2. fejezet

2. fejezet

Reikót teljesen váratlanul érte, amikor a férfi két tenyere közé fogta az arcát, és mielőtt ő tiltakozhatott volna… megcsókolta. Igazi csók volt, olyan, amitől elfelejtett gondolkozni, tiltakozni. Csak tűrte, nem, nem is tűrte… hagyta, s nyelve vitustáncot járt a férfiéval. A teste reszketett, a kezét lassan a férfiéra tette, amitől még intimebbé vált a csók. Csak nagyon lassan húzódtak el egymástól.

Jouji szeme ezúttal fekete volt, és remegett a keze. Reiko legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna szégyenében. Arról papolt, hogy nem vonzódik a férfiakhoz, erre… Amikor a férfira nézett, Jouji megsimogatta az arcát.

- Mennünk kell! – mondta halkan.

Reiko azonnal magához tért. Hát, ennyi volt… Bólintott, és felállt. Szótlanul osontak ki a házból, és Reiko visszatette a pótkulcsot a helyére.

- Ha bajban vagy, ide nyugodtan jöhetsz – mondta, de igyekezett kerülni a férfi pillantását.

Jouji kézen fogta válasz gyanánt. Visszamentek a kerítéshez. Egy ideig hallgatóztak, majd átmásztak a kőfalon az utcára.

- A főutcára kellene mennem – nézett segélykérően a férfi, és Reiko engedelmesen megindult a kért irányba.

Félóra múlva már a szinte napfényben fürdő éjszakai utcán jártak.

- Haza tudsz menni? – aggódott a férfi.

Reiko kihúzta magát.

- Inkább magadért aggódj – felelte önérzetesen.

Jouji elmosolyodott.

- Köszönöm. – Csak ennyit mondott, mielőtt egy pillanat alatt beleolvadt a tömegbe.

Reiko meg csak állt bénán, és nem tudott mozdulni, utána rohanni. Valaki meglökte, és ő úgy nézett fel, mintha álomból ébredt volna.

- Ennyi? – suttogta kétségbeesetten.

Úgy ballagott haza, mintha vesztőhelyre ment volna.

- Megjöttem! – nyitott be az ajtón, mire Retsu és Tetsuya felugrottak a kanapéról, és lecsapták a telefont.

- Már épp a 120. barátodat hívtam, hogy talán náluk vagy! – ragadta meg a vállát Retsu. – Hol voltál? Hogy nézel ki?

Reiko eddig nem is törődött a külsejével. most jött rá, hogy elég viharvert a kinézete. Jouji miatt…

- Miatta van – motyogta.

- Ki miatt? – rázta meg rémülten Retsu.

Reiko nem válaszolt, csak elsírta magát. Hol volt már az a magabiztos fiú, aki bátran szembenézett a négy fickóval a sikátorban. Retsu értetlenül ölelte, míg Reikóból ömleni kezdett a szó. Alig értették, mit mond. Lassan azonban összeállt a kép. Retsu megenyhült.

- Semmi baj – simogatta az öccse haját.

Tetsuyával közösen lefektették a fiút, és ott virrasztottak mellette. Két nap kellett, hogy Reiko újra mosolyogjon. Újabb két hét, hogy abbahagyja az elmerengett viselkedést. Joujit nem felejtette el, de már képes volt nyugodtan beszélni róla. Retsu és Tetsuya ott álltak mellette, és aggódva figyelték. Reiko biztos volt abban, hogy nélkülük nem tudott volna visszatérni a régi kerékvágásba. Hamar felfedezte azonban, hogy megváltozott. Bátran szemezett fiúkkal, határozottabb volt a lányokkal. Az utcán elszántan kereste a tekintetével Joujit, de mindhiába. Két hónap után feladta, és aztán már csak peregtek a hónapok.

Eljött a felvételik ideje. Úgy döntött, hosszas megfontolás után, hogy egy olyan pályát választ, amely nagyban eltér a családi hagyománytól. Igazságügyi orvosszakértő akart lenni.

Retsu mindössze ennyit fűzött hozzá.

- Szerintem ezt gondold át. Te nagyobb dolgokra vagy hivatva. 

Reiko gondolkodott, végül jelentkezett egy bemutatóra a rendőrségen. Tudni akarta, hogy mi folyik ott valójában. Az osztályából még tizenegyen jelentkeztek, így külön vezetőt adtak melléjük. Vékony, csontos férfi volt, komoly, elhivatott tekintettel.

