munkát végzett, az én szavam pedig nem számított. Aztán úgy másfél évvel később Megan Collins-t is megtámadták. Ugyanúgy járt, mint én. A seriff azt mondta, hogy egy stoppos lehetett, de én és az atya tudjuk, hogy nem az a férfi volt, akit gyanúsítottak. Nem is sikerült a nyomára bukkanni, Meganék pedig elköltöztek. Azóta majdnem minden évben van egy lány, aki… képtelen vagyok leírni. Tizenhét év telt el, Cade, és tizenhét lány került annak a férfinak a kezei közé. Tizenhét. A legutolsó éppen két hete. Annyi idős volt, mint én, amikor… Még hasonlított is rám, csak nem volt olyan szerencsés… Meghalt a nádas szélén, ott, ahol…

Cade, én ezt nem bírom tovább! A seriff nem tesz semmit! James pedig a füle botját sem mozgatja, hogy segítsen! Csak egy hisztis nőnek tartanak, aki nem tudja elfelejteni a múltat. Szerintük annyi erőszak történik a világban, hogy nálunk az az évente egy fel sem tűnik senkinek sem! De te is tudod, hogy ez nem igaz! Az a szörnyeteg hány ember életét tette tönkre azóta, és még hányat fog, ha nem állítjuk meg?! 

Tisztában vagyok azzal, hogy katona vagy, és nem rendőr. Lehet, hogy nem is vagy az országban, és ki tudja, talán ezt a levelet sem fogod megkapni. Talán sikerült a múltat is magad mögött hagynod, örülnék, ha így lenne, más részről viszont… nincs más, akihez fordulhatnék! Kérlek, könyörgöm, ha teheted, segíts!

Senki nem tudja a férjemen és Agustin atyán kívül, hogy írtam neked. James biztos ellenezné, de nem érdekel. Michael maholnap a városba érkezik, szerintem meg tudom győzni, hogy segítsen neked. Már persze, ha hajlandó vagy eljönni…

Ölelő szeretettel kedves barátnőd:

Sam

Cade sokáig kuporgott az ágy mellett. Nem tudta, mennyi idő telt el, mire képes volt megmozdulni. A tábornok szobájából motoszkálást hallott, halkan bekopogott hozzá. Kitty kinézett a folyosóra, felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, de lehetett valami az arcára írva, mert némán vissza is húzódott, mielőtt az apja ajtaja kinyílt volna.

- Cade! – Charles félreállt, és behúzta a szobába. – Gyere, ülj le!

- Paul?

- El kellett mennie. Hajnalban terepgyakorlatra viszi a végzősöket. Visszahívjam?

- Ne! Kell neki a pihenés. – Cade örült volna, ha van kihez odabújnia ezen az estén, de nem mondta.

- Elmeséled?

Cade néhány szóban elmondta a levél tartalmát. A tábornok végig a homlokát ráncolta. 

- Azt mondod, hogy egy erőszaktevő járja a várost, és a rendőrség nem tesz semmit?! – morogta hitetlenkedve.

- Azt hiszem, inkább nem akar tenni semmit. Mindenkinek kényelmes így. Amiről nem veszel tudomást, az nem is létezik. Harmony-ban mindig így ment az élet.

- A XXI. században élünk, fiam!

Cade nem állta meg, hogy keserűen el ne mosolyodjon.

- Ez nem jelent semmit, te is tudod.

- Sajnos, igen. Mit fogsz tenni?

- Katona vagyok, Charles, nem rendőr. Nem állhatok neki nyomozgatni.

- De akarsz.

Cade habozott, és a levelet bámulta, amit még mindig a kezében szorongatott.

- Nem csak Sam élete hullott darabokra azon az éjszakán…

- Oda akarsz menni?

- Nem akarom felidézni a múltat, Charles.

- Nem ezt kérdeztem, fiam.

Cade keze ökölbe szorult, lassan kihúzta magát, és szembenézett a férfival.

- Igen. Meg akarom tudni, ki az a szemét, aki bántotta Sam-et. Magánemberként jogom van feltenni pár kérdést, amit már régen fel kellett volna.

- Fel akarod kavarni az állóvizet.

- Hidd el, már a megjelenésem elég lesz hozzá, meg sem kell szólalnom.

A tábornok elvigyorodott.

