2. fejezet

2.

A kis lakásban hangosan visszhangzott a rémült sikoly. Lucinda Gonzales felült, és ijedten ütötte félre a férje kezét, aki utána nyúlt.

- Ne!

- Luci, drágám, én vagyok az… - mormolta megnyugtatóan a férfi, és felkapcsolta a kislámpát. – Minden rendben, itthon vagy velem. Biztonságban.

Lucinda a tenyerébe temette az arcát, és próbálta visszafojtani a könnyeit.

- Sajnálom, Carlos, csak megint arról álmodtam.

- Tudom, szívem! – A férje átkarolta, és magához húzta. A hátát simogatta, és az anyanyelvükön suttogott a fülébe. – Nem is tudtunk beszélni tegnap. Jutottál valamire?

- Nem. Semmire. Azt mondták, fogadjak magánnyomozót, de arra nincs pénzünk. – Az asszony felsóhajtott, és közelebb fészkelte magát a férfihoz. – Nem tudom, mit tegyek.

- Nekem van egy ötletem.

- Tényleg?

- Ezt most úgy kérdezted, mintha nekem nem lennének jó ötleteim – mosolyodott el Carlos.

- Nem úgy értettem.

- Tudom – csókolta halántékon a férfi. – Mrs. Anderson ott hagyta nálunk az újságját. Elolvastam, amíg arra vártam, hogy Mr. Jacob megérkezik. Bizonyos Julie Chase írta, aki megtalálta valami elhagyott kisgyerek nagyanyját fenn északon. Nem értettem mindent a cikkből, de érdemes lenne felkeresni ezt a nőt.

- Ő segítene nekem?

- Szerintem igen, ha utána megírhatja a sztorit. A megmentett nő köszönetet mond a rendőrnek. Ez igazán megható történet, tudod, milyenek az amerikaiak, imádják az ilyesmit.

- Most már mi is azok vagyunk.

- Tudom – vigyorodott el hamiskásan Carlos. – Mit szólsz?

- Hogyan is hívják azt az újságírót?

- Julie Chase. A helyi újságnak dolgozik.

- Holnap bemegyek hozzá – határozta el Lucinda, és megnyugodva feküdt vissza.

A férje visszaaludt, de őt még sokáig elkerülte az álom. 

* * *

            Julie Chase a vállával tört utat a folyosón, hogy eljusson az irodáig. Pocsék reggele volt. Elaludt, holott ma volt az egyik cikkének a leadási határideje. Magára borította a kávét, és sikerült megrepesztenie kedvenc cipőjének a sarkát.

- Jó reggelt, Mark! – köszöntötte a szerkesztőt, aki láthatóan őt várta.

- Helló, Julie! Van itt valaki, aki beszélni akar veled – intett a fejével a férfi egy középkorú, mexikóinak tűnő asszony felé.

- Sürgős?

- Szerinte igen. Hallgasd meg, aztán dobd ki vagy írd meg a sztoriját! – Mark megfordult, és faképnél hagyta. Julie nem mert grimaszolni, pedig szívesen megtette volna. Az asszonyhoz lépett, aki idegesen gyűrögette a szoknyáját.

- Helló, Julie Chase vagyok. Azt mondták, beszélni szeretne velem.

- Si. A nevem Lucinda Gonzales. – Az asszony egész jól beszélt angolul, csak egy-két szónál volt érezhető, hogy nem ez az anyanyelve. – Fontos lenne. Nincs sok időm, mert dolgoznom kell menni, de… tudnánk valahol beszélni… kettesben?

- Jöjjön velem. Van egy tárgyalótermünk, ott magunk leszünk.

- Köszönöm.

Julie becsukta maguk után az ajtót, és hellyel kínálta a nőt. Ő maga is leült, és keresztbe tette a lábát. Rosszkedvűen bámulta tönkretett magassarkúját.

- Nos, hallgatom.

- Mint mondtam, a nevem Lucinda Gonzales. Spanyolt tanítok egy iskolában. A férjem ápoló a kórházban. Van két kisgyerekem. Jól élünk, bár nem vet fel minket a pénz.

- Miért keresett meg?

- Van valaki, akit meg akarok találni.

- Forduljon magánnyomozóhoz.

- Nincs rá pénzem. – Az asszony meglepően őszinte volt. – A férjem olvasta a maga cikkét, és arra gondoltunk, hogy talán… a sztoriért cserébe, hajlandó lenne segíteni.