- Gesshou hadnagy vagyok. Üdvözöllek titeket nálunk.

Kiderült, hogy Reikót érdekli a nyomozás, a rendőrségi munka. Rengeteget kérdezett, és a hadnagy érdeklődve méregette.

- Hogy hívnak, fiam? – kérdezte.

- Shimizu Reiko, Gesshou-san.

A hadnagy bólintott. Többet nem kérdezett, de néha rajta felejtette a pillantását a fiún.

- Épp most zártunk le egy ügyet – ültette le őket az egyik tárgyalóban. – Egy kisebb, ám annál szervezettebben bandát sikerült rács mögé juttatnunk.

- Hogyan? – érdeklődött Reiko kíváncsian.

- A banda fejének a fia volt a koronatanúnk. Nehéz ügy volt. Teljes titoktartás, és minden egyéb biztonsági intézkedés, nehogy meggyilkolják. Ő maga jött el hozzánk, és nem kért semmilyen védelmet, ami eléggé megnehezítette a dolgunkat.

Reiko elgondolkodott. Hallott az ügyről.

- A Miyoshi bandáról beszél, igaz? – kérdezett rá.

A hadnagy elmosolyodott.

- Ügyes. Bármennyire is titkolóztunk, valamennyi kiszivárgott belőle.

- Úgy hallottam, hogy Miyoshi You meghalt a börtönben, a felesége pedig öngyilkos lett.

- Sokat tudsz – pislogott zavartan a hadnagy.

- Legközelebb tegyen lakatot az emberei szájára a mosdóban – kuncogott Reiko.

Gesshou arcán megrándult egy izom.

- Ezt megjegyzem magamnak, ahogy téged is, fiú.

- Shimizu Reiko a nevem, Gesshou-san – nézett egyenesen a szemébe Reiko.

És onnantól kezdve Reiko rendőr akart lenni. Támogatója is akadt Gesshou személyében. Retsu nem bátorította, de nem is örült.

- Becsületes, de veszélyes munka. Biztosan ezt akarod?

- Igen – bólintott határozottan Reiko.

- Sok szerencsét, Reiko! – ölelte meg a bátyja.

- Köszönöm, nii-san!

Reiko keményen tanult. A felvételije hibátlan lett. A Helyi Hírektől csináltak is vele egy riportot, ami utána kétszer lement a tévében. Tetsuya még fel is vette dvd-re. Reiko csak mosolygott rajta.

Elkezdődött a suliban az utolsó hónap. Néhány társának még nem jeleztek vissza, ezért sokan idegesek voltak. Reiko állandó tagja lett az önvédelmi, illetve kendo edzéseknek. Retsu hetente kétszer tanította harcművészetre, és Reiko körül dongtak a lányok.

- Nézd, milyen ügyes!

- Milyen helyes!

- Milyen okos!

Reiko szívesen vette, ha vele voltak, de senkit nem engedett túl közel magához. Bárhogy igyekezett, Jouji még mindig ott járt a fejében, pedig szidta magát rendesen érte. A férfi csak futó pillanat volt az életében, ahogy valószínűleg ő is Joujiéban, de az érzelmei akkor sem változtak. Éjjelente róla álmodott, és a felkavaró álmoktól végül hajnalban mindig izzadtan, bizsergő testtel ébredt. Egyik lány sem tudta őt lekötni, mert a gondolatai hamar Jouji felé kalandoztak.

Pénteken délután mindig segített kitakarítani az osztályt, aztán legalább öt lánnyal körülvéve hazaindult. Néha unta a vihogásukat, ilyenkor magába mélyedve lemaradt mögöttük. A lányok persze figyelték minden lépését. Ha zuhogott az eső, biztos lehetett benne, hogy legalább egy valaki esernyőt tart föléje. Csakhogy Reikót kezdte ez idegesíteni.

Péntek volt, és szakadt az eső. A legrámenősebb lány elszedte tőle és tartotta az esernyőt, míg egy másik a táskáját hozta. Reiko beletörődve ballagott hazafelé.

- Oh, mindig esik! – nyafogott az egyik lány.

- S milyen hideg van – tette hozzá egy másik.

- Nem fázol, Reiko-kun? – kérdezte tőle egy harmadik.

Reiko udvarias maradt, ez volt a védjegye.

- Köszönöm, nem, de ti biztosan. Felajánlhatom valakinek a kabátomat?

