2. Egyetlen éjszaka?

2. Egyetlen éjszaka?

Sayoko leült Rya asztalához. Most éppen szünete volt. Abban reménykedett, hogy főnökét szokott helyén találja, de csalódnia kellett. Rya éppen a vendégek között sétálgatott.

- Tessék, az ásványvized – tette le eléje Miu a teli poharat.

- Köszönöm – mosolygott fel rá Sayoko.

A lány rákacsintott.

- Még mindig nincs kedved egy közös italra?

- Nem iszom alkoholt.

Miu kuncogott.

- Nekem az is jó, ha vizet iszol.

- Nekem viszont nem.

Miu vállat vont, de látszott rajta, hogy megbántódott. A férfi tudta, hogy tetszik neki, de őt nem érdekelte egy esetleges kapcsolat, se rövidebb, se hosszabb távú.

Több, mint két és fél hónapja dolgozott Ryának, és jól érezte magát a Lótuszban. Megkapta a lehetőséget, hogy a saját dalait énekelhesse, és azok kedvező visszhangra találtak. Madarat lehetett volna fogatni vele. Most már kétség sem férhetett hozzá, hogy jó ötlet volt felkeresnie a férfit.

Hamar kiismerte főnökét. Tachibana Rya az a fajta férfi volt, aki hideg és józan gondolkodásával, határozott fellépésével távolságtartásra kényszerítette beszélgetőpartnereit. Talán éppen ezért nem voltak közeli barátai. Nem úgy tűnt, hogy bánja a dolgot, és ezért Sayoko csak még nagyobb tiszteletet érzett iránta.

Rya azért is volt különleges, mert tisztelte alkalmazottait. Nem állt hozzájuk túl közel, mégis az egésznek adott egyfajta családias érzületet. Soha nem emelte fel a hangját, hiába volt mérges valamiért. Akkor sem, ha a hangosabb háttérzene miatt nem igen hallották a hangját. Épp elég volt, ha megszólalt, s máris mindenki rá figyelt. Mindenki rajongott érte.

Sayoko sem volt kivétel ez alól. Kereste Rya társaságát, szeretett vele beszélgetni. Sőt, néha még arra is rá tudta venni, hogy segítsen neki a dalaihoz zenét komponálni. Mert a férfi ehhez is értett, és Sayoko már meg sem lepődött. Jól érezte magát a férfival. Most is őt kereste a tekintetével.

Rya a bárpult mellett beszélgetett egyik törzsvendégével, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Mosolyogva búcsút vett Nina Ferriertől, a nemrég befutott topmodelltől, aki épp’ hogy csak betöltötte a nagykorúságot.

- Örülök, hogy eljött. Ha megbocsát…

A lány szinte elolvadt.

- Nyugodtan tegezzen. Imádok itt lenni. Ez a kedvenc helyem… - tette a kezét a férfi karjára, kétséget sem hagyva afelől, mi lenne még a kedvére.

Rya udvariasan biccentett, és kisiklott Nina bűvköréből. A lány nem tűnt csalódottnak, máris új férfi felé fordult a figyelme. Rya körbepillantott. A zenekar éppen pihenőt tartott. Klasszikus zene szólt a jól elrejtett hangszórókból. Akechi Sayoko pedig az ő asztalánál ült, és őt nézte. Egymásra mosolyogtak. Rya ide-oda bólogatott, köszöngetett, mosolygott, végül nagyot sóhajtva lerogyott a férfival szembeni székre.

- Klassz voltál – mondta nyugodtan.

Sayoko vállat vont, a poharába kortyolt.

- Igyekszem – felelte visszafojtott mosollyal, hiszen tudta, hogy a férfi nem szereti ezt a szót.

Rya már nyitotta a száját, hogy rászóljon, amikor Miu odalépett hozzájuk, és letette főnöke elé a szokásos ásványvizet. Aztán már ott sem volt. Rya utána bámult.

- Tetszel neki – jegyezte meg.

Sayoko egykedvűen nézett rá.

