2. fejezet

2.

            A napok csigalassúsággal telnek. A nappalok munkával, így nincs időm sokat agyalni a Reed iránti érzelmeimen, ám az éjszakák egyre hosszabbak…

- Fáradtnak tűnsz – Garry a kávésbögréjével a kezében huppan le az ügyfeleknek fenntartott székre. – Reed most hívott, de Caroline az utasításodnak megfelelően letagadott. Biztos, hogy jó ez így?

- Már, hogy lenne jó?! – csattanok fel, aztán felpattanok és az ablak elé állok. – A Shiroh ügy miatt kénytelen leszek előbb-utóbb beszélni vele.

- Ha akarod, átveszem az ügyet.

- Kösz, de nem. – Visszafordulok Garry felé. – Azt hiszem, ez egy mérföldkő kettőnk kapcsolatában. Végig kell csinálnunk, nekünk, kettőnknek.

- Titánok harca lesz… - vélte Garry komoran, és az asztalon heverő újságra bökött. – Már most arról cikkeznek, hogy melyikőtöknek van több esélye.

- Tudom. – A média valamiért felkapta Melissa ügyét, és ahogy közeledik a tárgyalás, egyre több vélemény lát napvilágot. – Beszélek Ninával.

- Interjút adsz neki?

- Csupán felvetek egy lehetőséget, és meglátjuk, mit hoz ki belőle.

Garry vidám mókusarcán mosoly jelenik meg.

- És utána elmész vele vacsorázni is?

Vállat vonok. Ninával egy ideig eljátszottuk, hogy járunk, neki volt egy nős férfi az életében, nekem pedig ott volt Reed, no, és a rövidebb-hosszabb távú kapcsolatok férfiakkal. Mindkettőnknek megfelelt, hogy a külvilág számára volt párunk, és bár egy idő után terhessé vált az egész színjáték, jóban maradtunk. Nina kedves, okos nő, talán az egyetlen az ellenkező nemből, akiben megbízok.

- Talán igen. Miért?

- Azt hallottam, egy csinos olasz fiúval mászkál, aki először üt, utána kérdez, tehát légy óvatos, ha együtt töltöd vele az estét.

- Kösz – csóválom a fejem, aztán összenézünk Garry-vel, és felnevetünk. Leülök a helyemre, hátradőlök, aztán oldalra billentem a fejem. – No, és te?

- Mi van velem? – Garry néha olyan ártatlanul tud nézni, mintha ma született bárány lenne.

- Mi van azzal a fiúval, akiért úgy odavoltál a múltkor?

- Kis hülye! – morran fel, és lenézően legyint.

- Ezek szerint nem jött össze…

- Hát, nem… - Garry vállat von, és keresztbe teszi a lábát. Valamivel alacsonyabb férfi, mint én. Átlagos arca van, talán valamivel kevésbé átlagos hangja, és megértő, barna tekintete. A legjobb barátom, akivel mindent megosztunk egymással. A világ legkedvesebb férfija, és annyira szeretném, ha végre boldog lenne, de eddig mindig csak idiótákat szedett össze. A probléma ott ered, hogy a törékeny kis fiúkák a gyengéi, akik maximálisan kihasználják.

- Ezerszer elmondtam, hogy ne a kisfiúk között keresgélj egy életre társat – vetem a szemére.

- Nem is kisfiúk! – morog pipacspirosan. – Mindegyik nagykorú, csupán… - Nem fejezi be a mondatot, hiszen úgyis tudom, mire gondol. Csupán kölyöknek néznek ki.

- Ajh, barátom! – Felállok, és odasétálok hozzá, hogy átkaroljam a nyakát. – Mi lenne, ha valamelyik este elmennénk inni egyet?

- Nem gond?

- Miért lenne gond? – nevetek fel, és összekócolom a haját, mire majdnem leönti magát a kávéval felháborodásában.

- Idióta! – förmed rám, én pedig mókásan megbököm az orrát. Most már ő se állja meg vigyorgás nélkül, és éppen, amikor odahajolok hozzá, hogy puszit nyomjak az arcára békülésképpen, nyílik az ajtó.

- Remélem, nem zavarok! – Caroline kétségbeesetten csimpaszkodik a váratlan látogató karjába, és bocsánatkérően néz ránk, míg Reed megvetően lebiggyeszti a száját. A szívem akkorát dobban, hogy attól félek, ő is meghallja. Elsápadhatok, mert Garry azonnal megérinti a könyököm.

- Legközelebb esetleg megvárhatná, amíg Caroline beengedi, ügyész úr – szól rá jegesen. Valamiért nem kedveli Reed-et, és ennek hangot is ad, ha vele beszél.

- A fiam nem is olyan rég letagadta magát a telefonba, és ebből azt vettem le, hogy nem kíván látni se. Inkább a társával mókázik… - Reed hangja legalább olyan hideg és gúnyos, mint az előbb Garry-é.

- Ebédidő van, talán egy kis kikapcsolódás megengedhető a számára – vág vissza Garry, és az ujjai olyan erővel szorítják a bögre fülét, hogy attól félek, letöri.

- Ha ki akarja hozni a börtönből az ügyfelét, akkor a kikapcsolódás nem szerepelhet a szótárában.

Garry dühösen nyitja a száját, de leintem.