A kérdésre azonnal kitört a veszekedés. Reiko levette és előrenyújtotta a felöltőjét, mire a lányok felvisítottak, és rávetették magukat. Az esernyő és a táska is a földön landolt, Reiko pedig azonnal bőrig ázott. Szórakozottan figyelte a lányokat, és meg sem fordult a fejében, hogy közbelépjen.

Valaki mögéje lépett, és esernyőt tartott a feje fölé. Reiko megmerevedett. Az ismeretlen kabátja melegébe vonta, és átölelte.

- Vigyázz magadra, még megfázol – suttogta a fülébe, és Reiko lába elgyengült.

- Jouji – sóhajtotta szédelegve.

- Reméltem, hogy még emlékszel rám – könnyebbült meg a férfi. – Shimizu Reiko…

- Nem felejtettelek el, Miyoshi Jouji…

A férfi szorosabbra vonta az ölelést.

- Nem kérdezem, hogyan jöttél rá, ki vagyok.

- Én sem.

Reiko hátrapillantott a válla felett.

- Jól vagy?

- Most már igen. – Jouji fáradtan mosolygott. A hajába pár ősz szál került, és a szeme alatt is sötét foltok éktelenkedtek, de a tekintete ugyanolyan élénk volt, mint a megismerkedésükkor.

- Hiányoztál. Szívesen beszélgettem volna veled.

- Csak beszélgetni akartál? – Reiko kockáztatott.

Jouji a fejét ingatta.

- Nem változtál. Bátor vagy, akár ezer szamuráj. Szeretni akarlak, bár nem tudom, menne-e. Úgy érzem, ez a hercehurca kiölt belőlem minden érzést. Így is vállalnád?

Reiko nekidőlt a férfinak.

- Először megijedtem tőled, és az érzésektől, amiket ébresztettél bennem. Utána vágyakoztam utánad, és a kétségbeesett vágyódást felváltotta a düh, hogy még csak meg sem próbáltad akkor megtudni a nevem. Aztán maradt a beletörődés, és a remény, hogy egyszer összebotlunk megint az utcán.

- Reiko…

- Volt időm gondolkodni. Meg akarom próbálni veled. Nem számít, hogy meddig tart. Egy órát, egy éjszakát, egy hetet, egy hónapot, egy évet, vagy egy életet.

 - Csak egy éjszaka, akkor ennyi jutott nekünk. Mégis meg akarod próbálni? – Jouji hangja halk volt, és a szeme reménykedő.

Reiko feléje fordult. A két tenyere közé fogta a férfi arcát.

- Olyan sietve mentél el, hogy még azt sem tudtam mondani: szívesen, máskor is. – És megcsókolta a férfit. Határozottan, nem hagyva időt a töprengésre. A lányok közül az egyik felnézett, és nem hitt a szemének. A többiek követték a pillantásának irányát, és döbbenten huppantak bele a pocsolyába.

Reikót nem érdekelte az eső. Joujit még annyira sem. Elengedte az esernyőt, és átölelte a fiút. Mit sem érdekelte az eső, a lányok döbbent sikolya. Nem számított, hogy az eső a testükre tapasztja a ruhát. Görcsösen kapaszkodtak egymásba.

- Ezt nem hiszem el! Reiko-kun, mi folyik itt? – visította az egyik lány.

Reiko lassan elhúzódott a férfitól, és csillogó szemmel ránézett.

- Szerelmes vagyok – jelentette ki fülig érő vigyorral.

Jouji felnevetett. Felszedte a földről az esernyőket, Reiko kabátját, táskáját.

- Hölgyeim – mosolygott rájuk, majd Reiko kezét fogva faképnél hagyták őket.

- Hazakísérsz? – kérdezte a fiú.

- Ha lezuhanyozhatok, akkor igen – vigyorgott Jouji szemtelenül.

Retsu a dolgozószobájában volt, Tetsuya pedig az év végi vizsgáira tanult a fotelban.

- Nii-san, Tetsuya! – Reiko úgy rontott be az ajtón, mint a szélvész. Víz csöpögött róla a szőnyegre. Mögötte egy férfi jött, szintén bőrig ázva.

- Reiko! – Retsu csodálkozva pislogott.

- Ő itt Miyoshi Jouji – nevetett rá Reiko. – Jouji, ő itt a bátyám, Shimizu Retsu és a barátja, Takayama Tetsuya.