- Figyeljen, ha…

- Nem érdekel a cikkért járó pénz, vagy hogyan is mondják. Csak segítsen megtalálni azt az embert.

- Miért?

- Mert köszönetet kell neki mondanom. Addig nem tudok nyugodtan aludni éjjelente, míg el nem mondom neki, mennyire hálás vagyok, amiért megmentette az életemet és a családomat.

Julie felkapta a fejét. Érdekelni kezdte a dolog.

- Elmesélné az egész történetet?

Lucindán látszott, hogy nehezen kezd bele a mesélésbe.

- Tudja, mexikóiak vagyunk a férjemmel. Nagyon-nagyon szegények voltunk, de nem volt rá lehetőségünk, hogy elhagyjuk a hazánkat. A húgom velünk élt, mindössze tizenhat éves volt, amikor… bajba került. Pénzt lopott egy gazdag embertől, aki… keresni kezdte. – Az asszony zsebkendőt szedett elő a táskájából, azt gyűrte. – Elhatároztuk, hogy abból a pénzből átszökünk a határon… Tudom, hogy elítélendő, de nem láttunk más kiutat. Viszont rossz emberekhez fordultunk.

- Illegális emberkereskedőkhöz?

- Igen. Nem akarom elmesélni, miken mentünk keresztül, míg átléptük a határt. – Lucinda megrázta magát, a karja is libabőrös volt az emlékektől. – Rettenetesen féltünk, a gyerekeim még nagyon kicsik voltak. Már átléptük a határt, amikor… valami balul sült el. Mi nem tudjuk, mi történt, de az a három férfi, aki kísért minket, vitatkozni kezdett, az egyik elrohant, mire a társai hátba lőtték. Aztán kitört a káosz. Mindenki menekült, amerre látott… Szörnyű volt… - Lucindának kellett egy perc, mire folytatni tudta a történetet. Julie nem merte megzavarni, most már az asztalra könyökölve hallgatta az asszonyt. – Ránk találtak a határőrök, kitört a lövöldözés. Én és a férjem a földre szorítottuk a gyerekeket, és imádkoztuk, hogy túléljük… Mariát, a húgomat viszont felrántotta az egyik férfi, pajzsként tartotta maga elé. A határőrök közül az egyik… ordítozott, és a fejét rázta. Még több lövés dördült, láttam, ahogy az egyik gyerek a földre zuhan… - Lucinda arcán könnyek csorogtak. – Aztán… a húgom… összeesett. Az a férfi pedig belemarkolt a hajamba, hogy felrántson. A rendőr viszont odaért, és közvetlen közelről mellbe lőtte. Aztán a gyerekhez rohant, de ő már halott volt. A húgom viszont… még volt benne élet. A rendőr ott térdelt mellette, és szájon át lélegeztette. Csurom vér volt… - Lucinda a szájára szorította a kezét. – A kishúgom a karjaiban halt meg… de mi túléltük.

- Mi történt utána?

- Az a rendőr is megsérült. A húgomra borult, a társai vették észre, hogy nem csak Maria vérétől piros az inge. Kórházba vitték, helikopter jött érte, aztán minket is elvittek. Azt hittük, visszaküldenek minket, de… nem így történt. A rendőrrel többé nem találkoztunk, de egy másik rendőr eljött hozzánk, és elmondta, hogy tettek bizonyos intézkedéseket. Én és a családom… maradhatunk, és ha úgy alakul, talán a zöldkártyát is megkaphatjuk. Kaptunk egy levelet, amiben volt egy cím. Kedvezményesen bérelhettünk ott egy kis lakást, és sikerült állást találnom. Ez négy évvel ezelőtt történt. Mostanra megkaptuk a zöldkártyát, és rendes munkánk van, a gyerekeink iskolába járnak.

- Soha többé nem találkozott azzal a rendőrrel?

- Nem. Pedig kutattam utána. A gyógyulása után kilépett, és elköltözött. Nem mondták meg, hogy hová, aztán az a másik rendőr elárulta, hogy ők sem tudják. Eltűnt.

- Nem is sejtették, hová ment? Egyáltalán miért?

- Nem, legalábbis nekem nem mondták meg.

- Azt mondta, köszönetet szeretne mondani neki…

- Igen. – Az asszony egy medált vett elő a táskájából. – Ez a húgomé volt, szeretném neki adni. És elmondani, hogy mennyire hálásak vagyunk. Valószínűleg neki az én köszönömöm semmit sem fog jelenteni, de nekem… igen.