- Semmi baj, Garry. Később befejezzük. Majd átmegyek, ha Reed elment.

- Rendben. – Garry vasvillaszemeket mereszt Reed-re, ahogy elsétál mellette, és halkan beteszi maga után az ajtót, kitessékelve és halkan nyugtatgatva Caroline-t.

- Foglalj helyet! – intek a szék felé, és remélem, hogy az arcom mozdulatlan, a hangom kellően semmitmondó. Legbelül azonban úgy ver a szívem, hogy alig kapok levegőt. – Nyugodtan hagyhattál volna üzenetet a titkárnőmnél, és átmentem volna az irodádba.

- El tudom képzelni! – mondja élesen. – Beszélnünk kell Melissa Shiroh-ról.

- Tudom. – Leülök az asztalom mögé, és összekulcsolt kezemet a mappára fektetem, amiben a jegyzeteimet tartom. – Már akartalak keresni, de előtte mindenképpen át akartam rágni az aktákat.

- Semmi kétség, hogy ő tette.

- Bizonyítsd be!

- Vannak bizonyítékok!

- Egyik sem fogja megállni a helyét a bíróság előtt.

- Ha rajtam múlik, akkor igen – közli halkan Reed, gyönyörűséges zöld szeme olyan hideg, mint a márvány.

- És ha rajtam, akkor nem. Harcolni fogok azért a nőért, Reed.

- Mi a franccal kápráztatott el? Azzal az ártatlan arcával? Netán a nagy hasával? – kiált fel mérgesen. Megrándul az arcom, mire keserűen felkacag. – Gondolhattam volna. A legtöbb férfi ellágyul, ha terhes nőt lát. Nem gondoltam, hogy te is egy leszel közülük. – Komoran méreget. – Még azt sem tudom, akarsz-e családot?

- A legtöbb férfi akar.

- Nem a kérdésemre válaszoltál.

- Miért kell válaszolnom a kérdésedre? – nézek egyenesen a szemébe, és reménykedem, nem veszi észre, hogy levegő után kapkodok, hogy a hangjától libabőrös a karom, és a vágytól sötét a tekintetem. Valószínűleg csak a harag számlájára írja a tüneteket.

- Mert miért ne válaszolhatnál?! Az apád vagyok!

- Nem vagy az – mondom csendesen.

- Mégis azt akarod, hogy büszke legyek rád! Nem ellent mondás ez egy kicsit?  

- A mostohaapám vagy, és teljesen természetes, hogy vágyom a megbecsülésedre. Nem értem, mi a problémád ezzel.

- Elég sok, de most nem azért vagyok itt, hogy ezeket megbeszéljük. Remélem, nem táplálsz hiú reményeket a nővel kapcsolatban. Ha sikerül kijuttatnod, úgy lekoptat, hogy még pislogni se lesz időd.

Képtelen vagyok visszafojtani a nevetésemet.

- Az az én problémám lesz.

- Hát, persze – húzza el a száját. Feláll, látva, hogy nem jut velem dűlőre. Magam is felállok, hogy az ajtóig kísérjem. Megcsap az illata, ahogy az ajtóból visszafordul, és közvetlen közelről a szemembe néz. – Gondolom, az is a te problémád lett volna, ha nem én nyitok be az előbb…

- Nem tudom, mire gondolsz – felelem mereven. A tekintete nem engedi az enyémet.

- Tudod, fiam, egy ismeretlen talán azt vonta volna le a jelenetből, hogy éppen meg akarod csókolni a kollégádat…

Kiszáradt szájjal, rekedten válaszolok.

- De talán egy ismeretlen nem vont volna le semmilyen következtetést abból a jelenetből, mert semmi ilyesmi nem történt. Csak a te képzeleted szüleménye…

Reed még közelebb lép, a melegsége szinte vonz, hogy tegyek én is egy lépést. Csak egyet…

- Soha nem volt ilyen fantáziám… - suttogja szinte figyelmeztetően. A lehelete az arcomat éri, pillantása a lelkemig hatol.

Majdnem azt felelem, milyen kár, de győz a józan ész. Valami átsuhanhat az arcomon, mert a szeme összeszűkül, a szája megfeszül. Túl közel állunk egymáshoz, és a vágy utána talán még soha nem volt olyan erős, mint most, ebben a pillanatban. 

- Találkozunk a tárgyalóteremben – mondom végül, megtörik a varázs, Reed bosszúsan felsóhajt, és sarkon fordulva kiviharzik az irodámból. Az ajtót nyitva hagyja, én pedig addig nézek utána, míg el nem tűnik a folyosón.

- Minden rendben? – Caroline aggodalmasan áll fel. – Sajnálom, ami történt, de…

- Nem történt semmi baj. Átmegyek Garry-hez, ha valaki keresne.

- Igenis.

Az ajtómmal szemközti ajtó Garry irodájába vezet, aki rosszkedvűen lóbálja a lábát az asztal szélén ülve, amikor benyitok hozzá.

- Jól vagy?

- Nem éppen. – Odasétálok hozzá, és nekidőlök. – Ez egyre rosszabb lesz. Nem számoltam azzal, hogy többet fogom látni, ha elvállalom ezt az ügyet.