- Ebben biztos vagyok. Ne hozz szégyent a hadseregre, Cade!

- Nem fogok.

Megszorították egymás kezét.

- Akarsz ma velem aludni?

- Kétlem, hogy tudnék.

- Ki mondta, hogy aludni akarok?

Cade-ből végre kitört a nevetés. Átölelte a férfit, és a fülébe kuncogta.

- Aztán a lányod holnap hátba szúr.

- Kitty? Ne is törődj vele! Bár tudom, hogy Paul jobb az ágyban, mint egy ilyen öreg csataló, mint én, de azért én is tudok még egy s mást.

Cade a férfi homlokának döntötte a homlokát. Megnyugtatta Charles viccelődése és a melege. Lassan elkomolyodott.

- Annyi minden kavarog most bennem, Charles…

- Elmondod?

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e beszélni róla. Most minden olyan zavaros. Mintha most értettem volna meg mindent, amit akkor nem tudtam, vagy nem akartam. Agustin, Sam, a vádak, a búcsú… és az űr, amely bennem tátong… Fogalmam sincs, mi lesz, ha visszamegyek.

- Szembe kell nézned velük, fiam.

- Tudom…

Kis ideig még beszélgettek, aztán Cade visszament a szobájába. Alig kezdett vetkőzni, hogy lezuhanyozzon, nyílt az ajtó. Kitty Millerton egy hálóingszerű valamit viselt, bár olyan átlátszó volt, hogy a férfi látta testének minden porcikáját. Cade lassan leejtette a földre az ingét.

- Mi szél hozta, Miss Millerton?

- Elég ramatyul fest, katona.

- Úgy is érzem magam. – Cade folytatta a vetkőzést, ügyet sem vetett a lányra.

- Fáj még a sebe?

- Néha.

- Azt a heget mikor szerezte? – mutatott a lány a combján levőre.

Cade lelkileg összetörve érezte magát, a sebe sajgott. Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy udvariaskodjon.

- Mit akar, Kitty?

- Láttam bemenni apámhoz. Rossz híreket kapott?

- Igen. – Cade alsónadrágban indult a fürdőszoba felé.

- Azt nem veszi le?

Cade megtorpant. Lassan a lányra nézett. Utálta a szemtelen mosolyát, a gúnyos hangját, ahogy minden egyes szavával érzékeltette, hogy felette áll. Annyira szerette volna megütni, hogy viszketett a tenyere.

- Mit akar, Kitty? – tette fel újra a kérdést, igaz, ezúttal olyan hangsúllyal és arccal, hogy a lány, aki amúgy senkitől sem ijedt meg, most hátrált egy lépést. – Úgy gondolta, borsot tör az apja orra alá, ha elcsábít?

- Cade, mi történt magával? – Kitty arcán hirtelen valami más is átsuhant, nem csak gúny. Cade fejében megfordult, hogy az csak álca a magány leplezésére.

- Utolért a múltam. – Cade megérintette a friss heget. – Van egy ennél sokkal régebbi és fájdalmasabb, amely tizenhét éve nem gyógyul, eleven seb a lelkemen.

- Cade…

- Menjen a szobájába! – Cade folytatta az útját a fürdő felé. – Legszívesebben móresre tanítanám, hogy örök életre megjegyezze, nem űzhet gúnyt az emberekből. – Visszanézett az ajtóból. – Tudja maga, milyen szerencsés? – kérdezte keserűen. – És mégis itt páváskodik ebben a kurvás göncben, semmi tartás nincs magában. Hol a büszkesége? Keressen értelmet az életének, és nőjön fel, a rohadt életbe!

- Felnőttem, csak ezt senki nem képes észrevenni! Az apám…

- Az apja az egyik legremekebb ember, akit ismerek, és csalódást okoz neki!

- Jah, amiért nem lettem fiú!

- A viselkedésével, kislány, aminek semmi köze ahhoz, hogy lány vagy fiú. – Cade belökte maga mögött az ajtót, és lerángatta az alsóját. Hosszan állt a zuhany alatt, a düh, a keserűség, a régmúlt összes sötét érzelme ott kavargott benne. Attól félt, felemésztik, de aztán győzött benne Paul belé vert fegyelme, és mély levegőt véve, összeszedte magát. Félni, gyűlölni ráér később is, ha már ott lesz Harmony-ban.