- Értem. Tudja a nevét?

- Samuel Clevely.  

Julie a homlokát ráncolta, valahonnan ismerős volt neki a név.

- Rendben. Mit vár tőlem?

- Próbálja megtalálni. Kérem! Tud segíteni?

- Utánanézek a dolognak, aztán beszélek a főszerkesztővel. Ha sikerül jól feltüntetnem a történteket, akkor nyomozhatok. Tud adni egy telefonszámot? Felhívom, ha már tudok valamit.

- Köszönöm.

Mobilszámot cseréltek, aztán Lucinda megkönnyebbülten távozott. Julie lehuppant a számítógépe elé, és az archívumban keresgélni kezdett. Az esetet ők is megírták, Frank Collony, az akkori tudósító viszont három éve nyugdíjba ment. Nagy nehezen kiderítette a telefonszámát. Elmondta a férfinak, miért keresi, és szerencséje volt. Collony igazi, vén róka volt, és emlékezett a négy évvel ezelőtti lövöldözésre.

- Két rendőr meghalt, egy megsebesült, ha nem tévedek – mondta harsány hangon. – A bevándorlók között is voltak áldozatok, egy kisgyerek is, azt hiszem.

- Emlékszik a meglőtt rendőrre?

- Én voltam az egyetlen, aki bejutott hozzá – hangzott a büszke válasz. – Sam Clevely-nek hívták. Kitűnő rendőr volt, és nagyon jó érzéke az illegális bevándorlókhoz. Az ő csapata kétszer olyan jól végezte a munkáját, mint a többi. Az emberei és a felettesei is nagyon becsülték, nagy jövőt jósoltak neki.

- Az eset után mégis visszavonult.

Collony az orrát fújta.

- Eeegen.

- Sejti, hogy miért? Maga volt az egyetlen, aki beszélt vele.

- Sajnos, sejtem. Utána felvetette a fejét az a pletyka, hogy a kisgyerekből és az egyik lányból is a rendőrök golyóit szedték ki.

- Azt akarja mondani, hogy véletlenül a rendőrök lőtték le őket? – Julie érezte, ahogy vadászösztönei működésbe lépnek.

- Azt mondják, elég nagy káosz volt akkor. Mindenki lőtt mindenkire, és baleset történhetett. Mindenesetre a szőnyeg alá söpörték az esetet. A bevándorlók viszont maradhattak az Államokban, azt hiszem, ez mindent elmond.

- Clevely ezért lépett ki a testületből? Zavarta, hogy hallgatnia kell?

Collony habozott.

- Kérem, Frank! Segítsen nekem!

- Az eset után idegösszeomlást kapott – bökte ki a férfi. – Teljesen kiborult. Azt hiszem, vagy tudta, ki lőtte le a két bevándorlót az emberei közül, vagy…

- … vagy ő maga tette.

- Igen. – Frank kelletlenül ejtette ki a szót, ami még az éteren keresztül is érezhető volt.

- Maga kedvelte őt, igaz?

- Jó rendőr volt. Jobb, mint ezek a mostaniak.

- Nem tudja, hová mehetett?

- Miért nem a barátját kérdezi?

Julie kezében kettétört a ceruza, amivel jegyzetelt.

- Milyen barátját?

- Akivel együtt lakott. Várjon, mindjárt eszébe jut a neve… Biztos hallott már róla, elég felkapott lett mostanában.

- Ezt, hogyan érti?

- Befutott a filmes szakmában. Michael… nem, Morris Barnes, Bailes, vagy valami hasonló…

Julie áldotta az internetet.

- Morris Baine? A producer?

- Magas, sötét haj, zöld szem?

- Igen.

- Akkor igen. Már akkor is valami filmes cégnek dolgozott. El sem mozdult Clevely ágya mellől. Kíméletlen volt az újságírókkal és a riporterekkel. Sárkánynak becéztük – nevetett fel Collony.

- Vajon ő tudta, hová ment Clevely?

- Szerintem ő volt az egyetlen, aki elég közel állt hozzá.

- Clevely-nek nem volt családja?

- Én nem tudok róla.

- Értem. Utánanézek a dolognak.

- Ha tud valamit, nekem is elmondhatná. Felkeltette az érdeklődésemet.

- Majd elolvassa az újságban – válaszolta vidáman Julie, majd elköszönt.