Átkarol, megsimogatja a hajam. Reed nem tévedett nagyot, mert Garry-vel valóban volt egy futó, egyéjszakás kalandom. Másnap reggel elég furcsa volt egymás mellett ébredni főleg, hogy a legjobb barátok voltunk, ám a szex szerencsére nem ingatta meg a barátságunk. Kitartottunk egymás mellett, és bár soha többet nem feküdtünk le egymással, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint bárkihez. Néha elgondolkodom azon, ha nem Reed-be lennék szerelmes, akkor talán… Talán köztem és Garry között nem csak barátság lenne.

- Mit mondott?

- Azt, hogy pont olyan volt, mintha meg akartalak volna csókolni…

Garry megremeg, felnézek rá, mire kitör belőle a visszafojtott nevetés. Erre magam is elnevetem magam. Micsoda hülye helyzet! De a mellkasom akkor is sajog…

            Nina most is gyönyörű, és nagy puszit nyom az arcomra, amikor ezt közlöm vele. Viccesen hátrálok.

- Ezt inkább ne! Azt hallottam, hogy a fiúd elég hirtelen haragú.

Nina felkacag, mire mindenki irigykedve bámul ránk.

- Ne ülj fel a pletykáknak! Bernardo kedves fiú, egy légynek se tudna ártani.

- Ezt a légy is tudja?

- Ne marhulj! – legyint felém a nő. A haja ébenfekete, a bőre a legtökéletesebb arany, az ajka a legvörösebb rubint, a tekintete pedig úgy nyel el, akár a legcsábítóbb, legsötétebb éjszaka. A férfiak többsége ölne egyetlen mosolyáért. Én vagyok az egyik kivétel. – Miért hívtál fel?

- Talán hallottál Duncan Shiroh meggyilkolásáról.

- Te véded a feleségét, akit a megölésével vádolnak, ugye? – Nina leadja a rendelését a pincérnek, elflörtöl vele, mire kénytelen vagyok megállapítani, hogy semmit sem változott. Ugyanazt rendelem, és megvárom, amíg a pincér hallótávolságon kívülre ér.

- Igen. Szeretném, ha felkarolnád az ügyét.

- Mesélj! – Nina az egyik legjobb újságíró, a helyi lapnak dolgozik. Állandó rovatában olyan nőkről ír, akikkel elbánt a sors, és ez Melissára nagyon is igaz.

Elmesélek mindent, amit csak tudok. Nina néhány dolgot lejegyzetel a telefonjába, néhol a homlokát ráncolva közbekérdez, aztán egyenesen a szemembe néz.

- Ártatlan?

- Védtem én valaha is bűnösöket?

- Nem ezt kérdeztem.

Megérkezik a pincér a rendelésünkkel, így elodázhatom a választ. Nina már a harmadik falatnál tart, amikor válaszolok.

- Igen, ártatlan.

- Az apád nem ezen a véleményem van – mondja Nina, közben ujjai villámsebesen mozognak a telefonja kijelzőjén.

- Ebben a dologban nem értünk egyet – ismerem el.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is szembeszegülsz vele. – Nina aggódva néz a szemembe, majd kinyúl és megfogja a kezem. – Biztos, hogy képes leszel rá?

Megfordítom a kezem, és összefonom vele az ujjaimat. Rámosolygok.

- Igen.

Nina elpillant a vállam felett, megdermed, ujjai újult erővel szorítanak.

- Micsoda meglepetés! – mondja. – Ne fordulj meg! Reed az egy csinos hölggyel. Még nem vett észre.

Lehunyom a szemem, a mosolyom megfakul.

- Ma már volt vele egy összetűzésem. Abban reménykedtem, hogy most egy ideig nem találkozom vele.

- Szerintem a főpincér elárulta neki, hogy itt vagy, mert most pillantott felénk – mondja Nina, és ragyogó mosolyt villant rám. – Most indultak el erre. Mosolyogj!

- Te ezt élvezed! – vetem a szemére, mire bájosan felkacag, és huncut pillantással vállat von.

- Hadd szórakozzak én is egy kicsit.

- Bernardo is annak fogja venni?

Nina a száját csücsörítve töpreng.

- Biztos, mert elmondtam neki, hogy veled vacsorázom. Tudja, hogy nem érdekellek. – Csábosan megremegteti a szempilláit, mire kénytelen vagyok elnevetni velem. Boszorkány!

- Fiam! – Reed hangjára megborzongok. Felnézek. A meglepetést nem kell erőltetnem, ugyanis Fathe nénivel áll meg mellettünk.

- Fathe néni! Nem is tudtam, hogy a városban vagy! – Anyám távoli unokatestvére olyan ritka vendég, mint a fehér holló.

- Erre akadt dolgom, és meglátogattam apádat. Reed azt mondta, nagyon elfoglalt vagy! – mondja a néni szemrehányóan, és kíváncsian néz Ninára.

Bemutatom a két nőt egymásnak, az egész hihetetlenül feszült helyzet, hiszen Reed-el úgy méregetjük egymást, mint két ellenséges hadvezér.

- Nem ültök oda az asztalunkhoz? – Fathe néni ránk mosolyog, láthatóan Nina kedvessége a kedvére van.

- Jaj, Fathe, hagyd a fiatalokat! – Reed még mosolyog is, de én érzem az élt a hangjában. – Biztosan kettesben akarnak maradni.