- Tudom, de sajnos, nem az esetem.

- Ez nem valami hízelgő Miu-ra nézve – ingatta a fejét Rya.

Sayoko az asztalra könyökölt. Haja az arcába áramlott, elrejtette a pillantását.

- Sajnálom.

- Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja – vigyorodott el Rya. Ismerte már Sayokót, hogy tudja, mikor milyen arcot vág. Megrázta a fejét. – Mindegy, nem tartozik rám. Semmi közöm hozzá.

Sayoko furcsa pillantást vetett rá, de nem szólt. Rya nagyot kortyolt a vizéből.

- Mit énekelsz ma este?

- Amit délután megbeszéltünk, de az új számot le kell vennünk a repertoárról.

- Miért? – kapta fel a fejét Rya azonnal.

- Tenshi nem érzi jól magát. Nem akart szólni, de én úgy gondolom, jobb lenne, ha hazamenne pihenni. Így nem veszem hasznát. Nem tud kísérni, én pedig nem akarok a zongora mögött ülni. A színpadon a helyem.

Rya a gondolataiba mélyedt.

- Pedig a számnak mennie kell – jelentette ki határozottan kis idő múlva. – Mostanra miattad jár ide szinte mindenki. A dalaidat akarják hallani. Bejelentettük, hogy ma adod elő a legújabbat. A legtöbben csak ezért vannak most itt.

- Ne butáskodj! – Sayoko zavartnak látszott. – Már előttem is mindenki ide járt, mert ez kell nekik: ez a hangulat, és te. Ne misztifikálj, kérlek. Miattad jönnek, én csak elhanyagolható vagyok. Egy eladó tárgyként szemlélnek akkor is, ha jó hangom van, és jól nézek ki. Úgy tekintenek rám, hogy a te tulajdonod vagyok, és éppen ezért te vagy az, aki igazából kellesz nekik.   

Rya egy hosszú pillanatig meredt rá.

- Butaság – mondta végül legyintve, aztán máris visszatért az eredeti témához. Ebből Sayoko tudta, hogy bizony zavarba hozta. – Mit csináljunk?

- Te vagy a főnök – forgatta az ujjai között a poharát Sayoko. Ezt a buta szokást Ryától vette át, és azóta sem tudott leszokni róla.

Rya az órájára lesett.

- Van még pár percünk. Szedd össze a többieket, addig én gyakorolok egy kicsit. Én foglak kísérni.

Sayoko elvigyorodott. Felpattant, és elsietett. Rya a zongorához sétált. Megmozgatta az ujjait, leült, elhelyezkedett. Vendégei összesúgtak. Várakozva figyelt mindenki. Megérkeztek a többiek. Shu felkapta a gitárját, Seguchi a hegedűt vette a kezébe, Jack leült a dobokhoz, Fran a billentyűkhöz, míg Sayoko Rya mellé állt. A zenét lassan elhalkították. A zenekar hangolt.

- Elhoztam a kottát – tette a tartóra a lapokat Sayoko.

- Ezt kívülről tudom – nyomott le pár billentyűt Rya.

- Igen, tudom – mosolyodott el Sayoko.

- Akkor minek hoztad? – nézett fel rá a férfi.

Énekese nevetett.

- Hátha mégis elrontod – vigyorogta.

Rya játékosan oldalba bökte.

- Szép vagy. Nem bízol a memóriámban. Na, tűnés a helyedre, kezdünk.

Sayoko a helyére lépett. Shu belekezdett az első dallamokba. A zongorát kivéve mind játszottak. Másodszori nekifutásra változott a felállás. Rya játszott egyedül, Sayoko pedig belekezdett a dalba, amelyet főnökével együtt alkottak meg. Az Egyetlen éjszaka? frenetikus siker volt. A vendégek állva tapsoltak. Sayoko nevetett, Rya elégedetten felsóhajtott. Siker… Csodás érzés.