Tovább keresgélt a neten. Morris Baine az eltelt négy évben szerzett magának nevet a filmes szakmában. Két éve saját cége van. Homoszexuális, másfél éve az olasz származású modell, Michael Garzoni partnere. Utóbbival együtt mentek nyaralni. Julie a homlokát ráncolta. Nem akarta elhinni, amit látott. A Paradise Beach-nek becézett üdülőparadicsomhoz kapcsolódóan mindjárt két olyan nevet is kidobott a Google, ami a székhez szegezte. Az egyik Graham Suitt volt, a multimilliomos gyémántkereskedő, aki a feleségével kikapcsolódni indult a jachtjukkal. Viharba kerültek, és egy halászhajó mentette meg őket. A kapitány neve pedig nem volt más, mint Sam Clevely.

Julie rábámult a nemrég kinyomtatott fotóra, amin egyenruhában mosolyog a kamerába. A mostani fotón viszont komoran ácsorgott a hajója fedélzetén. Ennek ellenére kétségek nélkül megállapítható volt, hogy ő az.

Kinyomtatott minden cikket, amit csak talált, majd összeszedte a jegyzeteit, és bekopogott a főszerkesztőhöz. Negyedórával később elégedetten rohant összeszedni a cuccait. Kis városbéli kiruccanás után jöhet a terepmunka. Irány Paradise Beach!

* * *

            Sam zsebre dugott kézzel sétálgatott a főtéren. A falutól nem messze elhelyezkedő város soha nem vonzotta, de most szüksége volt egy kis kikapcsolódásra, és persze magányra. Odahaza nem tudta kitenni úgy a lábát a házból, hogy ne lett volna valaki mellette. Az internetkávézó hamar szemet szúrt neki. Egy ideig tétovázott, majd belépett. A főleg fiatalokból álló vendégsereg rá sem hederített.

- Jó napot, uram! – Alig húszévesnek tűnő lány perdült elébe. – Miben segíthetek?

- Szükségem lenne egy gépre.

- Várnia kellene… oh, de már fel is szabadult egy hely – mosolygott a lány, amikor egy pár felállt, és a pénztár felé indult. – Tessék, helyet foglalni. Tudja kezelni, vagy segítsek?

Sam elmosolyodott.

- Ennyire öregnek tűnök?

- Nem éppen. – A lány végigmérte, és szélesebb lett a mosolya. – Szükségem lenne a nevére, hogy beírhassam a géphez.

- Clevely. Sam.

- Sam… Én Molly vagyok. Örülök, hogy betért hozzánk.

Sam figyelte, ahogy a lány ringatózó léptekkel a pénztárhoz siet. Elkomolyodva visszafordult a géphez. A négy év most negyven évnek tűnt, de hősiesen megküzdött a nehézségekkel. Az internet ma már gyorsabb volt, és nagyobb találati számot kapott, mint számított rá. Morris Baine tényleg ismert személy volt. Elolvasott mindent, amit csak talált. Mollytól kért egy csésze kávét, majd újra belemerült a cikkekbe. A képek láttán sajgás támadt benne. Morris mosolyogva fogta a párja, Michael kezét, és a szeme ragyogott. Régen… ez a mosoly csak neki szólt. Felhajtotta a kávéja maradékát, és intett Mollynak.

- Befejeztem. Köszönöm.

- Szívesen. Patricknél tud fizetni – intett a lány a pénztár felé.

Fizetett, beszélt pár szót a pult mögött álló fiúval, majd az ajtó felé indult.

- Várjon! – Molly utánarohant. – Kilenckor végzek. Nem akar hazakísérni?

Samnek megfordult a fejében, hogy igent mond, de aztán csak sajnálkozva ingatta a fejét.

- Öreg vagyok hozzád.

- A velem egykorú srácokról inkább ne beszéljünk – legyintett Molly ajakbiggyesztve. – Nos?

- Nem lehet.

- Nős?

- Nem.

- Akkor barátnője van?

- Nincs.

- Ne mondja, hogy meleg!

Sam felnevetett. Molly olyan kétségbeesetten nézett rá, hogy egészen megszánta.

- Kilencre itt leszek – ígérte, és kilépett az ajtón.

Tudta, hogy hülyeséget csinált. El kellett volna mondania, hogy meleg, és szerelmes valakibe. Csak éppen Morris már más párja, soha nem lesz az élete része. Leült egy padra, és elgondolkodva bámulta a galambokat. Van egyáltalán joga, hogy azt a lányt bolondítsa? Persze, hogy nincs. Jobb lesz, ha nem megy el. Semmi értelme. Magához intett két görkorizó srácot.