Fathe néni mentegetőzik, végül megegyezünk abban, hogy másnap vele ebédelek. Nina ügyesen kimenti magát, Reed meg se szólal. Átvonulnak az asztalukhoz, Reed velem szemben foglal helyet.

- Pont rád lát, igaz? – kérdezi Nina résztvevően.

- Igen. Sajnálom az előbbit.

- Semmi gond.

Folytatjuk a vacsorát, mintha mi sem történt volna. Nina Bernardóról mesél, miután rákérdezek, miket is beszélt rólam a férfinak. Olyan jól utánozza a hangját, hogy képtelen vagyok levakarni a vigyort az arcomról. Reed tekintetének azonban nagyon is a tudatában vagyok. A desszertnél Nina visszatér Melissához.

- Mesélj róla! – kéri.

- Gyönyörű, sápadt teremtés. Törékeny, amit a hasa csak még jobban kihangsúlyoz. Csendes, halk szavú, de erős. Egy panaszszava nem volt, amíg bent voltam nála.

- Képes lett volna megölni a férjét?

- Hatalmas düh kellett ahhoz, hogy betörje a férfi fejét, Nina. Gyűlölet. – Felrémlik előttem az asszony arca. – A férje a halála előtt arról beszélt, hogy Melissa megcsalja, de nem találtak erre utaló nyomokat. Közben viszont mindenki azt mondja, milyen gyönyörű pár voltak, mennyire szerették egymást. És… nincs bizonyíték az ellenkezőjére. Senki nem tudja megindokolni, miért is ölte volna meg a férfit, de… mégis ez az egyetlen lehetséges variáció.

- Te mégis kételkedsz.

- Magam vagyok ezzel, Nina. Melissa nem buta nő, főiskolát végzett, és biztos vagyok, hogy sok tévét nézett. Nem hagyott volna maga mögött olyan nyomot, ami elárulja, gondoljunk csak a levélnehezékre.

- És mégis ő az egyetlen lehetséges gyanúsított.

- Igen.

Nina pár percig némán kanalazza a fagylaltját, majd bólint.

- Rendben. Megírom a cikket. Érdekel ez az ügy. Bemehetek hozzá?

- Nem ad interjút.

Nina kedvetlenül felsóhajt.

- Mit meg nem teszek érted…

Magamhoz húzom a kezét, és könnyű csókot lehelek a kézfejére.

- Nem leszek hálátlan – biztosítom.

- Imádom a hálás férfiakat – mondja buja hangon, majd fejét hátravetve, csilingelően felkacag. Reed arca megrándul a hangra, de nem engedem, hogy elterelje a figyelmem.

- Mehetünk?

- Egy pillanat. – Nina udvariasan kimenti magát, és a mosdó felé indul. Én addig magamhoz intem a pincért, és a számlát kérem. Kerülöm, hogy Reed-re nézzek, hagyom, hogy Nina vidámsága az én arcomra is mosolyt csaljon. Gondoljon Reed, amit akar!

Nina visszatér, pont, amikor fizetek, így semmi akadálya, hogy távozzunk. Kénytelen vagyok viszont elköszönni Reed-éktől.

- Elnézést kérünk! – Nina belém karol, hozzám simul, kétséget nem hagyva, hogy milyen közel áll hozzám. Színésznőnek kellett volna mennie. – További szép estét, Fathe néni!

- Már mentek is?

- Igen. Holnap mindkettőnknek korán kell kelnie.

Kezet fogok Reed-el, tekintetének zöldje kavarog, mélyén zavar és düh sötétlik.

- A napokban felkereslek.

- Várlak.

Ahogy kifelé megyünk, érzem a hátamban Reed pillantását. Nina felsóhajt.

- Nem sejt semmit?

- Nem.

- Biztos vagy benne?

Képtelen vagyok megállni, hogy ne nézzek vissza. Reed engem bámul, az utána való vágyakozástól elszorul a torkom. Legszívesebben visszamennék, és… Elfordulok.

- Igen. Csupán bosszantja, hogy elfogadtam ezt az ügyet.

Kilépünk az utcára. A kocsim a közelben parkol, elindulunk arra.

- Szerintem meg más is zavarja.

Elmesélem neki, milyen jelenet tanúja volt Reed délben. Nina a szemét törölgetve dől a kocsimnak. Aztán teljesen váratlanul odahajol hozzám, és megcsókol. Ahogy a hajamba túr, a számra súgja.

- Reed követett minket. Átkarolnál?

Dermedten engedelmeskedem. Beledőlök a csókba, magamhoz húzom Ninát, karcsú teste a testemnek feszül, de a feltámadó vágy nem neki szól. Könnyű illatot sodor felém a gyenge szellő, melyet ezer közül is felismernék. Reed illatát. Nina hajába fúrom az arcom.

- Itt van még?

- A sikátorba húzódott. Menjünk!

Elválunk, besegítem a kocsiba Ninát, majd a sikátor felé még véletlenül se nézve, a kormány mögé pattanok, és indítok. Egy tovasuhanó pillanatra megpillantom Reed alakját, aztán besorolok a forgalomba.

- Nem gondoltam volna…

- Mit? – kérdezem feszült hangon.

- Hogy ilyen jól csókolsz…

- Kösz – mondom keserűen.