Retsu lassan felállt. Összenézett Tetsuyával, majd komoran bámult Joujira.

- Hol az ördögben volt idáig? – tette fel a kérdést.

- Sajnálom. Hivatalos ügyeket intéztem – nézett egyenesen rá Jouji.

- És mostanában várható, hogy távozni kényszerül hosszabb időre?

Reiko szája tátva maradt. Miről hablatyol Retsu? Jouji érti ezt? A férfi értette.

- Remélhetőleg nem.

Retsu arca megenyhült.

- Menjetek, szárítkozzatok meg! Még megfáztok.

Reiko tétovázott, de Tetsuya felállt, és megölelte.

- Mi a csudára vársz? A vacsorát majd az ajtód előtt hagyom – súgta a fülébe cinkos kacsintás kíséretében.

Reiko elvörösödött, és a bátyjára nézett, akinek nevetett a szeme. Tetsuya kuncogott, és megtaszította.

- Menjetek!

Reiko kivonszolta Joujit a szobából.

 - Nem kérdezek semmit! – mormolta.

- Én se – felelte a férfi, és Reikóból kitört a nevetés.

Egymás derekát átkarolva botladoztak fel az emeletre. Kacagtak, aztán csókolták egymást. Reiko szobájába már úgy zuhantak be. A szőnyegen landoltak.

- Az ajtó – lehelte Reiko két csók között.

Jouji belökte a lábával.

- Így megfelel? – rángatta le Reiko vizes ingét.

Reiko felkuncogott. A kérdés kétértelmű volt.

- Igen. Igen. És még ezerszer is igen – nevetett fel, és széttárt karral hagyta, hogy a férfi birtokba vegye a testét.

Odalenn Tetsuya beleült Retsu ölébe, és elgondolkodva meredt a levegőbe.

- Mi bánt? – pislantott rá a férfi, és elmentette a grafikáit. Kikapcsolta a gépet.

- Azon gondolkodtam, hogy kire fogod hagyni a cégedet? Olyan gyanúm van, hogy veletek kihal a Shimizu család.

Retsu hitetlenkedve dőlt hátra. Az emeletről lehallatszott, ahogy becsapódik Reiko szobájának ajtaja.

- Mire utal ezzel, Takayama-san? – váltott hivatalosra a férfi.

Tetsuya arcán mosoly jelent meg.

- Csak felmerült bennem, hogy ki fog gondoskodni az utánpótlásról most, hogy Reiko is… hm… érted.

Retsu szemében derűs szikra villant.

- Most, hogy mondja, Takayama-san, ez tényleg probléma. Még a mai nap folyamán áttanulmányozom a lehetséges feleségek listáját. Velem tart?

Tetsuya erre szájon csókolta cseppet sem finoman.

- Azt próbáld meg! – suttogta.

Retsu elmosolyodott.

- Soha – ígérte. – Szeretlek, Takayama Tetsuya.

- Én is szeretlek, Shimizu Retsu!

- Akkor mire várunk? Most, hogy mindent tisztáztunk, irány az ágy! – kapta a karjaiba a férfi. Tetsuya meghúzta a haját.

- Tapintatlan bunkó! – vigyorogta.

- Még jó, hogy ilyennek szeretsz – nevetett fel a férfi megkönnyebbülten. Az ágyig már nem jutottak el…

Reiko reszketve bújt Joujihoz. A szőnyegen feküdtek. Izzadtan, még mindig vizesen, de elégedetten.

- Jól vagy? – csókolta halántékon a férfi.

Reiko bólintott.

- Ne kérd, hogy megmozduljak – sóhajtotta.

Jouji elmoslyodott.

- Te se. Lefárasztottál.

- Szeretlek – mondta ki Reiko. Egy pillanat volt még ott az esőben, aminek hangulata ott rezgett a lelkében.

- Nem érdemellek meg – komorodott el Jouji. – Sok mindent nem tudsz rólam.

- Akkor majd elmeséled, ha itt lesz az ideje – válaszolta Reiko határozottan.

Jouji hanyatt feküdt, és felsóhajtott.

- Én is szeretlek!

- Nehéz volt kimondani? – érdeklődött szelíden Reiko, mire Jouji elvigyorodott.

- Neked? Nem. Csak magamnak.

Összenevettek. Már későre járt, amikor Jouji a fülébe suttogta.

- Biztos rendőr akarsz lenni?

Reiko felkacagott, és nem válaszolt. Helyette csókolta a férfit…