A haját dörzsölve lépett a szobába, még arra sem vette a fáradtságot, hogy egy törölközőt tekerjen a derekára. Úgy vélte, kivételesen bevesz egy altatót, amit még korábban írt fel neki az orvos. Ma nem akart álmodni. Megállt. Kitty az ágytámlának dőlve őt bámulta, a takarót egészen felhúzta a nyakáig.

- Te vagy az első, aki nem úgy ugrál, ahogy én fütyülök. Először nem értettem, miért, aztán észrevettem, hogy nézel az apámra. Szerelmes vagy belé?

Cade félredobta a törölközőt. Fáradtan odaballagott az ágyhoz, és leült mellé. Kitty semmit sem viselt a takaró alatt, a hálóinge a szőnyegen hevert, az illata vanília volt.

- Nem.

- Viszonyod van vele?

- Nem.

- És a százados? Múltkor itt aludt, hajnalban ment el, összefutottam vele a kapuban. Vagy az apámnál volt?

- Nálam.

- A szeretőd?

- Néha.

- Homoszexuális vagy?

- Biszex.

- Oh…

- Nem vagy az esetem. – Cade jobbnak látta gyorsan tisztázni a helyzetet. Kitty sokáig nem mozdult, de érezhette a férfi hangján, hogy ezúttal komolyan gondolja, így bólintott. Már nyúlt a hálóingéért, amikor Cade megfogta a vállát. Csodálkozva meredt rá, amikor visszahúzta.

- Azt hittem…

Cade nem akart egyedül lenni ezen az éjszakán, és az altatónál Kitty még mindig jobb lehetőség volt. Ma nem volt ereje szembenézni az emlékekkel, csak el akart merülni valakiben, nem számított férfi vagy nő. Tudta persze, hogy ugyanazt a gyáva megfutamodást csinálja, mint amikor Francine nénjéhez költöztek, de nem tudott tenni ellene.

- Nem ígérek semmit. Csak erre az éjszakára kellesz.

- Ezek szerint mégis kedved támadt hozzám?

Cade felvonta a szemöldökét.

- Ezért jöttél ide, nem?

Kitty felkuncogott.

- Remélem, a százados után nem okozok csalódást…

Cade válaszul megcsókolta. Egész éjszaka szeretkezett vele, nem érdekelte, hogy sajog a sebe, csak a forróságra koncentrált, amely elűzte a múlt fagyosságát. Kitty tökéletes partner volt ebben, kimeríthetetlen és telhetetlen volt, az ölelése pedig olyan szoros, hogy képtelen is lett volna másra gondolni, csak rá.

Nem aludt semmit, hajnalban a feje alá tett kézzel figyelte, ahogy kivilágosodik a szoba. Kicsit később nesztelenül felkelt, összecsomagolta a cuccát, és csendesen kisétált az ajtón, Kitty fel sem ébredt a távozására. Ledobta a zsákját az ajtó mellé, és besétált az ebédlőbe. Charles épp a kávéját itta. Nem kérdezett semmit, csak elé tolt egy csészével, és egy borítékot tett mellé.

- Vidd el a kocsimat, itt vannak az iratok. Tettem pénzt is, tudom, hogy neked is van, de azért szeretném, ha lenne nálad pluszban. A számomat és Paulét tudod, ha gond van, szólj, és elsikálom.

- Őrült vagy!

- Te beszélsz? Még mindig vanília illatod van… - Charles rávigyorgott.

- Nem kérek bocsánatot.

- Mondtam, hogy kérj?

Cade torka elszorult. A férfi megérezhette, hogy mit érez, mert megszorította a kezét.

- Örülnék neki, ha esténként felhívnál engem vagy Pault. Vigyázz magadra! Ne feledd, hogy még nem vagy jól.

- Köszönöm.

Cade kilépett az ajtón, a vállára vette a zsákját. A kocsi már ott parkolt a ház előtt. Mielőtt beindította volna a motort, az futott át az agyán, biztos jó ötlet-e. Felnézett Charles-ra, aki mellett már Kitty is ott állt, és aggódva ráncolta a homlokát. Nem hátrálhat meg, Sam-et nem tudta megmenteni évekkel ezelőtt, de most talán segíthet másokon, amivel jóváteheti az elkövetett hibákat. Itt volt az ideje, hogy szembenézzen a múlttal…