- Csókot már váltottunk régebben is, de akkoriban sokkal merevebb voltál.

Nem érzem bóknak. A mellkasomban a sajgás erősebb, mint az elmúlt napok során bármikor. Nézem remegő kezem, amely a kormányon fekszik.

- Miért követett?

- Nem tudom. Talán mégis sejt valamit. – Nina a hajába túr. – Nem ismerem olyan jól Reed-et, mint te.

- Néha úgy érzem, én sem ismerem…

Leteszem Ninát a lakása előtt, majd hazafelé indulok. Azon gondolkodom, áthívjam-e Garry-t, hogy kibeszéljem a lelkemben dúló vihart, de végül nem teszem. Felvonszolom magam a lakásomig, és hosszan állok a zuhany alatt. Nem vagyok álmos, így inkább köntösben leülök az íróasztalomhoz. Összerezzenek, amikor megszólal a csengő. Ilyen későn csak Garry szokott jönni, így a fejemet csóválva megyek ajtót nyitni.

- Garry, van nálad pótkulcs, miért… - Reed sötét arccal bámul vissza rám, ahogy elakad a hangom. – Te mit keresel itt? Neked Fathe nénivel kellene lenned – nyögöm dermedten.

- Fathe-t letettem a szállodánál. És te? Hol van a kis Nina? Vagy netán Garry kedvéért ejtetted ma estére? – kérdezi gúnyosan.

- Semmi közöd a magánéletemhez! Menj el, késő van, én pedig fáradt vagyok! – Be akarom zárni az ajtót előtte, de nekifeszül, és hátratántorodom. Lassan hátrálok, ahogy belép, és becsapja maga mögött. – Mit akarsz?

- Az igazat! Nem ezt a… színjátékot, amit űzöl velem! – Sokkal dühösebb, mint gondoltam. A vonásai megfeszülnek, a keze ökölbe szorul, ahogy felém lépdel. Hihetném, hogy részeg, de ismerem annyira, hogy tudjam, semmi ilyesmi nem jöhet szóba. Szimplán csak dühös. Rám. De miért akadt ki attól, hogy Ninával látott? Vagy talán azt hiszi, viszonyom van Garry-vel? Nem tudja, hogy meleg vagyok, tehát kiborulhatott a feltevéstől.

- Nem űzök veled semmit! – Igyekszem távol kerülni tőle, mielőtt elárulom magam, mielőtt az utána való sóvárgás romba dönt mindent, amit eddig elértem. – Menj el!

- Kérdezősködtem kicsit, amikor elmentetek. Nina Ferrerinek van barátja, és valószínűleg nem nyilvánosan csalná meg. Ennek ellenére olyan hatásosan játszottátok a szeretőt, hogy egy pillanatig még én is elhittem. Kit akartatok megtéveszteni? Engem? Vagy mást?

- Senkit! Én és Nina jóban vagyunk, mi a gond ezzel?! Nem értem, milyen jogon faggatsz! – S közben próbálok még távolabb kerülni tőle, pedig semmi más vágyam nincs, hogy olyan közel kerüljek hozzá, amilyen közel senki.

- Te egyre több mindenkivel vagy jóban! – morran. – Délben ugyebár jól szórakoztál a kollégáddal!

Elpirulok. Valóban puszit akartam adni akkor Garry-nek, de ez nem tartozik Reed-re. A fejemet rázom.

- Garry a barátom, semmi több! De ha több is lenne közöttünk, ahhoz se lenne semmi közöd!

- Az apád vagyok! Igenis közöm van hozzá, ha homoszexuális lettél, nem gondolod?!

- Ha az is lettem, semmi közöd hozzá, mert a szexuális életem csakis rám tartozik! – válaszolok élesen, de közben önkéntelenül hátrálok előle.

- Mi lenne, ha megállnál végre?! – csattan fel. A haja kócos, ha ideges vagy aggasztja valami, mindig összekócolja. Bárcsak én túrhatnék a hajába, miközben csókolom…

- Menj el! – Már csak kétségbeesett nyüszítés a hangom. Reed a várakozással ellentétben nem akad ki a homoszexualitásom gondolatára, csupán azon mérgelődik, hogy netán Garry-vel folytatok viszonyt. Mi a csuda folyik itt?! Mindig azt képzeltem, ha kiderül, soha többé nem beszél velem, kitagad, vagy ilyesmi.

- Addig nem, míg tisztességes választ nem adsz a kérdéseimre! Eleget hazudoztál! Nem gondolod, hogy megérdemlem az egyenes választ? – vonja fel a szemöldökét szemrehányóan.

- Nem hazudtam neked semmiről! – Árulkodóan megremeg a hangom. Lesütöm egy pillanatra a szemem, és neki ez elég. Máris tudja, hogy nem mondok igazat. A fél életemet végighazudtam, és erre most bukok le előtte, de hülye is vagyok! Rossz felé kerülöm meg a kanapét, és hirtelen falnak ütközöm. – Hagyd, hogy éljem a magam életét! Én se szólok bele a tiédbe, kivel találkozgatsz, kivel fekszel le… - Megbicsaklik a hangom. Félrenézek. Összerezzenek, ahogy a fejem mellé támaszkodik.

- Nem találkozgatom senkivel, és anyád… halála után négy futó viszonyom volt, ha éppen tudni akarod.