Rya egész éjszaka zongorán kísérte énekesét. Néha melléütött a billentyűknek, de a zenekar tagjain kívül ez senkinek sem tűnt fel. Hajnali háromkor még tömve volt a terem. Már volt hat óra is, mire kiürült az épület, és mindenki hazament. A takarítók délelőtt érkeztek, Rya hagyott számukra pár utasítást, majd a színpad szélén kuporgó Sayoko mellé huppant.

- Jók voltunk – mormolta halkan a férfi. Ásított.

Rya felnevetett.

- Bizony. Te.

Sayoko újra ásított. Félig lehunyt szemekkel Rya vállának dőlt, aki gyengeségét ráfogta fáradtságára, így tiltakozni is elfelejtett.

- Indulnom kell – motyogta rekedten.

- Alig látsz az álmosságtól – tiltakozott Rya hevesen.

- Aggódsz értem?

- A bár semmi nélküled…

- Kedves vagy – morrant durcásan Sayoko, de nem tűnt mérgesnek.

Rya lenézett a vállán bóbiskoló férfira.

- Aludhatsz nálam – vetette fel.

- Messze van? – emelte fel a fejét a férfi álomkórosan.

- Nagyon álmos lehetsz, ha arra sem emlékszel, hogy az emeleten lakom – válaszolta Rya a fejét csóválva. Talpra segítette énekesét. Sayoko fáradtan bukdácsolt mellette. Mire felértek, már teljesen a férfira támaszkodott.

Rya felkapcsolta a lámpákat, majd a hálószobába kísérte. Fél kézzel megtartotta, lehúzta az ágyról a takarót, és felfektette rá. Lehúzta a zakóját, cipőjét, meglazította ingét, övét, még be is takarta.

- Nem értem, hogy lehetsz ilyen hulla. Jobban szoktad bírni az éjszakázást – sóhajtotta.

Sayoko motyogott.

- Motoszkált a fejemben egy dal… Muszáj volt kiűznöm onnan… Nem aludtam.

- Idióta – igazította meg a feje alatt a párnát Rya.

- Hogy beszélhetsz így az Arany Lótusz valaha volt legjobb énekesével? – vágott vissza Sayoko félálomban.

Rya leült mellé.

- Reggel bocsánatot kérek.

- Maradj itt… Akkora az ágyad, mint egy futballstadion… Nem hagyhatsz benne egyedül…

Rya összeborzolta a haját, és elment, hogy lekapcsolja a lámpákat. Mire visszaért, vendége már mélyen aludt. Itt is lekapcsolta a fényeket, a fürdőbe sétált. Levetkőzött, lezuhanyozott, elintézte ügyes-bajos dolgait, végül köntösbe bújt.

Sayoko lerúgta magáról a takarót, mire visszaért. Ásított egyet, elhelyezkedett mellette. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy a nappaliban alszik, de végül elvetette az ötletet. Az ágy elég nagy volt, hogy mindketten elférjenek rajta. Még szinte magára sem húzta a takarót, már el is aludt. Nyugodt volt az álma, mint még soha.

Magasan járt a nap az égen, amikor ébredezni kezdett. Biztonságban érezte magát, kellemes meleg vette körbe. Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Először fel sem fogta, kinek a vállán aludt. Sayoko karja volt a feje alatt. A férfi elnyílt ajkakkal szuszogott, még mélyen aludt. Ő pedig hirtelen nem tudta felfogni a dolgot. Mit keres a karjaiban? Miért nem ébredt fel, amikor hozzábújt? Az arca lángolt, zavartan bújt ki az ölelésből. Egészen az ágy széléig araszolt. Sayoko keze azonnal utánanyúlt.

- Rya… - motyogta félálomban.

- Ez őrület! – nyögte válaszul a férfi.

Tágra nyílt szemmel méregette Sayokót, aki csak lassan tért magához. Felült, kábán megdörzsölte a szemét a kézfejével, akár egy durcás kisgyerek. Ryára pislogott.

- Jó reggelt! – mosolyodott el.

Rya fejében minden tótágast állt.