- Tudjátok, hol van a netkávézó?

- Igen.

- Elvinnétek egy üzenetet Mollynak, aki ott dolgozik? – Pénzt vett elő a tárcájából. A két fiú összenézett, és bólintottak. – Sajnos, nem tudok érte menni, mert közbejött valami. – A sarkon vett egy szál rózsát, és azt is elküldte a fiúkkal.

Nyomott hangulatban ment vissza a kocsihoz, amit Johntól kért kölcsön. Nem derült fel akkor sem, amikor John gyerekei lerohanták.

- Srácok, Sam fáradt! Menjetek játszani! – A gyerekek édesanyja, Sylvia aggódva szemlélte a férfit. – Nem nézel ki túl jól.

- Csak fáradt vagyok. John?

- Átment az anyámékhoz ablakot cserélni.

- Mondd meg neki, hogy köszönöm az autót.

- Sam…

Sam nem fordult vissza, csak ballagott a gondolataiba merülve, le a kikötőbe.

- Vendéged van – mondta az öreg Liam, amikor elment a hajója mellett.

- Kösz.

Fellépett a fedélzetre. Morris az orrban állt, egyenes derékkal. Sörösüveg volt a kezében, néha belekortyolt. Annyira elgondolkodott, hogy észre sem vette a férfi érkezését.

- Mit keresel itt?

- Sam! – Morris megperdült. Kopott farmert és pólót viselt. A haját szél kócolta össze, és évekkel tűnt fiatalabbnak. – Végre! Már órák óta várlak. Hoztam sört.

- Nem kellett volna idejönnöd! – Samben a sértett féltékenység munkált, holott tudta, hogy az ő hibája, amiért Morris mással van, és nem vele. De mégsem tudta kiverni a fejéből a képet, ahogy Morris Michaelre mosolyog.

- Sam!

- Menj vissza hozzá, engem pedig hagyj békén! – kiáltott rá, és szinte futva hagyta el a hajót.

- Sam, várj! Beszéljük meg!

Sam nem állt meg, csak elindult le a partra, hazafelé. Amikor ideérkezett, kibérelt egy kis viskót, amit a legutóbbi vihar összedöntött. Kénytelen volt Olaf házába költözni, amit általában ki szokott adni bérbe a turistáknak. Lerángatta magáról a cipőjét, zokniját, és mezítláb ment tovább. Élvezte, ahogy a puha homok kifolyik a talpa alól. Lassan megnyugodott.

- A francba! – Morris lefékezett mellette, és lihegett. – Utoljára veled futottam – nyögte.

- Miért nem hagysz végre békén?

- Csak el akartam mondani, hogy… sokat gondolkodtam. – Morris elkomolyodott. – Holnap hazamegyünk Michaellel, és visszatérünk a megszokott életünkbe.

- Csak azért jöttél ide, hogy ezt elmond?

- Sam, kérlek! Próbálj megérteni…

- Nem tudlak megérteni, a pokolba is! Ki csókolt meg kit?

- És ki a franc kezdte? – Morris tekintete kigyúlt, az arca megfeszült.

Sam kikerülte, és folytatta tovább az útját. Felfutott a lépcsőn, ledobta a cipőjét, és már majdnem belépett a házba, amikor Morris utolérte, és visszarántotta.

- Nem akarok így elválni tőled!

Sam lenézett a kezére, és vörös köd gyűlt a szeme elé.

- Idejössz, annak a bárgyú mosolyú olasznak a gyűrűjével az ujjadon, aztán azt várod, hogy kedves legyek veled?!

- Ne beszélj így róla!

- Mégis mit vársz tőlem? – Sam magához rántotta, minden dühe, fájdalma és keserűsége kitört belőle. – Majd beleszakadt a szívem, amikor elhagytalak! Képtelen voltam férfira ránézni, mert éjjelente veled álmodtam, és téged öleltelek! Aztán idejössz, és más férfi kedvese vagy! Szerinted mit érzek?

Morris szemüvegén megcsillant a lemenő nap fénye.

- Remélem, ugyanúgy szenvedsz, ahogy én, amikor elhagytál, te szemét! – tört ki belőle. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy kirántotta a karját Sam szorításából. – Elhagytál, tönkretettél, és most engem hibáztatsz, amiért nem fogadtam cölibátust? Azt akarom, hogy fájjon, és szenvedj ezerszer jobban, mint ahogy én szenvedtem! Tudva, hogy soha többé nem leszek a tiéd, és ezt csakis magadnak köszönheted! – A könnyek végigfolytak az arcán. – Azt hittem, továbbléptem, és már nem szeretlek! Azt mondtam, hogy nem érdekel, mi van veled! Aztán tönkreteszel mindent, mert valami hülye, ódivatú erkölcsi kódexnek akarsz megfelelni, és embereket mentesz, és felbukkansz az életemben…

- Azt hiszem, az te voltál!