A fájdalom és a keserűség egyre csak szorongatja a torkom. A képzeletem a szemem elé vetíti, ahogy azokkal a nőkkel van. Semmi közöm hozzá!

- Semmi közöm hozzá! – kiáltok fel, és el akarom taszítani magamtól, de megragadja a csuklóm, nagy kezével könnyedén átfogja, és a fejem fölé, a falnak szorítja. – Menj el! – Szinte könyörgök.

- Egy hét múlva elkezdődik a tárgyalás… - suttogja olyan sötét hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. – Ott fogunk állni egymással szemben. Ellenségként. Eleinte azt gondoltam, visszalépsz. Ahogy egyre többet töprengtem és reménykedtem ezen… rájöttem, hogy már én is szívesen visszalépnék, ha tehetném. Ha a büszkeségem és a kötelességtudatom engedné… - Mély levegőt vesz. – A büszkeségem és a munkám iránti kötelességtudatom áll szemben az anyádnak tett ígéretemmel, amit egyre nehezebb… betartanom… - halkul el a hangja. – Ez az ügy hirtelen ellenfelekké tett minket, amit mindenképpen el akartam kerülni. Már nem tudom, mi a helyes. Kétségek gyötörnek. Gondolatok kavarognak a fejemben, amiket ki kellene vernem a fejemből, de… nem megy. Te vagy a legfontosabb személy az életemben, és soha meg sem fordult a fejemben, hogy idáig jutunk. Te elhátrálsz előlem, én pedig úgy török rád, mint egy vadállat… - Keserűséggel átitatott szavai sebet ütnek rajtam.

Összeszorítom a fogam, nehogy ránézzek, nehogy feléje mozduljak. Nehogy eláruljak magamból bármit. De egyre nagyobb a kísértés, és hirtelen nem is olyan nagy ár egyetlen csók azért, ha utána soha többé nem áll velem szóba. Igen, talán az lenne a legjobb. Talán akkor… vége lenne, és tovább tudnék lépni. Csakhogy most minden összezavarodott bennem. Nem tudom, mit kellene tennem.

- Engedj el, kérlek! – suttogom, a bizonytalanság könnye ott remeg a szememben. Képtelen lennék élni nélküle, nem tudnék szembenézni a megvetésével. De… biztos megvetne? Felnézek rá, nem törődve vele, mit is gondol most rólam. – Azt hiszed, nekem könnyebb?! Nem akartam ezt, de így alakult, és én hiszem, hogy helyesen cselekszem. Nem lépek vissza! Nem engedi az igazságba vetett hitem. Még akkor sem, ha ehhez veled kell szembeszállnom… - Elfullad a hangom. – Jobban fáj, hogy nem értünk egyet, mint gondolnád, de… azt tanítottad, hogy mindig ragaszkodjak az elveimhez. Hát, megteszem. Nem tudom, mit akarsz tőlem, miért jöttél ide, de ha azt várod, meghátrálok, akkor csalódást kell okoznom. Nem teszem! És ha csak ezt akartad, akkor menj el, és hagyj végre békén! – A szavak olyan könnyen jönnek a számra, és bárcsak… bárcsak… el tudnám taszítani magamtól.

Fojtottan káromkodik, ahogy nekem dől, a nyakamba temeti az arcát. Az illata körbevesz, mély levegőt véve fordítom felé az arcom, egy pillanatra lehunyva a szemem. A vágy olyan erővel feszíti meg a testem, hogy majdnem felnyögök. Engem néz, ahogy felpillantok, a levegő megsűrűsödik, megtelik feszültséggel. Vággyal. Kíváncsisággal. Mióta nézhet?

Kétségbeesetten megvonaglok, hogy kiszabadítsam a kezem, de nekem feszül, és ettől megdermedek. Nem merek ránézni, hiszen férfiból van, tudja, mit érez az ágyékomnál; hallom, ahogy meglepetten levegő után kap. Aztán a csuklómon enged a szorítása, remegő ujjai lesiklanak a karomon. Akaratom ellenére megrebben a testem. A hajamhoz ér a keze, ujjai a tincsek közé csúsznak. A lélegzetem akadozó, el akarom fordítani a fejem, még véletlenül se lássa az arcom, de későn. Az ajka túl közel van az enyémhez, a lehelete forró.

Hiába küzdök ellene, feléje dőlök, az ajkunk szinte érinti egymást, aztán a hajszálvékony határ is megszűnik, és bennem elszakad valami. Azt hiszem, az önuralom vékony kis húrja. A nyögés valahonnan mélyről szakad fel belőlem. Átkarolom a nyakát, beletúrok a hajába, a nyelvem birtokba veszi a száját. Az íze akár az ambrózia. A hátam a falnak feszül, ahogy nekiszorít. A lábát a combom közé fúrja, és a kéjtől ívbe hajol a gerincem. Minden eddig visszafojtott vágy kitör belőlem, és úgy csókolom, hogy alig kapunk levegőt, de minek most a levegő?! Nekem csak ő kell, az illata, az íze, a szenvedélye, amellyel ölel.