- Már délután van – mondta. Semmi más nem jutott az eszébe.

Sayoko az órájára nézett.

- Jó sokat aludtunk – állapította meg. – Már dél is elmúlt.

Rya még mindig őt bámulta. Sayoko ásítozott, és szórakozottan kérdezte.

- Valami baj van?

A férfi arca újra lángolni kezdett. Gyorsan megrázta hát a fejét, és felállt.

- Nem, semmi. Megyek, lezuhanyozok.

Sayoko még egyet ásított, és ő is kievickélt a takaró alól.

- Szükségem lesz pár ruhára – jegyezte meg.

Rya a szekrények felé intett.

- Biztos találsz magadnak valamit. A legfelső fiókban van pár új alsó és zokni. Válogass.

Sayoko viccesen tisztelgett.

- Igenis. Kösz.

Rya testén borzongás futott át arra a gondolatra, hogy a férfi az ő ruháit fogja viselni. Idegesen bólintott, és eltűnt a fürdőszobában. Soha nem érezte még magát ilyen bizonytalannak és ilyen… sebezhetőnek. Percekig állt a hideg zuhany alatt, de kavargó érzései csak nem nyugodtak meg. Végül köntösbe bújt, megborotválkozott, és átsietett a hálószobába.

Sayoko már kiválogatta a ruhákat, amiket viselni szeretett volna. Felnézett, amikor Rya belépett, és ránevetett.

- Még jó, hogy majdnem azonos a méretünk. Használhatom a borotvád?

- Persze, nyugodtan.

- Klassz – vigyorgott a férfi, és becsukta maga mögött a fürdő ajtaját.

Rya megpróbálta összeszedni magát. Gyorsan felöltözött, s már az ingét gombolta, amikor rájött, hogy még meg sem fésülködött, fogat sem mosott. Utóbbit, igaz, a reggeli kávé után szokta, de hát… a mai napja egy kicsit összekuszálódott. Nyakkendőjét öltönyével együtt az ágyra dobta, és belelépett a cipőjébe. Befűzte, megkötötte.

Magának be kellett vallania, hogy az időt húzza. Felegyenesedve hallgatta a fürdőből átszűrődő borotva és Sayoko fütyülésének hangját. Önkéntelenül is elmosolyodott. Néha igazán praktikus dolog együtt élni egy férfival. Erre a gondolatra megmerevedett, zavarában az ajkába harapott, pedig erről már rég leszokott. Az ajtóhoz ment, kopogott.

- Gyere! – hallatszott azonnal a válasz.

Benyitott, és azonmód megmerevedett. Sayoko egy szál törölközőben állt a tükör előtt. Láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy hiányos az öltözéke. Annál inkább Ryát. Egy furcsa érzés villant át a testén, de megpróbált ügyet sem vetni rá.

- Fogat mosnék – szólt.

Sayoko arrébb húzódott.

- Elférünk. Kölcsönadhatnád amúgy a fésűdet és egy felesleges fogkefét is, ha van.

- Van új mindkettőből a fiókban.

- Praktikus – tette le a borotvát a férfi.

Rya automatikusan a kezébe nyomta az arcvizét. A fiókból előszedte a kért dolgokat, még arra is figyelt, hogy a férfi kedvenc színei domináljanak. Sayoko keze ügyébe pakolta őket. Mindeközben próbált nem figyelni arra, hogy a férfi – azt a törölközőt leszámítva – meztelenül áll mellette. Gyorsan fogat mosott, megfésülködött. Egyszerre végeztek.

- Kösz – mosolygott rá Sayoko.