- Ó, hogy gyűlöllek! – Morris az arcába vágott, ő meg elkapta a csuklóját, és olyan erővel ölelte magához, hogy alig kaptak levegőt. Az ajkára szorította a száját, és olyan kétségbeesetten csókolta, hogy kiharapta az ajkát. A falnak lökte, és hozzátapadt, nem érdekelve, hogy tiltakozik. A pólója alá csúsztatta a kezét, és felnyögött, amikor megérezte a bőrét. Ez a nyögés volt az, amitől Morris tiltakozása lelohadt. Sam felemelte a fejét, egymást nézték.

- Istenem, de gyönyörű vagy… - Remegő ujjakkal érintette meg Morris arcát, az ajkát, a könnyeit.

- Gyűlöllek! – Morris sírva hajolt hozzá, és ezúttal ő csókolta kétségbeesett mohósággal.

Egymásról rángatták a ruhát, és mit sem törődtek azzal, hogy a teraszon állnak, és bárki megláthatja őket. A vágy, hogy megérintsék és megízleljék egymást, erősebb volt a félelemnél, hogy valaki meglátja őket vagy botrányt okoznak. Sam ajka bebarangolta Morris testét, aki a falnak dőlve túrt a hajába, és halkan nyögdécselve vonaglott az érintéseire. Durvább volt vele, mint valaha, de Morris nem bánta. Felhúzta magához a férfit, és viszonzott minden kedvességet, minden keménységet, amit eddig kapott. Zihálva tapadtak egymáshoz, aztán Sam a korláthoz penderítette, és hátulról hozzásimult. A tarkójába harapott, miközben összeolvadtak. Fájdalom és kéj váltotta egymást, míg Morris szeme előtt lassan egybefolyt a horizont…

Remegve kapaszkodtak egymásba, és fogalmuk sem volt, mit kéne mondaniuk. Morris összeszedte a ruháit, fel akart öltözni, de Sam megragadta a csuklóját, és behúzta a házba. A hálószobába kísérte, és a kezéhez nyúlt. Morris nem tiltakozott, amikor lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és az éjjeliszekrényre ejtette.

- Egyetlen éjszakát kérek… Könyörgök… - Sam lélegzet visszafojtva várta a választ.

Morris figyelte a testén a régi hegeket, az új sebek nyomait. Beitta a látványát a szeretett testnek. Annyira összezavartnak érezte magát. Szereti Michaelt, vagy még mindig Samhez húzza a szíve? Igazából mindegy volt. Sam már ide tartozik, ő pedig Michaelhez. Ennek ellenére Samhez simult, és a gyűrű mellé ejtette a szemüvegét.

A régi, ismerős vággyal szeretkeztek. A másik illata és melegsége ott lüktetett bennük. Sam érdes ujjai végigsimítottak Morris testén, ajka bejárta ugyanazt az útvonalat. Türelmes volt, csak a szeme égett türelmetlen éhséggel. Morris magához ölelte, odaadta magát neki, és felkiáltott, amikor összefonódtak. Michael érintése közel sem hozta ekkora lázba, Sam viszont maga volt a folyékony tűz, amely szétolvadt benne. Sam képtelen volt levenni a szemét a férfiról, a vad, zöld szempárról, az elnyíló ajkakról. Azt akarta, hogy ez az éjszaka olyan mélyen belevésse magát a férfiba, hogy soha többé ne felejtse el. Ahogy ő sem fogja…  

Morris hajnalban ment el, lekísérte a partig, és onnan nézte, ahogy magányosan, a cipőjét lóbálva elmegy tőle. Legszívesebben utána ment volna, és visszavonszolja, az ágyhoz láncolja. A lábát hullámok mosták, lassan beljebb ment, és a végtelenbe nyúló látóhatárt szemlélte, amelyen megcsillant a felkelő nap fénye. Amióta ezt a tengert látta a teraszról, Morrist ölelve, soha többé nem fog tudni úgy ránézni, hogy ne a férfira gondoljon majd. S ettől, úgy érezte, megszakad a szíve…