Mohón viszonozza a csókomat, átveszi az irányítást, és most én vagyok az, akit birtokba vesznek. Mit bánom én ebben a pillanatban, mi lesz ezután? Csak ne hagyja abba! A fejemet hátradöntöm, ahogy az ajka végigsimít a nyakamon, le a mellkasomig. A köntös szétnyílik, lecsúszik a vállamról, a karom és az öv tartja meg rajtam. Reed nyelve a mellbimbómmal játszik, zokogó hang tör fel belőlem, biztos álmodom, de ha igen, azt akarom, soha ne ébredjek fel belőle! A haját markolva megvonaglok, ahogy felegyenesedik, és találkozik a pillantásunk. Kába, remegő pillanat. Az arca sötét, a tekintete vággyal terhes, a szája piros és duzzadt, nem voltam túl kíméletes vele. És ebben a pillanatban úgy szeretem, hogy az fáj.

Lassan lecsúszik a kezem a hajáról, bénán hullik a testem mellé. És ő nem mozdul, hogy megállítson. Hagyom, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, miközben végre olyan közel lehetek hozzá, amiről mindig is álmodtam.

- Nem adom fel Melissa védelmét! – suttogom. – Még akkor sem, ha te kéred. Még akkor sem, ha veled kell megharcolnom érte. Még akkor sem… Még így sem! – szegem fel az állam.

Az ajkához nyúl, tétován. A hangja karcos, és bizsereg tőle a testem, melyet még az ő melegsége táplál.

- Már olyan régóta… - kezdi, de aztán megrázza a fejét. Lassan hátralép, és én legszívesebben utána is nyúlnék, hogy visszahúzzam, és ne érezzem a köztünk támadó hűs levegő érintését. Mégsem mozdulok. – Legyen. Harcoljunk! – húzza ki magát. – De vigyázz! – suttogja, és megborzongok a pillantásától.

- Jó tanárom volt – vágok vissza büszkén.

És akkor, amikor elmosolyodik, tudom, hogy Melissa Shiroh tárgyalása nem csak egy nő jövőjét, de a miénket is el fogja dönteni, mert Reed tudja…

- Szép álmokat, Joh! – Figyelem, ahogy kisétál a lakásomból, aztán a lábam felmondja a szolgálatot, és lecsúszok a fal mentén a padlóra.

- Oh, Istenem! - A tenyerembe temetem az arcom. Milyen bolond voltam! Reed mindent tud, ki tudja, mióta. Végig azt hittem, jól játszom a szerepem, de nem. Túl jól ismer. És most minden összezavarodott bennem. Miért most? Eddig miért hallgatott? Bizonyságot akart szerezni? Mi volt ez az egész? Miért viselkedett úgy, mintha féltékeny lenne? Miért viszonozta a csókom? Miért nézett rám úgy, mintha tetszenék neki?

Hirtelen tágra nyílik a szemem, mert hiszen… Reed végig hozzám simult. Testének minden milliméterét fel tudom idézni, és… Nevetek, igaz, kicsit tébolyult hangon, de az öröm ebben a pillanatban elnyom bennem minden félelmet, amit a jövő iránt táplálok. Reed kívánt. Engem. Lassan lecsúsztatom magamról a köntöst, és hagyom, hogy minden pillanat felidéződjön bennem. Nincs bennem szégyen, csak vágy. Vágy, hogy elcsábítsam. Vágy, hogy megszerezzem… akármi is legyen a következménye. Hajlandó vagyok minden kockázatot vállalni, ha van egy kicsi remény is arra, hogy Reed Carpenter az enyém legyen.

            Az iroda előtt várok Garry-re, aki szokás szerint késik. Az utóbbi napokban kicsit szétszórt, állítólag megismerkedett egy férfival, aki végre nem kölyök. Igaz, kicsit elvetette a sulykot, mert lefeküdt vele, és azóta nem hallott róla, de Garry még reménykedik. Remélem, hogy nem csalódik megint.

Az utóbbi napok különben gyorsan elszálltak. Egy újabb ügy lefoglalta a szabad óráimat, így nem értem rá idegeskedni, de mostanra már étvágyam sincs, és alig alszom éjjelente. Caroline folyamatosan etetni akar, mert szerinte ijesztően sápadt vagyok, de ez most érdektelen. Csak ez az ügy fontos, minden, amit megnyerhetek, és amit elveszíthetek általa.

Garry az újságot lobogtatja, ahogy felém tart. Rábök a cikkre, amit Nina írt. Reggel magam is elolvastam, Nina jól időzített. Csodás. Most már az egész város erre a tárgyalásra fog figyelni. Bár az esküdtek nem olvashatnak újságot, és nem nézhetnek tévét, a közvélemény hangulata mindig elér hozzájuk. És ha a hangulat Melissa oldalán áll, akkor máris én vagyok nyerésben.

- Fantasztikus egy nő! – lelkendezik. – Az írása nyomán már a tévé is felkapta Melissa ügyét.

- Tudom. – Gyalog indulunk a bíróságra. Azóta nem láttam Reed-et, hogy elváltunk a lakásomon, csak az asszisztensén keresztül tartottuk a kapcsolatot. Görcsbe rándul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy végre láthatom. – Láttad újra azt a fiút? – kérdezem Garry-t, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem.

- Ma este újra találkozunk, felhívott reggel. Sok volt a munkája, én meg már rémeket láttam – mosolyodik el, aztán vizslató tekintettel méreget. – Hogy érzed magad?

- Izgatottan.