Rya bólintott, aztán szó nélkül visszasietett a szobába. Zavarban volt. Nem tudta, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy csak futó kalandjai legyenek, és az otthonától szigorúan távol tartotta a barátnőit. Egyik sem maradhatott nála egész éjszakára, mert nehezen viselte, ha reggel egy nyűgös nőszemélyt kellett kerülgetnie. Ez a helyzet azonban merőben más volt. Most a barátjáról van szó, aki egyben az alkalmazottja is. Ráadásul férfi. És zavaró hatással van az érzékeire, az érzés pedig ismeretlen volt, olyasmi, amit még senki nem keltett benne. Nem tudta, mitévő legyen. A nyakkendőjéért nyúlt…

Sayoko tűnt fel a fürdőszoba ajtajában. Mellkasa előtt összefűzte a karjait, nekidőlt az ajtófélfának, és komoran méregette.

- Mi a baj, Rya?

A férfi mozdulata megakadt félúton.

- Nincs semmi baj – mondta, de nem nézett a férfira.

- Zavarlak? – tapintott rá a lényegre Sayoko.

- Igen. Nem. Nem tudom – Rya idegesen babrálta a nyakkendőjét.

- Eldöntenéd? – A férfi közelebb lépett, keze feléje nyúlt, de ő ellökte magától.

- Ne érj hozzám!

Sayoko megdermedt. Sebzett pillantást vetett rá.

- Nem értelek… - suttogta értetlenül.

Egymásra meredtek. Rya pillantott félre először.

- Én sem – felelte halkan.

Percekig álltak szótlanul, mozdulatlanul, végül Sayoko szólalt meg először.

- Felöltözöm és elmegyek. A ruháimat a műszak végén elviszem, a tieietd pedig hétfőn első dolgom lesz visszahozni.

- Nyugodtan tartsd meg őket – válaszolta Rya feszülten.

Sayoko egyre dühösebben vette a levegőt. Az ágyhoz lépett, ahová a ruhákat készítette, és öltözni kezdett. Nem törődött azzal, hogy Rya is ott van. A szeme sarkából azért észrevette, hogy a férfi arca kipirul. Kezdte érteni a dolgot, és ez megnyugtatta.

Neki már volt férfibarátja. Igaz, fele annyi, mint nő. Jól érezte magát mindegyikkel, és soha nem érezte szégyennek ezeket a kapcsolatokat. De Rya más volt. Ő először a főnöke lett, majd a barátja, most viszont… Igen, tetszett neki, bár tudta, hogy hiába érez iránta valamit, nem szabad lépnie, mert Rya a nőket szereti. Akkor viszont miért viselkedik ilyen furcsán? Bárcsak ne pirulna így, miközben az ágyékára mered, s ne nézne rá azokkal a hatalmas éjkék szemeivel. Teljesen az őrületbe kergeti!

Mély sóhajt hallatott, és a szeme sarkából a férfit figyelte. Rya valamivel alacsonyabb volt, mint ő. A szeme sötétkéken nyelte el azt, aki csak belenézett. A haja erős szálú sötétszőke, nehezen tudta megállni, hogy ne túrjon bele. Karcsú volt, szikár alkatú. Szigorú arckifejezés uralkodott általában az arcán, ritkán mosolygott. Persze, mosolygott ő udvariasságból és kedvességből, de igazi, tiszta nevetés, amely megdobogtatta Sayoko szívét, ritka volt nála. És ő mégis a rabja lett ennek a férfinak…

Végzett az öltözéssel, a törölközőt az ágyra dobta. A szétdúlt takaróra. Ryára pillantott, és tudta, hogy a férfi ugyanarra gondol, mint ő. Az együtt alvásra. Összesimuló testükre.

- Gondolkoznom kell – lehelte Rya bizonytalanul, és Sayoko még soha nem látta ilyen tehetetlennek. Ez feldühítette, mert tudta, hogy ennek ő az oka. Az ajtó felé indult, de megtorpant. Visszafordult, megállt a férfi előtt.

- Hogy legyen még min… - suttogta szikrázó szemekkel. Aztán megragadta két kezével Rya arcát, és a szájára szorította a száját. Jól látta a döbbenetet Rya tekintetében, a kitáguló pupillákat. Legszívesebben… oh, igen… de mégsem tette. Helyette egyszerűen kisétált a szobából, magára hagyva a férfit.