- Nem tudom, mennyire jó ötlet, hogy egymással szemben álljatok a tárgyalóteremben.

- Egyáltalán nem jó ötlet – ismerem el. Végre felbukkan a bíróság épülete, a lépcsőkön ismerős újságírók, és legalább négy kamera. – Nem adunk interjút.

- Értettem. Optimisták és határozottak vagyunk, ugye?

Elmosolyodom.

- Pontosan, Garry – veregetem meg a karját. – Gyerünk!

Felbolydul a társaság, ahogy felismernek minket. Külön szenzáció, hogy kiderült, Reed nevelt fia vagyok. Mindenki kíváncsi, mi fog történni a tárgyalóteremben. A média hiénái, ahogy Reed nevezi őket, körénk gyűlnek, de mindketten elhárítjuk őket. Ettől függetlenül lelkesen jegyzetelnek, hiszen mindketten mosolygunk, semmi aggodalom nincs bennünk. Milyen jó, hogy egyikük sem gondolatolvasó…

Ahogy a tárgyalóterem felé haladunk, lépteink visszhangot keltenek. Reed szerettette meg velem ezt a világot, neki köszönhetem azt, aki most vagyok. Órákat töltöttem azzal, hogy beültem a tárgyalásokra, és figyeltem, ahogy dolgozik. Néha kívülről tudtam a vádbeszédét. Ismertem a gondolatmenetét, minden mozdulatát, arckifejezését. Egyetlen ajakrándulásából meg tudtam állapítani, hogyan áll egy üggyel. És percek múlva itt állunk majd egymással szemben…

Az izgalomtól gombóc van a torkomban, de ahogy elfoglalom a helyem, és bekísérik Melissát, végtelen nyugalom önt el. Harc lesz. Egyenlő párharc. Ismerem Reed módszereit, minden rezzenéséből olvasni tudok. S ő is ismer engem, hiszen többször beült már egy-egy védésemre. Most azon múlik minden, hogy a tanítvány le tudja-e győzni a mesterét?

Odahajolok Melissához, aki sápadtan, szótlanul ül a helyén.

- Hogy van?

- Jól, köszönöm – suttogja.

- Bízzon bennünk!

- Úgy lesz – mosolyodik el halványan, és hátrafordul, hogy lássa az anyját, aki egy zsebkendőt gyűrögetve ül mögöttünk.

- Ne! – Garry felnyög, és döbbenten mered el mellettem.

- Mi a baj? – követem a pillantását.

Reed vonzó, a tekintete határozott, az arca nem árul el semmit a gondolataiból. Ez az az arca, ami először keltette fel a figyelmem. Mögötte vékony férfi halad, de a szeme elsiklik mellettem, és Garry arcára szegeződik. Láthatóan ugyanúgy meg van döbbenve, mint barátom.

- Csak nem ő az, aki…?

- De – morog rosszkedvűen. Dühösen mered Reed asszisztensére, aki finoman megrázza a fejét, és kétségbeesett arcot vág.

- Szerintem ő se sejtette, te ki vagy – vélem.

- Ez olyan… - Garry a kezével fejezi be a mondatot, így is tudja, hogy értem, mire gondol.

- Nem rossz… - súgom a fülébe, mire önkéntelen mosoly fut át kedves arcán, ám most nem tudok örülni a boldogságának. Reed felé fordulok, aki megáll üdvözölni.

- Ügyész úr – biccentek.

- Ügyvéd úr – bólint hűvösen.

Kezet fogunk. A külvilág számára mindketten nyugodtak és magabiztosak vagyunk. De legbelül… izzó vulkán munkál. Jól látom, ahogy felparázslik a mohazöld tekintet, és tudom, hogy az enyém kihívó és vággyal teli. Minden félelem a múlté, amely arra irányult, nehogy megtudja, hogyan érzek iránta. Akkor, amikor viszonozta a csókom, a félelem elenyészett, és nem maradt más óhajom, csak az, hogy meghódítsam. A harc során legyőzzem, leigázzam, uralmam alá hajtsam mindörökre. S ezúttal hagyom, hogy ez a vágy kiüljön a szememben.

Látom a meglepetést, amely átfut az arcán, aztán elégedettség villan a tekintetében. És a szívem nagyot dobban, amikor ugyanazt a vágyat ismerem fel az övében, amely a sajátomban is éghet. Képzelgek? Nem. A hüvelykujja könnyedén végigsimít a kézfejemen, csatába hív. Az egész egy töredéknyi pillanat, és aztán elfoglaljuk a helyünket a védelem és a vád asztalánál. Önkéntelenül is felé fordítom a fejem, ő pedig felém. A harc megkezdődik, amikor megszólal a teremszolga.

- Melissa Shiroh kontra Washington állam ügyében James Abbott bíró úr elnököl. Kérem, álljanak fel!

A kép, ahogy egymással szemben, az ellenkező oldalon állunk, a retinámra ég, de nem okoz fájdalmat. Most döbbenek rá, hogy minden eddigi döntésem ezt a pillanatot készítette elő. Elnyomom a mosolyom, mert Reed szemében azt látom, amit mindig is szerettem volna: büszkeséget. Csakhogy már nem érem be ezzel, most már mindent akarok, amit csak nyújthat. Mindent, amiről eddig csak álmodoztam…